POLGÁR ERNŐ
„ITT SZÜLETTEM, EZ A HAZÁM!...”
(Fejezetek Bácsalmás történetéből) Kisregény
Közreadja a Humanista Írók Társasága Budapest, 2017.
Emlékfám elültetése Bácsalmáson 2011. október 21-én
a Fiedler Közösségi Ház előtt, a Gróf Széchenyi u. 70-es számú házzal szemben történt.
http://www.bacsalmas.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=127&Itemid=27 http://www.bacstudastar.hu/helytorteneti-dokumentumok
https://hu.wikipedia.org/wiki/Polgár_Ernő
A XX. század, ahonnan érkeztünk, több rossz embert csinált, mint amennyit elpusztított.
Ahogy éltünk, már nem lehet, ahogy kellene, még nem tudunk.
(Polgár Ernő)
Otthon, amikor családi fényképeket nézegettem, melyek sárgák és élettelenek voltak, mint a földre hullott őszi levelek, a bácsalmási gyermekkor és a múlt délvidéki szereplői mindig oly távolinak látszottak a megállítatlan időben, mint a nyugvó nap a horizont mögött. Álarc takart el mindent: a szereplőket, a díszleteket, a jelmezeket, az emlékeket, önmagamat.
Csak a tudattalan őrizte titkaim, mint a hold a fényt, amikor a nap már pihenni tért a látóhatár peremén.
A gyermekkor fényes deszkáin álltam egyedül. Nem peregtek az események. Az élők birodal- mában, ami előttünk van: titokzatos, amit magunk mögött hagytunk: áthatolhatatlan esőerdő.
S ha a gyermekkor tisztására mégis visszatalálunk, a múlt fénye járja át az erdőt, mely fákkal, virágokkal, tündérekkel, démonokkal, jóságos lényekkel és ragadozókkal teli. Folyók, vizek, égbe törő csúcsok és mély szakadékok között.
*
Amikor gyermek voltam, anyám minden nap elküldött a bácsalmási templomba ministrálni.
Térdeltünk az oltár előtt, és latinul felelgettünk a szentmise megfelelő részeire Varga és Medgyessy tisztelendő urak örömére, de egyszer csak a Vatikán bölcs bíborosai mindent megváltoztattak. A híveknek hátat fordító, latinul miséző pap nézzen szembe a hívekkel!
Beszéljen a nyelvükön! S ne fordítson hátat a vele együtt imádkozóknak! Kerüljön közelebb isten követőihez!
Azóta az orvosok a latin nyelv lángjának fáradhatatlan őrzői, mint a perzsa Zarathusztra követői, akik még ma is őrzik a Dárius palotáját perzselve elpusztító tűz fáklyányi lángját, amelyet Perzsepoliszban, Nagy Sándor parancsára, részeg katonák csiholtak.
Így emlékeznek ma Iránban a régi dicsőség letűnt korszakára.
- Requiem familiaris. Requiem pro mater - rakosgatom magamban a holt szavakat, amikor Bali szigetén a balinéz pincérnő befejezi a felszolgálást. Finomnak, melegnek, simogatónak vélt kezének mozdulatai láttán: anyám keze jut eszembe.
Azon a forró, júniusi, bácsalmási délutánon anyám a kertre néző nyitott verandán üldögélt, kezében egy nekem címzett levelet szorongatott. Apám a hűvös szobában szunyókált, ahogy a bácsalmási családok tagjai tették évszázadokon át a délutáni forróságban, s hallotta, hogy csönget valaki, de nem ment kaput nyitni, mert a látogató beengedése anyám reszortja volt. A ki tudja, hányadik csengőszóra apám mégiscsak fölkelt, és kicsoszogott a házból.
- Elaludt! Hát persze, gondolhattam volna, hogy ezért nem hallja! - nézett a szendergő anyámra.
- Jövök - szólt a kapu felé, majd beengedte a postást. Ott az udvaron átvette a nyugdíjat, majd elindult visszafelé a házba.
- Margit, megjött a nyugdíj! Hallod? Itt a nyugdíj végre! Betegyem a helyére a viaszosvászon alá?
De anyám nem válaszolt. Csukott szemmel, némán ült a karosszékben.
- Margit! - érintette meg apám a vállát. S ekkor anyám keze lehullott az öléből, kezéből kiesett a levél.
- Uramisten! - villant át apámon a felismerés -, de hiszen már nem is... - kimondani sem merte.
Édesanyám örökre elszenderült. Keze még meleg volt, lelke végtelen útra kelt, s a levél, mely nekem szólt: megcímezve, fölbélyegezve ott hevert a földön.
Drága Fiam! Nagyon örülök, hogy hazajöttök a születésnapomra. A szobátokat már elkészítettem. Alig várom már, hogy lássam az unokáimat. Orsolyának túróskalácsot sütök, mert azt szereti, Péternek madártejet főzök. Szerelmes felednek és Neked, fiam, meggyes-mákos rétest. Már csak néhány napot kell várni és találkozunk. Ne hozzatok semmit, ide mindig üres kézzel gyertek! Nekünk mindenünk megvan és az a legna- gyobb ajándék, amikor hazalátogattok. Mindig átölelve Benneteket!
Drága Mama! Utolsó leveledet megkaptam, mely ott hevert a földön, a verandán. Ez számom- ra nemesebb, mint a gyémánt, fénylőbb, mint a címer, drágább, mint bármely kincs. Belőle olyan szeretet árad, mely egész életemet átmelegíti, fénye messzebbre világít, mint a széki Forrók régmúlt és a feledés lomtárában porosodó tettei.
Kezed mennyi szeretetet adott! Amikor kisfiú koromban pólyáztál, fésültél, simogattál, etettél, ápoltál, elaltattál. Fél évszázad múltán is élénken emlékszem, amint a ház előtt állva integettél, s én egyedül indultam óvodába. Akkor még nem kellett kísérgetni a gyerekeket, alig volt forgalom az utcán. Egy-egy lovasszán csilingelt az utcákon. Egyikükre felkapasz- kodtam, s integető kezed egyre távolodott tőlem. S még hallottam a hangodat:
- Ma jön a Mikulás! Biztos hoz neked valamit!
A kéz, édesanyám keze most is melegít. Itt, Bali szigetén, az asztalnál, a reggel mély csönd- jében most is hallom a hangját: „Fiam” - s a kéz mintha megérintené arcomat.
*
Az emberek jobban hisznek a szemüknek, mint a fülüknek.
Nekem akárhogy mesélték a kitelepítések, a deportálások kálváriáját: mindig hiányérzetem támadt. Hallották nem emlékeznek mindenre még gyerekek voltak S a változatok tovább sorolhatók.
Szeretteim közül többen túlélő szemtanúi voltak a XX. századnak, mely tudathasadásával hívja fel a Talmud szerint mindig igazságos utókor figyelmét arra, hogy az emberiség történelme a terheltség génjeit hordozza. Hogy lappangó korszakok után elemi erővel törhet újra és újra felszínre a történelem skizofréniára való hajlama, mint a dühös vulkán kitörése Krakataunál: Jáva és Szumátra szigetei között. Amikor a sötétség szállt a földre.
A nap sem bírta jó szándékkal, pedig mint máskor, erejének megfeszítésével világított.
Embert annyit marhavagonban még össze nem zsúfoltak, mint a második évezred utolsó századának első felében! Zsidók millióit vasúti szerelvényekbe terelve szállították koncentrá- ciós táborokba, hogy elégessék őket. Majd az első világháború befejezetlensége miatt kitört második világméretű „schub“ után újra parányivá zsugorított Magyarországról telepítették ki a németeket.
Síneken gördülve, batyujukat szorongatva bűnös-bűntelen búcsúzott hazájától.
A szovjet hadsereg marhavagonban utaztatta Szibériába azokat, akiket tudott, s az irányítat- lanná vált csúcsforgalomban fel sem tűnt senkinek, hogy a bűzlő, a holokauszt thanathoszi poklában csontvázzá soványodott, múmiává aszott, eleven holtakkal teli hazatérők csoportját
is a Szovjetunióba irányítják. Marhavagonban. Évek múlva a Szovjetunióból vasúton küldték haza a minden túlélésére kárhoztatottakat. Akik örök életre ítéltettek.
A XX. század első fele a vagonok mozgatásának története. Csapataival már Szamuely páncél borította vagonokból lövöldözött a magyar vadkeleten, mint kalandor vonatrablók a vadnyugaton.
Később a világtörténelemben páratlanul kegyetlen, politikai előítéletektől vezérelt, és hozzá nem értést bizonyító trianoni döntéssel úgy metszették le hazánk területeit, ahogy a beavat- kozás után Budapest pályaudvarain vagonokban kialakított szálláshelyeken ideiglenes szállást talált felvidéki, erdélyi, kárpátaljai és délvidéki menekültek vágtak szeleteket az oldalszalon- nából, ha volt egyáltalán miből szeletelni. Bal kezükben, ujjaik között tartották a kenyeret, a hagymát és a szalonnát. A jobb kéz csak a bicska forgatására szolgált.
Vajdaság, Erdély, Kárpátalja és a történelmi Felvidék felől az egybefüggő felhők pedig azóta is fáradhatatlanul kúsznak a magasban az óhaza felé. A trianoni határ számukra nem létezik, gomolyognak kedvük szerint, mióta a föld forog kijelölt helyén a kozmoszban.
A csehek vagonokban deportálták a szudéta németeket. Az utazásszervezés doyen-jei: Lenin és Sztalin őket is megelőzték! Elszállítatták szülőföldjükről a csecseneket, a kozákokat és a volgai németeket. Asszonyokat, gyermekeket, állapotos nőket és betegeket deportáltak.
A nácik sem bizonyultak kezdőknek. A felső-bácskai körorvos, dr. Hábetler a bajai elme- kórházban bújtatta feleségét, hogy az asszony távol legyen a pályaudvaroktól. De a rettegéstől lassan elboruló elméjű Hábetlernét ott is megtalálták, s a hatszázezer pusztulásba taszított magyar zsidó között utazott ő is vagonban, hogy végezzen vele az auschwitzi Ciklon-B.
