„A pórusait látni”
A Pilinszky-líra minoritáspoétikái
Ha meg kellene nevezni olyan 20. századi magyar költőt, aki rend- kívüli érzékenységet tanúsít mindenfajta minoritás (s tegyük hozzá:
marginalitás, periférikusság) iránt, Pilinszky János neve egész biz- tosan az elsők közt jutna eszünkbe.
Miközben ennek végiggondolása során az egyik első, valójában felületes következtetés, amire juthatunk, az, hogy Pilinszky kvázi érzéketlen a minoritás mint regionalitás kérdése, az úgynevezett ha- táron túli, regionális vagy minor irodalmak iránt. Mintha vak vagy süket volna erre a problémára, de legalábbis indifferens, mintha el- hallgatná azt, legjobb esetben is keveset beszélne róla. A minoritás kérdése a szónak ebben az értelmében nem áll sem gondolkodás- módjának, sem publicisztikájának, sem költői praxisának fókuszá- ban. Ezt a kérdést úgy tudnám árnyalni, hogy Pilinszkyről nehéz beszélni a minor–maior bináris kategóriákban. Költészetétől és egész látásmódjától ugyanis — ahol „Minden(e) olyan óriás, mindene oly parányi”, s „a leghitványabb féreg kimúlása / ugyanaz, mint a nap- föl kelte” — idegen ez a fajta, kétosztatúságon alapuló modell. Annál közelebb áll hozzá mindenfajta pluralitás (messze túl a kulturális plu- ralitáson), csakúgy, mint az, amit a mai elméleti diskurzusban transz- kulturalitásnak nevezünk.
Pilinszkynél talán azért sincs a szó geokulturális vagy regionális értelmében vett minoritás-éthosz, mert az ő művészi látásmódjá- ban nincs vagy alig van bármiféle nosztalgia. Ha csak nem metafi- zikai természetű. A hiányok-hiányalakzatok költészete Pilinszky esetében se nem nosztalgikus, se nem elégikus, a Trapéz és korlát kor- szaka után semmiképp. Legfeljebb erős megszorításokkal az.
Hogy a publicisztika vagy a beszélgetések, naplók szószedeté- ben nem találni olyan tételt, hogy minoritás vagy kisebbség, nem igazán okoz meglepetést. A kicsire, a parányira, azaz a gyermek(i)re nyilván annál többet — az evangéliumi esztétika ’70-es évekbeli ki- teljesedésével végképp.
Az Auschwitz kifejezésről nem is beszélve. Hiszen Auschwitz:
az ad absurdum vitt minoritás, az európai civilizáció metafizikai botrányba torkolló, totális minoritása. Ha innen nézzük, a Pilinszky- mű a par excellence minoritásesztétika és minoritáspoétika.
Auschwitznak, az „évszázad betűjelének”, a minoritás monstru- ózus elpusztításának metafizikai botránya nemcsak poétikájának, majd evangéliumi esztétikájának, művészetontológiájának, de Pi- linszky egész létszemléletének, ontológiájának is az alapzata lesz.
Auschwitz kollektív traumája, mely — Kertésszel szólva — fekete Napként vetül kultúránkra, betűjellé változik, amit a költő egy életen keresztül olvas. És egy életen keresztül ír.
SZÁVAI DOROTTYA
A szerző irodalomtörténész, a Pannon Egyetem habili- tált egyetemi docense.
1
Az áldozatnak „Mindene olyan óriás, mindene oly parányi”. A me- tafizikai botrány elszenvedője, az abszolút kisebbségben lévő sze- mély parányisága, végtelen kicsisége, a „semmiben mutáló” mino- ritás a KZ-vers terében végtelen, mérhetetlen nagysággá növekszik.
Méghozzá a tanúságtétel, „A némán, némán is reánkvallasz” gesz- tusa által — mely, tudvalevő, Pilinszky művészet- és költészetfelfo- gásának, poétikájának bázisa. („Én nem akarok egyéb lenni, mint tanúságtevő” — mondja egy helyütt és folyamatosan…) Tanúság- tétel mindazokról, akik minoritásban vannak: láger-áldozatokról, ártatlanul szenvedőkről, prostituáltakról, bűnözőkről — a szenve- dés, a kifosztottság (éhezés, lemeztelenedés) és nyomorúság legkü- lönfélébb formáinak áldozatairól —, mely elvezet majd ahhoz, amit a költő „új mezítelenségi fok”-nak nevez. A Harmadnapon, különösen a KZ-láger-ciklus: az igazi minoritás-poétika. De ez már egy külön ta- nulmány tárgya lehetne.
