9 0 tiszatáj
M Ű V É S Z E T
A szegedi „ operaálom"
A 90 éve született Vaszy Viktor emlékének Szeged napilapja, a Délmagyarország hónapokon keresztül cikksorozatot közölt
„Vita Szeged jövőjéről" címmel. A cikkek írói közéleti emberek, ismert személyiségek, elsősorban a város hosszú távú fejlesztési koncepciójához szóltak hozzá. Sajnálatos módon a város kulturális élete ugyanolyan kevés helyet kapott e sajtóvitában, mint a vitaindító cikkben, amely Szeged város fejlesztési tervezetét ismertette. Volt olyan cikkíró, aki a város és az egyetem kapcsolatáról úgy vélekedett, hogy az egyetemek je- lenléte a város lakosságának semmi hasznot sem hoz. Jómagam Szerdahelyi Zoltán Az elfeledett kultúra című írásával értek leginkább egyet, legfőként azokkal a gondola- taival, amelyekkel a meglévő értékek széthullására figyelmeztet.
Ha feltesszük a kérdést, mi az az egyedülálló másság, amivel Szeged kiragyog a többi város közül Magyarország kulturális palettáján, a válasz egyértelműen adódik:
Szeged egyetemi város volta, az az irodalmi örökség, melyet Juhász Gyula, Tömör- kény István, Móra Ferenc vagy József Attila, Radnóti Miklós neve fémjelez, a város képzőművészete és az a zenei-operai hagyomány, amely elsősorban Vaszy Viktor te- vékenységének köszönhetően európai színvonalat képviselt évtizedekig.
Most igencsak nehéz a Szegedi Nemzeti Színház helyzete. A balett tagozat ötévi sikeres működés után művészeti vezető nélkül, bizonytalan jövő előtt áll; a prózai ta- gozat sikert (Csirkefej) bukással (Don Jüan) váltogatva meglehetősen magas előadás- számot mondhat magáénak (a nagyszínházban is!), mégis elégedetlenkedve, rossz köz- érzettel él; a hajdani nagy operatársulat - némi túlzással azt mondhatnánk - romjaiban várja az évad végét, s a meglehetősen bizonytalan jövőt. Forrongó hangvételű társulati ülések, botrány szaga a sajtóban!
A szegedi, színházát szerető polgár féltő aggodalommal lesi, figyeli mindezt, s kérdéseket tesz fel magának... Miért nem kap nagyobb támogatást a nagy hírű intéz- mény? Miért érzi úgy az operarajongó, hogy az európai színvonalú szegedi opera le- épülőben van? Csak az ötvenes években, akkor is igen rövid ideig volt ilyen kevés magánénekese a színháznak, de még ők sem kapnak szerepet. Az előadások száma el- keserítően lecsökkent, s évi elosztásuk aránytalan (1992. december: hat opera-előadás;
1993. január: két előadás; március: négy előadás). Ezzel szemben a februári tizenhárom opera-előadás próbára tette az énekeseket, a Szimfonikus Zenekart, s a színházi költ- ségvetést. Hiába a két nagy sikerű, magas művészi színvonalat képviselő bemutató (Figaro házassága, André Chénier), ha az évad megtervezetlennek, rögtönzöttnek tű- nik. Az április elejére tervezett harmadik, Verdi A trubadúr c. operájának bemutatója a hónap végére, majd május 7-ére csúszik... stb.
Átmeneti, labilis helyzetben van az ország, miért ne lehetne éppen a kultúra vál- ságban? Ameddig színház lesz a világon, színházi válság is lesz. Minden színház törté- nete a művészi munkán, sikereken és bukásokon túl, botrányok, igazgatócserék, tago- zatharcok, egyszóval válságok története. A rövidebb-hosszabb stabil korszakok mindig
erős, meghatározó, színházteremtő egyéniségek nevéhez fűződtek a világ minden táján, így volt ez Szegeden is, így s ezért maradt fenn a neve Sziklay Jenőnek, ezért állítottak szobrot Makó Lajosnak s Vaszy Viktornak. Pedig az ő idejükben sem voltak kedve- zőbbek a körülmények, a szubvenció sem csordogált bővebben. A vidéki színházak megnyitásuktól kezdve hatalmas bemutatószámmal s gyakran a népszerűbb műfajok (operett, népszínmű, vígjáték) favorizálásával keresték a közönség kegyét, küzdöttek fennmaradásukért. S a dilemma - erős prózai társulat vagy operajátszás - sem újkeletű.
