A dualizmus mint magyar zsidó aranykor?
Kortárs zsidó helyzetértékelések
A dualizmus korát szokás a magyar zsidóság aranykorának nevezni.1 Identi- tástörténeti szemszögből a minősítés vitatható, hiszen a tömegesen csak az 1860-as évektől magyarosodó és szekularizálódó zsidóság számára az önmeg- kérdőjelezéstől mentes premodern zsidó azonosságtudat éppen ebben a korszak- ban adta át helyét a többes kötődések révén feszültségekkel terhes modern zsidó identitásnak.2 Ha azonban a zsidók gazdasági és társadalmi felemelkedését nézzük, részvételüket az ország modernizációjában és kulturális életében, a mi- nősítés kétségtelenül indokolt, amiként abban az esetben is jogos, ha a krité- rium az állam és a keresztény magyar társadalom magatartása a zsidó lakosság iránt. A korszakot megelőző, a 18. század végétől enyhülő mértékű jogfosztott- ság századaihoz, illetve a numerus claususszal induló és a jogfosztó zsidótörvé- nyekbe, majd deportációba torkolló Horthy-érához képest a pódium első helye vitathatatlanul a dualizmus félévszázadát illeti meg. Az ország izraelita lakosait a keresztényekkel egyenjogúsító 1867. évi XVII. törvénycikket követően az 1895.
évi XLII. törvénycikk a zsidó vallást is egyenlő rangra emelte az ország bevett vallásfelekezeteivel. A liberális nacionalizmushoz zömében a dualizmus végé- ig hű politikai és kulturális elit a zsidók nyelvi és kulturális elmagyarosodását kívánatosnak és hatásában üdvösnek nyilvánította, az elmagyarosodott és a ma- gyar állameszmét támogató izraelitákat a magyar nemzet teljes értékű tagjainak minősítette, az antiszemitizmust elítélte.3
De miként értékelték helyzetüket azok a zsidók, akik erről a dualizmus korá- ban a nyilvánosság előtt nyilatkoztak? Úgy ítélték vajon, hogy az állam ugyanolyan
1 Lásd például Randolph L. Braham, A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon, I., ford.
Zala Tamás – Berényi Gábor – Sz. Kiss Csaba – Garai Attila – Seres Iván – Hernádi Miklós, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997, 1. A dualizmus „aranykorként” való posz- tumusz minősítését értelmezi Prepuk Anikó, Az asszimilációs paradigma fogságában. A pol- gárosodás kori magyar zsidó történet kutatásának sajátosságai = Történeti Tanulmányok XXIII.
A Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének kiadványa. szerk. Bárány Attila – Bacsa Balázs Antal, Debreceni Egyetem, Debrecen, 2015, 157.
2 Vö. Michael M. Meyer, Jewish Identity in the Modern World, University of Washington Press, Seattle–London, 1990.
3 Konrád Miklós, Zsidóságon innen és túl. Zsidók vallásváltása Magyarországon a reform- kortól az első világháborúig, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2014, 9, 145, 586.
jóindulattal viszonyul hozzájuk és felekezetükhöz, mint az ország keresztény lakosságához, hogy a keresztény magyar társadalom mindjobban befogadja őket, hogy előítéletessége magyarosodásuk előrehaladtával arányosan enyhül?
A kérdést leginkább azoknak a zsidóknak az esetében érdemes megvizsgál- ni, akik zsidóságukhoz való kötődésük mellett magukat magyarként, a magyar nemzet tagjaként definiálták, és életüket, illetve gyermekeik jövőjét keresztény honfitársaikkal együtt képzelték el, velük egyenlőként, általuk teljes jogú és értékű magyarként elismerve. Az egyszerűség kedvéért neológ zsidóknak neve- zem őket. Tőlük eltérően a keresztény magyar társadalomba integrálódni nem kívánó ortodox zsidóság zöme a hatalomtól elsősorban azt kívánta, hogy hagyja őt békén, vagyis hagyja élni vallása hagyományos előírásai szerint.4 E tekintet- ben alig lehetett oka panaszra.5 Mivel az ortodox zsidók nem kívántak a köz- szférában elhelyezkedni és nem törekedtek társadalmi befogadásra, az esetleges visszautasítástól is meg lettek kímélve. Mivel a hangzatos alkalmi deklaráció- kon túl nem azonosultak a magyarsággal, a magyarságukat tagadó antiszemita diskurzus sem okozhatott nekik különösebb fájdalmat. Az antiszemitizmus konkrét, a zsidókat anyagi helyzetükben vagy olykor testi épségükben fenye- gető megnyilvánulásainak nyilván az ortodox zsidók sem örültek, de neológ hitfeleikhez képest érzelmileg jobban fel voltak vértezve ellene, mivel természe- tesnek tartották. A hagyományos zsidó értelmezés szerint a zsidóellenesség Isten által népe számára kiszabott terv részét képezte, a Szentföldről bűneik miatt száműzött zsidók a Messiás eljöveteléig a Mindenható akaratából senyvedtek a nem zsidók elnyomása alatt.6
Az antiszemitizmus értelemszerűen a cionistáknak sem okozott csalódást, hiszen ideológiájuk kiindulópontját a diaszpórában élő zsidókat sújtó anti- szemitizmus kiirthatatlan mivolta, a keresztény társadalomba való integráció lehetetlensége, illetve az ezen integrációra való törekvésnek a zsidó nép számára öngyilkos jellege képezte.7
4 Nathaniel Katzburg, Assimilation in Hungary During the Nineteenth Century. Orthodox Positions = Jewish Assimilation in Modern Times, szerk. Bela Vago, Westview Press, Boulder, 1981, 49–55; Jacob Katz, The Identity of Post-Emancipatory Hungarian Jewry = A Social and Economic History of Central European Jewry, szerk. Yehuda Don – Victor Karady, Trans- action Publishers, New Brunswick – London, 1990, 13–31; Michael K. Silber, The Emer gence of Ultra-Orthodoxy. The Invention of a Tradition = The Uses of Tradition. Jewish Con tinuity in the Modern Era, szerk. Jack Wertheimer, The Jewish Theological Seminary of America, New York – Jerusalem, 1992, 23–84.
5 Konrád Miklós, Jews and Politics in Hungary in the Dualist Era, 1867–1914, East European Jewish Affairs, 2009/2., 169–172.
6 Ben Halpern, Reactions to Antisemitism in Modern Jewish History = Living with Antise mi- tism. Modern Jewish Responses, szerk. Jehuda Reinharz, University Press of New England, Hanover–London, 1987, 4–6.
7 Amikor a zsidók elkezdenek asszimilálódni, írta a Magyarországi Cionista Szervezet a ma- gyar kormánynak 1909-ben intézett emlékiratában, „ekkor kezdődik a megdühödésig haj- tott hitehagyás […] megtagadása mindannak, ami zsidó”. Lásd A magyarországi cionisták
Ami a neológ zsidókat illeti, annyi biztosan elmondható: roppant kevesen voltak közülük, akik helyzetüket olyannyira kilátástalannak látták, hogy meg- keresztelkedtek vagy cionisták lettek.8 Ezzel azonban nem mondtunk sokat, hiszen attól, hogy valaki megmaradt a magyar nemzettel azonosuló zsidónak, hazájában és keresztény honfitársaiban még csalódhatott. Ám erről, vagy bár- mely más, önnön társadalmi helyzetükre kimondottan zsidókként reflektáló ér- zelmeikről a neológ zsidók a nyilvánosság előtt, néhány kivételtől eltekintve, csak felekezeti fórumokon vallottak: zsidó hetilapokban, folyóiratokban, évköny- vekben, rabbik esetében olykor a szószéken. Ez részben azzal magyarázható, hogy az általános közéletben a zsidóknak – a rabbik értelemszerű kivételével – nem illett zsidókként fellépniük, hiszen a konszenzusos megállapodás szerint zsidó- ságuk megnyilvánulásának legitim tere a magán- és felekezeti életre, a zsina- gógára és a hitközségi intézményekre korlátozódott. Ám itt nem csupán egy külső elvárásnak való kénytelen megfelelésről volt szó. A szerepeket maguk a szerzők is szétválasztották. A Hét című irodalmi hetilapban, vagy később Az Ujság című politikai napilapban Kóbor Tamás (zsidó-)magyar értelmiségiként nyilatkozott.
