T Ü K Ö R
A költészet varázsa
Régi közhely, hogy. a verses beszéd szavakkal űzött mágia, de amilyen könnyedén szoktunk beszélni arról, hogy ez vagy az a költemény szép vers, nagy vers, annyira nem tartjuk fontosnak, hogy értékelő megállapításunkat racionálisan is igazoljuk. Ez természetes is, mert ha — bűvös áramütésként — megéreztük a vers varázslatos erejét, már »telített« állapotban is vagyunk, azaz az érzéki kielégülésen keresztül valami egészen értelmesnek, egészen tartalmasnak az érzése is elönt bennünket. Máris ott vagyunk tehát, hogy az igazi vers mágiája abban áll, hogy valami mélyen lényegesről, azonnali hatás- sal, meg tudja mondani, hogy — valóban lényeges. A lényeg — eszrpei mon- danivalónak is szoktuk mondani — egyszerre akar megmutatkozni,' minde- nestül, egész súlyával, és várja a bűvös szót, mely egész telítettségében meg tudja idézni. Nem kell arra gondolni, hogy ez a lényeg metafizikus értelem- ben van meg, de a kimondás, a megidézés pillanatában mégis a legegészebb formájában akar megmutatkozni. Nem »örök« mondanivaló, de — most és itt — mégis a legteljesebb mondanivaló. Épp ezért a jó versben valamikép- pen minden benne van, amit abban a pillanatban valamilyen jelenségről mondani lehetett. Az »objektív valóságot« nem tartalmilag szüli meg a költő,/
mondjuk úgy, nem anyagában, de mindenesetre megszüli formailag. Ami van,|
kétségkívül objektíve és teljesen van meg, de arra vár, hogy megszüljék, megláttassák, mégpedig egyszeriségében, teljességében. Életet nyílván nem lehet »formátlanul«, darabokban szülni, és ilyen értelemben a forma-adás, a jó versnél, a végső esztetikai lehetőséget is jelenti.
A költő tehát nem olyan bűvész, aki a semmiből teremt, mégis végte- lenül fontos, hogy hogyan csinálja, amit csinál. Ez nem ellenkezik a marxista Esztétika alaptételével (az irodalom a valóság tükrözése a nyelvi kifejezés sajátos eszközeivel), sőt mivel a művészi tükörnek többet kell mutatnia a valóság felületi képénél, egyáltalán nem tekinthetjük a költő tükröző egyé-
niségét mellékes dolognak, mert hiszen mit érne az olyan tükör, mely a való- ^ ságból ugyanazt mutatja, amit tükör nélkül is látunk belőle? Persze, a művé- szi tükör nem magából, hanem magán keresztül tükröz. Az alap, a valóság' objektív ereje, szóval a kor ösztönző, sugalló ereje olyan mértékben jelent- kezik, hogy a legszubjektivebb reagálásokat is mederben tudja tartani. Ez vulgárisan annyit jelent, hogy lényeglátó, lényegmegérző, kozmikus életérzés nélkül nem lehet mágikus, megidéző erejű szavakat mondani7~»En nem bű- vésznek — mindennek jöttem« — mondja Ady is, és ez.a mondás pregnáns foglalata annak az igazságnak, hogy a nagy költők a teljes sugalmazottság, a végleges izgatottság állapotában vallottak korukról. Ahhoz, hogy világíthas- sunk, mindenestül égnünk, kell. Az igazi költő ég is, és ez az égés nemcsak a fűtőanyag kalória-mennyiségét jelzi, hanem azt is, hogy a költő a kalória- mennyiséghez méltón tud lángra kapni. Az égés hőfokán, mint szubjektív tüneten keresztül így. mérhetjük meg az igazi költőben a kor objektív prob- lematikáját, világnézeti, életértelmezési, minden embert érintő kérdéseit.
