TANDORI DEZSŐ
Az örök út képzete
J U H Á S Z GYULA ANNA-VERSEIRŐL
Az 1909-es költemények egyike, a Megölt szerelem sírkövére két különlegesen klasszikus
veretű sorral döbbent meg: mintha nem Juhász Gyula, a Nyugat nagy nemzedékének tagja (társa) írta volna, hanem már későbbi vers-eszmény romantikájával Jékely Zoltán. íme:
„Vannak ösvények, amelyekre többé / Nem lép a lelkünk, bár utunk örök..." S bár nem „lá- bunk", hanem „lelkünk" áll itt, csakugyan, a részlet realizmusa teljes, kézzelfogható a kép,
valós a helyzet, azonnal áttehető a magunk más, szinte bármiféle létezéshelyzetébe. Juhász Gyula megfogalmazott valami magától értetődően egyszerű tényt, s mintha élőbeszédben tette volna ezt, nem zökkentette ki az eredeti dolgot a saját „örök útjának" kerékvágásából; s azért is merészelem közhelyforma képpel megtoldani a jelenséget, mert az ilyennyire tökéletes köl- tői sorok, sorpárok, kijelentések, megállapítások stb. —: mintha teljes, hibátlanul forgó kö- rök volnának, amelyeknek épp azért nincsen azután üresjáratuk, mert „lelkünk" tölti meg őket többlettartalommal. Az olvasó, a befogadó maradéktalan jelenlétére számítanak ezek a vershelyek, ám nem tesznek bennünket különösebb próbára, sőt, nagyságukat az jelenti, hogy megmaradhatunk a legegyszerűbb „lelki alakunkban", mindennapi valónkban, s mégis a leg- magasabbrendű költészet alkotó részesei vagyunk. Amikor Juhász Gyulát jellemezni próbá- lom, önkéntelenül is ez a két sor lebben igyekezetem előterébe; és híven, nagy költőnek mu- tatja őt.
Nem dolgom s nem is szándékom, hiszen másféle kutatás tárgyszerű lehetőségei, egyéb adottságok kellenének ahhoz, hogy az Anna-jelenséget értékeljem, értelmezzem, tovább fejtsem-bogozzam. Megelégszem a cím utalásával, a képzetességgel, amire hitelesen utal a szakirodalom, s megteszi ezt Juhász Ferenc bevezető költeménye az Anna örök című 1982-es Helikon-könyv bevezetőjében, Juhász Gyula Anna-verseinek e legújabb gyűjteményének élén. A versanyag jellege és minősége érdekel, s a költő értékképe, amely ebből — mint láttuk az imént, két sornyi szúrópróbával is talán tanulságosan — kibontakozhat.
A vers (a Megölt szerelem sírkövére), e két sor környezete, háromféle elemet tartalmaz még legalább: a fájóan darabosabb rétegekből valót („Ott él ő már csak a nagy emlékekben, / Minden elomló és elsuhanó. / Nincs könnyem, és nem járok én gyászmezben..."), az előző század nagy költészetének hangját (például: „Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők, / Ne hozzon hírt felőle a tavasz..."); s a modern hangot továbbágaztató, a „manierista" jelleg a harma- dik : „Vannak csodafák, nyílhatnak örökké, / De nekünk egy viráguk letörött." Ez a hangvé- tel is viszontlátható később Jékely Zoltánnál (viszontlátható, mondom, mert a klasszikus nyu- galom kifejezései mellett szintlátványszerű alakjaikkal is nyugtalanságot rajzolnak a szenve- délyesen túlcsapó, megfeszülő szavak, képek, fordulatok). A versnek épp a legkiáltóbban jel- legzetes eleme képviseli tulajdonképpen a közbeszédinek megmaradó közlést, a költőiség mi- nimumértékét: „De Anna meghalt, Annát eltemettem!" Egyáltalán nem azt jelenti ez, hogy az Anna-képzet: ihlető ürügy. Igaz viszont, hogy a legközvetlenebb megközelítés marad a poétái céltól viszonylag a legtávolabb; ez itt a vers helyes arányainak megteremtését is gazda- ságosan segíti, kiegyensúlyozza az erőket, értékeket.
„Anna örök, mert Annát Juhász Gyula szerette, mert Annát ő akarta, mert Anna a hit volt, a hit valamiben, a hit a maradandóságban, az életben..." Juhász Ferencnek ezek a beve- zető versprózaszavai pillanatnyi tudásunk szerinti végső fénybe állítják az Anna-összefüggést;
s a kiindulópont nem csekélyebb: kell valami képzetes a világ túlzó teljességének szerény em- 27
beri alkatunkkal s adottságainkkal való elviseléséhez, és a létezés értelmezése nem képzelhető mesterségesen fölvett külső pontok nélkül. Ezek a pontok csak annyiban mesterségesek, hogy nem tartoznak esetleg a megvalósulás, esetleg a realitás, ám esetleg épp csak a szokás szférájá- ba. Lények alkalmi kapcsolatain túl akár élők és nem élők öröknek érzett együttesei is meg- hozhatják a világtartó, egyéni-lét-egyensúlyozó erőt. Az Anna-jelenlét valódisága és képzetes- sége így kétségtelenül a legáltalánosabb megoldást kapja, s úgy még, hogy az élet tényleges te- rén marad. Nem gondolhatta ezt — ha netán így végiggondolta, reflexíven — Juhász Gyula sem másképp. A lényeg az, hogy verseinek objektív válasza körülbelül ezt fejezi ki.