Ha (magyar-)zsidóként kívánta elmondani véleményét, ezt az Egyenlőségben, a legolvasottabb neológ zsidó hetilapban tette.
Márpedig ha a felekezeti kiadványokban zsidóként nyilatkozó, a továbbiak- ban neológ értelmiség gyűjtőnévvel illetett hírlapíróknak, publicistáknak, rabbik- nak a magyar zsidók helyzetéről vallott nézeteit vizsgáljuk, úgy kiderül: a dua- lizmust csak erős fenntartásokkal lehet a magyar zsidóság aranykorának tekin- teni. A magyar zsidók helyzetét illetően ugyanis a neológ értelmiség az 1880-as évek elejétől a dualizmus végéig terjedő időszakban csak az 1890-es évek első felében, az egyházpolitikai reformok liberális fellángolásakor mutatkozott re- latíve elégedettnek. E néhány évtől eltekintve helyzetértékelésének alaphangja a csalódottság volt. Az alábbiakban ennek az egyre inkább állandósuló érze- lemnek a kronologikus állomásait szeretném bemutatni.
A forrásként használható kiadványok terén legnagyobbrészt az 1882 no- vemberétől megjelenő Egyenlőség című hetilapra támaszkodom. Egyfelől, mert a dualizmus alatt ez volt az egyetlen neológ lap, amely a kaució letétele révén hivatalosan is jogosult volt a politikai véleménynyilvánításra. Másfelől, mert az 1882-ben Bogdányi Mór által alapított, 1886-tól Szabolcsi Miksa által szerkesz-
országos bizottságának emlékirata a magyar királyi kormányhoz és az országgyűlés tagjaihoz, Magyarországi Cionista Szervezet, Budapest, 1909, 3. A magyarok leküzdhetetlen zsidó- ellenességéről a magyar nyelvű cionista lapok és röpiratok érthetően óvatosan írtak. Lásd a budapesti cionista magántisztviselők és kereskedelmi alkalmazottak egyesületének brosú- ráját: Zsidók!, A „Judea” kiadása, Budapest, 1909.
8 A konvertitáknak a teljes zsidó lakossághoz mért arányáról lásd Konrád, Zsidóságon innen és túl…, 249. A cionisták – egyértelműen szerény – számáról pontos adattal nem rendelkezünk, az 1900-as években 3-5000 körül ingadozhatott. Komáromi Sándor, Új irányban, Egyen- lőség 1906. augusztus 26., 1.
tett és kiadott, majd 1915-ben bekövetkezett halála után fia, Szabolcsi Lajos által vezetett hetilap volt az egyetlen neológ időszaki kiadvány, amelynek ér- deklődési köre jóval túllépett a felekezeti közélet szűk horizontján, és a politi- kai eseményeken kívül kiterjedt a magyar zsidók életének, az ország keresztény lakosaival való együttélésüknek minden aspektusára.
Tiszaeszlári idők
Nincs hír – jó hír? A kiegyezést és az ország zsidó vallású lakosainak 1867 végén törvényerőre emelt egyenjogúsítását követő bő évtized során a neológ értelmi- ség, amely az emancipáció előtt a Magyar Izraelita című hetilap köré tömörült, alig hallatta szavát. Elhallgatása részben a neológ felekezeti élet általános pangá- sával, a zsidó polgárságnak a hitközségi ügyek iránti közömbösségével magyaráz- ható, részben a zsidóellenesség enyhe mértékével, úgy is mondhatnánk: a zsidó közösségi szolidaritás kényszerű mivoltának enyhülésével.9 Bár Istóczy Győző, a modern magyar politikai antiszemitizmus úttörő figurája első antiszemita beszédét 1875 áprilisában tartotta a képviselőházban, a „zsidókérdés” csak 1880-tól került a közéleti és sajtóviták előterébe. Az 1875-ben Kiss József szer- kesztésében megjelent Zsidó évkönyvben a hírlapíró, utóbb történész Acsády Ignác még semmi okot nem látott aggodalomra, sőt bizakodóan írta, hogy a zsi- dók politikai emancipációja után „egykor bizonyára eljő a társadalmi emancipa- tió ideje is”.10 Hét évvel később, 1882 decemberében Acsády már Pauler Tivadart ostorozta, miután képviselőházi beszédében az igazságügy-miniszter helyben- hagyta a nyíregyházi törvényszéknek a tiszaeszlári perben folytatott eljárását, Acsády szavaival „az egyéni szabadság durva megsértését, a kínzást, a hamis tanúzásra csábítást, a valóban megtörtént bűntények mesterséges elleplezését”.11
A történetírás egyöntetű véleménye szerint az 1880-as évek első felének a tiszaeszlári vérváddal kulmináló antiszemita válsága idején a politikai hata- lom egyértelműen és határozottan szembeszállt a zsidógyűlölettel.12 A neológ
9 Az antiszemitizmus és a kollektív zsidó identitástudat viszonyára lásd Konrád Miklós, Wahrmann Mór és gyermekei. Adalék a dualizmus kori zsidó nagypolgárság történetéhez, Tör- ténelmi Szemle 2012/3., 455–458.
10 Acsády Ignácz, Eötvös József és a zsidók = Zsidó évkönyv. Első évfolyam. 5636 (1875–1876), szerk. Kiss József (Szentesi Rudolf), Franklin-Társulat, Budapest, 1875, 32.
11 Acsády Ignácz, Pauler Tivadar és a nyíregyházai törvényszék, Egyenlőség 1882. december 3., 1. A tiszaeszlári per jogász szempontú értékelését adja Blutman László, A rejtélyes tisza- eszlári per, Osiris, Budapest, 2017.
12 Andrew C. Janos, The Politics of Backwardness in Hungary, 1825–1945, Princeton Univer- sity Press, Princeton, 1982, 116–117; Ezra Mendelsohn, The Jews of East Central Europe between the World Wars, Indiana University Press, Bloomington, 1983, 88, 93–94; Robert S.
Wistrich, Dilemmas of Assimilation in Central Europe = Between Redemption and Perdition.
