Gyerekhistória

Lipót, a belgák nemrég elhalt királya, midőn Meunier Brüsszelben kiállított alkotásait végig- nézte, felkiáltott: „Hiszen ez szociálista!"

Reinhold Begas, a berliniek és fejedelmük elkényeztetett, öntelt művésze, a „német Michel- angelo", nem akarta látogatását fogadni.

De Rodin, ki bizonyára van olyan művész, mint Begas és van olyan müitész, mint Scheff- ler, a Plume Meunier-köny vébe, melybe művész- kortársak oldalakat irtak, csak ennyit írt:

„Constantin Meunier est un homme admi- rable. Il a la grandeur de Millet. C ' e s t u n d e s p l u s g r a n d s a r t i s t e s d u s i è c l e " .

Skicc.

Irta: Radványné Ruttkay Emma.

S

Piros az arca, mintha élne, S csodás festékek keveréke Tengerszineket szórt szemébe . . . Ruhája bontva: keblehalma, Az életforrás, látható,

S a karminos bimbót szájába véve Anyjára néz az apró bambino.

Tele az utca csillogással Kenyérkutató bús nyomorral, És mennyi átok, mennyi jaj!

De valamennyit túlkiáltja Egy búsan feltörő sóhaj.

— Rongyos ruhában, vézna koldusasszony Irígy szemekkel nézi a Madonnát

S hiába nyomja vánnyadt kebléhez Éhségtől siró kis porontyát;

A gyermek rátekint a kirakatra:

A teltkeblű madonna ránevet S a beteg, száraz koldusasszony Könnyes szemmel viszi sietve A sóvárszemű, éhes g y e r m e k e t . . . 223

Gyerekhistória

I r t a : Kanizsa István.

I.

(Alkonyat. Vidéki város. A nap pirosra festi a házakat. Egy félig nyitott ablak előtt egy tizenhat-tizenhét évesnek látszó barna fiú áll, hona alatt egy csomó könyv. Az ablak mögött egy szőke kis leány ül. Sápadt arc, megnyúlt vonások, finom, fehér teint.)

A f i ú : Margit, hányadszor vagyok ma itt ? Harmadszor, negyedszer ?

M a r g i t : Nekem egészen más jár a fe- jembe. Tudja, mi van ma ?

A f i ú : M a ? Ugyan m i ?

M a r g i t : Ez nem szép magától. Hát így tartja emlékezetében azt a n a p o t amikor meg- ismerkedtünk ? Ma van három hónapja.

A f i ú : Óh Margit, sohasem fogom elfelej- teni. Soha, soha, sohasem. Mily szép volt maga ? Emlékezik még ? Mintha még most is előttem volna! Mintha még most is látnám azt a kis, könnyű csipkeruhát, ami magán volt. Óh, hogy feledhetném el azt a napot!

Azt a percet, amikor szerelmes lettem. Maga ott fenn ült a karzaton és énekelt. Istenem, mily áhítatosan énekelt! Én lenn voltam s ahelyett, hogy imádkoztam volna, magát néz- tem. És éreztem, hogy ez több, mint imádság.

Mily különös érzések leptek meg, forróság és fájdalom, s o h a s e m éreztem még olyat addig.

Alig vártam, hogy vége legyen a misének.

Rohantam ki maga után. De maga akkor már hintóban ült. Akkor láttam először és útóljára az utcán magát. Miért nem jön ki a z ó t a ? Miért ül mindig itthon ? Mit adnék, ha egyszer sétálni mehetnénk! Miért nem jön el egyszer velem? Mondja, feleljen, Margit!

M a r g i t (lehajtja fejét. Talán egy könny is csillog a s z e m e alatt).

A f i ú : És aztán megismerkedtünk. Alkonyat volt, éppen mint most. Követtem a hintót, amely magát vitte. Mire ide értem, a hintó már üresen állt a kapu előtt s magácska itt volt az ablakban. Épen mint most. Milyen szép volt minden! Milyen más minden! Vörös sugarak húlltak mindenfelé. Mintha rubintrudak lógtak volna a fákon. A maga hajában is rubint csillogott. Óh Margit, mit tudok én adni

224

magának azért a nagy boldogságért, ami akkor szakadt rám ? ! Tudja, úgy sírtam mint egy gyerek. Sírtam mikor elváltunk, sírtam egész éjszaka. Többet oly boldog nem leszek soha. De mégis 1 Egyszer talán még boldo- gabb is leszek.

