LAGZI ISTVÁN
1
Harc a germán óriáskígyó ellen
BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE LENGYELORSZÁGGAL KAPCSOLATOS NÉZETEI AZ 1930-AS ÉVEKBEN
A politikus, a népfrontos és az ellenálló Bajcsy-Zsilinszky Endre alakjával szá- mos munka foglalkozott. Külpolitikai nézeteinek alakulásáról Vígh Károly 1979- ben megjelent könyvében olvashatunk. A magam részéről Bajcsy-Zsilinszky Len- gyelországgal kapcsolatban — a sajtóban, a Szabadság, a Magyarország és a Füg- getlen Magyarország hasábjain — napvilágot látott írásainak s parlamenti beszédei- nek néhány gondolatát szeretném ismertetni.
Bajcsy-Zsilinszky külpolitikai nézeteiben — 1928-tól — a Drang nach Osten, a német orientáció elleni küzdelem került az első helyre. Beszédeiben, cikkeiben a magyar—francia kapcsolatok új alapokra helyezése, a szomszéd népekkel való ki- egyezés szükségessége, Magyarország Duna-völgyi szerepének visszaszerzése, a „ke- leti és a nyugati veszedelem" elhárításához szükséges „erős" és „becsületes" szövet- séges(ek) keresése vissza-visszatérő motívum. Az európai nagyhatalomnak tartott Lengyelországnak Bajcsy-Zsilinszky Endre az előbb említett valamennyi kérdésben rendkívül fontos — olykor irreális — szerepet szánt.
•
A kisantant államok gyűrűjében, Németország és a Szovjetunió közötti térség- ben Bajcsy-Zsilinszky Endre szerint Magyarország két állam — Olaszország és Len- gyelország — „közvetlen" segítségére számíthatott. A földrajzi helyzet — és a tör- ténelmi előzmények — miatt Lengyelországot olyan országnak tartotta, mely Ma- gyarországnak „mindenben" erős, megbízható szövetségese lehet. A harmincas évek- ben Bajcsy-Zsilinszky mélységesen hitt és egyetértett abban, hogy Lengyelország
— Európában az egyik — meghatározó erő s hathatósan beleszólhat az események alakulásába. Meggyőződéssel népszerűsítette, hogy „... Európa romjaiból hatalma- san, gyönyörűségesen emelkedett föl a Polonia Restituta, az egységes, a réginél is imponálóbb méretű Kelet-Európa nagyhatalmává lett Lengyelország biztató jelként mindazok számára, akiket ártatlanul, igazságtalanul széjjel nyirbáltak a zöld asz- talnál."
Bajcsy-Zsilinszky élénk figyelemmel kísérte az európai erőviszonyok alakulását.
Élénken reagált mindenre. Figyelme egyre inkább a német külpolitika agresszív lépéseire irányult. Az 1934. március 17-én aláírt olasz—osztrák—magyar egyezmény (az úgynevezett római jegyzőkönyv) utáni hetekben Kánya Kálmán külügyminisz- ternek a Kölnische Zeitungban megjelent interjújából Bajcsy-Zsilinszky arra követ- keztetett, hogy a római jegyzőkönyvhöz — a „germán óriáskígyó" Németország is csatlakozni kíván. Parlamenti interpellációjában tiltakozott minden olyan látszat ellen, mely a Mitteleurópát idézte. Szerinte „ . . . a régi Mitteleuropa visszaállítása annál kevésbé lehetséges, mert az ú j Közép-Európában már itt van Lengyelország is, Lengyelországot pedig nem lehet kihagyni." A Szabadság 1934. április 22-én fontos cikket közölt. Bajcsy-Zsilinszky A római jegyzőkönyvek védelmében. Hát Lengyelország? című írásában a magyar—lengyel kapcsolatok szorosra fűzéséért szállt síkra. „Ha már egyszer Közép-Európa gondolata nem éppen szerencsés kö- rülmények között így felvetődött, akkor legalább annak az országnak irányában próbáljunk közép-európai kapcsolódást teremteni... amely felé a magyar külpo- litikának elsősorban és mindenek felett a 15 esztendő sok-sok baklövése és sok
elmulasztott alkalma tudtával fokozottabban kellene irányítani figyelmét: Lengyel- ország."
