John Ede,
a KSH ny. vezető főtanácsosa E-mail: ejohn@freemail.hu
Kávéházi beszélgetések a statisztikáról —
A munkanélküliség mérése* (3.)
A Francia Statisztikai Társaság (Société Française de Statistique – SFdS) és a Francia Statisztikai és Gazdaságkutatási Intézet (Institut National de la Statistique et des Etudes Economiques – INSEE) 2005 decembere óta, általában havi rendsze- rességgel, egy párizsi kávéházi különteremben nyilvános vitaesteket szervez arról, hogyan magyarázhatja meg a statisztika a társadalmainkat átható nagy kérdéseket.
Az éppen napirendre kerülő témát egy vagy két meghívott szakértő előadása vezeti be, amit vita követ. A résztvevők részben a statisztikai szakma képviselői, akik szakterületük társadalmi megítélésére kíváncsiak, részben érdeklődő laikusok, más szakmák képviselői vagy a politikai, gazdasági és társadalmi élet különféle szereplői. Az előadás és a vita összefoglalóját a következő összejövetel alkalmával kaphatják meg az érdeklődők. A havi rendszerességű összejövetelek „tiszteletbeli”
meghívottjától Rózsa Gábor a KSH ny. főosztályvezető-helyettese is megkapja a viták összefoglalóját, amit John Ede segítségével örömmel megoszt a Statisztikai Szemle olvasóival.1
A 2007. június 19-ei kávéházi beszélgetésnek meghívott előadója, Olivier Marchand, a Francia Statisztikai és Gazdaságkutatási Intézet(INSEE) Foglalkoztatás és jövedelem osztályának vezetője volt. Előadásában a következő bevezető gondola- tokat fogalmazta meg.
A munkanélküliség fogalma az 1896-os franciaországi népszámlálásban tűnt fel először. Akkoriban negatív jelentése volt, mint a csavargó vagy nincstelen; a mai tar- talma az idők folyamán alakult ki. Eredetileg a munkahely elvesztéséhez kapcsolódó
* A bevezető előadásának összefoglalója a Titkárság lejegyzése alapján követi az előadó által meghatáro- zott sorrendet. A vita ismertetésénél azonban a francia szerkesztők tematikus csoportosítást alkalmaztak, az idő- rendi sorrendtől és a szó szerinti idézéstől eltekintettek, nem említették továbbá a hozzászólók nevét. Ahol kér- dés formájában vetettek fel egy problémát, a válasz nemcsak a meghívott szakértő véleményét, hanem az összes hozzászólóét is tükrözi.
1 A sorozat első részét a 2008. évi 9. számunkban a 908–915. oldalon, a második részt 2009. évi 3. szá- munkban a 302–311. oldalon jelentettük meg.
kategória, majd a bérből élők körének bővülésével átalakul. Ily módon kezelése egy- re inkább az állam kötelezettsége lett, így jöttek létre a munkaügyi hivatalok, majd kialakult a segélyezési rendszer. A mai értelemben vett munkanélküliség a második világháborút követő dicsőséges 30 év (1945–1975), a csaknem teljes foglakoztatott- ság időszakának a szüleménye, amikor a teljes munkaidős és a határozatlan idejű foglalkoztatás általánossá vált. Ettől kezdve sorolják be a népességet gazdaságilag aktív, munkanélküli és inaktív csoportokba. A munkanélküliség nemzetközileg ma használt fogalmát 1982-ben fogadta el az ILO 13. Közgyűlése.
1. Tartalom és mérés
Három munkanélküli-fogalmat használnak, mindhárom fogalom az ILO- definíción alapul. Csak részletes vizsgálat képes azonban választ adni a fogalmat ta- karó három összetevőre, nevezetesen arra, hogy az adott személy a hivatkozási idő- szakban (a felvételt megelőző héten) nem folytatott kereső tevékenységet, képes (két héten belül) munkát vállalni és aktívan keresett munkát. Ebből a szempontból talán csak a munkaerő-felvétel (Labour Force Survey – LFS) definíciója felel meg az ILO ide vonatkozó kritériumainak. A munkaerő-felvételt a különböző országokban egy- ségesen hajtják végre, így lehetőség van a munkanélküliségi ráta országok közötti valós összehasonlítására.
