szatáj 6 4 . É V F O L Y AM

116  Download (0)

Full text

(1)

szatáj

6 4 . É V F O L Y A M

Kálnay Adél, Márton László

prózája

Báger Gusztáv, ázár Bence András,

Simái Mihály, Szálinger Balázs

versei

Bálint Péter, Valastyán Tamás

Szentkuthy Miklósról

Lengyel András osztolányi Dezsőről Miklosovits László

alkotásai

KVSSF

W>

1

2010. januar

(2)

tiszatáj

I R O D A L M I F O L Y Ó I R A T

Főszerkesztő:

OLASZ SÁNDOR

Szerkesztő:

HÁsz

RÓBERT

A s z e r k e s z t ő s é g t a g j a i :

A N N U S GÁBOR

(művészeti szerkesztő)

DOMÁNYHÁZI EDIT

(nyelvi lektor)

HAJÓS JÓZSEFNÉ

(szerkesztőségi titkár)

tiszatáj

Megjelenteti a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma

a Csongrád Megyei Önkormányzat, Szeged Megyei .Jogú Város Önkormányzata, a József Attila Alapítvány ,

a Nemzeti Kulturális Alap és

a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete támogatásával.

nka

Felelős kiadó: Tiszatáj Alapítvány.

Szedés, tördelés: Tiszatáj Alapítvány.

A lapot nyomja: Garmond 2000 Kft., Szeged.

Felelős vezető: Kinyik Erika. Nemzeti Kulturális Alap

n i a s z r e

Internet: www.tiszataj.hu e-mail: tiszataj@tiszataj.hu

Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Tel. és fax: (62) 421-549. Levélcím: 6701 Szeged, Pf. 149.

Terjeszti: Lapker (Magyar Lapteijesztő Rt.)

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága 1008. Budapest, Orczy tér 1.

Előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mailen: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: 303-3440

További információ: 06 80/444-444 Egyes szám ára: 500 forint.

Előfizetési díj: negyedévre 1200, fél évre 2400, egész évre 4800 forint.

ISSN 0133 1167

(3)

Tartalom

LXIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 2010. JANUÁR

MÁRTON LÁSZLÓ:A papagáj ... 3 PINTÉR LAJOS:tiszavirág ... 39 SIMAI MIHÁLY:Épp szonátát játszott az Isten; A tékozló

fiú; Rózsatorony, hetedik ablak; Kezed a titkok ka- puján ... 41 BÁGER GUSZTÁV:Ponyva; Pancs; Szakadozó selyemkelme;

Díszletek; Textus keletkezik; Adás, vétel; A len illata 44 KÁLNAY ADÉL:Terézke ... 50 SZÁLINGER BALÁZS:Történelmi ösztön; Házam elé a fé-

nyes arcú ... 58 LÁZÁR BENCE ANDRÁS:Egy családfát; Az egyiket tőled;

Aminek így kell; Hogy te leszel ... 60

T A N U L M Á N Y

BÁLINT PÉTER:Utazás-„leírások” Szentkuthy naplójában 67 VALASTYÁN TAMÁS:Mit ér az ember, ha ír? (Ahogy Szent-

kuthy olvas) ... 76 LENGYEL ANDRÁS: A négerkedő Kosztolányi ... 85

K R I T I K A

TURI TÍMEA: A nem létező bírálat (Darvasi László: Virág- zabálók) ... 93 MÉNESI GÁBOR: „Szeretek mesélni” (Megjegyzések két

Gion-monográfia kapcsán) ... 100

(4)

BARTHA ÁKOS:Tényfeltárás kisebbségben (Cseke Péter:

A magyar szociográfia erdélyi műhelyei) ... 108

M Ű V É S Z E T

TÓTH ATTILA:Egy legenda visszatért (Amerigo Tot kiállí- tása a szegedi Vármúzeumban) ... 110

Szerkesztői asztal ... a belső borítón

ILLUSZTRÁCIÓ MIKLOSOVITS LÁSZLÓ alkotásai

a címlapon,

a 38. (Csokonai Vitéz Mihály), 43. (Kölcsey Ferenc),

57. (Vajda János), 59. (Madách Imre), 66. (Babits Mihály) és a 107. oldalon (Nagy László)

(5)

M

ÁRTON

L

ÁSZLÓ

A papagáj



Először arra gondoltam, hogy a címszereplővel, a papagájjal kezdem ezt a történetet. Va- lahogy így:

„A papagáj egy ruháskosár méretű kalitkában lakott, és egyetlenegy szót ismételgetett, miközben fel és alá mászkált a kalitka drótfonatú falain. Mindig csak ezt hajtogatta:

»Fűzfa… Fűzfa… Fűzfa…« Méghozzá olyan hanghordozással rikácsolta ezt a szót, mintha segítségért kiáltana vagy kegyelemért könyörögne. Egyszer már hallottam ezt a hangot:

gyerekkoromban, amikor a szomszéd család háztartási alkalmazottja ügyetlenül fogott hozzá egy csirke levágásához, és miközben szanaszéjjel fröcskölt a vér, a csirke hallatott hasonló hangokat. Csak éppen annak a gyermekkorban hallott halálsikolynak nem volt semmi értelme, míg a papagáj mégiscsak egy fűzfát emlegetett. Márpedig annak, hogy

»Fűzfa…«, igenis van értelme, még ha nem is valami nagyon sok.

A másik lényeges különbség abban mutatkozott meg, hogy a papagájt senki sem akarta levágni. Ez az eshetőség föl sem merült.

Nagy, szürke madár volt. Nem hasonlított fajrokonaihoz, az élénk színekben pompázó törpepapagájokhoz, és nem értettem, miért kell kegyelemért könyörögnie, méghozzá ilyen szenvedélyesen. Később megtudtam, hogy Shakespeare Othello című tragédiájában hang- zik el egy fűzfáról szóló dalocska; a színmű hősnője, Desdemona énekli kevéssel azelőtt, hogy a féltékenységtől őrjöngő férj rátör, és puszta kézzel megfojtja. A papagáj tulajdo- nosa egy színésznő volt, aki egy időben Desdemona szerepét játszotta az egyik fővárosi színházban, és otthon tanulta a szerepet. Így történhetett, hogy a papagáj emlékezetében éppen ez az egy szó ragadt meg. Ez minden tekintetben kielégítő magyarázatnak látszott, így tehát nem sokat gondolkoztam rajta, sőt, egy kicsit később el is felejtettem az egészet.

Sohasem láttam repülni, még akkor sem, ha kiengedték a kalitkából. Olyankor is csak sétált és mászkált. A fal mellett ki volt feszítve egy drótháló a padló és a mennyezet között:

legtöbbször azon gyakorlatozott, ám a karosszékek és a dívány kárpitján észrevehető volt, hogy abba is szívesen belemélyeszti karmait. Olyan nagy és erős volt a csőre, hogy meg- törte vele a mogyorót. Az általa ismert egyetlen szót is úgy ejtette ki, mintha a segélykiál- tás vagy rimánkodás közben csonthéjas magot ropogtatott volna. Mondom, sohasem re- pült, pedig jókora szárnyai voltak. Csakhogy az ő röptének nem az 1970-es évekbeli pa- nellakás nagyobbik szobáját, hanem tengereket és pusztaságokat kellett volna átszelnie.”

*

Először így akartam kezdeni, de aztán másképp akartam. Leginkább valami ehhez hasonló módon:

„Harmadéves magyar–német szakos hallgató voltam a pesti egyetem bölcsészkarán, amikor megnéztem egy akkor nagy feltűnést keltő filmet, melyben azonnal ráismertem

(6)

Juhász Sárára, aki, ha jól emlékszem, két évvel járt fölöttem a gimnáziumban. Hogy pon- tosabban fogalmazzak: nem Sárát ismertem föl, hanem Sára életének egy fontos epizódját.

Sára két évvel volt idősebb nálam; tehát amikor a film játszódik, az 1950-es évek végén, kevéssel a forradalom leverése után, ő még csecsemő lehetett.

Márpedig ebben a filmben semmiféle csecsemő nem szerepelt, sőt még óvodás vagy iskolás korú gyerek sem.

Ez a film kizárólag felnőttekről szólt, mindenekelőtt két fiatal nőről, egy színésznőről és egy újságírónőről. Akkoriban azt mondták, hogy ez egy »bátor« film. Tudniillik ez volt az első olyan magyar játékfilm, mely nyíltan témájává tette, és ellenérzések vagy gúnyoló- dás nélkül mutatta be az úgynevezett »leszbikus« szerelmet, ugyanakkor pedig érzékel- tette a forradalom utáni megtorlások időszakának nyomasztó légkörét is.

Egy gáncsoskodó kritikus ezt fel is rótta a filmrendezőnek. Szerinte abból, hogy a film az egyik fiatalasszonyt, a barnát, az újságírónőt (a színésznő szőke volt) egyszerre mutatja igazságszeretőnek és leszbiánusnak, a néző »óhatatlanul arra következtet majd, hogy aki az igazságot kimondja, az buzi«. Emlékszem, egy barátom, akinek tetszett a bátor film, a kritika szerzőjére pedig neheztelt egy személyes ügy miatt, a cikk olvastán méltatlankodva felcsattant: »A Dosztojevszkij-olvasó pedig óhatatlanul arra következtet majd, hogy aki öregasszonyt gyilkol, az diák!«

Különben csak az egyik nő, a barna volt kimondottan leszbikus hajlamú, mert a szőke benne élt egy házasságban. Igaz ugyan, hogy ez egy láthatóan rossz házasság volt. A film- beli fiatalasszony olyan őszinte és intenzív undort mutatott férjével, egy magas rangú bel- ügyes tiszttel, a nemrég újra megszilárdult önkényuralom fontos emberével szemben, amilyet csak el tud játszani a mozivásznon egy tehetséges színésznő. (Egyébként is igazi jutalomjáték, ha egy 1980-as évek eleji színésznő egy 1950-es évek végi színésznőt alakít- hat. És egy délceg, izmos, nagybajuszos férfitól kell undorodnia, nem pedig egy meztelen csigára emlékeztető vakarcstól.) Mindenesetre a házasság gyermektelen volt, legalábbis a filmben.

