• Nem Talált Eredményt

A Doktori Iskola vezetője: Prof. Dr. Szigeti Péter DSc., egyetemi tanár

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "A Doktori Iskola vezetője: Prof. Dr. Szigeti Péter DSc., egyetemi tanár "

Copied!
26
0
0

Teljes szövegt

(1)

Széchenyi István Egyetem

Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

A Doktori Iskola vezetője: Prof. Dr. Szigeti Péter DSc., egyetemi tanár

DR

. P

ŐDÖR

L

EA

A

KÖNNYŰ ESET

-

NEHÉZ ESET

TERMÉSZETE

A BÍRÓI DÖNTÉSHOZATALBAN

JOGELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS

TÉZISEK

Témavezetők:

Prof. Dr. Szigeti Péter DsC.

egyetemi tanár

Dr. habil Egresi Katalin PhD egyetemi docens

Győr

2021

(2)

2

(3)

3 TARTALOMJEGYZÉK

I. A kutatás célja és fókuszpontjai 5

II. A kutatás módszerei 9

III. A kutatás eredményeinek összefoglalása és hasznosíthatósága 12 IV. A szerző válogatott tudományos közleményeinek jegyzéke 25

(4)

4

(5)

5 I. A kutatás célja és fókuszpontjai

A bírói döntéshozatal vizsgálata klasszikus jogelméleti témának számít. A dolgozat egy olyan fogalompár mentén vizsgálja a folyamatot, melynek segítségével egyensúly teremthető a jogalkalmazás valósága és elmélete között. Bizonyos értelemben a dolgozat tárgyául szolgáló

„könnyű eset-nehéz eset” problematika egy sokat vitatott fogalompár. Vannak jogtudósok és gyakorlati szakemberek, akik nem azonosulnak ezzel a gyakorlat és az elmélet mezsgyéjén lokalizálható nézőponttal, s természetesen sokan vannak, akik számára értékes magyarázattal bír. Miért a jogelmélet, s miért nem valamilyen szakjogi aspektusból vizsgáljuk a bírói gyakorlatot? Azért, mert a jogelméletnek ezen a területen kitüntetett szerepe van; az elmélet képes az esetek gyakorlati átvilágítására, jogi természetük osztályozására és rendszerezésére.

A vizsgált fogalompár nem jogági elkülönülés szerint disztingvál, hanem az esetek természetét veszi kiindulópontnak, így mélyebb összefüggések feltárására képes.

A jogászi hivatás jogesetekhez kötött, ez a sajátosság legszembetűnőbben a bírák tevékenysége kapcsán mutatkozik meg. Minden bizonnyal a bírák gyakran érzékelik: előfordul, hogy egy-egy eldöntendő eset igazán világos, egyértelmű, máskor pedig ennek az ellenkezőjét tapasztalják, s nem tudnak tőle „nyugodtan aludni”.1 Megkockáztathatjuk: a bírák maguk között nem úgy utalnak az említett ügytípusokra, mint például „sok ’könnyű eset’ van a praxisban”, vagy éppen „több ’nehéz esettel’ is találkoztam már”, hiszen a bírák gyakorlati szemlélete az ügyeket inkább a jogági hovatartozás szerint disztingválja (pl. magánjogi jogviták, büntetőügyek, munkajogi perek, stb.). A jelzett két probléma, a „könnyű eset” és a

„nehéz eset” elsősorban a jogdogmatikai vizsgálódások tekintetében releváns igazán, de nyilvánvalóan az ítélkező bíró is tapasztalhatja ezeket, csak éppen nem e terminológiával és nem dogmatikai keretben hivatkozik rájuk. A bírói munka teljesen természetes beállítódása az, hogy a bírónak meg kell oldania az esetet – emiatt a gyakorlat szempontjából kevésbé lényeges a „könnyű” vagy „nehéz” esettel való azonosítás kérdése, a jogalkalmazókat ugyanis a döntési kötelezettség („dönteni kell”) jelszava vezéreli.

A dolgozat tárgya pontosan e különös megkülönböztetés természetének vizsgálata: mit jelent a „könnyű eset” és a „nehéz eset” a jogelmélet nézőpontjából? Sejteni lehet, hogy a

„könnyű” és „nehéz” melléknevek (már-már túl hétköznapinak mondható elnevezésük ellenére) igen összetett dilemmákat jelölnek, melyek kapcsán heves viták voltak és vannak a

1 Bencze Mátyás: „Nincs füst, ahol nincsen tűz.” Az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar büntetőbíróságok gyakorlatában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016. 39-42.

(6)

6

jogtudósok között is. Már itt jelezni kell, hogy a fogalompár a jogdogmatikában gyökerezik, mely egyébként is a gyakorlati esetek megoldására „vértezi fel” a bírákat. E ponton indokolt is szólni a vizsgálandó jelenségek fogalmáról, ugyanis a dolgozat I. és II. fejezete is ezekről értekezik, holott részletes kifejtésük az eszmetörténeti, III. fejezetben veszi kezdetét. Fontos, hogy ezen a ponton tehát csak rövid és tömör fogalomalkotásról lehet szó.

Először is, tisztázni szükséges, hogy el kell fogadni a „könnyű eset”-„nehéz eset”

megkülönböztetés tényét. Akár a római jogászok casus normalis terminusából, akár a problémakör legjelentősebb képviselőinek, Hartnak és Dworkinnak az elméletéből indulunk ki, egy biztos: a „könnyű eset” olyan döntési szituációt takar, melynél a jogalkalmazó számára a biztos fogódzót az adott esetre vonatkozó írott szabály2 világos, egyértelmű tartalma jelenti. A megoldás itt így magában a jogban keresendő, kizárólag a vitathatatlanul artikulált ius területén.

Ez még önmagában persze nem elegendő, hiszen fontos az is, hogy az életbeli tényállás és a szabály által megragadott elemek olyan mértékben feleljenek meg egymásnak, hogy a bíró nemes egyszerűséggel „ráhúzza” a szabályt az esetre. Ennyiben tehát a könnyű eset gyakorlatilag szabályalapú döntésnek is nevezhető: a jogalkalmazónak nem kell mérlegelést végeznie, nem kell a szabály szövege mögött húzódó értékeket, célokat kutatnia, s nem kell figyelembe vennie az eset partikuláris jellemzőit; a döntés meghozatala szinte úgy történik, mint egy matematikai képlet megoldása.

Nem így áll a helyzet a „nehéz eset” során, amikor a kanonikus formára hozott szabályok nem a hagyományos módon játszanak szerepet a döntés meghozatalában. Számos jogvita lehet a bizonyítéka annak, hogy nem lehetséges minden egyes felmerülő jogi kérdést az írott szabályok alapján eldönteni. (Ebből is jól látszik, hogy nem szabad a jogalkalmazási folyamatot egy automatikus szabályalkalmazási mechanizmusra szűkíteni.) Az a kérdés pedig, hogy konkrétan mi tesz egy esetet „nehéz esetté”, számos oldalról megközelíthető; a problémáról értekező szerzők is többféle forrását tárják fel a nehézségnek. Jelen ponton elmondható, hogy a nehézség nemcsak a jogból magából adódhat, hanem jogon kívüli tényezőkből is. Másrészt az is releváns összefüggés, hogy a „nehéz” jelző kifejezi: vannak jogviták, melyek még a legfelkészültebb jogászokat is próbára teszik, olyannyira, hogy az elméletalkotásra igen érzékeny tudósok is különböző módon oldják meg – mert hogy többféle, egymással ellentétes kimenete is lehet egy „nehéz esetnek”. Ha pedig általános vízválasztó falat akarunk felhúzni a

„könnyű” és „nehéz esetek” közé, jó szempontként jelentkeznek az alábbi sajátosságok is: ha

2 Ilyen formában mindenféle dogmatikai pontosítást nélkülöz a „szabály” terminus használata, ezzel a kérdéssel egyébként a dolgozat IV. fejezete foglalkozik részletesen.

(7)

7

a hozzáértő és felkészült jogászok nagy többsége egyetért a megoldásban, az „könnyű eset”

lesz; ha a konklúzió meglehetősen gyorsan előáll, úgy ekkor is „könnyű esetről” van szó – már amennyiben a magabiztosság és a bizonyosság is adott a gyors megoldás mellett.3

A kutatás célját három, egymással szoros összefüggésben álló feladat megoldása jelenti.