1908-ból származik az a Régi szerelmes vers, mely az Anna-versek sorát (e kötetben fel- tétlenül) nyitja. A kezdő sor érzékien tökéletes, megbizsergető: „Egy szőke lány szép őzsze- mébe néztem". A szavak hangalakja igen tökéletes együttest alkot. (A szőke, a szép, az őz- szem, a néztem, ráadásul a rag s az előtte elhelyezkedő szótag e-je és é-je is lüktetővé fokozza, alakítja a harmóniát. A szőke és az őzszemébe belső ríme csaknem bonthatatlan egység képze- tét kelti.) A versszak negyedik sora elmélkedőbb, elvontabb: „Megint elkezdjük az örök ta- lányt?" Nem kérdéses már ez a kezdet. Bennünket a hangalak érdekel inkább: a talányt köz- helyesen rímel belsőleg az első sorból a lány szóra, ám a tényleges rím nem ez a páros, hanem a második sorból adódik az első fele: „És régi hegedűk sírása fájt". A fájt modernebb, zakla- 28
tottabb, kevésbé „szépséges" és tiszta, tökéletes rím, jobb is ezért, mert a tartalomra összpon- tosulhat figyelmünk. A harmadik versszak szóhasználata (ismétlése) szintén efféle merészség, ha szándéka nem újító is okvetlenül: az „élet" szó duplázása különös disszonanciát kever. Ek- képp: „Tán érezed, hogy ez az élet álma, / Melyről álmodsz majd egy élet alatt?" Nem kell toglalkoznunk itt az egyszerű részletmegoldás, a „Talán érzed" kimaradásával; hanem a szó- 'smétlés nem henyeség, bizonyára tudatos, legalábbis jó, mélyről fakadó költői szándék. De az álma és az álmodsz összecsengése már végképp semmi kétséget nem hagy a két sor belső
egyezéseinek természete felől. A hangsúlyozás nagyon szép példája ez, szokatlan, újító megol- dás; „szinkópa". Még a két szó sorrendjének felcserélődése is hozzáad valami fontosat a tar- talmas hatáshoz.
Az utolsó szakasz itt még egy kis szomorúságért kérleli Annát, a szőke lányt. A következő vers, 1909-ből, a Vigasztalásul már nagy természetességgel indul így: „Vigasztalásul könyvet olvasok", s a könyben gőgös tézisek olvashatók arról, mint kell megvetéssel kezelni „a nőt".
A következő versszak roppant érzéki hangütése azonban szabálytalan lüktetéssel siklatja ki a gondolatmenetet: „de a bőre bársony", olvashatjuk, s a záró soráig emelkedett hangú költe- mény épp a befejezéssel józan realitásba torkollik: „És megcsókoltam Anna szép kezét / S szeretném megcsókolni Anna száját". Ezt megint nem lehetne egyszerűbben mondani, s az összefüggés lényege is átüt.
Az Annára gondolok című vers ismét tele van belső egybehangzásokkal. Mindjárt az első versszak: „Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból / Lelkembe szállt szatír, pogány, vi- dám dalos, / Mért vagy ma bánatos?" Mai költészetünkig hat, akaratlanul is, ez a megoldás (hat az ilyen megoldásjelleg); s a szakasz közlendőjét ez a lüktetés mindenképpen erősíti, Plasztikussá teszi.
A mediterrán világ mintha megváltás lehetne az idevetett költőnek, s a napfény hiánya, a derű egyértelműségének teljes elmaradása — az elmaradottság más tényeivel is egyenletbe épül. A költő egyre a benne élő szatírt faggatja, az eltűntet, aki pedig „annabálokon" nézte a táncokat (milyen stiláris remeklés ez is!); s az élet helyi vígságának-vadságának egészséges ösztönét idézi: „Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag..." Remekmívű sor, az ige és a mes- terséges világítótest elcsúsztatott ősszehangzása miatt (nógatott — lógatott!). A szatír fájó megjelenítéséhez ér el ez a versszak, egyetlen jelzővel: „Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél, / Tán szőke fürtéin feledted nagy szemed..." A jelző, ne lepődjünk meg, gondoljunk bele, a nagy. Az utolsó szakasz megannyi hangszíne (evőé, oboa stb.) nem fér fel ennek az egyszerű szónak az erejével. A szatírt kiszolgáltatott, elesett, maga hagyta lénynek látjuk, sze- rencsétlennek, kit elvesztegetett épp legsajátabb sorsa.
Az 1909-es, igen egyszerű Anna címet viselő versből ez a sor hasít ki: „Klavírok sírnak né- ha úgy a csöndben..." Tartalmilag pedig ismét a déli táj ábrándja dereng elő. Ám ennél is ..iszonyatosabb" — mert: gondoljunk csak Babits délvidékére, ahonnét megtérni nemcsak furcsa! —, hogy „ami f á j . . . / . . . f i n o m , fehér lett a sors durva ujja". A költői érzékenység, a kifejezés törékenysége a nyerseség képeivel is tökéletes párban járhat.