A gáz! Az auschwitzi Ciklon-B! Vagonokban érkezett. Nem lehet sorolni! Asztmás köhögés vesz erőt az emberen! Beteggé teszi a vízió!
*
Két túlélő élettörténete kel életre a múlt színpadán. Egy tizennyolc éves nőé és egy harminc éves férfié. Legyen a szó először a nőé.
Apám keménykezű, erős ember volt, ujjai elérzéktelenedtek a munkától. Mondogatta is anyám: ha annyi földünk lenne, amennyit már felszántott, urak lennénk megint, mint Trianon előtt. Úgy mondta, mint az időszámítás kezdetét. Krisztus előtt és után. Trianon után már nem volt húsz holdnál több földjük, apám bérelt táblákon is gazdálkodott. Hárman voltunk testvérek, kellett a pénz, az élelem. Én már gyerekfejjel cselédlány voltam zsidó családoknál Pesten, de soha nem árultam el, hol őrizzük a családi kutyabőrt.
Munkám fizetségét adtam haza, a néhány fillért, és az óhazában magyarul beszélhettem. Sze- retetteljes légkörben éltem mindenütt, mert a zsidóhitűek is Dávid nemzetségéből valók, mint Jézus, tartották az idősebbek a családban. Nagyapám és apám böjtnapokon szokás szerint maceszt rágcsált. Az Ószövetség könyvei, a zsidók hagyományai és ételei nekem is kedvemre valók voltak. Ők is úgy szeretik gyermekeiket, ahogy mi, és a világon nincs ízesebb a barchesz- nél, és fénylőbb a chanukánál, amikor Jeruzsálem felszabadulása emlékére égnek a gyertyák.
Értem, hogy Apponyi Albert a finom lelkű Szomory Dezsőt miért pártfogolta. A zsidó író az első világháború kitörése után a behívóparancsra nem vonult be. Párizsban élt emigrációban.
Apponyi még a Franciaországból küldött írásait is volt bátor leadni a lapjában.
Úgy éreztem magam a pesti zsidóknál, mint vendégségben Apponyi néniéknél Pozsonyban, ahol ezüsttel terítettünk, ahol zongora állt a szalonban, ahol szórakoztatásunkra társaság jött össze mindig. Udvarlók adták egymásnak a kilincset. Apponyi néninek egyikük el is árulta, hogy boldog lenne, ha elvehetne feleségül. A szépséges ifjú Apponyi néni számára mint
Ganümédész volt a társaság középpontja, akit nem Zeusz ragadott magával sas alakjában az Olümposzra és tett az istenek pohárnokává. Őt Apponyi néni kérte mindig az italok kitöltésére.
- Kérem, ügyvéd úr, töltsön még abból az abszintból! - s Apponyi néni tekintetével simogatta a konzervatív ízlésű, pozsonyi otthonához hűséges férfit, akinek a múlt dicsőségéből csak egy kopott címer maradt. Névjegyére a báró helyén a doktor rövidítését nyomtatta, és a derék, birtokát vesztett ifjú vadászatok helyett robotolni járt egy szlovák tulajdonú ügyvédi irodába, periratokat körmölt egész álló nap, és várta az estét, hogy Apponyi néninél vacsorázzon.
Trianon után Magyarországon minden megváltozott. Az anya gyermekeit még életében eltemette. Apponyi Albert, anyám családjának büszkesége vissza sem mehetett Budapestről eberhardt-i birtokára. Pesten varrták azt a ruháját, amiben Franciaországba utazott a béketár- gyalásokra.
Akkor, 1948-ban, azon a hideg téli délutánon, amikor Galántáról az utolsó szerelvényeket indították, mi már második napja várakoztunk a szobi pályaudvaron. Szomorú napok voltak.
Bezsúfolva egy vagonba, lovaink, marháink közé. Apám beállított egy sparheltet, s azon főztünk. Levest, teát, a legszükségesebbeket. A szomszédok is átjártak hozzánk. Talán külö- nös, hogy szomszédokat említek, de a szó legigazibb értelmében voltunk azok. Szerelmek, barátságok szövődtek. Kis közösség lett az a szerelvény. Földet, otthont vesztett emberek kommunája.
Apámat hívatta az állomásfőnök. Én is vele mentem, de az irodába nem léphettem be. Kint várakoztam, az ablakon keresztül figyeltem apámat, ezt a szerencsétlen embert, aki már sok mindenen keresztülment, de a jó dolgok mindig elkerülték. Egyik kezében kalapját szoron- gatta, a másikban mindenféle papírokat. Előbb az állomásfőnök beszélt, azután a fogadó- bizottság tagjai. Egyikük elkérte az iratokat, és írt rájuk valamit. Lepecsételte valamennyit, fölnézett, kérdezhetett valamit, mert az apám heves magyarázkodásba kezdett. A papírokra mutogatott, talán azt bizonygatta, hogy minden irat megvan, mire várnak még? Ha sokáig itt vesztegelünk, elpusztulnak az állataink a vagonokban! - ezt képzeltem én. Hiszen az egészből semmit sem hallottam, mert az ajtó csukva volt. De közben kijött a telefonkezelő, és nyitva hagyta. Az utolsó mondatok kiszűrődtek:
- A kitelepítés, kérem szépen, a mai napon befejeződik! A maguk szerelvénye az utolsó! Ma indulnak tovább Bács-Kiskun megyébe! - Ezután felállt, kezével az asztalra támaszkodott és folytatta:
- Meglátja, minden rendbe jön. Napok kérdése és megérkeznek Bácsalmásra. Házat kap és földet. Fiatal, életerős ember, magáé a világ! Dolgozzon, törődjön bele a sorsába! Mást nem is tehet! Sok szerencsét kívánunk! Viszontlátásra! - és a kezét nyújtotta.
Apám arca fehéredni kezdett, idegesen harapdálta az ajkát, a keze ökölbe szorult, s csak állt mozdulatlanul az asztal előtt. Hosszú, szinte soha véget nem érő pillanatok voltak. Úgy láttam, apám teljesen kivetkőzött magából, pedig csendes ember volt mindig, se örömét, se bánatát nem osztotta meg senkivel. Türelmes volt, legalábbis igyekezett az lenni. De belül szüntelenül forrongott, ismeretlen erők hajtották, másokért, jogaiért, igazságáért. S ezért naggyá nőtt a szememben, mint mártírrá lett egyik ősünk, széki Forró János, akit évszáza- dokkal ezelőtt Erdélyben kivégeztek. Életben maradt őseink tutajon menekültek, búcsút intettek a megszentelt ősi birtoknak, búcsút Széknek, ahonnan a tatár is elhurcolt hatszáz embert, búcsút Boncidának. A Kis-Szamoson vízárral szemben eveztek, elérték a Tiszát, és meg se álltak a felső-magyar vármegyékig.
Énekeltek útközben, énekeltek, amikor megérkeztek. „Ki tudja merre, merre visz a végzet / Göröngyös úton, sötét éjjelen. / Segítsd még egyszer győzelemre néped / Csaba királyfi, a csillag ösvényen. / Maroknyi székely, porlik, mint a szikla / Népek harcából, zajló tengeren. / Fejük az ár, ezerszer elborítja, / Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt istenem.”
Szívük zakatolt, majdnem kiszakadt. Mint az enyém a szobi pályaudvaron. Apám tekintetében volt valami különös, szokatlan tűz, ami kiemelte őt a falubeli férfiak közül, aminek korán hatása alá kerültem. Most mégis féltettem. Mi lesz, ha az a finom kéz apáméba kerül?
Összeroppan! Egy dühös, fájdalmas kézszorítás ki tudja, mi bajt zúdíthat ránk! De mégsem!
Apám nem nyújtja a kezét! Nem nyújtja. Csak áll mereven, nézi az asztalt és az iratokat. Nem értem. Mi van apámmal? - őrlődtem magamban.
A férfi idegesen köszörülte a torkát, majd leeresztette a kezét, és az iratokért nyúlt. Apám tekintetével követte a kézmozdulatát, elvette a papírokat, zsebébe gyűrte, és gyors léptekkel megindult kifelé. Elhaladva mellettem, csak azt mondta:
- Minek kellett az embert a világra teremteni!
Minek kellett az Édenből kiűzetni! - gondoltam az elveszett paradicsomra, a világ végi elíziumra, ahol Homérosz szerint sohasem esik a hó, ahol nem tombol a szél, csak a tengerek felől fúj lágy, frissítő szellő. Ahová Milton szerint ösvényen át juthatunk, a kapuban őr áll, belül pedig zuhatagos patakok folynak.
Nem szóltam. Követtem apámat. A hó esni kezdett újra, a szél is feltámadt. Szerelvényünk egy mellékvágányon állt az épülettől balra. Anyám kérdő ábrázattal fogadott bennünket. De apám egy szót sem szólt, igaz, nem is kellett szólnia semmit, mert arcára volt írva minden.
Végül mégiscsak megjegyezte: Továbbmegyünk!
Egy óra sem telt, és indultunk is. Háromnapi zötykölődés után már közel jártunk új lakóhelyünkhöz, Bácsalmáshoz. A férfiak leugráltak a vagonokról, és mintát vettek a földből.
- Jó föld! Jó zsíros! - mondogatták, miközben morzsolgatták a maroknyi földet, mely a tűz, a víz és a levegő mellett a világegyetem őseleme, s nemcsak az ég hitvese, hanem termőföld.
Bölcsnek vélhető tehát, hogy a rómaiak földanyaként tisztelték a tápláló földnek és a föld termőerejének istennőjét, Tellus Matert.
Az újrakezdés reménye csillant meg a férfiak szemében. Bácsalmásra érkezésünk után hozták tudomásunkra a falu vezetői:
- Egy tanyát kapnak, és elégedjenek meg ennyivel! - A költöztetéshez apám néhány embert fogadott fel. Egy nap alatt ürítették ki a vagonokat. A faluban tűzként terjedt a hír, hogy kulákok érkeztek. És ezren is elhiszik, még ha egy idióta mondja is. De ne hibáztassunk senkit, hanem tűrjük, amit ki nem kerülhetünk.
