A N A T O L E F R A N C E .
A KYMÉI ÉNEKES
É S E G Y É B E L B E S Z É L É S E K .
FORDÍTOTTA
n y i t r a y j ó z s e f .
J&.á,. 33®·
BUDAPEST
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
. CS. ÉS K m . ODV. KÖNYYKHRESKBDÓS K U D Í S A . .
40906
2096-1003. Budapest. Nyomatott Wodiauer F. ée Fialn&L
& ^ v m é i é n e k e s .
Azon az ösvényenv ment, mely a dombok alján kanyargó folyót kísérteit Mély ránczoktól barázdált, födetlen homlokát vöröstgyap'juszalag fogta át. Halán- tékainak fehér fürteivel .'a •.tengeri szellő játszott, s ál- Iáról havas szakáll omlott alá. Tunikája és lába olyan szinü volt, mint az út pora, melyet évek óta rótt. Vál- láról durván tákolt lant csüngött. Közönségesen úgy hívták, hogy.Öreg, vagy az Énekes. Volt azonban más neve is; azok a gyermekek, kiket a költészet- és. zene titkaiba beavatott;, . Vaknak hívták, mert szemeire, melyeket az öregség meghomályosított, ránczos. és vörös szemhéjak borultak a tűzhelyek melegétől, melyek mellé rendesen telepedni szokott, .hogy éne-, keljen. Nem élt azonban örök sötétségben, mert azt mondták, hogy sok oly dolgot .lát, a melyek mások előtt rejtve maradnak. Három emberöltőn keresztül bolyongott már a városokban. Most, hogy Aegea egyik királyánál énekelt, visszaigyekezett a házába, melynek kéményét már messziről látta füstölögni. Attól való félelmében, hogy ellankad a nap: hevében, egész, éj- szaka gyalogolt, s íme, a hajnal föltetsző pirosságában föltűnt.előtte szülőföldje, a fehér Kymé. Vele volta kutyája is, ahogy görbe botjára,, támaszkodva haladt
1*
272 Anatole France'
lefelé a völgyi uton, kiegyenesedve, föltartott fejjel, hogy ellensúlyozza az útnak meredekségét Az ázsiai hegyek pereme mögül fölbukkanó nap rózsás fényt hintett szét az égen s a tengeren elszórt szigeteken.
A folyó csillogott, de a kelet felé vonuló halmok, melyek tetején masztiksz- és terpentin-fák virultak, még hűvös éjszakai párázatba voltak borulva.
Az Öreg a meredek uton tizenkétszer tizenkét lándzsányit számolt, s azután balra ráakadt arra a keskeny útra, mely két sziklafal közt vezetett a szent ligetbe, ahol egy forrás partján faragatlan kövekből összerótt oltár emelkedett.
Az oltárra virágzó babérfa borult, előtte az ál- dozatok csontjai fehérlettek, a közeli olajfák ágai pedig tele voltak aggatva fogadalmi ajándékokkal. Még előbb, a barlang borzalmas félhomályában két ősrégi láncz volt, melyek tuskójához kiaszott bikafejek voltak szögezve. Mivel tudta, hogy ez az oltár Phoebusnak van szentelve, az öreg átment a ligeten, leoldotta övé- ről agyagszilkéjét, lehajolt a patakba, mely bürkök, páfrányok és vadzsályák közt igyekezett a mezőre, s megtöltötte. Jámbor ember létére néhány csöppet az oltárra öntött, mielőtt ivott volna. Imádta a halhatat- lan isteneket, a kik nem ismerik sem a szenvedést, sem a halált, míg az ember fiainak csupa nyomorúság az élete. Akkoriban rettegés fogta el s félt Letho fiának á nyilaitól. Öreg ember létére, akire annyi baj sza- kadt, áhítozott a napnak fényessége után s félt a haláltól. Ezért jött neki ez a jó gondolata. Lehúzta egy fiatal szilfának a hajlós ágát, a végére kötötte agyagszilkéjét s mikor eleresztette, az ág fölfelé vitte az égnek az öreg áldozati adományát.
A fallal körülvett fehér Kymé ott terült el a ten- ger partján. A város kapujához lapos kövekkel borí- tott, hepe-hupás út vezetett. A kapu eredete az idők
A ky'méi énekes. 5 szürkeségébe veszett s közhit szerint maguk az iste- nek építették. Abakuszára mindenféle érthetetlen jelek voltak róva s azt tartották róluk, hogy szerencsét hoz- nak. Nem messze tőle terült el a köztér, melyen még megvoltak a régi nemzedékek által használt fehér kőpadok, a terebélyes fák alatt. Az Öreg megállapo- dott ezen a téren, mely éppen szemközt feküdt a ten- gerrel. Itt volt ugyanis a háza, egy alacsony s igény- telen házikó, mely szerényen húzódott meg a pompás szomszédház tövében, melyben egy híres jós lakott a gyermekeivel. A bejáratot félig eltemette egy sze- métdomb, melynek oldalát éppen egy emse túrta föl.
Hátul a ház mögött azonban gyümölcsös volt s egy istálló, melyet az öreg maga rótt össze iromba kövek- ből. A nap az ég teteje felé igyekezett s a tengeri szellő elült. Az emberek és az állatok fújni kezdtek a nagy melegtől. Az öreg megállt egy pillanatra házának küszöbén, hogy. kezével letörölje homlokáról az izzad- ságot. Kutyája a nyelvét kilógatta, okos szemeivel figyelt és lihegett.
Az öreg Melantho előkászolódott a lakásból, s ajkain üdvözlő szókkal jelent meg a küszöbön. Nem
* csoda, ha várakozni kellett rá, mert az istenek go- nosz szellemet küldtek a lábaiba, mely elkinozta, s nehézkessé tette, akár egy bortömlőt. Melantho káriai rabnő volt, akit fiatal korában adott egy király az énekesnek, mikor még ez is fiatal volt és duzzadt az erőtől, s akitől uj gazdájának ágyában számos gyer- mek fogantaték. Egyetlenegy nem maradt meg a ház- ban. Néhányan elhaltak, mások elvándoroltak messzire, hogy az achivok városaiban megtanulják az ének művészetét, vagy a kocsigyártó mesterséget, mert mind valahányan nagy képességgel valának megáldva.
És Melantho egyedül maradt a házban Aretével, az ő menyével, és Aretének két gyermekével.
6 Anatole France'
. Melantho bekiséríe az Öregei a füstös gereridáju nagy szobába, melynek közepén a házi oltár előtt a tűzhely állt, rajta izzó szénparázszsal és olvasztott zsirral. A terem körűi apró, szűk szobák sorakoztak, melyekből falépcső vezetett fel a némberek szobájába.
A tetőt tartó pillérekre azok a bronz fegyverek voltak felággátva, melyeket az öreg ifjú korában forgatott, mikor a királyokat bekisérte a városokba, hogy sze-
•kérükön visszahozzák azokat a szűzeket, akiket a héroszok elraboltak Kyméből. Az egyik.gerendáról ökörczomb lógott.
A város vénei küldték előttevaló estén áz éne- kesnek, tiszteletük jeléül. Az öreg nagyon megörült neki. Azután nagyot sóhajtva elővette tunikája zse- béből néhány fokhagymagerezddel együtt az ajándé- kot, mit Aegea királyától kapott. Égből hullott értékes kő volt ez, mert vasból volt! Csak az volt a kár, hogy kicsinysége miatt még egy lándzsavégre való sem telt volna ki belőle. Azután előkeresett a redők • közül még egy kavicsot is, mely egyik oldaláról tekintve szakasztott olyan volt, mint egy emberfej.
Az öreg megmutatta Melanthonak.
— Nézd csak, asszony, mennyire hasonlit ez ai kő Pakoroshoz, a kovácshoz. Ekkora hasonlatosság nincs az istenek akarata nélkül.
Melantho megmosta az öreg kezeit és lábait a portól, mire az énekes leemelte az ökörczombot, az oltárra tette s nyúzni kezdte. Bölcs és okos ember volt, a vacsora elkészítését nem bizta sem asszonyokra, sem gyermekekre, azonkívül a királyok példáját is akarta követni, maga sütvén meg az állatok húsát.
Azalatt Melantho a tüzet szította. Addig futta a zsarátnokot, mig egyik isten lángot nem támasztott belőle. Ez is szent cselekedet volt ugyan, de az öreg tűrte, hogy egy asszony végezze, mivelhogy ő maga
A ky'méi énekes. 7 fáradt és erőtlen volt hozzá. A megnyúzott húsdara- bot a tűzre tette s bronz villával forgatta, azután pedig sarkára kuporodva élesztette a tüzet, mely maró füsttel árasztotta el a szobát, s megríkatta az öreget.