Anakreoni versben siratja ismét a „görög derű" tűntét, s a magyar eget, mely szintén ál- mos ; a nász csupán a nyarat hozza össze az ősszel, s maga a vers nem kap a tündéri könnyed- ség szárnyaira. A már idézett sírkőverset az Anna minden követi. Megindítóan szépek a való- ban szinte kőleletnyi rímek, zörömbölésükkel, elcsúszásaikkal, majdnem-összecsengésükkel, diszharmóniájukkal: „sorsom — botlom", „jöttek — felőled". Ez nem tudatos, nem keresett szándék, hiszen a további négy szakasz rime hagyományosabb. Érdemes felfigyelnünk azon- ban Juhász Gyulának ezekre a kezdeményeire. A versbeszéd lazítására, a természetesség ilyen oldalról való közelítésére.
A barokkos szerkezetek sem idegenek tőle, akár a dalok közvetlen szomszédságában sem. Példázza ezt a Jönnek-e még ? Igazi remekmű ez a vers, érdemes idéznünk szinte egészét:
„Nagyon sok szép csodát, nagyon sok mély csodát / Bámultak szemeim, e nagyok és e mé- lyek..." A szóismétlés, a szerkezetismétlés tér vissza az első tercinában: „Jönnek-e még na- 29
pok, melyek üdítve jönnek..." Itt azért már Juhász Gyula stílusának sajátos jegyét kell fölfe- deznünk. Ennyi előfordulása ennek az elemnek: nem véletlenség. A barokkos hatást a rímek
„anyaga" is adja, a körülményeskedőnek tetsző sorjázás, a sorvég akadozó elérése: „Mint agyontaposott, megunt, fakó brokát", ez rímel a „csodát"-ra; de a modern lassítás, a hosszan kitartott hang is benne van ebben az „agyontaposott"-ban, és a következő négy sor kezdete fokozza e hatást: „Mozgófényképeit..." íme, fél sor egyetlen szó! „...rövidlátó szemekkel / Könnyezve nézem én..." Mennyi feszítő ellentét! A benső megoldhatatlanságot nem apró ha- táseszközökre váltja Juhász Gyula; ide-oda verődik, megerősítődik s visszavonatik egy-egy mozzanat: például az elevenségé, a látásé, az érzésé. A szóismétlés fondorlatos módozatára példa (s harmadikul!) az utolsó előtti sor, ahol a szó jelentése is átúszik másba: „Jönnek-e még napok, melyek a nap alatt / Új csodát hoznak és új örömök egét?"
Az Ezek enyémek... leplezetlenül, felfakadva vall. A vallomás hitelét a költészetben a környezet hitele adja: az indításé, a megformálásé. íme, a versküszöb: „Ha dübörögve, hirte- len bezárul / Mögöttem rozsdás arany kapud, élet..." Ez a szóösszetétel, a rozsdás aranyka- pu : egészen egyedi, megdöbbentő. A tartalmi kérdés, hogy mi lesz akkor, ami hiányozni, fájni tud, vesztés tárgyának számít, ettől a költői többlettől lesz vershez méltó, érdekes. A levezetés megannyi remeklés során halad: a lélek „halottra fázott", a „víg nyári éjen / aranyos gyertya- fényben zongoráztak" — a valóság és a képzelet képei, egymást váltogatva, ziláltságból tisztuló nyugalommal. Mozart és Segantini — a kultúra fájna, ennek elvesztése? Nem! A teljes árva- ság megkettőzése ez, a megváltott elhagyatottság tovatűnte, soha viszont nem látása rémlik ki- bírhatatlannak. A művészet mint ilyen: csak ez az igazi művészet Juhász Gyulának. S az em- ber helyzete, akár ehhez képest is: „Ez voltam én. Valaki, aki készül, / Valaki, aki árván erre tévedt / S akinek útja végtelenbe mélyül..."
A szó- és motívumismétlés aligha öntudatlan eszközhasználatának vagyunk tanúi A többi néma csend című versben. A legszebb két sorára gondolok ezzel: „.. .a nyárutói kert pompája tarka / S arany volt a kert skarlátköpenyén". Igaz, nagyon megkapó kép ez is: „A férfi, aki költő, állt merőn, / Karját keresztbe fonta, mint a bánat." Olykor a rímelés módja is többletet ad: ahogy Az élet bája... párrímes az addigi keresztrímek után. A látszólagos nyugalom, az azonnali elintézettség — feszültséget teremt tartalmilag, hiszen a soha el nem intézhetőről szólnak maguk a versek. Ez a kezdés alapsorpár megint: „Vannak nők, akik egy életen által / Kísérnek minket szomorú varázzsal." Semmi kétség, a folytatás is jeles: „Mint hidegfényű, messze csillagok / örvények közt a gazdátlan hajót"; s a versszak irodalmunk kettős telitalá- latai közé sorakozik.
A Színház meglepő vers: látszólag a megszokás képeivel indul, s helyzetdalnak ígérkezik.