Ha megerősítik a prózát, nem futja operára, illetve fordítva, virágzó operakultúra mellett vegetál, sorvadozik a többi tagozat, hiszen az opera igényes műfaj, s csak megfelelő háttér biztosíthatja művészi színvonalát.
A szegedi operajátszás több mint százéves múltjában fényes korszakokra emlé- kezhetünk. A Fellner-Helner által épített 1800 férőhelyes kőszínházban is játszottak operát az 1880-as évek elején, a megnyitást követően (Offenbach: Hoffmann meséi).
A tűzvész utáni átépített 1500 férőhelyes épületben 1889-től Makó Lajos, a kiváló szín- házi szakember a műfaj teljes kínálatát nyújtotta a szegedi közönségnek, s a szinte kö- telező népszínmű és operett mellett jeles drámákat s az operairodalom legnépszerűbb darabjait is színpadra állította (A trubadúr, Traviata, Parasztbecsület).
Csak nagyon rövid ideig - a két világháború között - működött operatagozat nélkül a színház. Nevezetesen a gazdasági világválság elmélyülése kényszerítette arra a városi közgyűlést, hogy csökkentse a színháznak juttatott szubvenciókat. A háború- hoz közeledve a támogatás hiánya hamarosan az egész társulat összeomlását is jelen- tette. Az ország művészi közvéleménye részvéttel fordult a szegedi színház felé. Móricz Zsigmond a Színházi Életben pesszimista hangú vezércikket szentelt az ügynek, amelyben kifejtette, hogy a vidéki színészet fellegvárának leomlása a vidéki színészet pusztulását és egyben az egész magyar színházi élet válságát is jelzi. Ebből a hul- lámvölgyből nagyon nehezen vergődött ki a szegedi színház, s a lassan bővülő anyagi támogatás mellett - mint későbbiekben nemegyszer - az ügyben megszállottan hívő színházi és zenei szakemberek tehetsége segítette át. Közülük is kiemelkedik Sziklay Jenő és (az 1934—44-ig a szegedi opera és filharmónia vezetőjeként tevékenykedő) Fricsay Ferenc.
Vaszy - legenda és életmű
Érdemes elgondolkodni, 1945-ben, amikor Vaszy Viktor Szegedre került opera- igazgatónak, jobbak voltak-e a körülmények, ahogy mondani szokás, a személyi, anyagi feltételek, mint most? Az Erdélyből menekült, volt kolozsvári operaigazgató egy háborútól sújtott ország vidéki, határ menti városában kezdett operatársulatot szervezni. Maradhatott volna Pesten is, hiszen zeneakadémiai tanársága nem szűnt meg. A már megteremtett kolozsvári operakultúra s a hajdan virágzó, jól működő tár- sulat roncsainak átmentését, együtt-tartását biztosítottabbnak látta vidéken? Kinevezé- sét 1945. szeptember elsején kapta meg és 1945. október 18-ára 170 tagú társulat meg- szervezésével (köztük 22 magánénekes, zenekar, énekkar, balettkar stb.) és a műsorterv kialakításával teljesen elkészült. Az első csonka évadban, amikor több hónap telt el a társulat megszervezésével, a zenekar összeszoktatásával, betanításával, Vaszy a kisebb apparátust igénylő francia és olasz operairodalomból választott. Carmen, Pillangó- kisasszony, Rigoletto, Tosca volt az első négy opera, amit bemutatott, és júliusban zenekari hangversennyel - Beethoven V. és IX. szimfóniájával - zárta az évadot. A kö- vetkező évben az alaprepertoárt kilenc operával és négy balettal bővítette. Alig egy
9 2 tiszatáj esztendővel az operatársulat bemutatkozó előadása után Wagner-mű jelenik meg a sze- gedi színpadon, hatalmas szakmai és közönségsikert aratva. (Ez az opera a Tannháuser, melynek a 30-as évekbeli csúfos bukása a szegedi operajátszás megszüntetését vetette fel a kulturális költségvetést már akkor is lefaragni igyekvő városatyák fejében.)