Bajcsy-Zsilinszky a szomszédos országokkal való kapcsolataink rendezését is
— nem teljesen alaptalanul — Lengyelország segítségével képzelte el. „A Duna- völgy rendezése Lengyelország nélkül" címmel megjelent írásában arra a követ- keztetésre jutott, hogy „ . . . csak egy magyar—lengyel és egy olasz—lengyel meg- egyezés hozhatná Magyarországot abba a helyzetbe és politikai pozícióba, hogy néhány esztendőre félretehesse a revízió kérdését és egyben megköthesse a maga keserves, de jóhiszemű és nemzeti becsületét el nem prédáló kompromisszumát a kisantanttal, helyesebben: a többi dunai országokkal. Az Európa egén gyülekező viharfelhők láttán, 1938 tavaszán Bajcsy-Zsilinszky Endre még inkább számításba vette Lengyelországot: „ . . . a lengyel nemzet és a lengyel birodalom teljes erejével kíván beleszólni a közép-európai kérdésekbe és már jelentkezésével is hatalmas ellensúlyként nehezedik abba a történelmi serpenyőbe, melyben a Duna-völgy ön- állósága és benne a szentistváni Magyarország is van."
A német—lengyel megegyezés (1934. január 26.) után a magyar—lengyel kap- csolatokban — kormányszinten is — ú j fejezet kezdődött. 1934 májusában a par- lament költségvetési vitájában Milotay István az osztrák, olasz kapcsolatok erősí- tése mellett, a Lengyelországgal való szövetség gondolatát is felvetette. A magyar sajtóban egyre több teret szenteltek a magyar—lengyel kapcsolatok népszerűsíté- sének. A kulturális érintkezések területén jelentős kezdeményezések tanúi lehetünk.
A magyar—lengyel kapcsolatok alakulásában, ápolásában a konjunkturális lehető- ségeket, előnyöket felismerő Gömbös miniszterelnök számos lengyelbarát gesztust tett. (Lengyelországi látogatása — nem tagadható — sokakat megtévesztett, irreális következtetésekre késztetett.) A kormány egyetértésével a Társadalmi Egyesületek Szövetségének keretében 1934. május 7-én megalakult a Magyar—Lengyel Társaság, melynek egyik elnökhelyettese Bajcsy-Zsilinszky Endre lett. A társaság megalaku- lása fórumot, lehetőséget, teret biztosított a kapcsolatok ápolására, népszerűsíté- sére. Ilyen előzmények után a Szabadság 1934. május 20-i számában Bajcsy-Zsi- linszky Endre felszólította a kormányt, hogy a németbarát külpolitika helyébe (!) a magyar—lengyel politikai és gazdasági együttműködés koncepcióját kell állítani.
Parlamenti felszólalásában is élesen bírálta a kormányt, mert egyoldalú, Magyar- ország számára előnytelen külpolitikát alakított ki. Bajcsy-Zsilinszky nyíltan meg- fogalmazta: a németek helyett — a németek ellenében — a jó francia kapcsola- tokkal rendelkező baráti országra, Lengyelországra kell támaszkodni. Éppen ezért a két ország kapcsolatait felül kell vizsgálni, szorosra kell fűzni. „Előbb-utóbb rá kell jönnünk — írta — . . . nekünk nem a német—magyar barátság mellé kell ba- rátnak megszerezni Lengyelországot, hanem a Német Birodalom támogatása he- lyébe — mely kétséges úgy gazdasági... mint politikai szempontból — kell oda- állítani a lengyel nagyhatalmat." [Kiemelés tőlem — L. I.]
Bajcsy-Zsilinszky a germán óriáskígyó elleni heroikus küzdelemben Nyugaton Franciaországra kívánt támaszkodni. A francia kapcsolatoknak rendkívüli jelentősé- get tulajdonított. Mélységesen meg volt győződve arról, hogy „ . . . a németek bár- milyen rendszerben történelmi ellenségeink, ezért hasznosabb a franciákra támasz- kodnunk." Publicisztikájában — a lengyelhez hasonlóan — állandóan visszatérő gondolat: a magyar külpolitika irányítóinak nem gyengíteni, de erősíteni kell a francia—magyar kapcsolatokat. Több írásában utalt arra, hogy Franciaországnak is meg kell változtatni merev magatartását; az első világháború után Franciaor- szág sajnálatosan „rosszul választott", közép(kelet)-európai politikáját elsősorban Magyarországra kellett volna alapoznia, hiszen mi magyarok vezetésre predesztinált
„katonanemzet" vagyunk. Dernői Kocsis László találó megállapítása szerint Bajcsy- Zsilinszky sokat tevékenykedett annak érdekében, hogy a franciákat meggyőzze: a Kárpát-medence kulcsa Magyarország. (Erre sajnos a hitleri német diplomácia hamar rájött.) Magyarország jövőjéért aggódva Bajcsy-Zsilinszky a harmincas évek közepén a francia—lengyel kapcsolatok időleges lazulását borúlátóan ítélte meg.