Különben pedig nem törődött vele, mert megszokta, s a tűz a bőség jele volt. Ahogy egy-egy rész megsült, nyomban falatokat kanyarított le belőle, s csöndesen majszolta fogatlan szájában. Az öreg Melantho mellette állt s vörös bort töltött egy agyag szilkébe, mely ha- sonlatos volt ahhoz, amelyet az imént áldozott az
"istennek az énekes. . . i .··. . Mikor az Öreg éhségét és szomjúságát lecsilla- pította, mindenféléről kérdezősködött, hogy rendben van-e a ház tája, s nincs-e valami hiány az istállóban és a gyümölcsösben. Melantho azalatt sok lent szőtt ' meg, sok sajtot tett a szárító polczra és sok olaj- bogyót gyűjtött sajtolásra.
— A héroszok nyájszámra legeltetik az üsző- ket és tinókat a mezőkön, mondá az Öreg elgondol- kodva azon, hogy mily kevés vagyona van. Vannak számos rabszolgáik, mind valahány szép és erős ember. Házaik kapuja elefántcsonttal és rézzel van kirakva, asztaluk pedig roskadozik az arany billiko- moktól. Szivük bátorsága biztosítja nekik a gazdag- ságot, ami néha el nem hagyja őket életük végéig.
Nem volt nálam különb hős, mikor fiatal voltam, de nekem nem voltak lovaim, nem volt szekerem, nem voltak szolgáim, sem oly erős vértem, hogy ezeket pótolhatta volna, hogy arany tripost és szép asszonyt szerzett volna nekem. )Aki csak gyönge fegyverekkel, gyalogszerrel harczol,.az nem ölhet meg sok" ellensé- get; mert maga is fél a haláltól._Igy, mikor a városok falai alatt harczoltam elvegyülve" a szolgák tömegé- ben, nem gyűjthettem magamnak gazdag zsákmányt..
— A háború ad ugyan az embernek vagyont,f
8 Anatole France'
de .eLis veszi, — mondá Melantho. Kyphosnak, az én apámnak, Mylatában palotája volt és számtalan nyája. De fegyveres emberek rajta ütöttek, mindenét elvették s megölték. Engem rabnőnek vittek el, de nem bántak velem rosszul, mivelhogy fiatal voltam.
Uraim befogadtak az ágyukba s mindennel elláttak.
Te voltál a. legutolsó uram s a legszegényebb.
Szavaiban nem volt semmi öröm, semmi szomorúság.
— Nem panaszkodhatol rám, Melantho, — mondá az öreg, — mert mindig szelíden bántam veled.
Ne vesd a szememre, hogy nem tudtam sok vagyont összeharácsolni. A fegyverkészitők és a kovácsok gazdagok. Akik szekeret tudnak csinálni, azok hasz- nát látják munkájuknak. A jósoknak mindenki nagy ajándékokat hord. De az énekes élete nagyon sanyarú.
— Sok embernek az élete sanyarú, — mondá Melantho.
S vejével együtt nehézkes lépésekkel távozott, hogy fát hozzon az éléskamrából. A nap heve egészen eltikkasztotta az embereket és az állatokat, s még a madarakat is.elhallgattatta a mozdulatlan lombok közt.
Az Öreg végignyúlt egy gyékényen, betakarta az arczát s elaludt.
Álmodott. De álmai nem voltak különösebbek mint máskor. Emberi és állati ábrázatok zajlottak előtte, köztük olyan emberek képei, kiket még jól ismert ezen a földön s kiknek lelkei most a légben bolyonganak, mint gyönge árnyékok. Az álom arra is megtanította, hogy az állatoknak és növényeknek is vannak árnyai s ezek megturbálják az ember éjjeli nyugalmát. Az iá bizonyos volt, hogy a Hádeszben bolyongó holtak maguk formálják a maguk alakját, mért erre más nem képes, hacsak valamelyik istennek
A ky'méi énekes. 9 nem telik kedve abban, hogy megcsalja az emberek gyönge elméit. Mivel pedig nem értett a jósláshoz, nem tudott különbséget tenni a hazug és a jó álom közt, nem keresett ártalmat az éjszakának zavaros képei közt s közönynyel nézte őket lezárt szempillái mögül.
Mikor fölocsudott, maga előtt látta tisztelettel- jesen várakozni Kymének ifjait, kiket költészetre és zenére tanított. Köztük volt a menyének két fia is, és többen közülök vakok valának, mert főkép azokat rendelé az állam énekeseknek, akik meg lévén fosztva látásuktól, nem dolgozhattak a mezőn s nem követ- hették hadba a héroszokat.
Mindeniknek kezében ajándék volt, melylyel az énekleczkét megfizessék. Az egyik gyümölcsöt hozott, á másik sajtot, lépesmézet, gyapjút, s tiszteletteljesen várakoztak, hogy a mester szemlélje meg ajándékaikat, hogy azután a házioltárra rakhassák.
Az Öreg fölegyenesedett, leakasztotta a lantot az egyik gerendáról, s jóságosan mondá:
— Gyermekeim, az az igazság, hogy a nagyok nagy ajándékot adjanak, a szegények pedig szeré- nyebbet. Zeüsz atyánk nagyon egyenlőtlenül osztotta el az emberi javakat. De megbünteti azt a gyermeket, aki megrövidíti az isteni énekesnek szánt ajándékot.
A szorgos Melántho az áldozatajándékokat föl- rakta az oltárra. Az Öreg pedig meghangolván lantját, egy énekre kezdé tanítani a gyermekeket, kik körü- lötte a földre telepedtek, maguk alá szedve^_aáábukat.
— Hallgassátok meg a Patroklq»^$&y
harczárói szóló éneket. Nagyon szénig. ^ * v S énekelt. A hangot erőse,n rnp^ülált^ váltogattg a ritmust és a kadenczigjjBiftdpn férfsszakí^tj, s hogy
10 Anatole France'
akkordokkal erősítette. A szünetek előtt pedig édes kiáltást hallatott, s a húrok zizegő, rezgésével kisérte.
• Mikor a . verseket kétszer annyiszor elmondta, mint ahány újj.volt a kezén, elismételtette a gyerme- kekkel, a kik éles hangon, kórusban sivalkodták utána s mesterük példájára kis lantjukon kisérték, melyet maguk faragtak fából s mely nem igen adott hangot.
Az Öreg türelmesen mindaddig' ismételgette a versszakokat, mig a legkisebb is meg- nem tanulta.
Megdicsérte a figyelmeseket, s megütötté lantjával azokat, a kiket cserben hagyott az emlékezetük, a kik azután a terem egyik sarkába mentek pityeregni. Elő- énekelt nekik valamit, de nem fejtegetett szabályokat, mert azt hitte, hogy a poézis ősrégi dolog s fölötte 'áll az emberek bírálatának. Az összes, amire tanította
okét, a helyes testtartás volt.
Moridá pedig nékik : '
— Tiszteljétek a királyokat és a hősöket, a kik fölötte állnak a többi embereknek. Mondjátok el a héroszoknak neveit és az atyáik neveit, hogy e nevek el ne veszszenek: Ha gyülekezetben vagytok, tuniká- tokat borítsátok a czombjáitokra s mágatartástok legyen kellemes és szemérmetes. ·
Még ezt is mondta: · ' •
— Ne köpjetek a folyókba, mert a folyók szen- tek. Ne változtassatok azokon az énekeken, melyekre én tanítottalak benneteket, s ha valaki így szó- lana : „Jaj de szép ének, ugyan kitől tanultátok ?", akkor feleljetek imigyen: „A kyméi. Öregtől tanultuk, a ki viszont az apjától tanulta, ezt pedig kétségtele- nül valami Isten ihlette meg." .
Az ökörczombból megmaradt még néhány kitűnő falat. Kettőt-hármat elfogyasztott, azután egy bronz bárddal "széttörte a csontot, hogy kivegye belőle a velőt, mert a házban egyedül ő volt méltó arra, hogy
A ky'méi énekes. 11 ilyennel táplálkozzék, a többit pedig az asszonyok és a gyermekek számára fölosztotta két napra.
Akkorára már elfogy a pompás táplálék. Az Öreg ezen elgondolkozott.
— A gazdagokat szereti Zeüsz," a szegényeket azonban nem. Úgy kell lenni, hogy akaratlanul is megsértettem valamelyik istent, ki az erdők homályá- ban, vágy a hegyek szakadékáiban lakozik, vagy meg- sértettem valamelyik halhatatlannak a gyermekét, s ezért az öntudatlan vétkemért van most szükséget látó öregségben részem. Az ember gyakran minden szándék nélkül követ el büntetendő tettet, mert az istenek nem fedték föl világosan- az emberek előtt, hogy mi van tiltva s mit szabad megtenni. Nagyon homályos az emberi akarat.