Vaszy első periódusában már jelen voltak mindazon jegyek, amelyek a későbbi- ekben oly híressé tették, országos rangra emelték a szegedi operajátszást. Vaszy hitt abban, hogy vidéken is kialakítható a fővárostól független, egyéni utakat kereső, magas művészi színvonalú operajátszás, zenekultúra. Fontosnak tartotta a következetesen, állandóan fejlesztendő alaprepertoár kialakítását. Feladatának tekintette a feledésbe me- rült vagy ritkán játszott operák felkutatását, műsorra tűzését. A társulat fejlesztéséről, ifjú tehetségek felkutatásáról vagy társulaton belüli fölneveléséről sem feledkezett meg.
Gondja volt a közönségszervezésre. Tökéletesen érzékelte a megváltozott korszellemet, kedvezményes munkásbérletet hirdetett, operaismertetéseket tartott stb. Kereste a kon- taktust a régi, megőrző s az új felnevelendő közönséggel.
A környező országok eddig nem vagy ritkán játszott műveit is műsorra tűzte.
Ezt a sort 1946-ban a nálunk akkor még ismeretlen vígopera, Muszorgszkij A szo- rocsinszki vásár című műve nyitotta meg, ezt követte a Hovanscsina, majd Smetana Az eladott menyasszony c. vígoperája.
Értett a publicitáshoz, vendégeket hívott Pozsonyból, Prágából, Moszkvából.
Kapcsolatai országhatárokon túl terjedtek. (A Hovanscsina díszletei a moszkvai előadás alapján készültek, a Smetana-mű jelmezei Pozsonyból kerültek Szegedre.)
Az első ciklus négy éve alatt huszonöt opera és tíz balett szerepelt a színház mű- során. Vaszy első és második periódusában adott arra is, hogy a balett ne csak az opera kiszolgálója legyen, hanem rendelkezzen nívós, önálló repertoárral.
1949-ben egyik napról a másikra szüntették meg az operatagozatot. A fordulat évében az ügy hátterében országos politikai, kultúrpolitikai érdek húzódott. Az álla- mosítás kiterjedt a színházakra is. Egységes, központilag irányított színházi rendszer szerveződött az egész országban. Az „egészségtelenül nagyra duzzasztott" szegedi szín- házat feloszlatták, javait „igazságosan" szétosztották a frissen alakuló többi vidéki tár- sulat között. A vidéki operajátszás nem szolgálhatta az új típusú kultúrpolitikát, ahol a színháznak szovjet mintára egyértelműen az uralkodó ideológia szócsövévé kellett válnia. E célnak sokkal inkább megfelelt a próza. A következő időszakban a színpadot elözönlik majd a „termelési darabok", a „szabotázs-drámák", a mezőgazdaság átszer- vezésének álkonfliktusait kötelezően megjelenítő fércművek, s évekig tombol majd a sematizmus, s csak nagyon lassan s halkan jutnak szóhoz más hangok. A változás a prózában a klasszikusok s a regényadaptációk egyre gyakoribb színpadra állításában érzékelhető. A zenés vállalkozásoknál a szocialista operettek egyhangúságát lassanként enyhítik az ugyan átdolgozott librettójú, aktualizált, de zeneileg színvonalas klasszikus operettek, majd az újból felfejlesztett zenekar s az operai színvonalú énekes gárda, s fő- ként a politikai nyomás enyhülése lehetővé teszi, hogy újra operát játszhassanak Sze- geden. Paulusz Elemér, s még inkább Rubányi Vilmos karmesterek érdeme az operaját- szás újraindításában kétségbevonhatatlan.
A történelem vihara ezt a lassú felívelést megállította. 1956 ősze nem múlt nyomtalanul Szegeden sem, s a színházat újfent át kellett szervezni. Ezzel az átszerve- zéssel azonban virágzó korszak vette kezdetét.
Az 1957-58. évadban újra Vaszy Viktor került a Szegedi Nemzeti Színház élére.
