• Nem Talált Eredményt

Város a vízben

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Város a vízben"

Copied!
24
0
0

Teljes szövegt

(1)

cA LZjtQidi naQyÁwíz 100. éjyfofdulója.

TÓTH BÉLA

Város a vízben

Időtől, tájtól távol élő ember azt hihetné, hogy az árvízi katasztrófa éjszakáján gyanútlan nyugalommal aludt a város hetvenezer lakosa, s csak az éjfél után két órakor félre vert harangok zúgása ugrasztotta őket talpra, miközben utcáikon, házaik küszöbén bömbölt az áradat.

A szegedi évszázadok óta ismerte, szerette, félte a Tiszát. Vizei között élt és csónakon járt, ha szomszédolni, dolgozni ment, akár valami velencei lakos.

Az utcákat szigetképző erek és tavak határolták körül. Annus-ér, János-ér, Kígyós-ér, Maty-ér, Szil-ér. Az erek kiöblösödései, a víztükrök tavak, tócsák, tankák, csöpörkék. A szegedi, ha nem is az ezer tó, de a száz tó országában érezhette magát.

Ma már csak térképek őrzik régi vízrajzunk egykori állapotát, neveit: Cziprus-tó, Csöngölei-tó, Bogárzó-tó, Fehér-tó, Jerikó-tó, Kelő-tó, Kenyérvári-tó, Lándzsás-tó, Vár-tó és a többi. Évszázadokon át nem volt abból violencia, ha bejött várost látni a Tisza, hiszen a szegedi lakott a Tiszában. Hanem amikor ott is házat akart épí- teni az ember, ahová őkelme partot nem rakott, szirtos magaslatot nem kubikolt, abból bajok következtek.

A város 1750 óta védekezik a Tisza ellen. Csak azért, hogy az ölébe épített fész- keit, éppen a dajkáló anya tavaszi vizeivel szemben, megvédelmezze.

A várostól északra olyan hét-nyolc kilométernyire kezdték építeni a gátakat, mert évszázadokra menő tapasztalatokból tudták, hogy a föntebbi nagy kanyarok szorulatai közül tör elő a Tisza, s hátulról zúdul rá a városra, amikor kilép a med- réből.

Igen híres vízveszélynek ismeri a történelem az 1616-ost. A mindenre odafigyelő kortárs, Vedres István írja: „Február elején kezdődött a veszedelem. A Tisza magas vízállása a belvizeket is fölfakasztotta, a gyöngébb anyagú házakat összeomlasztotta, s oly nagy volt a félelem, hogy óránként verték félre a harangokat, amire a lakos- ság ezrenként szaladt a partokra töltéseket erősíteni. Az otthonmaradottak meredt szemmel fürkészik az utakat, merre fussanak, hogy kiragadhassák magzatjaikat a halált okozó nagy veszélybül, megfeledkezvén minden vagyonukról..."

Mellesleg, ekkor az ijedelem nagyobb volt a veszélynél, de nem oktalanul féltek a szegediek a Tiszától. És nem utoljára. 1830-ban akkora volt az árveszély, hogy az ország figyelmét fölkeltette, közöttük Széchenyiét, s a folyószabályozó Vásárhelyi Pál mérnökét. Az ő intenciójukra tetemes gátvédelem indult a Tisza mentén. De hát visszaéltek ezzel is, mint annyi mindennel a széles hazában.

A földesúri kapzsiság a Fölső- és Közép-Tiszát több kanyarátvágással olyképp szabályozta, hogy kiegyenesítette s ezzel fölgyorsította a folyó vizeinek futását, s rázúdította az Alföld legmélyebb pontján levő Szegedre és vidékére. Annyira, hogy 1852-ben már nem voltak elégségesek a többször fölmagasított gátak, újabb és újabb árveszélyek fenyegették a tájékot, különösen olyan tavaszokon, amikor a marosi ár- hullámokkal egybeesett a Tisza áradása.

(2)

Mintha csak nagy drámájának főpróbáját csináltatná magának a Tisza a várossal, 1876 márciusában majd kilöttyent a gátak közül, olyannyira, hogy összeült a vész- bizottság, és éjjel-nappal talpon, ötven napi kemény helytállás után mentette meg Szeged testi épségét a részbeni vagy teljes pusztulástól.

Azonban ez a főpróba hasznára vált a városnak, a szervezettség, az eszközök előkészítése, a gondosság rutinírozásá tekintetében. Nemkülönben a közben elhanya- golódott töltések kijavításában, fölmagasításában.

A régi város végzetes éjszakáját megelőző hetek alatt bizony nem aludtak nyu- godtan a szegediek.

A Tisza vize már 1878 karácsonyán hat és fél méter magasan szaladt gátjai között, s a tetejében be is fagyott. Pár nap múlva egy kis enyhülésre zajlás indult.

A jég megtorlódott a vasúti híd lábainál. A jégdugó pedig földuzzaszthatja a vizet.

S hideg ám az télvíz idején, ha kiönt. A város ekkor összetrombitálta a vészbizott- ságot, mert a gátak magassága alig van fölötte a vízjárás szintjének.

• Félő, ha egy kis enyhülés valamelyik mellékfolyón olvadást okoz, bekövetkezik a tragédia. A város vízvédelmi bizottsága rutinos gyakorlottsággal hozta működésbe szervezeteit. Négy védelmi szakaszt jelölt meg. A Tápéi kaputól a vasúti hídig, onnan Szentmihálytelekig, onnan Paphalomig. Negyedik veszélyes vonal volt az új- szegedi töltések szakasza.

A Szegedi Napló nagy figyelmet szentelt a védekezési munkálatoknak, de a közpolgár is ügyelte a történéseket. És fölvisított a Napló hasábjain, hogy: „Igazi veszedelem most sem a tiszai töltések felől fenyegeti a várost, hanem északról, a baktói, szilléri töltések felől vagy még föntebbről, Dóc tájékáról, ahol szűkmedrű kanyarulatokban fölerősödve, kitörésre készen szorong a Tisza." Az volt az ötödik védelmi vonal. Rohamozták is a szegedi ezrek.

A Napló, ismerve a veszély nagyságát, nyugtatgatja a lakosságot, hogy talán elkerülhetjük a nagyobb bajokat. De közben a koplalós kocsisoktól a köpködőn lé- boló napszámosokig munkára verbuválnak mindenkit a gátakra. A védelmi szaka- szokon a szakmák, iparok csoportjai vállalnak területeket, s azokat munkálják becsü- letes buzgalommal.

1879. február 25-én teljes erővel védekezik a város, de közben jól tudják, hogy a percsorai árvízmentesítő társulat dolgai nincsenek r e b b e n .

A veszélyes terület a Pallavicini uradalom része Tiszástól, gátastól együtt.

Ha jó a védelem, a grófnak mentett területei vannak. Ha rossz, viszi a várost, s a grófnak megvannak a halászó területei. így Szegednek érdeke, hogy a maga erejé- ből javítsa az uradalom töltéseit. Régi nóta ez a tájékon, pör és vita tárgya száz év óta. Elvileg maga az állam vette kezébe a partvédelmet, hiszen neki mindenütt érde- kében áll a mentés, nem úgy, mint a földesuraknak. Ezért kormánybiztosokat állí- tott az árvízmentesítő társulatok élére.

A Percsora—Szeged társulat élén egy Kende Kanut névre hallgató úriember állt.

De hát neki a kormánybiztosság csak arra volt jó, hogy jövedelemhez jusson általa.

És az egészen természetes volt abban a világban, hogy Kende Kanut semmit sem értett az árvízvédelemhez, s nem is érdekelte, hiszen a veszedelem mindenkori szín- helyétől távol, Budapesten élt. Amikor Szeged nagy védekezési lázában világgá ki- áltotta segítségkérő jajszavát, Kende Kanutot többször, sürgető táviratokkal hívta, ha az nagy elfoglaltságában nem olvasván az újságokat, nem figyelt volna oda a kenyerére.

Semmi hívó szóra nem reagált, társulatában működő hivatalnokainak utasításo- kat nem adott.

Kende Kanut kormánybiztos és országgyűlési képviselő megtehette ezt, hiszen a kormány is nagy indolenciát mutatott a várható veszedelem iránt. Kendét sem uta- sították, hogy menjen a bajok színhelyére, aki magától semmiféle indíttatást nem

(3)

érzett a lejövetelre. Pedig itt, bár semmihez sem értett, szükség lett volna a szava- zatára, a vészköltségek megítélésénél.

Kendét pár év óta ismerték, de nem szerették a szegediek. Tudták, hogy szak- avatlan, s ha becsülniük kellett volna azért, hogy ezt nem is titkolja, tudtak erre is kádenciát, amely úgy szólt: a tanulatlan orvos kész hóhér!

És Mikszáth még erre is rátetejéz, amikor Kende Kanutot jellemzi: „ . . . való- színű Kende maga is csudálkozott, amikor annak idején kinevezték kormánybiztos- nak, hogy is juthatott 6 a vízműépítés tudományához, amikor csak nők körében tudott udvarolgatni, cigánnyal mulatni, s ruháit az első szabónál varratni. Ebből állt Kende Kanut, s ettől lett kormánybiztos!"

És a rábízott társulat kasszájában ezekben a pillanatokban 1200 forint kotyogott, a védelmi terület raktáraiban száztízezer karó, nyolcezer szál deszka, hetven vihar- lámpa és egy ölre való fáklya volt a készenlét.

Az éjjel-nappal virrasztó városházi vészbizottság tanácstermébe bármikor be- mehetett akármelyik polgár, meghallgathatta miről tárgyalnak a városatyák, s javas- lattal élhetett. Ide érkeztek a védelmi vonalak jelentései, kívánságai, amik, különö- sen a Percsoráról érkezettek tekintetében, teljesíthetetleneknek minősültek, hiszen több ezer ember erejét, több tízezer tömőzsákot, eszközöket követeltek.