A dolgozat célja egyrészt az, hogy a „könnyű eset-nehéz eset” problematika komplex, jogelméleti szempontú magyarázatát nyújtsa. Az értekezés ennek megfelelően arra törekszik, hogy a fogalompár tisztázása és elfogadtatása érdekében több oldalról is meg tudja alapozni a megkülönböztetés helyénvalóságát, s ezáltal szintetizálja is a rendelkezésre álló különféle magyarázatokat. Értelemszerű, hogy az alapozást elsősorban a jogdogmatika területén kell megtenni (I. fejezet), majd a vizsgálati tárgyak praxishoz kötöttsége miatt meg kell nézni, milyen gyakorlati relevanciája lehet a fogalmaknak a döntéshozatali folyamatban4 (II. fejezet).

Az eszmetörténeti fogalomkeresés a kutatás tárgyairól való dogmatikai, s gyakorlati ismérvek körét is bővíti. Az elméleti és a gyakorlati síkú elemzések és tapasztalatok fogalmi általánosítása és rendszerezése a jogelmélet küldetése. Feladatunk ennek fényében átvilágítani a praxis extenzíve és intenzíve kimeríthetetlen gazdagságát, ugyanakkor magyarázni azt választott témánk vonatkozásában.

A dolgozat másik, az elsőként említett céllal egyenértékű törekvése az, hogy a szerző egy saját „nehéz eset” tipológiát és magyarázatot készítsen el. Ennek nyilvánvalóan elengedhetetlen előfeltétele az első három vizsgálati stádium megtétele, hiszen az ott leírt következtetések révén kirajzolódhat egy „még járatlan ösvény”, ami remélhetőleg a „könnyű eset-nehéz eset” problematika új és hasznos olvasatát szolgáltatja. Előrebocsátjuk, hogy e tipológia kialakítása a következő kutatási kérdéseken alapul. Az eszmetörténeti fejezet segítségével ki fog rajzolódni, hogy az esetproblémát tárgyaló szerzők nézeteiből egyértelmű:

az eset-felfogás korrelációban van a jogfogalommal. A dolgozat szerzője így a tipológia kidolgozásával egyetemben azon igyekszik, hogy egy klasszikus jogelméleti kérdés alá vigye be a fogalompár összefüggéseit, tehát a jog fogalma alá kívánja rendezni a következtetéseket.

A kutatás tárgya így a jog alapvető természetével kapcsolatos kérdéshez vezet vissza („mi a jog” mint klasszikus kérdésfeltevés, s „mi a jog az ítélkező bíró szemszögéből”). A jog természetével való összefüggés árnyalja azt is, hogy e dolgozat saját esettipológiája a

3 Bix, Brian H.: A Dictionary of Legal Theory. Oxford University Press, 2009. 81-82.

4 A „döntéshozatal” kifejezés használata miatt indokolt néhány gondolat tisztázása. A dolgozatnak nem célja, hogy vizsgálódásába vonja a különféle döntéselméleteket (a kínálat igencsak széles, pl. játékelméleti modellek, hermeneutikai elmélet, jogi deliberáció modellje, stb.), bár kétségtelen, hogy ezzel a szemponttal is tágítható a téma feldolgozása.

(8)

8

nehézségnek három alapvető forrásáról fog értekezni, ezek pedig: a jog megállapításával kapcsolatban felmerülő nehézségek, a ténymegállapítási folyamatban keletkező nehézségek, s az erkölcsi nehézség. Mindezek mellett pedig a szerzői álláspont azt is célozza, hogy az angolszász és a kontinentális eset-olvasatok egyfajta „közös nevezőjét” mutassa fel; ennek révén ugyanis egy olyan séma vázolható fel, ami nem jogrendszer-specifikus magyarázat, hiszen megmutatja a kontinentális és az angolszász jogrendszerek jogalkalmazási problémáinak közös pontjait.

(9)

9 II. A kutatás módszerei

A tudományos módszer a kutatások eredményességét segítő szabályok és elvek rendszereként értelmezhető. A módszerek érvényessége ki kell, hogy terjedjen a kutatás egészére. Az értekezés elkészítése során a jogtudományra általában jellemző kutatási módszereket alkalmaztuk. Ezek közé tartozik a történeti-genetikus módszer, a rendszerelméleti módszer és az összehasonlító módszer, speciális kutatási módszernek tekinthető pedig a fogalomelemző- logikai és a dogmatikai módszer. Az eset-problémához így mindezen módszerek segítségével közelítettünk, de fontos hangsúlyozni azt is, hogy a kutatás tárgya és célja határozta meg, hogy az egyes fejezetekben mely módszerekkel éltünk. Mivel elsősorban elméleti munkáról van szó, így minden fejezetet átsző a kérdéskörhöz kapcsolódó magyar és idegennyelvű szakirodalom áttekintése, rendszerezése, ütköztetése, kommentálása. Emellett még egy fontos módszer van, ami átível a dolgozat egészén, s meghatározza a kutatás karakterisztikáját is: a jogesetelemzés.

Mivel a könnyű eset-nehéz eset distinkció a gyakorlat és az elmélet határán található, így természetes, hogy a vizsgálódás megköveteli az elméletek jogeseteken keresztül való tesztelését is.

A következőkben röviden kitérünk arra, hogy milyen az értekezés szerkezete, s az egyes fejezetek mely módszerek alkalmazását igényelték. Jelezzük, hogy az értekezés perspektíváját az analitikus vizsgálatok körvonalazzák, de természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a bírói döntéshozatalról, s így az annak eredményeképpen létrejövő „könnyű” és „nehéz esetek”

természetéről még többet árulhat el egy ennél is tágabb perspektívájú vizsgálat. Sok szerző (pl.

Szigeti Péter, Varga Csaba, Bencze Mátyás) igen helyesen érzékeli, hogy a jog (és így természetesen a jogalkalmazás) problémáit szociológiai közegében kell magyarázni, hiszen társadalmi intézmény. A dolgozat analitikus, fogalomelemző keretei nem terjednek ki jogszociológiai összefüggésekre, de tudható, ez a szempont újabb kutatási perspektívákat nyithat a “könnyű” és a „nehéz esetek” vizsgálatában. Azt is jelezzük előzetesen, hogy a dolgozat minden fejezet végén szintetizálásra törekszik, vagyis leszűri az elvégzett vizsgálatok tanulságait, megkeresi kapcsolódási pontjaikat.

Az első fejezet a kérdéskör dogmatikai hátterével foglalkozik, egyfajta alapvetését teremti meg a kutatásnak, hiszen a vizsgált distinkció eleve ezen a területen ismert leginkább (de a dolgozat fontos törekvése annak bizonyítása, hogy a fogalompár a joggyakorlat élénk jelensége, ahogyan maga a jogdogmatika is az). A jogdogmatika (ars iuris) felfogható fogalmi

(10)

10

hálózatként, mely fogalmak a gyakorlati esetek közötti tájékozódást orientálják, de talán jobb, ha tevékenységként hivatkozunk rá, így hangsúlyozzuk azt, hogy a praxisnak mindenképpen szüksége van elméleti ismeretekhez ahhoz, hogy megoldja az eseteket. A dogmatika világában járva indokolt a kérdésfeltevés: érdemes-e dogmatikai paradigmatikus esetet és eszményi bírót keresni? Fontos olyan dogmatikai keretet nyújtani a témának, hogy bizonyosan belátható legyen: a jogdogmatika egyfajta híd, hiszen közvetít az elmélet és a gyakorlat között.

Az értekezés II. fejezete a jogi metodológia területét veszi szemügyre, tehát eleve módszerekkel foglalkozik, méghozzá a bírói jogalkalmazás bevett módszereivel. Mint ismeretes, a világ jogrendszereit tekintve két alapvető metódus jöhet számításba: a deduktív (jogi szillogizmus) és az esetmódszer, melyek eleve jól leképezik a tudományos módszerek klasszikus olvasatait (melyekre Descartes és Bacon is fókuszált), vagyis a deduktív és az induktív módszert. Ezek révén elemezhető a bírói döntéshozatal menete, s így számos elméleti és gyakorlati probléma megvilágosodik. A két hagyományos jogalkalmazási séma mellett adott egy harmadik, köztes út, az argumentációs metódus, mely tulajdonképpen a másik kettőnek is szerves kiegészítője. A fejezet kiemelt figyelmet fordít az összehasonlító módszer alkalmazására is, hiszen, az egyik kutatási célkitűzés értelmében bizonyítani kell, hogy a két domináns jogrendszer, a kontinentális és az angolszász nem választható el élesen egymástól, számos kapcsolódási pontjuk van, ami meglátszik abban is, hogy miként kezeli a két jogrendszer a könnyű és a nehéz eseteket.