Besötétedett, mire az utolsó fordulóval mi is megérkeztünk új otthonunkba.
Dermesztően hideg este volt, erős szél fújt. Jól emlékszem. Először az állatoknak csináltunk helyet, hogy el ne szabaduljanak. A disznókat az ólakba tereltük, apám megerősítette a deszkákat, nehogy kitörjenek éjjel. Anyám megitatta az ökröket, és a marhákat, majd a tyúkokkal vesződtünk, mert szerteszéjjel szaladtak. Soha annyi helyük nem volt eddig. Utána apámnak segítettem, a ház falához kötöttük ki a lovakat, mert az istálló már megtelt. A szél egyre erőszakosabb lett. Attól féltünk, hogy lesodorja a rozoga kis épület nádfedelét. Nem is foglalkoztunk többet a lovakkal, mert mindenünk kint hevert az udvaron. Időnként felkapott valamit a szél, és hangos csörömpöléssel vitte, röpítette kishúgaim nagy élvezetére. Csak akkor ijedtek meg, amikor egér vagy patkány szaladt a lábuknak.
Nekiláttunk a rágcsálók irtásának. A házban volt a legtöbb. A falak tele lyukakkal. Földet és homokot hoztunk az udvarból, és betömködtük a lyukakat. Egy időre úgy tűnt, elűztük a betolakodókat.
Beállítottuk a tűzhelyet is, és anyám főzni kezdett. Ez alatt én elkészítettem a fekvőhelyeket.
Vacsora után csapdákat állítottunk fel, s csak ezután mertünk ágyba bújni. Anyám kis lángra állította a petróleumlámpát, és rózsafüzérét szorongatva imádkozni kezdett. Kishúgaim, a tizenöt éves Erzsébet és a kilenc éves Editke összebújva hamarosan elaludtak.
Nekem sokáig nem jött álom a szememre. Egyedül éreztem magam. Anyámra nem szá- míthattam, mert istennel beszélgetett. Apám az udvaron aludt, féltette a lovakat. Arra gondol- tam, vajon milyen lesz ezentúl az életem a tanyán? Átvészeljük valahogy a telet, jön a nyár, az ősz, és újra kezdődik elölről minden.
- Ugyanekkor a szovjet haláltáborban - s ezt már a harmincéves férfi meséli - riasztóbb volt a tél. A jég birodalmában, e földöntúli szibériai világban, már az első év emberöltőnyi hosszúságúnak bizonyult. Aztán minden hónap, minden hét, a hatodik tél derekán pedig a nap minden perce mozdíthatatlan örökkévalóságnak tűnt. A múlt, a jelen és a jövő is oly távoli ködbe vesző elérhetetlenség, mint egyik földbe vájt barakktól a másik. A gondolataim sem voltak már szabadok.
Nem tudtam már elsorolni, kik laknak Bácsalmáson az utcánkban. Pedig kezdetben még álmomban is fújtam. Hét éve jártam utoljára otthon. Akkor már két éve sorkatona voltam.
Németország megtámadta a Szovjetuniót. Sztálin napokig nem hitte el, hogy szövetségese és barátja, Hitler képes volt ezt megtenni.
Baján, a laktanyaudvaron felsorakoztatták az ezredünket. Az SS Sturmbandführer szemlét tartott.
Kézfeltartással üdvözöltük és kiáltottuk:
- Heil Hitler! Heil Hitler! Heil Hitler!
A Sturmbandführer szólt hozzánk:
- Soldaten! Soldaten!
- Sieg heil! Sieg heil! Sieg heil! - harsogtuk. Remegtek a falak, és ezerfelé szálltak a galambok, amerre láttak. Csak mi maradtunk a helyünkön.
- Soldaten!!! Drei Monat und Russland kaput!!! - Szavait kitörő lelkesedés fogadta.
- Danach ein Monat Urlaub zu Hause! - A lelkesedés még zajosabb lett.
Ezután szemle következett: „Neve?! Anyja neve?!” - hangzottak a kérdések. S mi katonák válaszoltunk. Az első sorban álltam, a SS Sturmbandführer hozzám lépett:
- Anton Chupich! Meine liebliche Mutter ist Elisabeth Fleckenstein - válaszoltam, ahogy az előttem megszólalók. Néhányan röhögtek rajtam.
- Was?! Was sagen Sie? Liebliche und Stein?!
- Keine Stein herrn Sturmbandführer! Feckenstein - mondtam.
- Sind Sie Juden?!
A fegyveréhez nyúlt. Hallani sem akart arról, hogy nem vagyok zsidó. Századparancsnokom végül két nap eltávozásra küldött, hogy a bácsalmási, tataházi, madarasi plébániákról anyakönyvi másolatokat hozzak. Kétszáz évre visszatekintve bizonyítanom kellett, hogy felmenőim között nem voltak zsidók.
S elmehettem a háborúba! Bizonyítottan, hogy zsidó felmenőim nem voltak, s a Fleckenstein család a németországi Krombach városkából vándorolt Bácsalmásra. A németek csoportjait telepítették a törökdúlás után elnéptelenedett Bácskában.
Három hónapon belül a szovjet hadsereg nem kapitulált: egy hónap otthon letöltendő szabadság helyett már hatodik éve a szibériai tábor foglya vagyok. A raktárbarakkból léptem ki éppen, testem rongydarabok, szakadt, bűzös ruhadarabok fedik. Szemeim látszanak csupán, mégsem egy nomád tuareg benyomását keltem, hanem egy feltámadottét, aki testére mellény- nek átalakított cementzsákokat húzott, amelyeket most szereztem éppen a raktárostól, s egy vödör meleg moslékot adtam cserébe, amit a konyháról loptam. Mondják rólam, hogy mély- ből feltörő életösztönnel és leleménnyel megáldott ember vagyok, bár még mindig nem nyomhattam kevesebbet ötven kilónál, miközben életben maradt társaim alig ütötték a negyvenet. Most is, miután a cserét lebonyolítottam, mélyen markoltam a moslékba, s néhány forró krumplidarabkát tettem a számba. „Ehető! Te is megeheted, testvér” - mondtam a bunyevácot az orosszal keverve, s mindezt a raktáros az üzlet velejárójának tartotta. A bunyevác a bácskai és magyarországi katolikus vallású horvátok nyelve. Apám ősei, a bunyevácok, a Buna folyó környékéről húzódtak felfelé a török terjeszkedése elől a déli magyar vármegyékbe, részt vettek a harcokban, felmenőim, a dicső múltú Alexius Bedich és Honorats Eugenius Csákly tetteiért nemességet és birtokot kaptak.
Nobilis Alexius Bedich és Honorats Eugenius Csakly Bácsalmáson telepedett le. A zsidó származást kizáró egyházi anyakönyvek másolatai alapján hányszor és hányszor lerajzoltam már családfánkat itt, a lágerban is. Most már nem teszem. Apám és anyám gyakran jutnak eszembe. Apám hadirokkantként szerelt le az első világháborúból, anyám első férje a fronton halt meg Isonzónál. A háború után házasodtak össze, én 1918-ban születtem. Anyámat a vagyonos és madarasi malomtulajdonos Fleckenstein család kiközösítette, mert még egyszer férjhez ment, méghozzá egy délszlávhoz.
De anyámnak a családi élet és a gyermekei fontosabbak voltak, mint vagyonrészének meg- tartása.
Kezdek újra vacogni. Pedig nemrég ettem. A moslék, itt a táborban, az éhhalálból való meneküléssel egyenlő. Barátaimmal együtt tudjuk ezt a legjobban, a felderítő század még élő katonái: Festetich Miklós százados, Nyírő Mihály hadnagy, az erdélyi író, Nyírő József fia és Gaál János tábori lelkész.
Enni is adnak itt, naponta egyszer, de csak annak, aki érte tud menni. Valami forró löttyöt, csalánlevest vagy más felismerhetetlen, gőzölgő ételt, melyet szabadalmaztatott módszerem- mel ott, azonnal egy húzásra kell meginni, bármilyen forró is az. S amikor már átjárja ereinket a meleg: csak akkor indulunk el a barakkunkba, ahol összebújva egymást melegítetjük, szánkba tesszük a falat kenyeret, amit kaptunk, s nem nyeljük le amíg péppé nem puhult.
A kenyérnek, ennek a mennyei csodának az íze: életben maradásunk és reményeink forrása!
Eszembe jut a bácsalmási Steiner Adolf péksége. A kiflik, a zsömlék, a barcheszek illata!
Steiner velem járt ipariskolába. Hányszor és hányszor megfordultam az üzletben! Steiner munkaszolgálatos lett. Vajon él-e még az én barátom? És a lányok: Regina, Jozefa, Katalin?
Ehetnek-e még azokból a finom kenyerekből? Átküldi-e valamelyiküket a kertszomszédba Krahlékhoz? Libazsírért, töpörtyűért? Jozefa átmegy. Krahl Irma a barátnője. Bátyjai: József és Mátyás vajon élnek-e még? Krahl Miksa odaszól a feleségének: „Csomagolj Adolfnak babot és füstölt libacombot! Nyakunkon a hétvége, sütőbe kell tenni a sóletet!”
- Uram, adj nekem erőt! Vezess haza még egyszer a falumba engem! - fohászkodtam istenhez, és elindultam a földbarlang felé Festetich Miklóst meglátogatni. Testemet még melengette az elfogyasztott néhány falat főtt krumpli, a dermesztő hideg azonban másodpercek alatt
lassította le mozgásomat. Mínusz húsz alatt már mindegy, hogy hány fok van, s az istenverte gyilkos szél mennyire fúj. „Ebbe bele lehet őrülni!” - gondoltam. Cementzsákokból szabott mellényem kőkeménnyé merevedett, s zörögtek rajta a jéggé fagyott hószemcsék. De most már legalább nem fúródtak keresztül a ruhámon, mint a vérszívó férgek.