Ám a „remegő vállak tündöklő hava", a „büszke páholy" után, mely „bíborban ég", egyszerre a kinti világ tör ránk, igaz, eleinte még csak jelzéssel, a költő szavai révén: „A kikelet künn már hangolja húrját". S ez nem lefegyverzően erős fordulat. Hanem a következtetés már jóra vezet: „mély tavaszi szomorúság", űzi színházba a költőt, „bár napfény kellene". S akkor, a csengő kardok, a csendülő motívum művi világába betör valami más: „Acélos lesz a lég, s a kikelet / .. .süvöltve mindent eltemet". Nem tudni, a zenéből árad-e a tavasz, vagy a külső tér, az élet győz a művi dolgokon — oly mindegy! Az igazságtevés épp ezzel történik meg. A szín- ház is maga az élet, hiszen az élet kirekeszthetetlen. Az Áldott e bánat kezdetű vers ki is mondja ezt a hitet: Juhász Gyula érez olyan „végtelen világ"-ot, melynek „mély titka ringat, hol nincs semmi part".
Minden és semmi — őrök kérdéskör! — végérvényes formát öltve bukkan elő az Anna- versekben. „Formát keresni minden gondolatnak / És elvérezni egy fonák igén", olvashatjuk a láthatóan rilkei ihletésű két sort. A Versek, rím és remény nélkül bevallottan tartalomköz- pontú: „Halott mellé temetnek holmikat", kezdődik, „Emlékeit, mik édesek neki..." Bármi idők távlatából, akármi valós eset maradványaképpen — szívesen, megborzongva olvasunk ilyesmit. 1910-ből kelteződik a Nyár című költemény, és nagy távolokat ível át: „A... csilla- gok oly szőke fénnyel égnek... / / Kaszálók illatát üzenik esti rétek..." S a páratlan sorok kö-
*btt a párosak rendre zárójelben, és mind így kezdődnek: „Annára gondolok..." íme, a versciklus-folyamatosság előnyei; a forma-ihlet változatai érvényesülhetnek.
A Szép volt megint a mozzanatismétléssel ér el hatást: „Lopott fények: én tőletek tanul- jam / Szeretni a nagy, örök fényeket". Valamint: „Hazug napok ragyogták be az útam...",
e s: „... fény, / Mely egy hazug nő szőke haján égett..." A vers fájdalmassá töredeződik a tar- talmi lag óhatatlanul hangsúlyossá váló szavak által: tragédia, dicsőség, meddőség, hideg, hiú, Magány, tört sugár; s annál szebben, erőteljesebben csap fel az egységes láng, a kötegbe fo- sott fény a költő önértelmezésével: „Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom..." És a párhuzamot kiteljesíti ez a zárás: „Hadd gondoljak mégis dalolva és / Sírva rád." A magyar költészetben ennek a dalnak később iskolája támadt; egészen Zelkig követhetők nyomai.
Rokonságot tart, persze, ez a költői világ a korabeli Kosztolányival (és Babits némely hangjával) is. Egy példa: „És lassan mindent elhagy a szivem, / És lassan minden elhagy enge- met..." Az Ó, asszonyok kezdetű vers, erős, önálló műként is, példáz effélét: „Ó, asszonyok,
forró italok, / Ragyogó mérgek, szép bűnök, ti balgák..." A gyönyörű vers így folytatódik:
»Az életút hozzátok kanyarog...", majd szikárságával is felcsap, nagyon értékessé válik: „S a vágy felétek tárja vézna karját..." Az érzékiség sűrű hangszerelése zendül ismét: „O, asszo- nyok, ti selymes takarók, / Szép szőnyegek, ti szőkék és ti barnák..." A Gyászköntös még mindig 1910-ben az érzelmi hullámzás másik végpontjáról ad hírt : „ . . . víg álmainkat / Temetni mindig, mint hervadt apácák, / És látni fát, hol új virágot ingat / Új tavasz, és érezni a vidám- ság, / A szépség és erő gőgös világát, / Mely meg se látja a jó, bamba árvát / És eltapossa rongy játékainkat".
A meghasonlás jelei mutatkoznak az Elégia végén: a szív, „a nagy és bánatos gyerek / Zokogva kérdez, és nem felelek". Vagy épp ez az egészség kéretlen szava? A művészet, a kul- túra vágya nem hagyja el az egyéni sors, a magánélet szomorúságát. Mélyebb összefüggésre utal ez; felzendül újra meg újra a mediterrán mód, reneszánsz szellemben, korszerűbben tága- sabb és szabadabb világ óhajtása. („S a giorgionei táj mélyén ügetve / Kibukkan már a páncé- los Halál", olvassuk a Kései ragyogás, e jelentős vers végén; s egyáltalán nem különös, hogy Jékely Zoltánnál ez a hang s maga Giorgione is felbukkan azután.) A Lassan búcsúzom...