Ugyanis később, miután zúgó fejjel és összeszorult szívvel kibotorkáltam abból a bel- városi moziból, ahol a filmet vetítették, megszereztem és elolvastam azt a kisregényt is, melynek alapján készült a film. Ebben az irodalmi alkotásban a házaspárnak már igenis volt gyereke. Egy csecsemőkorú kislányuk volt.

Ő kellett hogy Juhász Sára legyen.

Az ő édesanyja, helyesebben a kisregény hősnője, még helyesebben a mozivásznon lát- ható szőke fiatalasszony, miután különböző színházi férfiakkal megcsalta az urát, a rende- zőktől kezdve a színészkollégákon át egészen a műszakig, egyszer hagyta magát egy nőtől is elcsábítani.”

*

Így akartam kezdeni, de aztán rájöttem, hogy egy évtizedekkel ezelőtt játszott film felidé- zése túl sok figyelmet és türelmet követelne az olvasótól. Ezért úgy döntöttem, hogy megint csak másképp kezdem. Ilyesformán:

„Abban az évben, amikor elveszítettem a munkahelyemet, és alkalmi munkákkal, főleg tolmácsolással kerestem annyi pénzt, amennyi elég volt a létfenntartáshoz, kis híján bele- dobtam a Balatonba egy embert. Ez egy hajókiránduláson történt. Illetve nem történt.

Mert hát végül is nem történt semmi. Az az ember, akit majdnem beledobtam a vízbe, egy

(7)

alacsony termetű, idősebb férfi volt, és a fedélzeti korlátnál beszélgetett velem. Szó szót követett: ő kérdezett valamit, én feleltem, aztán mondott egy mondatot, majd egy másikat és egy harmadikat. Akkor fordult meg a fejemben, hogy felnyalábolom és átemelem a fe- délzeti korláton.

Nem vagyok hirtelen haragú, ezért aztán csodálkoztam is, hogy egy szempillantás alatt elfogott a düh, méghozzá ilyen hatalmas erővel. Bár, ami azt illeti, még ez a hatalmas erő is kevés volt ahhoz, hogy kezet emeljek rá, hogy akár egy ujjal is hozzányúljak. Ez a hatal- mas erő, ahelyett, hogy hozzáadódott volna az én jóval csekélyebb erőmhöz, valójában el- lenem fordult, és megbénított. Már nem is haragot éreztem, hanem a tehetetlen ember ke- serűségét.

Már amikor messziről, a hajó túlvégéről megpillantottam ezt a férfit, valamiféle meg- magyarázhatatlan, kínos érzésem támadt. A hatvanas évei vége felé járó, kopaszodó férfi viszonozta a távoli pillantást, és úgy indult el felém, mintha láthatatlan zsinóron húzta volna egy láthatatlan kéz.

A hajó – vagyis egy motoros bárka, mely azonban árboccal és vitorlával is rendelkezett – a balatonfüredi kikötőből indult, és a Tihanyi-félszigetet megkerülve, a tó nyugati meden- céje felé haladt. Fedélzetén a személyzeten kívül körülbelül harminc ember tartózkodott, egy német turistacsoport és egy magyar hagyományőrző egyesület tagjai.

Én az előbbieknek tolmácsoltam. Azaz éppen akkor nem tolmácsoltam, mert német turistáim szótlanul gyönyörködtek a víztükör zöldes, opálos derengésében és a víz felé tá- rulkozó félszigetben, a szőlőhegyekben, a tihanyi apátság tornyaiban.

A férfi pedig, aki nyílegyenesen felém jött, az utóbbiak, a hagyományőrzők közé tar- tozhatott. Később kiderült, hogy ő az egyesület alelnöke vagy titkára vagy jegyzője, min- denképpen fontos tisztségviselője.

Odalépett mellém a korláthoz, és mondta a nevét. Szokványos neve volt, melynek vi- selői egy egész hasábot megtöltenek a telefonkönyvben. Én is mondtam az enyémet.

– Nahát, Perczel! – kiáltotta lelkesen. – De hiszen ez egy történelmi név! Perczel Mór, a honvéd tábornok! Perczel Etelka, Vörösmarty Mihály ifjúkori szerelme! Te is rokonság- ban állsz a bonyhádi ággal?

Letegezett. Kénytelen voltam kiábrándítani. Mondtam, hogy az én nevem nem Perczel, hanem Pelczer.

Csakugyan kiábrándultnak mutatkozott.

– Akkor, ugye, te sváb vagy – mondta kedvetlenül. – Hacsak nem zsidó.

– Hacsak – helyeseltem.

Arra számítottam, hogy ezek után faképnél hagy. Nem így történt: kitartott mellettem.

Valósággal rám tapadt, mint egy pióca. A tanulmányaimról faggatott. Nem elégedett meg annyival, hogy megtudta, mikor és milyen szakon végeztem el az egyetemet, arra is kíván- csi volt, hová jártam gimnáziumba.

– Az intézmény neve – mondtam neki –: Eötvös Loránd Tudományegyetem Rudas László Gyakorlóiskola.

– Nahát, a Rudas! – kiáltotta megújult elragadtatással. – De hiszen az egy nagyon jó iskola! Oda járt az én lányom is!

Gyanút fogtam. Világossá vált, miért támadtak rossz érzéseim a férfi teljesen szokvá- nyos, gyakori neve hallatára. Ezt az embert, aki nagyjából egyidős lehetett az én apámmal,

(8)

úgy hívták, hogy Juhász Pál. És kizárólag a lányáról volt hajlandó beszélni. Hogy ő milyen büszke a lányára. Hogy az ő lánya néprajzkutató lett. És milyen sokat publikál. És milyen sok helyen tanít. Jó nevű külföldi egyetemeken is. Amerikában is. Ausztráliában is. Az ő lánya. A Sára.

Ez volt az a pillanat, amikor kis híján nekiugrottam és bedobtam a vízbe. Ma is azt gondolom, hogy ez lett volna az egyetlen helyénvaló, férfias válasz az ostoba hencegésre.

Mégsem tettem így. Azt hiszem, Juhász Pál arca gyakorolt rám visszatartó erőt.

Juhász Pálnak, nem akarom szépítgetni, visszataszító, már-már kifejezetten ocsmány arca volt. Ahelyett, hogy részletesen leírnám, csak annyit mondok: minden vonására kiült a korlátoltság, a kegyetlenség és a bizalmaskodó kedélyesség Magyarországon eléggé gya- kori, furcsa keveréke.

Ez önmagában is kellemetlenül hatott volna, de igazán kínossá az tette, hogy kényte- len voltam észrevenni: Juhász Sára szembeötlően hasonlít az apjára. Vagyishogy ismeret- ségünk éveiben hasonlított, mert akkor már sok-sok éve nem láttam, és azóta sem talál- koztam vele. Sok-sok évvel ezelőtt volt egy arc, mely ennek a majdnem-ocsmány arcnak a pontos mása volt, csak éppen friss és feszes; én pedig ezt a friss és feszes lányarcot, mely hasonlított egy gonosztevő petyhüdt arcához, csókjaimmal borítottam sok-sok évvel ez- előtt.

Ekkor, a felismerés pillanatában kellett volna Juhász Pált besegítenem a Balatonba.

Én azonban ehhez túlságosan határozatlan voltam. Mondhatnám úgy is: gyáva. Tőlem csak annyi telt, hogy hátrább léptem, és így szóltam hozzá:

– Úgy tudom, hogy ön a lánya életrajzában nem játszott pozitív szerepet. Olyannyira nem, hogy emiatt börtönben is töltött egy időt, bár tudomásom szerint rövidebb időt a megérdemeltnél. Mindenesetre úgy tudom, hogy önnek vajmi kevés joga van ahhoz, hogy büszkélkedjen a lányával. Javítson ki, ha rosszul tudom!

Juhász Pál nem élt ezzel a lehetőséggel, nem javított ki. Én pedig nem néztem a sze- mébe, nem akartam ezzel is megszégyeníteni. Mire odanéztem, ahol az imént állt, ő már nem volt ott. Úgy eltűnt, mintha a föld, vagy inkább a tó vize nyelte volna el.”

*

Így akartam kezdeni, vagy majdnem így, de aztán rájöttem, hogy a kezdésnek ezzel a mód- jával sem vagyok megelégedve. Azt hiszem, sehogyan sem fogom elkezdeni ezt a tör- ténetet. Elvégre nyakig benne vagyunk.

*

Életemet akkoriban, serdülőkorom éveiben terméketlen szemlélődéssel töltöttem. A dol- gok puszta megpillantása vagy meghallása, a rájuk való visszaemlékezés, főleg azonban a róluk való képzelgés olyan, ma már átélhetetlen öröm forrása volt, mely részint a meg- nevezésből, részint annak ismétlődő visszavonásából adódott.

