Statisztikai Szemle, 95. évfolyam 1. szám
Szakirodalom
Könyvszemle
Hoóz I.:
A demográfia oktatása a jogász- és közgazdászképzésben
Pécsi Tudományegyetem. Pécs. 2016. 206 old.
Mielőtt a könyvről megosztanék néhány gondolatot az Olvasóval, szeretném méltatni a szerzőt, Hoóz István professzort, aki, bár évti- zedek óta jelen van a statisztika és a demográfia szakmájában, mégis talán kevéssé ismert. En- nek oka alighanem az, hogy szeret a háttérben maradni, kerüli a nyilvánosságot, szívesebben szeret dolgozni semmint szerepelni. Csendes, visszahúzódó természete ugyanakkor mélyen gondolkodó tudóst takar, aki amellett, hogy aktívan hozzájárult a demográfia hazai művelé- séhez, sokat tanított, és amikor kellett, nem sajnálta a fáradságot arra, hogy „levezényelje” a közgazdasági oktatás pécsi meghonosítását, megalapozva ezzel mára az ország egyik leg- jobb közgazdasági egyetemi képzését.
Jelen műve egy átfogó összefoglalás és át- tekintés, bár a szerző a címben erősen korlá- tozza a vizsgálandó területet, hiszen a statisz- tika és demográfia összetartozó, és a történe- lem során közösen kifejlődött tudományágát megkísérli szétválasztani, és látszólag csak a demográfiára tér ki. Az oktatás vizsgálatával ugyanis a tudományterületnek csupán egy bizonyos területen, az oktatásban felmerült problémáit kutatja, jóllehet ez – főként a múlt- ban – nehezen volt elválasztható a diszciplína művelésének egyéb vonatkozásaitól. Végül még tovább szűkíti a vizsgált területet a jogi és közgazdasági képzésre. Ez a témaszűkítés
valószínűleg azért volt célszerű és magától értetődő a szerző számára, mert joggal úgy érezhette, erre van leginkább rálátása, emellett így az olvasók nem kérhetik számon tőle a teljességet, az esetlegesen kimaradó fejezete- ket, kérdéseket. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a legutóbbi időkig igen nehezen volt megoldható az említett szűkítés, hiszen az oktatás szerkezete nem igazán tette lehetővé a jogi és közgazdasági képzés steril leválasztását a rokon területekről, és ugyanez mondható el a statisztika és demográfia viszonyáról. A de- mográfia- illetve statisztikaoktatást illetően pedig utalni kell arra a könyvben is többször említett tényre, hogy a közelmúltig az volt a jellemző egyetemi struktúra, hogy egy tanszé- ken egy professzor dolgozott, aki többnyire a szakterület művelésének, sőt gyakran állami irányításának is kiemelkedő alakja volt, így az oktatás szinte szükségszerűen perszonáluniót alkotott a szakma kutatásával és gyakorlatával.
Mindezeket összegezve megállapítható, hogy a könyv – leszűkített tematikája ellenére – mégis a magyar statisztikai gondolkodás és a nagy magyar statisztikai gondolkodók részletes és alaposan kutatott történetét, azaz kis túlzással a magyar statisztika szellemiségének történetét foglalja magában. A szerző mintegy 200 olda- lon fejti ki mondanivalóját, és a kötet négy nagy részre tagozódik.
Az első rész a fogalmi bevezető (a későb- biekben használt fogalmak, úgymint az iskola- típusok, az oktatók kategorizálása, a múltbeli és jelenlegi tudományos fokozatok bemutatása stb.) után rövid fejtegetést szentel a demográ- fia definíciójára, körülhatárolására és főbb területeinek bemutatására.
92 Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 95. évfolyam 1. szám A második rész a magyar egyetemi oktatás
kezdeteit mutatja be.
Az európai kezdet után sorra alakultak meg a magyarországi egyetemek, először Pécsett, majd Nagyszombatban, Pesten, Ko- lozsvárott, Debrecenben és Pozsonyban. A fejezet az egyetemek, karok, tanszékek és kiemelkedő személyek tevékenységét termé- szetesen elsősorban a statisztika és a demográ- fia szempontjából értékeli.