A III. fejezet a dolgozat eszmetörténeti része, bár történeti perspektívát és módszereket már az I. fejezet is tartalmaz (vö. a problémakör eredetének kutatása). A történeti módszer alkalmazásának mindig az a célja, hogy a vizsgált jogi jelenségek keletkezését, fejlődését, folyamatként való ábrázolását segítse. Így van ez témánk esetében is: időrendben haladva bemutatjuk a kérdéskör három klasszikus teoretikusát (Leibniz, Hart, Dworkin), illetve a problémát a jelenben is analizáljuk a kortárs nemzetközi és hazai képviselők elméletei révén.

A klasszikus szerzők esetében hangsúlyt kapott az adott történelmi környezet rövid bemutatása is, hiszen a korszakban uralkodó jogpolitika, s jogszemlélet egyaránt hatással van arra, miről (ti. a bírói döntéshozatalról) és hogyan gondolkodtak szerzőink.

A IV. fejezet, hogy legfontosabb sajátosságát említsük, rendszerelméletet igyekszik alkotni, egy saját szerzői álláspontot, melynek megszületését természetesen az előző fejezet révén nyert tapasztalatok, következtetések segítették, formálták. Az alkalmazott módszerek tekintetében ez a fejezet igazán heterogén, hiszen valamennyi, eddig felhasznált metódust újra beveti, hogy a szerzői álláspont konkrét tartalmat kapjon. Ismét szerepet kapnak dogmatikai

(11)

11

szempontok, amikor a dolgozat szerzője a jogfogalom és a szabály-kérdés problémáit elemzi.

Ez elengedhetetlen lépés, hiszen az egyik hipotézis az, hogy az eset-dilemma közvetlen összefüggésben áll a szerzők jog-koncepcióival. Ennek alátámasztása nemcsak dogmatikai, hanem még történeti perspektívát is kíván. A szerzői álláspont két pilléren nyugszik: egy saját szerzői jogfogalmon, mely aztán körvonalazza, milyen könnyű eset és nehéz eset-fogalmakat lehet felvázolni. Ez a dolgozat legfontosabb nóvuma, eredménye, mely rendszerezett, szisztematikus megalapozást kap a IV. fejezetben. Az eset-tipológia nem utolsósorban szintetizálja az angolszász és kontinentális jogrendszerek eset-olvasatait is, azok közös nevezőjeként is felfogható.

(12)

12

III. A kutatás eredményeinek összefoglalása és hasznosíthatósága

A kutatás, s a saját szerzői álláspont megfogalmazása három előzetes vizsgálati állomás körüljárását igényelte (I-III. fejezet). Röviden ismertetni kell tehát az egyes fejezetek leglényegesebb következtetéseit, majd pedig a szerzői álláspont részletes és beható körvonalazását kell elvégezni.

1.

Kiemelt figyelmet érdemel az a kérdés, hogy honnét ered a könnyű eset-nehéz eset distinkció.

A hagyományos olvasat szerint a jogpozitivizmus véglegesítette a tézist (vö. Marmor), de ha így van, akkor ehhez konkrét jogpozitivizmus-fogalom- és álláspont szükséges, hiszen egyáltalán nem mindegy, ki és mit ért jogpozitivizmuson. Tény, hogy a nehéz eset-kérdés legélénkebben a harti és dworkini munkásságban érhető tetten, illetve kettejük vitáiban. A két másik eredet-verzió, melyet a dolgozat tárgyal, sokkal régebbre vezet vissza. Egyetértve Szabóval az mondható, hogy már a római jogban is számtalan nehéz eset létezett, mivel a római jogászok arra törekedtek: a döntés feleljen meg a jog egyetemes céljának, az aequitasnak. A harmadik válaszalternatíva pedig egy köztes állomás a római jog és a jogpozitivizmus között:

Leibniz. Ő, minthogy jogi doktori dolgozatát is a casus perplexus-problémáról írta, azért újító, mert logikai fejtörőkkel foglalkozott, tehát a nehéz esetek egyfajta variánsával. Ezeket viszont kiemelte a színtiszta logikai-nyelvi közegből és jogilag relevánssá tette őket, jogi megoldást társított hozzájuk. Azt vallotta, hogy minden eset megoldható, ez pedig természetjogi beállítódásából következik. Leibniz abban is reformer volt, hogy felvállalta: a jog tárgyai nem a hétköznapi esetek.

2.

A dogmatikai kitérő megerősítette azt, hogy a dogmatikai munkában nem látni éles határt a bíró és a jogtudós között. Természetesen a jogdogmatika szükségességéről való értekezés összekapcsolható azzal a dilemmával is, hogy maga a jog elmélet-e vagy gyakorlat, esetleg a kettő elegye. Többféle jogdogmatika-felfogást mutatott be a dolgozat, melyekből két markáns irány körvonalazódott: az egyik nézőpont a jogdogmatikában fogalmak komplex hálóját látja, amely rendszer segíti a jogalkalmazást (vö. Pokol), a másik pedig a Szabó Miklós által is képviselt útvonal, miszerint a jogdogmatika a jogászi tevékenységgel van összhangban, hiszen

(13)

13

azt a tevékenységet jelenti, ahogyan, s amely révén a jogász eljut a megoldásig. Diskurzusként jeleníthető meg a jogdogmatika, amelyben összefonódik az elmélet és a gyakorlat, illetve az ezekre vonatkozó reflexiók (vö. Paksy). Tény és való, hogy a dogmatikai eszköztár nélkülözhetetlennek bizonyul a nehéz eset (de általánosságban minden eset) megoldásához.

Sokszor előfordul ugyanis, hogy a jogalkotói magas fokú általánosítás és az életbeli egyedi esetek végtelen variációja olyan eseteket képez, melyekkel még a legfelkészültebb bíró is csak nagyon nehezen birkózik meg. Mondhatjuk: a jogdogmatika a megértést és a magyarázatot is szolgálja, ezzel a jog külső és belső szemlélőjének is kielégíti az igényeit.

Kérdésként merülhet fel, hogy van-e a jogdogmatikának bármiféle „nyilvántartása” a paradigmatikus (nehéz) esetekről? Természetesen nincsen, már csak abból kifolyólag sem, hogy az egyes szerzők és jogrendszerek esetleg máshol húzzák meg a könnyű és nehéz esetek közötti határokat (vö. Frank). Paksy álláspontjával egyetértve hangsúlyozzuk: a könnyű és a nehéz eset elsőbbségére való rákérdezés sem viszi előbbre a vitákat, mivel a két kategóriának egymásra vonatkoztatva van igazán értelme. Persze bölcsebb talán a nehéz esetet kiindulási pontnak tekinteni, mert ha a nehéz esetre irányítjuk a figyelmet, azzal hangsúlyozzuk a jogi gondolkodás szükségességét, s azt is, hogy a bírói munka nem automatizáció. A dolgozat ennek ellenére megkísérelt néhány paradigmatikusnak mondható nehéz esetet keresni, melyeket a szakirodalom is sokszor és sok szempontból tárgyal.

A kiválasztás szempontjait az alábbiak indokolták. Leibniz és antik fejtörője a dolgozat fontos pillére, s újdonsága az, hogy az évezredek óta az emberiséget foglalkoztató kérdést a filozófus-jogtudós elsőként és egyedülálló módon társította jogi megoldással. A büntetőjogászok sokat idézett esete, a Regina vs Dudley & Stephens ügy ugyan szakjogi relevanciával is bír, de a dolgozat szempontjából azért érdekes, mert egy viszonylag egyértelmű tényállás eredményez megoldhatatlannak tűnő dilemmát. Fuller és Suber barlangász-esetei ugyan fikciós esetek, de nemes célt szolgálnak: mindét szerző a jogi gondolkodás diverzitására hívta fel a figyelmet, s arra, hogy bizonyos problémák a jog természetéig nyúlnak vissza. Végül pedig nem lehetett nem érinteni a méltán leghíresebb nehéz esetet, melyet Dworkin interpretációjában ismer a világ, a Riggs vs Palmer ügyet. Ebből világosan látható, hogy a jognak a szó szoros értelemben vett szabályokon túlmenően is vannak elemei, mint ahogyan az elvek is ilyeneknek tekintendők, s a jogtudós szerint pontosan az elvek képesek megoldást nyújtani a nehéz esetekre.