Természetesen a védelmi bizottság előtt Kende Kanut ügyét is nyíltan tárgyal- ták, szidalmazták, de nem kímélték a kormányt sem. Slingelt volt a szája a szege- dieknek békésebb viszonyok között is, most aztán volt okuk cifrán beszélni.

Taschler József főkapitány pedig, ahogy erősödött a veszedelem, február 27-én dobszó útján hirdette ki városszerte, hogy a baj nagyobb, mint bármikor valaha.

A védekezés és menekülés helyzetéről is állandóan tájékoztatták a lakosságot.

Miközben a percsorai partszakaszon, a szilléri töltéseken és a vasúti töltés ma- gasításán is dolgoztak már az emberek ezrei, a kényszermunkán túl a város ötven- krajcáros napszámot ígért és adott munkásainak. A föladat nagy volt. Az összes védelmi vonalat három nap alatt kilenc méterre magasítani! A munkákhoz töltés- szakaszonként háromszáz lovas kocsit rendeltek ki, minek eredményeképpen szépen szaporázódott is a munka.

Erről ad hírt március elsején a Szegedi Híradó:

„A vész itt dörömböl a kapukon, s védelemre szólít b e n n ü n k e t . . . Aggodalomra ekkora okaink sohasem voltak, mint ma. Két dolog előidézheti a katasztrófát: a közönyösség és a gyáva kétségbeesés. Az utóbbitól nem nagyon tartunk. Szeged annál edzettebb, hogy elszaladjon. Azonban ebből egy másik félelem következhet, az ugyanis, hogy lekicsinyeljük a bajt."

A Napló ugyanakkor így ír: „Nagy a veszély, de nagyok az erőink is... Mert hol van az a nép, amely földmunkában vetekedhetne a mieinkkel? Nincs! Hazánk határain kívül is keresett a szegedi kubikos... A védmunka sikere, ha mindenki teljesíti kötelességét."

A lapok rövid hírei között sokkal keményebb információk húzódnak meg:

„— Március elsején este 6 órakor a víz magassága 720 centiméter."

„— Fölhívom a Szegedi Csónakázó Egyesület tagjait, hogy lakásomon, Tükör utca 14., az árvízveszélyre való tekintettel sürgősen jelenjenek meg.

Nyilassy Pál egyleti elnök"

„— Az iparos ifjak képző és segélyző egyesületének tagjai másodikán 2 órakor közgyűlést tartanak a szokott helyükön.

Nigrényi Pál asztalos legény, elnök."

A vészbizottság sebtében számolta meg a védekezésre fordítható pénzeket. A vá- ros kasszájában 6500 forint található, ami hallatlan kicsi pénz, ötvenkrajcáros gya- lognapszám mellett.

Tudta ezt Kis Dávid tőzsér is. Kéznél levő 40 000 forintját azonnal a város ren- delkezésére bocsátotta kamatok nélkül. A magistrátusnak évek óta félre volt dugva az új gimnázium építésére szánt 52 000 forintja, most ezért is benyúlnak a páncél- szekrénybe. Ez a summa akar eléje állni a Tiszának.

(4)

A kormány holmi vámtörvényekről tárgyal. Mit neki Szeged? Annyi baj volt már vele.

A Hunyadiak óta rossz város. Ott volt Dózsa György, Csornij Jován cár, Rózsa Sándor és mások szennyes ügye. Mindig az urak fejét fájdítják!

A szomszéd városok kicsit figyelmesebbek. Temesvár hadtestparancsnoka, Pultz Lajos altábornagy 46 pontonnal, 86 utászkatonával a legnagyobb szükségben jelent- kezett a vészbizottságnál.

Pálfy Ferenc polgármester örömmel fogadta a kínálatot, de mindjárt rimánko- dásra fogta a köszönetet:

— Nagyon kevés! Hússzor ennyi kell, méltóságos uram!

— S a híres szegedi halászok? — kérdezte a tábornok.

— Azok mindent megtesznek, utasítás sem kell nekik. Már hatvan ladikot be- hoztak, s lerakták a város legmélyebb, legveszélyeztetettebb pontjaira — válaszolt a polgármester.

Pultz táviratára műszaki zászlóaljak érkeztek Temesvárról, s kezdték a vár- falakhoz támaszkodó deszkaföljárókat megépíteni.

Ha a szegediek nem is tudták volna, mi vár rájuk, ebből már láthatták, hogy valóban komoly a baj: itt csak az marad meg, aki úszni tud!

De viccelődtek, amint a katonaság satrak hosszú sorát fölvonta a majdani me- nekülőknek a várfalakra, s deszkabódékat építettek a töltések szárazulataira.

— Hát koma, én már kinéztem egy új deszkaszállást magamnak, abba költözök a szomszédasszonyommal.

— Hát a saját asszonya?

— Az maradjon a régi vályogházban!

Az ötvenkrajcáros napszám és a lovas kocsik forintos bére sem volt már elég vonzó március 5-én a lakosságnak.

Fáradni kezdtek. Fogyott az erő. Sokan menekülésre fogták a nagycsaládúak közül magukat. Egy-egy partszakaszhoz nyolcvan kocsi rendelődött, de nem bolyon- gott ott csak tíz.

Lovas huszárok járták a határt, s kényszermunka alá hajtották azokat, akik a vészbizottság rendeleteit a maguk jószántából nem akarták tudomásul venni.

Dorozsma ez időben városi titulusra hallgatott, egy svadron huszárból állt a helyőrsége. Most azok siettek a szegedi kocsik összepásztorítására, amit igaz öröm- mel tettek, hiszen legalább így vízvész idején visszafizethettek a szegedi földön élő gőgös szegedieknek, amiért unos-untalan lekicsinyelték őket.

Azonban az állandó veszélyt is meg lehet szokni, s el lehet ernyedni az örökös riadókészségtől. Ebből riasztgatja'ki a lakosságot a rendőrkapitány által kibocsátott egyik komor hangulatú plakát, amely városszerte szabályozza a kocsmák és bormérő helyek záróráját, egységesen este 11 órára.

Ugyanilyen rendőri hirdetmény adja tudtul, hogy vészlövésekkel értesítik a lakosságot az esetben, ha a Tisza a percsorai gátat elszakítja. Ekkor még nem kell elszaladni, magyarázza a plakát, további gát védi a várost. S maga a jóisten! Ezért hát senki ne veszítse el a fejét, van remény.

Mikszáth jókedvűen figuráz a vészlövésekre vonatkozó felszólításon.

„Minek a vészlövés, ha az nem a végső baj jele? — Hogy a nép ne aludjon! — válaszol ő maga. — Mert aki alszik, nem bűnözik, a bűntelen üdvözül, ha meghal."

A tréfákat állta a város, hanem 6-a körül már erősen esett a hó, ami rögtön el is olvadt, sárrá téve azt a töltésföldet is, amit addig fölhordtak a régi gátakat magasítva.

Az országgyűlés, pedig a lapok Szeged halálos veszedelméről írtak, alig figyelt a városra. Ugyan Mocsáry Lajos képviselő nagy körülményeskedve a kormány lelki- ismeretéhez intézte fölhívását, megkérdezte március 6-án, hogy mit tett Szeged vé- delme ügyében, hanem erre a szónoki kérdésre Szende Béla honvédelmi miniszter válaszolt, ő is olyan körülményesen, mintha nagy államtitkot takargatna, hogy már- cius 5-ig Szegedre küldött nyolcvan utászkatonát, s nem 83-at, nem 79-et.

Másnap Tisza Kálmán miniszterelnök is megszólalt, szemére vetve Szegednek, 3 Tiszatáj

(5)

hogy nagy baját maga okozta magának, amikor pár évtizeddel ezelőtt nem engedte, hogy a Marost a város alatt kössék a Tiszába.

Mikszáth vidám képpel járja a védelmi vonalakat, vigyázva az események min- den mozzanatát, hogy annál komorabb igazságokat írjon meg: „ . . . S z e g e d hiába vár a kormánytól segítséget. Évszázadok óta maga nem győzi a gátak emelését, fönn- tartását, mert azok költségei fölemésztik magát a kommunitást, ennélfogva az lesz, ami évszázadok óta volt, egy veszedelmes mély fekvésű nagy falu!

Oka ennek, hogy a kormány bűnös telhetetlenségében tartományokat megy hódí- tani a nemzet pénzén (Boszniát), itthon lomhán nézi Fél-Magyarországnak évről- évre megújuló halálvergődését..."

Tett azért a kormány intézkedéseket. A végveszély esetére szegedi kormány- biztosnak küldte ide Lukács György temesvári polgármester urat, Tisza Kálmán birtokszomszédját és vadászótársát, olyan megbízó levéllel, amely a végveszély ese- tén lép életbe, és statáriális eljárásokra is fölhatalmazást nyújt.

Mikszáth a város közönsége nevében közutálatának adva kifejezést, megapre- hendálta a kormány ilyen sunyin hathatós támogatását.

De hát megaprehendálni pillanatnyi múló harag csupán, mi az a tornyosuló bajhoz képest?

Március 5-én este a vízvédelmi bizottság üléstermében alig lézeng az újságíró- kon kívül néhány ember, a tornászok, csónakázók ügyeletesei. Embereik az emeleti folyosók szétdobált szalmazsákjain alusznak, kártyáznak, vagy uram bocsá, isznak!

Fűtetlenek a termek, hűvösek az éjszakák. Iszogatnak, de nótaszó nélkül, s oda- figyelnek az eseményekre. Este tíz óra körül a hajóhídtól futásban jön egy. hajdú, s a butája azt jelenti, méghozzá örömmel, hogy apad a víz!

Taschler vakarta fejét, hogy biz ez b a j t jelent, nagyot, ha igaz, nem örömet, mert ha nem a hó esik, akkor az eső, de attól nem fogyhat a Tisza vize, csak attól, ha valahol elszakadt a gát vagy átvágták.