A harmadik rész az 1848 és a második vi- lágháború közti időszakot tárgyalja. Ebben az időszakban amellett, hogy a felsőoktatás struk- túrája megszilárdult, jellemző volt, hogy foko- zatosan kialakultak a statisztika és demográfia intézményei: a Statisztikai Bizottság, a Köz- ponti Statisztikai Hivatal és később folyóirata, a Statisztikai Szemle, a Fővárosi Statisztikai Hivatal, valamint megindultak a használható és megbízható statisztikákhoz szükséges rend- szeres, illetőleg eseti adatfelvételek. Aligha- nem ezt az időszakot tekinthetjük a magyar statisztika első (és talán egyetlen) aranykorá- nak, ami egyebek közt abból is kitűnik, hogy Magyarország ekkor kapcsolódott be a nem- zetközi statisztikai életbe (kongresszusok, részvétel tagként a Nemzetközi Statisztikai Intézet munkájában, konferenciák), és a sta- tisztika valamint a demográfia mint tudomány nagymértékben felértékelődött. Ennek egyik jele volt az, hogy a szakma kiemelkedő egyé- niségei szinte kivétel nélkül a Magyar Tudo- mányos Akadémia tagjaivá választattak.
A könyv negyedik, befejező része a máso- dik világháború utáni időszakkal foglalkozik.
Itt már jobban elválik a jogász- és közgazdász- képzés a más területeken folyó képzéstől, ugyanakkor érthető módon nagy súllyal szere- pelnek a Pécsi Egyetem közgazdász- képzésének kérdései. Ennek a résznek talán legizgalmasabb témája az 1940-es és 1950-es évek politikai csatározásainak vetülete a sta- tisztika és demográfia oktatására, az oktatók és
tudósok gyakran derékba tört pályái, majd (többnyire kései) rehabilitációi, valamint ezeknek a hibáknak és bűnöknek a máig nyúló hatásai a statisztikára, a demográfiára és azok oktatására. Ezt a részt a jelenlegi felsőfokú képzés fontosabb elemeinek statisztikája zárja.
A könyv egy rövid utószóval ér véget, amelyben az összefoglaló gondolatok mellett kibújik a szerzőből a kedvezőtlen, sőt eseten- ként már-már tragikus népesedési folyamato- kért aggódó demográfus is.
A tartalomjegyzék szikár bemutatása mel- lett az ismertetésnek természetesen ki kell térnie a mondanivalóra, ami azért nehéz, mert az egész tárgyalásmód igen aprólékos, részle- tekbe menő, kicsit kutatási beszámoló-, doku- mentációszerű, voltaképpen forrásértékű ta- nulmány, amelyből egy-egy kis részt, monda- nivalót kiemelni nem lenne helyes. Ezért inkább nem is próbálok meg leragadni vala- mely részletnél – a megfelelő kor és intézmény tevékenységében, szerepében annak célszerű elmélyedni, aki az adott kis terület iránt érdek- lődik. A következőkben megkísérlek néhány olyan tendenciát, jelenséget megragadni, amelyek talán szóról szóra nem is szerepelnek a műben, mégis, az egész könyvet végigolvas- va, felmerülhetnek az olvasóban. Hangsúlyo- zom, nem ezek alkotják a könyv lényegét, hiszen a lényeg itt egész biztosan a részletek- ben van, de ezeket a részleteket nem lehet egy rövid ismertetőben átadni az olvasónak.
Számomra a fent elmondottakon túl érde- kes és tanulságos volt az, ahogy a szerző az intézmények és az oktatás bemutatásával valójában a statisztika fejlődését is bemutatta.