A rövid nyár közepére olvad itt el a hó és a jég: mocsárrá, sártengerré változik a táj. Aztán annyi a maláriaszúnyog és a patkány, hogy irtani nem lehet őket. „Csak azt tudnám, hol dekkolnak ezek a hidegben? Ott mi is meghúzhatnánk magunkat!” - morfondíroztam magam- ban.
*
Hamburgból Budapestre, a Keleti pályaudvarra érkeztünk. Feliratok, transzparensek lógtak mindenütt. „Éljen Rákosi Mátyás, a hadifoglyok hazasegítője!” „Éljen békénk biztosítéka a Szovjetunió és Magyarország örök szövetsége!” „Tiéd az ország, magadnak építed!”
Tájékoztatót nyomtak a kezünkbe, és közölték, hogy aki beszélni mer, hogy mit látott, visszaviszik.
Üdvözlésünkre köszöntő szavakat is mondott valaki. Emelvényről mikrofonba beszélt:
- Bajtársak! Szeretettel köszöntünk, mikor hosszú távollét után szabad nemzet szabad polgáraként a szabad magyar földre léptél. Nagyot fordult a világ, amíg távol voltál. A magyar nép felszabadult és teljes erővel hozzáfogott, hogy a háború romjait eltüntesse és a saját országát felépítse. Ráébredtünk arra, hogy a háborút a földesurak, a bányatulajdonosok és az iparbárók érdekéért kezdte Horthy és Szálasi. Az ő hatalmuk megsemmisülése jelenti a felszabadulást. Népünk az országépítés hatalmas feladatát önfeláldozó szorgalommal oldotta meg. A dolgozók munkája nyomán országunk felemelkedett és a földosztás, a jó forint, az államosítások, a hároméves terv azt eredményezték, hogy a magyar dolgozók életszínvonala egyre emelkedik és már ma is magasabb, mint - a környező népi demokráciákat kivéve - bárhol.
De nemcsak a gyárak, a hidak és a lakóházak romjait kell eltüntetnünk. Át kell alakítanunk, demokratikus haladó szellemmel kell megtöltenünk a tévútra vezetett magyar nép lelkét is. A sikerekben gazdag utolsó három év eredményei közé tartozik, hogy a magyar nép túlnyomó többsége eltökélten és visszavonhatatlanul a demokrácia mellé állt, mert tudja, hogy ez biztosítja jelenét és jövőjét. A magyar népi demokrácia szilárdságát a külföld is elismeri és a szabadságszerető népek barátsági szerződést kötöttek velünk. A magyar népi demokrácia ereje legyőzhetetlen. Népünk megvert ellenségei, a reakciós fasiszták azonban országon kívül és belül nem nyugosznak...
- Hova érkeztünk, Miklós? - suttogta Nyírő.
- Maradj csöndben! - felelte Festetich. - Az a fontos, hogy élünk!
- Uram, irgalmazz! - mormolta Gaál.
Az aktivista folytatta beszédét:
- Új elnyomatást, új gyilkos háborút akarnak...
- Akar a fene!... Haza menni akarunk!... Élni!... Élni!... Én már csak ember szeretnék lenni!...
- fakadt ki belőlem.
- Ne folytasd, Anti! Nem fogod látni még a falud tornyát sem! - sziszegte fogai között Festetich.
- ...De a magyar nép döntött és öntudatos éberséggel őrködik a demokrácia vívmányai felett.
A parasztság-munkásság és értelmiség összefogása megvédi a földreformot, bányákat, gyára- kat, a békét: a szabad magyar életet. A szétvert úri rendnek nincs talaja Magyarországon.
- Miklós, új nevet kell felvenni! - mondta Nyírő.
- Úgy néz ki - felelte Festechich.
- ...A Szovjetunió baráti kezet nyújtott nekünk. Már eddig hazatért a magyar hadifoglyok nagy része, de most, mikor barátsági szerződést kötöttünk, néhány hónap alatt az utolsó magyar hadifoglyot is hazabocsátja. Éljen Rákosi Mátyás, a hadifoglyok hazasegítője!
Az aktivista lelépett az emelvényről. Beszéde után minden hazatért „Hadifogoly igazolvány”-t és „Orvosi vizsgálati lap”-ot kapott. „Az okmányokat meg kell őrizni, azt hatóság nem vonhatja be!” - közölték.
Élelemmel és díjmentes utazási igazolvánnyal láttak el bennünket. A pályaudvarokon hadifogolygondozó kirendeltségeket állítottak fel, ahol a hazatértek elsősegélyben, étkezésben részesültek. A Budapesten hosszabb ideig tartózkodni kényszerülők a Déli-, Keleti- vagy a Nyugati-pályaudvari hadifogoly-gondozó kirendeltségnél átmeneti otthonba való beutalást kérhettek. Ezekben legfeljebb kétheti díjmentes elszállásolásban és étkeztetésben részesültek a rászorulók. Nyírő és Gaál is jelentkeztek. Az újra Romániához csatolt Erdélybe vissza- térésük előtt kapcsolatba akartak lépni magyarországi rokonaikkal.
A Budapestre hazatértek lakásukig, az átutazók, a kiinduló pályaudvarig ingyenes utazásra jogosító villamosjegyet kaptak.
Útipénzt is adtak. Ötven forintot vettünk fel, és elbúcsúztunk egymástól. Úgy éreztük, mintha a testünk négy részre szakadt volna.
Az erős fájdalmat azonban a hazatérés öröme némiképp csillapította.
A kilenc éven át tartó katonai szolgálatom megszűnt. A rendeletek szerint: „a hazatérő, nem hivatásos állományú katonák határaink átlépésétől kezdve nem tekinthetők tényleges szol- gálatban lévőknek.” Magunkkal hozott kincstári vagy idegen eredetű ruházatot megtarthattuk, de a ruházatról a katonai jellegű és a rendfokozatot feltüntető jelzést el kellett távolítani.
Moslékért elcserélt SS egyenruhámról le is téptem mindent. De így is bámultak az emberek a bajai vonaton. Kérdezgették, honnan jövök. Nem mertem megmondani. Féltem, hogy vissza- visznek.
A „Leszerelt hadifogoly személyi adatai” című nyomtatványt két példányban még Buda- pesten, a Nyugati pályaudvari kirendeltségen kitöltöttem. A meghalt vagy elesett bajtársak adatait a nyomtatvány hetedik pontja szerint a hátlapon pontosan fel kellett sorolni, hogy az adatok ismeretében a hozzátartozókat értesíteni lehessen.
- Uramisten! - sóhajtottam. A vonaton fogtam fel, hogy a nevek felsorolásával mennyi szomorúság okozója lettem!
Néztem ki az ablakon, és haza soha vissza nem térő bajtársaimra gondoltam... Uram!... Ők miért nem, és én miért igen? Miért lettem a kiválasztottad, Uram?
- Maga, fiam, ugye Oroszországból jön? - kérdezte egy néni.
- Nem - feleltem. Féltem, és hazudtam.
- Látom, hogy onnan. A fiammal... A fiammal nem találkozott? Orelba vitték. Jaszanovics Péró a neve.
- Nem - és bámultam kifelé, de nem láttam semmit. Folytak a könnyeim a posztó SS-kabátra.
Testem remegett. A vonatban ülők pedig már tudták honnan jöttem. És többet nem kérdeztek.
Ültek, és engem néztek.
*
Bácsalmáson három vasútállomás volt. A Kiskunhalasról Bajára közlekedő szerelvények a Rudics-, majd a Nagy-, végül az Almás-állomáson álltak meg. Almást az emberek csak Kis- állomásnak hívták.
A Kálvária-sori házunk a Kisállomáshoz volt közel, de én már a Rudicson leszálltam. Ha már otthon vagyok, nem vihetnek vissza, gondoltam.
Bácsalmás utcáin járni! Micsoda érzés! Égi emelkedettség! Újra felismertem minden házat.
De ki ismer rám először? Kivel fogok találkozni?
Beértem a faluba. Bácsalmás, amikor bevonultam, gazdag, virágzó mezőváros volt. Nekem falu maradt mindig is. A plébánia előtt balra fordultam, átvágtam a parkon, és megálltam a templom bejáratánál. Hálát akartam mondani az Úrnak, hogy életben tartott, és hazáig el- kísért. A templom ajtaján feliratokat találtam: azokon neveket, megjegyzéseket.
- Keres valamit? - férfihang szólalt meg mögöttem. Megijedtem.
- Nem. Imádkozni szeretnék - és megfordultam. Sovány, horpadt arcú, beteg embernek látszó férfi állt előttem. Szemembe nézett, állt szótlanul, eleredtek a könnyei, és sírt.
- Anti! Antikám! Nem ismersz meg?
- Nem.
- Egy hete... amikor hazatértem... anyámék se ismertek meg. Álltam a kapuban, és nem akartak beengedni.
Baljós érzéseim támadtak. Keresztül sétáltam a falun, és előfordulhatott az, hogy nem köszöntem régi ismerősöknek?!
- Anti! A toronyban adtunk tűzőrséget!
- Jóska! - kiáltottam fel, és én is sírni kezdtem. Jött a könnyünk, mint a gyerekeknek. De semmi sem szárad fel olyan hamar, mint a könnyek.
Haug József állt előttem. A barátom. Ölelt, szorongatott. El se engedett volna, de eszébe jutott, hogy megkeresi a nevemet a listán. Megtalálta. Nevem mellé fekete keresztet véstek.
Jóska áthúzta az egészet, s fölé írta: „Anton hat gekommt zu Hause!!” Két felkiáltójellel is hangsúlyozta, hogy mégsem haltam meg.