Modern Antisemitism and Jewish Identity, Routledge, London – New York, 1990, 89–90;
értelmiség ezt másképpen látta. Az egyik első, még burkolt szemrehányás a Pesti Izraelita Hitközség rabbijától, Kohn Sámueltől származott, aki 1880 őszén, a zsidó újévkor tartott templomi beszédében megjegyezte: „Nincsen, ki a nemzet, vagy csak a törvény nevében tiltakoznék e közveszedelmes izgatás ellen.”13 Az Egyenlőség megjelenésétől fogva elmarasztalta a Tisza-kormányt és az elméletileg liberális parlamenti pártokat, amiért nem léptek fel elég ha- tározottan az antiszemita uszítással, illetve zavargásokkal szemben.14 Amint írta Neumann Sándor fővárosi ügyvéd 1884 februárjában Tisza Kálmán, a Szabadelvű Párt és az antiszemitizmus viszonyáról: „Nem ő és nem az ő párt- ja volt annak szülő anyja. Hogy azonban az antiszemitizmus ily nagy terjedel- met vett, azért a teljes felelősség a kormánypártot és a kormányt illeti.”15
Ez az első kiábrándulás az államnak a zsidó állásjelentkezőkkel szembeni diszkriminációja által keltett csalódás nyilvános hangoztatása előtt is megnyi- totta a zsilipeket. Ez a negatív megkülönböztetés olykor arra késztette az ál- lásra pályázókat, hogy a keresztvíz alá hajtsák a fejüket, minekután az áhított állást általában megkapták.16 A Pester Lloyd parlamenti rovatát vezető Sturm Albert már az Egyenlőség hatodik számában kikelt Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter ellen, aki többek között „a zsidók nem alkalmazá- sával is foglalkozik”.17 Egy évvel később Neumann Sándor azt vitatta, vajon a következő országgyűlési választásokon támogatandó-e az a párt és kormány, amely „egyes zsidókat az őket tehetség, képzettség és szorgalom alapján meg- illető közhivatalnoki pályától elüti, mert zsidók”.18 Amikor 1884 nyarán az Egyenlőség úgy ítélte, hogy „a sokszor fölhánytorgatott jogegyenlőséget írott malaszttá törpíti a lábrakapott előítélet”, elsősorban arra gondolt, hogy bár- mely érdemet és hírnevet szerez is magának egy magyar zsidó tudós, a buda- pesti tudományegyetemen „csak a hitehagyás révén juthat a kathedrába”.19 1887 nyarán a három évvel korábban indult Magyar-Zsidó Szemle című tu-
Erényi Tibor, Zsidók és a magyar politikai élet (1848–1938), Múltunk, 1994/4., 8; Vermes Gábor, Tisza István, Századvég Kiadó, Budapest, 1994, 61; Gyurgyák János, A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet, Osiris, Budapest, 2001, 277; Jean Bérenger – Kecskeméti Károly, Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon 1608–1918, Napvilág Kiadó, Budapest, 2008, 365–366.
13 Kohn Sámuel, Mit tegyünk az ellenünk intézett támadásokkal szemben. Ünnepi beszéd, Zilahy Sámuel, Budapest, 1880, 5.
14 Acsády Ignácz, Pauler Tivadar és tanácsadói, Egyenlőség 1882. december 10., 1–2; Steiner József, A zsidó hitközségi elöljáróságoknak, Egyenlőség 1883. szeptember 2., 4–5; Válasz Somssich Pál országos képviselő úrnak, Egyenlőség 1883. szeptember 16., 1–2; Zárszó, Egyen- lőség 1883. október 7., 1–2; A mit a statisztika beszél, Egyenlőség 1884. november 23., 3–4;
Tisza jubileumához, Egyenlőség 1885. november 29., 1–2.
15 Dr. N. [Neumann Sándor], A zsidóvita, Egyenlőség 1884. február 10., 1.
16 Az állami diszkriminációt részletesen tárgyalja Konrád, Zsidóságon innen és túl…, 104–139.
17 Sturm Albert, A mit zsidó tolakodásnak neveznek, Egyenlőség 1882. december 10., 3.
18 Dr. N. [Neumann Sándor], Somogymegye, Egyenlőség 1883. november 18., 1–2.
19 Fejér, Zsidók az egyetemen, Egyenlőség 1884. augusztus 3., 5.
dományos folyóiratban Mezey Ferenc, a neológ hitközségek és a kormány kö- zött közvetítő Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának munkatársa is kifakadt: „Széles Magyarországon nincs egyetlen oly osztály, vallásfelekezet, vagy nemzetiség, mely iránt az állam – foglaljon bár vele szemben ellenséges állást el – mostohább volna, mint a zsidó iránt. Egy pillantás a magyarországi hi- vatalnoki és állami iskolai tanári karokra fényesebben beszél, mint ezer meg ezer részlet.”20
Az állami diszkrimináció a neológ értelmiséget keserű általánosításokra késztette. „Egyenlőség legfeljebb csak a közterhek viselésében mutatkozik, de semmiképpen sem a jogok élvezetében”, panaszolta Neumann Sándor 1883 januárjában.21 „Az egyenjogúsítás minálunk Magyarországon csak papíroson létezik, a valóságban nem”, tromfolt rá egy hónappal később az Egyenlőség névtelen cikkírója.22 Mezey Ferenc 1887 nyarán szintén azon kesergett, „minő kevesen vannak azok, kiket a törvény előtti egyenlőség eszméje teljesen áthat”, míg a legtöbben „hálát érdemlő önfeláldozást látnak abban, ha a liberalizmussal tele véve szájukat, nekünk is helyet engednek a közös asztal szélén, a czi gány- soron”.23
Végül, de nem utolsósorban, az 1880-as évek antiszemitizmusa a neológ értelmiséget abban a hitében is megrendítette, hogy a zsidók magyarosodása és hozzájárulása az ország fellendüléséhez lassan de biztosan a zsidóellenesség elsorvadását is maga után vonja. „Mondjátok meg, mit értünk minden iparko- dásunkkal”, tette fel híveinek a költői kérdést Neumann Ede kanizsai főrabbi 1884-ben tartott templomi beszédében, „mondjátok meg, hogy tárt karokkal fogadtak-e az ellenséges táborban?”24 A kérdésre, vajon változtatna-e a viszo- nyokon, „ha hazánk összes zsidósága mintegy varázsütésre magyarul beszélne”, az Egyenlőség egy álnéven író szerzője 1889-ben lakonikusan annyit felelt:
„Alig hisszük.”25
Nyugalmi időszak
Pedig a hetilap szerzői ekkor már egy ideje úgy vélték, hogy az antiszemitiz- mus letűnt a politikai porondról. Ez legegyértelműbben abban mutatkozik meg, hogy már 1888-ban is alig írtak róla. Az 1889-as év első vezércikkében az Egyenlőség már nem csak azon örvendezett, hogy a „nyilvános támadások
20 Mezey Ferencz, A választások, Magyar-Zsidó Szemle 1887/6., 363.
21 Neumann Sándor, Zsidó preponderanczia, Egyenlőség 1883. január 14., 4.
22 Egyenjogúsítás nálunk és máshol, Egyenlőség 1883. február 4., 2.
23 Mezey Ferencz, I. m., 362.
24 Neumann Ede, Szabadság és vallás = Hitszónoklatok és beszédek, I., Wajdits József, Nagy- Kanizsa, 1886, 26.
25 –t –a., Jargon és egyenlőség, Egyenlőség 1889. február 17., 13.
elnémultak.”, de azt is elégtétellel konstatálta, hogy bár „fehér hollóképpen”
csupán, de az állami szférában is kezdtek megjelenni a zsidók.26 Az 1890-es években az állami diszkriminációra vonatkozó panaszok nagyjából eltűntek a felekezeti lapok hasábjairól.
