• Nem Talált Eredményt

Még egyszer a magyar antiszemitákról

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Még egyszer a magyar antiszemitákról"

Copied!
4
0
0

Teljes szövegt

(1)

Még egyszer a magyar

antiszemitákról

MEGJEGYZÉSEK

ENYEDI ZSOLT ÍRÁSA KAPCSÁN Amikor az akadémiai procedúra so- rán válaszoltam Enyedi Zsoltnak, a Kéznél lévő idegendisszertációváltoza- táról írott opponensi véleményére, az- zal kezdtem: az az érzésem, hogy vele a vitát még tovább folytatjuk. Bár min- den előrelátásom így teljesülne.

Válaszom három részből áll. Először a recenzensi „gyorsolvasás” következ- ményeinek tekinthető néhány félreér- tés közül térek ki röviden egyre; aztán – ismét röviden – válaszolok Enyedi néhány módszertani kifogására az an- tiszemita előítéletesség mérésével kap- csolatban, amelyek fontos kérdéseket érintenek ugyan, de aBUKSZlegtöbb olvasója számára valószínûleg érdek- telenek és unalmasak, végül pedig reagálok a mai magyar antiszemitiz- mus jellegével és magyarázatával kap- csolatos kritikai megjegyzésekre.

1. Enyedi a rendszerváltozás utáni an- tiszemita sajtódiskurzusok elemzését azért kritizálja, mert „[R]adikalizmu- sukban különböző, koncentrikus kö- röket alkotó megközelítéseket vázol fel. Így azonban az antiszemita gon- dolkodás képe kissé sztereotipikusra sikerül (vannak nagyon, kicsit és alig antiszemiták), s nem vizsgálja az anti- szemitizmuson belüli vélemény-nya- lábok (antikommunista, antikapita- lista, modernista, antimodernista, Iz- rael-központú, magyar történelem központú stb.) közötti különbsége- ket…” (127. old.). Nos, az említett fejezetbenkoncentrikus körökrőlnincs szó, mi több, a vonatkozó alfejezet „A diskurzusköröklánca” címet viseli. Ez közvetlen utalás Wittgenstein family resemblancefogalmára, mégpedig an- nak analógiájára, ahogy Umberto Eco alkalmazta a fogalmat a neofasiszta ideológiák elemzésekor (lásd U. Eco:

Ur-Fascism.The New York Review of Books,1995. June, No. 22, p. 14.). Ez

nem mellékes különbség. Ennek a fe- jezetnek a célja ugyanis nem a külön- féle, tematikájukban és radikalizmu- sukban különböző antiszemita diskur- zusok leírása volt, hanem annak fel- térképezése, hogy a hosszú évtizedes tiltás után milyen diszkurzív stratégiák jelentek meg az antiszemita közbeszéd legitimitásának megteremtésre. A szö- veg fő állítása, hogy az elemzett dis- kurzusok az egy fokkal radikálisab- baktól rendszerint elhatárolják magu- kat, az egy fokkal kevésbé radikálisakat pedig hivatkozási alapként használják fel – mindkét stratégiát önmaguk legi- timálásának erősítésére felhasználva.

Tehát éppenséggel a diskurzuskörök- nek ez a láncszerû összekapcsolódása teremti meg a lehetőséget az antisze- mita nyelvi mező szélesítéséhez és az antiszemita beszéd legitimitásának erősödéséhez. Az Enyedi által emlí- tett antiszemita témák szisztematikus elemzésére tehát azért nem került sor, mert a fejezet kérdésfeltevése szem- pontjából a tematikus elemzés ered- ményei nem mondtak volna sokat.