Falum eltemetett hát! Azért nem ismert meg senki! De most feltámadtam... Mint egy kísértet, SS nagykabátban vonultam végig Bácsalmás utcáin a szülői házig. Haug Jóska lépkedett mellettem, egy szó nem hagyta el az ajkát. Csak szipogott. Tiszta ruhában, vasalt ingben és új cipőben olyannak láttam, aki a földi lét gyönyöreinek birtokosa átváltozás után. Lassan mentünk. Nem tudtam eldönteni, melyikünk gyengébb. Jóska még negyven kiló sem volt. Ha szél támadna, elfújná.
- Tudod, lassan állok talpra, mint az anyjából pottyant borjú - mondta.
- Cukorral kikevert tojássárgáját, gyenge húslevest kapok. Beszélik, hogy Róna Béla munkaszolgálatból hazatérve leült, és evett. Evett és evett. Amennyit tudott. De a nehéz ételek a halálát okozták.
Kiértünk a Bácsalmást kettészelő főutcára. A temető felé vettük az irányt, tőlünk jobbra hózódott a Fölvég, és balra az Alvég. Bácsalmáson az utcákat mértani pontossággal jelölték ki, II. József mérnökeinek tervei szerint, amikor a Bácskába települő németeknek egyforma házakat építettek.
A főutca most Lenin nevét viselte. Jóskáék háza előtt megálltam. Az utcára négy szoba ablaka nézett.
- Ne állj meg! - sziszegett Jóska. - És ne kérdezz!... Menjünk tovább!
A Lenin utca és a Kossuth utca sarkára értünk. Megálltunk. Jóska már nehezen vette a levegőt.
- Nem a miénk már a ház! Ez már nem az a Bácsalmás! Semmit ne mondj, megjegyzést meg főleg!
Ó, de nehéz szomorú szívvel vidám arcot mutatni! Megfordult a fejemben, hogy Haug Jóska meghibbant.
- Nem értelek...
- Államosították a házat!... - suttogva folytatta: - Mások laknak benne!... Betelepülők.
- És a szüleid?
- A kisállomás közelében, a Kossuth utcában vettek házat maguknak, hogy amikor majd hazajövök, családot alapítsak. Én költöztem volna a régi házba, hogy vigyem tovább a gazdaságot. De az sincs már! A birtokot is elvették.
- Értem - hebegtem. De nem értettem. Sok volt ez egyszerre.
A Kossuth utcában, a velünk szemben lévő, gyönyörű Frankfurter házat néztem. A kapu mö- gött boltíves kocsibejáró vezetett az udvarba, a két nagy épület között. S fejben már soroltam is a Frankfurter család neveit: Özvegy Frankfurter Nátánné, Salamonné, Árminné, Oszkár, Emil, Imréné, Katalin. A kamrában füstölt libacombok lógtak. Nyál csordult a számban. - Essen Sie noch, Herrn Haffenscher? - kérdezték mesteremtől, és szaladtak a kamrába. - Anton, essen Sie auch? - tették elém a legfinomabb falatokat, amikor náluk festettünk.
Szobából volt legalább tíz.
- Franfurterék nem élnek már! - mondta Jóska. Látta merre nézek, és kitalálta mire gondolok.
Közelebb húzódott, és a fülembe súgta:
- A zsidókat elvitték... Auschwitzba... Futva maguknak kellett bútoraikat ideszállítani.
Közben még verték is őket... A Frankfurter ház lett az elkobzott zsidó vagyon raktára.
Fleckenstein János mesélte... Látta az egészet... Mindent elvettek a zsidóktól, és a zsinagóga környékén kialakított gettóból terelték őket az állomásig. Auschwithban gázzal ölték meg őket, aztán krematóriumban égtek el.
- Bolond vagy? Miket beszélsz?
- Az igazságot, Anton. 168 bácsalmási zsidó pusztult el.
- Kik tértek vissza? - Haug József sorolta a neveket. Mindent tudott. Ereje nem tért vissza, de naponta elsétált a templomba, elolvasta a neveket, azokét, akik még nem tértek haza.
Ismerősökkel beszélgetett. Tájékozott volt.
- Pontos számot még nem lehet tudni, de több százezer vidéki zsidó elpusztításáról beszélnek.
Visszatért Bácsalmásra Rechnitzer József, Gelb Ella, Krahl Mátyás, Stein Pepi és a bátyja, Stern Gábor, a kereskedő, Frankfurter József, a rőfös, a Kalmár lányok, a Róna család... mind a négyen... Steineréktől csak Regina és a bátyja...
- A pékség működik?
- Államosították - suttogta. Közelebb hajolt. - Nincs már itt magántulajdonban semmi!
Sorolta tovább a neveket. Forogni kezdett körülöttem a világ, mintha körhintába ültem volna a bácsalmási templom szentelése évfordulóira rendezett búcsún, a szeptemberi napsütésben.
Régner József és két fia, Ripp Mihály és Vilmos, a nagykereskedők, Rosenberg Mihály, a földbirtokos, Stein Ferenc, Ernő és Lipót... Nem így képzeltem a hazatérést!
Franfurterék háza mellett áll a Fleckenstein-ház. Utcára néző hatalmas ablakai szinte az eresz alá emelkednek, a hét szoba mennyezete fölött négy és fél méter magasságban húzódik a padlás... Hogy tele volt az mindig gabonával!... Az az ötletem támadt, hogy benézek hozzájuk, köszönök, kérek egy pohár vizet. Ha nem lennének rokonaim, akkor is adnának. Az élmény, a hallottak, kimerítettek.
Kiszáradt a szám.
- Ne menj oda! - fogta meg a karomat Jóska.
- Miért? Jó emberek.
- Anti... a németeket kitelepítették. Már hatezret deportáltak... csak Bácsalmásról... Néhány kilós batyu a hátukra... irány az állomás... föl a vagonokba, és indulás!...
Felkaptam a fejem.
- Miket beszélsz össze-vissza? Te is itt vagy! Hogy lehet, ha elviszik a németeket?... És anyám?
- Azt viszik el, aki tagja volt a Volksbundnak, és 1941-ben, a népszámláláskor azt írta a nemzetiségi rovatba, hogy német.
- És anyám? - kérdeztem újra. - Mi van vele?
- Édesanyád... a szüleid... azt mondták az összeírónak, hogy nem tudnak magyarul írni és olvasni. Az összeíró meg beírta, hogy magyarok, és megúszták!
Zúgott a fejem. A felhők is mintha rám akartak volna szakadni. Elindultunk hazafelé. Jóska a Kossuth, én a Lenin utcán.
- Meglátogatlak, ha lesz erőm - szólt utánam. - Ne lépj be a pártjukba! Megjegyzést pedig soha, semmikor ne tegyél! Akkor életben maradsz!... Bízzál, de nézd meg jól, hogy kiben!
Eddig sugdolózott, most hangosan beszélt! Föl lehet ezt fogni?
Kiértem a temető szélére. Leültem a kálvária első stációja alá, hogy összeszedjem magam.
Elaludni lett volna kedvem mindörökre. Megfordult a fejemben, hogy elbújok egy kriptában.
Senki nem találna rám!... Nekem már mindegy... Ahonnan jövök, ahhoz képest az anyaföld is mennyország!...
A magasba törő platánfák alatt feküdtem a földön, a júniusi napsütésben. A dús fűben szöcske ugrándozott, s megérezte gyengeségemet, mert a kezemre ugrott, s ott pihent... Nézelődött...
Mintha zöngte volna: „Szép a világ! Menj, és fedezd fel!”
Az első stáció fülkéjéből a Zsidók Királya tekintett le rám. Vállára tették a keresztet, a töviskoronát, fején sok sebből folyt a vér. Kilenc éve tartó kálváriám mi az övéhez képest?!
Az ember gyilkos!... Káin megöli Ábelt... Uram, tekints le ránk, hogy emelt fővel járjunk újra! Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!
Felálltam, balra fordultam, és a Kálvária soron meg se álltam a szülői házig. A szibériai hidegben csontvázzá torzult testemet égette a nyári forróság, mintha a szentföldi sivatagokban vándoroltam volna az ígéret földjére. Lassan vonszoltam magam, mint Krisztus, hátán a kereszttel Jeruzsálemben, amikor botladozott a Via Dolorosán. Végtelen hosszú volt az út végig a Kálvária soron, a bácsalmási faluszéli utcán, ahol felnőttem, itt, az alvégen, ahol gyermekkoromban játszottam, és futkároztam.
Nem ismert meg senki! Megijedtek az utcabeliek a bűzös kísértettől, akinek kinézhettem, és bementek házaikba. Egy temetőben bujkált SS katona vonszolja végig magát a Kálvária soron, hogy keresztre feszítsék - gondolták talán.
Anyám, apám, János öcsém és Magda húgom mind kijöttek a házból, s csak akkor jöttek rá, hogy ki vagyok, amikor a kapuban azt mondtam: „Hazaértem.” Ott a kapuban elájultam.
Bevittek az utcai szobába, levették ruháimat, megmosták testemet, mint Krisztusét, amikor levették a keresztről.
Anyám heteken át ápolt. Kezdett visszatérni az erőm. És feltámadtam!
- Margit férjhez ment, fiam - mondta anyám, amikor úgy érezte, hogy már elmondhatja.
- Mikor?
- Két éve legalább, fiam.
- Hol?
- Otthon, Kiskunhalason.
Ki kell hevernem tehát még ezt is, mint a kilenc, elvesztegetett évet!... Ruháim a szekrényből eltűntek... Az esküvőre spórolt pengőkkel együtt.
- Az oroszok, mein liebliche Sohn. Zabráltak. Mindent elvittek, amit találtak - sóhajtott anyám.
Szeretete meggyógyított. Elhívta Lazarovich barátomat, vele varratott öltönyt, kabátot, munkára nadrágot, inget. Öcsém is kitanulta a szabómesterséget, de nem szerette, és abba is hagyta.
Gyógykezelésre jelentkezhettem volna, de nem mertem. A postán küldött értesítés szerint kizárták a kedvezményezettek közül azt, aki fasiszta, nyilas, hitlerista, volksbundista szervezet tagja volt. Ilyen alakulatnál - ide sorolták az „SS”-t is - teljesített szolgálatot, és azt, aki nevét visszanémetesítette vagy magyar-német kettős állampolgársággal rendelkezik.