kezdete mintha egy korábbi vers címét idézné teltségével: Orgonaszó. A kettőzés, pontosab- ban, a poétikus anyag sorosztása ismert képletre utal vissza, ám itt az ismétlődés nem olyan lé- nyeges, a hangsúly a két főnév tartalmán van, s épp mert olyan gyakran fordul elő mindennapi beszédünkben ez a „szép és jó" kifejezés, kap szorongató felhangot a vers kezdése: „Lassan búcsúzom minden földi széptől / És földi jótól." Különös halálhangulat (1911-ből!) a kővet- kező megjegyzés tartalma: „Kedves ez nekem." (Az iménti búcsúzás. Jékelynél is visszatér.) Kibontja még így: „Legyen legalább hosszú s szép a búcsúm..." Az érzelmi válság esztétikum- má alakul, mondhatnók. A régi Anna című vers ezt egészen nyíltan fejezi ki: „A terek és idők mély íátyolán át / A régi Anna úgy tűnik nekem, / Mint gyermekségem aranyos és ámbrás / Mennyországa, a bús és idegen." A múlt és a későbbi verseszmény pompás találkozási helyét 'áthatjuk itt! A Milyen volt... (1912) tökéletességet formáz, ám az eddig szemügyre vett ver- sek között (s nem is mindig csak részletek erejéig) sok rokon érték adódik. A formaihlet pon- tossága teszi bonthatatlan egésszé a költeményt, s talán az utolsó két sor: „Úgy érzem, Anna meleg szava szól át / Egy tavaszból, mely messze, mint az ég." A rét és az ég rímhelyzete, a rím mellékes mivolta még fájdítóbbá teszi a hanghatást, az érzelmi erőt.
A Coronatio is tartalmaz egy kiemelkedő versszakot, mely az iménti vershez méltó, s ez mindjárt az első: „Annának víg bukását, könnyű vesztét / Jelentik gyászos posták néha né- kem, / Hogy elsodorták tőlem ködös esték / S rózsák kőzött botorkál víg vidéken." A szinte alig leküzdött fájdalom és a művészi fölény küzdelmes találkozása! A szavak váltóláza a már ismert gyötrő hatást adja. Itt hangzik el az utolsó sorban a kiáltás: „Anna örök, mert Annát én szerettem!" Tartalmilag — lélektanilag — is vizsgálhatnók e kijelentést, ám nem soroltuk elsődleges feladataink közé ezt a szempontot; tény, hogy az ellentétek fokozzák a kifejezés erejét, s az önlegyőzés is efféle ellenlétnek tekinthető. (A visszarezgés azután abból adódik,
hogy a felülemelkedést maga a fájdalmas — költői — siker vonja vissza, s így tovább, a végte- lenségig. Ez is adja, egyebek között, az Anna-versek nagy visszhangterét.)
A Télutó különleges remeklést vezet föl: „...míg künn a köd száll, és végsőt havaz, / Szi- vemben Anna fénye fölragyog..." (a levendulaillattal belengett, csöndes, idegen s z o b á b a n ) ,
„s vígan kinyit a tavalyi tavasz". Költészetünk egyetemesen jelentős vershelyei közé tartozik ez a mozzanat. A Rontás némely hangjai ismét két évtizedet előlegeznek meg (ha Jékely nem- zedékére figyelünk előre): „Mert szemeimből távolok üzennek, / És öreg bánatok boronga- nak, / Mint oltárkép mélyén a régi szentek." A Profán litánia mindenkori miniatúrába faragja a templomi képmotívumot.
Az Idegen sírok között a téma halálköltészet-jellegét bontakoztatja ki tökéletesen. A vá- lasztott forma is szépséges, a megoldás sikere teljes: „Megyek a dombon, míg elér az estve, ! Valami régi, holt nevet keresve. / Áldott legyen, / Ki szeretett, s most álmodik feledve." Az első versszak mintha még általánosságig jutna csupán, de a hangulat többet, közelebbit ígér- A második versszak is kitartja, el-elfúlva, ezt a hangot: „A sírokon túl barnuló barázda, / Ta- vaszi álom, vén paraszt kapálja, / Áldott legyen, / S legyen szegénynek boldog aratása!" Ha- lál és élet megteremtett, ábrázolt összefonódása; és várakozást keltenek bennünk már az esz- közök is: a hármas rím, a harmadik sor rövidsége és azonossága. S akkor: „.. .még mielőtt az estve rámrohanna, / Egy név mered a régi hanton: Anna. / Áldott legyen! / Most cseng az esti vágy lélekharangja!" Juhász Gyula itt Georg Trakl nagyságáig ér fel, s nem múlandóan.
A vers megannyi eleme szervesen épül egymásba, az időviszonyok rendezetten sorjáznak, másrészt hatalmas tereket is nyitnak, szabadság képzetét keltik, mely annál fájóbb, mivel tud- juk : igazi tartalma nincsen. De a felülemelkedés itt igazi, iszonyú, ezért ismét eleven, az életet áldó. A költeményt bátran a Milyen volt... értéke mellé helyezhetjük, egyenrangúként; sőt!
Az utolsó sor szervessége akkora meglepetéssel is szolgál, hogy az amott tartalmilag közvetlen tágasságot nyitó messzi ég méltó párjaként, ám még bonyolultabb összefüggést kifejezve áll. S ugyanolyan egyszerűséggel, mint amaz.