Ügy gondolom, hogy ezek előrebocsátása nem volt felesleges, hiszejg;
ezek a gondolatok beletorkollanak napjaink irodalom-politikai és irodalom-' elméleti kérdéseibe. A sokat hánytorgatott lírai sematizmus vájjon mi mást jelent, mint az objektív tényekhez, a külvilághoz való izgalom nélküli, tehát
7 költői értelemben »formátlan« odatapadást? Az ennek visszájaként jelentkező ' ellensematizmusban pedig nyílván megint a tartalom, az objektiv társadalmi
mondanivaló elhanyagolása jelentkezik, a szubjektív formaadás »fontosabb- volta miatt.
Ha nem akarunk a felületen maradni, a kérdést nyílván történetileg"
kell néznünk, de elég lesz, ha csak XIX. századi líránk nagyjait vesszük szemügyre, mert kétségtelen4, hogy ez a század volt történetünk legizgalma- ' sabb százada, helyesebben ennek a századnak az izgalmai utórezgéseikkel
még az idegeinkben élnek.
Vörösmarty költészétében még ma is töretlenül megérezzük a reform- kor végleges izgalmait, ahogy töretlenül varázslatosnak érezzük formateremtő erejét is. Vörösmarty — a szó legmélyebb értelmében — programköltészetet művelt, de ez nem jelentette azt, hogy egyéniségének háttérbe kellett emiatt , szorulnia. Az a felfogás, mely benne a koszorús költőt, a reformkor építő, pozitív/szellemű programadóját, illetve' a belső világába menekülő pesszi- mista • rémlátót szembeállítja egymással, ma már álproblémának bizonyult."
Programköltő volta nem jelenti a reformkor konkrét tennivalóinak pedáns versbefoglalását, hanem sokkal inkább- annak az erkölcsi izgalomnak a vi- lággá .kiáltását, mely az új honfoglalás révületében olthatatlan tűzként égette agyát, szívét, minden idegsejtjét. Egyéniségét azzal áldozta fel, hogy odaadta fűtőanyagnak egy minden magánügynél ezerszer fontosabb ügy diadaláért:
-Mért. még neked virulnod kell, oh hon, fölül időn és minden sorsokon.«
Pésszimizmusa éppen abból eredt, hogy az új honfoglalás feladatát nagyobb- nak érezte osztálya és a maga emberi erőinél. Az ősi dicsőség elmúltával mi dicsőség maradhatott még a nemesség számára? Nemcsak a bűnei lázadtak a fejére, hanem az. erényeivel sem tudott már semmire se menni. A heroikus nemesi életeszmény még utoljára hősieset produkál Vörösmartyban: az élet- egészének értelmezésével, a yégső dolgok látnoki megragadásával próbálkozik meg. Akik reálisan mindent eljátszottak, a halálossá vált játékban filozófu- sokká válnak: belenőttetik a maguk múló életét a végtelen jövőbe.
Petőfibén ez a kozmikus izgalom a másik oldaláról mutatkozik meg.
Vörösmartyék csak önmaguk ellen csinálhattak forradalmat, ezért vált ez a nemesi forradalom a lelkiismeret, a tépelődés, a dolgok végső mérlegelésének forradalmává. Petőfi mások ellen hirdetett forradalmat, azok ellen, akik út- jában állták annak, hogy az élet a maga teljes szépségében azok-számára is kivirágozhassák, akik az életet még a naiv elfogadás örömével tudták élni.
Petőfi az élet nevében hirdetett forradalmat, nem erkölcsi, de társadalmi forradalmát, nyilván azért, mert hitt abban, hogy a társadalmi forradalom győztesei azzal, hogy levegőhöz és napfényhez jutnak, egyúttal belépnek a paradicsomba is. Petőfi szemében a forradalom az a lángpallos, mely az élet paradicsomának bitorlóit a pokolba zavarja. Ezért ítélkezik felettük a tiszta lelkeknek jogos könyörtelenségével. De 'nemcsak ítélkezik, hanem himnuszt is intonál, a szabadság ígéretföldjének lázában indulókat ír, hogy siettesse az ígéret-földje felé menetelőket. Ezt úgy tudja elérni, hogy nyelvében benne van a tömegek hitének minden határozottsága, világossága, azonnal ható ereje. Petőfi — a nyelvújítás nagy vajúdásai után •— megint olyan költő, aki a nyelv objektiv erejével hat, nyilván azért, mert a tqrgvi valócág- és a szub- jektív formaadás tökéjetes adekvániój^ról wan nála g-7<s Petőfi verse, mint forma, esztetikai jelenség, nem probléma, kép és nem konstrukció, született., és nem dajkálták világra.