- Elmehet maga is, Anti! - mondta a postás.
- Elmehetnék. Magyar állampolgár voltam… Behívtak… igazoltam, hogy nem vagyok zsidó… kivittek a frontra... onnan Szibériába! Kilenc év után „SS”-kabátban tértem haza. Ki hinne nekem? Ha pedig beszélek: visszavisznek!
Anyám mindent elégetett, ami rajtam volt. Még a hamut is elásta! Tetűmentesítésen átestem, de a biztonság kedvéért otthon is kopaszra nyírtak, és még a hajamat is a tűzbe dobták.
*
Rendeletben szabályozták a hazatértek teendőit és gondozását. A bejelentési kötelezettség elmulasztása vétségnek számított, s aki megtette: elővezették.
Wolf István látogatott meg Tataházáról. Rajtam kívül ő maradt életben a századunkból. Ő is a Szovjetunióból jött haza. Elmesélte, hogy amikor megkérdezték tőle a tataházi rendőrőrsön:
„Hogy teltek a napjai a Szovjetunióban, Wolf elvtárs?” - Pista komolyan válaszolta:
- Mozigépész tanfolyamra jártam. De Tataházán nincs mozi.
- Mi a foglalkozása?
- Cipész - felelte Pista.
- Akkor maradjon a kaptafánál! - felelte az ávós, és ráütötte a pecsétet Wolf bejelentő lapjára.
A barátom ottmaradt. A kaptafa mellett, ahol a háború előtt is ült. Nem irigyelte azokat, akik magas állásba kerültek, mert majd onnan könnyen le is zuhannak. És készített nekem olyan
cipőt, ami fényesebb volt, mint amiben Bácsalmás utcáin korzóztam a bevonulásom előtt.
Fénylett a lakk, csikorgott minden lépésnél, hogy tudassa mindenkivel: viselője él, tartása méltóságteljesebb, mint valaha.
Mintás, ritka szövésű, kissé kallózott, kártolt, vastag gyapjúszövetből készített öltönyben indultam a rendőrségre bejelentkezni. Honnan szerzett Lazarovich barátom tweed anyagot?
Nem elárulta el. Maradt neki a régi időkből? Eldugták a szülei? Ahogy Haffenscherné a drága szerszámokat? Etetőket, hengereket, csíkhúzó ecseteket, léniákat, ezüst-, arany- és por- festéket, színező pasztát, létrát és a biciklit mind átadta anyámnak. A kialakult ügyfélkört, és a virágzó ipart is megörököltem.
- Chupich úr, kérem! Kedves Anti! - keresett fel dr. Adler Jenő. Az orvos a bácsalmási szociáldemokraták elnöke is volt. - Azt mondták nekem, hogy Haffenscher úr volt a legjobb, de őt kitelepítették. És, hogy maga még tudja a mesterséget! Anti, mikorra tudná elvállalni a rendelő és a lakás felújítását?
Így kezdődött. Hátamon a létrával ültem fel a vödrökkel, szerszámokkal megpakolt biciklire, és kapkodtam a levegő után. Vert a szívem, de ütemre járt, mint a gőzhajó motorja. Birkózott a hullámokkal, mint a tengerjáró, mely Vlagyivosztoknál lendületet vett, s amit megállítani nem lehetett.
Beléptem a rendőrőrsre. Ismeretlen emberek, Budapestről érkezett ÁVH-sok fogadtak. Eléjük tettem a bejelentőlapot.
- Neve? - kérdezték. Nem feleltem. A kitöltött űrlapról elolvashatják, gondoltam.
- Neve? - kérdezte újra az őrsparancsnok.
- Chupich - válaszoltam. Az őrsparancsnok nyilvánvalóan nem tudott olvasni.
- Chupich micsoda?
- Anton... Antal - helyesbítettem azonnal.
- Anyja neve?
- Fleckenstein Erzsébet.
- Gondolhattam volna! - nézett gyűlölettel. „Ezek is kezdik!” - gondoltam, s már bántam, hogy a származásomat igazoló iratokat nem hoztam magammal. A parancsnok, mintha kihallgatást tartott volna, faggatni kezdett.
- Honnan jött haza?
- Szibériából.
- A Szovjetunióból! Azt akarta, ugye, mondani?
- Igen - feleltem. „Nem hoznak ki ezek engem a béketűrésből!” - gondoltam.
- Hogy érezte magát?
- Köszönöm, jól.
- Mit csinált ott?
- Tanultam. Eleget egy életre!.
- Fejlett, nagyon fejlett ország, ugye?
- Nagyon - vágtam rá. „Ez hülye vagy engem néz annak!” - fordult meg a fejemben. „Vagy a pártban egy tanfolyamon hitették el vele, hogy a Szovjetunióban a kerítés is kolbászból van?”
„Engem azonban nem ott tartottak, de ezt nem osztom meg vele!”
- A bejelentő lap, ha lepecsételem, a hadifogoly igazolvánnyal együtt lesz érvényes arra, hogy az élelmiszerjegyeit soron kívül, és díjmentesen kiadják.
- Köszönöm - mondtam. De tudtam, hogy úgyse megyek oda. Inkább dolgozni megyek!
- Minden hazatért köteles húsz napon keresztül négynaponként ingyenes orvosi vizsgálaton megjelenni a körorvosnál.
- Adler doktorhoz járok naponta - mondtam, és nem hazudtam, mert már nála dolgoztam.
- Helyes - kezdtem tetszeni az őrsparancsnoknak. - Maga rendes ember, Csukis elvtárs. -
„Csuk is, nyit is!” „Az ő számára ennek valóban van értelme!”
- Helyesbíthetek?... Nem csuk is! A nevem Chupich!
- Persze, persze, elvtárs! Sok az idegen név, itt, a fasiszta parasztok között. Svábok, rácok!...
Kimondhatatlan nevekkel! - Arca elvörösödött.
„Ha most szólnék hozzá, lelőne! Hallottam, hogy mesterek a kínzásban, gyakorlottak a szájba köpésben, bajnokok a vesét célzó ütésben!” „Jobb, ha hallgat az ember!” - gondoltam.
- Csukis elvtárs! Ha a hazatért fertőző betegségben, tüdőgümőkórban, hastífuszban, kiütéses tífuszban, vérbajban szenved, köteles a hatósági orvos intézkedéseihez alkalmazkodni, magát gyógykezelésnek alávetni, illetve a részére kijelölt gyógyintézetben ápolás végett megjelenni!
- Én nem vagyok fertőző beteg.
- Azt mindenki mondhatja, Csukis elvtárs! Igazolása van?
- Nincs.
- És idejött anélkül? - „Mintha Szibériában lettem volna újra! A parancsnok szobájának szőnyege szélén állva reszketek attól, mikor lövet belém.”
- Bocsánatot kérek!
- Látja, Csukis elvtárs?! Lepecsételem a jelentkezési lapját, ha hozza az orvosi igazolást!
Dr. Adler Jenő írt néhány sort, kezembe adta, és megjegyezte:
- Chupich úr! Nem tehetünk mást, csak amit mondanak!
Visszamentem az őrsre, bemutattam az igazolást, rá se néztek: lepecsételték a bejelentőlapot, s így már hazatértnek számítottam. De az őrsparancsnok utánam szólt:
- Emberelje ám meg magát, Csukis elvtárs! Nem akarom itt látni, még egyszer! - „Mérget vehetsz rá!” - gondoltam, s szaporáztam a lépteimet kifelé, ahogy csak tudtam. Az utcán, ha a parancsnokot megláttam, átmentem a másik oldalra.
Gyakran jártam Csákékhoz vendégségbe a Kossuth utcába. Szomszédjukba, egy Bácsalmás környéki tanyáról Forró Lajos költözött családjával, hazatérésem után egy évvel. Margittal Csákéknál találkoztam először. Margit, Forró Lajos legidősebb lánya addig járt a faluba a községházára, hogy Témun András, a Nemzeti Bizottság elnöke megsajnálta, és kiutalta részükre a Kossuth utcai házat. Jobbat is adhatott volna, lett volna miből, mert a kitelepített németek házai üresen álltak. Érkeztek ugyan szerencselovagok, a legszebb, és bebútorozott házakat foglalták el, de a földet nem művelték. És amikor már értékesítették, amit lehetett, továbbálltak. Jöttek, eladtak, mentek. Tapasztalt már ilyet történelem?
Szerették sokan a kommunizmust Bácsalmáson, a nincstelenek eldorádójának helyszínét.
A felvidéki magyarok a „jöttment cseszkók” gúnynevet csak szívós, kitartó munkával tudták levetni magukról, mint a súlytól roggyant háztető a nap erejétől megolvadt hótakarót.
*
A nő és a férfi, akik életük szakadékairól és viharok járta ormairól beszéltek: a szüleim.
A karma mindent átfogó törvényei szerint? A Moirák, az emberi élet felett rendelkező sorsistennők akarata szerint Klóthó fonta életük fonalát, és Lakheszisz húzta azt át úgy sorsuk fordulóin, hogy Cupido nyilai őket biztosan eltalálták?
Nem tudhatjuk. De bizonyos, hogy ha nem vigyázunk, a lelki szeretet érzelmi és halálos érzéki szeretetnél köt ki.
1950 szeptemberében házasodtak össze a bácsalmási templom felszentelésének napján, amikor az egész falu ünnepelt és búcsút tartott.
Hogy hány tiltott disznóvágás történt és a beszolgáltatás elöl mennyi húst, kolbászt, hurkát tüntettek el Bácsalmáson ezen a napon? Azt csak az angyalok látták, és Nagyapám is köztük volt. Támadt is rémület, amikor az utcán megjelentek az ellenőrök. Szervezett figyelőlánc jelentette, hogy már befordultak a Kossuth utcába. Felmennek a padlásra, ahonnan söpörni szokták a gabonát, le a pincébe, szemügyre veszik a hordókat, minden zugba benéznek!...