Egy hámló vakolatú falra hulló fénypászma; egy esti csillag a tv-antennák között; egy kenyérhéjat bólogatva csipkedő galamb szárnyán a párhuzamos, kékesfekete csíkok;

csöndes nyári éjszakákon oroszlánüvöltés (közel volt az állatkert) és halálhörgés (a szem- közti épület a Péterfy Sándor utcai kórház elfekvő osztályaként működött); szélfújta, le- hullott platánlevelek zörgése a Felvonulási tér végeláthatatlan betonfelületén ősszel; kato- nai díszszemlére készülődő helikopterek és vadászrepülőgépek dübörgése kora tavasszal:

(9)

mindezen dolgokhoz egyik pillanatról a másikra hozzáadódott a nevük. Létjogosulttá, vagy legalábbis tartalommal rendelkezővé tette őket. Aztán a következő pillanatban eltűnt a név, és a dolgok visszasüllyedtek abba a nyers, vad létezésbe, mely nem illeszthető be az emberi gondolkodás keretei közé.

A váltakozás, annak ritmusa és időtartama rajtam múlt. Én döntöttem el, hogy ott- hagyom-e a dolgokon a megnevezés hímporát, vagy eszméletem egy alig észrevehető vil- lanásával letörlöm. Ez a lehetőség nem egyszerűen csak kárpótolt a nyomorúságért és a boldogtalanságért, melyben teltek az évek, hanem őket – a nyomorúságot és a boldogta- lanságot – éppenséggel az intenzív megismerés nélkülözhetetlen feltételeivé léptette elő.

Mihelyt pedig a megismerést birtokbavételnek tekintettem, amelynek helyénvalósága meggyőződésemmé vált, a dolgok nevével való visszaélés nyomban erkölcsi igazolást is nyert.

Mindenfajta önhittség hiányzott belőlem (inkább az önbizalom hiánya gyötört), mégis annyira el voltam telve önmagammal, mint egy feszített víztükrű úszómedence, vagy, hogy arányosabb hasonlathoz folyamodjak, mint egy fürdőkád, melyben szürke tollak úszkálnak a forró víz felszínén. Biztosra vettem, hogy a tartalom én vagyok, és mire vilá- gossá vált, hogy az, aki vagyok, életem tartalmát jó esetben is csak befogadni tudná, a cseppek összeolvadó sokasága eltávozott a lefolyónyíláson. Sőt, még csak el sem távozott, mert a fürdőkádnak tekinthető személyiség – ne szépítgessük! – a valóságban mindvégig üresen állt.

Jöttek aztán elvont fogalmak is, mint például „kötelesség”, „fegyelem” és „dialektikus materializmus”: ezeknek többnyire gyöngyházfényük és barackillatuk volt. Mihelyt meg- ütötte a fülemet az a szó, hogy „osztályellenség” vagy „szabotázs”, rögtön eláradt a nyel- vem hegyén a szűkösen adagolt gyermekkori savanyúcukor édessége, és persze a savanyú- sága is. Ha viszont azt hallottam, hogy „honvédelmi kötelezettség”, akkor egy csodálato- san szép nyári hajnal ragyogott fel a szemem előtt, ami persze mégsem hajnal volt, hanem valami egész más. Utóbb hallottam, hogy az egyik nagy kambodzsai átnevelő tábornak, mely a lakosság széles rétegeit nevelte át az életből a halálba, csakugyan ez volt a neve:

„Hajnalpír Mosolya”.

Felbukkantak olyan szavak is, melyek a föntieknél kézzelfoghatóbb dolgokat jelöltek ugyan, én azonban nemhogy nem ismertem, de még csak elképzelni sem tudtam őket.

Ilyen volt például az „eszterág”. Hiába tudtam, hogy ez egy tájnyelvi szó, és gólyát jelent: a gólya továbbra is gólya maradt, az eszterág pedig nyugtalanítóan ingadozott a létező és a nem létező dolgok tartománya között.

Egy másik alkalommal az a még ritkább, még ismeretlenebb szó jutott eszembe, hogy

„szömörcsög”. Valósággal befészkelte magát az agyamba. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy olyan gombafajtának a neve, melynek kifejlett példányai zavarba ejtően hasonlítanak az erekcióban levő hímvesszőhöz. Sem ilyen gombát nem láttam soha, sem a szó pontos jelentését nem ismertem, de a visszataszító hangsort képtelen voltam kiverni a fejemből.

Ránéztem egy elpiszkolódott hóbuckára valamikor február elején, és ki kellett monda- nom, mintha egy bűnömet vallottam volna be: szömörcsög. Megpillantottam két önfeled- ten fickándozó fiatal vizslát a Városliget nyugati szélén vagy egy farkaskutyával közösülő gyermeklány színes képét egy pornómagazin belső címlapján, és ki kellett mondanom

(10)

(kellett volna), mintha életem értelméről vagy értelmetlenségéről adtam volna számot né- pes hallgatóság előtt: szömörcsög.

Éppúgy sajnáltam ezt a csúf hangzású szót, illetve a dolgot vagy élőlényt, mely ezzel a szóval van fölcímkézve, mint azt a sebesült denevért, melyet osztálytársaim lőgyakorlat közben találtak és öltek meg, saját bevallásuk szerint kegyelemből. Egyszer, amikor már majdnem sikerült elképzelnem a számomra tökéletesen ismeretlen szömörcsögöt undo- rító neve nélkül, éppen egy óvoda udvara mellett mentem el, ahol a vékonyka hangok ezt énekelték:

„Koszorú, koszorú,

mért vagy olyan szomorú?” –

„Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú!”

Összeszorult a szívem. Úgy emlékszem, sírtam is. Olyan őszintén és intenzíven együtt éreztem a koszorúval, ahogyan élő emberrel bizonyára nem tudtam volna együtt érezni.

Még Juhász Sárával sem.

Pedig határozott szándékom volt, hogy őt – ellentétben az általam ismert legtöbb em- berrel – nem sajnálni fogom, nem is részvétet érzek iránta, hanem elsajátítom, sajátommá teszem azt a bajt vagy szerencsétlenséget, mely akkora súllyal nehezedett rá, hogy minden erejét megfeszítve is alig volt képes hordozni. Mégsem beszélt róla soha, senkinek. Így persze sokáig tartott, míg rájöttem, mi lehetne – mi kell, hogy legyen – az elsajátítás alapja vagy ürügye. Mire pedig mégiscsak kiderült, addigra már késő volt. Akkor már a förtelmes hangzású szömörcsög és a neve miatt búslakodó koszorú iránt sem élt bennem valami nagyon sok együttérzés.

*

Azt is eléggé későn tudtam meg, hogy Juhász Sárának van egy nagy, szürke papagája, aki tragikus hanghordozással azt az egy szót ismételgeti, hogy „fűzfa”. Juhász Sára sohasem beszélt a papagájról, ahogyan egyéb otthoni dolgairól sem, azt pedig nem engedélyezte, hogy felmenjek hozzájuk.

– Hozzánk nem lehet feljönni! – kiáltotta a Kacsóh Pongrác úti lakótelep egyik beton- kockájának üvegajtajában.

Nem azt mondta, hogy „felmenni”, hanem azt, hogy „feljönni”. Mintha ő már odafönt lett volna, és föntről, a harmadik emeletről tiltotta volna meg a látogatást. És már tulaj- donképpen odafönt is volt: látszott az üvegen keresztül, amint megy föl a lépcsőn, kettesé- vel szedve a fokokat; hátán iskolatáska, bal kezében sötétbarna papírzacskó. Ebben a zacskóban – akkor még nem tudtam – különböző magvak keveréke volt, papagájeleség.

Azt viszont tudtam, hogy Juhász Sára a harmadik emeleten lakik az édesanyjával. On- nan tudtam, hogy az üvegajtó mellett a kapucsengőn olvasható volt a két női név: Nagyell Viola, Juhász Sára, III. emelet és már nem emlékszem, hányas számú ajtó.

Nem értettem, miért nem lehet fölmenni hozzájuk; tény azonban, hogy mindig szere- peltek az életemben olyan személyek, akik lelkileg (nem ritkán testileg is) közel engedtek magukhoz, mégsem léphettem át a küszöbüket.

Egyszer például, már felnőttként, szerelmes voltam egy nőbe. Hozzájuk (így, többes számban) a fiatalasszony családi állapota miatt nem lehetett fölmenni. Így tehát egyik ba-

(11)

rátnőjének lakásán találkozhattam vele, ott viszont minden alkalommal ezt kellett halla- nom: „Siessünk, mert mindjárt jön a Móni!”

Volt aztán egy barátom, aki azért nem hagyta, hogy betegyem a lábamat hozzájuk, mert nem akarta, hogy meglássam a gyengeelméjű nővérét, aki állandó felügyeletre szo- rult, és nem volt szobatiszta. Egy másik barátom a szüleit szégyellte, egy harmadik a pla- fonon látható beázásfoltokat. Volt olyan is, aki engem szégyellt, miközben személy szerint ragaszkodott hozzám. Csak éppen azt nem szerette volna, hogy gondolkodásmódomról és jellemvonásaimról közvetlen tapasztalatokat szerezzenek a hozzátartozók.

Juhász Sárának azonban – legalábbis én eleinte így hittem – nem volt rejtegetni- vagy szégyellnivalója. Másfelől az a veszély sem állt fenn, amit egy középkorú édesanya, aki egyetlen lányára a kelleténél egy kicsit gondosabban is vigyázott, így fogalmazott meg:

„Anyuka tíz percre kimegy mosogatni, és kész a baj!” Nagyell Viola egykori színművész- nőnek nem kellett volna attól tartania, hogy kikezdek a lányával. Juhász Sára nem von- zott. Nem is tetszett. Ő tudniillik egy csúnya lány volt.

Hogy mennyire csúnya, az akkor vált igazán szembeötlővé, amikor egyszer mégiscsak fölmehettem hozzájuk, és megpillantottam Nagyell Violát, az egykori színésznőt, aki akkor már évek óta magatehetetlen roncs volt, de még így is látszott rajta, milyen szép nő lehetett fénykorában, sőt milyen szép még most is, valahányszor egy-egy pillanatra el- feledkezik megalázó helyzetéről és testi gyötrelmeiről. Mindenekelőtt azonban az látszott, mennyire nem hasonlít rá a kívánságait leső, azoknak teljesen alárendelődő, szerencsétlen fiatal lány.