38
A d y f e l l é p é s e k o r P e t ő f i n e m z e d é k é n e k f o r r a d a l m i , életigenlő o p t i m i z - m u s a m á r r é g ' e l a p a d t : » k i n c s t á r i « o p t i m i z m u s l e t t belőle, m e l y b ő l csak m e g - n y u g t a t ó v e r s e s b e s z á m o l ó k r a f u t o t t a a P e t ő f i — A r a n y e p i g o n o k » n é p i - n e m - zeti« l í r á j á b a n . A kiegyezés u t á n i é v t i z e d e k b e n m i n d e n elszivárgóit é s . m e g - r o m l o t t , v a g y n é h á n y n a g y l á z a d ó b a n ö n e m é s z t ő l á n g k é n t l o b b a n t el, a m i P e t ő f i é k e t m i n d e n t elsöprő f o r r a d a l o m r a ihlette. De n e m c s a k a 48-as e s z m é k c s ú f o l ó d t a k m e g , h a n e m — v a g y é p p e n e z é r t — az élet m a g a is p r o b l e m a - t i k u s s á v á l t . A d y m é g m i n d i g P e t ő f i n e m z e d é k é n e k t á r s a d a l m i p r o g r a m j á é r t a k a r t f o r r a d a l m a t csinálni, de m á r P e t ő f i hite, s u g á r z ó o p t i m i z m u s a n é l k ü l . A d y n a k ' e g y s z e r r e volt p ö r e az ú r i M a g y a r o r s z á g g a l , de m a g á v a l az élettel is, és ebből a. t r a g i k u s p á r h u z a m b ó l élete végéig n e m t u d o t t k i k e v e r e d n i . A d y i n d i v i d u a l i s t a — az i n d i v i d u a l i z m u s v é g l e t e s ö n i m á d a t á v a l —, de u g y a n a k k o r szocialista is, a szónak a b b a n az é r t e l m é b e n , h o g y végletes i z g a l o m m a l t u d r e a g á l n i a , m a g y a r é l e t n e k m i n d e n i n d i v i d u a l i z m u s t t ú l o r d í t ó t á r s a d a l m i , köz- életi k é r d é s é r e . A z »Élét« f e j e d e l m e k é n t bővebb, b á t r a b b ; t e l j e s e b b életet h i r - d e t e t t meg, a » v é r és a r a n y « költői m a n i f e s z t á c i ó i b a n , egy m ű v e l t e b b , h a l a d o t - t a b b p o l g á r i é l e t f o r m a n e v é b e n , de n e m volt elég v a k és ö n i m á d ó ahhoz, hogy m e g n e érezze: ezzel a »színekkel t a r k á i t semmivel«, az Ö s - k a j á n n a l való v i a s k o d á s a i v a l n e m t u d bele n ő n i a » j ö v e n d ő f e h é r e i n e k « életébe. A d y az indi- v i d u a l i s t a élet ü s z k ö s r o m j a i n , c s ö m ö r é n és ú t á l k o z á s á n át é r k e z i k el azokhoz, a k i k » f r i s s e k a v é r b e n , n a g y o k a hitben«, de e g y b a l j ó s l a t ú élet ízeivel a szá- j á b a n , h o g y a n is f ú j h a t t a v o l n a m e g a föltámadás. t r o m b i t á j á t P e t ő f i g y a n ú t - l a n v a l ó s á g e l f o g a d á s á n a k s z e l l e m é b e n ? A s i e t t e t e t t élet h a l á l r a sebezte A d y n e m z e d é k é t : r é m e k e t l á t t a k , ahol g y ö n y ö r t k e r e s t e k , és halálos i z g a l m u k b a n , b a l s e j t e l m e i k b e n , r é m ü l d ö z é s e i k b e n és m e g c s a l t s á g u k d ü h é b e n hogy is tolul- h a t t a k v o l n a s z á j u k r a olyan n a p s u g a r a s a n világos, erőt, biztonságot sugárzó szavak, m i n t P e t ő f i é r e ?