55
Ennek ellenére nagy megértést mutatott a Barthou-féle tervet, a keleti paktumot
— valójában a Szovjetunióval való együttműködést — elutasító lengyel külpolitika iránt. Szenvedélyes hangú cikkében arról írt, hogy a Mitteleurópás álmodozók szá- mára „csillagot rúgatott" a lengyel—francia találkozó Varsóban. Bajcsy-Zsilinszky szerint Lengyelországot évszázados történelmi tapasztalata meggyőzte arról, hogy sorsát ne bízza a szerződésekre. Az 1934 elején 10 évre megkötött német—lengyel szerződést is hasonlóképpen ítélte meg. Németországot „természetes" ellenségnek tartotta, így a magyar—lengyel együttműködést is a Drang nach Osten elleni küz- delem középpontjába állította.
Bajcsy-Zsilinszky több írásában találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy a német terjeszkedés ellenében Magyarország nyugaton a franciákra, keleten a len- gyelekre, délen pedig az olaszokra támaszkodhat. A Gömbös-kormány egyoldalú németbarát külpolitikáját bírálva Bajcsy-Zsilinszky „A lengyel nagyhatalom" cím- mel napvilágot látott írásában megállapította: a lengyelek a német—lengyel szer- ződés oltárán bölcs előrelátással nem áldozták fel a francia szövetséget. Ellenke- zőleg — Bajcsy-Zsilinszky szemében —, Lengyelország szabad kezet verekedett ki magának lengyel—német, lengyel—csehszlovák, lengyel—szovjet, továbbá a Duna- völgyi országok viszonylatában egyaránt. (Ma már tudjuk, nem a „szabad kéz"
politikájáról volt szó.) Gömbös miniszterelnöknek címezve Bajcsy-Zsilinszky utalt arra, hogy a magyar külpolitikában nagyobb körültekintésre, helyzetelemzésre, rea- litásérzékre van szükség. „Gyermeteg elgondolás volt az akár német, akár pedig bizonyos németbarát magyar körök részéről: arra számítani, hogy most a lengye- lek, otthagyva a természetes francia szövetséget, egy természetellenes német szö- vetségi politikába bonyolódnak majd bele s fejest ugranak a germán óriáskígyó torkába." A nyugati nagyhatalmak kelet-európai politikája (különösen Magyaror- szág irányában érvényesített magatartása) a „germán óriáskígyó"-t nem félemlí- tette meg, sőt ösztönözte. Az első áldozatok jajkiáltásai is eredménytelenek voltak.
Az „óriáskígyó" erőben, vakmerőségben gyarapodva, 1939-ben újabb áldozatokat követelt. Bajcsy-Zsilinszky azon kevesek közé tartozott, akik felismerték: a dunai kis országok valós vagy vélt ellentétek miatt — vesztükre — egymás ellen politi- záltak, többségükben alárendelődtek (gazdasági, politikai értelemben egyaránt) a német érdekeknek. Bajcsy-Zsilinszky helyesen arra a következtetésre jutott: meg- érett az idő arra, hogy a dunai kis országok összefogjanak a közös ellenség, a hit- leri Németország terjeszkedő politikája ellen. Ezek után nem kevés túlzással meg- állapította azt, hogy a Duna-völgyi országok közötti „zűrzavar"-ban ténylegesen csak „ . . . Lengyelország és Magyarország, a lengyel és a magyar nemzet összefo- gása hozhat igazi változást... a lengyel—magyar szoros együttműködés: ez a dunai és általában a közép-európai kérdés igazi kulcsa."