Anyámék hálószobájában, az esküvőre nagyszüleimtől kapott antik rózsafa hálószobabútor darabjaira is kíváncsiak voltak! Átforgatták a szekrények, éjjeliszekrények polcait, a kelengye darabjait. Az ágyak alá is bekukkantottak! Tudták, hogy az egész falu a rejtegetés nép- művésze, mint a kiskunhalasiak a csipkeverésé, vagy mint a kalocsaiak a paprikaérlelésé, de talán ma nem is akartak találni semmit. A munkájukat végezték.
Apai, anyai nagyszüleim és a vendégek ijedten ültek a helyükön. Várták, hogy mi lesz. A zenészek hangszereiket le sem téve készen álltak, hogy megszólaltassák azokat, amikor csak lehet. Az ellenőrök beléptek az utcai szobába, mely a legnagyobb volt, s ahol a vendégek összegyűltek.
Apám hellyel kínálta őket:
- Maga az ifjú férj? - kérdezte apámtól az idősebbik.
- Igen.
- Hogy hívják?
- Chupich. Chupich Antal.
- Vi govorite po sebrski?
- Ja govorim - Apám szeme felvillant. Nagyapám megszólalt.
- Lányom, töltsön bort a vendégeknek! - Anyám felszolgálta a bort.
- Magázódnak családon belül? - kérdezte anyámtól az ellenőr.
- Igen. A tisztelet kifejezése, hogy magázzuk a szülőket, ők is gyermekeiket, és egymást - felelte anyám. Hozzá akarta még tenni, hogy a jó asszony éljen szeplőtelenül, süssön jó kenyeret és őrizze a házat, de nem tette.
- Koma, szép asszony a feleséged! - nézett apámra az ellenőr, és fenékig ürítette poharát. - Anyám is szép volt, amikor apámmal egybekeltek Kikindán.
Anyám töltött újra. A vendégek a második poharat is megitták.
- Kinek a bora ez? - kérdezte az ellenőr. A társa meg sem szólalt.
- Magam készítettem - mondta nagyapám. - Vágai óbor... a... Felvidékről. Egy hordót meg- őriztem.
- Bátyám, magának ilyen bora van! A tótok mégis elzavarták? Nem tudják mi a jó!
Apám a zenekarhoz lépett, intett, és odasúgta: „Tamo do leko!”
A harmonika és a tambura olyan szívfacsaróan szólt, hogy az ellenőr letette a poharat. A fúvósok és a dobos csak akkor kezdtek játszani, amikor apám énekelni kezdett. „Tamo do leko, / Doleko kraj mora, / Tamo je selo moja, / Tamo je ljuba moja!”
A bunyevác dalt vele énekelte az ellenőr és néhány vendég: „Ott messze, / Messze a tenger partján, / Ott van a hazám, / Ott az én kedvesem!”
A keringő dallamát a trombita torokszorító szólama folytatta. Tisztán, átéléssel fújta a trombi- tás: hevesen vert a szív, még azé is, kinek gyökereit nem szláv anyaföldből szakították ki.
- Jó emberek! - állította le a zenét az ellenőr. - Elő azzal a hurkával, kolbásszal, sült oldalassal! Éhesek vagyunk!... Eszünk, és megyünk tovább. Valahol valamit találnunk kell!
Nagyanyám a pohárszék rejtekéből elővette, amit kértek, és eléjük tette. Nagyon éhesek voltak, tömték magukba a húst. Szaftos oldalast, májas és rizses hurkát, frissen sült kolbászt Harapásaiktól recsegett a porc, ropogott a csont, s csorgott a paprikás zsír. Rázendített a zenekar, kóló ütemére ropták a körtáncot a vendégek.
És a vidámság beköltözött újra a házba.
- A kommunizmus csak akkor siralmas, ha félni kell, és nincs mit enni? - kérdezték az ablakon bekukucskáló, égből szállt angyalok, akik őrizni érkeztek a földi megpróbáltatásokkal küzdő embert, miután Ádám és Éva ettek a tudás fájának gyümölcséből, és kiűzettek a paradicsomból.
Anyám sem gondolta, hogy olyan ember lesz a párja, akinek a szülei alig tudnak magyarul beszélni. Amikor ők pedig magyar származásuk miatt váltak földönfutókká!
Nincs nagyobb kín, mintha az ember elveszti hazája földjét - vélték az ókori görögök. Se ha az ember mégis otthonra lel, szerelmét megtalálja, akkor isten mindent elrendezett, amit a politikusok összekuszáltak.
Anyám apám mellé állt a körbe, a férfi mellé, akitől gyermeke méhében már megfogant, s családja új tagjaival összefonódva úgy járta a kólót, mintha egész életében délszláv körtáncot járt volna.
*
Mélységes mély a kínok kútja! És ezt egy asszony hányszor érzi életében!
Gyönyörtől túláradó, és fájva vérző, amikor érintetlenségének virágszirmai lehullanak.
Örömtől lebegő, és kínokban vergődő, amikor testének érett gyümölcse méhéből kibújva felsír.
- Buddha követőinek igazuk van - hivatkozott anyám Apponyi nénire Adler doktornak, aki a bábaasszony segítségével vezette a szülést. - A születés szenvedés. A vénség is szenvedés, a halál is szenvedés. A bánkódás, a zokogás, a vergődés, a levertség megint csak szenvedés. S az is csak szenvedés, hogy amire vágyunk, azt nem találjuk. A szenvedés eredete pedig a szomj, s a mindig újraéledő szomjúságot kíséri a gyönyör szenvedélye, mely utat tör magának, mint a földből fakadó forrás. A szenvedés megszüntetéséhez a szomj megszüntetése vezetne azon a nyolcszor forduló ösvényen, melyen a helyes hit, a helyes elhatározás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes életmód, a helyes igyekezet, a helyes vizsgálódás, a helyes elmé- lyülés fái az útjelző táblák.
Bátyámat, aki a Péter nevet kapta, anyám mellé fektették, ő gyermeke mellett mély álomba merült. Adler doktor gratulált apámnak.
Szüleim a Sallai utcában laktak egy szoba-konyhás albérletben. Anyai nagyszüleim átköl- töztek a Kossuth utca 104-es számú házba, ahonnan a kitelepített német családok otthonaiba érkezők egyike már eladott mindent, és elköltözött Bácsalmásról. Nagy volt a ház, a kert, sokat kellett volna dolgozni. Maradt volna hely, hogy anyámék a szüleihez visszaköltözzenek, de ha az ember az önállósulás első lépcsőfokára már felért, visszafordulni nem tud.
Apám nagyapámékhoz indult, hogy elvigye a hírt. Útközben Adler Jenővel beszélgetett.
- Okos emberek maguk. Tanulniuk kellene! Témun András járt a rendelőmben. Azt mondta, hogy ha maga és én belépnénk a kommunista pártba, nagy karrier várna ránk... - nézett apám szemébe Adler.
- A doktor úr belép?
- Marx családjában is volt rabbi, ahogy az enyémben, de én szociáldemokrata vagyok és hívő.
- Szibériából tértem haza. A kommunizmus humanista eszméivel, ha azok vertek volna gyökeret, a Szovjetunióban fel lehetett volna egy társadalmat építeni. De nem pravoszláv templomokat porig rombolni! Ikonokat égetni!... Mi is hívők vagyunk, doktor úr... Nekem már sokan üzentek a pártból.
- Nem szabad bevallaniuk, hogy mit gondolnak, és miként vélekednek!... A felesége így tönkremegy!... De maga is! Eszükkel, tehetségükkel mindent elérhetnének!
- Apám megsebesült. Rokkant. Három gyermeket neveltek. Születésem után két évvel Trianonban elvették a Délvidéket. Szegénység, dermedtség telepedett mindenkire, uram.
Örültem, hogy az ipari iskola tandíját nagynéném szüleim helyett kifizette. A szakmámat és a családomat én most már egy párttagkönyvért nem hagyom el!
- A maga kedves felesége, fiam, jobb sorsra lenne érdemes!
- Tudom. Régi família leszármazottja. Amikor Trianon után tíz évvel megszületett, már mindenük elveszett. Amikor iskolába kezdett járni, visszacsatolták a Felvidéket, de háború volt. Amikor újra elvették, rosszabb lett minden, mint valaha is volt. Mikor tanult volna?
- Értem. De most megtehetné!
- Én dolgozom, és jobb, ha most meghúzzuk magunkat!
- Magam is azt teszem... magának, fiam, igaza van.
- Majd a gyermekeim! Ők szebb jövőre születnek! - mondta apám és elköszönt Adler doktortól. Az orvos még megjegyezte:
- Legyenek boldogok, Chupich úr! Szenvedtek annyit, mint a népem, akik szétszóródva élnek a világban, távol az ígéret földjétől.
Apám vitte a hírt, hogy gyermekük született. Előbb anyám szüleihez, aztán a Kálvária sorra.
A jászolban fekvő kisded Jézust látogathatták olyan boldogan, ahogy a gyermekágyban fekvő anyámat, s az a melegség járta át őket, mely mindenkit átjár, amikor újszülött érkezik a ház- hoz.
Amerikából, Felvidékről, Vácról és a délvidéki rokonoktól érkeztek jókívánságok. Írt Festetich, gratulált Erdélyből Nyírő és Gaál. Apám ragyogó arccal mutogatta a leveleket.
Pestről érkezett néhány sor, s annak utóirata a földrengések félelmetes moraját keltette a betlehemi hangulatban élő család lelkében: „Bélát letartóztatták, és elvitték! Semmi hír felőle!
Imádkozzatok!”
*
Amikor Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját ünnepelte az ország, szüleim apai nagy- anyámat gyászolták. Sírjára szerény fakereszt került, a keresztre felirat:
„Elisabeth Fleckenstein 18. 11. 1883. Bácsalmás - 06. 07. 1952. Bácsalmás”
Apám halottak napján estefelé indult a temetőbe. A sírnál Adler Jenővel találkozott. Az idős orvos virág helyett kavicsokat rakosgatott a sírra. „Szeretett, dolgozott, megpihent” - mor- molta latinul.