1957 őszétől 1969 augusztusáig - több mint tíz évig volt igazgatója a színháznak. 1969-
tői pedig fő-zeneigazgatói minőségben irányította az akkor megalakult Szegedi Szim- fonikus Zenekart és a színház operai részlegét. 1975-ben hagyta abba az aktív színházi munkát. Nyugdíjazása nem jelentett azonban teljes nyugalomba vonulást. Amennyire egészsége engedte, 1979. március 24-én bekövetkezett haláláig tevékenyen részt vett a város zenei életében, dirigált a Szabadtéri Játékokon.
Vaszy Viktor második szegedi színházi és zeneigazgatósága majd húsz esztendőt ölel át. Nemcsak ez a hosszú idő — melyet kis megszakítással Szegeden töltött — emeli őt ki a szegedi színháztörténetet alakító, irányító művészegyéniségei közül. Egyszemé- lyes zenei, színházi intézmény volt Ő, s már életében fogalommá vált. Vezényelt, szer- vezett, tanított, komponált, s mindenben fáradhatatlan volt. Zsenialitása hihetetlen munkabírással párosult.
Szenvedélyesen hitt abban, hogy a magyar művészi, zenei életet decentralizálni kell. A fejlődés útját az egyéni utakat járó vidéki operában látta. Manapság azt monda- nánk: „alkotóműhelyt" hozott létre. O nem így mondta. Bármikor kérdezték tőle, mi tartja Szegeden, mindig azt válaszolta: hiszem, hogy ebben az országban Budapesten kívül is lehet, s kell is európai színvonalú operajátszást teremteni. Egyéni arcot adott
„operaházának", az „ország második operájának".
Második szegedi korszakában Vaszy még céltudatosabban alakította ki repertoár- ját. Két év alatt a felújításokkal, új betanulásokkal és a bemutatókkal együtt már hu- szonöt opera szerepelt a szegedi társulat műsorán. Az operabemutatók száma 1975-ig, Vaszy zeneigazgatósága utolsó évéig hatvanháromra bővült.
Távlati célja egy majdnem teljesnek mondható Verdi és Puccini repertoár kialakí- tása, a leghíresebb Wagner-operák műsorra tűzése. Emellett ismeretlen vagy elfeledett remekművek színrehozatalával a szegedi opera egyéni zenei arculatát kívánta meg- teremteni.
A szakma figyelmét sem kerülte el a szegedi színház igényes műsorpolitikája, és a színházi, zenei szaklapok egyre tekintélyesebb mennyiségű cikket szenteltek a szegedi operaelőadások méltatására. Elsősorban a Szegedi Nemzeti Színház sajátos profilját emelték ki, amely nem a főváros műsorpolitikáját utánozza, egyéni utakat keres.
A fent említett bemutatók közül emeljünk ki néhányat: Verdi Nabuccója a múlt szá- zad 60-as éveiben került előadásra Pesten. A Szicíliai vecsernyének Szegeden bemuta- tott változatát sem hallhatta még eddig a magyar közönség. A Nyugat leányát utoljára az 1940-es években játszották a pesti operában. Cikker Bajazid bég-je, van Einem Danton halála, Prokofjev Eljegyzés a kolostorban és a Három narancs szerelmese című műveinek is Szegeden tartották a magyarországi ősbemutatóját. Glinka Ivan Szusza- nyinja is igen emlékezetes előadás volt a kitűnő Szalma Ferenccel a címszerepben.
Az énekeseket illetően vagy tehetséges fiatalokat szerződtet: Vadas Kiss László, Karikó Teréz, Gyimesi Kálmán, Horváth Eszter, vagy a társulaton belül fedezi fel a te- hetségeket, és neveli fel az utánpótlást, mint a 40-es években Simándy Józsefet, majd a 60-as években Szalma Ferencet, ezt követően a kisebb szerepre Szegedre szerződött és azóta méltán híressé vált Gregor Józsefet.