Bajcsy-Zsilinszky 1937-ben, majd a következő évben többször foglalkozott a Magyarországot „körülölelő" országok politikájával. Szóvá tette, hogy a „kisantant országok" kevés megértést tanúsítottak a magyar problémák iránt s nem hajlanak a kölcsönös engedményekre. Ebben a helyzetben Lengyelországnak katalizátor sze- repet szánt. Sürgette Lengyelország bekapcsolását a Duna-völgyi országok viszo- nyának rendezésébe. Bízott abban, hogy a szétszabdalt, majd 1918 végén állami önállóságát visszanyert Lengyelország megérti Magyarország helyzetét, és segítsé- gére siet. Meg volt győződve arról, hogy a magyar követelések a lengyel diplo- mácia támogatásával kellő nyomatékot kapnak. A Szabadság 1937. november 21-i számában arról írt, hogy „Mi magyarok minduntalan kell, hogy érezzük: a mai holtpontról... nem tudunk elmozdulni Lengyelország közreműködése és hathatós segítsége nélkül."
1938 elején, majd a csehszlovák válság idején a magyar sajtóban is felmerült a kérdés: Lengyelország közeledik-e a „tengely"-hez? Bajcsy-Zsilinszky 1938 már- ciusában Józef Beck lengyel külügyminiszter római tárgyalásai után elsősorban a lengyel külpolitika önállóságára hívta fel a figyelmet.
Bajcsy-Zsilinszky írásaiból, beszédeiből egyértelműen arra következtethetünk,
hogy a szövetségeskeresés közben Lengyelország szerepe, lehetősége mértéktelenül felnagyítódott. A „Lengyelország új dunai külpolitikája" címet viselő cikkben arról olvashatunk, hogy Trianonban, Magyarország szétdarabolásában szerepet kapott hatalmak azért érvényesíthették döntésüket, mert akkor még Lengyelország nem befolyásolhatta az európai politika alakulását: ha fönnmaradt volna a lengyel birodalom 1914-ig, aligha törhetett volna ki a világháború, de egészen bizonyos, hogy Magyarország feldarabolására nem kerülhetett volna sor." A lengyel külpo- litikát — a maga magasan lobogó lelkesedésével — „zseniálisnak" és „előrelátó- nak", „önállónak" és „európainak", az országot „nagyhatalomnak" minősítette. Len- gyelország nyugati kapcsolatait példaként állította a magyar diplomácia elé. A magyar kormány külpolitikáját elmarasztalva arra utalt, hogy „Lengyelország ren- dezte a maga viszályát tisztán és világosan a szövetséges Franciaországgal, erősen megjavította barátságos viszonyát a brit birodalommal". Bajcsy-Zsilinszky joggal kérdezhette: mit tett a magyar kormány? Egyre jobban belebonyolódott a német hínárba, egyre kevésbé tudott nemet mondani a német „kívánságoknak", a belpo- litikában is „indokolatlan" jobboldali tendenciák érvényesültek. Magyarországnak sem a szomszédos országokkal, sem a nyugati hatalmakkal nem sikerült korrekt politikai kapcsolatokat kiépíteni. (A kudarcért nem csak a magyar kormányt ter- helte felelősség.) Magyarország végül is egyedül maradt. Bajcsy-Zsilinszky — a lengyel—francia szövetség és a lengyel—angol jóviszony ellenére — úgy vélte, hogy Lengyelország szintén „egyedül" áll a germán óriáskígyó szomszédságában. Újra előtérbe került a közös és hasonló sors és egymásrautaltság gondolata. Szerinte magyar—lengyel viszonylatban „ . . . évezredes érdekközösség és lelki összhang kínál szoros, zavartalan és nem keserves kompromisszumokon alapuló együttműködést."
(Eredeti kiemelés — L. I.) Szíve szerint hitte, hogy a „Fehér Sasok Birodalma", Lengyelország nem hagyja „ . . . Magyarországot elesni a nagy nyugati és keleti vi- lágerők ütközőpontján..."