2. A recenzió módszertani megjegy- zéseinek nagy része az antiszemitiz- mus-mutató konstrukcióját kritizálja.

Egyetértek recenzensemmel abban, hogy a különféle mértékben előítéletes csoportok közötti határok meghúzása nem nélkülözi az önkény bizonyos ele- mét. Az azonban már nem igaz, hogy nagyarányú eltérések vannak az anti- szemita csoport nagyságára vonatkozó becslések között a különféle elemzett kutatásokban. Sőt az általam és mások által végzett kutatások meglepő mó- don egyformán kb. 7-12 százalékra te- szik a radikális antiszemiták arányát a magyar társadalomban, és 45-50 szá- zalékra azokét, akik biztosan nem an- tiszemiták. A kutatók abban is egyet- értenek, hogy a népesség maradék 40 százaléka valamennyire biztosan elő- ítéletes; a kérdés pontosan az – és itt valóban szerepet játszhatnak a kutatói megfontolások –, hogy milyen további alcsoportokra lehet bontani ezt a 40 százalékot.

Enyedi fő módszertani kifogása az, hogy a három független előítélet-ská- lán (negatív sztereotipizálás, a zsidók- tól érzett társadalmi távolság és a disz- kriminációs készség) elért értékek klaszterezése alapján nem lehet az elő- ítéletesség intenzitása szerint külön- böző csoportokat létrehozni, pedig az elemzés ezt az eljárást követi: akik mindhárom skálán negatív értékeket értek el, a nem antiszemita csoportba kerültek, azokat, akik az előítéletes sztereotipizálás skálán pozitív, de a dis- tancia- és diszkrimináció-skálán ne- gatív értéket értek el, asztereotipizálók csoportjába soroltuk, akik viszont mindhárom skálán pozitív (azaz az át- lag fölötti), illetve magasan az átlag fölötti skálapontszámot értek el, azan- tiszemiták,illetve aszélsőséges antisze- miták csoportjába kerültek.

Véleményem szerint viszont ez az eljárás – amelyet az előítélet-vizsgála- tok során máshol is alkalmaztak – kor- rekt.1 Enyedinek a klaszterezés – amúgy kissé tankönyvízû – ismerteté- sében igaza van: az eljárás valóban el- sősorban típusalkotásra szolgál. Ez azonban – bizonyos feltételek szem előtt tartásával – nem zárja ki, hogy mérés jellegû becslésre is használják.

Egy köznapi példával élve: ha egy ku- tatás azt vizsgálja, hogy az emberek mennyire szeretik a krémtortákat, a gyümölcstortákat és az édes italokat, akkor kétségkívül fog találni különb- ségeket, amelyek alapján ízléstípusokat írhat le. De ha valaki mindhárom eset- ben a legmagasabb pontszámot elérő csoportba kerül, arról vélelmezhető, hogy édesszájú. Az antiszemitizmus- indikátor konstrukciója során ponto- san így jártunk el. Nem mulasztottuk el persze az eljárás statisztikai eszkö- zökkel való ellenőrzését sem. A könyv részletesen ismerteti a klasztertípusok és a három skálából képzett egységes antiszemitizmus-változó viszonyát azokban az esetekben, amelyekben a klaszterezés eredményei nem voltak egyértelmûek (106. old.), de talán még fontosabb az az adat, amely a 189. oldali 11. jegyzetben található (és amely a recenzens figyelmét való- színûleg elkerülte), miszerint a három skála igen magas szinten korrelál egy- mással, tehát aki erősen hajlamos elő- ítéletes sztereotipizálásra, az nagy va- lószínûséggel zsidóellenes érzelmeket LEVELEZÉS

1 Lásd az allensbachi Institut für Demo- skopie antiszemitizmus-vizsgálatát 1986-ban, amelyet Renate Köcher vezetett. In: W. Berg- mann – R. Erb:Antisemitismus in der Bun- desrepublik Deutschland. Ergebnisse der em- pirischen Forschung von 1946–1989.Leske–

Budrich, Opladen, 1991. 47–48. old.

(2)

is táplál, és hajlamos diszkrimináció elfogadására is. Ez önmagában is ele- gendő az eljárás igazolására.2

Mint már az előző gondolatmenet- ből is következhet, a sztereotipizáló csoport elkülönítése a mérsékelt, il- letve radikális antiszemitáktól nem a kutató – vagy a számítógép – önkénye, mint ezt Enyedi vélelmezi. Az előíté- letesség háromdimenziós modellje alapján – a mérés során mindvégig ezt a modellt használtuk – könnyen be- látható, hogy aki esetleg elfogadja a zsidókról kialakult történelmi sztereo- típiák némelyikét – amelyek részei kul- turális tudásunknak, és adott esetben könnyen mozgósíthatók –, még nem biztos, hogy gyûlöli is a zsidókat. For- dított esetben azonban már más a helyzet: aki érzelmileg elutasítja és esetleg diszkriminálni is hajlandó egy csoportot, szinte biztos, hogy előítéle- tes sztereotípiákban gondolkodik róla.