A Gyászpompa: ötversszakos remekmű. Szintén a költőelődök és költőutódok legjobb szintjével azonos „magasságban" leljük minden részletét, teljes egészét. Érdemes belőle bőven idézni: „A képzelt utazás villámröptű vonatján, / Mely légen s égen át új álmokat keres..."
Ez a hosszan kitartott, egyetlen lélegzetű, mégis jól tagolt bevezetés — hibátlan! A folytatás lényege ez: nem érdeklik a költőt új, idegen tájak, hiszen tudja, „nagyon is jól... hogy min- den földi tájon / Egy nagy szerelem él és egy nagy fájdalom, / És minden romokon csak ma- gamat találom..." Szép Ernőnél formálódik ugyanilyen hibátlan szomorúsággal s elégikus erővel több ízben is e téma; ami a Juhász Gyula-féle változatban különösen megejtő, hogy egyszerre ária és pontos levezetés: „És minden régi rom nekem csak furcsa álom, / Melynek színes ködén a bús való cikáz, / Tőrt vágyam íve von szivárványt mind e tájon..." Ez egészen rendkívüli telitalálat, s nem is oly könnyen fejthető! Akárhányszor olvasom, megmaradnak rejtett tartalmai. A „cikáz"-ra rímelő sor azután így hangzik, folytatásként nyomban: „És minden táj halott, hasonló és hibás..." Ez az egyetlen kijelentés elegendő volna, ebben az alakjában, hogy Juhász Gyula költői nagyságát bizonyítsa rajta az elemzés. Az utolsó vers- szak azonban még ismer fokozást, s a villanásnyi elkanyarodás, a megtorpanás eszközével él, lassítással, amely tulajdonképpen csak új lélegzet, de már a végső: „Ha vérzőn égető lelkünk mélyébe nézünk, / Mely vak örvényeit kitárja szüntelen, / S melytől, ha ránkmered, nincsen menekülésünk, / Sem tűnő tájakon, sem tündöklő egen." Vagyis a vers egyetlen nagy kör- mondat, építkezése rendíthetetlen, részleteinek gazdagsága eleven, villódzó, ugyanakkor mélyhegedűként zengő, el-elhaló, telt... Önmagát mondja: a költészetet, annak hatását. A lé- lek a verssel azonosul, s az oda-vissza verődő gondolat és állapot az ember benső fogságának egyik legpontosabb képe, már nem is külső úti ellensúly csupán, nem antitézis, több, mint el- lenérv: újabb igenlés.
A Ködök várában első két versszaka még a mélabú martaléka marad, hanem a harmadik- kal valódi magasok felé kezd emelkedni a vers, így: „Ma kellenek a régi levelek..." (Kosztolá- 32
nyi egyik hangja, illetve Juhász Gyuláé, e korszak „nyugatos hangütéseinek" jellemző, tiszta Példája!) „...A régi versek, szép kísértetek, / A régi csókok, zengő távolokba, / Míg fáradt 'ábam ágyba vánszorog ma." Jóval több, mint életkép ez az utolsó sor, és Juhász Gyula jelleg- zetes szóismétlése különösen szép alakzatot zár — hiszen a versszak elején állt a „ma" szó s itt áll most, változva és mégis azonosként, a végén. Erősebb eszköznek bizonyul ez, úgy érzem, mint a feltétlenül tudatosan megismételt nyitó (és záró) küszöb: „Halott, süket Beethoven a falon." Figyeljünk viszont a művészeti, a halhatatlan mozzanat nosztalgikus jelentkezésére.
Kapaszkodó ez olykor, folyamatosság mindenképpen.
A Hálaadás az élet dicsérete — mindennek ellenében. S az élet ellenében főleg! Bármi hiábavalónak tűnt is megannyi vágyott cél, távolian valós maradt csak bármi óhajtott segítő:
» De mégis jó volt várni itt lenn". S ebben a versben hangzik el: „De édes álom a művészet".
Erre utaltunk az imént! A Melankólia a megszépülő, színesülő várakozás verse; bár kisszerű
3 2 élet, jó napok akadnak néha: „Egy szivar, melynek szőke füstje fölszáll / Az őszi égbe, mint a bús ökörnyál." Várad és Anna is áldott, így együtt. Ady, a Holnap, a teremtő nyugta- lanság — konkrétabban bukkan föl a művészet képe, mint a külhoni remekek s mesterek idéz- 8etésével. Az Örök zene nincs ellentétben ezzel az itthonias érzéssel, érlelő hevességével. Esz- ményi esetben összehangzásnak kellene érvényesülnie „Várad" és a világ bármi művészeti hangja között. így van-e? Juhász Gyula mindenesetre áhítja ezt: „Gondolj el nem múló ze-
nékre, lelkem" ! Persze, a csillagok, a hold, ily zenék tájai : szőkeséget idéznek, mely halálként
•.békébe pólyál".