11-kor újra jön a hajdú, hogy két ujjnyit csillapodott a víz. Mégsem rossz a mérés s nem téves a leolvasás, nem hamis hír hozódik a hajdúval a torony alá.

Taschler táviratokat küld Vásárhelyre, Kanizsára, kérdezi: „Mi történt? Itt apad a víz, valahol elszakadt a töltés?"

Éjfél tájban jött a sürgönyös válasz Nóvák Józseftől, aki a petresi gátat védel- mezte: „A Tisza árja Petresnél 17 öl szélességben elszakította a gátat."

A rendőrkapitány nem tudta hol van Petres, városi ember létére sosem volt vele dolga. A sportegyesületek szegedi fiataljai sem tudták. Pirinyó hely lehet az! Tasch- ler azonban fönnszóval meditál közöttük:

— Ha Petres a Tisza jobb oldalán fekszik, akkor elvesztünk, hanem ha a bal oldalán, megmenekültünk!

A székház épületében végül valaki mégiscsak tudta, hol van a szakadás helye, s mondta is: Dóc és Mártély vonalában, de a jobb parton. Tehát az elveszés partján.

Bár még előtte áll az árnak két töltés.

Vaklármát nem vertek ezen az éjszakán, de azért felköltötték a város gondosait, Pálfyt meg Lukács kormánybiztost. Közben az ár rohan Szeged felé. S a szegediek tudták, hogy a rókusi állomástól a Vásárhelynek menő alföldi vasút töltéseit kell fölmagasítaniuk, ha a várost meg akarják menteni az elveszéstől.

Világos reggel táviratozták meg a kormánynak az eseményt, amely régóta úgy vélekedett: „Szeged nem azért vesz el, mert a Tiszát hanyagul szabályozták, hanem mert a város rosszul védekezett."

A víz pedig fenséges erejének tudatában rohanva, nyugodt biztonsággal jött.

Előbb a mélyedéseket töltötte meg, kicsi örvényeket vetve, azután meghágta a ma- gasulatok'at, a pár méteres halmokat kerülgette körül, s ahogy birtokába vette őket kiszámítottan ballagott, olykor trappolt nagy port verve, szemetet tolva maga előtt.

Hatodikán este már a macskási töltés, azaz a második frontvonal lábához feküdt, mintha ott akarna megéjszakázni. Hanem akik védték azt a szakaszt, tudták, nem alszik az.

(6)

Hullámai reggelre átcsaptak a második védőgát tetején is, s ezzel szabaddá is lett járása Algyő, Tápé és Dorozsma felé.

A szegedi rendőrkapitánynak 7-én kiadott plakátja már csak a menekülés útjai- ról tájékoztatja a lakosságot, amivel egyidőben Algyő és Tápé a Tisza hullámsírjába merült. Algyőn a grófi kastély, az is az első emeletéig megbuggyant, Tápén csak a templom maradt lábon. Ott Mikszáth másnap hajóval járt, ő írja:

„Egy uszályt oldottunk le, adtuk oda a szorongatott lakosságnak, hogy aki a partokról menekülni akar, rakodjon abba. De senki sem akart menekülni.

— Miért nem jönnek? Itt veszi meg magukat az Isten hidege.

— Csak nem hagyhatjuk itt a tűzhelyünket — felelte mogorván egy deres hajú öreg ember, aki egy megmaradt taliga végében feküdt.

Ez a tűzhely, persze most csak szimbólum, mert a vékonyka töltés kivételével a falun mindenütt víz ült, azon olyan hely nem akadt, ahol egy szalonnasütésre alkalmas tüzet gyújtani lehetett volna.

Egy másik gyékényfonó paraszt azt mondta, hogy ő azért nem megy sehová, mert minek is menne, meg hova is menne.

— Hát Szegedre!

— Oda is elmegy a víz — mondta meggyőződéssel.

— Szegedről Temesvárra menekülhet!

— Oda is elmegy — mondta vállat vonva.

— Ne beszéljen bolondokat, mindenhová csak nem érhet el az ár?

— De bizony, elmegy!

— Tán Svájcba is? — feleselt az öreggel a hajó kormányosa.

— Oda is elmegy — replikázott az öreg —, ismerem én a Tiszát, mellette nőttem fel, ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul, de ott is egy- öles lesz!"

A korabeli pesti lapok a kormány szájíze szerint aprehendálták Szegedet és népét, ahogy akkor a hivatalos álláspont kívánta. Írták, hogy nem munkálkodik tel- jes erővel a partokon, s hogy tulajdonképpen a védelem vonalain alig vannak sze- gediek, hát hová lett a szegedi virtus?

A karácsony óta tartó nagy háborúságban a vízzel, bizony megcsappantak a szegedi seregek. Az emberek elfáradtak, elfásultak, s most különösen a petresi gát- szakadás hírére mindenki szaladt haza övéit ajnározni, biztonságos helyre hurcolni, élelmet, meleg motyót összekapkodni. A végleges tragédia előtti harmadik nap holt- pontja volt a védelemnek.

Hanem addig vidéki vízveszélytől mentes városok munkásait verbuválták a sze- gedi gondosok nagy pénzekért a partokra. Két forintot is fizettek napidíjul, de volt is munkás a Bánátból és a még távolabbi országrészekből bőven. És ha nem ömlött seregestől, hát a katonai erők rukkoltak a város védelmére. S jött a pesti segítség, amit viszonzásul nyújtott a főváros Szegednek, az 1876-os vízveszély idején adott támogatásért. Mentőcsónakok, élelmi cikkek és különböző sportegyesületek fiataljai tömegeltek Szatymazig a pesti vonatokon Szegedre.

Március 9-én és 10-én, meg az utolsó napon a veszélyeztetett gátszakaszok kilo- méterein már ezernél is több ember nyüzsgött, tömte a zsákokat földdel, vonszolta a töltések tetejére, karózta, szádfalazta a fölázástól megtántorodott partszakaszokat.

Lázas napok voltak. A vízvédelmi bizottság sem tudott teljes számban összejönni, mindenki a kiosztott védelmi szakaszán tipródott, hiszen a támadó ár szintje és a védőmű még így is elkívánt minden erőt. A vízszint és a gát magassága között har- minc centi lehetett a különbség. S a föltámadóban levő széltől korbácsolt hullámok veszedelmesen omlasztották a sáros földet. Ennek láttán sokan letették a lapátot a szegediek közül, mert értelmetlennek vélték a további erőfeszítéseket. S tényleg újra annyira megcsappant a szegediek száma, hogy a kilométerenkénti ötszáz utász mel- lett alig dolgozott 37 idevaló polgár. Az volt a mélypont, amikor jöttek Pultz kato- nái, akik nem félcipőben s puszta kézzel álltak az elemekkel szemben, hanem kato- nailag összefogott erővel, eszközökkel vették fel a harcot.

(7)

Március 9-én délelőtt az a Dorozsma is megúszott, amelyik azelőtt soha nem látott vizet. Dél körül a falu vályogházai a partokra menekült lakosság szeme láttára süllyedtek örökös sírjukba. A dorozsmaiak feldühödtek, s a kiskunok önbíráskodásá- val jegyzőjüket, elöljáróságukat akarták agyonlövöldözni, hogy ők eresztették falu- jukra a vizet Szeged érdekében, ezer forintokért, mivel engedték fölrobbantani a Maty-hidat. (Ami azért történt, hogy a kiömlött víz útját szabaddá tegyék a Tisza felé.)

Dorozsma ettől fogva a kezére kerített szegedieket a községháza börtönébe zárta, s azt is halállal fenyegette, aki enni hozott a foglyoknak. Rálövöldöztek a szatymazi végállomástól Szeged felé csónakázó mentőexpedíciókra is, mivel ezen a szakaszon már vonat nem közlekedhetett.

Halálos betegek csalják meg utolsó órájukban a szorongó hozzátartozókat azzal, hogy egészen gyógyultnak mutatják magukat. Március 11-én délelőtt pár óra hosszáig Szeged is abban a hitben élt, hogy elkerülte a katasztrófát. A víz nem apadt ugyan, de nem is áradt. Az eső és a hózápor alábbhagyott, a felhők mögül kicsit kimoso- lyintott a márciusi nap, s friss munkáserők buzgólkodtak ekkor immár háromforin- tos napszámért a gátakon. Hanem a naplemente vészjósló vörös színekben vizsgálta meg utoljára, éjszakára hagyott rohamainak színterét, a régi várost. Az ég alatt lakók tapasztalatból mondták ezekre a jelenségekre, hogy nagy szél támad. S a sö- téttel valóban megjött a szél, amely tíz óra tájban tátorjános erejűvé fokozódott, de annyira, hogy a viharfáklyákat eloltogatta, s a fölkorbácsolt hullámokat nekiverte a friss, döngöletlen töltéseknek. A végleges tragédia bekövetkezését minden percben várták.

A bánáti sokszázas munkáscsapat a puszta életét mentve, mivel sárrá válva mál- lott ki alóla a töltés, levonult a védelmi vonalról, s zárt sorokban menetelt a hajó- hídon át hazavezető útján, míg a szuronyos katonaság vissza nem parancsolta, for- dította, s kísérte őket újra zsákokat tömni, réseket bedugni. De nem volt annak már foganatja, s a gátak nagy szakadásait csak a katonák egyéni bátorsága fogta még meg ideig-óráig. Azok beleálltak a szakadásokba, s a többiek láncban adogatták le ömlő vizek között a zsákokat, amikkel, ahogy Szegeden mondták, valamennyi időre elfoghatták a vizet. De ha volt száz, életével játszó katona, a víz ezer helyen próbált rárohanni a városra. Este tíz óra után vaklárma is futott végig az utcákon: betört az ár! Jelző lövések is dörrentek.