*

Helyben vagyunk: a szerencsétlenségről, konkrétan Juhász Sára szerencsétlenségéről kell szót ejtenem. Pontatlanul fogalmaztam az imént, amikor azt állítottam, hogy Juhász Sára nem tetszett, ezért nem is vonzott. Az már igaz, hogy nem tetszett, de valamiféle vonzerőt mégiscsak gyakorolnia kellett rám, máskülönben nem töltöttem volna minden szabad percemet az ő társaságában. Szinte mindennap elkísértem Juhász Sárát azokra a nem túl kalandos, ámde hosszadalmas és vesződséges expedíciókra, melyek során beszerezte a Viola által összeírt listán szereplő javakat és létfenntartási cikkeket, az élelmiszereken és az újságokon kívül főképpen gyógyszert és gyógyászati eszközt.

Így emlegette édesanyját, a keresztnevén.

Egy idő múlva így emlegettem én is.

Juhász Sára egész lényében egyvalami vonzott: a szerencsétlenség irtózatos erejű ki- sugárzása. Ahogy megállt az iskolapad mellett, és ahogy járt-kelt az utcán, egy folyamato- san működő szerencsétlenség-radiátor volt.

Ahogy az emberek általában, úgy a szerencsétlen emberek sem egyformák. Van, akit hétköznapi, jelentéktelen, prózai szerencsétlenségek érnek, s azokból mégis a balsors leg- csillogóbb narratíváit habarja össze. Másokat viszont a komoly, értékes, mélyreható sze- rencsétlenség is csak elszürkít vagy összezsugorít. Megint mások a szerencsétlenség hatá- sára érzéketlenné válnak vagy eldurvulnak; az ilyenek belesüllyednek a lényükből adódó tompaságba, ostoba egykedvűségbe. Ezek a csöndes nyomorultak; mert vannak ám lár- másak is, akik mint valami litániát vagy zsolozsmát, úgy ismételgetik valóságos vagy vélt sérelmeiket. Megint mások úgy élik át balsorsukat, mint a leprát vagy a vérbajt, és azt igyekeznek másokra átragasztani. Az ilyenek, ha rosszindulatú daganatot diagnosztizál

(12)

valamelyik szervükben az orvos, csak azt sajnálják, hogy a rák nem fertőz. Ott vannak az- tán a közönséges embergyűlölők is, akik Molière óta szinte semmit sem változtak. Egy- szer, még az 1980-as évek elején beszéltem egy idős úriasszonnyal, aki azért örült a neut- ronbomba kifejlesztésének, mert az – reményei szerint – csak az embereket pusztítja el, a műalkotásokat és a műemlékeket sértetlenül hagyja.

Juhász Sára, illetve az ő szerencsétlensége nem ilyen volt.

Az ő balsorsa – noha még mindig nem ismertem az okát – a katarzis ígéretét hordozta magában. Érződött benne valami tragikus, valami fölemelő. Valami nagyszabású. Csábí- tóbb volt ez a szerencsétlenség, mint azok a szerencsejavak, melyekkel Juhász Sára nem rendelkezett: a hosszú comb, a ringó csípő, a karcsú derék, a feszes mellek, az érzéki aj- kak, az ábrándos kék vagy tüzes fekete szemek, a sűrű, hosszú hajzuhatag és a többi.

E szerencsejavak tulajdonosnői kétségkívül tetszettek és vonzottak; csak éppen min- den vonásukon, minden mozdulatukon zavarba ejtő mértékben látszott, mennyire ki van- nak szolgáltatva saját szerencséjüknek, és milyen személytelen ez a függő viszony. A velem egykorú szerencsés lányokat nézve, a vonzalom és a tetszés vallatólámpájától elvakítva, az a kínos érzés fogott el, hogy egy szépségpanoptikum életre kelt figurái táncolnak sajgó retinámon; és amikor a hangjukat is meghallottam, miközben mogyorós csokoládéról, fürdőruhadivatról, kosárlabdaedzésről és a következő KISZ-taggyűlés napirendi pontjairól társalogtak, az a sajnálatos tévhit vert bennem gyökeret, hogy a női szépségben testet öltő szerencse nemcsak eltakarja, hanem el is temeti a személyiség legmélyebb, legértékesebb rétegeit.

Juhász Sára szigorú és szomorú lénye biztos menedéket nyújtott a hétköznapi boldog- ság elől; másfelől az is nyilvánvaló volt, hogy az ő szerencsétlensége magasan túlszár- nyalja az én hétköznapi, kicsinyes nyomorúságomat. Olyasmire számítottam, félig-med- dig öntudatlanul, hogy minél inkább elsajátítom az ő balsorsát, annál inkább eltörpül, mintegy érvénytelenné válik az enyém, miközben az övé, minden elsajátítás ellenére, mégiscsak az övé marad.

Egyszer, félig-meddig akaratlanul, kicsúszott a számon a kérdés:

– Tulajdonképp mi történt?

– Ne tudd meg, mi történt! – felelte.

Aztán egy kicsit gondolkozott, és a tiltó mondatot kijelentővé alakította át:

– Nem fogod megtudni, mi történt.

Addigra már ezt a kijelentést vagy ehhez hasonlót hallottam tőle nem is egyszer, de azt még nem tudtam, hogy az ilyesfajta nyilatkozatok gyakran az ellenkezőjét sugallják annak, amit fennhangon hirdetnek.

*

Egy hóolvadásos télvégi napon például a Film, Színház, Muzsika legfrissebb számát kel- lett volna beszereznünk Viola számára. Juhász Sára elmulasztotta reggel, tanítás előtt megvásárolni a lapot, délben viszont már egyik újságárusnál sem volt példány. Meglehet, hogy elkapkodták, mert állítólag egy szenzációs interjú volt benne egy híres színésszel, talán Latinovits Zoltánnal (akkor még élt), de az is lehet, hogy egyszerűen csak rosszul osztották el a példányokat: az egyik helyre leraktak egy nagy köteget, és a többi standra kevés vagy egy sem jutott.

Sokadik hiábavaló próbálkozásunk után megkérdeztem:

(13)

– Mégis, mi történik, ha most az egyszer Film, Színház, Muzsika nélkül mégy haza a Kacsóh Pongrác úti lakótelepre?

Akkor is így felelt:

– Ne tudd meg, mi történik!

És akkor is kiigazította magát:

– Nem fogod megtudni, mi történik.

*

Egy másik alkalommal a Valóság című folyóiratból sikerült a hatodik helyen, a Blaha Lujza téri aluljáróban elcsípnünk az utolsó példányt. Az előző újságárusok preszókratikus mélységű, megdöbbentő és megrendítő kinyilatkoztatásokkal hessegettek el minket:

– Hiába keresitek a valóságot!

– Elfogyott a valóság!

– Nincs valóság!

– Nem is volt!

– Nem is lesz!

Ebben a folyóiratban politikailag „merész” írások is megjelenhettek, például olyanok, amik bírálták a tervutasításos gazdálkodást, vagy bonyolult statisztikai számításokkal ki- mutatták, hogy a reálisan létező szocializmus nem szüntette meg a szegénységet, a társa- dalmi egyenlőtlenség pedig nemhogy nem csökken, hanem éppenséggel növekszik. Időn- ként elterjedt a hír, hogy egy-egy ilyen merész publikáció miatt a Valóság aktuális számá- nak példányait a lapkiadó vállalat, mely utólagos cenzúraként is működött, visszaveszi az árusoktól, és bezúzza őket. Ilyenkor a szóban forgó szám nem volt kapható, mert a politi- kai merészségtől föltüzelt olvasók – egyszersmind a hír vagy álhír terjesztői – órák alatt fölvásárolták az összes példányt. Máskor meg azért nem volt kapható, mert a hatóság csakugyan visszavette és bezúzta a folyóiratszámot. Nemritkán előfordult, hogy a nyom- dából egyenesen a zúzdába ment.

Bennem pedig szilárddá vált az a meggyőződés, hogy hiába is keresem a valóságot, mert a valóság, melyben élnie és halnia kell a Magyar Népköztársaság minden állampol- gárának, elfogyott, nincs; és akkor én is elfogytam a valósággal együtt, nem vagyok, nem is voltam, nem is leszek.

*

Visszagondolva olyannak látom ezt a korszakot, mint egy végenincs pesti utcát, melynek járdáján ott lődörgök Juhász Sára mellett kora délutántól késő estig, ősztől tavaszig, ifjú- ságtól vénülésig. Mintha egész életem csupa ténfergésből állt volna.

Emlékszem járdaszegélyekre és járművekre.

Emlékszem rendőrökre, akik vagy igazoltattak, vagy nem, de mindannyiszor megállí- tottak, és bíráló észrevételeket tettek annak a serdülőkorú személynek az arckifejezésére, hajviseletére, zsebbe dugott kezére, némelykor nadrágjának anyagára és szabására is, aki abban a korszakban azonos volt velem.

Mintha mindig ugyanaz a két-három rendőr szállt volna ki a kék-fehér Zsiguliból, csak éppen hol meghíztak, hol pedig lefogytak egy kicsit. Hol megnyúltak, hol pedig zömö- kebbé váltak hirtelen. Hol Debrecen környéki diftongusos tájszólásban beszéltek, hol pe- dig dunántúli zamattal ejtették a zárt ë hangokat. Szavaikra és kiejtésükre, elemlámpájuk

(14)

fénykévéjére ma is pontosan emlékszem, ahogy azt is föl tudom idézni, milyen gyorsan besötétedett egy-egy rendőri igazoltatás közben.