3. A mai magyar antiszemitizmus könyvbéli elemzésével kapcsolatban Enyedi Zsolt két fontos témakörben fogalmaz meg kritikai megjegyzéseket.

Egyrészt úgy látja, hogy nem elég vi- lágos az antiszemita előítéletesség po- litizálódásáról adott magyarázat, más- részt kételyeket fogalmaz meg a zsi- dóellenesség dinamikájával kapcsola- tos predikciókat illetően.

Az oksági magyarázattal kapcsolat- ban Enyedi első kifogása, hogy nem világos, minek is tekintem elsősorban a zsidóellenességet: „…általánosabb értékek, világnézetek, politikai orien- tációk kivetüléseként, vagy pedig va- lóságos csoportkonfliktusokból fakadó attitûdként” (126. old.). Holott a vá- laszt erre a kérdésre ő maga is meg- adja, amikor valamivel később azt írja:

„Ez a két magyarázat persze kiegészít- heti egymást” (uo.). És valóban, a könyvben részletesen kifejtett állás- pont szerint, amelyet a politikai anti- szemitizmus „posszibilista” elméleté- nek neveztem, mindkét tényező egy- idejû jelenléteszükséges ahhoz, hogy a zsidóellenes előítéletesség politizálód- jon. A posszibilista elméleteket szem- beállítottam az általam szubsztancia- listának nevezett elméletekkel, ame- lyek szerint a keresztény antijudaiz- mus és következményei, valamint az előítéletességre hajlamos személyiség jelenléte a keresztény világ modern társadalmainak végzetszerû jellegze-

tességévé teszik az antiszemitizmust, és ennek különféle megjelenési formái mögött mindig ugyanazokat a ténye- zőket kell keresni. A posszibilista el- méletek szerint viszont az antiszemi- tizmus minden történeti formája új magyarázatra szorul. Eszerint csak ak- kor van komoly esély arra, hogy a zsi- dóellenesség politikai formában is megjelenjen, haa vizsgált társadalom- ban egyidejûleg viszonylag elevenek a zsidóellenes sztereotípiák, ha a társada- lom sok tagja hajlik a projektív előítéle- tességre, és ha zsidók és nem zsidók kö- zött véletlenszerû, egyedi történelmi okok következtében konfliktusok – például gazdasági konkurencia, státuskonfliktu- sok stb. – alakulnak ki. A könyvben pontosan azt igyekeztem vizsgálni, hogy a mai magyar társadalomban je- len vannak-eegyszerreezek a – és a zsi- dóellenesség politizálódásához szük- séges más – tényezők.

Enyedi Zsolt másik kritikai észrevé- tele szerint a magyarázat egyik fontos eleme, a zsidó és nem zsidó csoportok közötti konfliktus mibenléte kidolgo- zatlan marad. Ezzel az észrevétellel nagyjából egyetértek: talán nem volt okos dolog megelégedni egy hosszú jegyzetbeli hivatkozással arra (lásd 254. old.), hogy erről a problémáról máshol és máskor (például itt, a

BUKSZ-ban is – lásd A zsidó identi- tásról.BUKSZ,1993. tavasz) sokszor és hosszasan írtam. Ezekben az írá- sokban részletesen kifejtettem – de a könyvben, magában valóban csak át- tekintésszerûen (lásd 254–255. old.) –, milyen mechanizmusok következté- ben maradtak fenn és termelődtek újra a csoporthatárok zsidók és nem zsidók között, hogyan maradt fenn referenciacsoportként a zsidóság a magas szintû asszimiláció és integrá- ció ellenére, s mily módon manipu- lálta ezt a politikai hatalom mindvégig a kommunista rendszer évtizedeiben.