- Jó estét, doktor úr! - köszönt apám.
- Jó estét, fiam. Örülök, hogy látom.
- Zavarom, doktor úr?
- Nem. Őseink a sivatagban kődarabokkal jelölték meg halottaik sírját, és szokásaikat a szétszóratásban is megőrizték. A zsidók mindig ragaszkodtak a hagyományaikhoz.
- Ahogy családomban a németek és a bunyevácok.
- Jól ismertem a családját.
- Anyám mesélte, hogy iskolába jártak együtt.
- Történt más is - nézett apámra Adler.
Apám a sírra tette a fehér krizantémokat, amiket anyám kötött csokorba, és az orvoshoz fordult.
- Mire gondol, doktor úr? - kérdezte.
- Udvaroltam a maga édesanyjának.
- Ezt nem tudtam - csodálkozott apám.
- Emlékszik a nagyszüleire?
- Nem. Sajnos, nem.
- Dolgos emberek voltak. Malomtulajdonosok. Jómódban éltek. Jól tették az őseik, hogy a Spessart vidékéről Magyarországra költöztek.
- Tudom, hogy a nagyapám Lorenz Flecklenstein 1845-ben született március 25-én, és 1921.
február 12-én halt meg. Három éves sem voltam akkor. Nagymamám, Eva Schönwald négy évvel fiatalabb volt nála. Nagyapa huszonhárom éves volt, nagymama tizenkilenc, amikor Madarason összeházasodtak. Rég volt... 1868-ban...
- Jól emlékszik a dátumokra.
- A Fleckenstein és a Schönwald neveket hallva a bajai laktanyában rám parancsoltak, hogy igazoljam a származásomat. Zsidó vagyok-e? Össze kellett gyűjtenem az egyházi anya- könyvek másolatait a XVIII. század elejétől. Apai ágon a Csupich, Babich, Rudich ágat és a Nobilis Alexius Bedich és a tekintetes Csáklyi Honorats Ödön Eugenius előkelő nemesi származását is bizonyítani kellett.
- Értem. Sikerült?
- Igen.
- Édesanyja német származása ellenére magát is elégették volna Auschwitzban?
- El. A plébániák gondosan vezetett anyakönyveinek köszönhetem az életem... Igazoltam, hogy ükapám Heinrich Fleckenstein 1745-ben született Krombachban, Frankfurt am Main közelében. A bécsi kancelláriai jegyzékben föllelhető, hogy 1786-ban az 57/5-ös bécsi pátens
alapján érkezett Magyarországra, az akkorra elnéptelenedett Bácskába feleségével és kis- fiával. Húsz gyermekük született.
- Ne mondja!
- Üknagyanyám neve Maria Elkmann volt. A dédapámat is Lorenz Flechensteinnek hívták.
1804-ben született. Rosina Justina Uhlmannt vette el feleségül, Johann Uhlmann és Bell Magdalena Pöchl lányát. Johannes Engelhardt és Nicolaus Pöchl voltak a tanúi.
- Még ezt is tudja?
- Az anyakönyvek, melyekből a kivonatokat kaptam, rögzítették. Nagyapám ebből a házasságból született, ahogy mondtam, és Laurentius Fleckenstein néven jegyezték be az anyakönyvbe. Lorenz lett tehát ő is, és Éva Schönwaldot vezette az oltár elé. Nagymama szülei Paul Schönwald és Dorothea Tschauth voltak.
- Emlékszem rájuk - nézett apámra Adler. - A nagyszüleinek tíz gyermeke született:
Margarethe, Barbara, Mathias, Lorenz, újra Barbara, Franz és Elisabeth. Még ennyi idő múltán is eszembe jut! Édesanyja az iskolában sorolta gyakran testvérei neveit. Elisabeth után még két gyermek született: Josef és Georg, de ők meghaltak. Josef hat hónapot élt, Georg tizenhármat. Ezt is az édesanyjától tudom... Amikor megkértem a kezét, igent mondott... és meg is jegyezte, hogy ha fiúkat szül, őket Josef és Georg névre fogjuk keresztelni.
- Amit mesél, doktor úr, most hallom először.
- Nagyszülei... Éva néni és Lorenz bácsi... mindig kedvesen fogadtak engem: Maga, fiam öcsém... Jézus ivadéka. Istenünké... mondta a nagyapja. Én magának odaadnám Elisabethet, ha szereti, de mit szól majd ehhez a rabbi? Hitközségi sakter a maga apja. Láttam a saját szememmel, hogy gyakorlott metsző, és a zsidó vallás előírásai szerint hogyan vágja le az állatokat. Ha előállna a kérésével, a maga nyakát is elmetszené.
Apám érdeklődéssel hallgatta az orvost.
- Mi történt azután?
- Bejelentettem, hogy mire készülök. Apám szaggatni kezdte a kaftánját. Zokogott, jajgatott.
Ábrahám és Izsák istenéhez fohászkodott. „A gyermek elhagyni készül a közösséget! Nem zsidó unokát akar nemzeni családjának! Jaj, jaj, jaj, istenem!!!.. Én jó uram!!! Ábrahám, Izsák istene!!!” ...És rohant a rabbihoz. Én meg utána. Elmondott neki mindent. A rabbi azonnal döntött. „Ha a fiú szerelmes... majd elfelejti!” - mondta, és a tóraolvasóval bökdöste a mell- kasomat.
Apám nevetett, Adler folytatta.
- A fiú nem lép apja örökébe!.. Az Úr dicsőségére nem lesz a sakterség beavatottja! De a fiú hű marad felekezetéhez! Útnak indul!... Már holnap útnak indul Heidelbergbe! - szórta nyilait a rabbi, és levelet írt unokabátyjának, a heidelbergi rabbinak. Levele hamarább Heidelbergbe ért, mint én. Gyalog és parasztszekéren mentem a Monarchia falvain és városain keresztül.
Vándoroltam, mint a zsidók Egyiptomból az Ígéret földjére. Aludtam szénakazalban, jó- indulatú emberek füstszagú konyhájában, mint a bajai Jelky András. De hát Jelky önként vállalta a vándorlást! És kalandjainak végállomása Batávia lett, Jáva szigetén. Az enyém meg a heidelbergi zsinagóga.
Apám érdeklődve hallgatta Adler történetét.
- Nem bántak rosszul velem. „Szerelem! Szerelem! Költőknek való tréfli! A tolluk hegyére tűzik, és ízlelgetik!” - krákogta a heidelbergi rabbi. És egy kérése volt, hogy tanuljak. Temp- lomszolga lettem, és magántanuló. Egy év múlva el is kezdhettem az orvosi tanulmányokat.
- Anyám erről soha nem mesélt nekem - jegyezte meg apám.
- Neki köszönhetem a diplomát.
- Végső soron... igen.
- Nem vehettem el, s hogy felejtsek, messzi földre küldtek. Így lettem orvos. Orvos a gettóban, orvos munkaszolgálatosként, és orvos vagyok ma is. A beteg - ha zsidó, ha náci, ha kommu- nista - akkor is beteg. Édesanyját pedig hozzáadták ahhoz, akit számára szülei kiválasztottak.
Én pedig feleségül vettem azt a lányt, akit a hitközségből szántak nekem. Édesanyjának első, német származású férje nem jött haza az első világháborúból, de Elisabeth később újra férjhez ment... a maga édesapjához. És gyermekeket szült.
- Annak rendje szerint ki is tagadták a családból...
- Tudtam róla... Az én feleségem nem szült nekem gyermekeket, és nem jött haza Auschwitzból. Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam! Ha lehetne olyan támaszom, mint maga, kedves fiam!
- Ha segíthetek bármiben, megteszem - mondta apám.
- Már ez is elég. De törődjön a családjával. Feleségével, gyermekével.
- Köszönöm, hogy jó hozzánk, doktor úr!
- Maga az én fiam is lehetett volna - Adler átölelte apámat. Botjára támaszkodva elindult a sírok között a kijárat felé.
Apám nézte a távolodó embert, majd megigazította a virágcsokrot, s mintha anyja hangját hallotta volna, mely annyiszor erőt adott neki a szibériai magányban: „Mein liebliche Sohn!”
S szíve úgy szorult össze, ahogy mindenkié anyja sírjánál.
*
Apám hazafelé tartott a temetőből, és az utcán Témunnal Andrással találkozott. A Nemzeti Bizottság elnöke feleségével igyekezett valahová.
- Szervusz, Anti! - köszönt Témun.
- Szervusz, András!
- Kak gyela, tovaris Chupich? - érdeklődött oroszul apámtól Témunné. Témun az első világháború után hadifogságban találkozott vele a Szovjetunióban. A Bácsalmáson tanult szabómesterséggel szerzett ismertséget magának, s a szibériai faluban, ahová került, dolgozott és megnősült. Az ifjú asszonyt aztán magával hozta Bácsalmásra, aki, mint otthon, tovarisnak szólított mindenkit.
- Kak szazsa bela - felelte apám. Témunék nevettek. A válasz jelentése ugyanis nem csak az volt, hogy „mint a fekete korom”, hanem a szavak mély népi bölcsesség szerint inkább azt, hogy a koromtól ragacsosan.
- Nyemnózska szoli nada! - folytatta apám. Az asszony arca felragyogott. Hányszor hallotta a ezt a mondatot a falujában! Az emberek csak sóhajtoztak: „Csak egy kis só kellene!” S ez azt is jelentette: „Ó, ha egy kicsit jobban élnénk!”
- Gyere közénk, Anti! Lépj a pártba! Neked is meglesz mindened! És a családodnak is! Só és előmenetel!
- Da. Bugyetye Vü, tovaris, cslen partü! - agitálta apámat Témunné.
- Dozsivjom, uvigyim! - hangzott a válasz, amivel azt akarta mondani, hogy éljünk, és meglátjuk.