M a r g i t : Mikor?

A f i ú : Amikor kijön egyszer az utcára. A sétatérre vagy akárhová. Amikor odaborúl- hatok a maga kis lábai elé, megfüröszthetem őket csókjaimban és könnyeimben. Margit, jöjjön ki egyszer! Margit miért olyan kegyet- l e n ? Maga nem szeret engem.

M a r g i t : Ne beszéljen így, mert megszakad a szivem.

A f i ú : Óh, a maga kis lábai! Hogy szeret- ném megcsókolni őket. Milyen cipőt hord ? Félcipőt? Magas s a r k ú t ?

M a r g i t : Magas sarkot, nagyon magas sarkot.

A f i ú : Ma három hónapja tehát. Hogy múlik az idő ? Mikor elváltam magától, határo- zottan részeg voltam. Támolyogva indúltam el, megöleltem minden fát, érthetetlen szavakat suttogtam hozzájuk. Láttam magát, álmaim királynőjét, rózsatrónuson ülve, felhők között.

Mosolygott, olyan szeliden, ahogy más leány nem tud mosolyogni. Odaborúltam lábaihoz és ezt az édes két kis párányi lábat csókol- tam, csókoltam hosszan, sokáig, talán örökre tartó szenvedéllyel. Azóta álmok ölén látom ezt a két kis pillangó lábacskát, szívemben érzem könnyű lebegésüket, irigylem a port, ahová finoman remegő lépésük esik. Nevessen ki, de én imádom a maga lábait. Soha sem láttam még őket s talán ép ezért gondolok reájuk annyi babonás áhítattal mint a hindu a bálványistenére. Egyszer, emlékszem rá, mint a bolond futottam el miattuk hazulról, egészen magamon kívül. Olvasta az Anyégint?

Én nem bírtam magammal, mikor ebben arra a helyre bukkantam, ahol a költő kedvese lábacskáiról énekel. Azóta folyton fülemben csengenek ezek a sorok. Ez az én imádsá- gom. Figyeljen c s a k :

Két kis lábra gondolok mégis Lázverte éjen, bús napon, Örökre-örökre: e két kis Lábacska üdvöm s bánatom.

225

Ah, hol, ah, hol, mikor felejtem Isteni lábacskáidat,

Mely pusztában, mily kikeletben Mosolyogva járkálsz e z a l a t t ! ? . . . S z é p !

M a r g i t : Maga nem normális. Higyje el.

Van valami magában, ami megijeszti az em- bert. Maga rajong.

A f i ú : Én imádom magát. Imádom a haját, mikor maga a könyv fölé hajolva ül benn, az asztal mellett. Egész sötét van és a lámpa fénye pirosan szűrődik át a haján. Tudja, oly szép ez. Nem látok magából többet, mint néhány fürtöt és a homlokából egy kis fehér- séget. I m á d o m . . . De miért olyan szomorú m a g a ? Valami sápadtság ül az arcán. Még amikor mosolyog is és ez a mosoly mint egy rejtelmes, bűvös szivárvány lebeg ajkán, még akkor is befátyolozza tekintetét valami nem földi szomorúság. Margit, én meg akarom csókolni magát. Én meghalok, ha nem csó- kolhatom meg magát. Lábai elé akarok borulni és ott zokogni el szerelmemet. Szólt valamit, Margit ?

M a r g i t : Nem!

A f i ú : Legjobban a lábait imádom. Magá- nak el kell jönnie. Maga nem lehet oly szín- telen. Holnap a sétatéren találkozunk. Mondja, hogy igen, mondja, mondja hát!

M a r g i t : Nem lehet, ne kívánja ezt.

A f i ú : Jó, hát tudja meg, hogy maga egy kö- zönséges, mindennapi lány. Aki többre becsüli saját magát mindenkinél. Önző, önző, ö n z ő ! Attól fél, hogy meglátja valaki, amikor velem találkozik. Hja, az etikett! (Nevet.) Persze az a fő. Hogy én szeretem, hogy én elepedek magáért, h o g y . . . Eh, hagyjuk ezt! Nem érdemli meg, hogy magával szóba álljak. Hogy én így szenvedek, igen, hogy én így szenvedek, az mind mellékes. Az a fő, hogy meg ne lássa a . . .