Lázár György, a vész napjaiban fiatal jogász ember, a csónakázók egyesületének tagja, erről az éjszakáról írja:

„ . . . A vasúti töltésen még erőt, anyagot nem kímélve folyt a küzdelem a föl- lázadt elemekkel, amelyek játszottak a gyönge nyúlgátakkal. Az iszonyatos parton a fölhasznált tömérdek védőanyagot valósággal elnyelték az elemek. Karók, zsákok, csak percekig maradhattak helyükön, aztán a víz mint tenger benyelte őket. Este tíz óra körül a hullámok a négyméteres cölöpöket is pehelyként dobálták a gátak men- tén, s 11 órára orkánná változott a vihar, amely a legbátrabb szíveket is megremeg- tette. A sebtében fölemelt nyúlgátak olyan lazák voltak, mint a keshedt posztó, amit foltozni nem lehet. S az emberek nagy buzgalmukban iszonyatos zajjal és kiálto- zással próbáltak meg még mindent a töltések vonalain. A vihar végig elköpdöste a világító eszközök lángját, s teljes sötétségben történt meg a végleges tragédia. A rő- kusi állomás utolsó váltójától százötven méternyire elszakadt a töltés. Nem volt mentség tovább. A százméteres szakadás egy órán belül kilométernyire tágult, s mélyült.

A harc befejeződött. Az ember alatta maradt az elemek erejének. A további győzködésnek ésszerű módja, oka nem maradt. Csak a menekülés. Minden szegedi harang, nekünk legalább úgy tűnt, akik készenlétben álltunk, a szél zúgásai között a riasztó vészt kongatta. A városháza nagyharangja a temetők csendítő hangján hir- dette, hogy a régi Szegednek sorsa beteljesült."

Mikszáth ezt így fogalmazza meg: A városháza termében alig ült már né- hány ember. Hanem Nagy János nevezetű fiatalember sárosan, vizesen a terembe

(8)

rohant, s lihegve kiáltotta: a töltés átszakadt, az ár a város felé hömpölyög! Ekkor vette le fejéről a kalapot.

Senki sem kereste a polgármestert, a kormánybiztost, senki sem utasítgatott, hogy húzzák meg a vészharangot.

A budai országúton mint vert hadak, nagy csoportokban húzódtak hazafelé s föl a vár falára a munkások. Csak a talicskák keréktengelyeinek fájdalmas jajdulá- saiból tudtuk, hogy ők azok. A mozsárágyúkat a figyelmeztető vészlövésekkel már nem lehetett elsütni, a főteret is megfutotta az ár.

Magam a Zsótér házba menekültem, s ablakomból beláttam a városháza tanács- termébe. A városban pedig olyan sötétség uralkodott, mintha az egész mostani világ valami vízügyi kormánybiztos feje lenne belülről.

A rókusi torony harangjait most kezdték félre kongatni, s hangjukkal a szél játszogatott, erre-arra szétcsapkodva. S e pillanatban a városházán is kialudt min- den világítás, a víz most érhette el a gázgyárat, s bevette magát a csöveibe...

A budai úton a hajóhíd felé még elkésett kocsik, emberek tömegeltek, vezetett és hajtott állatok mentek a majdnem teljes sötétségben. A Korona utcában a Pick- féle likőrgyár égett, sejtelmes kivilágítást adva a halálos hangulatoknak. Amikor az kihunyt, mint valami tűzijáték, a Pálfy-féle gyufagyár gyulladt föl, s a viharzó szél- ben annak üszkös zsarátnokait vágdosta a tajtékozó víz pofájába."

Lázár a Mars térre kitett három szurkos csónakban tizenkét társával várta, hogy hátára vegye őket a víz. Már éjféltől a helyükön ültek a sötétségben, s mindent hal- lottak, mert látni éppen semmit nem lehetett. Borult, csillagtalan, holdtalan komor éjszaka volt ez. A rövid ideig tartó házégések csak még kísértetiesebbé tették az amúgy is jajkiáltásokkal teli éjszakát.

A Rókuson éjfél után betört árvizet vagy fél óra hosszára a budai országút magas vonulata föltartóztatta. Csak annyi időre, míg az első teknőt megtöltötte.

S benne elvégezte rombolásait, amelynek a hangját a szelek áthordták az összeros- kadó házak kéményeinek kormával, kemencéinek pörnyéjével, robajának zajával, asszonyainak jajszavával, gyerekeiknek sírásával, állataiknak bőgésével.

S egyszerre teli lett a túloldali tekenő, a rókusi templom oldalánál inkább csak sejtették, mint látták, hogy megcsillan az úton átcsorduló áradat, amely teljes szé- lességben hömpölygött, száguldott a szárazra tett szurkos csónakok felé. Piszkos hul- lámot tolt maga előtt, amely mintha szájjal fújnák, először fölhajtotta a tér száraz porát. A teret percek alatt megtöltötte a fortyogó ár, s örvényt kavarva sietett be- felé a több ágra nyíló utcákba, szörnyű erejével fákat, kerítéseket, lámpaoszlopokat ledöntögetve. A házak ablakain sípolva és orgonálva zúdult be a víz, döntött össze mindent a megsemmisülésig.

Amíg az országúton átömlő víz valamennyire meg nem találta nyugvóhelyét az innenső oldalon, a csónakok kormányozhatatlanok maradtak.

„A tér élő fáiba fogódzkodtunk, s bármilyen szívet tépő segélykiáltások után indultunk volna, nem voltunk képesek. Hajnalodni kezdett, amikor a víz Alsóváros térségében is kiegyenlítődött."

Mikszáth ezt a pillanatot így rögzíti: „Végtelennek tűnt az idő, amikorra vir- radni kezdett. De hát minek is virrad? A hajnal nem találta többé Szegedet, csak a romjait."

A Klauzál téri Wagner ház udvarán működött a Szegedi Híradó nyomdája, ahol Nagy Sándor szerkesztő bokáig érő vízben, egyedül szerkesztette lapjának egyetlen oldalát, amely gyászkeretes címmel jelent meg: „Éjfél után 2 óra!"

Lázár szurkos csónakját pedig a Kocsonya utcába sodorta a víz, ahol a sorra megroggyanó házak egyikében világos emeleti ablakokat láttak. Azokon benézve szörnyűséges képet pillanthattak meg. A szobában az asztal tetején nyitott koporsó, benne a családfő, körülötte derékig vízben a zokogó rokonság égő gyertyák között, várva, mikor dől rájuk a ház. A mentők hívták őket a csónakba, de azok csak ha- lottjukkal együtt akarták elhagyni a „részegen" dülöngélő otthonukat. De hát a mentősök elevenek menekítésére indultak. Végre kegyes csalással az élők csónakba szálltak, hogy majd később visszamennek a halottért, de mire visszamentek, mindent

(9)

eltemetett a víz. Persze nem is siettek érte. Több élő fuvart lebonyolítottak addig a megrekedt házak, élő fák, kerítések tetejéről szedve össze a didergőket.

Nem lehetett lélekemelőbb élménye a szegedi vész idején legendás hírűvé vált pesti mentőexpedícióval ideérkezett Zubovics Fedor nyugalmazott huszártisztnek sem, ahogy följegyzéseit elnézegetjük.

„Tíz ladikkal vártam a vizet a kiskaszinó tájékán, ahol a mostani Tisza Lajos körút fölső szakasza a folyó felé hajlik. Meg nem lehetett mozdulni, olyan erővel zúdult ránk a víz. Fogódzkodtunk, mi menteni jöttünk, nem meghalni. Egy iparos ember úszott az utca közepén hömpölygő zavaros áradatban, segítségért kiáltozott.

Amennyire tudtuk, értésére adtuk, hogy kapaszkodjon valamelyik házba, de ő éppen attól menekült. Később láttuk, mennyire igaza van. Árvízben házra támaszkodni kész halál. Azt tapasztaltam, hogy az ár első rohamaiban, az első órákban dőlt össze Szegeden a legtöbb ház, amikor a víz nemcsak áztatta, de nyomta, húzta lefelé az épületeket. Amelyik ház ezt a rohamot kiállta, még estig megmaradhatott. A jobbak kitartottak másnapig."

A sajtó és az írók, akik itt élték át a katasztrófát, összesen is csak halvány képét tudták adni a valóság borzalmainak. Mert az igazi tényt talán csak az első, 12-én, hajnalban Pestre eresztett távirat tudta földadogni, sajátságosan ziháló, siető stílusával:

„A katasztrófa megtörtént. Szeged víz alá került. A házak roskadoznak. Negyed háromkor megkondult a vészharang. A hajóhídon emberek ezrei törtetnek Újszeged felé. Segélykiáltások hangjait hordja szét a szél. Sokan csak a puszta életüket ment- hették meg. Száraz lábbal csak a Palánk három utcájának végén lehet járni. A víz tovább emelkedik, döglött ökröket, lovakat hurcol. A várfalakra katonák hordják föl a hidegtől megdermedt, ijedtségtől elalélt embereket. A zsinagóga teli vízzel, a ke- resztény templomok és a főgimnázium menekültekkel. Estig mindent elborít a v í z . . . "

Zubovicsék, és hány csónakos Zubovics lehetett? — száz-e vagy ezer — tették a maguk dolgát. Mentettek. Ahogy a temesvári utászkatonák is kitettek magukért. Ere- jük, csónakjuk, pontonjuk, szakértelmük, ambíciójuk volt az életek mentéséhez.

Ők menekítették a Felsővárosban működő örömtanya lányait is. A tizennégy asszonyszemély csónakba emelése a katonák számára kellemes foglalatosságnak mu- tatkozott. Hozták is őket diadallal még a hajnal sötétje előtt a száraz gátak felé, de összeütköztek egy elúszott házfödéllel, s a drága terhet elvesztették a vízben. Csak a mentős katonák maradtak meg. Persze az asszonyi népek később úgy vélekedtek, hogy a bűnhődés a vízben is az.