A külső veszedelem növekedése ellenére a belpolitikai élet alakulása egy pilla- natra sem maradt ki Bajcsy-Zsilinszky érdeklődési köréből. A fasizmus magyar- országi szálláscsinálóinak 1939 februárjában nyíltan kijelentette: „ . . . n e m rendez- hetjük be a magyar közéletet idegen kísérletek kipróbálatlan és ködös világnézeté- nek és meg nem állapodott eszmeanyagának kisdedóvójának." A Gömbös- és az Imrédy-kormányokban való keserű csalódás kapcsán fakadt fel Bajcsy-Zsilinszky- ből a kívánság: „...jöjjön hát végre valahára egy magyar vezető államférfi, aki Szent Istvántól, Kossuthtól és Deák Ferenctől tanul s nem idegen próféták szavait akarja átültetni a magyar életbe."
Lengyelország jövőjét, a magyar—lengyel kapcsolatok lehetőségeit mérlegelve Bajcsy-Zsilinszky Endre 1939. március közepén arról írt, hogy a hasonló sorsú, ér- dekű nemzetek összefogása nélkül a kisebb és nagyobb malomkövek között Magyar- ország és Lengyelország (is) felmorzsolódik. Bajcsy-Zsilinszky úgy vélte, hogy Ma- gyarország nem veheti fel a harcot a Drang nach Osten ellen, ha „ . . . nincs legalább egy föltétlen, biztos megalkuvástól mentes szomszédos kapcsolatunk valamely ha- sonló sorsú és hasonló hivatású nemzettel". Az 1939. március közepén — újra — létrejött közös magyar—lengyel határt is az előbbi gondolatok jegyében üdvözölte.
A „Megvalósult" című cikkében a rá jellemző optimizmussal, bizakodással arról írt, hogy „ . . . most a lengyel—magyar szomszédság, testvériség és párhuzamos európai küldetés belső kompromisszumok nélkül biztosítja számunkra Lengyelország erejét és Lengyelország számára a magyar erőt". A közös határ jelentőségéről a követke- zőket írta: „ . . . a lengyel nemzet biztonsága és Lengyelország jövője, nagyhatalmi- sága szélesebb távlatban megoldhatatlan kérdés egy kompromisszummentes déli határ n é l k ü l . . . " Bizonyos volt abban, hogy a közös határ létrejöttével mindkét ország kedvezőbb helyzetben veheti fel a harcot a „kis országok létére törő" ha- talmakkal.
Az „önállóság" gondolatát Bajcsy-Zsilinszky 1939 tavaszán felemás módon ér- telmezte. Magyarországnak a Népszövetségből való kilépése után — a Magyaror- 57
szág 1939. április 16-i számában — írt cikkében azt hangsúlyozta, hogy „ . . . a ma- gunk lábán akarunk állni, senkinek sem ígérhetjük meg tehát előre, hogy valamit teszünk vagy nem teszünk. (...) Mi csakúgy mint Lengyelország elsősorban és mindenek felett a magunk erejére kell, hogy támaszkodjunk." A Népszavában a
„Magyar—Lengyel találkozó" című írásban is hasonlóképpen fogalmaztak: „Köny- nyen lehet, hogy Közép-Európában az egyensúly megtartója, a túlterjeszkedések gátja az a Lengyelország l e s z . . . amely ma magában hordja a megértés szellemét minden olyan törekvés iránt amely a szomszéd népeknél a nemzeti önállóság és függetlenség megőrzésére irányul." A hitleri német diplomácia nyomásának ellen- álló, nyugati garanciákat kapott Lengyelországtól Bajcsy-Zsilinszky Endre minde- nekelőtt „önálló", „alárendeltség nélküli" külpolitikát, „erős magatartást" várt.
„Magyar érdek az — írta —, hogy a lengyel testvérnemzet úgy intézze el a maga nagy problémáit... hogy a lengyel önvédelem ereje és elszántsága s a lengyel nagyhatalmi önállóság és a különleges kelet-európai lengyel hivatás maradjon a döntő tényező és csak segítő legyen minden garancia."