Az a példa, amelyet Enyedi Zsolt idéz, azaz hogy zsidó és nem zsidó értelmi- ségiek eltérő okokból utasították el (vagy fogadták el) a kommunista rendszert, még valóban nem csoport- konfliktus, de szerepet játszik a Mi és az Ők közötti határok meghúzásában.

Az viszont, hogy a kommunista társa- dalom sajátos viszonyai között erre az érzékelt csoportkülönbségre bizonyos időkben, helyeken és bizonyos körül- mények között hálózatszerûen szer- veződő, egymással konkuráló lobbik épültek, már konfliktusnak nevezhető.

Amit ehhez a gondolatmenethez a könyvben minden bizonnyal hozzá kellett volna fûznöm: zsidó és nem zsidó csoporton természetesen nem szubsztancialista, normatív kritériu- mok – vallás, származás – alapján de- finiált csoportot értek, hanem egy mo- dern politikai képződményt, amelyet etnikai csoportnak szokás nevezni. Az ilyen csoportoknak elsősorban politi- kai funkciójuk van. Nem tagjuk min- denki, aki származásilag, vallásilag, vagy bármely más normatív kritérium alapján akár a csoporthoz is tartoz- hatna, hanem csak azok, akik egy adott helyzetben úgy vélik: itt és most ők „zsidók”, zsidóként cselekszenek vagy reagálnak, mégpedig egy kollek- tívum tagjaként. Az „etnikai zsidó”

bizonyos helyzetekben „zsidó”, má- sokban nem – mind a saját, mind pe- dig ellenlábasai szemében. A könyv egyik legfontosabb kérdése éppen az volt, vannak-e olyan helyzetek a mai magyar politikában, amelyekben a szereplők „zsidóként” vagy a „zsidók- hoz” való viszonyuk révén definiálják magukat. Ebben az összefüggésben fejtettem ki, hogyan instrumentalizá- lódott a „zsidókérdés” a politikai plu-

296 BUKSZ 2007

2 Székelyi Mária professzor, aki a kutatás- nak ebben részében munkatársam volt, és akinek oroszlánrésze van a statisztikai elem- zések elvégzésében, volt olyan szíves, és elô- bányászta számítógépe mélyérôl azokat az eljárásokat, amelyekkel a kutatás során az Enyedi Zsolt által kritizált eljárások érvényes- ségét külön is megvizsgáltuk. Ezek a könyv- ben valóban nem szerepelnek, mert áldozatul estek az olvashatóság szempontjainak. De most nincs kímélet! Nos, a másodlagos fô- komponens (amelyet a sztereotipizálás, a zsi- dóktól érzett társadalmi távolság és a diszkri- minációs készség fôkomponensekbôl képez- tünk) átlagai persze magától értetôdôn külön- böznek az egyes klasztercsoportokban, ám az ANOVA eta értéke kerekítve 0,9, ami azt jelzi, hogy a klaszterek és a másodlagos fôkom- ponens ekvivalens mérôszámok. A klaszte- rekkel tehát típusokat kerestünk, de bebizo- nyosodott, hogy az egyes csoportokat az is szignifikánsan megkülönbözteti, hogy meny- nyire antiszemiták. Ami a klaszterek számának meghatározását illeti, amely Enyedi szerint vél- hetôen önkényes: nos, a klaszterek optimális számát egyfelôl a klaszterek stabilitása (iterá- ciós változások = 0), másfelôl a klaszterválto- zók kiegyensúlyozott szerepének ellenôrzése (ANOVA F-próba), harmadrészt a speciálisan torzított iniciális középpontok kiszûrése révén (az adatok véletlenszerû leválogatása után megismételt klaszterképzés) ellenôriztük.