Szerencsés választásnak bizonyult Szabó Miklósnak a társulathoz való szerződte- tése. A kitűnő bel canto énekes a nagy lírai tenorszerepek egész sorát énekelte kirob- banó sikerrel: Des Grieux, Alfréd, Idomeneo stb. A megbízható tenoristán kívül Vaszy Viktor Szabó Miklós személyében új utakon járó műsorpolitikájához talált hozzáértő segítséget. Számtalan bemutató, ősbemutató librettójának fordítója Szabó Miklós. Töb- bek között az ő szövegével hallhatta a közönség Weber A bűvös vadász, Mozart
9 4 tiszatáj A színigazgató, Verdi Nabucco, Cikker Bajazid bég, Prokofjev Három narancs szerel- mese és az Eljegyzés a kolostorban, Mozart Idomeneo, van Einem Danton halála című operáját.
A hatvanas évek elején egyre nagyobb színvonalbeli különbség mutatkozott meg a színház próza- és operatársulata között az opera javára. Az 1963-64-es évadban pél- dául a prózai társulat bukások sorozatát produkálja - Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Hamlet, Altona foglyai -, az opera csillaga azonban felfelé halad. Vaszy koncepciózus műsorpolitikája, következetes irányítása, amely lépést tartott a korral, meghozta gyümölcsét. Hiába állt országos érdeklődés fókuszában a szegedi operajátszás, a helyi kritika a sok pénzt felemésztő, az „arisztokratikus igényeket kielégítő" opera rovására írta a próza gyengeségét. A zenei szakember igazgató, Vaszy a prózai tagozat irányítá- sát a mindenkori főrendezőkre bízta. Tehát a főrendező személyétől, a társulat összeté- telétől függött a prózai tagozat programjának színvonala. Vaszy nem akadályozta munkájában a tagozatot, igazgatóként azonban mégsem kerülhette el a felelősségre vonást.
Míg Vaszy Viktor szabad kezet adott a prózának, addig a színházon belül a zené- hez közelebb álló önálló balett megteremtésére tett lépéseket, illetve lehetőséget adott a fiatal tehetségek kibontakozására. A 60-as években tűnt fel a fiatal Imre Zoltán, aki szólótáncosból pár év alatt a színház egyéni ízlésű, a modern balettet megteremtő ko- reográfusává vált. (Vágy és áhítat, Formák viadala, Teremtmények stb.)
A három tagozat egyenetlen fejlődése miatt történő kivizsgálások után Vaszy le- mondott igazgatói tisztségéről, de megmaradt zeneigazgatónak az opera élén. 1969. au- gusztus l-jén megalakult a Szegedi Szimfonikus Zenekar, amely önálló intézményként működött Vaszy Viktor igazgatásával.
1973. január 6-án az egyik legjobb magyar Falstaff-előadásnak lehettek tanúi a szegedi nézők. A címszereplő Gregor József máig is egyik legjobb alakítását élvezhet- ték. Majd Horváth Zoltán rendező hagyományoktól eltérő modern koncepcióban vitte színre Wagner Lohengrin című operáját, amelyet Szabady József szépen éneklő, vonzó megjelenésű Grál lovagja tett felejthetetlenné. Elzát Karikó Teréz és Harmath Éva énekelte.
Vaszy pályája alkonyán is megőrizte fiatalos érdeklődését, lelkesen állt ki az új magyar opera ügye mellé. 1975-ben helyi szerző operatervét karolta fel. Vántus István Móra Ferenc Aranykoporsó című regényéből írt operáját nagy lelkesedéssel tanította be és vezényelte el. (Quintipor - Réti Csaba, Titanilla - Berdál Valéria, Diocletianus - Sinkó György.)
Vaszy Viktor második szegedi korszaka majd húsz évet ölel át, indokolt tehát, hogy az ő nagyformátumú opera- és színházteremtő egyéniségét állítottuk előtérbe - egy olyan művész törekvéseit vázolván fel, akinek pályája meghatározó módon össze- forrt Szeged zenei életével.
Az utódok...
A Vaszy-örökség megőrzőire nem kis feladat hárult, hiszen a műfaj óriása volt ő.
Emberi, művészi mértékben mérve is impozáns, királyi az ő szellemi hagyatéka.
E szellemi örökség gazdag bíborpalástja máig betakar, melegít, de súlyos teherként is nehezedik - legyen bármily megtisztelő - a mindenkori operaigazgató vállaira. Hiszen óhatatlan az összehasonlítás.
