mintha azt példázná, hogy a győzedelmes egyház óhatatlanul megcsontosodik, meg- merevedik, ha uralmon akar maradni — s egyben azt, hogy a hatalomhoz minden erejével, minden eszközzel ragaszkodó egyházfő-politikus és a szabadság gondolatát, gyakorlatát beteljesíteni kívánó forradalmár igazsága egyaránt igazság, sőt olykor' az utóbbi álmodozás csupán, csak az előbbi megvalósítható.
Elgondolkodtató, különös, hogy ez az üzenete Sütő két drámájának — vagy leg- alábbis ilyen értelmezésre is lehetőséget ad. (Kriterion, 1975.)
RÉZ PÁL
Költészet és létértelmezés
KERESZTURY DEZSŐ: ÉGŐ TÜRELEM
Keresztury új verseskönyve a mai magyar líra átlagából törvényt kereső szen- vedélyével, eredeti filozofikus igényével emelkedik ki. Az elemzés hálóját tágabb- világra veti rá, mint a közvetlen tapasztalat: nem az esemény, hanem a lét a költő- élménye, a konkrétumot meghaladó tágasságával. A vers kozmosz- és önértelmezés- egyszerre, a „kettős arcú sors" vallatása: a történelem mint szüli „ . . . parány-világok, napjait feldúló hallalik vérszomjas tébolyát", ám miképp váltja át „ . . . határtalan naprendszerek személytelen törvényeit emberszóra". Az alkotó én jellemzője a meta- fizikát kutató ösztön, mely az egyszeriből, köznapiból szüntelen az egyetemes, álta- lános felé tekint. Nem a banális életet élő reflexember, hanem a „megkötözött sza- badsághős", akinek sosem az illúzió, hanem a bizonyosság ad nyugalmat. Gondola- tisága mégsem valamiféle holt didakszis tantételeinek összege, hanem mindig a megismerés drámáiból, a történelmet alakító-elszenvedő ember dilemmáiból bonta- kozik ki. Ellentmondások érlelik, feszítik:
A csillagokig tör föl a hit;
ami miénk, feldúlják itt lenn, s kitűzzük a közönyös űrben erőnk hódító zászlait.
Egyazon törvény hatalma parancsol, mégis „ . . . csak a múlandót érdemes szeretni,, csak a tünékenyt érdemes keresni".
Gondolati költészetét nem csak a doktrinérségtől — a hagyományos Öszikék-líra rezignált bölcselkedő hajlamától is el kell határolnunk. Ne tévesszen meg senkit a kötet címével Aranyra emlékeztető záróverse, a Mindvégig! A képekben lobogó láng:
túlmutat a megfáradt ember öngyötrő panaszán. Az ősz itt nem az eliramló élet jelképe, nem az elmúlás évada, hanem — a reneszánsz öregségszemléletére emlékez- tetően — a beért termésé, a gazdagodásé, a rendteremtésé. Mérsékletre, fegyelemre- fogott vitalitás, és nem nosztalgikus mélabú. A költő, a „fegyelembe bújt lump", szerpentinen, lankán is fölfelé halad, s mintegy fölszabadítja szorongásaiból a gon- dolat: „Miért kétségbeesnünk azon, hogy az életbeli rend érvényes ránk is?" Leg- följebb sztoikus, de nem szkeptikus; mert beszűkült létben is teljes emberként akar élni: „Legyek magamnak is kaptatója: kavics formálója: simító erő, de tömörítő, hogy szikrám pattanjon, acél ha üt rám." Magánya se a kivetettségé, mégha úgy tűnik is, hogy „ingó vízre feszített ég". A számvetés jogát, a mérleg megvonását se hagyja az utókornak; ítélőszéke az „itt és most" legyen, követeli. Találóan fogal- mazza meg önarcképét, életelvét:
95»
sokszoros arc: nem előre-hátra, tekint fel is, le is, kifelé s magába.
A feladatvállalás sem önkorlátozás:
rendezni, mi részed lett, a tébolyt, egy életet megér.
A vers: a mindenség lírai birtokbavétele, „a porló életén" átsejlő rend.
A lét vallatása költészetében mindig üdvtanba, morális tanításba megy át. Jó megfigyelés a Sőtéré — Keresztury gondolati hajlamának erkölcsi átszövöttségéről.
„Latin és mégis puritán: teli sajgó lelkiismerettel és felelősségérzettel." Akkor érzi otthon magát a világban, ha nem az önérdek, nem a félsz, hanem a szolidaritás a törvénye. Az ember sorsát nemcsak a gép kétarcú, démoni és angyali hatalma hatá- rozza meg, hanem belső szándéka is. Idegennek érzi a magatartás szélsőségeit: az individualizmust, a romantikus prófétaságot, a személyiség elfojtását:
Mi jobb: az üdvösség? a sziklasír? vagy úgy vegyülni el a létezés múló s örök
sodrában, mint a fény, árny, felleg, évszakok... ?
Értékkészletében nem a szenvedély önemésztő elfogultsága, hanem humánus és kol- lektív tett a fontosabb; a játék, az alkotó láz, „a testvér-vágyból felépülő ház".
A hitvallók moráljával szemben a sziklavájóké. A „szívósan hajló fűzfagally"
példája.