(3)

ralizmus kialakulásának folyamatá- ban.A könyv fő állítása az volt, hogy a rendszerváltozás utáni nagy politikai táborok nem tudtak eltérő társadalmi terveket kínálni, s ezért arra kénysze- rültek, hogy mindenek előtt a szimbo- likus szférában különböztessék meg önmagukat a másiktól. Másrészt a rendszerváltozás után megjelenő pár- tok súlyos legitimációs problémákkal küzdöttek: nem támaszkodhattak hosszú történelmi múltra, nem álltak mögöttük jól körülhatárolható és egy- mástól megkülönböztethető társa- dalmi csoportok. Ez is arra szorította őket, hogy identitásukat a szimboli- kus térben teremtsék meg. Az azonnal meginduló identitásteremtő diskurzu- sok preferált terepe a történelem volt, hangadó résztvevői pedig a történe- lempolitikai diskurzusok professzio- nalistái: az értelmiségiek. Így követ- kezett be az, hogy a „zsidókérdés”

nyelve, amely a felszín alatt már a ko- rábbi évtizedekben is sok esetben az értelmiségi szubkultúrák önazonossá- gának és konfliktusainak kifejezésére szolgált, hamarosan az identitásdis- kurzusok nyelvévé is vált, és gyorsan politikai kontextusba került. Ezzel megindult az a folyamat, amely az an- tiszemita beszéd kulturális kódjellegé- nek megújulásához vezetett. Ennek következményeképpen a „zsidókér- désben” való állásfoglalás az elmúlt évtizedben lassanként a politikai tá- borválasztás kódjává vált.

A könyvnek ezzel a következtetésé- vel Enyedi Zsolt is egyetért. A zsidó- ellenesség politizálódásának magyará- zatára azonban néhány alternatív le- hetőséget is mérlegelendőnek tartott volna. Felveti, hogy a politikai anti- szemitizmus megjelenésének nem az- e az oka, hogy „[m]indazok a kérdé- sek, amelyek elválasztották a pártokat […] történelmileg össze voltak fo- nódva az antiszemitizmussal” (127.

old.). Ez azonban azoknak a példák- nak az esetében, amelyeket felhoz (an- tikommunizmus, egyház és állam vi- szonya, abortusz, a szomszédos orszá- gokkal való kapcsolat – 126. old.), egyáltalán nem evidens, sőt például az utolsó két esetben ilyesféle összefo- nódás – legalábbis a közgondolkozás szintjén – valószínûleg nem is létezik.

De sok más olyan esetben – és nem

csak a felsoroltakban –, amelyekben a politikai nézetkülönbségek hátterében megjelent a „zsidókérdéshez” való vi- szony, a kommunista rendszer évtize- dei után az antiszemita publicisztika szorgos aprómunkájára volt szükség ahhoz, hogy a már elhalványult asszo- ciációk felelevenedjenek – pontosan erről szól a könyvnek az antiszemita diskurzusokkal foglalkozó fejezete.

Nem tûnik elég erősnek az az érv sem, miszerint a magyar pártok kö- zötti különbségek és a magyar pártok

„legitimációs szintje nem marad el at- tól, ami azon környékbeli országokat jellemzi, amelyek politikájában az an- tiszemitizmus kisebb szerepet játszik”

(uo.). Erre ugyanis azt válaszolhatjuk, hogy az antiszemitizmus épp azokban az országokban erősebb, amelyekben a pártrendszer instabil, mint például Lengyelországban, Romániában vagy Szlovákiában, ahol viszont a párt- rendszer viszonylag szilárd, a politikai antiszemitizmus is gyenge – mint pél- dául a Cseh Köztársaságban. Mindez persze ad hoc érvelés: ez a kérdés kü- lön vizsgálatokat igényelne.

Enyedi azt a kérdést is felveti, nem le- hetséges-e, hogy az antiszemitizmus nem a táborválasztás szimbóluma, ha- nem motívuma? Ez mindenképpen vé- giggondolandó hipotézis, amely az ese- tek egy részében kétségtelenül igaz le- het. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy 2002-ben a legradikálisabb anti- szemita magot jelentő csoportban a MIÉP-választók aránya (9%) messze felülmúlja a párt szavazóinak arányát a teljes népességben. A könyvben bemu- tatott többi adat (pl. 179. old., 59. táb- lázat) azonban már nem támasztja alá a hipotézist: az összes többi antiszemita csoportban például az MSZP-válasz- tók aránya minimum a csoport egyhar- madát tette ki, a mérsékelten előítéle- tesek között pedig majdnem a csoport felét. Másfelől nézve: 2002-ben az MSZP-választók fele, a Fidesz-válasz- tók 42 százaléka tartozott a nem anti- szemiták csoportjába, a többi pedig va- lamelyik előítéletes csoportba; ebben az időpontban a radikális antiszemiták közel egyharmada, a mérsékeltebb an- tiszemiták több mint 40 százaléka sza- vazott volna a bal-liberális tábor pártja- ira. Mindez ellentmond annak, hogy az antiszemitizmus nagy választói csopor- tokat motivált volna pártjuk kiválasztá-