Annál nehezebb fölidéznem, mikor olvastam el azokat a könyveket, melyek hatására formálódott személyiségem, mikor és kitől tanultam meg azokat az idegen nyelveket, me- lyeken később írtam és beszéltem, mikor fészkelték be magukat a fülembe azok a könnyű- zenei hangsorok, melyekért a velem egyívásúak nagy többsége rajongott, és mikor kötöt- tem azokat a bensőséges, önfeledt barátságokat, melyek aztán egyik hónapról a másikra szétfoszlottak a semmiben.

*

Az is pontosításra szorul, hogy minden szabad percemet Juhász Sárával töltöttem. He- lyénvaló hozzátennem: minden szabad percemet, amikor megtűrt maga mellett. Azt már elmondtam, hogy legjobb esetben is csak a panelház bejáratáig kísérhettem, fölmennem már nem volt szabad. Ám az is előfordult, hogy élénk beszélgetés közepette hirtelen rá- nézett egy villamos- vagy trolimegálló táblájára, megtorpant, és szavamba vágva utasított:

szálljak fel a közeledő járműre nélküle. Megtörtént a fordítottja is: ő szállt fel, és érté- semre adta: egyedül kíván utazni. Ha megkérdeztem tőle: mégis miért, akkor vagy azt fe- lelte: „csak”, vagy még ennyit sem felelt.

Olyan is volt, hogy egy keskeny utca közepén lecövekelt, szembefordult velem, kezét a csípőjére tette, és így szólt:

– Idáig sem volt kötelező velem jönnöd!

Némelykor pedig meggyorsította lépteit, elém vágott, majd hátranézett, és a válla mö- gül vetette oda:

– Már megint szubjektív voltál, Pelczer!

Máskor:

– Már megint igazságtalan voltál, Pelczer!

Ismét máskor:

– Már megint ízléstelen voltál, Pelczer!

Egy-egy ilyen kijelentés felért egy fegyelmi határozattal, és természetesen azt is jelen- tette, hogy a közös lődörgés aznapra félbeszakad. Boldog lehettem (és kevés híján boldog is voltam), ha eljutottunk a Kacsóh Pongrác úti betontömb üvegajtajáig, és miközben az üveg túloldalán a ridegen elutasító, csúnya lány kettesével szedte a lépcsőfokokat fölfelé a harmadik emeletig vagy talán a csillagos égig, én megfüröszthettem pillantásomat a kapu- csengő mellett olvasható két női névben: Nagyell Viola, Juhász Sára.

*

Sokadik pillantásra is meglepőnek találtam, hogy az anya neve mellé a gyermeké is ki van írva. Mintha két egyenrangú, egyenértékű személyről volna szó. Arról a Hernád utcai la- kásról, ahová hazajártam aludni, elég annyit mondanom, hogy annak bejárati ajtajára nem volt kiírva a nevem, ahogy nem volt föltüntetve sem a lakók névjegyzékében, sem a földszinti postaládán. Valahányszor beléptem a Hernád utcai bérház kapuján, újra meg újra látnom kellett: hozzám soha nem érkezik látogató, én soha nem kapok levelet. Akár olyan érzésem is támadhatott volna, hogy minden látszat ellenére nem vagyok itt, ami azt jelentette, hogy ezek szerint nem vagyok sehol sem. Azt hiszem, csakugyan volt egy ilyen érzésem, olyannyira, hogy végigkísérte életem első húsz évét, és máig sem szűnt meg tel-

(15)

jesen. Ám éppen ezért annyira hozzászoktam, hogy tudomást sem vettem róla. A bejárati ajtón három női név volt olvasható: P. Burits Erzsébet, Szőrnyű Jánosné (hosszú ő-vel) és özv. Ajtósi Albrechtné. Az egyik az anyám volt, a másik a nagynéném, a harmadik a nagy- anyám.

Hármójuk közül a nagyanyámra emlékszem a legvilágosabban. Egyszer láttam Robert Capa egyik fényképén két asszonyt, anyát és leányát egy francia kisvárosban a II. világ- háború vége felé. Mindkettőjüket kopaszra nyírták megszégyenítésül, amiért állítólag a megszálló német katonasággal kollaboráltak. Kettőjük közül az idősebbik meghökkentően hasonlított a nagyanyámra, annyi különbséggel persze, hogy nagyanyámat legjobb tudo- másom szerint sohasem nyírták kopaszra, de ez csak még drámaibbá tette az arcvonások hasonlóságát. Hogy a fiatal nő miképpen kollaborált, az világosan látszik a képen: a bűnjel a karjaiban látható csecsemő. Akarata ellenére is tanúsítja, hogy az anyuka beengedte a testébe a megszálló hadsereget, és hagyta magát a német nemzetiszocializmustól teherbe ejteni. Ezzel szemben az idősebbik asszony bűnéről nem ad felvilágosítást a fénykép iko- nográfiája. Én már azt is eléggé súlyos bűnnek tekintem, hogy eszembe juttatta a nagy- anyámat.

Apám neve, mely ugyanúgy hangzott, mint az enyém, az enyémhez hasonlóan nem volt kiírva. Csak az anyám neve elé biggyesztett P betű utalt rá félénken és rejtélyesen: P mint Pelczer. Ez tulajdonképp nem is volt meglepő, mert az a férfi, akinek a fogantatáson kívül a nevemet is köszönhetem, nem élt együtt a három asszonnyal, nem is mutatkozott, levelek és csomagok sem érkeztek tőle. Egyszer egy fojtott hangú vita foszlányaiból arra következtettem, hogy jogellenesen külföldre távozott, vagy ahogy akkor mondták, „disszi- dált”. Más utalások azt a gyanúmat erősítették, hogy huzamosabb szabadságvesztésre van ítélve, akár azért, mert ő követte el azt a bűncselekményt, mellyel vádolták, akár mert más követte el, de ő – vagy önként, vagy kényszerből – magára vállalta, akár nem is történt bűncselekmény, de őt ennek ellenére vagy éppen ezért elítélték. Néha viszont az volt az igen határozott érzésem, hogy már rég meghalt, csak ezt elfelejtették tudomásomra hozni.

Személyének említése vagy fölidézése a legszigorúbban tilos volt; fényképeit, leveleit, életének egyéb tanújeleit a három asszony gondosan eltüntette. Emlékszem könyvekre, melyek lapjairól hiányzott a margó: ott eredetileg lapszéli jegyzetek állhattak, melyeket később ollóval távolított el egy gondos kéz.

Amikor a nagyanyám néha ilyesmiket mondott egy távol levő személyre: „az a csirke- fogó”, „az a strici”, olyankor tudhattam: róla van szó. Ezekből a minősítésekből arra a kö- vetkeztetésre jutottam, hogy a szóban forgó férfi mégsem követett el halálos bűnt, legföl- jebb egy adott pillanatban kissé jellemtelennek bizonyult. Ez a föltételezés vigasztaló volt.

Anyám, ha vele kapcsolatban megszólalt, mindössze ennyit mondott, nem többet és nem kevesebbet:

– A Pelczer-gyökér nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Személyes emlékeim nincsenek Pelczerről, noha kisfiúként, életem első négy évében mindennap láthattam, és nyilván láttam is. Az arcára és a hangjára nem emlékszem. Csak a kezére emlékszem, de ez sem valami kellemes emlék, mert hiányzott az egyik ujja. Ma már nehéz volna kideríteni, vajon a háborúban vagy a hadifogságban veszítette el, esetleg hazatérése után szenvedett balesetet.

(16)

Egy kéz a térdemen, egy nagy, szőrös férfikéz, melyről hiányzik az egyik ujj, talán a gyűrűsujj: ez a nyomasztó és homályos emlékkép, valamint a név, melyet viselek, ennyi maradt nekem abból a férfiból, aki néhány évig bizonyíthatóan együtt élt anyámmal. És ez még mindig jóval több annál, ami jutott a Capa felvételén látható francia csecsemőnek.

*

Nem volt kiírva nagynéném férjének neve sem, de legalább Csilla néni asszonynevéből következtetni lehetett rá. Csilla néni volt Szőrnyű Jánosné. Maga Szőrnyű János, egy haj- lott hátú, kopaszodó ember, hosszú ő-vel, időnként becsöngetett, beállított, megmutatko- zott. Úgy vonszolta magát keresztül a hosszú, keskeny, sötét előszobán, mint valami szü- lőcsatornán, és úgy kuporgott odabent a nagyszobában a Varia-dohányzóasztal melletti Varia-széken, mint az anyaméhbe visszakívánkozó magzat. Még a keze is mintha mag- zatmázzal lett volna bevonva (zsíros kézápoló krémet használt).

Látszott rajta, hogy legszívesebben rágyújtana, ha már úgyis dohányzóasztal mellett üldögél. Igen ám, de hiányzott a dohányzás egyik fontos kelléke, a hamutartó; tudniillik özvegy Ajtósi Albrechtné a dohányzást a legsúlyosabb jellemhibák egyikének minősítette, így tehát Csilla néni, sőt anyám is csak az erkélyen vagy a gangon mert egyszer-egyszer, lopva rágyújtani.

Szőrnyű minden alkalommal megsimogatta az arcomat magzatmázas kezével, és újra meg újra kijelentette, hogy: ő szörnyűnek sem akármilyen szörnyűség, de nem ám!

Ez volt életének legfőbb és tulajdonképpen egyedüli mondanivalója.

Egy kopaszodó magzat a sivár és rendetlen anyaméhben, amint saját szörnyűségéről tart vallomásos beszámolót: összes otthoni emlékeim közül ez volt a legszebb.

Ugyanis ő, Szőrnyű János nem egyszerűen szörnyű, rövid ö-vel, hanem szőr-nyű, hosszú ő-vel és tulajdonképpen kötőjellel, csak sajnos a kötőjelet nem anyakönyvezték.