A csalódottság mindazonáltal még ebben az évtizedben, sőt első felében, az egyházpolitikai küzdelmek fémjelezte liberális közhangulat közepette is fel- feltört, megannyi jeleként a felgyülemlett frusztrációnak. Példa erre a mérnök Vázsonyi Jenő (Vázsonyi Vilmos bátyja) megjegyzése, amikor 1890-ben a ma- gyar zsidók adománygyűjtésbe fogtak az oroszországi üldözések elől menekülő hitsorsosaik számára, ám a gyűjtés vezetői keresztény honfitársaik könyörü- letére eleve alig apelláltak: „»Zsidókért adakozni!« Ilyesmit hogyan lehet csak társadalmunkról fel is tételezni, hol ez a szó »zsidó« a megvetés kifejezésének bevett formája.”27 Két évvel később Enyedi/Eisler Mátyás kolozsvári főrabbi egy, az ortodox zsidóságról szóló cikkben minden apropó nélkül írta: „Ki ne érezné közülünk fájdalmasan a hátráltatást, melyet jogai, kívánságai, reményei szenvednek csak azért, mert zsidó? És melyikünk ne érezné még fájdalmasab- ban azt a névnélküli semmit, mely »sárga folt«-ként megbélyegez bennünket még ott is, hol mit sem kívánunk; ki ne érezné azt a bizalmatlanságot, elfajultságot, lenézést, melylyel a társadalom bennünket fogad, lépjünk bár fel, nem mint követelők, de mint adományozók! A társadalom még mindig nem ismer el ben- nünket egyenrangúaknak.”28
Az efféle általános jellegű kifakadások mellett az 1890-es évek sajátossága annak az ismételten hangoztatott csalódásnak a kifejezése, hogy a zsidók ma- gyarosodását a többségi társadalom kevésbé díjazza, mint a magyarosodásban csekélyebb eredményt felmutató nemzetiségekét. Egy 1890-ben kiadott könyvé- ben Mocsáry Lajos neves függetlenségi politikus úgy találta, hogy „a zsidóságot oly elemnek, melyre biztosan számíthatnak a szabadság s a magyar nemzeti szabadság barátai, tekinteni semmi esetre sem lehet”.29 Bár a politikai életben Mocsáry ekkor már jócskán elszigetelődött, véleményét a könyvére epésen re- agáló Egyenlőség általánosnak ítélte: „Mocsáry és az egész magyar társadalom valóságos örömujjongásba törnek ki, ha egy tót, oláh, vagy szerb valami félig- meddig hazafias nyilatkozatot tesz; a hetedik mennyországban ringatódznak, ha egy tót csemete megtanul jól-rosszul magyarul, de semmibe se veszik, hogy a zsidók, akik nagyrészt németajkúak voltak, teljesen megmagyarosodtak.”30 Három hónappal később egy, a zsidók és a német nyelv viszonyáról írt cikkében
26 Antroposz, Visszapillantás, Egyenlőség 1889. január 6., 1.
27 Verus [Vázsonyi Jenő], Emléklap az orosz zsidókért, Egyenlőség 1891. augusztus 14., 2.
28 Enyedi Mátyás, Modus Vivendi, Egyenlőség, 1892. július 22., 3. [Minden kiemelés az ere- detiben – K. M.]
29 Mocsáry Lajos, Az állami közigazgatás, Singer és Wolfner, Budapest, 1890, 95–96.
30 Negyvennyolczas, Mocsáry Lajos a zsidók ellen, Egyenlőség 1890. január 26., 2–3. A zsidók teljes nyelvi magyarosodására vonatkozó állítás távol állt a valóságtól. 1890-ben a szorosan vett
Vázsonyi Vilmos, aki az 1890-es évek első felében rendszeres vezércikkírója volt az Egyenlőségnek, hasonlóan vélekedett: „Itthon óriási üdvriadal üdvözöl min- den szál nemzetiségi gyermeket, a ki megtanult egy magyar verset, a hírlapok lelkesedéssel írnak ama érdemes tanítóról, vagy lelkészről, a kinek ez a nagy vív- mány köszönhető; de a zsidóknál a bámulatos haladást, gyors magyarosodást névben, érzésben, nyelvben, kultúrában, semmibe veszik.”31
Az 1890-es évek első felének további sajátossága a budapesti tudományegye- tem egyre vehemensebb ostorozása, amiért a tanintézmény továbbra sem neve- zett ki egyetlen zsidó vallású oktatót nyilvános rendes egyetemi tanárnak. Míg
„az antiszemitizmus honában zsidó rektorok hirdetik a szabadelvűség diada- lait”, írta 1890 őszén az Egyenlőség Németország kapcsán, „nálunk, a liberális Magyarországon, a vaskalaposság vigyorgó démonja áll az egyetem kapuja elé és feszülettel űzi el onnan a legdicsőbbeket is, ha nem keresztények”.32 Három év- vel később a hetilap főszerkesztője, Szabolcsi Miksa rohant ki az egyetem ellen:
„Keresztvíz nem érintette zsidó fő, még ha különben egy világ forrna benne, a rendes tanárságig a mi budapesti tudomány-egyetemünkön még nem emel- kedett.”33 Ebben az esetben az elkeseredés nem sokkal később okafogyottá vált.
1894 őszén Schwarz (1912-től Szászy-Schwarz) Gusztávot kinevezték a buda- pesti tudományegyetem jogi karának nyilvános rendes egyetemi tanárává.
Marczali Henrik személyében nem sokkal később, 1895 márciusában a bölcsész- karon is meglett az első zsidó vallású nyilvános rendes tanár.34
„Hát megtörtént”, lelkendezett az Egyenlőség Schwarz Gusztáv kinevezé- sének a hírére. A kinevezés, örvendezett a hetilap, „lebontott ismét egy korhadt válaszfalat, mely testvért elválasztott a testvértől”.35 1895-ben megszületett a zsidó vallást „bevetté” nyilvánító, a történelmi keresztény felekezetekkel egyenlő rangra emelő XLII. törvény, míg a vallás szabad gyakorlásáról szóló XLIII. törvény végre lehetővé tette, hogy keresztények áttérhessenek a zsidó vallásra. Egy évvel később a magyar zsidók immár teljes, egyéni és felekezeti egyenjogúságuk birtokában ünnepelhették az ország ezeréves fennállását.
A millenniumi ünnepségek előestéjén egy ifjú zsidó költő, bizonyos Varsányi Gyula ekképpen rajongott az Egyenlőség címoldalán: „S mert látta: mily híven szereti a hazát, / A haza üdvéért vagyont életet ád, / A zsidót a magyar test- vérül fogadta, / Kitárta hű keblét, szívét neki adta.”36
Magyarországon a zsidó vallásúak 63,8%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Táblás ki- mutatások = Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, Athenaeum, Budapest, 1909, 132.