A hogy ezeket a gondolatokat forgatta elméjé- ben, félvén az ínséges idők visszatérésétől, elhatározta, hogy nem fog otthon henyélni, hanem elmegy arra a vidékre, a hol a Hermos kanyarog a sziklák közt, s a honnan ellátni Szumponáig, Orneiáig s a szép Hissiáig, mely városok a hegyek lankáin fehérlenek, s falaik- kal úgy belefúródnak a tengerbe, mint a fönicziai hajó orra. A hogy tehát föltetszettek az első remegő csil- lagok a halvány égen, fölövezte magát lantjának szí- jával s elindult a folyam mentén, a gazdag emberek lakásai felé, a kik elnyúló mulatozásaik közepette szí- vesen elhallgatták a hősök dicséretét és az istenek származását.
Egész éjszaka gyalogolt, szokása szerint. Mikor pirkadni kezdett- a rózsaújju hajnal, egy magas hegy- fokon várost pillantott meg. A gazdag Hissia volt, a galambok városa,- á mely a sziklafok magaslatáról né- zett le a tengerben csillogó fehér szigetekre. Akárcsak nimfák fürödtek volna a ragyogó habokbán. A-város határán leült egy forrás mellé, hogy kinyugodja ma-
12 Anatole France'
gát s éhségét csillapítsa azzal a néhány vöröshagyma val, melyet tunikájának mélyedő ránczaiban hozol magával.
Alig hogy bevégezte szegényes reggelijét, egi fiatal leány jött oda kassal a fején, hogy a forrásbai megmossa fehérneműit. Kezdetben nagyon gyanakvó lag nézte az öreget, de mikor látta, hogy lantot vise kopottas tunikája fölött, elfogta a szánalom, tisztelete érzett iránta, két összefogott tenyerébe vizet merített i megnedvesítette vele az énekesnek ajkait.
Az Öreg elnevezte királyi leánynak, s hosszi életet jósolt neki, mondván :
— Fiatal leány, a vágyak úgy rajzanak ágyé kaid körül, mint a méh. Boldog az az ember, a k téged ágyasházába bevezet. Öreg létemre úgy dicsé rem a te szépségedet, mint az éjjeli madár, mely a há zastársak házának tetején zengi megvetett énekét Kósza énekes vagyok. Mondj néhány biztató szót ifjú leány.
És az ifjú leány feleié:
— A hogy magad mondod, meg a hogy annak is látszol, lantpengető énekes vagy, s nem rossz sors vezérlett téged ebbe a városba. A gazdag Meges ma nagyon kedves vendéget fogad s tiszteletére nagy ven- dégséget csap a város előkelői számára. Nem kétlem, hogy szívesen kedveskednék nekik valami jó dalnok- kal. Menj, keresd föl. Idelátszik a háza. A tenger felől azonban nem lehet oda jutni, mert azon a magas sziklafokon fekszik, mely benyúlik a tengerbe s me- lyet csak a sirályok látogatnak. De ha a szárazföld- nek kerülsz, a hol szőlők közt sziklába vágott lépcső vezet föl a városba, akkor valamennyi ház közt köny- nyen ráismersz a Megesére. Frissen van meszelve s nagyobb valamennyinél.
Az Öreg fölkerekedett erőtlen lábaival, fölment
A ky'méi énekes. 13 i kőlépcsőn, melyet ősidők emberei vághattak a szik- ába, s a hogy följutott a fönsíkra, melyen Hissia
rárosa elterül, csakhamar ráismert a gazdag Meges lázára.
Nyomban jót sejtett, mert frissen leölt ökrök
rére folyt ki az utczára, belülről pedig meleg zsír- lak az illata lengedezett. Átlépte a küszöböt, bement iz ünnepi díszterembe, s megérintvén az oltárt, Meges elé közeledett, ki épp parancsokat osztogatott szol- iáinak, s húst szeletelt. A vendégek már körülfogták l tűzhelyet s előre örültek a pompás, bőséges lako- nának.
Sok király és hős volt köztük, de nem őket ikarta Meges megtisztelni, hanem a chiosi királyt, a ci sokat hajózott a tengereken, hogy nagy gazdagsá- got gyűjthessen magának. Oineusnak hívták. A ven- légek bámuló csodálattal néztek rá, mert ő is szám- :alan veszedelmekből szabadult meg, sok szigetet be- járt, mint valamikor az isteni Odysseus, s garmadá- val hordta haza a kincseket. Elmesélte utazásait, a riállott fáradalmakat s mivel nagy képzelettel volt meg- íldva, egy-egy hazugságot hozzá is toldott
A gazdag Meges mindjárt fölismerte az öregen, logy énekes, az oldaláról csüngő lantróL
— Üdvözöllek. Micsoda énekeket tudsz ? Megszólalt az öreg:
— Tudok éneket a királyok viszálykodásáról, mely oly nagy romlást hozott az achivokra. Tudom a Trója ellen való támadást. Nagyon szép ének. Tu- dok énekelni a megcsalt Zeüsről, a halottak követsé- géről. Ez is nagyon szép. Tudok azután hatszor hat- van nagyon szép éneket.
így szokta ő tudtára adni a népnek, hogy meny- nyit tud, de a számát maga sem tudta pontosan.
A gazdag Meges évődni kezdett vele : .
14 Anatole France'
— A kósza dalnokok jó lakoma és gazdag aján- dék reményében mindig azt mondják, hogy nagyon sok éneket tudnak. De mikor arról van szó, hogy bi- zonyítsák is be, akkor kiderül, hogy alig néhány ének- kel tudják fárasztani a királyok és hősök fülét.
Az Öreg azonban megfelelt neki:
— Meges, nagy a te gazdagságod. De tudd meg, hogy tudok annyi éneket, mint a mennyi a te ökreid- nek és gödölyéidnek száma, melyeket pásztoraid a hegyek közé hajtanak legelni.
Meges csodálkozva nézett az öregre s szelíden mondá neki:
— Nem csekély észbeli tehetség kell annyi ének- nek a tudására. De mondd csak, mind igaz az, a mit Achillesről és Odysseusról tudsz ? Mert nagyon sok hazugságot kentek ezekre a hősökre.
Feleié az énekes:
— A mit e hősökről tudok, az apámtól tudom, a ki viszont maguktól a múzsáktól tanulta. Mert az- előtt a halhatatlan múzsák meglátogatták a ligetekben és pagonyokban az isteni dalnokokat. Ezekbe a régi énekekbe semmi hazugságot sem vegyítek.
így szokott ő beszélni körültekintő okossággal.
Azonban azokba az énekekbe, melyeket gyermekkorá- ban tanult, szokása volt más neveket is belekeverni, melyeket vagy más énekekből vett, vagy maga eszelt ki. A mi éneket csak tudott, majd valamennyit ő maga szerezte, de ezt el nem árulta senkinek. A hő- sök rendesen régi énekeket kértek tőle, mert azt hit- ték, hogy ezeket valamelyik isten sugalmazza, s nem igen bíztak az újakban. Az Öreg pedig nagyon gon- dosan vigyázott arra, hogy ez énekek eredetét el ne árulja. Mivel nagyon jó poéta volt s szigorúan ügyelt a verselés szabályaira, versei semmiben sem külön- böztek a régiektől. Méltók voltak hozzájuk, mind for-
A ky'méi énekes. 15 mára, mind szépségre s méltók voltak halhatatlan di- csőségre. . · - ' •
A gazdag Meges okos ember volt. Mindjárt át- látván,. hogy az Öreg jó énekes, előkelő helyet adott neki a tűzhelynél. •
— Öregem, majd ha csillapítottuk éhségünket, énekelni fogsz nekünk Achillesről és Odysseusról. Igye- kezzél elbájolni Oineus vendégünknek a füleit, mert bölcseséggel teljes hős.
Oineus pedig, a ki nagyon sokat bolyongott a tengerekén, azt kérdezte a lantostól, hogy tud-e vala-' mit Odysseus utazásairól. Mert azoknak a hősöknek a visszatérése, kik Trója falai alatt harczoltak, még a tudatlanság ' homályába volt burkolva és senkisem' tudta, méhnyit szenvedett Ódysseus, bolyongván a té- res tengereken.