Zubovics meséli: „A borzalmas események között is legborzalmasabb az, amikor egy-egy úszva menekülő egyént kénytelen az ember csónakjától csáklyával eltaszí- tani, egyúttal halálra ítélni, azért, hogy a fölvett 10—14 megmentett ember életét ne veszélyeztesse. Egy embernek kell elvesznie értük. Ilyenkor az ár martalékául dobjuk oda az ártatlan menekülőt."

Az Ilovai malom históriáját Jókai írta meg, miután ladikból jól megnézte a romokat.

Egy szigeten állt a gyászemlékezetű szélmalom. Az író kérdezve mutatott a rom- halmazra.

— Mi ez?

— Huszonkét ember sírja — válaszolták kísérői. — Szép, erős épület volt a malom. A molnár és családja lakták. A gátszakadáskor még belemenekült tizenhat ember, mert úgy számoltak, a malom örök időkre épült. Hanem a zivataros éjsza- kán a malom minden élő emberét maga alá temette, kivéve a molnárt, aki össze- törve testileg és lelkileg, túlélte a katasztrófát, de őt is úgy fűrészelték ki az egy- másra torlódott gerendák közül. A húsz munkás lent tartózkodott a kőpad szintjén, ő családjával fönn, a legfelső emeleten. Egy roppanást hallott, látta feleségét, gye- rekeit elsüllyedni a habokban.

Létezhet ezer ilyen história, s abból nem íródott meg csak száz, a többi elveszett az árral, emlékezettel.

(10)

A Makkoserdő fáira a gátakról fölmenekült munkások nagy része három napig várta a mentősöket a hideg, havas, szeles nappalokon és éjszakákon.

Valamelyik szemfüles fővárosi újságíró följegyezte, hogy egy rókusi házból ki- menekült két lány. Egyik a kapunál rászólt a másikra, hogy a mozsarat pedig fönt- hagytuk. — Eredj vissza érte, örzse! örzse visszafordult, akkor dőlt rá a ház.

A fölzajgatott városban rémhírek is terjedtek. Hogy a Pick-házat szándékosan gyújtották föl, s most a városházát is lángra lobbantják. És rablók is járnak a vá- rosban. Persze ez is csak vaklárma, hiszen statárium nélkül sem rabolt volna a szegedi, de így meg különösen nem járt el lopni. Volt elég baja.

Egy halálos ítélet mégis megesett: gyújtogatásért fölakasztottak egy alsótanyai magyart, mert haragos apósa tanyájára fölröpítette a vörös kakast. A vízvésszel nem volt összefüggésben, de a szerencsétlen ember ügye a statáriális törvények elé került, elítélték, fölakasztották.

Az viszont már nem volt vaklárma, hogy kevésnek bizonyultak a csónakok.

A menekülés izgalmaiban többször is revolvert rángattak egymásra mentősök és menekülni szándékozók.

Hivatalos számítások szerint a hetvenezer polgárból 59 ezer volt a városlakó, ebből 36 ezer a víz közvetlen belépése előtt kimenekült, így a romokká lett város területén 23 ezer ember maradt.

A lapok címoldalai öles betűkkel harsonázták szét az országban Szeged kataszt- rófáját. Csak épp a parlament nem akart róla tudni. Ott az állami költségvetést tárgyalták. Eötvös Károly képviselő kérdezte meg a kormányt úgy dél körül, hogy mit tud Szegedről. Tisza Kálmán ingerülten válaszolt: minek temetnénk el Szegedet, hiszen élni fog.

— Kétöles víz alatt hogy éljen? — kérdezték a miniszterelnököt, aki annyit tudott válaszolni, hogy a Pálfy polgármesterhez intézett táviratára még nem érkezett érdemleges felelet.

— De hát mit tett a kormány — szorongatták a képviselők Tisza Kálmánt — a város megmentéséért? Hiszen tudhatták baját, s a legutolsó táviratokat, amelyben hatezer katonát ásóval, talicskával kértek a város megmentésére. Hiszen a szurony- nyal a töltésre hajtott fáradt polgárság, amely január óta védi a gátakat, már nem tud tenni semmit.

És csak ennyit ér az országnak a direkt adóban ötmilliót fizető ősmagyar Szeged, ahol százmilliós értékek mennek kárba?

De ezekre a kérdésekre senki sem tudott válaszolni. És a kormány nem döntött semmiben. A katasztrófa napján délután 5 órakor adta föl Kende Kanut ezt a táviratot:

„Szeged csak volt, mentünk akit s amit lehet."

A főváros tízezer darab kenyérrel segítette napjában Szegedet, a posta, a vasút díjmentesen szállított a városba minden segélyt és küldeményt.

Ahogy múltak a napok, megteremtődött a szegedi katasztrófa legendaköre.

Jókai egy újságkép alapján, amin bölcsőt hurcol hátán az ár, benne pólyásbaba, huszonhárom strófás költeményt írt, amit felesége, Laborfalvy Róza adott elő egy Szeged javára rendezett ünnepségen. S így lett Szegedi Gergő az árván maradt név- telen kisgyerekből. Hogy hányan maradtak így Szegedi Gergelyek, annak számát nem tudjuk adni, s hogy mi lett belőlük, az oknyomozó történelem soha nem tudta meg.

A legendakörök vonásaihoz tartozik az a kis hír, hogy a városházi nagyharang- nak a szíve a vész láttán megrepedt.

A víz sokáig nem hagyta el a város területét, s a megérkező fecskék a régi házak romjai között nem találták régi helyüket, ezért tömegével építették fészkeiket a polgármester szobájában! És további száz legenda vár még földolgozásra.

Amikor apadni kezdett a víz, megmutatta sok szegedi furfangosnak eszejárását.

Egyik polgár az udvarán levő három fa közé feszített egy kötelet, arra rakta családi ágyát, motyóját, s várta az idők jobbra fordulását. Mások az ágak közé raktak fészket, s ott kucorogtak minden humijukkal.

(11)

A Völgy utcában működött a boldog régi városban egy kihíresedett örömház.

A mentők, akik tisztességes szegedi családok tagjai voltak, a jajveszékelő lányokat szégyellték csónakukra venni, azonban a város ismert agglegényei szíves-örömest segítő kezet nyújtottak a szerelem papnőinek, akik a víz után vidáman folytatták tovább az „ipart".

Az emberi életekért folytatott mentés küzdelmes munkája három nap alatt befejeződött. Azután változatos képek, csendéletek tűntek föl a volt utcák tükreiben.

Koporsófödélként úszkáló házfödelek, nyitott könyvként szétterülő zsúpfödeles ház- tetők a vízen. Néhol az összedőlt ház erős ablakai maradtak talpon, s bennük cse- repes muskátlik virágoztak.

Egy fához kötött zsindelyes tetőn, ahogy kisütött a nap, egész macskacsalád enyelgett, mosakodott.

Néhol a fedélszékkel úszó padlásra belátni, amely teli van óriás füstölt sza- lonnaoldalakkal, kolbásszal, liszttel és kukoricával.

Az állatok, ha úszva följuthattak valami önhordó deszkafélére, lápra, magukat megadva ugrottak a mentésükre érkező csónakokba, noha senkit sem ismertek ben- nük. Leginkább a gyanakvó kutyák viselkednek így, meg a disznók. Azok értelmesen beleballagtak a pontonokba.

Szép nagy önzetlen szolidaritás mutatkozott meg Szegedért a környező városok- ból. Makó már az első vészes nap hajnalán tizenkét kocsi rakomány, piacán rekvi- rált élelemmel jelent meg Újszegeden a menekültek között.

De jött Zenta, Szabadka, Vásárhely és Pest. Takarókkal, élelemmel, gyors pénz- beli segélyekkel. Meg a király. Személyesen, a víz utáni ötödik napon. Hiszen így csinálták ezt a francia királyok is, ha elemi csapás érte országuk valamely részét.

Családostól a területre siettek, s tömött erszényekkel ám.

Ferenc József nevében is lehozott a kormány tízezer forintot segélyre.

.Amikor a király a romokban heverő Szeged látására a városba érkezett, Pálfy polgármester fogadta.

— Mindenünket elvesztettük, fönséges úr! Csak a hűségünk maradt meg fel- séged i r á n t . . .

Ügyes beszéd volt, megragadta a királyt, aki nem ígért ugyan semmit, de utána megnyílt a lehetőség csatornája, meleg figyelem áradt a városra, bankok hiteleztek, építési vállalkozók előlegeztek. A király így érdeklődött:

— Mennyi halottjuk van?

— Huszonnégy — felelte a kormánybiztos.

Kreiminger prépost rátromfolt Lukács Györgyre.

— Magam eltemettem negyvenet, fenséges úr!

Lukács ki akarta magyarázni magát, de akkor a király már elfordult tőle, s az ingatlanokban esett károk után érdeklődött.

— A hatezer házból lábon áll háromszáz. Annak a fele düledezik.

A tömeg s az egyén tragédiáját száz íródeák föl nem tudná leltározni, olyan seregestől szakadt rá a városra. A közvetlen emlékképek száz év alatt elhalványod- tak a köztudatban. Memóriánk tartományaiban egyik legmozgékonyabb elem a dal s a nóta. Egy még elevenen summázza a katasztrófát.

Volt énnéköm édösanyám, de már nincs, Mert elvitte a szegedi nagyárvíz.

Három hete éjjel-nappal halászom, Nagy a bánat, könnyeimtől nem l á t o m . . .

(12)

Az újjáépítés

A katasztrófa bekövetkezte utáni első emberi hangot a helyi sajtó köhögte elő.

A két lap közül is az idősebbikben, a Szegedi Híradóban Nagy Sándor szerkesztő így ír: „Három napja városunk hullámsírba temetve, s népe földönfutóvá téve.

A nyomor leírását, amely ránk szakadt, most ne kívánja senki. Még csak vérző szí- vem van, azzal pedig nem lehet írni, vagy ha lehetne is, nyomdánk derékig vízben áll, nincs nyomdász, aki kiszedje, munkásaink elszéledtek, hogy ne szaporítsák itt a nyomorúságot...