Merthogy ez egy előkelő, régi magyar név. Ez egy összetett szó, és azt jelenti, hogy „szőr- féreg”.

Namármost a szőrféreg egy bőrbetegség volt az elmúlt századokban. Egy előkelő, régi magyar bőrbetegség. Állítólag a szőrtüsző alá befurakodó nyüvek okozták, olyasféle ked- ves kis jószágok, mint a rühatka. Így tehát hívhatnák őt, Szőrnyűt akár Ótvarnak is; az jó- val egyértelműbb volna, de nem lenne annyira előkelő!

A Szőrnyűk nagyurak, az Ótvarok cselédek; a Szőrnyűk vezérigazgatók, az Ótvarok portások; a Szőrnyűk tősgyökeresek, az Ótvarok jöttment senkiháziak!

Higgyem csak el – folytatta Szőrnyű az oktatást, miközben barackot nyomott a fejemre –, Franciaország északi vidékein, például Normandiában és környékén a legrégibb, leg- úribb családok csupa betegségről vannak elnevezve.

Úgy hívják őket, hogy Orbánc, Lepra, Himlő satöbbi, és ők szerfölött büszkék rá!

De még azok is büszkék lehetnek, akik rendszeresen érintkeznek ezekkel a nagy ne- vekkel és a beléjük foglalt jelentős betegségekkel!

Titkári teendőket végezni a Dögvész család irodájában szép jövedelemmel jár. És mi- csoda rangot jelent, ha valaki a roueni regionális almasajtoló fesztiválon így mutatkozik be: „Én vagyok a Dögvészék sertéstelepének jószágigazgatója!”

Vagy így: „Az én tejgazdaságom közvetlenül szomszédos a Pestis család homokbányái- val!”

Vagy így: „Végre sikerült összeszűrnöm a levet a Gonorrhea családdal!”

(17)

Vagy így: „Akárki vagyok is, holnap estére vacsorameghívást kaptam a Bélcsavarodás családhoz, ahol Vérhasék és Hepatitisék is bizonyára megjelennek, továbbá a Tífusz-klán egy sor más előkelőséggel együtt!”

Arról nem is beszélve – folytatta Szőrnyű a jó ügy mellett síkra szálló szónoklatot –, hogy a Diabetes csokoládégyár felügyelőbizottságában együtt ülni Cukorbaj gróf két idő- sebbik fiával megédesíti a hétköznapokat! És aztán: csont nélküli jó barátságot fenntar- tani Osteoporosisékkal olyan erkölcsi fegyvertény, melyre nincs is megfelelő kifejezés!

Ilyenkor persze nagy legény volt Szőrnyű. Izzott, lobogott, már-már el is hamvadt a fokozódó lelkesedés tüzében.

De aztán egyik este, vacsora közben Csilla néni, mintegy mellékesen, kijelentette:

– A Szőrnyű-gyökér nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Szőrnyű János pedig, hosszú ő-vel, de sajnos kötőjel nélkül, attól fogva nem csöngetett be, nem állított be, nem mutatkozott meg soha többé.

*

Hernád utcai hazaérkezéseimben az időtényező és egy erkölcsi-érzelmi faktor játszotta a legfontosabb szerepet. Ketten együtt egy öngerjesztő folyamat részeseivé váltak. Ezt vala- mivel egyszerűbben úgy is mondhatnám, hogy rendszerint későn jártam haza. Igyekeztem halogatni a hazaérkezés végzetes percét. Minél később érkeztem haza, annál súlyosabb szemrehányásokra számíthattam, és minél súlyosabb szemrehányások vártak rám ott fönt a második emeleti két és fél szobás lakásban, annál szívesebben nyújtottam el a Keleti- pályaudvar környéki utcákban az önkorlátozó szabadság utolsó pillanatait.

Özvegy Ajtósinéból az erő, két lányából inkább az akarat és a bátorság hiányzott ah- hoz, hogy annak rendje és módja szerint megfenyítsenek (azt hiszem, tartottak is tőlem);

viszont sohasem mulasztották el tudomásomra hozni, hogy a világban való folyamatos előfordulásom bármelyik tetszőlegesen kiválasztott pillanata az üdvtörténeti terv egy-egy helyrehozhatatlan tévedését jelenti.

A nap minden egyes percét (még az alvás perceit is) büntetésnek éreztem, de az egész napos, permanens büntetés percei közül a mélységes mélypont mindig az a perc volt, melyben kénytelen voltam lenyomni a második emeleti körfolyosón a bejárat kilincsét, átpréselődni a sötétre festett előszobai szekrények között, és odabent a nagyszobai asztal- nál megpillantani a három csontos arcú, sovány asszonyt, amint vádló tekintettel, szótla- nul merednek rám, miközben egy szardíniásdobozból háromágú tortavillával szedegetik a lefejezett halacskákat.

Ebben a szörnyűséges percben az érdekesség, amivel napközben találkoztam, érdek- telenné fonnyadt, a képzelet hamvába halt, a gondolat ereje ellankadt. Ami az előbb még izgalmat keltett, ami fontosnak mutatkozott, most egyszerre csak éppolyan szürkének és jelentéktelennek érződött, mint a három asszonyt környező mindennapi célkitűzések és használati tárgyak.

Egyszer megnéztem egy monodrámát a Pesti Színházban. Egy őrült naplója volt a címe, Gogol Én-elbeszélésének – ha jól emlékszem – változatlan szövegű színpadi verziója volt. Darvas Iván adta elő, és állítólag tíz éve műsoron volt már. Tehát a színész már leg- alább három-négyszázszor eljátszotta ugyanezt a két, párhuzamosan futó folyamatot: a személyiség önmaga által észlelt és irányított, egyre gyorsuló széthullását, valamint a széthulló személyiség pontos és kíméletlen színészi lemeztelenítését.

(18)

Három-négyszázszor következett be a pesti Váci utcában ugyanez ugyanígy, vagy va- lami hasonló módon.

Nemigen adhatok számot akkori érzéseimről, melyekben üvöltő kétségbeesés kevere- dett az ujjongással; többek között azért nem, mert akkor sem adhattam számot róluk sen- kinek. Hazaérkezve a Hernád utcai nagyszobába, meglátva a három szemrehányó, hor- padt női arcot, világossá vált, hogy minden ujjongásommal és kétségbeesésemmel együtt is csak egy levágott fejű szardínia vagyok a félig nyitott bádogszelencében. A kiváló jellem- színész pedig, színháztörténeti jelentőségű alakításával együtt, egy másik szardínia. Rá- adásul azt is beláttam, hogy az összezsúfolt haltetemek közt nem létezik sorsközösség.

A három asszony a korkülönbség ellenére mindinkább hasonlítani kezdett egymáshoz.

Hasonlóan öltöztek, hasonló hanghordozással beszéltek. Mire elértem a felnőttkor küszö- bét, már olyan egyformák voltak, mint az igazoltató rendőrök odalent az utcán.

Mindezek ismeretében úgy látom: ha Juhász Sára nem vonzott is, egy másik, tőle füg- getlen és az övénél nagyobb erő az ő irányába taszított igen határozottan. Ridegségével Ajtósinéra és lányaira emlékeztetett, mégsem volt semmi tényleges köze hozzájuk. Juhász Sárát elsősorban azért kísérgettem délutánonként keresztül-kasul a városon, hogy minél későbbre halaszthassam a hazaérkezés percét, és csak másodsorban azért, hogy az állító- lag saját vétkemnek tulajdonítandó kiskorúság állapotában szeressen valaki. Vagy hogy én szeressem azt a valakit.

*

Juhász Sára körülbelül annyira szeretett engem, amennyire én a Hernád utcai hazaérke- zéseket. Az élet elkerülhetetlen mozzanatának, afféle szükséges rossznak tekintette, hogy délutánonként ott lődörgök az oldalán. Sohasem kérdezett otthoni körülményeimről, ha pedig, szégyenkezésemet leküzdve, mégis megpróbáltam szóba hozni őket, az első tétova mondatok után félbeszakított:

– Már megint magaddal vagy elfoglalva, Pelczer!

Amilyen megkönnyebbülés volt, hogy akkor tehát mégsem kell számadást benyújta- nom sem a Hernád utcában szenvelgő három horpadt fejű asszonyról, sem arról a nyom- talanul felszívódott férfiról, akinek a nevét viseltem, és amennyire megnyugtatott az a minden ízében életszerű föltételezés, hogy Juhász Sára nem eszik olajban főtt apróhalat, főleg nem konzervdobozból, tortavillával, annyira fájdalmasan érintett, hogy egy-egy ilyen letorkolás után társnőm, életem tanúja mindannyiszor elküldött maga mellől. Ilyenkor, mintha áramütés ért volna, bénultan és gépiesen szót fogadtam neki. Percekbe telt, míg felocsúdtam, és életre kelt bennem a felháborodás.

– De hát engem nem lehet csak úgy elküldeni! – kiáltottam a járdaszegélynek és a mellette parkoló járműveknek is. Aztán a következő másodpercben az ő sunyi hallgatásuk volt a bizonyság, hogy: de igenis, lehet.

Mindig elhatároztam, hogy legközelebb tiltakozni fogok, hogy bátran szembefordulok Juhász Sára hirtelen jött szeszélyével; ám ez a szándék legközelebb is mindig utólag jutott eszembe, amikor Juhász Sára már messze járt.

– De hát mit akarsz tőle, Pelczer? – kérdeztem önmagamtól. – Kell neked? Kívánod?

El akarod venni feleségül?

– Ugyan már! Nem is tetszik! Nem is tekintem nőnek! – feleltem a saját kérdésemre.