Az eddigi utódok: Pál Tamás, Oberfrank Géza, Gregor József egyéni törekvéseik mellett az értékmegőrző szerepet is felvállalták. Pál Tamás rövid ideig dolgozhatott csak a nagyszínházban. Az operatagozattal együtt hamarosan a Zenés Színházzá avan- zsált Belvárosi moziban találta magát. Megkezdődtek a nagyszínház rekonstrukciós munkái. Ügyes műsorpolitikával feledtetni tudta a sanyarú körülményeket. Hűen gondozta, és továbbfejlesztette a repertoárt, elfeledett remekműveket fedezett fel a sze- gedi közönség számára (Donizetti: Anna Bolena, Verdi: Giovanna d'Arco), s nem fe- ledkezett meg századunk operájáról sem (Kovach Andor: Medeia, Szőnyi Erzsébet:
Adáshiba). Szegeden elsőként szorgalmazta a művek eredeti nyelven történő előadását.
Remek, kapcsolatteremtő s szervező egyéniségének köszönhetően a társulat évente nyugat-európai turnén mutatkozhatott be. A trubadúr, Giovanna d'Arco, A sevillai borbély, Carmen, Parasztbecsület és a Bajazzók eredeti nyelvű előadásainak sikere a müncheni Landgraf cég impresszálásával némiképp kárpótolták az operatagozatot a nagyszínház elhúzódó felújításáért.
1983-ban, nyolc év után Pál Tamás megvált a színháztól, és a budapesti Operaház karmestere lett. Az új zeneigazgató Oberfrank Géza. Az elismert karmester, operai szakember, fordító, rendező előbb a pesti operánál tevékenykedett, majd a berlini Komische Oper vezető karmestereként a híres operarendezővel, Felsensteinnel dolgo- zott, s munkamódszerében, felfogásában követőjének vallotta magát. Alaposság, pre- cizitás, részletekbe menő pontosság jellemezte karmesterként s színpadi rendezőként egyaránt. Fegyelmezett, a szituációból kibontott pontos játékot követelt énekeseitől.
Műsorválasztását szintén az igényesség, újítás s a Vaszy-tradíciók folytatása jellemezte.
Számos opera librettóját újra fordította. Hitt abban, hogy ez a „portalanítás", a kor- szerű szöveg is elősegíti a zenedráma kibontását. (Telemann: A türelmes Szókratész, Verdi: Álarcosbál, Szokolay: Vérnász stb.)
Oberfrank Géza nevéhez kétségkívül igényes, színvonalas operajátszás fűződik, de a zeneigazgatói, fordítói, rendezői, karmesteri szerep egy időben történő akarása, vállalása nem egyszer próbára tette a saját s társulata erejét, s több évi eredményes munka után megvált a társulattól. A tagozat belülről választott új igazgatót, Gregor Józsefnek szavazott bizalmat, akinek nem voltak rendezői ambíciói, ő elsősorban az énekescentrikus operajátszás híve volt, s kiváló énekeseket szerződtetett és hívott ven- dégként a színházhoz (Kelen Péter, Gulyás Dénes, Misura Zsuzsa, Airizer Csaba).
Napjaink operajátszásának fókuszában a karmester-rendező páros együttműködé- sének lehetősége áll. Erős karmester vagy meghatározó rendező? Volt-e a Vaszy-kor- szaknak meghatározó egyéni játékstílusa, beszélhetünk-e valóban szegedi operajátszási stílusról? Kik voltak azok a rendezők, akikkel együtt dolgozott, művészi egyéniségük mennyire nyomta rá bélyegét a szegedi operajátszásra? Az elmúlt időszakban a nagy karmesterek mellé egyenrangú partnerként felsorakoznak a meghatározó egyéniségű rendezők (Ponelle, Chéreau, Strehler, Harry Kupfer, Götz Friedrich, Zefirelli stb.) s az ő értelmezésük, gyakran látomásuk a műről fontosabbnak tűnik a zenei megvalósítás- nál. Vaszynak is megvolt az egyéni látású rendezőgárdája (Versényi Ida, Békés András, Abonyi Tivadar, Angyal Mária, Horváth Zoltán), de ő elsősorban a zene dramaturgiá- jában hitt. A partitúra szent volt számára. Vaszy idejében elképzelhetetlen lett volna, hogy a színpadi hatás kedvéért egy hangot is „belekomponáljon" az operába a rendező.