Franciaországban a népszámlálás a munkanélküliséget a személyek bevallása alapján rögzíti, ami az előbbinél jellemzően magasabb értéket mutat. Az új rendszerű népszámlálás lehetővé teszi a mutató évenkénti továbbvezetését. Az ún. „gördülő népszámlálásban” a nyolcévenkénti teljes körű adatfelvétel helyett minden évben mintavételes felvételre kerül sor. Ez az „évenként mintán alapuló népszámlálás” öt év elteltével a 10 ezer lakos alatti települések minden lakosát „eléri”, a nagyobb tele- püléseken a lakosság 40 százaléka kerül be évente egy 8 százalékos mintába. A kö- vetkező években talán sikerül olyan kérdőívet szerkeszteni, amely az ILO- fogalomhoz közeli munkanélküliségi mutató kimutatását eredményezi, s akkor nem lesz szükség a munkaerő-felvételekre.
A harmadik tipusú munkanélküliségi mutató adminisztratív jellegű: az Országos Foglalkoztatási Hivatalnál (Agence Nationale pour l’Emploi – ANPE) munkavállalá- si szándékot bejelentők számát mutatja. Az itt jelentkezőket kategóriákba sorolják:
az 1-es csoportba tartoznak a tartósan munkát keresők. (A 4. és 5. kategóriába tarto- zók – azonnal munkavállalásra nem képesek, segélyezettek – nem mindig szerepel- nek a kimutatásban.) Az öt csoportra vonatkozó tájékoztatót havonta hozzák nyilvá- nosságra.
A nagyságrendek megismerése céljából az előadó elmondta, hogy az 1999 márci- usában végrehajtott népszámlálás szerint a fővárosban 3,34 millióan vallották magu-
kat munkanélkülinek (ez 12,7 százalékos munkanélküliségi ráta), ezzel szemben az 1999. januári munkaerő-felvétel az ILO-tartalom szerint 3,06 millió munkanélkülit (11,8 százalékos munkanélküliségi ráta) mutatott ki. Ugyanezen időszakban az Or- szágos Foglalkoztatási Hivatal az 1–3 kategóriákban (valamennyi személy, aki kere- ső tevékenységében gátolva volt, vagyis koncepcionálisan az ILO-fogalommal azo- nos kör) 3,16 millió álláskeresőt regisztrált.
A munkaerő-felvétel, helyesebben az ILO által használt munkanélküliségi foga- lom a leginkább elfogadott. Hátránya, hogy a felvétel mintanagysága nem, de leg- alábbis nem kielégítő pontossággal, teszi lehetővé az összehasonlítást. A területek- re kimutatott munkanélküliségi mutató hibahatára eléri az 1 százalékpontot, ami megfelelő ugyan a régiók között, de alkalmatlan az időbeni összehasonlításra, il- letve csak nagyobb területi egységekre teszi azt lehetővé. A mutatót 2002-ig éven- te, azt követően negyedévente közlik. Az ANPE által alkalmazott mutatót havonta valamennyi adminisztratív térségre kimutatják. A mutató mindenekelőtt nagyban függ az intézményi keretektől, a támogatáspolitika változásaitól. A kompenzációs rendszer reformjai, a helyi támogatáspolitika, ebből következően az idő és a lakó- hely függvényében területenként más-más kritériumok alapján történik a munka- nélküli kategóriába sorolása. A mutató értéke attól is függ, hogy az ANPE milyen gyakorisággal követi, ellenőrzi a munkanélkülieket. A nyilvántartás pontatlanabbá válna, ha az érintetteket a havonta történő megkeresés helyett negyedévente idéz- nék be a Hivatalba. Egyre inkább terjed az a felfogás, hogy ennek az adminisztratív nyilvántartásnak az adatait – a munkanélküliség szintjének mérése céljából – nem kellene publikálni.