Feleié az öreg :
— Tudom, hogy az isteni Odysseus bémene Circe ágyasházába s eszes csalassal szedte rá a ivyk- lopsot. Az asszonyok sokat beszélnek erről maguk közt. De a hősnek visszatérése Ithakába homályba van burkolva a dalnokok előtt. Az egyik azt mondja, hogy birtokába vette feleségét és a javait; mások szerint elűzte Penelopét, mert a kérőket beengedte az ágyas házába, maga pedig az istenek haragja folytán nyug- talánul bolyongott a népe'közt, •'•"egy. evezőlapáttal a-
hátán. . . . :
j. Azt mondá Oineus : . ;
— Én úgy hallottam utazásaim alatt, hogy Odysseus. meghalt. A tulajdon fia ölte meg,
Azalatt Meges. szétosztá-vendégei" közt a húst, mindegyiknek megfelélő darabot adván. Oineus - nem is késett a dicsérettel. ; ·•'; "• . ' : - :
" "'— -Te"Meges,··látszik·rajfad,•-'-Hőgy" megsióktád a vendéglátást. • '
284 Anatole France'
Meges ökrei illatos füvekkel táplálkozának a hegyek lankás oldalain. Ettől a húsuk is oly illatos lett, hogy a hősök alig tudtak vele eltelni. S a hogy Meges közben-közben tele kupákkal kinálá vendé- geit, a lakoma elhúzódott jó sokáig, s egy vendég sem emlékezett, hogy valaha ily pompás lakomában lett volna része.
. A nap már lebukó félben volt a tengerbe, mi- kor a pásztorok, kik Meges nyájait legeltették a he- gyekben, szintén előtörének, hogy kivegyék részüket a húsból és borból. Meges nem úgy gondoskodott róluk, mint a síksági pásztorokról, hanem ellátta őket rézdárdákkal és vértekkel, hogy megvédelmezhessék az ökröket az ázsiai népek támadásai ellen. Hasonla- tosak voltak a hősökhöz és királyokhoz, kiktől nem maradtak el bátorság dolgában. Két vezérük volt, Peiros és Thoas, a kiket uruk azért tett főnökké, mert a legbátrabbak s legértelmesebbek valának. Meges úgy fogadta őket a tűzhelynél, mint javainak derék védel- mezőit illik.
Annyi húst és bort adott nekik, a mennyit csak megkívántak.
Oineus, a ki megcsodálta őket, így szólt a házi- gazdához :
— Utazásaim alatt sohasem láttam ilyen erős karú és lábú, ily remekül megformált embereket, mint ez a két pásztorfőnök.
Meges elég oktalan volt kiszalasztani a száján, hogy Peiros erősebb a birkózásban, de Thoas a futást győzi jobban.
Ezt hallván a két pásztor, haragosan nézett egymásra s Thoas azt mondá Peirosnak:
— Valami bájitalt adhattál be urunknak, hogy nem átallja azt mondani oktalanságában, hogy különb vagy a birkózásban, mint én.
A ky'méi énekes. 17 ' Peiros is bosszúsan mondá Thoasnak:
" . — Nekem pedig áz a véleményem, hogy különb birkózó vagyok. A mi a futást illeti, neked hagyom a pálmát, mit urunk neked adott. Mert ha már nyúl- szívű vagy, nem csodálom, hogy a lábad is olyan,
mint a nyúlé. · A bölcs Oineus lecsöndesíté a pásztorok viszály-
kodását.
Igaz meséket mondott arról, hogy mily ve- szedelmek támadtak abból, ha lakomák alkalmával viszály kerekedett. Mindenki helyeselte, mert jól be- szélt. Mikor a nyugalom helyreállt, azt mondá Meges
az Öregnek: "
— Énekelj nekünk, barátom, Achilles haragjáról és a királyok gyülekezetéről. . .
• Az Öreg pedig fölhangolván lantját, kieresztő harsogó szavát a terem fülledt levegőjébe.
Hatalmas lélekzet áradt ki a melléből s a ven- dégek figyelmesen hallgatták a mértékelt szavakat, me- lyek visszaidézték az emlékezetre méltó korokat. So- kan azt gondolták: Mégis csak csodálatos, hogy egy ily öreg ember, a kit az évek kiszárítottak, mint a venyigét, mely már nem hajt sem gyümölcsöt, sem
• levelet, oly hatalmas lélekzeteket tud venni. Mert nem tudták, hogy a bor ereje és a megszokás oly erőt adott a lantosnak, a minőre az ő elpetyhüdt idegeik nem lettek volna képesek.
A dicséret moraja támadt a gyülekezetben, mint mikor zefir suhan végig az erdőn. De egyszerre csak félbeszakította a pásztorok újból kitcrt viszálya. A bor gőzétől megint heves vitába kezdtek a birkózás és a versenyfutás fölött. Vad kiáltások nyomták, el a lan- tos dalát, ki hiába igyekezett ajkainak és . lantjának . harmóniájával elbájolni a gyülekezetet. A Peiros és
Aoatole Franoe : A kymói éneües. 2
18 Anatole France'
Thoas pásztorai a tenyerüket csapkodták s úgy rö- fögtek, mint a malaczok. Mert már régóta két ellen- séges táborra szakadtak, a főnökeik ellenségeskedése szerint.
— Kutya! — ordított Thoas.
S öklével úgy arczon sújtotta Peirost, hogy or-
•rából s szájából kibuggyant a vér. Peiros vak dühé- ben fejjel ment neki Thoas gyomrának, ki betört bor- dákkal tántorodott hátra. A pásztorok is egymásra rohantak s ütlegelni kezdték egymást vad káromko- dások közt.
Meges és a királyok hiába igyekeztek szétvá- lasztani őket. Magát a bölcs Oineust is visszalökdös- ték a pásztorok, a kiknek valamelyik isten elvette az eszüket.
A rézkupákat verték egymás fejéhez ökör- csonttal, füstölgő fáklyákkal, bronz triposokkal dol- gozták meg egymást, s összegabalyodva henteregtek a földön.
Mély sötétség borult a teremre, hol az istenek- hez fohászkodott s üvöltött a zajongó tömeg. Néhány dühös kar fölkapta a tűzhely zsarátnokait s belesúj- totta a sötétségbe.
Az egyik zsarátnok a mozdulatlan, néma lan- tost homlokon találta.
Ekkor oly hangon, mely túlordította volna a csaták harsogását is, megátkozta ezt az igazságtalan házat s ezeket a gonosz embereket. Azután lantját magához szorítva eltávozott s az előfok magaslatán a tenger felé igyekezett. Haragja lassanként mélységes fáradtsággá változott, megundorodott az emberektől és az élettől.
Az a vágy kezdte emészteni, hogy bejusson az istenek közé. Enyhe félhomály, bizalmas csönd s az
A ky'méi énekes. 19 éjszaka békessége borult rá a föld minden tárgyára.
Nyugat felé, a hol közhit szerint a megholtak árnyai bolyonganak, a nyugalmas égről lefüggő, isteni hold ezüst virágokkal hintette be a mosolygó tengert. Az öreg Homér pedig mindaddig haladt előre a magas előfokon, míg egyszerre csak elfogyott lábai alól a föld, mely oly sokáig hordozta a hátán.
II.
„Cet Jltuiron··"
Bonaparte már három hónapja, hogy semmi hirt sem kapott Európából. Mikor Saint-Jean-d'Acreból visszatért, parlamentairet küldött a török tengernagy- hoz, azzal az ürügygyei, hogy ki akarja cseréltetni a foglyokat, voltaképpen pedig azt remélte, hogy Síi Sidney Smith föltartóztatja útjában ezt a tisztet, s ha
— amitől félni lehetett — a köztársaságnak rosszul állnak otthon az ügyei, ezt elmondja neki. A tábor- nok jól számított, Sir Sidney a födélzetre vitette a tisztet s nagy tisztelettel fogadta. Beszélgetés közben csakhamar kitudta, hogy a szíriai franczia hadsereg nem kap sem táviratokat, sem egyéb tudósítást. Figyel meztette a tisztet az asztalon heverő kibontott újsá- gokra, s perfid udvariassággal ajánlotta föl neki, hogy vigye magával.
Bonaparte egész éjszaka olvasta a sátorában, reggelre kelve pedig arra határozta magát, hogy vissza- siet Európába, megszilárdítani az ingadozó hatalmat.
Tegye csak be a lábát a köztársaság területére, össze- morzsolja azt a gyönge és erőszakos kormányt, mely a hazát a léhűtők és gazemberek kezére játszotta s
,La Muiron." 21 azután maga foglalja el a tisztára söprött helyet.
Ehhez a tervhez az kellett, hogy kedvező széllel át tudjon evezni az angol czirkálóhajóktól hemzsegő Föld- közi-tengeren. De Bonaparte csak a csillaga ragyogását látta. A szerencsének kikutathatatlan kedvezése folytán fölhatalmazástkapotta direktóriumtól, hogy elhagyhassa Egyiptomot és saját maga jelölhesse ki az utódját.