Nem tudjuk, mikor jelenhetünk meg rendszeresen... Előfizetőinktől elnézést kérünk!"

A Szegedi Napló hét nap múlva jelent meg, de nem lehetett kézbesíteni. A cí- mek ugyan megvoltak, csak éppen a házak dőltek össze, s lakói ismeretlen helyen tartózkodtak. Akik a laphoz hozzá akartak jutni, csónakon elevickéltek a szerkesz- tőségbe, az Arany Oroszlán kávéház szomszédságába, és olvastak. A Napló is va- cogva beszélt és bizonytalankodva jelent meg.

De azért máig is ezekből a lapokból tudjuk idevágó ismereteinket, amely szerint március 15-én, a vészes éjszaka után harmadik napra, Szegeden már megtartották a hetipiacot az Oskola, Oroszlán és a Kereszt utcák találkozásánál, ahol szárazon maradt egy kis kövezet. Ez a pont hét méterrel magasabb volt, mint a gázgyár kör- nyéke. S itt árusították nénémasszonyék, a tisztelt kofahölgyek, a későbbi Sótörő Gyömbér Katák a tojást, a paprikát, a sajtot, a vajat, a szalonnát, a füstölt húst, a babot, a papucsot, a kisszéket, a gyufát, a köcsögöt, a tejfelt.

És tíz nap múlva a környék árusaiból vásár tömegeit össze Szegeden. Igen nagy volt a kínálat, s a szegedieknek igen kevés a pénzük. Vízből kihalászott végvásznak, kelmék kerestek gazdát, és rengeteg élelem. A kormány engedelmével ötven bála szűzdohány is vásárra volt dobva, az eldohánytalanodott szegediek kisegítésére, mert anélkül egy pofa bagót nem ért akkoriban az a nagyon elszomorodott élet. Egy csomó dohány ára egy krajcárba került, így érthető, hogy nagy kelendősége volt a búfelejtő füstölni valónak. Hanem a piac a dohányon kívül, amit az állam árusított, olyan drágán kínálta a portékát, hogy a város rendőrkapitánya csak kijelölt árusok- nak engedte szabályozott árfolyamon az élelmiszereladást. A félszárazon maradt utcák üzlethelyiségébe az első nyolc-tíz nap alatt kezdett visszaszivárogni az üzleti élet. A suszter egy boltban árult a kenyeressel, órással, kalapossal, szivarárussal.

A város további életmegnyilvánulása volt az első víz utáni közgyűlés. A régi Hungária vendéglőbe száraz lábbal be lehetett lépni, a városháza kapuja alá csóna- kon is csak úgy, hogy az utasok elfeküdtek a fenekén. Azt pedig mégiscsak méltat- lannak tartotta a tekintetes magisztrátus, hogy a tanácstermet az ablakon keresztül közelítse meg és hagyja el. A régi Hungária termében pedig a király fogadásának ügyében dugták össze fejüket a harmincöt városatyák, akik Dáni Ferenc főispánnal együtt mindenekelőtt könnyekre fakadva sírták el magukat, mert az ősz apostol így kezdett beszélni: „Mindenünket elvesztettük, koldusok vagyunk!"

Hanem ekkor Reizner János, mint a város pennája, azaz főjegyzője, a későbbi könyvtáros és monográfiaíró, életrevaló javaslattal állt elő: „A mi dolgunk az ár- védelmi vonalat azonnal megépíteni, hogy leszáradjon a városról a víz. Ugyanis a Tisza tovább árad, s az átszakított gátak résein át állandóan rajtunk tanyázik min- den ú j hullám hetek óta.

Tovább: legyen Szeged megyeközpont,. hogy ezzel is megerősítse magát. S fő- képpen: a város fölépítésére nyújtson az állam tízmillió forintos hosszú lejáratú kölcsönt, s ennek fölhasználásához létesüljön kárbecslő bizottság, építési bizottság, élelmezési bizottság.

Mert ha a kormány nem képes Szeged megújulásához segédkezet nyújtani, akkor jobb, ha már most szétszaladunk, s letöröljük városunk nevét a térképről. Mert a magunk erejéből nem leszünk képesek hajlékot emelni, méltót a fejünk fölé."

(13)

Huszonnégy nap múlva nyilatkozott először a miniszterelnök Szeged ügyében a parlament előtt. Elsőrendű feladatnak Szeged víztelenítését tűzte ki, mert mint mondta, addig tervezni sem lehet. És a víz elapasztásának műveletéhez 600 ezer forintot utalványozott ki.

A szegediek nevében Mikszáth kiáltott föl, hogy a kormány fölöslegesen dobálja súlyos százezreit a vízbe, amely a maga lábán is elmegy, ahogy bejött a városba.

És már úgysem csinálhat nagyobb kárt, hiszen Szegedből csak a falut vitte el, a város, ami téglából épült, lábon maradt.

Végül is a város körülfalazása és a vizek leszivattyűzása 1 millió 200 ezer forint- jába került az államnak, ami egytizedét jelentette az összedőlt Szeged értékének.

Szívták érte a fogukat azok is, akiknek egy ütet taplójuk sem veszett a vízbe. S az éjjel-nappal gőzgéppel hajtott százhúsz szivattyú csinálta városszerte az apasztást.

A gépek között működtek Angliából hozott nagy kapacitású szivattyúk és kis képes- ségű hazaiak, holmi centrifugáiszivattyúk, amik azért tették a magukét. Szállították ki a Tiszába a pocsolyás, algától megzöldült, bűzös vizet június 8-tól augusztus 25-ig.

Harminchárom millió köbméter vizet kanalaztak ki a bekerített város területéről.

Ez a mennyiség átlagban három méter magasságban lepte el a körgáton belüli város területét. Augusztus 25-én mondhatta el a város, hogy ki van az összes hazai vizek- ből. De ekkor a Tisza még mindig olyan magasan járt, hogy bármikor visszalátogat- hatott volna a városba.

Mikszáthéknak ezúttal nem volt igazuk, mert azokban a vizes évjáratokban a Tisza a maga jószántából évekig ott lakott volna legszebb városának a helyén, Szegeden.

79 nyarán is több nagy nekigyürkőzéssel újra megbontogatta volna a gátakat, de így tett 80-ban és 81-ben is.

Az országgyűlés május 12-én mozdult meg hatályos törvényjavaslattal Szeged érdekében. Legelőször egy királyi biztos kinevezéséről rendelkezik, másik fontos pontja a városrendezés érdekében való kisajátításokról szóló paragrafus.

Tisza Kálmán miniszterelnök az öccsében, Tisza Lajosban látta a királyi biztos legfőbb letéteményesét. A királyi biztos pedig mindenkor az uralkodó személyének képviselője, minden hatóság fölött áll, s intézkedéseiért csak a király meg a minisz- térium előtt tartozik felelősséggel.

A kormánynak ezt a döntését a szegediekkel egyetemben Mikszáth sem nézte jó szemmel: „ ... A sors nem büntetheti meg annyira Magyarországot, hogy Szegedet újra tönkretegye. A sorsban van annyi becsület, hogy egy rókáról két bőrt nem akar lenyúzni, vagy ha igen, nem nyúzatja két vargával. Két Tiszát nem mér ránk egyip- tomi csapásul, elég nagy kereszt volt az az egy is, amely elöntött b e n n ü n k e t . . . "

A Hivatalos Közlönyben június 4-én nevezik ki Tisza Lajost királyi biztosnak, azonban a szóbeli hír megelőzte a kinevezést, s itthon bosszankodtak rajta, de külö- nösebben senkit sem lepett már meg.

Kossuth Lajos Bakay Nándor 48-as képviselőjének így ír a száműzetésből: „Nem ismerem tehetségei mértékét, de nagyon jeles embernek kell lennie, ha Magyar- ország minden felhasználható kapacitásai közül éppen saját édes öccsét szemeli ki a miniszterelnök e nehéz feladat megoldására... Lehet, hogy igaza v a n . . . Tisza Lajosnak nagyot kell cselekednie, hogy bebizonyítsa: a saját képessége állította gátra, s nem a konjunktúra..."

Szeged nyugtalankodott, s a lapok, benne Mikszáth, nyíltan hangot adott ellen- érzéseinek, miközben tárgyilagosnak mutatkozik: „Ide egy nagy energiájú, nagy tehetségű ember kell, aki a régi, s a világ legdemokratább városában magasan a többi fölött tud állni."

. Tisza Lajos miniszter is volt már, talán azért tették ide, mert majd nem fekszik le a mostani minisztereknek, hiszen minden miniszter csak addig az, ameddig a bátyus, Tisza Kálmán miniszterelnök akarja.

Szeged demokrata város, ezért a helybéli biztos netán nem imponálna neki ebben a minőségben, mert a legkisebb szegedi polgár is egyenlőnek tartja magát a legnagyobb szegedi polgárral. Mindazonáltal Tisza Kálmán öccse felmagasztosításá-

(14)

ban az országgyűlés előtt úgy csinált ágyút, hogy a meglevő lyukat körülöntötte az abszolutizmus ágyúöntvényével.

így teremtődött meg a királyi biztosság, azaz a kiskirályság Szegeden.

Pedig szegény Szegednek nem úrra lenne most szüksége, hanem okos emberre!

S Szeged a kormánybiztosság fogalmát Ráday Gedeon gróf ittlakása óta ismeri.

Annak nem valami dicső feladata volt az alföldi betyárvilág fölszámolása. így a királyi biztosok között egyelőre nem sok különbséget tettek Szegeden.

Mikszáth sem népszerűsítette Tisza Lajost. „Igazi gentleman, sportsman és nő- hódító; múltja gazdagabb pikáns kalandokban, mint komoly törekvésekben... arany középszer . . . párbajozott, lovagolt, részt vett megyei rókavadászatokon.

Egyelőre nem várhatja, hogy tekintélyét hamar megszerzi ebben a dolgos város- ban, ahol nem sokra becsülik a múltbeli és mai nimródokat, azaz vadászokat, akik dologtalanul, reggel Csöngőién nyulásznak, délben Szatymazon rókáznak...