Végezetül, a népszámlálás szerinti munkanélküliségről szólva azt mondta az elő- adó, hogy nagy előnye az alapos területi részletezettség, hátránya viszont a tartalmi megbízhatatlanság. Különösen így van ez azért, mert nem kevesen vallják magukat munkanélkülinek olyanok, akik nem lennének hajlandók azonnal munkába állni.
A munkanélküliség mérése megegyezésen alapul, az országok közötti összeha- sonlításra az ILO-koncepciót használják. Az azonos számbavételi elvek, adatforrások alkalmazása ellenére lehetnek (vannak) eltérések; ez is magyarázza a franciaországi munkanélküliségnek az Eurostat és az INSEE közötti interpretációja közötti évek óta tartó eltérését. A vita során tisztázódott, hogy az INSEE felfogásával ellentétben, az Eurostat szerint nem elég, ha valaki újból jelentkezik munkanélkülinek, feltétel, hogy az adott személy más módon is aktívan keressen foglalkoztatást. Ezt a követelményt alkalmazzák az Egyesült Királyságban is.
Az ILO-mutatót 25 éve fogadták el, azóta a munkaerőpiacon lényegi változások következtek be. Sokan egyik csoportba sem, míg mások egyidejűleg több jelenlegi foglalkoztatottsági kategóriába sorolhatók. Ami a korábbiakban állandó volt, most instabil lett: az egyes személyek egyik pillanatról a másikra más kategóriába kerül- hetnek. Egy adott személy a felvétel időpontjától függően lehet az egyik nap munka-
nélküli, a másikon foglalkoztatott. A jelenség ma már nem feltétlenül jellemezhető kizárólagosan vagy a munkanélküliek száma, vagy a munkanélküliségi szint egyedüli adatával.
2. Statisztikai értelmezés, alkalmazás
Minden statisztikai adat – de különösen az olyan érzékeny mutató, mint a munka- nélküliség – értelmezése függ az adott szervezet logikai rendszerétől, a sokféleség zavarhatja az értelmezést. Így például más logikai megközelítést alkalmaznak
– a téma megvitatását szolgáló adatok előállítói (INSEE), vagy a munkaügyi minisztérium;
– a munkaerőpiacot kezelő, ösztönző szervezetek, mint az ANPE, az UNEDIC;
– a politikusok és a kormányzati szervek, melyek az általuk megtett lépésekről kívánnak tájékozódni;
– a szociális partnerek;
– a nagyobb médiumok (olykor szenzációt keresve és leegyszerűsí- tően);
– a kutatók, akik nem egyszer elvesznek az adatok sokaságában.
Végül gondolni kell a megfigyelés, számbavétel alanyaira is: ők maguk sem tud- ják, hogy a Foglalkoztatási Hivatal melyik kategóriába fogja őket besorolni.
A véleményformálók tájékoztatásához is mindenek előtt tisztázni kell a fogalma- kat; a munkanélküli, a foglalkoztatott és az inaktív kategóriák közötti összefüggése- ket. Erről már az 1986 októberében készült az ún. Malinvaud-jelentés (Malinvaud, E.
1974 és 1987 között a INSEE igazgatója volt, vezetésével készült a kormány számá- ra jelentés a társadalompolitika, a foglalkoztatás témakörében). Eszerint nem elégsé- ges a munkanélküliséget egyetlen mutatóval jellemezni, a jelenség nem homogén, több jelenség egyidejű megfigyelésére van szükség. 1986 óta semmi új nem történt;
legutóbb a Nemzeti Statisztikai Információs Tanács (Conseil National de l’Information Statistique – CNIS) kapott megbízást a kérdéskör áttekintésére. Ennek keretében foglalkoznak:
– a társadalmi-demográfiai a nemek közötti egyenlőtlenséggel, az iskolai végzettség és a szakképzettség, a nemzetiség stb. kérdéseivel;
– az átmenetet leíró mutatók kialakításával: a munkanélküliség ka- tegóriájába kerüléssel, az onnan kijutással, a visszakerüléssel, a részfoglakoztatás kérdéseivel;
– a munkanélküliség megnyilvánulásaival a mikroközösségbeni, így nemcsak az egyént érintő, hanem a háztartás a jövedelmi helyzeté- re gyakorolt hatással is, a társadalmi megítéléssel, az egészségre gya- korolt káros következményekkel stb.