sában. A könyvben nagy terjedelemben kifejtett latenciaelemzések is megerősí- tik a szimbólumhipotézist: a latens an- tiszemiták között a baloldali pártok vá- lasztói voltak szignifikáns többségben, amit azzal magyarázok, hogy érvényesül a táborválasztásból fakadó erős latencia- nyomás. Mindezeken kívül más, köz- vetlenebb bizonyítékok is alátámaszt- ják, hogy a vizsgált időszakban az anti- szemitizmus egyre inkább politikai kód- ként kezdett funkcionálni: a vizsgálat során feltûnt, hogy a tisztán politikai antiszemiták csoportját, amely 2002- ben az összes antiszemita valamivel több mint egyharmadát tette ki (sajnos a könyvben egy súlyos sajtóhiba követ- keztében „majdnem kétharmad” áll, lásd 181. old.), nem jellemezte sem a zsidók elleni személyes gyûlölet, sem pedig az átlagot felülmúló diszkriminá- ciós készség. A csoport tagjai tehát nagyrészt egyetértettek a politikai anti- szemitizmus legjellegzetesebb állításai- val, de közben nem jellemezte őket sem elvakult előítéletesség, sem különösebb személyes zsidóellenes érzület. Ha tör- ténelmi analógiákat keresnénk, azt ta- lálnánk, hogy ez a jelenség talán a két világháború közötti városi keresztény középosztály antiszemitizmusára ha- sonlít a legjobban. A kutatás azt is meg- mutatta, hogy a politikai antiszemiták társadalmilag viszonylag jól integrált, magas iskolázottságú, konzervatív, an- tiszocialista, antiliberális és vallásos cso- portjának aránya mind az antiszemiták között, mind pedig az össznépességben 1995 és 2002 között jelentősen meg- nőtt. Ez a folyamat véleményem szerint jól bizonyítja az antiszemitizmus politi- zálódásáról és kódjellegéről állítottakat.

A zsidóellenesség jövőbeli dinami- kájával kapcsolatos fejtegetéseket kri- tizálva Enyedi azt vitatja, hogy valóban létezik-e az a társadalmi közeg, ame- lyet a könyv a politikai antiszemitiz- mus potenciális befogadójaként ír le.

Ez fontos kérdés, mert az antiszemita krízisek posszibilista magyarázata sze- rint az előítéletesség és a konfliktus meglétén kívül más tényezők is szük- ségesek a zsidóellenesség politikai „iz- mussá” alakulásához. Az előítéletesség és az esetleges csoportkonfliktus rend- szerint akkor fordul át antiszemita vál- ságba, ha az adott társadalom komoly integrációs zavarokkal küzd, és akad- nak olyan befolyásos értelmiségi cso- 297 LEVELEZÉS

(4)

portok, amelyek ezeket a zavarokat a

„zsidókérdés” következményeként in- terpretálják: ezt az interpretációt szé- les körben elfogadottá teszik, nyelvvé, világnézetté alakítják, és az antisze- mita ideológiát az integrációs nehéz- ségekkel küzdő csoportok politikai mozgósítására használják. A könyv- ben ezt a folyamatot a XIX. századi német és osztrák politikai antiszemi- tizmus kialakulásával illusztráltam. A történeti elemzések megmutatták, hogy ezekben a társadalmakban voltak olyan, modernizációs státusvesztéstől fenyegetett csoportok, amelyek nem tartoztak a nagy társadalmi politikai- kulturális „miliők” (konzervativizmus, liberalizmus, szociáldemokrácia, po- litikai katolicizmus – R. Lepsius) egyi- kéhez sem, ami kompenzálhatta volna a státusvesztés társadalmi következ- ményeit. Ezért ezek a csoportok fogé- konnyá váltak az antiszemita naciona- lizmusra, amely legalább a „zsidó ide- gennel” szembeállítva a „nemzet”, azaz egy nagy kollektívum részévé tette őket. Enyedi szerint ez az analógia nem jó – hogy miért nem, nem egé- szen értem, hiszen a recenzió szöve- gében a történeti leírást megismétli.