Sőt, a Pilinszky-oeuvre ontológiai alapja, melyből a lírai beszélő legjellegzetesebb fókusza kinő, ugyancsak egy lényegileg minor po- zícióra épül: a versek beszédhelyzete meghatározóan — az ontikus távolságra épülő — teremtményi beszédhelyzet, alapstruktúrájuk a végtelenül kicsi kreatúra és a végtelenül nagy transzcendens kont- rasztján alapul.
A Pilinszky által létrehozott költői nyelv — a Harmadnapon-kö- tettől kezdődően, s a Szálkák-kötettel kiteljesedve — egyúttal a mi- noritás poétikájának, illetve esztétikájának a megteremtőjévé válik:
a korabeli kánonhoz mérten az adott diszkurzív térben a maga ra- dikális újszerűségében egyfajta kisebbségi költői nyelvet hív életre
— a szó poétikai értelmében is. Mely költői nyelv egyben a mino- ritás különféle szólamainak ad hangot.
„Elutasítva minden föltűnést, minden »beöltözködést«: a művé- szetben valójában a tökéletes igénytelenség érdekel, a gyerekek, az öregek és a halottak beszéde”1 — mondja egy interjúban. Tudjuk, Pilinszky saját költői nyelvének genezisét a Bébi nevű nagynénjétől tanult dadogásban, lefokozott verbalitásban jelöli ki. Lecsupaszított, végsőkig redukált líranyelve a nyelvi, retorikai minoritás nyelve, a Harmadnapontól kezdődően teljességgel az alárendelt nyelve.
A Pilinszky-vers szinte mindig az alárendelt nyelvén szól tehát.
Versnyelve egy elementáris és feloldhatatlan idegenség-tapaszta- latból képződik meg. Ahogy a Deleuze–Guattari szerzőpáros — a Pilinszkyvel mélyen rokon — Kafka-mű kapcsán kifejti: itt is a nyelv sivatagba vezetése történik meg újra és újra.
Ez volna Pilinszky „minor csillaghálója”. A jog peremére szorul- tak: a bűnözők. Az etikum peremére szorultak: a prostituáltak. A tár- sadalom peremére taszítottak: „a nyomorúság lim-lom-tájainak”
lakói, „az elhányt bádogkanál” nincstelenjei, az egzisztenciájukban kitaszítottak, az éhezők. A nyelv peremvidékén élők: Bébi. A mate- riális lét, a (hír)név peremén létezők: Szent Ferenc (a tulajdonnév Khórája a derridai értelemben). A józan ész peremén: Van Gogh,
1A kopárság szépsége.
In: Pilinszky János:
Beszélgetések.
(Szerk. Hafner Zoltán.) Századvég, Budapest, 1994, 24. (Hornyik Miklós levélinterjúja, eredeti megjelenés: Híd, 1968. április.)
2
Schubert, Hölderlin. A kimondhatóság peremén: Rilke, Celan. Az idők peremére szorult lét: a Golgota tere, a végidők ideje, az idők legszélső pereme a Pilinszky-vers legsajátabb térideje. Ahogy Ted Hughes írja emlékezetes esszéjében, nagy magyar költőtársa min- dig az Apokalipszis utáni pillanatot rögzíti. A szó végső peremén:
a hallgatás, a csönd terében.
Igen fontos szempont a Pilinszky-féle minoritáspoétika vonat- kozásában, hogy költői nyelve, nyelvhez való viszonya nem nyelv- kritikai természetű: „a nyelv túlhalad rajtam”, „Én vagyok kevés a nyelvhez”2 — mondja. „Kisebbségben vagyok a nyelvvel szemben.
Ahogy a teremtéssel is.”3 Vagyis a Pilinszky-vers nyelvi szituációja és ontológiai alaphelyzete egy tőről fakad. Legalapvetőbb beszéd- helyzete: a minoritás nyelvi és ontológiai pozíciójából épül fel.
Pilinszky második világháborús élménye és KZ-költészete par excellence közép-európai jelenség. Ha Pilinszky minoritás-felfogá- sát a Közép-Európa-gondolat felől próbáljuk leírni, akkor valami olyasmit láthatunk, hogy Közép-Kelet-Európa a költő számára sa- játságos módon nem a minoritás tere. Ellenkezőleg: minthogy nála régiónk az ikon-gondolathoz társul, leginkább valamiféle precivili- zatorikusnak vagy prehumánnak mondható térséget jelöl a Közép- Kelet-Európa-, Pilinszky szavával a Kelet-Európa-képzet.4 S elsőd- legesen imaginárius, még pontosabban imagológiai teret, egyfajta diszkurzív konstrukciót. Kevésbé geokulturális, s legkevésbé sem geopolitikai teret.