Dinamikus elemzések is szükségesek: a munkanélküliség nem tartós állapot, oda be lehet kerülni, abból ki lehet jutni, miközben vannak átmeneti állapotok is. Az át- meneti állapotban jöhetnek apróbb munkák, egy-két napos elfoglaltság, átmeneti fog- lalkoztatás stb. Hasonlóképpen átmeneti helyzet következik be a munkanélküliség és az inaktív állapot között, mint például a képzésben való részvétel, a „magába roskadt munkanélküliség” állapota, és ne felejtsük el a „láthatatlan” kategóriákat: a fogva tar- tottakat, a menekülteket, az illegálisan az országban tartózkodókat sem. Természete- sen, tágabb értelemben foglalkozni lehet a munkanélküliség és az alulfoglalkoztatás problematikáján kívüli, de a munka világával összefüggően, a kereső tevékenységből valamennyi kiszorulóval, a munkavégzésre képtelen személyekkel is.
Mindenesetre például míg egyetlen mutató megfelelő képet adhat az infláció ala- kulásáról, a GDP szintjéről, a munkanélküliség az előbbieknél sokszínűbb, egyidejű- leg több információ alapján értékelendő.
Az ILO erőfeszítései ellenére a munkanélküliség nemzetközi összehasonlítása a fejlődő, illetve a világ többi országa között nem megvalósítható. 1982-ben, az ILO 13. Közgyűlésén a munkanélküliség fogalmának két változatáról vitáztak: az egyik az előbbiekben említett, amelyet az erős intézményekkel rendelkező, megfelelően strukturált gazdaságokra tartottak elfogadhatónak, és egy másik fogalmat, amely a fejlődő országok esetében alkalmazható, ahol nincsenek a munkaerőpiac figyelésé- vel, szabályozásával foglalkozó szervezetek, ahol erőteljesebb a nem szervezett munkaerőpiac. Ez utóbbi nem írja elő az aktív munkakeresést, így a munkanélküli- ségre már eleve magasabb értékeket mutat ki. Ez ugyanakkor nem jelenti e tényező teljes figyelmen kívül hagyását. Így például Marokkóban és Tunéziában a munkaerőfelvétel tartalma ugyan nagyon hasonló a franciországihoz, mégis az or- szág sajátosságait jobban tükröző, a fejlődő országokban kimutatott, magasabb érté- ket adó mutatót publikálják.
Ahogy erre több elemzésben is rámutattak, még akkor sem kockázatmentes a munkanélküliségi ráta országok közötti összehasonlítása ha csak az OECD- országokat vesszük figyelembe. Az EU-n belül sem egyértelműen biztosított az ösz- szehasonlíthatóság; számolni kell az eltérő munkaerőpiaci szolgáltató rendszerekkel, az ILO-kritériumok nem azonos értelmezésével, az egyének eltérő nyitottságával. Az idősorokban is eltérés mutatkozhat például az adatfelvétel tartalmi változtatásai (Belgium), a feketén foglalkoztatottak figyelembe vétele (Spanyolország) stb. miatt.
Ezen túl, ne gondoljuk, hogy a munkanélküliségi ráta csökkenése minden esetben minőségi munkahelyek létesítése miatt következett be, lehet a részmunkaidős foglal-
koztatás (a munkafeladat „megosztása”) erőteljes bővülésének az eredménye, amire az Egyesült Királyságban volt példa. Az Egyesült Királyság és Hollandia gyakorlata például – és ez a nemzetközi összehasonlítást is torzítja – a rokkantakat az inaktívak közé sorolja (600 ezer – 800 ezer fő Hollandiában, 2 milliót meghaladó személy az Egyesült Királyságban a 8 millió, illetve a 28 millió személyhez viszonyítva). Ezek- nek a személyeknek a munkanélküliek közé sorolása jóval 7 százalékponttal maga- sabb munkanélküliségi rátát eredményez, ami messze a franciaországi szint feletti ér- ték. Más oldalról viszont Franciaországban a munkanélküliségi ráta számításánál az előnyugdíjasokat is figyelembe kellene venni.