(19)

Csak hát azért ez mégsem volt egészen igaz. Mert például néha rám tört a féltékenység, annak is egy egészen gyötrelmes válfaja.

Egyszer Juhász Sára, aki eszmei kérdésekben szigorúan tartotta magát a hivatalos ál- lásponthoz, csak éppen egész lénye balsorssal volt átitatva, tehát Juhász Sára kijelentette, méghozzá halálkomolyan: mennyire sajnálja, hogy iskolánk névadója, Rudas László elv- társ már meghalt, mert ő szívesen szülne Rudas elvtársnak egy (vagy több) hozzá méltó, az ő mércéjével mérhető gyermeket.

Akkor azt hittem, megtébolyodom. Mérget akartam bevenni. Ki akartam ugrani az ablakon. Föl akartam vágni az ereimet. Aztán fordult a kocka, és Rudas elvtárssal akartam végezni. Képes lettem volna galléron ragadni Rudas elvtársat, és szétmázolni a falon, mint a taknyot.

Mondanom sem kell talán, hogy e képzelgés miatt bűntudat kínzott. Az állami intéz- mények egész addigi életemben Rudas elvtárs tiszteletére neveltek, nem is eredménytele- nül: egyszer, tízéves koromban ezüstérmet nyertem a „Hogyan áldoznám fel az életemet Rudas elvtársért?” vetélkedőn. Tömegtársadalmi életünkben Rudas elvtárs gondolkodói nagysága és munkásmozgalmi hősiessége volt az egyes számú igazodási pont. A ruhás- szekrény aljából elővettem az ezüstérmet (mely igazából nem is érem volt, hanem karton- papírra nyomtatott oklevél), és kis híján elsüllyedtem a szégyentől. Lám csak, az előző naptári évtized végén az életemet adtam volna Rudas elvtársért, most meg rátámadnék a III. Internacionálé arkangyalára csak azért, mert Juhász Sára (aki nekem nem is kell) gye- reket akar tőle! Szerencsére még időben eszembe jutott, hogy egyrészt Juhász Sárát nem helyes hibáztatnom, elvégre magam is szíves-örömest kihordanám Rudas elvtárs magza- tát, ha foganni és szülni tudnék, másrészt fölösleges féltékenykednem Rudas elvtárs miatt, hiszen Rudas elvtárs jelenlegi formájában egy bebalzsamozott hulla.

Megnyugodtam.

De aztán ismét feltámadt bennem a nyugtalanság. Hátha csak én látom csúnyának Ju- hász Sárát? És hátha csak azért, mert még túlságosan fiatal vagyok, mert még nem eléggé kifinomult az ízlésem? Hát hiszen akkor mi van, ha egy idősebb férfi, aki már betöltötte a negyvenedik vagy – ne adja Isten! – az ötvenedik évét, el van ragadtatva Juhász Sárától és bájaitól?

Na és akkor mi van, ha Juhász Sára egy vak emberrel tart fenn szerelmi viszonyt? Egy vak emberrel, aki nem látja Juhász Sára csúnyaságát, viszont attól, amit ízlel, szagol és ta- pint, a mennyországban érzi magát?

Elképzeltem a vak embert, aki valamilyen oknál fogva kínai selyempongyolát viselt, és elképzeltem Juhász Sárát a vak ember karjaiban. A vak ember göröngyös testét sűrű fe- kete szőr borította. Fehér botjával verte a taktust, és az orgazmus pillanatában eltorzult arccal, torka szakadtából üvöltötte:

– Friss hús! Friss hús!

*

Egyre gyanúsabbakká váltak a szememben Juhász Sára megtorpanásai. Egyre gyakrabban került rájuk sor, és egyre kisebb indítékok idézték őket elő. Az utolsó hetekben Juhász Sára mintha már csak ürügyet keresett volna, hogy minél hamarabb elküldhessen maga mellől. Egyszer például megkérdezte:

– Most mire gondolsz?

(20)

Rémülten hebegtem:

– Arra, hogy talán akkor is van Isten, ha nincs.

– Na jól van – felelte összehúzott szemöldökkel –, akkor innentől menjél tovább egye- dül, Pelczer!

Különös felismerés volt: megértettem, hogy olyasvalakire is lehetek féltékeny, akit nem szeretek. Biztos voltam benne, hogy valahol a közelben van egy hatvan–hetvenéves aggastyán, aki Juhász Sára lüktető, forró testénél melengeti hideg csontjait. Abban is biz- tos voltam, hogy szétválásunk után alig fél órával a kínai selyempongyolás vak ember már javában vetkőzteti Juhász Sárát, és lázasan dadogva suttogja a fülébe, hogy nála gyönyö- rűbb lányt még nem látott.

Akármennyire szégyelltem is magamat e nyomorult képzelgések miatt, mégiscsak ezekből értettem meg, hogy lehetséges olyan tapintás, mely lüktetőnek és forrónak érzé- keli Juhász Sára testét, és hogy létezik olyan nézőpont – még ha egy vak emberé is –, melyből a csúnya lány gyönyörűnek látható.

Ugyanakkor arra is gyanakodtam, hogy Juhász Sára egész egyszerűen csak beteg.

Olyan betegségben szenved, melyet szégyell, és nem akarja, hogy lássam, hová jár orvosi kezelésre. Egyszer, amikor már nem bírtam tovább, kilestem. Ha az életemmel fizetek érte, akkor is tudnom kell Juhász Sára titkát! Utána osontam és a nyomába szegődtem.

A titok aznap délután annyi volt – nem több és nem kevesebb –, hogy Juhász Sára pa- pagájeleséget vásárolt egy állatkereskedésben, és azzal hazament. Az ebből adódó csaló- dást ugyanolyan hitvány disznóságnak éreztem, mint az imént említett képzelgéseket, ám ettől – furcsa módon – Juhász Sára csak még értékesebbé vált a szememben. Másnap délután, amikor a Majakovszkij utca és a Vörösmarty utca sarkán, ahol két jelentős költé- szet oltotta ki egymást, Juhász Sára vészjósló arccal megkérdezte, hogy és most éppen mire gondolok, szó nélkül a kezébe nyomtam egy zacskó papagájeleséget.

Juhász Sára arca elsötétült.

– Te kémkedsz utánam? – kérdezte.

– Én csak azt akarom tudni, hogy mi történt – válaszoltam, összeszedve azt a kevés bátorságomat, ami volt még. Ő erre azt mondta, amit máskor is:

– Ne tudd meg! Nem fogod megtudni.

Arról viszont mintha megfeledkezett volna, hogy az imént még el akart küldeni maga mellől. Sőt, amikor eleredt az eső, még azt is megengedte – ismeretségünk során először –, hogy beálljak az ernyője alá.

*

A hétköznap délelőttöket erős és ragacsos szálak kötötték a Rudas László Gimnázium épületéhez. A fegyelemről, mely az összeköttetés kényszerű velejárója volt, éppúgy nincs mondanivalóm, ahogy arról a kötelező érvénnyel megszerzendő tudásról sincs, melyről mindennap, minden órában azt hallottam, hogy fegyver és hatalom. Igen, fegyver volt, mely észrevehetően rám irányult, és hatalom volt, elnyomó hatalom. Én azonban ezt rendjén valónak találtam, sőt határozott megelégedéssel töltött el az a körülmény, hogy a tudás megsemmisítő fegyverének én lehetek egyik célpontja sok tízezer nemzedéktár- sammal együtt, és hogy a világ tökéletesebbé válásához a magam szerény módján én is hozzájárulhatok mint az elnyomás egyik éppannyira jelentéktelen, amennyire hűséges tárgya.

(21)

Az iskola falai a mindenki számára kötelező, sötétkék nejlon iskolaköpennyel együtt magukba foglalták azt a geometrikus kiterjedést, azt a többszörösen önmagába csavarodó szűkösséget is, melyet annak idején tágasabbnak hittem a külvilágnál. Úgy állt az iskola- épület a városrész első világháború előtt ültetett platánfái között, mint egy ablakokkal át- tört, nagy, piros csigahéj, melyből a puhatestű Rudas elvtárs, aki a saját lényéből ki- bocsátott, ezüstösen csillogó ideológián csúszott előre a hol inkább internacionalista, hol inkább nemzeti bolsevik jövő felé, észrevétlenül kipusztult.

Mondanom sem kell talán, hogy ellentétben a testtel, Rudas elvtárs szelleme aktívan jelen volt az épület falai közt. Erről tanúskodott egyebek mellett az a tizenkét festmény is, mely az előcsarnokban volt kifüggesztve, és Rudas elvtárs életének fontosabb állomásait volt hivatva bemutatni. Ezeket a képeket mindennap végignéztem. Ismételt megtekinté- süktől annyira belém vésődött a Rudas elvtárs nagysága iránt érzett őszinte csodálat (és ami vele jár, saját leküzdhetetlen törpeségem soha el nem múló tudata), hogy még ma sem tudom részletesen leírni őket, legföljebb a címek felsorolására futja erőmből.

1. Rudas elvtárs hazafias nevelésben részesül édesapjától.

2. Rudas elvtárs figyelme a polgári áltudományosság felől a marxizmus felé fordul.

3. Rudas elvtárs békeharcot indít a háború és a termelés frontján.

4. Rudas elvtárs megtisztítja az árulóktól a proletárhatalom védelmében felsorakozó Vörös Hadsereget.

5. Rudas elvtárs repülőgépen viszi a magyar dolgozó nép üdvözletét V. I. Leninnek és J. V. Sztálinnak.

6. Rudas elvtárs a moszkvai Magyar Rádió adásában beszámol a magyar dolgozó nép- nek a szovjet szénbányászat újabb eredményeiről.