. . . Előre tudjuk, társadalmi életünkben majd nem vesz részt, mert hatalmasabb ő mint egy fejedelem — uralkodik, ahelyett, hogy kormányozna."

Űri passzióját a megérkezése körüli fogadtatásnál megmutatta. Követelte, hogy a királyt megillető pompát adják meg neki. Amikor minden hatóság a tisztelgő láto- gatáson elvonult előtte, észrevette, hogy a közös hadsereg képviselőjétől nem kapta meg a kijáró tiszteletet.

Még aznap átírt a temesvári hadtestparancsnoksághoz, hogy a király személyé- nek képviselője tekintélyében csorbulás esett, küszöböljék ki.

Pár nap múlva a királyi biztosság épülete előtt már közös bakák adták az örö- kös díszőrséget, a legforróbb nyárban is csákóban és waffenrockban, azaz harci menetöltözetben.

Tisza Lajos idomította a demokrata szegedieket, hogy mekkora úr a királyi biztos. Éjjel az őrök előtt bemenőknek guter Freund (azaz jóbarát) — jelszó volt a szabad út megadásának kulcsa.

Egyik szemfüles újságíró pajzánul megjegyzi, hogy jó barátnő jelszóval kopog- tattak-e az ajtóján?

Egyébként a királyi biztosságon, a régi Zsótér házban (mai Virág cukrászda) tizenkét szobás lakosztálya volt Tisza Lajosnak, s havi ezer forintos fizetése. E mellé beosztott mérnököknek négyszáz korona. A szegediek részéről mellé adott tíz tanács- noknak napi tíz forintot, a többi gondosnak s esküdtnek öt forintot fizettek. Egy jó ácslegény vagy kőműves is megkeresett ebben az időben három forintot, a napszá- mosok egy koronát.

A kormánybiztos nem jött üres kézzel. Hozta az országgyűlés jóváhagyott tör- vényjavaslatát, amely hatáskörébe utalja a legfontosabb ügyeket.

A város rekonstrukciójának tervét az idő rövidsége miatt nem akarták megmu- tatni az érdekelt lakosságnak. Nehogy valami demokratikus kupaktanács vitája miatt rászakadjon a tél a födél nélküli városra. Annyira siettek a tervekkel, hogy tíz nap alatt kellett volna a szegedieknek megammenolni az ú j város terveit.

Ez kivihetetlennek látszott. Azért az egyesült népkörök hatvanas bizottsága nagy ambícióval és energiával végigrágta magát a szövegekkel kísért műszaki rajzokon, és észrevételeit írásban rögzítve közölte a királyi biztossal.

A sietősnek egyéb okai között lapult meg a félelem a lakosságtól, amely majd régi portáinak kisajátítása miatt tömegesen szembefordul a rendeletekkel.

Mire leért a királyi biztos, az egykori utcák nyomvonalain a félig fölszáradt sárban frissen ácsolt deszka járókon közlekedett a gyalogos polgárság. Hanem a mé- lyedések pocsolyáit nem szívhatták ki a legokosabb angol szivattyúk, sem a huncut német centrifugális gépokosok. Maradt bennük a békáknak elég kuruttyoló hely.

De hát ez vigasztalta a szegedieket ezernyi gondjaik között, ők szolgáltatták szomo- rúságukhoz a zenét. Nekik nem tiltotta senki. A kávéházi, vendéglői cigányzene- karoknak a város magisztrátusa megtiltotta a muzsikát. A munka nélkül maradt híres Gilangó prímás és még a prímások tucatjai, seregnyi bandatársukkal együtt úgy kiszáradtak a vízből, hogy csak vályogvetéssel kereshették meg a mindennapi betévőjüket. A szegediek szívlelték a saját cigányaikat, s ahol tudták, támogatták

(15)

őket, hisz a cigányok is ragaszkodtak szülővárosukhoz, nem szaladtak el a nagy- bajokban a virágosabb mezők kínálta könnyebb élet után.

A királyi biztosság a mérnökök legfőbb emberének Lechner Lajost hozta Sze- gedre. Az ő kezéből került ki az Andrássy út és még több országos objektum.

Műszaki karával a főreálgimnázium épületében nagyon csöndes heteket töltve- dolgozott.

Kossuth Lajos turini száműzetéséből Bakayhoz írott hosszú levelében mondja el.

aggodalmát a szeretett Szeged város újjáépítéséről. Sok hasznosnak tűnő tanáccsal szolgált, amik korszerűtleneknek, közhelyszerűeknek minősültek a mérnökök szá- mára.

Azonban a 48-as érzelmű szegediek kegyelettel fogadták a szent öreg intelmeit.

Százig való ú j magánház bejárata fölött szakállas Kossuth-szobor tanúskodott az:

örökölt szellem fölött.

Mikszáth a lakosság izgatottságát olvassa a műszakiak fejére, hogy alusznak,, hogy hónapok óta semmi sem történik, csak a nagy mozdulatlan csönd, a békák, vartyogása és a hangos építési tilalmak ülnek a várgson. Tiltják, hogy ne merjen a.

saját portájára senki hajlékot emelni, mert a nagy ínségben az a szegénység alkotá- sává lesz, s ettől falubbak leszünk, mint voltunk. A koldus nép tömege a maga ere- jéből csak nyomortanyákat emelhet.

„S talán a víz futotta letarolt portánkat se tudhatjuk magunkénak ezután, ahol a megmaradt egykori eperfánk alatt nagyapánk a térdén lovagoltatott bennünket?"

A Lechner keze alatti gárda, tizennégy mérnök és egy sereg műszaki rajzoló,, akármilyen csöndesen, éjjel-nappal mérte, centizte, araszolta a várost. Ekkor még:

sok helyütt óriás tócsák álltak az utcákon. A munkához Bainville ötven évvel koráb- ban készült részletes várostérképe szolgált alapul.

A 122 elsőrendű és 762 másodrendű háromszögelési pontokra függesztett mérnöki hálók között feszült már a város egész belterülete, amiből 160 utca, tér rajza bonta- kozott elő. A középületek, a vasút és más objektumok hibátlan elhelyezése céljából', további tizenegyezer mérőpontnak a fölvételére kerített sort Lechner műszaki g á r - dája.

De a kisajátítási tervek is itt készültek a királyi biztosság műszaki osztályán.

És a város egész jövőépitésének elvi vázlata, ennek szabályozási, rendezési és ki- viteli terve itt formálódott a mérnökök kezében. Júliusban kezdték rajzolni és szep- temberben készen álltak a legfontosabb tervek.

Az utcahálózatok kialakításánál az esztétikai és a közlekedési kívánalmakra, egyaránt nagy gonddal tekintettek. A kis- és nagykörút a Tiszára kanyarodik, s eze- ket négy nagy és három kis sugárút kapcsolja össze. Közöttük terek, parkok ékes- kednek.

Az utcahálózat rendszerét a mérnökség három építési körzetre osztotta. Az első- kerület a belváros. Itt csak kőből, betonból, téglából szabad építeni.

A második és harmadik kerületben a Tisza 0 pontja fölött 8 és fél méter magas- ságig csak téglából szabad falazni. A fölött használható a vályog is.

A körutakon csak oldalházak épülhetnek, a kiskörúton belől csak emeletesek, azonban kétemeletesnél magasabbat építeni tilos. A zsindelyt és a nádat bármely körgáton belüli épület tetejéhez használni tilos.

A tízmilliós állami kölcsön, amelyért Reizner János fölírt a kormánynak, a város- rendelkezésére állt. A városnak nyújtott állami hitelből épült a börtön, laktanya,.

készült az utcák feltöltése és a belső partfalak kialakítása. Továbbá a csatornázás,, a közművesítés: víz, gáz, villany; összesen 4 millió 200 ezer forintnyi összegben.

Teljesen a város költségére épültek az óvodák, iskolák, a tanácsháza, a színház, kórház, szivattyúházak, járdák, templomok és plébániák, mintegy másfél milli6 forintos költséggel.

Az akkori ú j színház 450 ezer forintjába került a városnak, Alsóvároson egy parasztház átlagban 2 ezer forintba.

(16)

A magányosok tizenöt éves adómentességgel az első öt évben 9300 házat épí- tettek föl, aminek az értéke 23 millió forintra rúgott.

A megrendelő városnak és a hozzáértő Lechner mérnöki karának arra is nagy gondja volt, hogy a városrészek egykori hangulatát a zsinórban kiparcellázott utcák- kal, mérnökileg rárakott épületekkel agyon ne nyomják. Ezért a hagyományos nap- sugárdíszeket megtartották a húsz fajta típustervek többségében, s igyekeztek a használatnak megfelelő nagy portákat és kapuzatokat is a gazdálkodók és iparosok rendelkezésére kiszabni.

Egy-egy városrész 10—20 típustervből válogathatott, építkezhetett. Hanem az építtetőket az 5%-os kölcsön annyira megerőltette, hogy az első tíz év alatt tömegé-

vel tönkrementek a kisemberek. E tény szülte Kőtsönös Rókus valóságos és vicclapi alakját. A zárgondnokságok utcahosszan adtak bérbe az árverések révén elgazdát- lanult házakat, legtöbbször a volt tulajdonosoknak. Húsz-huszonöt év is eltelt, ami- korra anyagilag egyensúlyba kerültek az államkölcsönös házak és a tulajdonosok.