31 Vázsonyi Vilmos, A zsidók és a német nyelv, Egyenlőség 1890. április 25., 1.
32 Dr. Marczali Henrik, Egyenlőség 1890. szeptember 5., 5–6.
33 Szabolcsi [Miksa], Nobilis tett, Egyenlőség 1893. június 9., 8.
34 Konrád, Zsidóságon innen és túl…, 123–124.
35 Fleischmann Sándor, Az első zsidó rendes jogtanár, Egyenlőség 1894. szeptember 14., 3–4.
36 Varsányi Gyula, Ezer év, Egyenlőség 1896. május 1., 1.
Kiújuló válság
Az 1890-es években megritkult, és szinte kizárólag társadalmi sérelmekre korlá- tozódó panaszok után a századfordulón a politikai sérelmek látványos kiújulá- sának lehetünk tanúi. Amiként korábban Tisza Kálmánt, a kormányfői posztot 1899 februárjától elfoglaló Széll Kálmánt a neológ értelmiség részben szintén passzivitásáért ostorozta – esetében amiért nem szállt szembe a „reakciós”, vagy- is agrárius és klerikális erők térnyerésével a kormányzó Szabadelvű Pártban.37 Emellett újból megjelentek az állami hivatalra aspiráló zsidók diszkriminációjáról szóló panaszok. Amint írta 1900 végén Kóbor Tamás, az Egyenlőség ez időben gyakori vezércikkírója: „Ez az ország nem felekezeti állam, de hivatalra csak a ke- resztény felekezetű tarthat igényt. Nem üldöz minket senki, csak ha élni akarunk, hát keresztlevelet kérnek tőlünk. Nem Molnár apát, aki néppárti, hanem a ma- gyar királyi kormány, amely szabadelvű. Most pedig csak tessék tovább vitat- kozni azon, hogy van-e a szabadelvűségben irányváltozás, vagy sem.”38
Az 1880-as évekhez képest újdonságot jelentett a neológ értelmiség csaló- dása a kormány gazdaságpolitikájában. E politikát az Egyenlőség a zsidók ipari és kereskedelmi érdekeire nézve durván sértőnek minősítette, egyrészt az agrá- riusoknak kedvező szakpolitikai lépések, így az úgynevezett őrlési forgalom megszüntetése, másrészt és főleg az 1895-ben alakult antiszemita Néppárt és az 1896-ban létrejött Magyar Gazdaszövetség fogyasztási szövetkezeteinek a tá- mogatása miatt.39 „Nem ütik a zsidót, nem helyezik kivételes törvények alá”, írta Kóbor Tamás 1900 júniusában a Széll-kormány politikájáról, „csak gazdaságilag kiépítik az országot úgy, hogy éppen a zsidó ne tudjon megélni”.40 Egy hónap- pal később Szabolcsi Miksa kelt ki a falusi zsidó boltosokat koldusbotra juttató néppárti fogyasztási szövetkezetek és a „tömeges exisztenczia-rontásra és koldus- csinálásra” áldását adó Széll-kormány ellen.41 Egy évre rá Kóbor Tamás egyértel- mű szembeállásra hívta fel olvasóit azzal a kormányzati liberalizmussal, „mely többé nem liberalizmus, hanem egy óriási hamis firma alatt dolgozó keresztény szövetkezet”.42
A korábbiaknál indulatosabb hangnem a zsidók társadalmi kirekesztett- ségét ecsetelő írásokban is megmutatkozott. E cikkekben a neológ értelmiség ugyanazt az uralkodó osztályt bírálta, amely ellen politikai tárgyú cikkeiben is mindinkább kikelt. 1902 elején kiderült, hogy a farsangi bálok közül az
37 Fleischmann Sándor, Aggodalmak, Egyenlőség 1900. április 29., 1–3.
38 Kóbor Tamás, Modern makabeusok, Egyenlőség 1900. december. 16., 1–2.
39 Az őrlési forgalomról: Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–
1918, II., Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1934, 225–226. A szövetkezetekről: Szabó Miklós, Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban, Századok 1974/1., 7, 12–13, 17–18, 53–54.
40 Kóbor Tamás, Kikoplaltatás, Egyenlőség 1900. június 24., 1–2.
41 Szabolcsi Miksa, Nyílt szó, Egyenlőség 1900. július 22., 1–3.
42 Kóbor Tamás, Politika, Egyenlőség 1901. július 7., 1–2.
egyik legelegánsabbnak tartott jogászbál rendezősége, élén Wekerle Sándor volt és jövendőbeli miniszterelnökkel, egyetlen zsidót sem vett fel az 1500 fős vendéglistára. „A zsidómentes jurista-vigasságot megjegyezzük magunknak”, jegyezte meg az Egyenlőség, majd leszögezte: „Wekerle Sándorék demokrácziát hirdetnek – antiszemita politikát űznek. Tudomásul vesszük, és köszönjük, hogy nyílt kártyával játszanak. Az ajtómutatást megértjük, de nem fogjuk elfeledni sem.”43 Amint a „társaságról”, vagyis a keresztény társadalmi elitről írta a hetilap félévvel később: „A keresztény társadalomnak az az újabban meggyökereződött és klerikális agitácziók folytán kifejlődő felfogása, hogy akármilyen intelligens a zsidó, társaságba nem való. […] A zsidó nem tud po- zícziót szerezni a társaságban, az úgynevezett keresztény társaságban, amely vagy lenézi a zsidót, vagy ellenszenvvel viseltetik iránta.”44
A Széll-kormány 1903 júniusában megbukott. A Szabadelvű Pártban a tőkés liberális szárny előretörését jelentő Khuen-Héderváry- és Tisza István-kormá- nyok idején (1903–1905) a neológ értelmiség politikai aggodalmai jelentősen enyhültek. Ám rosszkedve nem hagyta el. Egyrészt, mert szerinte a zsidó állás- keresők állami diszkriminációja sem enyhült. E diszkriminációt ekkor már fiatalabb rabbik is szóvá tették, így 1904 őszén Edelstein Bertalan budai rabbi, aki a zsidó újévkor tartott zsinagógai beszédében keserűen ironizált azokon az állami hivatalokon, „melyek elfoglalásán zsidónak már születésénél fogva nincs tehetsége, esze, jelleme, készültsége”.45 Másrészt mert a neológ értelmiségben tovább erősödött a már korábban is megfogalmazott meggyőződés, miszerint a keresztény magyar társadalom képtelen a zsidókat egyéni érdemeik, társadal- mi tevékenységük alapján ítélni, mivel képtelen elvonatkoztatni „zsidó” voltuk- tól. A „szereplő zsidó ember”, írta Szabolcsi Miksa 1903-ban, „hiába mondja, hiába hirdeti, hiába hiszi, vallja, hogy mint politikus, mint a köz embere, mint polgár, mint magyar, mint író, mint művész, mint tudós, vagy mit tudom én, mint micsoda cselekszik: odaát csak a zsidót látják benne.”46 E megállapításhoz társult a szintén nem újkeletű, de egyre határozottabban megfogalmazott állí- tás, miszerint a zsidók elmagyarosodása nem gyengíti az antiszemitizmust. Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1905 februárjában megjelent évkönyvében Schächter Miksa már végleg leszámolt a magyarosodás előítéletoldó képessé- gével: „Ne áltassuk magunkat azzal”, írta az állami gyermekmenhely főorvosa,
„hogy az assimilatiónak akár mily foka, azokat, a kiknek szemében a zsidóság szálka, a zsidósággal kibékíti.”47
43 Hazug demokráczia, Egyenlőség 1902. január 26., 10.
44 Br. J., A zsidóság és a társadalom, Egyenlőség 1902. augusztus 3., 2–3.
45 Edelstein Bertalan, A vádló és a védő. 5665. Újév első napján = Zsinagógai beszédek, [szerző kiadása], Budapest, 30.
46 Szabolcsi Miksa, A politikai helyzet és a zsidóság, Egyenlőség 1903. október 4., 2.
47 Schächter Miksa, Az assimilatióról = Évkönyv. 1905, szerk. Bánóczi József, Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Budapest, 281.
A zsidóellenes kormány
Fejérváry Géza rövid életű „darabontkormányának” zavaros és a neológ értelmi- séget óvatosságra intő időszaka után az 1906–1910 közötti koalíciós érával, vagyis a Szabadelvű Párt harminc éves uralmát felváltó, többségében agrárius meggyőződésű új képviselőházzal és a Néppárt egy tagját is magában foglaló második Wekerle-kormánnyal beköszöntött a neológ értelmiség szerint a zsidók iránt 1867 óta legellenségesebb országgyűlés és kormányzat. A neológ értelmi- ség ezekben az években is emlegette a meg nem szűnő állami diszkriminációt,48 a zsidók súlyosbodó társadalmi kirekesztettségét,49 de elsősorban a kormány tevékenységével és a képviselőház magatartásával foglalkozott.