A d y s z i m b ó l u m o k b a n szeretett beszélni, és ez a leglogikusabb, l e g t e r - m é s z e t e s e b b dolog: a s z i m b ó l u m b a n a n y e l v i k i f e j e z é s n e k é p p e n olyan vég- letes i z g a l m a él, n p n t a m i l y e n végletes izgalom f ű t ö t t e a költő életét. A szim- b ó l u m v a l a h o g y » t e r m é s z e t e l l e n e s « kép, m e r t é p p azt m u t a t j a p r o b l e m a t i k u s - n a k , a m i t •— k é p i s é g é v e l — a z o n n a l m e g i o g h a t ó v á , szemléletessé k e l l e n e t e n n i e . A s z i m b ó l u m o t m a g y a r á z n i kell, viszont k é p e t m a g y a r á z n i kissé k é p - telen d o l o g n a k látszik. A k é p i n k á b b csodálkozásra ösztönöz, m i n t m a g y a r á z -
g a t á s r a . - . És mégis, ez a képiség, ez a v e r s e s f o r m a p o n t o s a n m e g f e l e l t e g y olyan
k o r f o r m a n y e l v é n e k , m e l y n e k a valóság a f e j é r e lázadt. A s z i m b ó l u m csak v u l g á r i s s z ó h a s z n á l a t t a l m o n d h a t ó j e l k é p n e k , m e r t n e m h e l y e t t e s í t h e t ő a jel- k é p e z e t t v a l ó s á g - e l e m e k k e l . A s z i m b ó l u m mögöttes izgalmakat jelez, azt, hogy a valóság- b a l j ó s l a t ú a n m á s , m i n t a m i n e k látszik, és .ez p o n t o s a n m e g f e l e l az é l e t é r z é s é b e n m i n d e n e s t ü l m e g b o l y g a t o t t , a p u s z t u l á s p e r m a n e n s izgalmai
k ö z t őrlődő polgári t á r s a d a l o m s z e m l é l e t m ó d j á n a k . 0
A s z i m b ó l u m végletes i z g a l m a k a t jelez, d e é r d e k e s , h o g y A d y éppen ezzel a v é g l e t e s i z g a l m á v a l n ő t ú l m i n d e n d e k a d e n c i á n , m i n d e n m u t a t v á n y o s ö n p u s z t í t á s o n , a r o m l á s és r o n t á s k u l t i k u s f o r m á i n , a m e l y e k a p o l g á r i i n d i - v i d u a l i s t a a m o r a l i t á s végső h a t á r v o n a l a i t jelzik. A d y h a l á l o s s z o r o n g a t o t t s á - g á b a n » i s t e n k e r e s ő « l á r m á t csap, azaz ítélkezik, é r t e l m e z , jósol — és s e m m i - k é p p e n n e m n y u g s z i k bele az élet »ólyan, a m i l y e n « é r t e l m é b e . J ó l m e g l á t t á k ezt b e n n e k e z d e t t ő l f o g v a a N y u g a t n a g y lírikusai, a k i k é p p e n az A d y - f é l e d i l e m m a alól a k a r t a k volna k i b ú j n i . Ezek a k e v é s b é »izgatott«, v a g y izgal-
i
maikat álcázni próbáló költő-kortársak, főleg Kosztolányi, éppen ezt a profé- tikus, váteszi vonást ítélték meg a legkeményebben Adyban, természetesen a művészet »magasabb« szempontjai nevében. Kosztolányi idegei nem bírják el Ady végletes izgatottságát: nem értelmez, csak megvillantak nem akar meg- győzni, csak el akar kápráztatni. Ezért formalistának is szokták mondani, de ez a formalizmus nagyon is tragikus dolog! A költő a maga gazdag tudatvilá- gával, csömörével, félelmeivel és kételkedéseivel egy ú. n. elsődleges, imp'resz- szionisztikus, tehát elfogadó kifejezési formába akar belebújni, ismeretelmé- leti okokból is, azért tehát, mert minden, amit csinálunk (és csinálhatunk), úgyis csak »felületes« dolog: a világ monumentalitásában is csak szubjektív impresszió. Ebben a magatartásban morális és intellektuális lázadás van a dolgok objektív érvényessége ellen, de tagadhatatlan, hogy nagyon szenvedé- lyes lázadás. A Kosztolányi-féle impresszionisták fellázadnak valami ellen, ami szubjektív valóságérzésükben csak »felületesen« van meg, tehát »lénye- gileg« nincs is meg, de lázadó szenvedélyük mégis meglevőnek, lényegesnek mutatja. Ügy vannak a valósággal, mint a pincébe küldött gyerek a sötétség- gel. Tudja, hogy a sötétség nem veszedelmes, talán nincs is, csak káprázat, mégis fél, fél attól.