A dogmatikai vizsgálódások utolsó fontos kérdése az volt, hogy előbbre viszi-e a kutatást az eszményi bíró keresése? Meg tud-e birkózni egy eszményinek tekintett bíró a nehéz

(14)

14

esetekkel? A kultúrtörténeti hagyományban sok ilyen bíró-alak létezik (pl. Salamon király, Magnaud, Weber paragrafus-automata bírója, Dworkin Herkulese vagy Győrfi poszt- Herkulese, s természetesen ismertek anti-eszmények is, melyek a lehető legnagyobb bírói hibákat demonstrálják, mint Fuller Rex királya). Újabban az erényelméletek vizsgálják ezt a kérdéskört, de érdemes kritikai fenntartásokkal kezelni ezeket a megközelítéseket. Ugyan üdvözlendő, hogy ráirányítják a figyelmet a különféle bírói kvalitásokra, s minden bizonnyal segíthetik az esetek felismerését, megoldását az erények, de a nehéz eset-jelenség ettől még nem lesz örök érvénnyel megoldva. Az ilyen szemléletek inkább a „jó bíró”-kérdés teoretikai reflexiói csupán.

3.

A második fejezet vizsgálódásai közelebb visznek a bírói döntéshozatal menetéhez, mivel az alkalmazott módszerek sajátosságainak számba vételét végzi el. Már a dogmatikai vonatkozások révén is bizonyossá válhatott a könnyű eset-nehéz eset-probléma gyakorlati relevanciája, de a jogi metodológiai kitérő ezt még határozottabb benyomássá tette.

Általános megállapítás, hogy a kontinensen a jogalkalmazást leginkább a jogi szillogizmussal (dedukció), míg az angolszász jogrendszerben az esetmódszerrel lehet leírni.

Helytelen viszont, hogy ha ez a megkülönböztetést szigorúan kezelik. A jogrendszerek, jogi kultúrák közel sem választhatók el élesen egymástól, rengeteg közös vonásuk van, s rengeteg intézménynek megvan a sajátos verziója a másik jogcsaládban is. Erre a dolgozat is tekintettel van, de először a módszereket külön-külön vizsgálta meg, s beékelt egy harmadik metódust is, az argumentációs módszert, ami átmenet, illetve összekötő kapocs lehet a kettő között. Fontos hozadéka ennek a módszernek, hogy az érvelés fontosságára helyezi a hangsúlyt, s figyelmeztet: a döntés sosem adott, hanem azt meg kell találni. Csak hogy néhány, mindkét fő módszerben releváns összetevőre hivatkozzunk: a korábbi bírói ítéletek szerepe a jogalkalmazásban, a verba és a ratio jelenléte, a formalizmus-probléma, az analógia használata (illetve az esetforrású és szabályforrású analogikus érvelés), az általános és egyedi dilemmája a döntésben, a jog ideájának keresése, a kazuisztika vagy éppen a két jogrendszer római jogi gyökereinek kimutatása. E fejezet és az abban megfogalmazott megállapítások fontos szerepet töltenek be a szerzői tipológiában, amikor is nem egy jogrendszer-specifikus eset-séma elérése a cél, hanem éppen egy olyan tipológia, amely mind a kontinentális, mind az angolszász jogrendszerben relevanciával bírhat.

(15)

15 4.

Álláspontunk szerint a könnyű eset-nehéz eset probléma „mögött” három klasszikusnak mondható teoretikus áll: Leibniz, Hart és Dworkin. Az eszmetörténeti elemzés első lépéseként tehát meg kell ismerni az eset-teoréma „triumvirátusának” nézeteit, s végül meg kell keresni kapcsolódási pontjaikat és egymásnak feszülő kijelentéseiket. E három hagyományos interpretációt egészítik ki a nemzetközi szakirodalom további szerzői (Marmor, MacCormick, Schauer), illetve a téma „hazai triumvirátusa” (Szabó, Bencze, Paksy). Összesen kilenc szerző eset-szemléletét mutatja be az értekezés; ezek rövid összegzését tesszük meg most.

Az eset-kérdés „triumvirátusára” fókuszálva határozottan megállapítható, hogy Leibniz egy kicsit speciális szerzőnek tekinthető Harthoz és Dworkinhoz képest, tehát ezzel a fenntartással kell szemlélni az elméletét. Leibniz rendszerében minden eset megoldható ex mero jure (ez természetjogi beállítódása miatt van így); a könnyű esetek tekintetében ez szinte természetes, a nehéz esetekre nézve pedig megnyugtató. Nincsenek tehát megoldhatatlan, lehetetlen esetek, s a nehéz eseteket is feladványoknak, fejtörőknek tekinti – az ezekre való válaszadást a logika segíti, ami a természetjogban gyökerezik. A logika Leibniznél a modellezés, a magyarázat és a megértés szempontjából is lényeges, s amit a logika és a jog kapcsolatáról ír, az meglehetősen termékeny gondolat maradt a kontinensen és az angolszász világban is. Leibniz egész életében arra törekedett, hogy az ésszerűséget bevezesse a jog világába a logika segítségével – ez nagy teljesítmény volt, hiszen az ő korában uralkodó valóságos „jogi kakofóniába” igyekezett rendet és rendszert vinni.5 Paradigmatikus nehéz esete, a Prótagorasz-ügy is azért speciális, mert ő nyilvánította ezt a fejtörőt jogilag relevánssá azzal, hogy jogi megoldást társított hozzá, így alkalmassá tette arra, hogy általa megerősítse a logika iránti elköteleződését, a jog és logika szoros összekapcsolódását. Ahogyan Paksy írja: „(…) alaposan kihasználja az aleatorikus jellegű szerződések feltételeiben rejlő logikai paradox- potenciált, ami voltaképpen a kontingens tényigazság (ti. a szerződési feltétel) és az örökké

5 Brewer kiváló tanulmánya e gondolatok mellett arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a híres leibnizi nézet, miszerint a jog egy axiomatikus rendszer, korántsem áll távol az angolszász világtól – ahogyan ezt korábban sokan gondolták. Az axiomatikus bizonyosságokról tudni kell, hogy világos metódust kívánnak nyújtani annak eldöntéséhez, hogy vajon egy bizonyos argumentum igazolt-e az axiomatikus rendszer szabályai szerint. Az axiomatikus rendszer támogatja a bírói önkény kizárását, s elvárja, hogy igazolt és indokolt döntések szülessenek.

Leibniznél az axiómáknak két forrása van: egyrészt az ésszerűség, az értelem, az ész mint természetjogi elvek, illetve a konkrét bírói ítéletek, amelyeket adott állam adott joga alapján hoztak meg a bírák. (Természetesen nem Leibniz volt az egyetlen, aki idealizálta az axiomatikus rendszereket, más szerzők is vannak, pl. Savigny, Austin vagy Blackstone, de eltérő, hogy ki mit tekint a jog axiómái forrásának.) Vö. Brewer, Scott: Law, Logic and Leibniz. A Contemporary Perspective. In Artosi, Alberto – Pieri, Bernardo – Sartor, Giovanni: Leibniz: Logico- Philosophical Puzzles in the Law. Philosophical Questions and Perplexing Cases in the Law. Springer, 2013. 199- 226.

(16)

16

érvényes észigazság (ti. a szerződésben foglalt ígéret megtartásának a kötelezettsége) összetalálkozásból jön létre.”6 Ami miatt hiányérzetünk lehet, pedig Leibniz zsenialitása okán esetleg elvárható lett volna, az a nehézség kifejezetten egy típusára való fókuszálás miatt a nehéz esetek körének nem hiánytalan interpretációja. Ben-Menahem is érzékeli, hogy a logikai fejtörők mellett Leibniz nem koncentrált további jogalkalmazási dilemmákra, mint például az értelmezés. S egy utolsó szempontként említhető még elméletének további pozitív hozadéka; a filozófus-jogtudós elveti a diszkréció határok nélküli érvényesítését, amely az önkényesség melegágya lehet. Ez a tág értelemben felfogott diszkréció, de nem száll szembe a szűk értelemben vett diszkrécióval, melynek példáit a Digestában is meg lehet találni. Ez fontos különbségtétel tehát, bár nem igazán kerül nehéz esetének fókuszpontjába. Valószínűsíthető egyébként, hogy a leibnizi jog- és jogrendszer-koncepció újfent olyan fontos lesz, mint egykor, ez pedig azért van, mert a technológia rohamos fejlődése ismét olyan jogrendszert kíván, mely egy matematikai rendszerhez hasonlatosan működik, s újra érdekessé válhat a leibnizi ítéletgép gondolata. Elképzelhető tehát, hogy a mesterséges intelligencia képes lesz tehermentesíteni a jogalkalmazást azzal, hogy számos, úgymond mechanikus, s gondolkodást nem feltétlenül igénylő cselekményt a gépek végeznek majd el, ők „hoznak döntést”.