A kisajátítással, ahogy várták, nagy bajok keletkeztek. Igaz, érzelmi akadékos- kodásból is, de ezek nagyon hátráltatták a munkát. A ravasz szegediek, Mikszáth szerint, ezen úgy segítettek, hogy mindegyik kisajátító bizottság mögött ott állt egy Regdon Maris, aki, ha a régi telektulajdonos nem fogadta el az ú j telket, s violencia támadt, előállt azzal, hogy ő igényt tart a vitatott portára. Ekkor már a károsult is értékelni kezdte a portát, és belegyőződött a tekintetes bizottság döntésébe

Ment is aztán az átportásítás, akár a folyó! Az egész mechanizmust Lechner . négy mérnökkel, öt technikussal és fél tucat hivatalnokkal végezte. Közben a saját

irodája tervezte a Mars téri kaszárnyát, a városházát, a jogi kar épületét, a szegé- nyek házát, a pénzügyi palotát vagy ahogy a nép nevezte, a finánciát, a postapalotát, az igazságügyi palotát és a törvényszéki palotát.

A város jellegutcái, jellegházai, palotái követendően állták körül a későbbi ko- rok építői előtt a nyomvonalakat, szinte őrködtek a fölött, hogy melléjük, közelükbe, tájukra vályogkulipintyókat ne építhessenek. Mintegy predestinálták a jövő városá- nak jellegét a további korszakoknak is.

A terv bírálói szidták a várost. Elmondták nagyzolónak, kölcsönkért pénzekből világvárossá festető képe miatt. Jót nem akartak mondani róla. Voltak azért a ter- veknek szerelmesei, akik az épülő Szegedet nem is tudták másképp megidézni, csak palotás városnak, alföldi metropolisnak, a Tisza fővárosának.

A kikúpálódással tényleg együtt járt bizonyos fajta városi nagyzolás. A szegedi pusztulás hírére tucatjával ajánlkozott a külföldi tőke és ipar. Építészek kínálták föl színházra, hídra a szolgálataikat. Természetesen tudva azt, hogy itt nagy pénzek forognak kockán.

Ez a hír tetszett a királyi biztosságnak és a városi magisztrátusnak is, amely ugyan nem tudott a helyzete magaslatára emelkedni, mert Tisza Lajos és környezete nem nagyon kérdezte meg a város urait elképzelése felől. Hanem á királyi biztosnak hízelgett, hogy a közúti hidat az akkorra már elhíresedett Eiffel mérnök tervezte.

Legalábbis akkor ez volt a hírverés, s nagyon kellett a szegedi kivagyisághoz a francia mérnök neve. Miközben egy árva magyar gyerek, Feketeházi János is meg- pályázta a szegedi híd tervét, de neve nem volt elég előkelő, elutasították. Fekete- házi sok munkát, időt, erőt fektetett a tervezésébe, s hogy a bánatpénzét vissza- nyerje, tervét eladta Eiffelnek, aki ráütötte pecsétjét, úgy küldte be a építési minisz- tériumnak. így már megvette a magyar bíráló bizottság Feketeházi tervét, hiszen r a j t a volt a külföldi firma.

Az újjáépítésre fordítható milliók hírére a külföldi munkások és műszakiak is betömegeltek a városba. Ugyan a mi építési vállalkozóink is hívtak Lombardiából a folyószabályozásban, annak földmunkálataiban járatos olaszokat ide, partot magasí- tani, városi talajszintet kordélyos kubikmunkával feltölteni.

Csak az utcák közvetlen nyomvonalaiba hordták a magasító földet öthalomról.

A nagyobb terek és udvarok feltöltését meghagyták a késői unokáknak örökségül.

Hanem a százhatvan utcának, útnak, körútnak a feltöltéséhez is sokmillió köbméter föld megmozgatása, szállítása vált szükségessé. Míg ez a művelet folyt, az öthalmi

(17)

kel nem foglalkozott, pedig ő elfogulatlan tudott volna lenni. Ezt a föladatot a ki- rályi biztosság miatt nagyon is funkciónélkülivé vált városi magisztrátusra bízta.

Azok bölcsen és igazságosan láttak a hitel és segély méltányos fölosztásához, ami hallatlan nehéz munkának számított, mivel az esetek nagyobb részében látatlanból dolgoztak. És a házas, portás, ingatlannal bíró lakosok annyira taksálhatták értékei- ket, amennyire éppen kedvük tartotta. Nem is beszélve az ingóságokról. Mi érték és értéktelen kacat létezhet egy-egy háznál.

A kárbecslő bizottság pedig legtöbbször szóbeli bevallás alapján kellett, hogy döntsön és igazságos legyen. Ezt a következő tarifák alapján végezte:

1. Mindenki csak az ingatlan értékének az 50 százalékáig kaphat államkölcsönt.

2. Tízezer forintnál nagyobb kölcsönt senki sem kaphat.

3. A legszegényebb néposztály, s ez a város nagyobb része, akinek minden ingat- lana egy üres külvárosi telek, ezer forintnál nagyobb kölcsönt nem kaphat.

Teljes kártalanításban senki sem részesülhetett. A bevallott, s tanúk által hite- lesített veszteséglistákat kifüggesztették a városházán, s a benne foglalt adatok ellen harminc napon keresztül apellálni lehetett.

Ha a kárvallott kapzsiságból, vagyonvágyból a többi szegénnyé lett rovására nagyobb összeget követelt a tényleges kárnál, s ez bebizonyosodott, kizárták az egy- általáni segélyezésből, hitelfolyósításból. Ez nagy tétnek- számított, s inkább a való- ságos érték alatt állapították meg az összegeket.

Szeged szerencsétlensége Európa életének szerencsés pillanatában zajlott. A tár- sadalmakat sem háborúk, nagy járványok, vészek nem gyötörték, a közvéleményt nem foglalkoztatták, s örök adakozásra való készségét nem hervasztották. Maradt a figyelemből Szeged számára is elég.

Amikor a világ valamennyi országának valamirevaló újságja a hetvenezer h a j - léktalanról eljajdította magát, egyszeriben megnyíltak a szívek, s erszények. Ehhez a föltételhez szorosan hozzátartozott az is, hogy a harmincöt adakozó ország vala- mennyijében éltek külföldre szakadt hazánkfiai, netán szegediek is, akik szomorú szemmel néztek hazafelé, s elindították a nemzetközi segélyezés űrlapját. A fölsorolt országokból tizennyolc európainak számított, s ezek közül is Ausztria adott legtöbbet, kereken félmillió forintot. De Németország is letett Szegedért közel négyszázezer fo- rintot. S adott Oroszország, Románia, Szerbia, Törökország is.

Ázsiából Kína közel félmilliót küldött, továbbá Japán, Kelet-India, Perzsia segí- tett Szegednek kievickélni a vízből. Afrika sem dugta be a fülét. Egyiptom, Algír, Tunisz húszezer forintot tett le segélyezés címen.

Amerika hetvenezer forintot gyűjtött. Onnan is Argentína, Kuba, Columbia, Haiti, Mexikó, San-Salvador, Uruguay adtak a legtöbbet.

A franciák a tőlük megszokott könnyed nagyvonalúsággal nyúltak Szeged meg- segélyezésének ügyéhez. Előzékenységük okát már a gyűjtésre való felhívásban kö- zölték, amely szerint 1870—71-ben, amikor 300 ezer francia katona német fogságba esett, a magyar nemzet segélyakciót indított érdekükben, s háromszázezer frankot küldött Párizsba. Elérkezett hát a pillanat, amikor a franciák leróhatják hálájukat a magyarok iránt. De sokat segített az ügyön a tény, hogy a már tekintélyt szerzett Munkácsy Mihály védnökölte a francia gyűjtés eseménysorozatát.

Március 30-án volt az első hangverseny Szeged érdekében, ahol Hubay Jenő és Agházy léptek föl. Némely hangversenyhallgató egy-egy belépőjegyért ezer frankot is letett ez alkalommal.

Április végén a Hotel Continentalban nagy bálát rendeztek Szeged javára, amely hatvanezer forintot jövedelmezett. (Harminc darab parasztháznak az építési költsé- gét kiadta volna.)

Június 7-én a Figaro szerkesztősége az Operaházban rendezett egy ünnepséget.

Híres zeneszerzők és előadóművészek vettek itt részt, melynek a meghívóját Zichy Mihály rajzai díszítették. Ugyanekkor még külön adakoztak a francia írók, mivel a -szerzői jogdíj törvénytervezetét a magyarok fogadták el elsőnek a világon.

Azonban Belgium sem maradt el, Brüsszel is kitett magáért és London az ango- lok méltóságának megfelelően nyújtotta anyagi támogatását.

(18)
(19)

MENTÖOSZTAGOK

(20)

BONTJAK a várat

(21)
(22)
(23)

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

5. A költségvetési szerv tevékenységének jellege alapján közhatalmi, a feladatellátáshoz gyakorolt funkciói szerint önállóan mûködõ és gazdálkodó költségvetési

S éppen azért, mert neki is be kell látnia, hogy itt semmi sem lehet, ha már elmondtam azt, mint lett Bakay tigrisből macska, a Tisza Lajos épülésére elmondom azt is,

aminő fegyvert kezeügyében talál, olyannal s addig verekszik, míg csak pozdorjává nem aprít mindent. Bezzeg nem félti a maga nimbuszát Tisza Kálmán, bele- ugrik az minden

S éppen azért, mert neki is be kell látnia, hogy itt semmi sem lehet, ha már elmondtam azt, mint lett Bakay tigrisből macska, a Tisza Lajos épülésére elmondom azt is,

közben újra meg újra az isteni oszlopok közül dugja ki a fejét, mulattatja, tartja fogva a publikumot, a másik oldal fényesedik, növekszik, erősödik benne, a gúnyos kacaj,

tudom, mikor találkozhatunk, esetleg ugorj ki Lingfieldbe, mi már láttuk, jópofa kis Agatha Christie-város, fut ma egy Franny és egy Seymour, és Visage, de akkor engem ne

Ugyanis a kötet utolsó száz oldalán két nagyon fontos kérdéskört jár körül: egyrészt választ próbál adni arra a nagyon gyakran felmerülő kérdésre, hogy

Már csak azért sem, mert ezen a szinten még nem egyértelmű a tehetség irányú fejlődés lehetősége, és végképp nem azonosítható a tehetség, tehát igen nagy hibák