7. Rudas elvtárs visszautasítja a trockista elhajlók formális önkritikáját.

8. Rudas elvtárs visszatér Budapestre, és továbbfejleszti a dialektikus materializmust.

9. Rudas elvtárs kétfrontos küzdelmet vív a baloldali túlzók és a jobboldali revizionis- ták ellen.

10. Rudas elvtárs kiűzi a tudomány templomából a strukturalistákat.

11. Rudas elvtárs katonai segítséget nyújt a csehszlovák dolgozó népnek, összeegyezteti a hazafiasságot az internacionalizmussal, és meghirdeti a hétköznapok forradalmiságát.

12. A Rudas László Mauzóleum bejáratánál Rudas elvtárs tanítványai szívükre és vál- lukra veszik Rudas elvtárs eszmeiségét.

*

Ebben az eszmeiséggel telített, szakrális térben, ahol percenként akár háromszor is be- szívhattam a hétköznapok forradalmiságának hátborzongatóan fenséges atmoszféráját, minden egyes tanár és tanárnő úgy szólalt meg, mintha Rudas elvtárs tilalmait és paran- csait ismételgette volna. Szerencsés módon ötvözték Rudas elvtárs eszmetörténeti nagy- ságát saját magánemberi középméretükkel. Rudas elvtárs volt a permanens forradalmi- ság, ők voltak a permanens hétköznapok. A tanulók közül minden egyes fiú fel akarta ál- dozni az életét Rudas elvtársért, függetlenül attól, hogy Rudas elvtárs már tegnapelőtt (vagy születésünk előtt, vagy időszámításunk előtt) meglelte nyugalmát a tizenkettedik festményen pompázó mauzóleumban; és minden egyes lány szerette volna gyerekkel megajándékozni Rudas elvtársat, függetlenül attól, hogy Rudas elvtárs (vagy ami maradt belőle) erre az ajándékra szemlátomást nem tartott igényt.

(22)

Így érthető, hogy amikor a fekete és fehér kőnégyzetekkel borított, végtelenbe vesző folyosók valamelyikén szembejött velem Juhász Sára, valójában sötétkék nejlon iskola- köpenyek jöttek egymással szembe, és e folyosókon éppúgy nem szegődhettem Juhász Sára mellé, ahogyan ő sem válhatott életem tanújává.

Miközben ezerszer és tízezerszer elképzeltem, hogy a közösség részeként miképpen fo- gok helytállni pártunk és dolgozó népünk ellenségeivel szemben, elszigetelt individuum- ként fokozatosan rájöttem, hogy a kezem ügyében levő ellenség én vagyok, éppenséggel én magam. A közösség részeként fel akartam áldozni az életemet Rudas elvtársért, ám ugyanakkor veszendőbe menő személyiségként el akartam sajátítani valaki másnak, egy másik, másféle veszteségre ítélt személyiségnek a balszerencséjét. Fel akartam oldódni benne saját (közösségtől idegen) nyomorúságommal és boldogtalanságommal együtt, arra számítva, hogy majd a megfelelő pillanatban elszakadok tőle, és kivonom belőle magamat, immár nyomorúság és boldogtalanság nélkül.

Szerencsétlenséget és szerencsétlen embert, mihelyt nem a közösség részeként néztem körül a rendelkezésemre álló szűkös térben, láthattam bőven. Jóformán bárki, akire rá- néztem, részvétteli pillantást érdemelt volna, ha lett volna bennem elég erő annyi kímé- letlenséghez, amennyivel a tényeket felsorakoztató, összefüggéseket megteremtő részvét együtt jár.

Az egyiknek kitelepítették a családját. A másiknak elgázosították a nagyszüleit. A har- madiknak elvonókúrán volt az apja, a negyediknek zárt osztályon az anyja. Az ötödik sen- kit sem szeretett a világon, csak egy plüssmackót, akit azonban szégyellt volna másoknak megmutatni. A hatodik azt hazudta, hogy latin-amerikai, pedig csak cigány volt, és hogy kommunista vértanúk voltak a szülei, pedig csak állami gondozásba adták.

Csakhogy ezek a balsorsok nem voltak elsajátíthatók. Ezeket a balszerencsétől sújtott velem egyívásúakat csakis a közösség tekintetével vehettem észre, és ők is a közösség te- kintetével néztek vissza rám. A közösség ideológiája felfüggesztette az egyéni szerencsét- lenséget, a korszak andalító könnyűzenéje pedig a feledés fátylát borította rá. A sebek vagy sebhelyek, melyek osztályrészül jutottak a nyomorultaknak (márpedig aki nem szü- letett nyomorultnak, arra a nyomorúságot előbb-utóbb kiterjesztette valaki más), nem voltak közös nevezőre hozhatók, nem működtek közösségképző faktorokként.

Emlékszem például egy bizonyos Vánkos Misire (noha megfogadtam, hogy nem fogok emlékezni senkire, akinek nincs köze Juhász Sára szerencsétlenségéhez). Ez a Misi ügye- sen mozgott, fürgén pingpongozott, és dél-alföldi tájszólásban beszélt, amíg le nem szok- tatták róla. Egyébként nehéz felfogású volt, és rosszul ment neki a tanulás. Ő is csak egy sötétkék nejlon iskolaköpeny volt, fölötte egyenetlen világosbarna folt az arca, és nem lát- szott semmiféle mód arra, hogy kiélesedjenek az elmosódott arcvonások. Ennek nem is éreztem szükségét.

Évek múlva tudtam meg róla, teljesen véletlenül, miféle gyermekkori emléket hordoz magában.

A téeszesítés időszakában, az 1960-as évek elején – ő három- vagy négyéves lehetett akkor –, egy hajnalban egyenruhás férfiak vették körül a Misi-tanyát, ahol Misi született és addig nevelkedett. Felsorakoztatták az egész Misi-családot a nyolcvanöt éves dédikétől a hároméves fiúcskáig, majd a családfőt, a Misi-apukát leteperték, és a Misi-család szeme

(23)

láttára ütlegelték, rúgták, taposták másfél óra hosszat, ami egy mozielőadáshoz is bőven elég.

Tizenkét évvel később Misi a fővárosban lakott, kollégiumban, és a Rudas László Gim- náziumban tanult, rosszul, nagyon rosszul. Viszont az első emeleti fiúvécében roppant élethűen tudta utánozni a női orgazmus hangjait, és ez a képesség olyan fegyver, olyan hatalom volt, melyet nem minden eredmény nélkül fordíthatott szembe a hivatalos tudás- sal. Ezenkívül reggeltől estig pingpongozott, és egyik bajnokságot nyerte a másik után.

Egyszer még Isztambulba is eljutott a csapatával. Hazatérése után színes mozaikkal ki- rakott fürdőkről, hastáncosnőkről és kurvajó prostituáltakról mesélt, valamint egy egész kis pantomimot adott elő, amikor bemutatta, hogyan viselkedik a kínai vendéglőben az anyja hasából kimetszett, ízletes szószokba mártogatott eleven patkányembrió.

Folyamatos eufóriájába ritkán ékelődtek meditatív szünetek, és ezek sem elmélyülés- ről, inkább eltompulásról tanúskodtak. Ettől függetlenül, Vánkos Misi volt az élet királya.

Egyáltalán nem látszott szerencsétlennek vagy boldogtalannak.

És főleg: a sarokba szorított, felszámolásra ítélt egyén szemszögéből egyáltalán nem volt megszólítható.

*

Addigra már egyet és mást mégiscsak megtudtam arról, milyen körülmények között él együtt Juhász Sára, Nagyell Viola és a szürke papagáj.

Tudtam például, hogy Viola szinte sohasem mozdul ki hazulról. Azért nem mozdul ki, mert nem tud segítség nélkül lemenni a lépcsőn. Ha esetleg mégiscsak lejutott, akkor pe- dig feljönni nem tud. Az épületet, melyben lakott, lift nélkül tervezték. De az is lehet, hogy terveztek hozzá liftet, csak éppen takarékosságból nem építették be.

Azt is tudtam, hogy Viola szenved a zajoktól és a zörejektől, továbbá a zenétől és az emberi hangoktól is. Juhász Sára elmagyarázta, hogy amikor a szomszédban lakó fiatal házaspár rockzenét hallgat vagy veszekszik, Viola olyasféle fájdalmat érez, mint amikor az embernek érzéstelenítés nélkül egyszerre fúrják az összes fogát. De még ennél is jobban szenvedett Viola attól, ha megszólalt a telefon.

A telefonnak csakugyan kellemetlen, csörömpölő, felszólító jellegű hangja volt, mely- nek hallatára Viola iszonyodva felsikoltott:

– Irgalmazzatok!

– Ne hívjatok!

– Felejtsetek el!

– Hagyjatok élni!

Iszonyodott és haragudott, ha távoli ismerősök, hangok a múltból a hogyléte felől ér- deklődtek. Mondogatta, hogy nincs neki semmiféle hogyléte, de ezt kevesen hitték el.

Még inkább iszonyodott és haragudott, ha a hívás nem neki szólt, hanem Juhász Sárá- nak. Valahányszor egy-egy osztálytárs, hosszabb hiányzás után, a házi feladatok felől ér- deklődött a vonal túlvégén, Juhász Sárának tudnia (sőt látnia és hallania) kellett, hogy az ártalmatlanul hangzó párbeszéd felizzított vésőként repesztgeti Viola csontjait. Ezzel is magyarázható, hogy Juhász Sára ismeretségünknek mindjárt az első tíz percében megtil- totta, hogy valaha is felhívjam otthon; én pedig szót fogadtam a tiltásnak, már csak azért is, mert attól kellett volna félnem, hogy Juhász Sára helyett az ismeretlen édesanya, a sze- rencsétlenség hordozója és kiterjesztője veszi fel a kagylót. Nem ismertem Violát, sohasem

Figure

Updating...

References

Related subjects :