Ennek egyik oka, hogy korábban egyetlen kormány sem váltott ki ennyiféle panaszt. A koalíciós kormány négy éve alatt a neológ értelmiség egyvégtében bírálta a kormányt, amiért a korábbiaknál is erőteljesebben támogatta a zsidó kiskereskedőkkel szemben e támogatás révén tisztességtelen versenyelőnyt él- vező fogyasztási szövetkezeteket; amiért a kereskedelemügyi minisztérium élén álló Kossuth Ferenc nem állt ki a kereskedők érdekei és becsülete védelmé- ben; amiért Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter pártfogolta a kongregációkból kikerült harciasan katolikus tanárok térnyerését a közokta- tásban; amiért minisztériuma izraelita felekezettel foglalkozó ügyosztályának a vezetője folyamatosan és a leglehetetlenebb ürügyekkel vegzálta a zsidó hit- községeket és intézményeket.50
A másik ok abban rejlett, hogy a kormány egyik kezdeményezése kétség- telenül diszkriminatív volt a zsidó vallásfelekezettel szemben, a jogegyenlőség látványos kormányzati ignorálása pedig végképp kiverte a biztosítékot. Apponyi Albert 1906-ban bejelentette, hogy a protestáns egyházak régi követelésének engedve fokozatosan érvényt szerez az 1848. évi XX. törvény 3. paragrafusá- nak, amely az államra hárította a bevett egyházak és iskoláik fenntartásának a költségeit. Az 1848 óta alkalmazásra váró paragrafust ténylegesen ekkor sem hajtották végre, ám ennek címén a kormány az addigi állami dotáción felül 1907-től egy, 1908-tól két, majd 1909-től három millió koronával megemelte a protestáns felekezeteknek nyújtott éves segélyt.51 A gond az volt, hogy a tör-
48 Eisler Mátyás, A magyar zsidók emancipációja = Évkönyv. 1908, szerk. Bánóczi József, Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Budapest, 310–311.
49 Szabolcsi Miksa, A katholikus nagygyűlés ötletéből, Egyenlőség 1907. szeptember 1., 2.
50 Soltész Adolf, Tünetek, Egyenlőség 1906. július 8., 3; Fleischmann Sándor, Én reakciót látok, Egyenlőség 1906. szeptember 30., 1–3; Szabolcsi Miksa, A felekezet becsülete, Egyen- lőség 1907. december 29., 2; Pató Pál, Garázda legények, Egyenlőség 1908. április 12., 7;
Idem [Mezey Sándor], Egy kis összefoglalás, Egyenlőség 1908. augusztus 16., 1–2; Becsületes fegyverek, Egyenlőség 1909. január 10., 1–2; Szabolcsi Miksa, Hitközségeink sanyargatása, Egyenlőség 1909. február 28., 1–3; Hadd temetkezzenek!, Egyenlőség 1909. június 27., 1–2.
51 A református zsinati törvény, Budapesti Hirlap 1906. június 21., 6; Állami költségvetés a ma- gyar korona országai részére az 1907. évre, Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest, 1906,
vényparagrafus végrehajtásáról szóló nyilatkozataiban Apponyi egy szóval sem tett említést az 1895 óta úgyszintén bevett zsidó felekezetről.52 Az 1909.
évi költségvetés ugyan 90 000-ről 130 000 koronára emelte a zsidó felekezetnek nyújtott dotációt, de ez sovány vigasz volt, tekintve, hogy a népességszámban több mint tízszer kisebb unitárius felekezet állami segélye ekkor 235 000 ko- ronára rúgott.53
Az Egyenlőség hasábjait ellepő, ezekben az években az egyébként visszafo- gott Magyar-Zsidó Szemlében is felbukkanó dühös kifakadásokkal hosszú oldalakat lehetne megtölteni. Az érzelmi felindulás érzékeltetésére csak néhány példával szolgálok. Ami a kormány, illetve a képviselőház politikai orientációját illeti, Kóbor Tamás a házban abszolút többséggel rendelkező Függetlenségi Pártot 1907 elején „antiliberális és antiszemita hordalék”-nak minősítette.54 A Magyar-Zsidó Szemle ugyanekkor úgy ítélte, hogy a kormány és a Függet- lenségi Párt vezérlete alatt „egyre sűrűbben hangzanak fel a középkor eszméi”.55 Az Egyenlőség 1908 őszén arra jutott, hogy az 1906-ig a Néppárt sajátjának tekinthető „terrorisztikus, klerikális politika” immár „a koalíciós többségben ipso facto irányító elvvé lett”,56 majd 1909 elején kijelentette: „Az antiszemi- tizmus nem társadalmi nyavalya többé, hanem kormány-irányzat”.57
A zsidó felekezet csekély állami segélyezése, illetve mellőzése az 1848. évi XX. törvény 3. paragrafusa végrehajtásából szintén keserű reakciókat váltott ki. A zsidó felekezettel „az állam mint mostoha gyermekével bánik”, írta a Ma- gyar-Zsidó Szemle 1907-ben.58 Egy évvel később az alamizsnának minősített állami segélyről az Egyenlőség úgy vélte, hogy „megcsúfolása a zsidó felekezet- nek”, a zsidó felekezet kizárása a nevezetes paragrafus végrehajtásából pedig
„minden törvényes és alkotmányos állapotnak kijátszása és idomtalan megcsú- folása”.59 A legnagyobb csalódást talán a zsidó felekezet törvényesen bevett státuszának, a bevett felekezetek közötti törvény szavatolta jogegyenlőségnek
214; Állami költségvetés a magyar szent korona országai részére az 1908. évre, Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest, 1907, 220; Állami költségvetés a magyar szent korona országai részére az 1909. évre, Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest, 1908, 224.
52 Apponyi látványos hallgatása az izraelita felekezetről különösen a törvényparagrafus végre- hajtását részletező 1908. május 20-i képviselőházi beszédét követően szült felháborodást a zsidó felekezeti körökben. Apponyi beszéde: Az 1906. évi május hó 19-ére hirdetett ország- gyűlés képviselőházának naplója, XIX., Athenaeum, Budapest, 1908, 20–30. A reakciók: Idem [Mezey Sándor], Megint az 1848: XX. tc., Egyenlőség, 1908. május 24., 1–2; Spectator [Kóbor Tamás], A kormány indulata, Egyenlőség 1908. május. 31., 1–2; [Blau Lajos], A szer- vezet, Magyar-Zsidó Szemle 1908/3., 225.
53 Állami költségvetés a magyar szent korona országai részére az 1909. évre, 224.
54 Spectator [Kóbor Tamás], A függetlenségi párt züllése, Egyenlőség 1907. január 13., 2.
55 [Blau Lajos], Társadalmi szemle, Magyar-Zsidó Szemle 1907/1., 22.
56 Hozzászólás, Egyenlőség 1908. szeptember 13., 4.
57 Spector, Egy vétség körül, Egyenlőség 1909. január 3., 3.
58 [Blau Lajos], Társadalmi szemle, 21.