Hacsak persze azért nem, mert sze- rinte a „miliők” egzisztenciális kom- penzációt is kínáltak a státusvesztéstől fenyegetett rétegeknek. Ez azonban nem így volt. A legjellemzőbb ellen- példa az osztrák: a felhasznált történeti munkák plasztikusan leírják, hogy a vizsgált időszakban a politikai miliők- ből való kimaradással fenyegető stá- tusvesztés, és nem az esetleg azzal járó egzisztenciális hátrányok tereltek na- gyobb csoportokat az antiszemita mozgalmak és pártok felé. Sőt a tény- leges proletarizálódásból inkább a szo- ciáldemokrata pártok profitáltak.

Az analógia érvényességénél lénye- gesebb kérdés azonban, hogy létezik-e a mai magyar társadalomban olyan in- tegrációs nehézségekkel küszködő cso- port, amely az antiszemita politika ala- nya lehet. A könyv erre a kérdésre azt a hangsúlyozottan hipotetikus választ adja, hogy a különféle kutatások ered- ményei arra mutatnak: van egy vi- szonylag nagy csoport a magyar társa- dalomban, amelyet egyszerre jellemez a nagy ideológiák elutasítása, a magas fokú anómia és frusztráció, valamint pártválasztásainak – ha egyáltalán van-

nak – gyors és radikális változtatása.

Mindezek alapján ez a csoport a poli- tizált antiszemitizmus hordozója is le- het. Enyedi szerint azonban nincse- nek bizonyítékok arra, hogy az anti- szemitizmus potenciális hordozójaként megjelölt csoport jelentős méretû és stabil lenne, és arra sem, hogy azonos lenne a vizsgálatok során leírt anomi- kus antiszemiták csoportjával. Igaza van: minderre erős bizonyítékok való- ban nincsenek. Azt azonban, hogy az első csoport elég jelentős (a választói népesség kb. 25 százalékára tehető), jó néhány felmérés alátámasztja – köztük a könyvben idézettek is (lásd 261–263.

old.). A csoport stabilitása annyiban valóban kérdéses, hogy bár 1994 és 2002 között jelenléte folyamatosan ki- mutatható, nem biztos, hogy tagjai is ugyanazok – jóllehet bizonyos jelek (leginkább a társadalmi-demográfiai mutatókkal leírható összetétel) erre mutatnak. Ugyanez vonatkozik a két csoport azonosságára is: a könyv be- mutatja a két csoport összetétele kö- zötti hasonlóságot (lásd 263. old.), azaz azt, hogy mindkettőben egy vi- szonylag fiatal, városlakó, szakmun- kás végzettségû és férfi többségû al- csoport van szignifikáns többségben, de a gondolatmenet végül is egy óva- tos fogalmazással zárul. Eszerint, bár nem alaptalan annak feltételezése, hogy az anomikus választók és az ano- mikus antiszemiták csoportja nagy- részt ugyanazokból áll, „a feltételezés igazolásához mindenképp további vizsgálatokra van szükség” (265. old.).

Addig is, amíg ezekre a kutatásokra sor kerül Enyedi szerint inkább azzal a kérdéssel kellene többet foglalkozni, hogyan sikerült a magyar jobboldalnak

„politikailag integrálni azokat a radi- kális, nacionalista és antiszemita sza- vazókat, akik Európa-szerte a jobbkö- zéppel szemben (is) határozzák meg magukat, és amennyiben részt vesznek a közéletben, azt saját pártok révén teszik” (128. old.). Ez tényleg fontos kérdése a magyar politikának – nem is annyira a „hogyan”, hanem inkább az, hogy a magyar jobboldalnak való- ban sikerült-e az, ami a német keresz- tény pártoknak a második világháború utáni évtizedekben: fékezett habzá- súvá alakítani a radikális jobboldalt.