Örök zenéje az egyszerű fogalmazásnak van, mely mégis visszaadja a kifejezendő tények
teljes, megközelítőleg teljes összetettségét. Mint egy-egy ilyen sor: „Aki szeretett, s akit nem Verettek". (Sonett consolant.) Ám a művészethit az egyik közeli versben ismét vigaszt ígér (múlandóan): „. ..nem látta a világ, mily szörnyű élet ez" (a fájó vágyak vak zenészéé), „Mert Syásza férfibú, s az örök égi szépség, / A művészet sebet s örvényt mind béfedez".
Nem fedez be minden sebet. Olykor épp a tavaszi ragyogás nem hagyja ezt. Az Annáról, Messziről nagyon férfias, erős, nyílt, vállaló vers; messzi körutak és „száz arany kirakat" rárí- melése várja a poétát, „s a kirakatok előtt Anna jár..." És „fiatal arcán új tavasz ragyog..."
3 Tiszatáj
33Mitől olyan érzékletes-érzéki ez az egyszerű sor? S miért olyan frissen fájó ez a szinte közhe- lyes másik is: „Mely engemet örökre elhagyott" ? Juhász Gyula a nagy költészet végső egysze- rűségének szavát tudja, s él is e tudással igen sokszor. Az utolsó szakasz egyesíti az említett erényeket: érzéki és érzelmi teljességet ad. („Fiatal teste vígan megfeszül" — ismét a kettőzés!
— „Akit imádtam reménytelenül"...)
Az ópiumszívó — összefoglaló vers 1914-ből. Színei, illatai és hangfestései nem hangula- tot közvetítenének, hanem a tárgyhoz híven, de a helyzetdalon túl a fájdalom révült általáno- sát adnák. Sikerrel, mégpedig egy-egy erőteljesen megformált, pontos, egyszeri sor jóvoltá- ból: „Az űnt jelen spanyolfalán túl..." S: „...egy résen át csak nézni őt: / Gonosz, silány, szép földi nőt." Mennyivel közvetlenebb az Ó, szerelem!... Stilizáció nélkül szólal meg a végső egyszerűség: „Tavasz, nem érzem régen mámorod már, / Mely illatoddal a szívemre ment..-' Egészen különleges íz ez mégis, ez a szókapcsolat! Az Emlékek útján ugyanígy indít: „Lelkem ma sétál régi városokban..." Ez az egyszerűség adja a legtágasabb teret az emlékhez. A követ- kező sor kimond valamit, de nem vonja le a titokzatosság értékét: „Hol ifjú voltam, és szo- morú voltam". A megkapó, ingerlő, különös vonzatok — távolból bár — felelgetnek egymás- nak : „Meggyógyulok még, oly jó hűs az éj lenn", olvassuk az 1919-es Szép csöndesen kezde- tén, „A szívem is eláll a csönd ölében". Gyakran a korai Pilinszky hangjait véljük hallani, köl- tészeti folyamatosságra eszmélvén.
Az 1919-es Elégia így fogalmaz: „Nem fáj már szőkesége, / Azt mondom néki: Béke! / Szép volt a kin, az álom, / De nem lett ő halálom." A különös szóhasználat szép verse, az Örök búcsú mintha mégis cáfolná ezt: „Még néha jön, hogy újra fáj a multak / Eltűnt szerel- me..." (Jön = van úgy.) S az ötödik sorban ismétlődik a „még néha jön", mást sorjáztatva- A második versszak azonban határozott „de"-vel tér vissza az iménti elégiához. Gyönyörű a befejezés: „Örök testvérek, csillagok, ti hívón / Reám sugárzók, intetek, megyek..." Milyen különös, ha szabad ezt ide toldanom: amikor először olvastam ezt a két sort, s a befejező ket- tőt még nem, ez jutott az eszembe — az öngyilkosság kép. S valóban! „.. .mint öngyilkos, aki megáll a hídon, / Reménytelen még visszarévedek". A versnek csak az gyengíti hatását, hogy a visszarévedek szó másutt, fontos helyen versszakzáróként állt még.
A JóI van így különbékéje nem haszonelvű — kényszerlépés, mely a belső békét szolgál- hatja csak: „Békét kötöttem sorssal és világgal, / Letettem én a fegyvert csöndesen, / Beszél- getek madárral és virággal..." S az ének, amire vágyának „hattyúi" képesek még, oly szépség- ről szól, amely soha nem lesz már. A Fohászkodás csak látszólag költözteti a vágyat misztikus távolokba. A valóság szomorú romhalmazának szép, realista leírása itt a legfontosabb: „An- nák, szerelmek, elbocsátom őket, / Mint őszi lomb a szálló levelet, / Szőkén keringve hullja- nak az őskert / Örök rögére..." S ő maga addig ott áll álma omladékán, magánya dombján, a napóra árnyának haladását figyeli. Most felcsap a vers: „Forgó szerencsék és forgó planéták / Táncolnak ott fenn és elmúlnak itt lenn..." Nagyon elemi telitalálat, végtelen távolinak tűnő képzeteket s valóságokat ütköztet, s mert késve észleljük csak e tényt, el is siklanak ezek egy- más mellett. S mit jelent, hogy „őrök szerelme" — Isten? Felhangként talán azt is, hogy föl- tétlen egységre, rendíthetetlenségre vágyik a költő. De a részletek a mindenhatóak! A Képzelt utazás Váradon több szépséget, bizonyosságot kínál, megfoghatatlan emlékvilágával is. Ek- képp: „Az álom vonata befűtve..." Milyen otthonos kép; holott „ködön, síron át" indul-
„És Léda jő és Anna is vár..." És emlék már Ady alakja is, temetőké. Mégis pezsdül a múlt, és a várakozásnak most van valami reményfelhangja is. Nem így az Őszi stanzák szépséges, művészileg sokkal kiérleltebb sorjázásában: „E bárányfelhők a lágy esti égen, / E boldogan és búsan lebegők, / E szelíd nyájak örök, messzi réten, / Oly ismerősök, oly kedvesek ők. / Sza- kolca dombján őket néztem egyszer, / Mikor szerencse s Anna elhagyott..." Milyen érdekes általános alakja van az „Anna" szónak, s ez forma szerint itt a „szerencse" névelőtlenségéből fakad. A romantika szélsőséges elemei olykor eluralkodnak a versen, de a befejezés fegyelme megmenti a kompozíciót: „Hajam derére tűz a hold ezüstje, / Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje / Tudom, tudom, a varjak mind belepték / Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét."