59 Mezey Sándor, Sérelmeink. II., Egyenlőség 1908. január 19., 7–8.
a kormányzati ignorálása váltotta ki. Amint írta Kóbor Tamás 1908 májusában:
„Tényleg már az az állapot, hogy a jogegyenlőség és viszonosság a recipiált fele- kezetek közt már csak nem is írott malaszt.”60 A koalíciós kormány hatalomra lépéséig, tromfolt rá egy másik cikk 1909 elején, „senki sem gondolt arra, hogy az élő törvény csak egy rongyos papíros”.61
Jobb, de mégse jó
A koalíció bukását követő 1910-es országgyűlési választásokon a nagybirtok és a zömében zsidó nagypolgárság kényes, de működő egyensúlyára épülő Nemzeti Munkapárt abszolút többséget szerzett. A munkapárti, majd az 1917–1918-as koalíciós kormányok alatt a neológ értelmiségnek a kormánnyal szemben meg- fogalmazott sérelmei ritkultak. A második Wekerle-kormány bukása után az 1848. évi XX. törvény 3. paragrafusa végrehajtásának az ügye rendeződött. Némi tétovázás után Zichy János kultuszminiszter 1911 májusában kijelentette a kép- viselőházban, hogy a törvényt fokozatosan az izraelita felekezetre is alkalmazni kívánja.62 Ha nem is „az 1848. év XX. t.-cz. 3. §-a értelmében leendő segélyezé- sére” címén, amint tette ezt a protestánsok esetében, de a kormány a zsidó fele- kezet éves állami dotációját jelentősen megemelte: 1911-ben 180 000, 1912-ben 300 000, 1913-ban 320 000 koronára. Az összeg azonban így is nagyjából azo- nos maradt (bár 1913-ra valamivel nagyobb lett), mint a tizedannyinál is keve- sebb hívővel bíró unitáriusok segélye.63 Ez magyarázza, hogy miután a zsidó felekezet dotációja az 1914–1915-ös költségvetési évre szóló büdzsében nem emelkedett tovább, az Egyenlőség újfent „keserves csalódás”-ról beszélt.64
A dualizmus utolsó nyolc éve során a neológ értelmiség számára akadtak lelkesítő pillanatok. Ilyen volt 1913-ban Heltai Ferenc budapesti főpolgár- mesterré, ugyanebben az évben Vadász Lipót igazságügyi államtitkárrá, majd 1917-ben a szintén zsidó vallású Vázsonyi Vilmos igazságügy-miniszterré ki- nevezése.65 Az alaphang mégis a csalódottságé maradt, mivel a neológ értel- miség szerint a közszférában és a közoktatásban elhelyezkedni törekvő zsidók
60 Spectator [Kóbor Tamás], A kormány indulata, 1.
61 Spector, I. m., 2.
62 Az 1910. évi június hó 21-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója, VII., Athe- naeum, Budapest, 1911, 479–480.
63 Állami költségvetés a magyar szent korona országai részére az 1911. évre, Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest, 1910, 200; Állami költségvetés a magyar szent korona országai részére az 1912. évre, Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest, 1911, 214; Állami költségvetés a magyar szent korona országai részére az 1913. évre, Magyar Királyi Állami Nyomda, Buda- pest, 1912, 230.
64 Felekezetünk államsegélye, Egyenlőség 1914. március 22., 5.
65 Kiss Arnold, Heltai Ferenc, Egyenlőség 1913. február 16., 1–2; Zsidó államtitkár, Egyenlőség 1913. május 11., 1–2; Lakatos László, Vázsonyi Vilmos, Egyenlőség 1917. június 16., 1–2.
diszkriminációja nem szűnt meg, a kongregációk befolyása a közoktatásban nem csökkent, a falusi zsidó kiskereskedők sorait az államilag támogatott fogyasz- tási szövetkezetek tovább ritkították, és noha az agráriusok súlya a képviselőház kormánypárti többségében jelentősen mérséklődött, egyes ellenzéki képviselők antiszemita tirádái nemcsak a szinte teljes ellenzék körében, de a munkapárti padsorokban is nehezen palástolt tetszést arattak.66
Egyszóval a neológ értelmiség szemében az alapprobléma nem változott:
keresztény honfitársaikkal a zsidók csak papíron voltak egyenlőek. Amint írta 1912-ben Weiszburg Gyula, a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára az általa szer- kesztett Hitközségi Szemlében: „Hogy a zsidók egyenjogúsága tulajdonképen hazugság, hogy ezt, különösen finomabb, ideálisabb követelményeiben, soha- se is kezdték komolyan venni, se nem új, se nem merész állítás; azt a minisz- terelnöktől az utolsó falusi bakterig, a zsidó főrendiházi tagtól a legtollasabb pajeszű chevra sameszig mindenki tudja.”67 Ha állampolgári kötelességek telje- sítéséről van szó, az állam követelőző a zsidókkal szemben, vélekedett 1917-ben Mezey Ferenc, a Magyarországi Izraeliták Országos Irodának ekkor már al- elnöke, ám ahol jogokat kéne biztosítania, „ott a zsidók jogait vagy teljesen megvonja, vagy látszat szerint adja meg, vagy olyképpen nyirbálja körül, hogy a jogegyenlőség eszméje pirulva vonul félre”.68
A neológ értelmiség érzelmi hangulatát tekintve, ezeket az éveket a re- ményvesztett kiábrándultság és a dühödt felhorgadások váltakozása jellemezte.
Az előbbire az Egyenlőség formailag legrendhagyóbb vezércikkét idézném.
Szabolcsi Miksának ez az 1912 őszén megjelent tanmeséje egy fiatal magyar zsidó elképzelt életútját mutatja be. Miután a világi kultúra iránti érdeklő- dése miatt kidobják a jesivából, a fiatalember beleveti magát a modern életbe,
„az elmagyarosodott kultúrzsidóság jelesévé válik”. Ám társadalmi felemelke- désének minden fontos szakaszánál beleütközik a többségi társadalom ellen- ségességébe, míg elkeseredésében egy nap hajdani mesterének, a jesivát vezető rabbinak írt, Szabolcsi által „idézett” levélben kiönti a lelkét:
66 A következő cikkek a témákban megjelent írásoknak elsősorban hangnemük vehemenciája miatt választott illusztrációi. Az állami diszkriminációról: Glosszák a hétről, Egyenlőség 1911. szeptember 10., 4–5; A miniszterelnök utálja az antiszemitizmust, Hitközségi Szemle 1911/9., 291–292; Gábor Andor, Levél a zsidó atyához, Egyenlőség 1912. augusztus 18., 8.
A kongregációknak a közoktatásban tapasztalható befolyásáról: Idem [Mezey Sándor], Iskolák, Egyenlőség 1911. február 12., 6–7; Mezey Sándor, Megint az iskolák, 3–4; Kecske- méti Vilmos, Kongreganisták portyázó úton, Egyenlőség 1911. szeptember 10., 3–4. A falusi zsidó kiskereskedőket tönkretevő szövetkezetekről: Weiszburg Gyula, Kelő-szálló remények, Hitközségi Szemle 1911/11., 318–320; Blau Lajos, A zsidók a gazdasági életben, Magyar- Zsidó Szemle 1913/1., 16. A képviselőház reakciójáról a pártonkívüli 48-as Polónyi Géza többórás beszédére: A tisztelt házból, Egyenlőség 1911. április 11., 4–5.
67 Weiszburg Gyula, Jogfosztás rendszerrel, Hitközségi Szemle 1912/ 9., 189.
68 A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése, Társadalomtudományi Tár sa- ság, Budapest, 1917, 23.
Nem akarnak bennünket. Mi igenis örömest közeledünk feléjük és mikor azt hisszük, hogy elértük őket, visszalöknek, csúffá tesznek. […] Soh’sem fogjuk megnyerni tetszésüket. Nektek [mármint az ortodox zsidóknak] azt mondják, miért nem magyarosodtok, míg bennünket [vagyis a neológokat] azért nem szeretnek, mert, mint ők mondják, a magyar kultúrát magunknak foglaljuk le.