A nemzetközi összehasonlítás szempontjából is felvetődhet tehát az egyetlen mu- tató elvetésének gondolata.
3. A vita
Arra a kérdésre, hogy létezik-e valós mutató a bevezető előadás egyértelműen nemleges választ adott, amit néhány kiegészítő megjegyzés a vita során tovább erősí- tett. Az egyes statisztikai szervezetek még az adott koncepció alkalmazása és egy- azon adatforrás felhasználása mellett is eltérő eredményekre juthatnak, következteté- seik nem feltétlenül lesznek azonosak. Az aktív munkakeresést például másképp ér- telmezi az Eurostat és az INSEE. Nem elhanyagolható a felvétel technikája. A felvé- tel kérdéseinek sorrendje az Eurostat kivánságától függően negyedévente változhat, ami ugyancsak befolyásolja a végeredményt.
Nincs tehát „egyetlen igazság”, egyidejűleg több, ugyanolyan érvényességgel bí- ró, mutató létezik. A köztük lévő eltéréseket a „sötét foltok” tisztázása lehetséges eszközének kell tekinteni. A gazdaságilag aktív népesség, a munkanélküliség köré- nek egyidejűleg több adatforrás felhasználásával történő közelítése – legalábbis el- méletileg – érzékelhetőbbé teszi az összefüggéseket. Ez azért fontos, mert a „munka- erőpiac visszajelzéseit” nem kell „foglalkoztatás-ellenesen” felhasználni. Nem sza- bad egy „szép jelzőszám” kimutatására törekedni, a cél sokkal inkább felkészülés az új helyzetekre, a váratlan fejleményekre.
A hozzászólók döntő többsége egyetértett az előbbi megállapítással, de egyidejű- leg hangot adtak kétkedésüknek is. Nem az alapelvek megkérdőjelezésről van-e szó?
Lehet-e beszélni a munkanélküliségről, ha nincs egységes koncepcióra épülő mutató?
Nemzetközi összehasonlításban tekinthetjük-e mindegyik mutatót „helyesnek”, elfo- gadottnak? A válasz az, hogy a munkanélküliség megítélésénél több mutató haszná- lata hasznos (szemben az ellentétes véleményekkel), és az nem ellentétes az ILO ál- tal képviselt és az egyes országokban is alkalmazott felfogással.
Felvetődött a kérdés, hogy a vita során lehet-e, szabad-e figyelmen kívül hagyni az adminisztratív statisztikákat? Ezeknek a statisztikáknak korlátai ismertek, de szabad-e
azokat figyelmen kívül hagyni? Korábban az előző évről (minthogy évente egyszer volt munkaerő-felvétel) éves késleltetéssel voltak adatok, amióta negyedévente van felvétel már március végén rendelkezésre állnak az információk. A negyedévente szá- mított mutatót az INSEE az előző év átlagához is viszonyítja, aminél sokkal megfele- lőbb a két év megfelelő negyedévének egybevetése. Az Eurostat sem közli, jóllehet ismeri, az ANPE havi adatait, csak a negyedév vége után teszi közzé a felvétel alapján számított mutatót. A 2006. évi franciaországi negyedévenkénti munkaerő-felvétel az alacsony válaszadási hajlandóság miatt meglehetősen problematikus volt, de a helyzet 2007-től jelentősen javult, s megállapították, hogy a felvétel megfelel az elvárásoknak, alkalmas a szerkezeti változások és a munkaerőmozgás kimutatására. A felvételi mód- szer változtatásai alkalmasnak tűnnek az ILO által használt munkanélküliségi mutató negyedévenkénti mérésére, így a továbbiakban várhatóan nem lesz szükség a havonta rendelkezésre álló adminisztratív adatok korrekciós célú felhasználására.
A vita résztvevőinek többsége szerint a munkanélküliség havonkénti alakulása ki- sebb jelentőséggel bír, a munkaerő-felvétel alapján számított mutató az adminisztra- tív forrásból eredőnél értékesebb.