- amiről gyanús igyekezettel ő maga is azt mondja magá- nak: nem kell félni tőle. így lesz ebből a lírából a szenvedélyes félelem meg- nyilvánulása: »szegény kis gyermek panasza«. Ha á dolgokat összezsugorítjuk, bennünk nőnek meg nagyra — ez Kosztolányi impresszionizmusának a tragi- kuma. Bennünk semmi sem marad »felületi« dolog. A panasz is életérteime- zés, és Kosztolányi a verses beszéd jéghideg csillogásával sem tudja álcázni, hogy parazsat gyűjtött a fejére. Kosztolányi olyan varázsló, aki azt akarja bizonygatni, hogy a varázslás kedvéért nem kell extázisba jönni. De csak az extázis hőfokát tudja álcázni, maga a láz ott bujkál legfölényesebb, legját-
szibb szavaiban is. . A XIX. század, helyesebben a századforduló nagy lírikusainak példája
világosan bizonyítja, hogy a verses beszéd mágiájából csak úgy lesz valami, ha a költőnek, a várázsiónak, van mit felidéznie, de úgy, hogy az, amit fel- idéz, őt magát is mindenestül varázslatba ejti. A verses beszéd minőséget jelent, de csak akkor, ha valami egészen lényegesnek tud életet adni. Ez egy- ben azt is jelenti, hogy a költő »egyéni izgalmai« csak akkor nem pazarlód- nak el, ha kozmikus, kollektív izgalomba torkollnak. Ez a polgári társadalom költőire is áll, akiknek, éppen társadalmuk eredendő tendenciája 'ellenére, ás sokszor önmaguk ellenére is, kellett a kollektív-kozmikus izgalmak igájába törniök, azzal az örökös individualista rettegéssel, hogy költészetük így '»sze- mélytelenné« válik. De bebizonyosodott, hogy csak a nagy izgalom nem tesz személytelenné. Különös paradoxon, de a polgári-individualista költészetet is éppen a nagy valló szenvedély teszi napjainkban is ösztönző erejű emberi dokúmentációnak, bármennyi egyénieskédés, fepe-gyerekeskedés tapad is sokszor hozzá.
Nagy lírikusaink közül József Attila példáját hozhatjuk fel végső bizo- nyítéknak arra, hogy ha a költő — az idő, a kor szorításában — eszközzé ob- jektiválódik, formáló erejének mágiája is megnövekedik.. József Attila a
»szépség koldusaként« indult költői útjára. Koldusnak meg is maradt, de a szó polgári értelmében vett szépség lemállott róla. Nem véletlen, hogy az ú. n.
nyugatosok sokszor zsúfolt, pompázó, de mindenesetre problematikusnak ható formái után megint az ő tollán jelentkezik elemi frisseségével, népiesen szem-
40
léletes és játékos színeivel, később pedig a proletár élet komor, kijelentő.erejű súlyosságával az objektív, vagyis izmusokkal fel nem csigázott magyar nyelv.
Vajon miért? Költőink közül József Attila harcolt meg a szocializmus igazságaiért a legmélyebb önátadással, ő jutott el a legmesszebb azon az úton, mely ezt az életet. belülről, egész törvényszerű súlyosságával vállalja. József Attila ismeri fel döntő módon nagy költőink közül, hogy a proletariátus sors- hordozó, törvényhordozó. Valami elkerülhetetlenül törvényszerű teljesedik be
rajta: a történelem eszközévé objektiválódik, dé miközben felhasználódik a történelem építőanyagának, súlyban és jelentőségben önmaga számára is megnő: »az osztályharcban vasba öltözik«.