Kíváncsi vagyok, hogy az utóbbi év eseményeinek tükrében még mindig

biztos-e ennek az integrációnak a si- kerében.

■■■■■■■■■■■ KOVÁCS ANDRÁS

Viszontválasz

A viszontválasz a vita terepe, ilyenkor a figyelem a fennmaradt nézetkülönb- ségekre szokott összpontosulni. Ezért fontos elöljáróban leszögezni, hogy a vita tárgya a recenzens által is rendkí- vül magas színvonalúnak, módszerta- nilag is kiválónak gondolt mû. Kovács András terjedelmes válasza minden bizonnyal a könyvet nem ismerők szá- mára is felvillantotta a kutatás legfőbb értékeit, és emellett több ponton osz- latta a kritikámban megfogalmazott kételyeket. Azért így is maradt néhány.

Akadémiai doktori disszertációjának opponenseként azt írtam, hogy Ko- vács „kutatásainak mozgatórugója lát- hatóan inkább a valóság feltérképe- zése, mint a rivális fogalmi keretek versenyeztetése”. Erre ő akkor szelle- mesen így válaszolt: „lehetne medi- tálni azon: bírálat vagy inkább dicsé- ret-e, ha egy társadalomkutatóról ki- derül, hogy a valóság feltérképezésére törekszik.” Nos, utólag belegondolva, valahol mégiscsak azon múlik, hogyan vélekedünk a vitatott kérdések jelentős részéről, hogy mit tartunk a hipotézi- sek tesztelését, az ellentétes modellek valamelyikének egyértelmû megcáfo- lását előtérbe helyező kutatói straté- giáról.

Vegyük először is azt a kérdést, „mi- lyen diszkurzív stratégiák jelentek meg az antiszemita közbeszéd legitimitásá- nak megteremtésére”. Kovács András válasza tanúsága szerint e témával kapcsolatban kutatásának fő konklú- ziója az, hogy „az elemzett diskurzu- sok az egy fokkal radikálisabbaktól rendszerint elhatárolják magukat, az egy fokkal kevésbé radikálisakat pedig hivatkozási alapként használják fel”.

Valóban, a radikálisok meg szokták ta- lálni az „átkontextualizálható” szim- bólumokat, a köztiszteletben álló sze- mélyiségek többféleképpen értelmez- hető fordulatait, miközben meg szok- ták tagadni a közösséget a náluk is ra- dikálisabbakkal. A paranormális je- lenségek kutatói hivatkoznak a termé- szetgyógyászokra, miközben nem sze- retik, ha a mindenhol ûrlényeket lá-

298 BUKSZ 2007

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

A fiatalok (20–30 évesek, más kutatásban 25–35 évesek) és az idősek (65–90 évesek, más kutatásban 55–92 évesek) beszédprodukciójának az összevetése során egyes

A második felvételen mindkét adatközlői csoportban átlagosan 2 egymást követő magánhangzó glottalizált (az ábrákon jól látszik, hogy mind a diszfóniások, mind a

– A december 9-i rendezvény célja, hogy a sokszor egymással ellentétes nézete- ket valló csoportok, valamint a témában jártas szakemberek ismertessék véle- Vallásos

Feltevésem szerint ezt a kiadást ugyanaz a fordító, azaz Bartos zoltán jegyzi, mint az előzőt, s vagy azért nem tüntették fel a nevét, mert az ötvenes évek klímájában

[r]

Az akciókutatás korai időszakában megindult társadalmi tanuláshoz képest a szervezeti tanulás lényege, hogy a szervezet tagjainak olyan társas tanulása zajlik, ami nem

Nagy József, Józsa Krisztián, Vidákovich Tibor és Fazekasné Fenyvesi Margit (2004): Az elemi alapkész- ségek fejlődése 4–8 éves életkorban. Mozaik

A kötet második egysége, Virtuális oktatás címmel a VE környezetek oktatási felhasználhatóságával kapcso- latos lehetőségeket és problémákat boncolgatja, azon belül is a