Magához hivatta Gantheaume tengernagyot, ki a főhadiszálláson tartózkodott azóta, hogy a flotta tönkrement, s rendeletet adott neki, hogy szerelje föl nagy titokban azt a két velenczei fregattot, mely Alexandria előtt vesztegelt, s küldje a tengerpartnak általa kijelölt, elhagyatott pontjára. A főparancsnok- ságot lepecsételt utasítással Kléber tábornokra ruházta, maga pedig szemleut ürügye alatt egy század lovas kíséretében a Marabu-öbölhöz ment. A VII. év fructi- dorjának 7-én alkonyattájban annál az útkeresztezés- nél, ahonnan már látni a tengert, egyszerre csak Menou tábornokkal találta magát szemben, ki éppen Alexandriába tért vissza kíséretével. Mivel nem titkol- hatta tovább a dolgot s nem is lett volna értelme, minden teketória nélkül elbúcsúzott a katonáktól, s a lelkükre kötötte, hogy derekasan viseljék magukat
Egyiptomban. .
— Ha Francziaország földjére· tehetem a lábam, akkor szétrobbantom azt a bandát.
Mintha önkéntelen ihlettel mondta volna ezt, pedig valójában igazolni akarta a menekülését és sej- tetni akarta jövendő hatalmát.
Beleugrott a csónakba s az esti szürkületben a
„La Muiron" fregatthoz evezett. Gantheaume tenger- nagy e szavakkal fogadta a parancsnoki hid előtt: ·
— Az ön csillaga fog minket vezetni.
Nyomban kifeszítették á. vitorlákat. A táborno- kot hadsegéde Lavallette, Monges és Berthollet kisér-
22 Anatole France'
ték. Lannes és Murát tábornokok, Denon, Costaz és Parseval-Grandmaison urak a „La Carrére" fregatt födélzetén mentek a nyomában, mely konszerveket vitt.
Alig hogy elindultak, szélcsend állt be. A tenger- nagy azt tanácsolta, hogy jobb lesz Alexandriába visszatérni, mert reggelre éppen Abukir elé érnek, ahol pedig idegen hajók nyüzsögnek. A hű Lavallette arra kérte a tábornokot, hogy hajoljon a tengernagy szavára.
— Legyetek nyugodtak, át fogunk siklani — ntondá Bonaparte.
Éjfél tájban meglehetősen erős fuvalom kelet- kezett s a kis hajóraj reggelre látókörön kívül volt.
Mikor Bonaparte egyedül sétált a hajóhidon, Bertholet megkörnyékezte.
— Tábornok, ezt a Lavallettet jól megnyug- tatta s hogy eltalálta, hogy át fogunk siklani !
Bonaparte mosolygott.
— Csak meg kellett nyugtatnom ezt a gyönge- lelkü, de odaadó embert. De önnel, Berthollet, a ki más fából van faragva, másképp beszélek. A jövő utálatos. Csak a jelent lehet mérlegelni. Az embernek tudnia kell egyszerre merni és számítani, a többit pedig a szerencsére kell bizni.
— Igen . . . merni kell, számítani kell — mondá föl alá járkálva — nem szabad egy tervhez ragasz- kodni . . . alkalmazkodni kell a körülményekhez s a kényükre kell magát bizni az embernek. A legkisebb alkalmat is úgy föl kell használni, mintha világren- gető esemény lenne ; nem szabad mást cselekedni, mint ami lehetséges, de minden lehetségest meg kell tenni.
A tábornok az ebéd alatt szemére vetette Laval- lettenek, hogy az este oly kishitű volt. A hadsegéd azt felelte, hogy., most is csak úgy.fél. s ez. meg is
-La Muiron'· 23 magyarázható, mert Bonaparte sorsáról, következőleg Francziaország s a világ sorsáról van szó. Amennyire Sir Sidneynek a czirkálási rendszerét ismerem, okvet- lenül találkozni fogunk még vele útközben. Akkor pedig . . .
— Akkor pedig bizonyos lehet ön benne, hogy leleményességünk és ügyességünk lesz akkora, mint a veszedelem. Nagyon sokat tételezünk föl ettől a szele- burditól, ha azt hiszszük, hogy képes meggondoltan cselekedni. Egy gyujtóhajón, mely idegesen czikázik ide-oda, talán megállná a helyét.
Bonaparte nagyon részrehajlóan ítélte meg ezt a veszedelmes embert, a ki remekül meghiúsította az ő saint-jean-d'acrei sikerét. Ez a kudarcz nem fájt volna neki úgy, ha Sir Sidney vakszerencséjének tud- hatta volna be'érdemül. . ··.
A tengernagy fölemelt kézzel szólt bele. ;
— Ha az angol czirkálóhajókkal találkozunk, átmegyek a „La Carrére" födélzetére s •·• higyjék meg nekem, hogy el tudom én majd addig foglalni őket,-
amig a „La Muiron" megmenekülhet :
Lavallette bele akart szólni. Azt szerette volna mondani a tengernagynak, hogy a „La Muiron" na- gyon lassú hajó s úgysem tudná kihasználni azt a kis térelőnyt, amit kaphatna. De inkább lenyelte, a mit mondani akart, mert attól félt, hogy szavai rossz hangulatot szülnek. Bonaparte azonban a lelkében olvasott
— Ön becsületes ember, Lavallette — mondá megrángatva a hadsegéd kabátjának a gombját — de sohasem lesz jó katona. A maga előnyeit sohasem veszi számításba. Nem áll ugyan hatalmunkban, hogy mink a fregattnak a sebességét gyorsítsuk, de ne feledje el, hogy pompásan van fölszerelve, legény- sége kitűnő s csodákat lehet vele mivelni. Magam
24 Anatole France'
neveztem el Muironnak, mikor Velenczében meghívtak a keresztelőjére. Feledhetetlen hadsegédemnek, Muiron- nak az émlékezetét örökítettem meg vele, aki elesett az arcolei hídnál, mikor engem testével fedezett a golyózápor ellen. Csak nem gondolja talán, hogy a hajónak a neve nem jó ómen?
Még egy ideig lángoló szavakkal hipnotizálta a környezetét s azután aludni ment. Másnap arra határozta el magát, hogy négy-öt hétig az afrikai par- tok mentén haladnak, hogy kikerüljék az angol czirkálóhajók figyelmét.
_ Egyhangú, színtelen napok következtek. A
„Muiron"-ról folyton csak lapos pusztaságokra' esett a kilátás, miket a tengerészek soha sem tudnak magoknak megjegyezni, s a hajó alig fél mérföldnyire haladt a parttól, nem merészkedvén be a sik tengerre. Bona- parte társalgással és álmodozással tölté napjait. Ossian és Fingallal foglalkozott, néha hadsegédével fölolvas- tatott Vertotnak a forradalmakról írt művéből, vagy Plutarchps Életrajzaiból. Semmi nyugtalanság, semmi türelmetlenség nem volt rajta észrevehető, megőrizte a.
szellemének egyensúlyát, nem annyira lelkének ereje, mint a modern élet iránt való természetes hajlandó- sága által. Néha borongó gyönyörrel szemlélte a hol mosolygó, hol komor tengert, mely a szerencsecsilla- gát fenyegette s távol tartotta a czéljától. Ebéd után, ha szép idő volt, föl .szokott menni a hajóhidra, s' hanyag, szilaj testtartással egy-egy ágyútalphoz támasz- kodott, mint gyermekkorában Korzikának szikláihoz.
Rendes társaságát a két tudós, az admirális, a fregatt parancsnoka és Lavallette, a hadsegéd képezte. S a többnyire szakadozott menetben folyó társalgás ren-.
désen a tudomány valamelyik legújabb fölfedezése körül forgott. Monge nehézkésen fejezte ki magát, de szavai világos szellemet árultak el.· Mint' praktikus
,La Muiron." 25 ember, még természettudós létére is, nagy hazafinak és jó polgárnak mutatkozott. Berthollet, aki inkább .filozófus lélek volt, inkább általános elméleteket szeretett föl-
állítani. .
• Azt szokta volt mondani, hogy a .chémiát nem szabad a metamorfózisok titokzatos tudományává ' tenni, nem szabad uj Circét nevelni belőle, ki a ter- mészetre emeli varázs-pálczáját. Ezek a kilátások hízelegnek ugyan az élénk fantáziáknak, de nem elé- gítik ki a gondolkodó elméket, melyek a testek átvál- tozásait a fizika altalános törvényeire . igyekszenek visszavezetni.
. Jól sejtette, hogy azok a reakciók, melyeknek a vegyész megindítója és tanuja, tisztára mechanikus föltételek szerint támadnak, s jön idő, mikor ridegen ki lehet számítani őket. S vissza-vissza térvén erre az ideájára, rászabta : minden tényre és hipotézisre.
Bonaparte, aki utálta az elvont spekulácziót, egy este hevesen félbeszakította: .