Hart és Dworkin esetében az az igen szerencsés helyzet áll elő, hogy nem különösebben kell bizonygatni, miért elengedhetetlenül releváns az ő munkásságuk az eset-kérdésben – igen erőteljes konszenzus uralkodik a tudományban, mert a jogtudósok közösségének nagy része elismeri, hogy ők alapozták meg az eset-problematikát. Sokan illették már kritikával Hartot, elméletének gyengébb pontjaira a dolgozat is utal (pl. nem használta ki megfelelően a waissmanni-wittgensteini alapokat és felszínesen merített belőlük), s ismerjük reformer gondolatait (a nyelvi aspektus középpontba helyezése, a szabály magjának és holdudvarának kettőssége és hatása a jogalkalmazásra). Dworkin egész munkásságát áthatja a nehéz esetek iránt való érdeklődés. Kritizálja a Hart-féle jogpozitivizmust és kollégája eset-magyarázatait, ugyanakkor ő maga is átgondolja, revideálja a nézeteit élete során. Legnagyobb leleménye az elvek felértékelése és a nehéz esetek megoldásában nyújtott szerepük megerősítése. Amikor a dolgozat az elvek és a szabályok közötti különbségeket vette számba, forrásul a korai Dworkin- művek szolgáltak. Ezt ki kell egészíteni azzal a fontos megállapítással, hogy ugyan a szabályok és elvek kontrasztjainak hangsúlyozása valóban nagyon lényeges, de a legjobb, ha az elvekre a következőképpen tekintünk: az érett Dworkin ezeket már egyértelműen úgy jellemezte, mint

6 Paksy Máté: A jog barokk birodalma. A jogtudomány helye Leibniz életművében. Különbség. 2017/1. szám, 247-281., 271.

(17)

17

amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a jogot megalapozó erkölccsel, pontosabban szólva az adott közösség politikai erkölcsével. Ezért is mondhatjuk azt, hogy a dworkini nehéz eset teljesen elhagyja a Leibniz (logika) vagy a Hart (nyelvi kérdések, bírói diszkréció) által megvilágított ösvényt, s egy új útra lép, ahol az erkölcsi-politikai dilemmák helyezkednek el.

Ezért is világos, hogy Dworkinnál az adott közösség politikai moralitása szolgáltatja az esetek egyetlen helyes megoldását.

A három, általunk klasszikusként megnevezett szerző mellett számos jogtudós szenteli figyelmét az eset-dilemmának. Nyilván a dolgozat kereteit szétfeszítette volna, ha azt a nehezen kivitelzhető célt tűzte volna ki, hogy az összes további szerzőt felvonultassa, így három további nemzetközi jogtudós elmélete kapott helyet a fejezetben. Mindhárom szerző hozzájárult a nagy elméletek további magyarázatához, vagy esetleg azok erős oldalait gondolta tovább, vagy éppen szintetizálta a leghasznosabb szempontokat. Marmor beemelése azért volt szükséges, hogy megvilágítsa a Hartnál olvasottakat, illetve az elemzett Hart-Fuller vitát is. MacCormick itt elemzett munkái némiképpen a dolgozat fő problémáinak egyfajta szintéziseként is leírhatók.

Az eset-kérdést a mai modern jogállami keretben tárgyalja (így tulajdonképpen követője a dworkini hagyománynak) – egy ilyen irány betetőzése egyre égetőbb feladat, s azt mondhatjuk, MacCormick jó úton járt. A skót jogtudós elismeri a jogi szillogizmus bírói jogalkalmazásban játszott nélkülözhetetlen szerepét, ugyanakkor (s elemzett szerzőinkhez képest) újító módon tárja fel az argumentációban rejlő potenciált. A II. fejezetben is igyekeztünk árnyalni azt az állítást, hogy az argumentációs módszer egy középút a deduktív- és esetmódszer között, egy olyan eszköztár, mely a két domináns jogcsaládban egyaránt jelen van, s melynek szerepét nem szabad elhomályosítani. Schauer is kulcsfontosságú szerző és elméletével kapcsolatban szintén helytálló az „arany középút” megnevezés. Csakúgy, mint Hart, szükségszerűnek véli a szabályok létezését, de felismeri, hogy a szabályok merev alkalmazását (a bírói jogalkalmazásban ez: szabályalapú döntés, erről részletesebben értekezik a IV. fejezet) mérsékelni kell, hiszen a bírónak érzékennyé kell válnia arra, hogy az esetek egyéni jellemvonásait is számításba vegye, s ezekre tekintettel ítélkezzen. Ezért nevezi tehát elméletét prezumptív pozitivizmusnak, s ezért támogatja a szabályokra is érzékeny esetközpontú döntéshozatalt. A dolgozat szerzője úgy véli, ezzel a schaueri állásponttal oldhatók fel azok a feszültségek, amelyek a triumvirátus-elméletekben is érzékelhetők voltak.

Hazánkban szintén több jogtudós foglalkozott-foglalkozik a könnyű és nehéz esetekkel.

Az értekezésben bemutatott három hazai jogtudós igen értékes eredménye az, hogy egyfajta eset-tipológia kidolgozására törekedtek. Szabó munkássága méltón kiérdemeli az „esetek

(18)

18

elmélete” megnevezést. Bencze tipológiája egyedülálló, mert újító módon a könnyű és a nehéz esetek közé ékeli a bonyolult eset kategóriáját, mellyel sok kérdést megválaszol, s mely révén sok problémát meg tud oldani (melyet az elődök ilyen köztes kategória felállítása hiányában nem tudtak). Paksy eset-elmélete a leibnizi vonal miatt igazán unikális, hiszen az egyik olyan hazai szerző, aki felismeri a filozófus-jogtudós zseniális leleményeit és újra behozza a köztudatba a casus perplexus-jelenséget.

5.

A dolgozat célkitűzéseinek megvalósítása az értekezés IV. fejezetében történt meg. Első és legfontosabb kérdés: mi volt a közös a szerzői álláspontokban? Az elemzett teóriák révén úgy körvonalazható a könnyű eset és a nehéz eset fogalma közötti határ, hogy megnézzük, van-e

„szabály”, ami eldöntené az esetet; amennyiben van és világos az esettel való kapcsolata, akkor könnyű esettel van dolga a bírónak. Természetesen ez a kérdés sokkal komplexebb, mint amilyennek első látásra tűnik, ugyanis egyáltalán nem mindegy, ki és mit ért „szabályon”. Az esetproblémát tárgyaló „triumvirátus” munkásságának bemutatása nyomán bebizonyosodott, hogy mindhárman egzakt szabály-fogalommal éltek (Leibniz: ius humanum, a természetjog és az ex mero jure tétel; Hart: szabály mint általános magatartásminta; Dworkin: szabály, ami

„mindent vagy semmit alapon” működik, s bivalens értékelését látja el a jogi helyzeteknek).

Ezek a kanonikus formára hozott szabályok világosan megválaszolják a könnyű eset által felvetett kérdést, de, mint látható volt, nem adnak egyértelmű felvilágosítást a nehéz eset megoldásához; szerzőink elméletei is ott ágaznak el, ahol elérkeznek a nehéz esetekhez, hiszen mindannyian valamelyest másként látják orvosolhatónak az ilyen ügyeket. A laikus ember is nagyjából hasonlóképpen magyarázná a könnyű és a nehéz esetek közti különbséget, mint ahogyan az imént fogalmaztunk, s tudja is, hogy a bíróságnak kötelessége normatív szabályok alapján dönteni. A jogelméleti nézőpont azonban hozzáteszi mindehhez, hogy a vizsgált kérdés túlnő a szigorúan normatív szabályok rendszerén, s bizonyos értelemben ráirányítja a figyelmet a nem formalizált7 jogforrásokra és számos további kérdésre: a szabályalapú- és esetközpontú döntéshozatalra, s a klasszikus jogalkalmazási modellek közti elméleti feszültség kiegyenlítésének szükségességére. A kérdés „közös nevezője” megtalálásának szándéka tehát egy klasszikus, állandóan újratermelődő kérdéshez vezet vissza: mi a jog? Szembeötlő, hogy

7 A „nem formalizált” jelző használata persze vitatható, ugyanis, mint ahogyan a kérdés a dolgozatban tisztázódik:

az e körbe sorolt jogforrás-elemek egyik jogrendszerben normatív rangra emelkedtek, mert szabályformát kaptak, máshol pedig nem feltétlenül.