A költő (kelet)-közép-európai mintái többnyire erős európai — azaz nem csak regionális — szűrőkön keresztül közvetítődnek, il- letve megfordítva: a „nyugati” olvasmányok mintája nem egyszer a „keleti”/kelet-európai/kelet-közép-európai kulturális médiu- mokon keresztül válik Pilinszky számára hozzáférhetővé, illetve költészetébe-szemléletmódjába integrálhatóvá (például Simone Weil részben az őt a franciák számára a Gallimard kiadónál felfe- dező Camus-n keresztül, Camus Dosztojevszkijen keresztül).
Pilinszky 1972-es Kelet-Közép-Európa-esszéje, A kelet-európai kul- túrák néhány adottságáról — Simone Weil gondolatvilágának fényében már címében is erről az transzkulturális jellegről tanúskodik, azaz a Nyugat-Kelet-Közép-Európa modell lebontásáról/meghaladásá- ról a költő részéről. Ennek magyarázataként a leglényegesebbnek azokat a koncepcionális okokat látom, melyek közvetlenül a költő esztétikájából, művészet-ontológiájából fakadnak, s melyeknek így szükségszerűen a Kelet–Nyugat oppozícióra kell építeniük.
A hivatkozott esszében végső soron mégis a „nagy” művészet — még tágabban a művészet mint olyan — Nyugat–Kelet tengelyen túlmutató mediális szerepe válik dominánssá. Pilinszky tehát lát- hatólag tudatosan keresi az érintkezési pontokat Európa keleti és nyugati régiója, a minor és maior kultúrák között, sőt kontaminálja is azokat: kultúraértelmezése, esztétikai elgondolásai és költői pra- xisa ennyiben is fedésben van egymással.
2Lírai önarckép.
In: Pilinszky János:
Beszélgetések, i. m. 138.
(Hangfelvétel: Magyar Rádió, 1973. július 17.)
3Hűség a labirintushoz.
Maár Gyula portréfilmje Pilinszky Jánosról;
https://www.youtube.com/
watch?v=Xka8jpMXYiw (1978).
4Erről részletesen írtam alábbi tanulmányomban:
Szávai Dorottya:
„A pokol térélmény.
A mennyország is.”
A kelet-európai kultúrák néhány adottságáról – Pilinszky János gondolat -
világának fényében.
Irodalomtörténeti Közlemények, 125 (2021/5), 630–642.
3
Pilinszkyt talán nem feltétlenül vagy nemcsak az Európáról és annak régióiról mint kulturális konstrukcióról való gondolkodás vezette ezekre a következtetésekre, hanem leginkább saját művé- szet-ontológiája, a 70-es években kiteljesedő esztétikája és az azok- hoz kötődő poétikai törekvései, valamint a költői szerepre vonat- kozó elgondolásai.
Az a tény, hogy az esszé már címében is Simone Weillel, e nagy nyugati gondolkodóval kapcsolja össze a „kelet-európai” kultúr- ákat, azaz régiónk hagyományosan minoritás-kultúrákként meg- nevezett kultúráit, alapjaiban fordítja ki a hagyományos minoritás- képzeteinket.
Már az esszé nyitó gondolata inter- vagy transzkulturális alapú:
a „Kelet” kontextusa a „Nyugat”-ban: az ortodox húsvéti mise él- ménye Párizsban, a szakrális tér, melyet „Isten istállójának” nevez a szöveg. „Párizsban, éjféltájt egy ortodox húsvéti misén vettem részt. A templom nem Isten templomának, még csak nem is Isten házának, hanem Isten istállójának hatott. Nos, ha meg kellene je- lölnöm a kultúrát, amelyben fölnőttem és élek: a kultúra istállójá- nak nevezném — a lekicsinylés és megvetés leghalványabb árnya- lata nélkül.”5
Vagyis nem minoritásként, ellenkezőleg. A „kultúra istállója”, az animális tér „Isten istállójává”, azaz szakrális térré fordítása a mi- noritást — mellyel a Megváltó születésének a lokusza maga is par excellence megnevezhető — a betlehemi jászolra való utalással a születés, a megváltás eseményévé avatja. Az esszészöveg itt arra utal, ahogyan a teljes minoritás tere (a szent család lokális, nyelvi, kulturális idegenségével megsokszorozva) a megtestesült maioritás személyében, a Logosz maioritásává válik.