József Attila is vasba öltözött: megharcolt a szocializmusért, és ha köz- oen egyéniségét feláldozta, ,ez pontosan annyit jelent, mint amennyit a prole- tariátus életében is jelentett: az élet törvényszerűségéhez való hősies alkal- mazkodást. Individualizmusából csak a polgári sallangok maradtak el, de maga a költő személyisége mégnövekedett, megnemesedett: minőségi értékké dolgozódott fel benne minden, ami az ellenforradalmi rendszerben csak ille- galitásban, pincék mélyén és a legelszántabb lelkek mélyén rejtőzködhetett.
Vajon a szocializmus lényegének felismeréséből, József Attila nagy objektiválódási szenvedélyéből, mit tudott átvenni felszabadulás utáni líránk' Ez a líra tulajdonképpen már a győzelem, lírája, és így természetesnek kell ' vennünk, hogy himnikus, megimádó, boldogan regisztráló lírát kaptunk benne.
A társadalmi felszabadulás történelmi lázában millió és millió ember érezte a -legszemélyesebb« ügyének, hogy mindenestül odaadja magát egy nagy-nagy- kollektív mámornak, hogy »személytelenné« váljék az osztályokat és országo- kat elnyelő viharzásban. De hiába, nincs „igazi győzelem, és nincs igazi him- nusz sem a belső hozzánővekvés láza nélkül. Felszabadulás utáni líránk nagy versei kivétel nélkül ebből a nagy. önátadási lázból, önvizsgálatból, önmagunk mérlegre tevéséből születtek meg. A himnusz nem a kicsivé zsugorodott ember személytelen beszéde a maga »istenéhez«: teljes személyes igénybevettség, objektiv okokhól eredő megszállottság nélkül még senkinek sem sikerült
»himnuszt« írnia.
Talán ebben rejlik az oka, hogy felszabadulás utáni líránk — ha mint tömegjelenséget nézzük •— egyszínű, varázslat nélküli. Á szocialista ország- építés számszerű adatait, általában akkori életünk »dinamikus« erejű válto- zásait nagyon sok költőnk nagyobb bizonyítéknak vette, mint amennyire kereste a valódi hozzánövés mélyebb jeleit, nehézségeit és egyéni erőfeszítésen is múló győzelmeit. Szem elől. tévesztettük, hogy — József Attila korával szemben — csak a külső nyomás szűnt meg, de nem szűnt meg a feladatok, kötelességek, tennivalók belső nyomása, életünk morális szorongatottsága.
Természetes, hogy azt hittük, a szocializmus győzelme birtokbavevést és leszámolást jelent. Ez történelmileg, objektíve elkerülhetetlen volt, de mégis elvonta a figyelmet az építés mélyebb értelméről és igazibb nehézségeiről. El- feledkeztünk arról, hogy a győzelem nem fejezte be a harcot, hanem egy új harcnak a társadalmi feltételeit teremtette meg. A szabadsághoz-jutottság boldogító ténye azonban — szinte elkerülhetetlenül — a »többé nincsen baj«
érzését keltette bennünk, és megindult a versek áradata, melyeknek volt haszna, érdeme, jogosultsága, df nem volt — nem maradt — varázslata. Itt egy izgalmak nélküli impresszionizmusról van szó, amely valahogy a visszája a polgári költők már említett felületen maradásának. Ez menekülés volt ön- maguk felzaklatott énje elől. olyan felülethez tapadás, amellyel «a »búgó tár-
nák« boljóslatú morajlását akarták elhallgattatni. Az újabb impresszionizmus is a felülettel töltekezik, de az ellenkező szándékkal: ez van, az van, minden van, csak el kell gyönyörködni a dolgokon.