(19)

19

Leibniz, Hart és Dworkin munkásságának is központi kérdése volt ez, s így arra lehet következtetni, hogy a könnyű eset-nehéz eset distinkció azért figyelemreméltó jogelméleti vállalkozás, mert a jog alapvető természetével kapcsolatos kérdésfeltevéshez vezeti vissza a kutatót.

6.

Mivel a szerzők közös problémáját lehetett kiolvasni a szabály-kérdésből, így részletes normatani vizsgálódásra is szükség volt. Vajon a jognak milyen összetevői vannak, amelyekkel kalkulálni lehet? A következő elemek fogalmait és a fogalmak közötti határokat tette vizsgálat tárgyává az értekezés: szabály, norma, esetnorma, elvek és különféle fajtái (jogi alapelvek, általános elvek, generálklauzulák). A vizsgálat segített abban, hogy visszatérve a szerzői jogfogalmakhoz, azt az előfeltevést lehessen immár bizonyítani, miszerint: az esetek megoldásának útvonalát meghatározza az, hogy ki és milyen jogfogalmat vall, a jogfogalom pedig rávilágít a szabály/norma fogalmaira, viszonyára, esetleg konfliktusukra. Visszatérve tehát szerzőinkhez, néhány példán keresztül itt is szemléltetjük az összefüggést.

Leibniz jogfogalma felölelte a pozitív állami jogot és a természetjogi elveket. Szerinte minden eset megoldható ex mero jure, mind a könnyű, mind pedig a nehéz eset. A megoldások kapcsán Leibniznél igen nagy szerepe van a kombinatorikának, logikának. Szerinte ha az írott jog kudarcot vall, ott a természetjog segíti ki, ami Isten alkotása. A legfontosabb természetjogias elv a természetes ésszerűség elve, amely kapcsolódik a matematikához és a logikához. Ha tagadta volna az esetek megoldhatóságát, akkor az isteni jogalkotást vonta volna kétségbe. Hart jogfogalma szabályokból áll (s nem nyúlik messzebbre), melyeket általános magatartásmintáknak nevez – ezekkel a könnyű eseteket minden kétség nélkül meg lehet oldani. Ilyen értelemben a könnyű esetek létezése szükségszerű. Hart látta a szabály magjának és holdudvarának konfliktusát, mely azt eredményezi, hogy a nehéz esetekben a bírónak diszkréciót kell gyakorolnia – ezt persze nem teheti önkényesen, hiszen a döntést igazolni kell.

Dworkin jog-koncepciója igen tág, erre utal ő is azzal, hogy „teljességként felfogott jog”-ként hivatkozik rá. A könnyű esetek szerinte is a jogi szillogizmus útján oldhatók meg, ezek gyakorlatilag amolyan „tankönyvi esetek”. Újítása az, hogy a nehéz esetet kiemeli a hagyományos jogdogmatikai és normatani közegből, s jelzi: a probléma egyben a politikai moralitás problémája is, s megoldást az elvek szolgáltathatnak az ilyen ügyekben. Az elvek végső soron az adott közösség politikai moralitásából származnak.

(20)

20 7.

Mindezen megállapítások egy további kérdés felé terelték a kutatást, a szabályalapú és esetközpontú döntés felé. A fő kérdés: szükségképpen szabály alapú-e a könnyű eset, s ami nem szabályalapú, az biztosan nehéz eset-e? A kérdéskörrel legtöbbet Schauer foglalkozott, s saját maga a kettő közötti álláspont képviselője volt, ugyanakkor a szabályokat szükségszerűnek vélte. A dolgozatban e kérdéskörrel kapcsolatos álláspont-kialakítás során alapul vettük mindazt, amit a normatani kitekintés révén megállapítottunk.

Ha a szabályalapú döntéshozatalt szigorúan és úgymond kissé „szárazon” vesszük, akkor azt lehet mondani: ez a jogalkalmazási séma leginkább a könnyű esetekben való folyamatot ábrázolja. A bíró ugyanis előre rögzített, kanonizált formára hozott szabályokra alapozza az ítéletet, sőt, a szabályból logikailag vezeti le a döntést (szubszumpció). Ha túlmegy ezen a

„paragrafus-automata” szerepen, tehát a szabályokra való összpontosítás mellett nem feledkezik meg figyelembe venni az eset sajátosságit, s ha ezt esetleg oda-vissza vonatkoztatja a hermeneutikai körben, akkor ítélkezése megfelelhet az esetnorma-tan által leírtaknak (vagy éppen a schaueri szabályérzékeny partikularizmusnak). Ha a szabály és eset kölcsönös értelmezése nyomán kikristályosul a hőn áhított esetnorma, s az tökéletesen egybeesik az alkalmazott normával, akkor a bírónak egy könnyű esetet kellett megoldania.

Ha az esetközpontú döntéshozatalt a klasszikus (egyesek azt mondják: salamoni) formájában képzeljük el, akkor a bírói jogalkalmazás minden esetben kivételes bölcsességet, rátermettséget kíván – már-már olyan kvalitásokat, mint amelyekkel csak egy emberfeletti képeségekkel felruházott eszményi bíró rendelkezhet. Ha az ítélkezés mindig ilyesfajta összpontosítást igényel, akkor e partikuláris döntések igazi nehéz esetek lesznek, amelyek sok- sok bölcs Salamont vagy bölcs filozófuskirályt igényelnek. A szabály létezése és a bírói döntésben való felhasználása nem feltétlenül jelenti azt, hogy biztosan könnyű esetről van szó.

Győrfi nyomán fontos hangsúlyozni, hogy nem helytálló akként vélekedni, hogy „(…) a nem szabályalapú módszert alkalmazó döntéshozó eljárása során egyáltalán ne használhatna, vagy ne használna szabályokat. A két döntéshozatalai módszer (ti. a szabályalapú és a nem szabályalapú) nem abban fog egymástól különbözni, hogy az egyik alkalmaz szabályokat, míg a másik nem, hanem abban, hogy mi a szabályok státusa az egyik, illetve másik eljárásban, azaz van-e a szabályoknak önálló normatív erejük, kötik-e a szabályok a döntéshozót, avagy tetszés szerint eltérhet tőlük.”8 Ha az esetközpontú modellt egy mérsékelt formában ismerjük el,

8 Győrfi Tamás: A szabályalapú döntéshozatal melletti érvek. In Szabó, Miklós (ed.): A Hart utáni jogelmélet alapproblémái. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006. 99-128., 114.

(21)

21

amelyben a kanonizált formára hozott szabályok és az eset egyedi jellemzői kerülnek előtérbe, s esetleg a precedensek, akkor igen sok oldalról megközelíthetjük a nehéz esetek terepét.

Másként fogalmazva: ha szabály is van, s konkrét, egyedi ügy is, s ezek folyamatos, kölcsönös értelmezése révén kialakított esetnorma nem felel meg teljes mértékben az alkalmazott normának, az szintén eredményezhet újabb és újabb nehéz eseteket. A dolgozatban bemutatott nehéz esetek jó példái az e körbe sorolható nehéz eseteknek.

8.

A fentebb leírtak is kutatási eredményként szolgálnak, de az értekezés legfontosabb eredménye a saját szerzői tipológia kidolgozása. Ennek megfogalmazása során az volt a legfontosabb, hogy a kitekintés tanulságait, előnyeit és hiányosságait felhasználva kidolgozzunk egy még járatlan ösvényt, s kalkulálni kellett olyan kérdésekkel is, melyekre a vizsgált szerzők esetleg nem tértek ki. A saját eset-tipológia megkíséreli az angolszász és kontinentális eset-olvasatok egyfajta szintézisét létrehozni; olyan koncepció kidolgozására törekszünk, amely megállja a helyét az angolszász és a kontinentális jogi kultúrában is. Előzetesen talán azt is meg kell jegyezni, hogy a koncepció fontos alapköve az alábbi következtetés: a könnyű eset-nehéz eset kérdés elvezet a jog természetéről folyó diskurzusokhoz – ha pedig ezzel egyetértünk, úgy az eset-tipológia kidolgozásakor is tekintettel kell erre lenni, s olyan jogfogalommal kell élni, mely összefér ezzel a megállapítással.