Kezdetben vala a leíró statisztika, aminek lényege az volt, hogy nem mennyiségeket, hanem minőségeket írt le és nem számokkal, hanem verbálisan. (Gondolná-e ezt valaki manapság, amikor a statisztika, mint a számok tudománya él sokak fejében?) A leírás akkori- ban az állam és egyes elemei állapotának
Szakirodalom 93
Statisztikai Szemle, 95. évfolyam 1. szám megismertetését jelentette. Számok nélkül,
hiszen nem voltak számok (felvételek), me- lyekkel jellemezni lehetett volna a vizsgált jelenségeket. Azután a fejlődés oda vezetett, hogy a leírást egyre inkább támogatták külön- féle – mai kifejezéssel azt mondanánk mono- grafikus, (nem reprezentatív) – adatok, melyek természetesen főleg, és csaknem kizárólag az állam és annak egyes elemei állapotára (népes- ség, erőforrások számbavétele, gazdasági tevékenység stb.) vonatkoztak. Paradox módon alighanem sokat segítettek ebben a háborúk, amelyek megtervezéséhez minél több ismeret- re volt szükség. Gondoljunk akár emberanyag- ra, akár az összes többi erőforrásra, akár a következmények számbavételére. Így alakult ki a mai értelemben vett leíró statisztika, mely egyik fontos eleme, pillére (vagy inkább társ- tudománya) lett a demográfia. A mai értelem- ben vett következtetéses statisztika, mely a leíró statisztikával és az egész kialakult gya- korlattal együtt a mai statisztikatudományt alkotja, alighanem a politikai aritmetikával indult, melynek kezdeteiről és magyar vonat- kozásairól részletesen olvashatunk a könyv- ben.
Hasonlóan érdekes végigkövetni azt, hogy miként változott a statisztika jelentősége az oktatásban, és ezzel együtt nyilván a gyakor- latban is. Eleinte a statisztika csak szabadon választható, kiegészítő tárgy volt, később az általános műveltség része lett, majd elsősorban az 1800-as évek közepétől a magyar közigaz- gatás megerősödésével kötelező és alaptárggyá vált, hiszen ne feledjük, a jogi képzés biztosí- totta a közigazgatás számára a szakember- utánpótlást. Ennek a gárdának pedig nagy szüksége volt az ország állapotainak megisme- résére – amihez az akkori statisztika segített hozzá. Innen már egyenes út vezet oda, hogy a statisztika tartalmának megváltozása kapcsán mára minden jogi, közgazdasági (és egyéb társadalomtudományi) képzésben a statisztika
(és részben azon belül a demográfia) kötelező módszertani tárggyá vált. (A könyvtől nem függetlenül jutott eszembe az az érdekes, bár nem mindenki által osztott megállapítás, mi- szerint ma a statisztika a társadalomtudomá- nyok matematikája.)
A könyvet lapozgatva, olvasgatva elgon- dolkoztam a nyelv némileg ellentmondásos szerepén a demográfia, statisztika (és általában a tudomány) magyarországi fejlődésében.
Közismert, hogy a tudományok nyelve Euró- pában sokáig a latin volt, de a XIX. századtól kezdve – néhány tudományágat (például az orvostudomány) leszámítva – a tudományok egyre inkább a nagy nemzetek (francia, német, angol) nyelveiben fejlődtek tovább, és értek el egyre magasabb és magasabb szintet. A mate- matika, fizika vagy éppen a statisztika akkor korszerűnek tekinthető eredményei ezeken a nyelveken voltak elérhetők. Ugyanakkor az is köztudott, hogy Magyarországon a művelt köznemesi (és polgári) réteg preferált nyelve a latin volt, ami a hagyományok és a nemesi státus hangsúlyozása mellett azzal is magya- rázható, hogy a latin a német nyelv egyfajta ellenlábasa volt, latinul beszélni az országgyű- lésen hazafiasabb dolog volt, mint németül. A reformkorban azután megerősödtek a nemzeti törekvések, ami a magyarnyelvűség előretöré- sét hozta magával mindenütt: a politikában, az államigazgatásban, a tudományban, a művé- szetekben, az oktatásban és a mindennapi életben is. Ez még nem jelentett volna nehéz- séget, ha Magyarország leíró statisztikáját magyarul kellett volna megtanulnia a közigaz- gatás leendő vezetőinek. Az igazi probléma ott volt, hogy a statisztika tudományának fejlődé- se sem a magyar, sem pedig a latin nyelvnek lényeges hasznát nem látta, mert a modern statisztika franciául és angolul volt olvasható.