M a r g i t : Hallgasson, az istenre kérem, hall- gasson. Elmegyek egy feltétel alatt. Ha meg- esküszik . . .

A f i ú : Esküszöm!

M a r g i t : . . . arra, hogy tíz óra előtt nem megy ki a sétatérre. És arra is, hogy utána ép úgy fog szeretni, mint eddig.

A fi ú (Odarohan. Megkapja a leány kezét és csókolja.): Margit, Margit, mily boldoggá 226

tesz. Eljön tehát? Kijön végre ebből a nagy, ebből a szomorú lakásból? Óh, édes Margi- tom, mily jó vagy, mennyire imádlak. Hogy megesküszöm-e? Esküszöm mindenre, ami lüktet és él bennem, esküszöm az életre, az istenre, hogy csak magát, örökre magát fogom szeretni. Eljön?

M a r g i t : Igen. (Sirni kezd.)

A f i ú : Ne sirjon, egyetlenem. Maga azt hiszi, hogy ez valami szégyenletes dolog?

M a r g i t : Maga engem meg fog vetni.

A fiú: Holnap tízkor tehát!

M a r g i t : De előbb nem egy perccel sem.

És ne csodálkozzék, ha én egy nagy kendőbe leszek burkolva egész a lábamig. Fázni szoktam.

A f i ú : Érzem, nem birok magammal. Az éjjel aludni sem fogok tudni az örömtől. Isten vele! Margit! Margit! (Elrohan.)

II.

(Sétatér.)

A f i ú (egy pad előtt türelmetlenül fel- és alá sétál): Eljön ? Nem jön el ? Szegény, hogy félt! Milyen s z e m é r m e s ! Óriási áldo-

zat volna tőle, ha eljönne. Óh iste- nem! Mily boldog volnék. Ide ülne a padra. Ide elém! Erre a helyre. Én letérdelnék előtte. Átölelném kis lábait és elmondanám a vallomásomat. Váj- jon, nem felejtettem-e e l ? (Elővesz egy papirost és olvassa.) „ . . . és engedje meg, hogy kis lábait egy forró csókkal illessem, egy forró csókkal, mely akár szerelmi vallomás, akár bánatom bizonysága . . Ó h istenem, hogy lüktet a halántékom. Eljön-e?

Ide, ide fogja tenni kis lábait. Itt, itt fogom megcsókolni. Tíz óra lesz. Miért is kívánta, hogy ne jöjjek előbb ? Én nem birtam otthon maradni. Ha meg- pillantom, ide ülök a padra. Kezemre hajtom a fejemet, hadd lássa, hogy szomorú vagyok és róla álmodom.

Margitom, mily boldogság. A szívem megreped a nyugtalanságtól.

(Egy szomszéd toronyban három- negyed tízet üt. Ebben a percben valami fehérség villan meg a bokrok között.)

227

A f i ú : Margit jön! Istenem! (Leül a padra.

Fejét tenyerébe hajtja. Könnyei ömlenek a bol- ságtól. Lecsukott szemein keresztül érzi a fényt, amely a leány bájos tekintetéből feléje árad. Ajkán a szerelmi vallomás első szavait érzi. Ebben a pillanatban egy édes hang csen- dül meg a közelében. A fiú felkapja fejét és a következő pillanatban úgy érzi, hogy egy óriási kalapács sújt le rá. Érzi, hogy omlik össze, hogy lesz mindig kisebb, kisebb, hogy lesz semmivé szörnyű súlya alatt. Ott áll Margit, karján egy nagy kendővel és szörnyű- s é g : az egyik lába rövidebb mint a másik.

Széles, parafatalpú, idomtalan nagy cipő van a lábán. Amint megmozdúl, biceg és húzza maga után a lábát. Szomorúan sírva fakad.)

A f i ú (Érzi, amint egy láthatatlan kéz éles kést döf a mellébe. Felsikít. Mire magához tér, az óra fél tizenegyet üt. Margit nincs sehol. Az eső szitálni kezd.)

A f i ú ( c s e n d e s e n ) : Elment. Elment. Örökre elment.

Pechán József festménye

FALUSI UTCA

228