34
A Régi operett kegyetlen is egy pillanatra: „A félhomályos nézőtér zugában / Elálmodozva nézek föl a fénybe, / A gyönyörű és talmi ragyogásra / S eszembe jut múltam szép szőkesége."
A Borok pedig így zárul: „És szőke ákác bólint, csöndes béke, / S ez szebb, mint minden An- nák szőkesége!" A japános versek négy-négy sor hangulati egységébe foglalják az impresszió- i t , melyek vissza- s eltérítik, emlékeinek világában bolygatják a költőt. Az Anna örök című
Vers ma is kikezdhetetlenül a ciklus csúcsteljesítménye. Igazságtalanság volna nem idézni leg-
alább néhány tévedhetetlenül pontos részletét, fájdalmának ivtöredékét: „Az évek jöttek, mentek, elmaradtál / Emlékeimből lassan, elfakult / Arcképed a szivemben..." S a feledéssel, kopással, az idő múlásával így megnyert nyugalom sem végleges, nem egyértelmű; s ezt így fe- jezheti ki az igazságos vers: „Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt". Ennél fájóbban nem fo-
galmazhatna. Benne él Anna mindenben, ami hibás (emlékezzünk: a tájak mind hibásak!). És mégis mindenben, ami csodás. A hibák csodálatossága — ennyi lenne az élet? Ezt a gondola- tat az irodalom örök időktől kerülgeti, hajtogatja, cáfolná, felejtené. A litániaszerűség felül
emeli magát a költőt is az életrajzi tényen, de még az emléken is: „Mert benne élsz te... / .. .el- vétett szavamban / És minden eltévesztett köszönésben / És minden összetépett levelemben / És egész elhibázott életemben / Élsz és uralkodol örökkön, Amen." A szerencsétlenségnek oly takéletes regénye, aminőt főleg a nagy francia prózaírók tudtak alkotni! És ezzel a szerencsét -
3* 35
lenségmotívummal előre mutat, forma szerint is, mint már említettük, a félmúlt magyar költé- szetének némely nagyjáig. A Jubileum makacs „húsz év" ismételgetése, s a lázálomszerű kép a költő Karinthy Frigyest idézi rokonául, s a külön kiemelt záró sor: „Húsz éve nincsen szá- momra remény" a kései Pilinszkyt.
A Mindig velem nem elsősorban az ismert lélektani képlet miatt jelentős vers, hanem szép megformálása révén: „Én emlékszem, már játszottunk együtt mi / Nagyon régen... / Ne®
Anna voltál, nem is volt neved még, / És akkor is a végén szomorúan / Elváltam tőled és e földre jöttem. / / És gondolom, fogok még játszani / Aranyhajaddal, bársony vállaiddal, / De
akkor is, a végtelen ködén át / Egy régi válás rémlik majd felém még, / Egy régi név, egy régi szomorúság." Mennyire mai vers ez! (1926-ban íródott.) S az Anna-regény leghitelesebb, leg- messzebb tekintő zárása. Tágabb világot, nagyobb lehetőséget jelez, mint a kötetet záró, a szépségtől elforduló vers. Fontosabbat mond. A nagy költőt mutatja. Aki Juhász Gyula volt-
Juhász Gyula levelei Elefánt Olgához
1.
Máramarossziget
Róm. Kath. Algimnázium
Őnagysága Elefánt Olga
Úrleánynak
Toldy Ferenc unokájának, bölcsészhallgató Budapest Tudományegyetem.
Bölcsészeti Kar.
64 darab első osztályos latin és magyar gyakorlat kijavítása után szeretettel és tisztelettel üdvözli magát, kedves Olga kisasszony a Négyesy órák volt öregebbje, most szigeti pro- fesszor, az első gimn. osztály főnöke.
És üdvözlöm a Fiatalságot általában és különösen, és kíváncsi vagyok, hogy mennek a stílgyakorlatok? Kik most a költők és a tudósok, a Pogányok mit csinálnak? Kik szerelme- sek?
Hódolattal Juhász Gyula 36