A bevezetőben az előadó felvetette a foglalkoztatás és a munkanélküliség közötti
„átmeneti állapotok, kategóriák” sokféleségét, ami körvonalazza a munka világát jel- lemző különböző tartalmú mutatók számának növekedését. Ezeket a fejleményeket a vitában egyesek zavarónak, a „társadalmi párbeszédet hátráltató tényezőnek” tartot- ták. Egy hozzászóló megkérdezte, nem lehetne-e olyan átfogóbb mutatót kialakítani, amely magába foglalná „a munkanélkülieket, a részmunkaidőben foglalkoztatottakat, a kényszer-nyugdíjasokat, a szakmai felkészítő tanfolyamot végző fiatalokat, vala- mint egyes csökkent munkaképességűeket”? A kategória lényegében azon személye- ket fogná át, akik így vagy úgy, de akadályozottak a kereső tevékenység folytatásá- ban. A felvetés közel áll a nemrég megfogalmazott „egyéb munkanélküliek” kategó- riához, ami a „nem megfelelő foglalkoztatás” tárgyalása során felmerült.
A felvetéssel szembeni kétségek megfogalmazása mellett a vitázók felhívták a fi- gyelmet a jelentős elméleti (felfogásbeli) és technikai nehézségekre.
Elméleti problémáknak tartották azt, hogy ki dönti el, melyik a megfelelő foglal- koztatás? Hol van a megfelelő és a nem megfelelő állapot közötti határvonal? Mit je- lent, hogy az egyik szívesen végzi a munkát, a másik nem? A megkérdezéskor nem szívesen végzett munka nem válik-e idővel szívesen végzetté? Lehet-e azonosan ke- zelni az egymástól eltérő természetű kérdéseket?
A technikai nehézségek közé sorolták azt, hogy a többes számbavétel kockázata nélkül nem lehet az adminisztratív kategóriákat összemosni. Az egymástól nagyban eltérő kategóriák mesterséges összevonása a tartalom eltérő értelmezésének kockáza- tával jár. Helyesebb, ha témakörönként megfelelő mutatókat dolgoznak ki.
A vitában egy hozzászóló felvetette a „megfelelő” foglalkoztatás ILO- fogalmának az EU, a Dublin Foundation és az Eurostat általi alkalmazhatóságának
kérdését. Először meg kellene határozni a témakör részelemeit (munkabér, foglalkoz- tatás biztonsága, munkafeltételek, folyamatos továbbképzés stb.), ami folytatódna a közösen elfogadható mutatók, az idősorok kialakításával. A hozzászóló véleménye szerint szükséges ugyan a fekete- és a „nem szabályos” munkavégzés számbavétele, de megvannak a nehézségei a munkaerő-felvételnél. Lehet-e az érintett személyeket külön is kikérdezni? Milyen válasz várható az ilyen kérdésre? – vetette fel végül.
A foglalkoztatottsági mutató a foglalkoztatottak számát a munkaképes korú né- pességhez viszonyítja, míg a munkanélküliségi mutatónál a gazdaságilag aktív né- pesség a viszonyítási alap. A 2005. évi munkaerőfelvétel (LFS) szerint a 15 éves és idősebb népesség 50 070 ezer fő, a gazdaságilag aktív népesség 27 638 ezer fő, a foglalkoztatottak száma 24 921 ezer fő, a munkanélküliek száma 2 717 ezer, így a munkanélküliségi ráta 2 717/27 638 = 9,8 százalék, a foglalkoztatottsági mutatószint 24921/50 070 = 49,8 százalék. A mutató komplementere tehát – egymástól nem megkülönböztetve – adott korcsoportba tartozó munkanélküliek és inaktívak arány- száma: a mutató nem érzékeny a két kategória súlyára. Ezzel együtt fennáll a foglal- koztatottak és nem foglalkoztatottak megkülönböztetésének problematikája.
Szó volt arról, hogy néha hasznos lehet a munkanélküliek és a teljes népesség arányának a bemutatása is. A 15–24 éves népességet példaként véve a magas, 25 százalékos, „munkanélküliségi mutató” nem jelenti azt, hogy a fiatalok negyede munkanélküli, hiszen az e korcsoportba tartozó fiatalok nem jelentéktelen hányada tanuló, vagyis eltartott. Ebben a korcsoportban a munkanélküliség jóval az átlagos 10 százalék alatt van; a franciaországi fiatalkorú munkanélküliség nemzetközi összeha- sonlításban viszonylag kedvezően alakul.