Simone Weilt — az elesettek, a társadalom peremén élők, a meg- alázottak és megnyomorítottak „védőszentjét”, a 20. század nyugati misztikusát, aki közép-európai, galíciai zsidó családból származott
— Pilinszky ugyanitt a „Kelet Platónjának” nevezi — így a minori- tás perspektívájából is figyelemre méltó e nagy modern gondolkodó beemelése a régiónkról szóló eszmefuttatásba.
Különösen érdekes az a paradoxon, hogy az esszé kifejezett kul- turális hierarchiát állít fel a Kelet–Nyugat tengely mentén Kelet- Európa (azaz Közép-Kelet Európa) javára, miközben Pilinszky uta- zásai nagy részét Nyugaton tette (az idő tájt szokatlanul hosszúakat, több hónapos nyugat-európai körutakkal), és szó sincs arról, hogy költészetének kulturális és irodalmi ihletforrásai csupán e „keleti”
hagyományhoz volnának köthetők, ellenkezőleg.
A Pilinszkyt érő legfőbb kulturális inspirációk, szellemi találko- zások tehát leginkább a nyugat-európai utakhoz kötődtek.6 Itt emel- ném ki Lorand Gaspar-t, Pilinszky francia fordítóját, aki különösen fontos gondolatmenetem szempontjából: egy többszörösen is minor kulturális jelenségről van ugyanis szó: az erdélyi születésű, magyar anyanyelvű, ám francia nyelven író költő, aki azt vallja, hogy költői
5Pilinszky János:
A kelet-európai kultúrák néhány adottságáról – Simone Weil gondolat - világának fényében. In:
uő: Tanulmányok, esszék, cikkek, II. (Szerk. Hafner Zoltán.) Századvég, Budapest, 1993, 216.
6Erről lásd egy korábbi írásomat: Szávai Dorottya: „A lehetetlen mint a költészet tere.”
Lorand Gaspar és Pilinszky János költői tereiről. In: uő: Egyenes labirintus. Kompara - tisztikai tanulmányok.
Gondolat, Budapest, 2016, 63–87.
4
anyanyelve a francia — a magyar költészet talán egyetlen kétnyelvű fordítójaként — a hibrid kulturális identitás par excellence példája.
Hozzá kell tegyem, hogy azok a jelentős korabeli alkotók, akik a Pilinszky-életmű kulturális közvetítését végezték, leginkább fordí- tóként (esetleg szerkesztőként, mint Gara László), többségükben
„nyugatiak” voltak, csak a legfontosabbakra utalva: Ted Hughes, Pierre Emmanuel, Gabriel Marcel vagy Lorand Gaspar. Sőt, azok az alkotók, illetve művészek, akiket Pilinszky közvetített, nem egy- szer kanonizált, sőt integrált a magyar irodalmi köztudatba — gon- dolok itt elsősorban olyan alkotókra, akik a hazai kánonban akkor alig vagy egyáltalán nem voltak jelen, minoritásban voltak, és kora- beli hazai felfedezésük szenzáció számba ment — szintén jelentős arányban voltak „nyugatiak”, esetleg amerikaiak (Camus, Beckett, Simone Weil, Robert Wilson, Sheryl Sutton stb.). Jegyezzük meg, Pilinszkynek elévülhetetlen érdemei voltak a nyugati kultúra ma- gyarországi közvetítőjeként.
Még tágabb kontextusba helyezve a kérdést: rendkívül fontos, hogy Pilinszky lényegében nem is eurocentrikus és nem centrum–pe- riféria alapú esztétikát alkot meg, amely több tekintetben egybe esik a legújabb komparatisztikai és kultúratudományos elméletekkel, a legkurrensebb világirodalom-fogalomhasználattal.7 Vagyis a maga korában egy rendkívül progresszív, előremutató, sőt, bizonyos ér- telemben vizionárius szemléletmódot képvisel. Pilinszky tehát par excellence a minoritás, a periféria költője, sőt gondolkodója. Ezzel paradox viszonyt alkot az a tény, hogy a Kelet-Európa-esszé kö- zéppontjába állított ikon-gondolat lényegét tekintve centrum-gon- dolat, mint az ember Isten-képmásiságának koncepciója. De nevez - hetjük akár „transz-antropocentrikus” gondolatnak is — emberkép, az ember képe az emberin túlról elgondolva.
Pilinszky tehát a periféria, a sivatag, a száműzetés és a világvége költőjeként — nem Európa mint centrum vagy kulturális maioritás költője, egyáltalán semmilyen centrumé, semmilyen maioritásé.