— Ugyan hagyjon föl ezekkel az elméletekkel!
Olyanok, mint a szappanbuborék, melyek lehelletből születnek s egy leheÚetre szét is íoszlanak. A chémia, Berthollet, ha csak nem alkalmazzák a háború vagy az ipar szükségletére, nem egyéb játéknál. A tudós- nak határozott-, nagy, hasznos czélt kellene kitűznie kutatásai közben, mint ahogy Monge teszi, aki a lőpor- gyártáshoz szükséges salétromot a pinczékből és istál- lókból szedi össze. • Különben maga Monge Bertholletval együtt azt vitatta a tábornok előtt, hogy a tüneményeket előbb alaposan kell ismerni, az.általános törvények alá kell kényszeríteni s csak azután lehet belőlük gyakorlati hasznot húzni. Aki máskép jár el,, az az örök kísérle- tezés veszélyes ingoványába téved. ; -
Bonaparte meg volt győzve. Különben az' empi-
294 Anatole France'
rizmustól nem félt annyira, mint az eszmék üres har- czától. Egyszer ezzel a váratlan kérdéssel fordult Berthollethez:
— Hiszi-e, hogy fejtegetéseivel valaha is meg fogja közelíteni a természetnek végtelen nagy titkát ?
Berthollet ázt felelte, hogy a tudós anélkül, hogy az univerzum megmagyarázásával hivalkodnék, roppant szolgálatot tesz az emberiségnek az által, hogy a természeti tünemények észszerű fölfogásával eloszlatja a tudatlanság és a babona vastag ködét.
— Vagy nem jótevője-e az emberiségnek — mondá — aki megszabadítja őt egy képzeletbeli pokol fantomjától, aki leveszi róla a haruspexek és papok
jármát, aki megóvja lelkét a jövendölések és álmok
rettenetétől ? . - A sik tengerre ráborult az ej fátyola. A felhőt-
len és holdnélküli égről csillagok ragyogtak le. A tábornok egy pillanatig elgondolkozott, azután föl- emelve a fejét, kezével ívet írt. le, követve az égbolto- zat' hajlását s bárdolatlan hangjával, mely olyan volt, mint az antik hősöké, megtörte a csöndet.
— Az én lelkem olyan, mint a márvány, mely meg nem rezdül. Az én szivem el van zárva minden gyöngédség elől. De hát ön, Berthollet, eléggé ismeri-e az életet és a halált*, eléggé.kutatott-e a .mesgyéi közt, hogy azt állithatná, hogy nem titokzatosság nélkül, valók ? Bizonyos-e ön abban, hogy minden jelenség csak a beteg agyaknak képzelődése ? Meg tudná-e magyarázni például az előérzetet ? La Harpe tábornok olyan alak volt, mint egy gránátos. A szive is méltó volt hozzá. Szelleme a csaták zajában találta meg a neki való táplálékot s ott azután derekasan megállta a helyét. Fambionál a halálát megelőző estén kima-
* Napoleon authentikus szavai.
,La Muiron." 27 gyarázhatatlan, hirtelen rémület szorította össze a szivét. Önök persze tagadják a jelenéseket. Monge, nem ismerte Olaszországban Aubelet kapitányt ?
Monge sokáig kutatott emlékezetében, de hiába.
Aubelet kapitányra nem tudott visszaemlékezni.
— Toulonnál tüntettem ki, hol megkapta a váll- rojtot. Oly ifjú, oly szép, oly derék katona volt, mint egy plataeai hős. Antik szabású. Fölebbvalói Miner- vának hivták, mert oly komolyak voltak a vonásai s
oly okosság sugárzott ifjú arczáról. így hivták a grá- nátosok is, anélkül, hogy tudták volna az értelmét.
— Ah, Minerva kapitány — kiáltott fel Monge.
— Hát mért nem mondta mindjárt. Pár héttel azelőtt esett el Mantua alatt, hogy én abba a városba érkez- tem. Halála nagy hatást tett mindenkire, mert amint hallottam, csodálatos körülmények közt történt: de már nem emlékszem részleteire. Csak arra emlékszem, hogy Miollis tábornok elrendelte, hogy Minerva kapitány kardját borostyánnal megkoszorúzva ünne- pélyes menetben vigye egy hadoszlop Vergil sírja elé, hogy megünnepeljék vele a héroszok költőjének em- lékezetét.
— Aubeletben — folytatá Bonaparte — megvolt az a nyugodt bátorság, melyet rajta kivül csak Bes- siéresnél tapasztaltam. Kedvtöltései a _ legnemesebbek voltak. Egyik pajtását, Demarteau kapitányt, a ki néhány évvel volt idősebb nála, egy nagy léleknek a szenvedelmével szerette.' Demarteau éppen nem hason- lított a barátjához. Amilyen erőszakos és könnyen fölfortyanó ember volt, épp oly szilaj volt mulatozá- saiban és a veszélyek közepette. A táborban ő volt a jókedvű ember mintaképe. Aubelet a kötelességtelje- sítés fönséges rabja, Demarteau a dicsőség vidám kedvese volt, s hasonló barátsággal viszonozta Aubelet érzelmeit. Mintha Nisus és Eüryalus alakja elevenedett-
28 Anatole France'
volna meg soraink közt. Mind a kettő nagyon külö- nös körülmények közt végezte az életét. Apróra elmondták nekem s én nagy figyelemmel hallgattam, mert akkor vonzottak a nagy témák. Siettem elfoglalni Mantovát, mielőtt egy· ujabb osztrák sereg hatol be Olaszországba. Olvastam az Aubelet kapitány halálát megelőző és követő eseményekről szóló jelentést.
Némelyik esemény a csodával határos, s ennek oka vagy ismeretlen erőkben keresendő, vagy pedig egy, a miénknél magasabb lénynek a befolyásában.
— Talán elhagyhatnók az utóbbi elméletet, tábornok — mondá Berthollet. — A természettudós nem hisz felsőbb lények beavatkozásában.
— Tudom, hogy tagadja a Gondviselést — mondá Bonaparte. — Ezzel a gondolatszabadsággal bátran élhet a szobájába bezárkózott tudós, de nem élhet a népnek vezére, kinek nincs más hatalma a tömeg fölött, mint az ideák közössége. Aki az embe- reket kormányozni akarja, annak a nagy témákról épp úgy kell gondolkoznia, mint a tömegnek.
Bonaparte föltekintett a főárboczon himbálódzó lámpára s így szólt:
— Északi szél fú.
Szokása volt hirtelen más tárgyra csapni át.
Gantheaume tengernagy azt felelte rá, hogy az ősz kezdete előtt nem igen lehet várni a szél irányá- nak változását. A lámpa lángja a íuvalomtól Egyiptom felé hajlott el. Bonaparte arra felé tekintett.
— Csak erősen tartanák ott lent magukat.
Egyiptom kiürítése katonai és kereskedelmi szerencsét- lenség lenne. Alexandria Európa urainak a fővárosa.
Onnan tönkretehetném Anglia kereskedelmét s iij irányt szabhatnék India sorsának. Alexandria ugyan- az nekem, mint Sándornak: fegyvertár, kikötő, "raktár, ahonnan elindulok a világ meghódítására s ahová
,La Muiron." 29 összehalmozom Afrika és Ázsia minden kincsét.
Angliát csak Egyiptomban JeheLJegyőzni^ Ha elfog- lalja'"EgyiptömoVnem'*fnnennénk, "hanem ő lenne a világ ura. Törökország vonaglik. Egyiptom biztosítja»
nekem Görögország birtokát is. Nevemet Epaminon- dasé mellé fogják fölírni a halhatatlanság táblájára.
A világ sorsa az én elmemtől és Kléber kitartásától függ-
Az ezután következő napok alatt a tábornok hallgatag volt. Fölolvastatta magának a „római köztár- saság forradalmait", de a tárgyalás hangja kitarthatat- lanul hosszúnak tetszett neki. Lavallette hadsegédnek azután Vertot abbé könyvét kellett elővenni, majd türelmetlenül kapta ki a fölolvasó kezéből s Plutar- chos „Életrajzait" kérte, melyet azután nem is hagyott félbe többet. Ha híjával van is a nagy és % világos szempontoknak, de sugárzik minden lapjáról J a végzet hatalma.
Egy nap a szieszta után hivatta a fölovasóját és fölszólította, hogy folytassa Brutus életét ott, a hol az este elhagyta.