A foglalkoztatottsági mutató közösségi szinten az 1990-es évek végén lett az ér- deklődés tárgya, majd a 2000. évi lisszaboni tanácsülés óta kifejezetten ajánlott a fi- gyelése. Szemben a munkanélküliséggel ez pozitív, a gazdaságpolitikát a termelés bővüléséről tájékoztató jelzőszám.
Egy hozzászóló is felvetette, hogy a munkanélküliség a maga valóságában rend- kívül komplex, így egyetlen mutató nem feltétlenül elégíti ki az országok, a különbö- ző konjunkturális időszakok közötti összehasonlítás, valamint a hosszabb időszakok változásainak reális értékelése iránti igényt. Ezen túl a munkanélküliség olyan társa- dalmi kérdés is, melynek megvilágításához egy mutató használata nem elégséges.
Egy másik hozzászóló azt vetette fel, hogy az alacsony munkanélküliségi ráta he- lyileg nem feltétlenül jelent élénk gazdasági fejlődést, másfelől a magas munkanél- küliségi mutató mellett is megvalósulhat több új munkahely. Mindez mutatja, hogy a mutató nem azonos jelentőséggel bír helyileg és országosan. Másképpen fogalmazva a munkanélküliségi mutató helyi szinten inkább a szociális, és kevésbé a gazdasági helyzetet jellemzésére szolgál.
Azt a kívánságot, hogy a mutatók diverzifikálásának segítségével kövessék a munkanélküliséget már 1986-ban is megfogalmazták; azóta lényegében nem történt
semmi, a kérdés továbbra is vitatott. A sokszínű megközelítés nem a társadalmi igény megfogalmazásának hiányával függ össze; a Nemzeti Statisztikai Információs Tanács azt már többször megfogalmazta.
Egyesek szerint a hiány oka a mutatók nehéz előállíthatósága, egy másik hozzá- szóló ugyanakkor szólt a munkaerő-felvétel mint diverzifikált forrás iránti alacsony érdeklődésről. Más oldalról felvetették, hogy az erőfeszítéseket gátolja az állami sta- tisztikai rendszerben dolgozó szakemberek rotációja, ami egyébként a negyedéven- kénti, tehát nagyobb munkaidő ráfordítást igénylő felvételre történő átállással is pá- rosult; mindez nem segítette a társ-szakterületeken végzett munka, az onnan érkező javaslatok értékelését, az alapos szakirányú vizsgálódást. A különleges helyzetek kö- vetése céljából szükséges a módszerek, illetve a témakört figyelő, megfelelő hozzáér- téssel és gyakorlattal rendelkező szakemberek helyzetének rendezése.
Mások szerint már léteznek a munkanélküliség leírására szolgáló alternatív muta- tók, de elszórtan, kevésbé ismert szakmai publikációkban, így nem jutnak el az ér- deklődők szélesebb köréhez. A probléma tehát gyakran nem az információ hiánya, hanem a kommunikáció gyengesége.
Végezetül az egyik résztvevő erőteljesen hangsúlyozta, hogy a statisztikusok fel- adata nem csupán az adatok előállítása, hanem a közvélemény szakszerű tájékoztatá- sa is. A közvéleményt egyszerű és kevés mutatóval kell informálni. Az egyszerű mu- tató és a kérdéskör bonyolultsága közötti ellentmondás érthető, másfelől viszont a munkaerőpiac változásai új szellemű statisztikai megközelítést igényelnek. Egy má- sik hozzászóló skizofrénnek nyilvánította a statisztikus társadalmat, mondván: fino- mítani akarják a kérdés megközelítését, ugyanakkor ragaszkodnak egy irányadó mu- tatóhoz. Hitelességük visszanyerése érdekében a statisztikusoknak a jelenleginél sokkal hatásosabb felvilágosító tevékenységet kell kifejteniük.