Verseinek (imaginárius) terei — a kifosztottság, lemeztelenedés, el- némulás, a kockacsend képzetei mentén kibontakozó térképzetei
— kimondottan a periféria, a minoritás terei. „Pilinszky világunk, költői világa lim-lomjainak terében, a vesztőhelyen és a hóhér szo- bájában fogadja be a költészetet. Mondhatni egyfajta kegyelmet.”8 Ezek a térképzetek pedig jellegzetesen Európa keleti régióinak szimbolikus helyszínei. Nem véletlenül emeli ki ezt a szimbolikus helyszínt Kertész Imre is a Nobel-beszédben.9 Ahogy az is jelentőség - teljes, hogy Kertész talán nemcsak Auschwitz-koncepciójában, de ezen keresztül Közép-Európa-modelljében is inspirálódhatott Pi- linszkytől. (Annak az elementáris hatásnak az ismeretében, melyet a költő Kertész egész gondolkodására gyakorolt, a kérdés releváns nak látszik.)
Fent tárgyalt írásában, amikor is „nyersen összefoglalja a kelet-eu- rópai kultúrák ismertetőjegyeit”, ez olvasható: „A nyelv számunkra
7A kortárs világirodalom- elméletek egyik kiemelkedő alakja, Pascale Casanova például a modernség irodalmát – melyben a fordításirodalom jelentőségét alapvetőnek látja – a periférikus centrálissá alakításának képességében látja (kiindulópontként:
Párizshoz mint szükség - szerűen domináns
kulturális hatalmi centrumhoz mérten).
Pascale Casanova : La République mondiale des Lettres.
Seuil, Paris, 2008, 9–10.
8Lorand Gaspar:
Roncs és ragyogás.
Pilinszky János költészete.
(Ford. Ádám Péter.) Nagyvilág, 25 (1981/8), 1242.
9Vö. Kertész Imre:
A stockholmi beszéd;
http://www.okm.gov.hu/
letolt/retorika/ab/szoveg/
szov/kertesz.htm (2021.09.08.)
5
ma is csodálatos és irgalmas ajándék, s az irodalmi nyelv tökélete- sen azonos azzal a nyelvvel, amivel az éhező enni kér és kenyeret remél. (…) Az életét magányosan tengető Simone Weil — bizonyos értelemben — így válhatott a történelem présének szorításából szü- letett kultúrák Platónjává.”10
A Kelet-Európa-cikkben kibontott Kelet–Nyugat képzet arra enged tehát következtetni, hogy Pilinszky régiónkra elsődlegesen nem úgy tekintett, mint geopolitikia/geokulturális vagy kulturális mi- noritások színterére. A közép-kelet-európai kulturális identitást nem mint minoritást élte meg. Vagyis arra, hogy Pilinszky alkati okokból, illetve a korabeli viszonyok között csodaszámba menő helyzete folytán (tudniillik hogy gyakori utazásait összeadva több évet tölthetett Nyugat-Európában a ’60-as évek második felétől), a magyar kultúra képviselőjeként külföldön sem élte meg a minori- tás kultúrájaként a magyar kultúrát. Nem volt rá oka — verseinek kiemelkedően jó fordításai miatt sem (elsősorban Ted Hughes angol és Lorand Gaspar francia remekléseire utalok), a Kádár-rendszer- ben ugyancsak ritkaságszámba menő európai, főképp nyugat-euró- pai sikerei miatt sem — egy kisnyelv, egy minor kultúra reprezen- tánsaként be tudott törni több, legalább két európai „nagynyelv”
maior kultúrájába, s azért sem, mert nemcsak hogy otthonosan moz- gott a kortárs európai kultúrában, irodalomban, de egyben kivéte- les erővel integrálta (is) azt a magyar kultúrába. Pilinszky nem volt kisebbségi figura Nyugat-Európában sem. Mintha valójában nem létezett volna számára minor és maior irodalom vagy kultúra — otthonosan mozgott, jött-ment Kelet és Nyugat között.
Konklúzió helyett álljon itt egy példa a közép-európai „kisebbsé - gi” irodalom köréből, a vajdasági származású nagy kortárs magyar költő: Tolnai Ottó Pilinszky kiskanala című versének egy részlete, mely a költészet nyelvén szólaltatja meg a fent leírtakat:
csak a kiskanalat csúsztattam zsebembe pilinszky kiskanalát
sosem árvább kiskanalak
mint azok a stenclizett reálszoc alumíniumkanalak (a konctáborban elszedett kanalak között
sok volt az alpacca az ezüst az arany)
10Pilinszky János:
A kelet-európai kultúrák néhány adottságáról, i. m. 219.