Mivel a dolgozat III. fejezete az eset-elméleteket a szerzők jogfogalmával hozta összefüggésbe, így a saját szempontrendszer felépítését is ezzel kellett kezdeni. Vitathatatlan a jog unitas multiplex jellege, s nem hiába szerepel az örök kérdések képzeletbeli listáján. A jogfogalom körvonalazásakor nem elégedhetünk meg egy ún. minimális jogfogalommal, ami a szó szoros értelemben vett szabályokat (formalizált, vagyis kanonizált formára hozott szabályok) tartalmazza – ez vélhetően túl kevés lenne, vagy legalábbis további magyarázat, kiegészítés nélkül szegényes lenne. A kérdést nem tolhatjuk ki a végtelenbe sem, mert ha nincs meghatározva, hol vannak a határok a ius–non ius között, s miből lehet jog és milyen feltételek mellett, akkor rendszerünk lehetetlenül nyitott lesz, s a nehéz eset elveszti a súlyát. A két véglet közötti optimális pontot kell megkeresni, ahol a társadalmi szükségletek megfelelő artikulációja történik, ami reálisan képes eldönti, miből lesz jog. Érzékelhető volt az elemzés révén is, hogy a jogfogalom neuralgikus pontját az elvek jelentik, mi is figyelmet szenteltünk ennek a kérdésnek, főként az angolszász és kontinentális jogi kultúra kontrasztjai miatt. A dolgozat szerzője nem vitatja (lévén, hogy ő maga is a kontinentális jogrendszerben él), hogy

(22)

22

amennyiben az elvek kanonizált formában jelentkeznek, úgy biztosan a jog részei; ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a bírói gyakorlat és a jogtudomány tágíthatja a kereteket, mivel élénken közreműködnek abban, hogy idővel további elveket lehessen kimunkálni, elismerni. Ennek megfelelően a szerző könnyű eset-fogalma is probléma nélküli, csakúgy, mint a bemutatott szerzői koncepciók is; könnyű az az eset, amit már-már rutinszerűen old meg a bíró, mivel nem jelent valódi döntési szituációt, hiszen nem rejlik benne szellemi kihívás.

Egyértelmű az ügy megítélése, mert világos a jogi háttér, a (kanonizált formára hozott) szabály kétségtelen útmutatást nyújt; a szabály (vagy ha az angolszász jogrendszert is becsatoljuk, a korábbi eseti döntés) pontosan ráillik az esetre. Az ilyen esetekben a bíró magabiztosan vezeti le konklúzióját a jogi szillogizmus segítségével, szem előtt tartva természetesen azt, hogy a döntés igazolásának is eleget tegyen.

A bírói jogalkalmazás folyamatát a gyakorlat felől tény- és jogkérdésekben való döntésként jellemzik. Ezért logikus, ha a döntés nehézségeit kategorizálva az alábbi, főként Dworkin, Szabó és Paksy álláspontjával szimpatizáló, de megfontolva minden e dolgozatban bemutatott további szerző elméletét (Leibniz, Hart, MacCormick, Schauer, Marmor, Bencze), az alábbi következtetésre jutunk. A nehézségnek három fő forrása létezik (melyekből további alkategóriák is kibonthatók): a tényállás megállapíthatóságának (magának a bizonyításnak) a nehézsége; az alkalmazandó jog megállapíthatóságának (értelmezésének) a nehézsége; illetve a döntés erkölcsi helyessége vagy helytelensége mint nehézséget jelentő faktor. Amellett érveltünk, hogy a könnyű eset-nehéz eset dilemmát alapvetően az határozza meg, milyen jogfogalommal élünk, mit tekintünk jogforrásnak, s mit pozitív jogon túli jelenségnek. Ez az állítás akkor is áll, amikor a nehézség három, általunk döntőnek tekintett forrását tárgyaljuk.

Sőt, ez a tipológia világítja meg leginkább a dolgozat szerzőjének jogpozitivista beállítódását, melyet fentebb, a jogfelfogásával már árnyaltunk; azáltal, hogy a dolgozat szerzője számol a nehézség erkölcsi aspektusával, egyértelművé teszi, hogy a jogpozitivizmus talaján áll.

(Példának okáért: Dworkinnál nem jelentkezhetett az erkölcsi nehézség, mivel nála a jog részét képezik az erkölcsi elvek is, s az adott politikai közösség politikai moralitása is segíti az esetek eldöntését.)

Mivel nem lehet minden fő forrásba tartozó alkategóriát hiánytalanul elemezni, így az értekezés arra törekedett, hogy jogeset-példák segítségével a releváns aspektusokat emelje ki.

Olyan megállapítások is szerepet kaptak, melyek a szerzőknél kevésbé kaptak hangsúlyt, azonban mind az angolszász, mind pedig a kontinentális jogi kultúra szempontjából jelentősek.

Fontos, hogy figyelembe vegyük: a fentebb vázolt, három nagyobb kategóriát magában foglaló

(23)

23

nehéz eset-koncepció összecseng a már korábban hangoztatott tétellel, miszerint az eset- dilemma a jog természetével összefüggő kérdéskör. Ez teljesen világos, amikor az erkölcsi nehézségeket és a jog megállapíthatóságával kapcsolatos nehézségeket hivatkozzuk, de többletmagyarázatot igényel a ténymegállapítási folyamatban keletkező nehézségek melletti érvelés – természetesen erről a problémáról is úgy kell értekezni, hogy logikai kapcsolata legyen a ténybeli problémának a jog természetével. Most a nehéz eset-típusok néhány sajátos, a szerző által is kiemelt karakterjegyét emeljük ki.

A jog megállapíthatóságának nehézségeivel kapcsolatban az értekezés szerzője az alábbi megállapításokat teszi. Az elvre alapozott döntés azért jelentős, mert Dworkin óta kifejezetten kiemelt kérdés. Nagy a feszültség a szabályok és az elvek között, ez a normatani vizsgálódásból is egyértelmű volt. Az angolszász jogrendszerben kevésbé történt meg az elvek normatív rangra emelése, a kontinentális jogokban annál inkább – de ez nem jelenti azt, hogy például hazánkban minden elv megtalálható a kódexekben. A normahiány esetén való döntés igen megosztó kérdéskör, s a bemutatott elméletek nem is érintették, holott klasszikus jogelméleti témának számít. A jogtudósok is két csoportba sorolhatók, hiszen sokan tagadják a joghézagok létezését, mások viszont elismerik. Példát is nehéz hozni joghézagra, már csak azért is, mert a bíró nem teheti meg, hogy nem dönt – így ha van is joghézag, a jelenség leplezve marad. A jogértelmezés körül összpontosuló nehézségek széles körben ismertek, mivel az értelmezés átszövi a döntéshozatali folyamat egészét.

A ténymegállapítási folyamatban keletkező nehézség lehet a legvitatottabb jelenség, hiszen a ténykérdés kapcsán joggal vetődik fel, hogy nem áll kapcsolatban a jog természetével.

A dolgozat először két szempontból tekintett a tényekre: általános ismeretelméleti és szociológiai-pszichológiai aspektusból, de ezek nem támasztották alá biztosan a szerzői álláspontot. A dolog nyitja abban keresendő inkább, hogy a bírói döntéshozatalban a tény- és jogkérdésben való döntés szorosan összefonódik. A jog természetével igenis összefügg a jogilag releváns tények kiválasztásának kötelezettsége, illetve ugyanígy a bírói szabad mérlegelés. Mind a releváns tények megállapítása, mind pedig a bírói mérlegelés-minősítés vonatkozásában értelmezésre szoruló, ítélőerőt igénylő nehéz kérdések, dilemmák vetődnek fel, így tarthatónak tekintjük, hogy a ténymegállapítás problematikáit a nehéz esetek köre egyik tipikus alapjának tekinthessük. Nemcsak azért tehát, mert a bírói szabad mérlegelés általános megfogalmazása sok esetben nem könnyíti meg a bírák dolgát, és ezért nehéz eset kialakulásához vezethet, hanem mert a releváns tényállások jogi beszámítása is dogmatikai kollíziók, értelmezések feloldását igénylik.

(24)

24

Az erkölcsi nehézség méltán kerülhet a nehéz esetek közé, hiszen a jogesetek igazolása és az erkölcsi igazolás az egyik legbonyolultabb és legtöbbet vitatott kérdés. Ez azért van, mert a jog és erkölcs viszonya sem tisztázott, nincs örökérvényű, mindenhol és mindenkor érvényes válasz. A probléma szerteágazó tehát, így a dolgozat is csak egy adott szempontú erkölcsi nehézséget mutatott be egy sajátos jogeset révén, ahol a jog morális elvei kerültek középpontba egy precedens értékűvé váló ügyben. Ez leginkább olyan esetekben merül fel, amikor is az emberi élet és méltóság mint abszolút érték forog kockán.