Ott azt mondják, a zsidók miért csupán csak kereskedők, máshol az a nagy baj, hogy a zsidók a többi pályákat is ellepik. Bármit cselekedjünk, szerintük nem jól cselekszünk, s ha még oly dicső dolgokat művelünk, nem tudják leküzdeni ellenszenvüket.69
A dühös kifakadásokat szintén csak egy példával illusztrálnám. Az első világ- háború kitörésének napjaiban egy fiatal zsidó középiskolai tanárjelölt, akinek értésére adták, hogy keresztlevél hiányában ne reménykedjen kinevezésben, öngyilkos lett. A tragédiáról vezércikkben beszámoló fiatal ügyvéd, Mezey Sándor minden korábbinál indulatosabban reagált:
Az állam, azáltal, hogy a tanulást önnek és társainak lehetővé és könnyűvé tette:
rávitte és rábíztatta önt egy pályára, melyen támogatásával boldogulást ígért és boldogulás helyett a revolvergolyót nyújtotta önnek, csak azért, mert ön zsidó, semmi másért, csak azért, mert zsidó. […] Önnek nyomorognia kellett, mert zsidó volt, nem kapott állást, mert zsidó volt és meg kellett halnia, mert zsidó volt. […] Ön már bizonyára megbocsátott a túlvilágon ennek az államnak és ennek a társadalomnak, mely az egyenlő jog alapján levitte volna önt ágyútölte- léknek a szerb csatatérre, de az egyenlő jog alapján nem adott az ön zsidó kezébe kenyeret. És bocsásson meg nekünk is, akik a polgári jogoknak, és mert élünk, az élet jogainak fanatikusai vagyunk, s mert az ön sírja előtt, mikor búcsúzóra nyújtjuk, keményen és elkeseredetten ökölbe szorul a kezünk.70
Balra át
A századforduló polgári radikálisaitól a marxista történetírás által átvett, majd tőlük az utóbbi időkig átörökített klisé szerint a hagyományos elithez legalább a közéletben hasonuló – kimondva-kimondatlanul zsidó – polgári középosztály a politikában sem fordult szembe ezen elittel, elismerte elsőségét, hozzá igazo- dott.71 A neológ értelmiség esetében ez bizonyíthatóan nem így történt. Amint
69 Szabolcsi Miksa, Az utolsó lecke, Egyenlőség 1912. október 8., 1–4.
70 Idem [Mezey Sándor], Beszélgetés egy halottal, Egyenlőség 1914. július 26., 2.
71 Biró Lajos, A sajtó lélektanához. Második és befejező közlemény, Huszadik Század 1908/4., 447; Ady Endre, Bejelentés és rövid elmélkedés a magyar polgárságról, Népszava 1912. szep- tem ber 8., 7; Lakatos Ernő, A magyar politikai vezetőréteg 1848–1918, [Szerző kiadása],
láttuk, a kormány kemény bírálatától sem fogta vissza magát. Ám szembefor- dulása a hagyományos elittel az alkalmi bírálatnál jóval tovább ment.
Az 1880-as években már megmutatkozó, majd az 1900-as évektől mélyülő és állandósuló csalódás hatására, amiért a remélt és elvárt tényleges jog- és esély- egyenlőség nem valósult meg, a neológ értelmiség a kiutat és megoldást az ország demokratizálódásában jelölte meg. Liberális hitvallása az 1900-as évek első felé- től mindinkább eltolódott a ténylegesen demokratikus politikai berendezkedés szorgalmazása felé, ami legegyértelműbben az általános titkos választójog beve- zetésének sürgetésében nyilvánult meg. A Khuen-Héderváry-kormány felállása- kor, 1910 januárjában az Egyenlőség már „legszélsőbb demokráciát” követelt,
„radikális”, illetve „gyökeres” reformokat.72 Ekkor már két évtizede méltatta a magyarországi munkásmozgalmat, illetve általánosságban a szocializmust.73
A neológ értelmiség 1918 végén egy emberként támogatta az őszirózsás forradalmat. Jelzésértékű, hogy az Egyenlőségnek a forradalom után megjelenő első vezércikkét nem a hetilap szerkesztője vagy valamelyik belső munkatársa jegyezte, hanem az író Biró Lajos, a Károlyi-kormány külügyi államtitkára.
Nyitó mondatában egy „régóta szükséges belső átalakulás”-t ígért.74 Joggal bíz- hatott benne, hogy egyetértő fülekre talál.
Budapest, 1942, 73; Lederer Emma, A magyar társadalom kialakulása a honfoglalástól 1918-ig, Népszava Könyvkiadó, Budapest, [1947.], 170; Horváth Zoltán, Magyar század- forduló. A második reformnemzedék története (1896–1914), Gondolat, Budapest, 1961, 55;
Dolmányos István, A magyar parlamenti ellenzék történetéből (1901–1904), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963, 20; Hanák Péter, Vázlatok a századelő magyar társadalmáról = Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1975, 369, 371; Hanák Péter, A lezáratlan per. A zsidóság asszimilációja a Monarchiában, Jelenkor 1983/5., 458;
Vermes, I. m., 174; Hanák Péter, A közép-európai háromszög. A zsidóság kulturális szerepe Bécsben, Budapesten és Prágában, Kritika, 1997/11., 4; Fónagy Iván, Modernizáció és polgá- rosodás. Magyarország története 1849–1914-ig, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2001, 177.
72 Mezey Sándor, Programm-várás, Egyenlőség 1910. január 23., 1–2.
73 Ugyanaz, A gyűlölet tábora, Egyenlőség 1890. május 2. 1–4; Leopold Gusztáv, Szoczia liz- mus és antiszemitizmus, Egyenlőség 1897. április 4., 4; Erdősi Dezső, Szocziáldemokráczia, Egyenlőség 1902. április 13., 3–4.
74 Biró Lajos, A magyar zsidókhoz, Egyenlőség 1918. november 2., 1.
Magyar-zsidó identitásminták
RÁCIÓ KIADÓ Budapest, 2019
Szerkesztette:
Dénes Iván Zoltán
A borítót Alexander Bernát fotója (MTA Könyvtár és Információs Központ engedélyével, Kt. Ms 2393/47, digitális utómunka: Kurucz Ádám)
és Marczali Henrik fotója (Marcali Múzeum gyűjteménye, digitális utómunka: Ilácsa József) felhasználásával Arany Imre tervezte.
© Marczali Henrik Kutatócsoport, Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, MTA BTK Filozófiai Intézete
© Ráció Kiadó
Lektor: Kecskeméti Károly, Kovács Gábor
Marczali Henrik Kutatócsoport, Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, – MTA BTK Filozófiai Intézete
Marczali Henrik Kutatócsoport, Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem kiadványa
Előszó 7 Bevezetés 9
Identitásminták
HUSZÁR MIHÁLY
Marcali első rabbija, Morgenstern/ Marczali Mihály élete,
identitásának tényezői és kapcsolati hálója 13 DÉNES IVÁN ZOLTÁN
Mitől zsidó egy magyar tudós?
Marczali Henrik magyar-zsidó identitása 42 PEREMICZKY SZILVIA
Identitás az irodalomban
Ormódi Bertalan, Kiss József és Makai Emil munkássága
és költői személyisége 68
Helyzetértékelések, stratégiák, útkeresések 1.
KONR ÁD MIKLÓS
A dualizmus mint magyar zsidó aranykor?
Kortárs zsidó helyzetértékelések 93
ZIMA ANDR ÁS
„Mit követel tőlünk a jelen?”
Modern zsidó integrációs stratégiák a 19–20. század fordulóján
Magyarországon 109 SCHWEITZER GÁBOR
A haladó/neológ rabbiság útkeresése a 19–20. század fordulóján A győri rabbiértekezlettől az Országos Rabbiegyesület
megalakulásáig 132
Helyzetértékelések, stratégiák, útkeresések 2.
ZÓKA PÉTER
Alexander Bernát a Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusán 151 TURBUCZ PÉTER
Alexander Bernát és Marczali Henrik nézetei a nagy háborúról 161 VARGA PÉTER ANDR ÁS
Alexander Bernát és tanítványi köre mint filozófiatörténet-írási
probléma 226
Szerzőink 253 Névmutató 257