Anekdoták maradtak fenn kérlelhetetlen szigorúságáról, ha a zenei hűségről, pon- tosságról volt szó. Egy ízben egy negyedhangnyi zenei szünet meghosszabbítását kérte az egyik rendező tőle, csak egy kis időt, egy félhangnyit, hogy három lándzsást
9 6 tiszatáj elhelyezhessen a színpadon, de kérése heves ellenállásba ütközött. Vaszy ragaszkodott ahhoz is, hogy az énekes színpadi mozgatása alkalmazkodjon a szerep vokális nehézsé- geihez. Éppen ezért szívesen dolgozott partitúrát olvasó rendezőkkel, akik ismerték az éneklés fizikai funkcióit, s figyelembe vették, hogy az énekes hol vesz levegőt, milyen testhelyzetben tud bizonyos hangokat elénekelni. Az ariózus intenzitás, a zene—szöveg- szólam értelmi és érzelmi egysége s a benne rejlőfelszabadító erő volt a Vaszy-iskola lényege.
A rendezőre maradt a történet kibontása, a szituáció kitalálása, ebbe Vaszy sohasem szólt bele, de ragaszkodott ahhoz, hogy a drámai kifejezés elsősorban zenén és a tökéletes szövegmondáson keresztül jusson el a nézőhöz.
A Molnár László-Galgóczy Judit tagozatvezető karmester—főrendező páros első évada vége felé közeledik. Hősies erőfeszítéssel, válságok közepette, de talán teljesíti a tagozat az évad végére a beígért tíz opera (három bemutató és a hét repertoáron tartott mű) műsorra tűzését.
Mozart Figaro házassága c. művének előadása bebizonyította, Galgóczy Judit mi- lyen kiváló vígopera-rendező. Képes bonyolult kapcsolatrendszereket érzékeltetni egyetlen ária alatt. Mit érez a gróf, Susanna, vagy Cherubino, vagy a grófné egymás iránt, s hogyan cselekszenek színlelve, érzéseik ellen. Figaro rendezése stilizált, ugyan- akkor a legmélyebb pszichikai-érzelmi ábrázolást is nyújtja. A zenei megvalósítás és a színpadi világ teljes harmóniájáért Molnár László karmestert s a kiváló énekes gárdát illeti dicséret (Busa Tamás, Frankó Tünde, Szonda Éva, Vámossy Éva, Szakály Péter, Réti Csaba).
Az André Chénier, az operatagozat második vállalkozása ambivalens érzéseket kelt. Galgóczy elsősorban hatalmas tablókban gondolkodik, ezért a zenei építkezést is tömbszerűnek érezhetjük. A forradalmi vízió háttérbe szorítja az egyéni tragédiát, az emberi sorsot. Az opera műfaji sajátossága a lírai indíttatás, az áriák belső monológ jellege, egyszóval az intimitás elvész. Egészében nézve a művészi mérleg nem rossz, bár hátravan még a harmadik premier.
Molnár László tagozatvezetőt nem is művészi kudarc nyomasztja. A fő probléma az, hogy lassanként működésképtelenné válik az operatársulat. A szegedi operavezető gyakorlatilag tárgyalásképtelen, mert nem tud fizetni. A jó hangú tenor (ritka, mint a fehér holló) messzi elkerüli ezt a vidéket. Nem beszélve a dolog etikai oldaláról, sza- bad-e egy új, még ezután bizonyító énekesnek a többiek jövedelmének többszörösét kifizetni.
A Szegeden megszokott repertoárrendszer, a „Vaszy-örökség", melyet szeretné- nek megőrizni, s melyet jövőre is tartani igyekeznek, heroikus erőfeszítést követel a tagozattól. A kényelmesebb, jobban szervezhető staggione rendszer nem valószínű, hogy népszerűségnek örvendene egy olyan városban, ahol az operának komoly közön- sége van, ahol igénylik a heti két-három opera-előadást s a repertoár változatosságát.
Jó lenne, ha nem válna múlttá a „szegedi operaálom", hanem mindenkor a város jelenének értékes részeként gazdagíthatná polgárait!
QyÁmájnt illa.