Így hiába tudott, úgy ahogy, latinul és németül a lateiner réteg, tudása, inkább gátolta mintsem segítette a fejlődést ezen a területen. A statisz-
94 Szakirodalom
Statisztikai Szemle, 95. évfolyam 1. szám tika tudományának és gyakorlatának korabeli
nagyjai hamar belátták ezt, és elsősorban francia kapcsolataik és nyelvismeretük révén hamar be tudtak kapcsolódni a statisztika és demográfia nemzetközi szervezeteinek munká- jába, és csatlakozni tudtak a fő nemzetközi tendenciákhoz. Az más kérdés, hogy az első világháborút követő években Magyarországon mind a tudományban, mind a közéletben újra a német befolyás vált dominánssá, így a statisz- tikusaink is főként a német leíró iskolát követ- ték, lényegesen kevesebb figyelmet fordítva az angolszász, matematikai bázisú, modellező szemléletű statisztikára. Ehhez, mármint a leíró statisztika dominanciájához alighanem az is hozzájárult, hogy a statisztika művelői elsősorban a jogi, közgazdasági, társadalomtu- dományi körökből verbuválódtak, akik keve- sebb affinitást éreztek a matematikai szemlé- lethez, mint a hagyományos leíró statisztiká- hoz. Természetesen mindez a statisztika és demográfia oktatásában is megnyilvánult.
Végül még egy témát emelek ki a tárgyal- takból. A könyvet olvasgatva hamar feltűnik az olvasónak, hogy az oktatás szervezése a vizsgált történeti időszakban mennyire hekti- kus volt, az egyes karok, tanszékek alapítása, megszűnése, átnevezése, áthelyezése milyen gyakori, mennyire a napi politikai erőviszo- nyok függvénye lehetett (mindig, akárcsak most). Gyakorlatilag követhetetlen egy-egy intézmény sorsa, látszólag teljesen érthetetle- nek a változtatások. Ha az intézményi struktú- rán túllépünk, a személyi ügyek, ha lehet, még kuszábbak: elnyert és elutasított pályázatok, váratlan kinevezések és visszahívások, látvá- nyos akadémiai karrierek és bukások, tudomá- nyos fokozatok odaítélése és látszólag indoko- latlan visszavonása, tudósok haláluk utáni rehabilitációja… A magyar statisztika és de- mográfia oktatásának története tele van ilyen történetekkel. Az olvasóban okkal merül fel a kérdés, hogy ha ez így van az oktatásban,
akkor másképp van a gyakorlatban? Ha ez így van a statisztikában, akkor máshogy van, mondjuk a biológiában, vagy a művészetek- ben? A szerző aligha akarta ezt így megfogal- mazni, de ez a könyv is megerősít abban, hogy a manapság tapasztalható magyar nyomorúság valahol itt is gyökeredzik.
A könyv – mint már említettem – jószeri- vel dokumentáció. Ennek megfelelően stílusa tartózkodóan tárgyilagos. Egész tárgyalásmód- ja, felépítése következetes, régiesen precíz.
Nyelvezete jól érthető, választékos, szabatos.
Szerkesztése, tipográfiája kissé avítt, de jól illik a tartalomhoz. Az olvasót kissé meglepi az, hogy az egész megjelenés a számítógép előtti korszakot idézi előrehozott jegyzeteivel és az aláhúzásokkal történő kurziválásaival.
De ez nem zavaró, sőt éppen ez ad némi külö- nös, kicsit régies ízt a műnek.
Hátra van még az a kérdés, hogy kinek ajánljuk ezt a könyvet? Az egészet egyben végigolvasni csak a szűkebb szakmának, és az ínyenceknek lehet javasolni. A könyv egyes részletei a megfelelő részekkel foglalkozó kutatóknak nemcsak érdekes, hanem hasznos is, hiszen, mint már említettük, forrásértékkel is bír. Egyébként azt ajánlom a statisztika és a demográfiai iránt érdeklődőknek, vegyék kézbe, keressenek ki egy számukra érdekes kort, intézményt, területet és érdemes végigla- pozgatni, közben meg-megállni, elgondolkod- ni. Megéri. Ez az olvasási mód persze korfüg- gő is: nehezen képzelhető el a virtuális világon nevelkedő x-y-z-alfa generációk számára.
Nekik ez bizonyára túl lassú, lineáris, nincs benne kihívás, nem mozgatja meg állítólagos kreativitásukat. Kár, pedig – a történelem mellett – ők is tanulhatnának belőle alapossá- got, kitartást és kiváló áttekintő képességet.
Hunyadi László,
a Budapesti Corvinus Egyetem professor emeritusa E-mail: hunyadi44@gmail.com