Bajcsy-Zsilinszky — a kor szellemének megfelelően — Magyarországnak és Lengyelországnak egyaránt történelmi küldetést tulajdonított, mindkét országban a kereszténység keleti védőbástyáját látta. Az volt a véleménye, hogy Magyarország és Lengyelország „ . . . csak addig lehet európai tényező, csak addig maradhat európai tényező, amíg nem válik semmiféle más erők és hatalmak segédeszközévé..." Mint magánember és mint politikus — a becsületes, tiszta emberek optimizmusával — bízott abban, hogy a német—lengyel viszony élesedése ellenére Lengyelország „ . . . mégis megmaradhat bizonyos »tengelyközi« különleges helyzetében és különleges küldetésének szabad érvényesítésében . . . Hiszen ma é l v e z i . . . Olaszország és Anglia bizalmát és együttműködő készségét." Őszintén hitte „ . . . hogy addig nyugodtan al- hatunk, míg megvan a mód rá, hogy a testvéri lengyel nemzet egyszerre tarthassa fenn a maga baráti kapcsolatait a brit és az ú j római birodalommal. Mert addig nem szakad két ellenséges táborra Európa s addig mindig megvan a lehetősége, hogy békés kiegyenlítődés révén rendeződnek Európában a rendezetlen ügyek. A mi ügyünk is. Mert Magyarország még ma is mostohája Európának . . . "
Eckhardt — Bajcsy-Zsilinszkyvel egyetértésben — 1939. augusztus 20-án a ma- gyar függetlenségi gondolat jegyében „önvédelemre" és „szervezkedésre" szólította fel a Kisgazdapártot: „ . . . m e r t ez év március 15-e óta olyan külpolitikai elmélet jutott központi gondolatként a szomszéd Német birodalomban, amely élettérnek minősíti Délkelet-Európát, tehát nyilvánvalóan a mi hazánkat is." Majd megjegyezte:
„Vannak barátaink, az olasz, a lengyel. (...) Ha elfogadom, hogy német élettér le- gyünk, akkor mutassunk ajtót az olaszoknak, mutassunk ajtót a lengyeleknek..."
A Bajcsy-Zsilinszky Endre által is istenített olasz külpolitika az Anschluss után egyre inkább alárendelődött a mindenkori német érdekeknek. Külkapcsolataiban maga is német segítségre szorult. A II. Lengyel Köztársaság állami önállóságának napjai 1939. augusztus második felében meg voltak számlálva. Európa egén sűrű politikai viharfelhők gyülekeztek. A magyar politikai ellenzék hiába tekintett az olaszokra és a lengyelekre. A német terjeszkedés, a készülő agresszió megakadá- lyozása Olaszországnak nem állt érdekében, Lengyelország pedig — egyedül marad- va — alulmaradt a germán óriáskígyóval, a megszállókkal vívott küzdelemben.
•
A források és visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre az 1920-as évek végétől saját gondolatait, nézeteit többször is átértékelve, megváltoztatva, ám következetesen harcolt a német orientáció, a Drang nach Osten ellen. Az önállóság, a független magyar külpolitika apostola volt. Meggyőződéssel hitte, hangoztatta, hogy Lengyelország európai nagyhatalom, hadserege a világ egyik legerősebb hadserege. Olyan ország tehát, melyre a „szétszabdalt" Magyarország bizton támaszkodhat. A németek ellenében, délen az olaszok, északon a lengyelek
segítségében reménykedett. Bízott a franciák jóindulatában s abban, hogy a ma- gyarellenes francia külpolitika alapvetően meg fog változni. Síkraszállt a dunai kis országok együttműködéséért, a kölcsönös megértést szorgalmazta. Ám az sem ta- gadható, hogy szívéhez oly közel álló lengyelek (és olaszok) lehetőségeit eltúlozta. Elke- rülte a figyelmét, hogy Lengyelország és Magyarország hasonló külgazdasági gon- dokkal küzdő ország volt. Így a hőn óhajtott magyar—lengyel gazdasági, politikai együttműködés a gyakorlatban nem helyettesíthette a magyar—német és a lengyel
—német viszonylatokat. Utólag megállapíthatjuk, „nem vette észre", hogy a ma- gyarországihoz sok vonatkozásban hasonló belpolitikai berendezkedésű „konzerva- tív-reakciós" lengyel kormányok gyakorlati külpolitikája lengyel—csehszlovák, len- gyel—szovjet, sőt: lengyel—német vonatkozásban a fasiszta német terjeszkedés mal- mára hajtotta a vizet. Az azonban tény, hogy a harmincas évek publicisztikájában, a polgári ellenzéki törekvésekben, a magyar—lengyel összefogás, barátkozás terüle- tén, a Drang nach Osten elleni küzdelemben az egyik legnagyobb hatású, legjelen- tősebb személyiség, a fokozatosan balra tartó Bajcsy-Zsilinszky Endre volt.