Lavallette fölnyitá a megjelölt helyet s olvasá :
„Mikor Cassiussal együtt éppen megegyezett abban, hogy az egész sereget kivonják Ázsiából (nagyon sötét komor éjszaka volt, sátorukba csak nagyon gyér világosság hatolt; mélységes csönd ural- kodott a táborban s maga is mély gondolatokba volt merülve), ugy tetszék néki, hogy valaki bejött a sátorba. A bejárás felé néz s ott egy rémületes kísér- tetet vesz észre, aki különös és borzalmas arczával csöndesen közeledik felé. Bátorságot merit s meg- szólítja: „Ki vagy te? ember vagy isten? Mit keressz itt s mit akarsz?" Brutus, — mondá a jelenés — én a te rossz szellemed vagyok s talál- kozni fogsz velem Filippinél. Brutus nyugodtan
30 Anatole France'
mondá: „Találkozni fogok". A jelenés azonnal eltűnt s Brutus, a kinek a szolgái nem láttak sem- mit az egész dologból, folytatta a dolgát."
— Az ilyen jelenet nagyon rémitő lehet a magányban — mondá Bonaparte. — Plutarchos jó elbeszélő. Tud lelket önteni a mondanivalójába.
Kiemeli a jellemzőt, de az események lánczolatát nem birja követni. Az ember nem kerülheti el a sorsát.
Brutus, ez a középszerű szellem, hitt az akarat erejé- ben. A fejlettebb embernek nincsenek illúziói. Látja a korlátozó, akadályozó-szükséget s nem megy neki fejjel, mint a falnak. A nagy ember mindentől függ.
Én is függök az eseményektől, melyekből már egye semmiség határoz. Mi nyomorult emberek semmit sem tehetünk a dolgok természete ellen. A gyermek- nek van szabad akarata, de a nagy embernek nincsen.
Mi az emberi élet ? Kilőtt golyó, mely ivet ír le.
A tengernagy azt jelentette Bonaparténak, hogy a szél végre megváltozott. Meg kellett kisérleni az átsiklást. A veszély fenyegető volt. A tengernek Tunisz és Sziczilia közti részét a Syracusa előtt állo- másozó angol flottának czirkálóhajói tartották szemmel.
Nelson volt a parancsnoka. Ha egy czirkáló észreveszi őket, akkor egy óra múlva nyakukon van a rettegett admirális.
Gantheaume körülhajózta a Jó-fokot s minden világosságot eloltatott. Az éjszaka tiszta volt. Az őr észak-kelet felől egy hajónak a lámpáit jelezte. Laval- lette nyugtalankodni kezdett s ez átragadt magára Mongera is ; Bonaparte szokása szerint az ágyűtalp- hoz támaszkodott s nyugodtságot színlelt, vagy tény- leg nyugodt volt. Mert nagy mester volt a· színlelés- ben. Néhány fizikai, matematikai és katonai kérdést beszélt meg Monge-zsal és Berthollet-val s azután áttért a babonákra, melyektől nem volt teljesen ment a lelke.
,La Muiron." 31
— Ön tagadja a csodálatost — mondá Monge- nak — pedig mi csupa csodálatos dolgok közt élünk' és halunk. Azt mondta a minap, hogy kitörölte emléke- zetéből Aubelet kapitány halálának rendkívüli körül- ményeit. Talán azért, mert az olasz fantázia nagyon is sok sallanggal díszítette föl. S ez mentségül szolgálhat önnek. Figyeljen ide, elmondom az igazságot. Szep- tember 9-én éjszakának idején Aubelet kapitány Man- tova előtt táborozott. Az izzasztó meleg napra éjszaka hűs szellő kerekedett á mocsaras vidékről. Mikor Aubelet megtapogatta a köpönyegét, egészen nedves- nek találta. Fázni kezdett. Oda ment a tűzhöz, a hol gránátosok főzték a vacsorájukat s egy öszvérnyeregre ülve melengette a lábait. A csapatot egészen körül- fogta az éjszaka sötétsége és a köd. Távolról oda hallatszott a lovak nyerítése és az őrök rendes jel- váltása. Ahogy a kapitány elborult kedélylyeí nézi a pislogó zsarátnokot, egy nagy alak jön felé halálos csöndben s megáll mellette. Aubelet érezte, de nem mert megfordulni. Végre mégis hátranézett. Demarteau kapitány állt mellette, szokása szerint csípőjére téve a balkezét. E látványra Aubelet kapitánynak égre meredt minden hajaszála. Nem kételkedhetett abban, hogy bajtársa nincs a táborban, mert biztosan tudta, hogy a Majnánál hadakozik Jourdan seregében, melyet Károly főherczeg fenyegetett, Aubelet szólni akart, de a torka elszorult. Ekkor megszólalt a másik.
— Adieu ! Oda megyek, ahova mennem kell.
Holnap találkozunk.
S zajtalan léptekkel eltávozott: . Másnap Aubelet-t San Giorgio irányába küld-
ték kémszemlére. Mielőtt elindult volna, magához hivatta a rangban legidősb főhadnagyot s ellátta a szükséges utasításokkal az esetre, ha őt helyettesíteni kellene.
32 Anatole France'
— Ma elesem — mondá. — Oly bizonyos ez, mint hogy Demarteau tegnap elesett.
Aubelet százada a San Giorgio erőd közeléig jutott, nem találkozván semmi ellenséges haderővel.
A század czélját érvén, visszaindult egy olajerdő védelme alatt. Az említett főhadnagy igy szólt a kapitányhoz:
— Most már csak nem kételkedhetik abban, hogy élve fogunk visszakerülni ?
Aubelet éppen felelni akart, mikor egy az erdő- ből elősivitó golyó homlokán találta.
Két hét múlva Joubert tábornok a Directorium utján tudatta áz olaszországi sereggel, hogy Demar- teau kapitány szeptember 9-én meghalt a becsület mezéjén.
A tábornok befejezvén elbeszélését, megszakí- totta a társalgást s gondolatokba merülve nagy lép- tekkel sétált a hajóhídon.
— Tábornok — mondá neki Gantheaume — elhagytuk már a veszedelmes fokot.
Másnap északnak irányította a hajót, Szardínia mentében el akarván jutni Korzikáig, onnan pedig a provencei partokhoz, de Bonaparte a languedoci partokon akart kikötni, attól tartván, hogy Toulont időközben elfoglalta az ellenség.
A<„Muiron" Port-Vendres felé tartott, mikor egy széláramlat visszahajtván Korzika felé, Ajaccio előtt horgonyt kellett vetnie. A sziget minden lakója a kikötőt köritő magaslatokra tódult, hogy híres honfi- társukat lássák. Néhány órai pihenes után Toulon felé vitorláztak, annyival inkább, mert hirt kaptak, hogy egész Fraricziaország partja szabad. Jó szelük volt, csak kissé gyönge.
Bonaparte nyugtalankodni kezdett. Már szárazra szeretett volna lépni. Az uralomvágy, a lodi-i szikra, a mely
,La Muiron." 33 három esztendeje szunnyadt benne, lángot vetett. Este, ahogy lassankint elmaradoztak szülőföldének csipkés partjai, hirtelen rohanó szóáradatba kezdett, hogy csak úgy ropogtak szájában a szavak.
— Azok a szájhősök még romlásba döntik Francziaországot, ha az ember rendet nem csinál köztük. Németország elveszett Stockachnál, Olasz- ország Trebbiánál; hadseregünket megverték, minisz- tereinket legyilkolták, a szállítókat majd fölveti az arany, ellenben a szertárak és élelmiraktárak üresek, az idegen invázió a nyakunkon: ezt köszönhetjük az erélytelen, becsülettelen kormánynak.
— Csak a becsületes emberek szilárd támaszai a tekintélynek. A korrumpáltak iránt leküzdhetetlen utálatot érzek. Ezekkel nem lehet kormányozni.
Monge a patrióta meggyőződésével mondá :
— A becsületesség épp oly szükséges a szabad- sághoz, mint a korrupczió a zsarnoksághoz.
— A becsületesség természeti hajlam — mondá a tábornok — s kiegészítő része a kormányzásra f született embereknek.
A nap vörös korongja leszállt a látóhatárt rneg- fekvő ködbe. A keleti égen apró felhők úszkáltak, mint a rózsaszirmok. A látóhatáron egy hajó vitorlája bukkant föl, s a szolgálattevő tiszt fölismerte távcsö- vével az angol lobogót.
— No szépen vagyunk — mondá Lavallette. — Azért kerültünk ki annyi veszedelmet, hogy most a partjaink közelében veszszünk el!
Bonaparte vállat vont.
— Még mindig lehet kételkedni a szerencsém- ben és vezércsillagomban ?
S tovább íüzte gondolatainak fonalát: .
. : .. — El. kell söpörni; ezeket a gazembereket s olyan 'erős kormányt kell helyükbe ültetni, amelynek
Anaíole Francé: A kyméi énekes. 3
34 Anatole France'
gyorsak, biztosak a mozdulatai, mint az oroszláné.
Rendet kell csinálni. Rend nélkül nincs közigazgatás.