A kötet legnagyobb gondolati s költői teljesítménye a Triptichon, amely — mint egy modern XX. századi Gilgames-eposz vagy Juhász Ferencre emlékeztető verses esszé — világlátásának összegezése. E dantei léptékű mű a természet s a lélek párhuzamával indít:
Lélek: örökké itt van s elsuhan, láng szív pernyéje, méz epe, magát lezáró párhuzam, dallam: hang s ritmus összege;
harc: cél s erő gyümölcse: tett;
sóvárgás: kint s bent végtelen;
bilincsoldó, teremtő képzelet;
szabad sors, végső értelem.
Majd megmerül a világ gazdagságában, amelyet — alkony és hajnal közt — az idő bont ki; amely a költészet nyelvén álom és valóság, látomás és emlékezés, sors és képzelet, mítosz és ráció, meditáció és szorongás. A harmadik rész — a születés és halál végpontjai között — az élet stációit járja be:
születés halál közt pár pillanatra lehetsz egész magad; kigyúlsz, bár hullva hullsz
és szétfreccsensz a változásba halva.
Zaklatottabb, modernebb, sokszínűbb költészet az Égő türelem, mint volt a Dunán- túli hexameterek, önuralom és keserűség, belátás és nyugtalanság hullámzik benne.
Az ambivalencia, a belső konfliktusosság jele az önmegszólító-kérdező drámai mono- lógforma is. Érdekes ú j fejlemény a groteszk megjelenése. Ilyesféle sorok is olvas- hatók a kötetben: „Kötél nyakadon a fény értelem, erőd löttyedt bőr, avas nyári vaj, véred agyadon kiforr." NEgy másik verséből a végzet mint Gorgó-arc pillant ránk, s a „hurokba dugott megkínzott fej" látomása döbbent meg. Kinő a közönyből -96
a gyász, vad éjszakai ordításban szakad föl. E belső tépettséget, „akár a mértan ábrái, szerkezeteik, szimmetriáik hálójával", a mívesség formakultúrája fegyelmezi.
A gondolat pórázáról sose szabadul el a kép önálló életre; a kompozíció zártsága, logikája az érzelmek áradását mindvégig mederbe szorítja.
Az imént már elemzett ciklikus bölcselő költemény mellett gyakori műfaja a portrévers és az epikus emlékezés is. Az előbbire a Zrínyi és a Széchenyi, az utób- bira az Emlékezés apámra a legjobb példa. Legkevésbé sikeresnek az alkalmi vers mondható (Egy firenzei kirakat előtt, Kiállításon stb.). Ezekben néha nehézkes pá- toszba téved a hang, prózába hull a gondolat, didaktikussá szürkül a mondandó.
Költői alkatának inkább megfelel a műalkotás-, mint az élménykifejező líra, a lírai én közvetlenségével szemben annak stilizáltsága.
Kései virágzás? Az, de költőjének nem hátrányára, sőt előnyére. A megelőző sok évtizedes tudósi és kritikusi munkálkodás nem vált lírája ártalmára. A rend- kívüli szellemi készültség, ahelyett hogy -filozopter bágyadtságúvá hervasztotta volna, inkább érlelte intellektusa érzékenységét, növelte hangja kifejező erejét. Rokonsága az angol barokk és a német klasszicizmus eszmékben gazdag lírája. Mondandója azonban korszerű:
sodródj, szárnyalj, halódva is életre készen!
Az ember arra született, hogy meglelje helyét s szerepét a világban. „Nincs más:
vállalni, ami van." Ez létértelmezésének lényege. (Magvető, 1975.)
GREZSA FERENC
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba
Nem könnyű olvasmány Szilágyi István új regénye, már csak azért sem, mert története inkább a lélek zárt színpadán játszódik, nem a cselekvés fórumán. Ahogy előrehaladunk a kitérők, az epizódok és kommentárok sűrűjében, úgy bontakozik ki a puszta történet a szemünk előtt. És ahogy megismerjük a történetet, úgy válik egyre fontosabbá és jelentősebbé az egymást átszövő epizódok és kommentárok buja tenyészete. A történet váz lesz csupán, amely persze eléggé karakteres, eléggé teher- bíró ahhoz, hogy hordozza a részletek, kommentárok és utalások szerves rendbe álló tömegét. Valójában ezekben a kommentárokban és utalásokban ölt alakot a sokrétű regényvilág. A Kő hull apadó kútba ugyanis olyan gazdag valóságanyagot és ha szabad mondani, olyan súlyos történetfilozófiát hordoz, amely csak a regényvilág rétegei szerint közelíthető meg. Szilágyi István művében külön kell választanunk a lélektani regényt, a szociológiai rekonstrukciót és a történelmi példázatot.
Először is lélektani regénynek kell látnunk, méghozzá olyannak, amely kivételes
•erővel és hitelességgel idézi fel a főhős: Szendy Ilka egyéniségét, tudatát, sőt ösztö- neit. A történet viszonylag egyenes vonalú. Szendy Ilka gazdag tímárnemzetség utolsó sarja, aki örökölte a tartást és a vagyont, s hozzá valami csökönyös, konok igényességet, amely magányra ítélte, arra, hogy méltó társ nélkül élje le életét.
Fiatal leányként egy legátus alkalmi szeretője lett, teherbe esett, a nemkívánt mag- zattól megszabadult, árva maradt. Különben alig történt vele valami. Aztán, sze- szélyből vagy torkig érő magánya következtében, egy napszámos, Gönczi Dénes sze- retője lett. Valójában egyikük sem vállalja a viszonyt, Ilka a test cselének tartja,
7 Tiszatáj 97