Végezetül megerősítjük: e tipológia, s a benne foglalt könnyű eset-nehéz eset-típusok relevánsak lehetnek a kontinentális és az angolszász jogrendszer szempontjából is. Nyilván léteznek jogrendszer-specifikus jogalkalmazási technikák és nézőpontok, de nagyon sok részkérdés mentén az rajzolódik ki, hogy ezeknek megvan a megfelelője a másik jogrendszerben is. A jogcsaládhoz való tartozás kevésbé befolyásolja a bírót, hogy miként is döntse el a könnyű és a nehéz eseteket, s igazából a jogcsaládok képviselőinek nincs külön stratégiája ezek megoldására. Helyesebb azt mondani: az eset természete dönti el, hogy miként kell kezelni az eldöntendő ügyet. Sőt, feltehetően, a dolgozatban említett jogeset-példákat számba véve majdnem ugyanazon eseteket tekinti könnyűnek vagy nehéznek egy kontinentális és egy angolszász bíró. A common law és a kontinentális jogrendszerben hasonlóak a nehéz esetek, eltérés mindössze inkább az indokolásban tapasztalható – ezt alátámasztják a dolgozat jogeset-példái is.

9.

Az értekezés olyan témakörre fókuszál, mely mind az elmélet, mind a gyakorlat művelői számára relevanciával bír. A fókuszban a bírói tevékenység áll, s ha a leírtakat megfosztjuk a jogelméleti aspektustól, akkor is tisztán látszik gyakorlatorientált oldala: a bírói munka legnagyobb kihívására, a nehéz esetekre fókuszál, s mindegyik fejezet felvonultatott olyan szempontokat, amelyek a vizsgálódás gyakorlati fontosságát helyezték előtérbe. A jogesetek révén még határozottabban megmutatkozott, hogy az elméletet mindig tanácsos a gyakorlat révén „vizsgáztatni”, s hogy az elméleti általánosítások sok izgalmas gyakorlati kérdést fogalmaznak meg. Ezért okkal feltételezhető, hogy a kutatási téma örök és igen aktuális a jogelmélet és a joggyakorlat művelői számára is, s termékeny hatással lehet a jogi diskurzusokra.

(25)

25

IV. A szerző válogatott tudományos közleményeinek jegyzéke

„Trolleyology” and autonomous vehicles – Moral and legal questions on the application of the doctrine of double effect. Central European Papers. No. 1. 2021. (megjelenés alatt)

The role of rules and principles in judicial adjudication. In Erdős Csaba (szerk.): Doktori Műhelytanulmányok 2020. Győr, 2020. (megjelenés alatt)

„Jog és opera” – Az igazságszolgáltatás szatirikus ábrázolása egy viktoriánus vígoperában. In Takács Péter (szerk.): A jog megjelenítése, épített környezete és szimbólumai. A jogi kultúra látható világa. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020. 760-772.

A bírósági terek és a „falak nélküli” igazságszolgáltatás. In Takács Péter (szerk.): A jog megjelenítése, épített környezete és szimbólumai. A jogi kultúra látható világa. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020. 296-307.

Az önvezető járművek, a trolley probléma és az emberi élet védelme – Széljegyzetek egy jogi- erkölcsi dilemma margójára. Alkotmánybírósági Szemle. 2020/1. szám, 11-22.

Homo faber, robo sapiens – A robotok és az önvezető járművek „jogalanyiságával” kapcsolatos elméleti problémák. In Lévayné Fazekas Judit – Kecskés Gábor (szerk.): Az autonóm járművek és intelligens rendszerek jogi vonatkozásai. Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2020. 255- 277.

Szabályok és elvek, könnyű eset és nehéz eset. Néhány releváns normatani kiegészítés egy jogalkalmazási problémához. In Szigeti Péter (szerk.): Ordo et connexio idearum. Ünnepi kötet Takács Péter 65. születésnapjára. Gondolat Kiadó, Budapest-Győr, 2020. 216-233.

Easy cases and hard cases – A general overview of and eternal question of legal theory. Jog Állam Politika. 2020/1. szám, 55-67.

Az igazságszolgáltatás működése: Az igazságszolgáltatás és a tisztességes eljáráshoz való jog.

A jogászi hivatások. In Pődör Lea – Szigeti Péter – Szoboszlai-Kiss Katalin – Takács Péter: Az igazságszolgáltatás etikája. Tansegédlet az igazságügyi igazgatás szak hallgatói részére.

Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2019. 26-46.

Robotok és jogalanyiság – problémák és megoldási javaslatok. In Homicskó Árpád Olivér – Lóth László – Kovács Róbert (szerk.): Ipar 4.0: jogi-társadalmi-gazdasági kihívások és válaszok. Károli Gáspár Református Egyetem Állam-és Jogtudományi Kar, Budapest, 2019.

203-218.

Book Review: Mátyás Bencze, Gar Yein Ng (eds.): How to Measure the Quality of Judicial Reasoning. Springer, 2018. Hungarian Journal of Legal Studies. 2019/1. szám, 119-126.

Jogelméleti szempontú elméletek és magyarázó sémák a „könnyű eset-nehéz eset”

jogalkalmazási dilemmáról. In Szabó Csaba (szerk.): Tavaszi Szél 2018. Spring Wind 2018.

Tanulmánykötet. Doktoranduszok Országos Szövetsége, Budapest, 2018. 224-235.

(26)

26

Agatha Christie nehéz esete. Az emlékezés és a felejtés szerepe a ténymegállapítási folyamatban. In Fekete Balázs – Bodnár Kriszta (szerk.): Iustitia meghallgat. Tanulmányok a

„jog és irodalom” köréből. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet, Budapest, 2018. 114-123.

Adalékok a joghézag-problematika elmélettörténetéhez. In Keserű Barna Arnold (szerk.):

Doktori Műhelytanulmányok 2017. Győr, 2017. 245-258.

A jogelmélet főnixmadara: a joghézag. In Takács Péter (szerk.): Unitas multiplex. Ünnepi tanulmányok Szigeti Péter 65. születésnapjára. Gondolat Kiadó – SZE DFK, Budapest-Győr, 2017. 281-290.

Az angol jogi kultúra sajátosságai Horváth Barna műveiben. A precedensek szerepe és jelentősége. In Révész Béla (szerk.): A szegedi jogbölcseleti iskola alapítója. Horváth Barna emlékkönyv. Iurisperitus Bt., Szeged, 2017. 150-162.

Gondolatok a közfoglalkoztatási jogviszony munkajogi összefüggéseiről. ART-PR., Győr, 2016.

A Genfi Egyezmény 1d cikkének és a Kvalifikációs Irányelv 12. cikk (1) bekezdés a) pontjának értelmezése a palesztin menekültek, mint ipso facto jogosultak vonatkozásában a luxemburgi és a magyar bírósági gyakorlatban. Diskurzus. Batthyány Lajos Szakkollégium Tudományos Folyóirata. 2015/2. szám, 34-35.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

1.§ Általános rendelkezések 2.§ A doktori iskola adatai 3.§ A doktori iskola vezetője 4.§ A doktori iskola törzstagjai 5.§ A doktori iskola oktatói 6.§ A doktori téma

1.§ Általános rendelkezések 2.§ A doktori iskola adatai 3.§ A doktori iskola vezetője 4.§ A doktori iskola törzstagjai 5.§ A doktori iskola oktatói 6.§ A doktori téma

1.§ Általános rendelkezések 2.§ A doktori iskola adatai 3.§ A doktori iskola vezetője 4.§ A doktori iskola törzstagjai 5.§ A doktori iskola oktatói 6.§ A doktori téma

Szabó mindkét művében ad egyfajta eset-tipológiát, melyből visszaköszön a fentebb említett megállapításra vonatkozó fontos következtetés: a könnyű eset-nehéz

Az iskola nevelőeszközeihez tartozik annak természetes és épített környezete, de a bújócska játék, csak a Sacré Coeur rend iskoláiban játszott, változata is,

18 A Szent Szív Társaság Budapesti Sophianum Leánygimnáziumának és Általános Iskolájának Évkönyve az 1946-47.. Általános iskola, majd szakszervezeti iskola 19 , azután

A két kérdőív segítségével azt vizsgáljuk meg, hogy a ma Magyarországon működő iskolákban milyen súllyal és milyen formákban vannak jelen a korszerű

A hat szinthez kapcsolódóan azt látjuk tehát, hogy míg az első négy szint mennyiségi kritériumok (az eltöltött évek száma) érhető el, addig a további két szint