Közigazgatás nélkül nincs hitel, nincs pénz, ellenben tönkre megy az állam a polgárokkal együtt. Meg kell
akadályozni a társadalom elzüllését. Micsoda Franczia- ország kormány nélkül ? Harminczmillió porszem.
A hatalom minden. A többi semmi. A vendéei háború- ban negyven ember volt az ura egy egész departe- mentnak. Az egész lakosság nyugalom, rend után áhítozik, meg az után, hogy legyen már egyszer vége a sok szájhösködésnek. Egy hatalmas embernek kar- jaiba fogja magát vetni á jakobinusoktól és emigrái-
taktól való félelmében.
• — S ez a hatalmas ember kétségtelenül valami katona lesz — mondá Berthollet.
— Nem éppen — mondá Bonaparte élénken.—
Nem éppen. Soha katojiajyem lesz az úr e nemzei fölött, mely "oly*"foTvTlágosodott a filozófia és a tudo mány révén. Ha valami tábornok merészelné megka parítani ezt a hatalmat, csakhamar megbűnhődni merészségeért. Hoche álmodozott róla, de bizonyos hogy minden katona megjárná ezzel a vállalkozással Részemről értem a francziáknak azt a türelmetlensé gét, hogy nem akarnak katonai igát s nem habozon kimondani, hogy az államban a polgári elemé á:
elsőség.
' " E kijelentések alatt Monge és Berthollet meg lepetve tekintettek egymásra. Tudták, hogy Bonapart a sok veszélyen keresztül a hatalomra törekszik, nem értették a beszédét, amelylyel szinte interdictumc rótt magára. Monge, akinek szive szabadságért ver már-már megörült. De a tábornok kitalálta a gondolaté
— Annyi bizonyos, hogy, ha a nemzet· egy k;
• tonábán kormányzásra - és közigazgatásra alkalma -polgári képességeket fedez föl, akkor ezt állítja
,La Muiron." 35 maga élére ; de ez azután nem katonai, hanem polgári l
kormányfő lesz. így kivánja ezt egy czivilizált, okos és tudós nemzetnek a közvéleménye.
Azután kis vártatva hozzátette :
— Az Institut tagja vagyok.
Az angol hajó egyideig még ott kémlelődött a látóhatár bíbor szegélyén, azután eltűnt.
Másnap reggel az árboczőr Francziaország part- jait jelezte. Port-Vendres már kivehető volt. Bona- parte a halvány, keskeny földcsíkot kémlelte szemévei.
Lelkében egyremásra rajzottak föl a gondolatok.
Fegyverekből és tógákból összekevert fényes látománya volt s a tenger csöndjében egetvívó zajt vélt hallani.
A sok gránátos, szenátor törvényhozó, tolongó nép- tömeg közt feltűnt, előtte egy mosolygó, bágyatag nő, félig födetlen kebellel, amint ajkához szorítja zseb- kendőjét. Föltűnt, előtte Joséphine, kire szenvedélytől lobogó vérrel emlékezett. f'
— Tábornok — mondá Gantheaume, a nap- fényben fölcsillanó földcsíkra mutatva — elhoztam oda, ahova sorsa hívja. Ugy fog partra lépni, mint Aeneas az istenek által megigért földre.
Bonaparte kiszállt Fréjusben, a VIII. esztendő- ben vendémiaire 17-én.
%
III.
Q. tyrdlj? i s z i l ^ .
Az Üdvnek 1428. esztendejében Troyes váro- sában Guillaume Chappedelaine kanonokot a káptalan megtevé vala vízkereszt-ünnepi királynak, mely szo- kás akkoriban szerte dívott a keresztény Franczia- országban. Szokás szerint kiválasztának tehát egy kanonokot maguk közül, akinek király nevezetet adá- nak, mivelhogy az ő. tiszte vala a királyok Királyát helyettesíteni az asztalnál, mint ahogy Jézus Krisztus összegyűjti őket egykoron ő szent paradicsomában, reménységük szerint.
Megválasztották pedig messire Guillaume Chap- pedelainet, jó erkölcsének és bőkezűségének okáért.
Gazdag ember vala, mert szőllőit megkímélték az ar- magnaci és burgundi kapitányok, a kik a Champa- gnet pusztították. Szerencséje volt, — s ezért előbb Istennek, azután saját magának tartozott hálával — hogy egyformán, szeliden bánt azzal a két párttal, mely a liliom országát dúlta.
Gazdagsága nagyon elősegítette megválasztását, mertjebben az esztendőben nyolcz frank vala a búzá- nak vékája, huszonöt tojás hat frank, egy ösztövér
A király iszik. 37 kis malacz hét, úgy, hogy az egyházi férfiaknak, akárcsak a szegény embereknek, egész télen káposz- tával kellett beérniök.
Vízkereszt ünnepén, tehát messire Guillaume Chappedelaine fölölté dalmatikáját, kezébe pálmaágat vett királyi pálczának s helyet foglalt a székesegyház kórusán, egy aranyszövetü mennyezet alatt. Aközben pedig három kanonok indult el a sekrestyéből, koro- nával ékesen. Az egyik fehérbe, a másik vörösbe, a harmadik feketébe volt öltözve. A napkeleti mágusz- királyokat mímelték, a templom azon része felé halad- ván, mely a kereszt lábának neveztetik, s a szent Máté szerint való evangéliumot énekelték. Egy diakon öt meggyújtott gyertyát vitt egy pózna végén, hogy azt a csodálatos csillagot példázza, mely a máguszo- kat Bethlehembe kalauzolta; áthaladván pedig a közép- hajon, bement a kórusba. A többiek énekszóval követ- ték, s mikor az evangéliumnak eme szövegéhez ér- keztek : Et intrantes domum, invenerunt puerum cum Maria, matre ejus, et procidentes adoraverunt eum, *) — megállapodának messire Guillaume Chappedelaine előtt, alázatos térdhajtással üdvözölvén őt. Három gyermek volt a kíséretükben sóval és egyéb fűszerszámokkal, melyeket messire Guillaume kegyesen fogadott, mint ahogy egykoron fogadta a Gyermekkirály az aranyat, tömjént és mirrhát. Azután nagy áhítat közben érték végét a szent misének.
Este a kanonokok a Vízkereszt királyához vol- tak hivatalosak. Messire Guillaume háza éppen szem- ben feküdt a templomnak. Rá lehetett ismerni az alsó kapu fölött lévő arany sisakról, mely kőpajzsba volt vágva. A nagytermet ez éjszakára földíszítették lom-
*) És belépvén a házba, ott találták a gyermeket Máriával, az ő anyjával, s térdreesvén imádták őt.
38 Anatole France'
bókkal és kivilágították tizenkét gyantás fáklyával.
A káptalan helyet foglalt az asztalnál, melyen egy egész sült bárány illatozott. Nevezet szerint : Jean Bruant, Thomas Alépée, Simon Thibouville, Jean Coquemard, Denys Petit, Pierre Corneille, Barnabé Videloup és François Pigouchel, valamennyien a Szent Péter székesegyház kanonokjai ; továbbá messire Thibault de Saulges várnagy, laikus öröklő kanonok, az asz- tal legvégén pedig Pierrolet. a kis íródeák, a ki bár irni nem tudott, titoknoki teendőket végzett messire Guillaume Chappedelaine körül s ministrált neki a szent mise alkalmával. Olyan orczája volt, mint egy
fiúruhába öltöztetett leánynak. ·.
0 szokott megjelenni angyalruhában a Szűz szeplőtelen fogantatásának napján.
Mert régi szokás szerint a Kántorbőjt szerdá- ján azt az evangeliumi fejezetet olvasták a mise
alatt, mely Gábor arkangyal megjelenéséről szólt, a ki eljött Máriával tudatni a Megtestesülés titkát. Egy emelvényre fiatal leányt állítottak, a kinek szárnyas gyermek jelentette, hogy nemsokára az Isten fiának anyja lészen, s a fiatal leány fölött kitömött galamb lebegett. Pierrolet már két esztendeje végezte az angyal tisztét.
De annak, hogy a lelke is olyan szelíd legyen, mint az arcza, sok híja volt. Az erőszakos, vak- merő, czivakodó fiú kész volt belekötni a nála idő- sebbekbe is. Azt is gyanították, hogy a szoknyák után fut. A városban őrségen levő katonák példaadása volt a mentsége, s nem is vették nagyon számon ezeket a rossz tulajdonságait. Messire Guillame Chappedelainel inkább az bántotta, hogy Pierrolet armagnaci volt, s bele szeretett kötni a burgundiakba. A kanonok szerint az ilyen lelkület nagyon veszedelmes, sől pokoli baj volt a derék Troyesben, hol boldogul