Talán ezekben az okokban rejlett, hogy a sajtóban, különböző vitákban, és magukon az írókongresszusokon is annyi szó esett a lírai sematizmusról, vagyis a személytelenül lelkendező, mágia nélküli verses beszédről, amelynek visszája aztán a polgári pszichológiájú »privatizálásban« jelentkezett. Ez nyil- ván csak múló kórtünetnek fogható fel, mert a hirtelen individualizmusra megéhezett költőknek nem a szocializmussal van bajuk, csak fuldokolni kezd- tek már a lírai sematizmus fűrészporától. A szocializmus nem arra való, hogy az egyéniséget elnyelje, hanem arra, hogy szárnyakat adjon neki. A fent emlí- tett »privatizálás« pontosan jelzi, hogy felszabadulás utáni liránk, amilyen mértékben kiszolgálója volt a győzelmi pszichózisnak, ugyanolyan mértékben az áldozata is lett. El fog-jönni az idő — csíráiban már kezdettől fogva itt volt
—• 'amikor bebizonyosodik, hogy az építés »izgalmasabb«, mint a győzelmi állapot, éppen szocialista értelemben. A »győztünk« állapot, az az érzés, hogy túl vagyunk a nehezén, ^könnyen elnyeli individualizmusunkat, az építés viszont napról-napra' igénybe veszi. A szocialista haza építése minden jószán- dékú emberi érzésből, megmoccanásból, vágyból, gondolatból anyagot tud magának kovácsolni. Aki nem a maga számára individualista, az bátran lehet individualista — és ehhez éppen a szocialista társadalmi rend, a szocialista értelmű országépítés szolgáltatja az objektív alapot.
Üjra hangsúlyozzuk, hogy a harci állapot, az állandó készültségben levés, a kapitalista környezet nyomása — ezer és egy okból — elkerülhetet- lenül olyannak szabták meg felszabadulás utáni líránkat, amilyennek kivirá- gozni, majd megtorpanni láttuk. De ez a megtorpanás nem dekadenciát jelent, inkább az egészség jelét: a termékenyítőbb, igazibb csírák feszítő ereje jelent- kezik benne. A szocialista költő tud harcra is buzdítani, ha az objektív törté- nelmi helyzet így parancsolja, de — a szocializmus lényegének megfelelően —
•inkább építés-párti, élet-pái-ti. Ez lesz szocialista költészetünknek is igazibb feladata: meg kell mutatnia, hogy az ember megint rátalált az élet elrontha- tatlán örömeinek és elmulaszthatatlan feladatainak igazi ízére. Mindannak, amit a polgári individualizmus — önimádó lázában — felélt, elherdált és le-, járatott, a szocialista életérzésben új fényt és boldogító értelmet kell kapnia.
Azt hiszem, ezt inkább á fiatalok fogják megcsinálni, és eddig is azok csinálták, akik »fiatalok« voltak. Az »öregek« ,a volt rossz elleni küzdelmükben adták ki az erejüket, a fiatalok fognak igazán a mai jóval töltekezni. Csak a fiatalok fognak végleg megszabadulni az én-istenítés rögeszméjétől, mely a saját »egyéni« mércéjét olyan nagy valaminek tartotta, hogy nem is találha- tott magához méltó elég nagy dolgokat. A fiatalok lesznek azok, akik hivőn.
és gyanakvás nélkül mindent elülről kezdhetnek, az elronthatás sokkal keve- sebb lehetőségével és kísértésével. A polgári individualizmus túl akarta har- sogni a maga én-lármájával aZ élétóceán zúgását. Ezért hajszolta a képtelen- ségig a dolgok »egyéni«, csak formai megragadását, de nyilvánvaló: megfog- hatatlan dolgok érthetetlen formákat szülnek.
A szocialista költő szemében a világ nem veszejtő végtelenség, nem kí- sérteties megfoghatatlanság, hanem haza, melyet még nem foglaltunk ugyan el egészen, de amelynek üzenetét már megéreztük. A szocialista ember köl- tészetének varázsa éppen az lesz, hogy ezt az üzenetet teljes erejében, sugalló, izgalmakat teremtő erejével közvetíteni tudja majd.
VAJTAI ISTVÁN
42
