M ir o d . O .
E q y e p ű l
—☆
BÁN ALADÁR
D Ű L
E G Y E D Ü L
*
BÁN A L A D Á R
B U D A P E S T
»S i n g o r é 8 W o l f n c r 1898.
G u te n b erg k ö n y v n y o m d a nyom ása.
Édes anyámhoz. 5
É d e s a n y á m h o z .
H a le tudnám írni Minden szenvedésed, Az egész világon S iratnának téged.
E zer köny fakadna, E zer áldás szállna A te gondfelleges, H ervatag orcádra.
De nem tudlak téged Szóval m agasztalni, Csak reád borulva Áldani, s ira tn i. . .
Ú j nép.
Új nép.
Az újságok híreit olvasom ,
É s rám borúi egy ném a fájdalom.
Minden betű zord pusztulást b e s z é l:
Piszok, csalás, sötétlő szenvedély.
Árú a szív, a lélek, sem m i más, Nincs szeretet, nincs önfeláldozás.
Ki nem a pénznek él s nem gyűjt vagyont, Az a töm egnek bam ba, sült bolond.
Ki álm ok és eszm ék tüzében ég, G únnyal kiséri azt a csőcselék.
S koldúlva egy betévő falatért, H a az öregség m ár nyom ába ért, Nevetve m o n d já k : Mért nem dolgozott, E gyűgyü szívvel m ért ábrándozott ? Lett volna józan és ne balgatag, Ne kergetett vón dőre álm okat, Csak, a mi hasznos, az az érdem es, H a gyom rod telt, lehet a szív üres . . .
U j nép.
Igaz. Mit ér a szellem fényes álma, H a enni kér az éhező családja.
Ki nem tud adni m ásnak kenyeret, Az e világból bátran elmehet.
Betölti az teljes rendeltetését, Ki fészket épít, gyerm eket nevel,
S a vész között ád csöndes, enyhe békét E gy kis családnak dolgos kezivel.
Óh, fáj a kép ! . . . boldog családi tűzhely, Körötte hű nő és vidám f iu k ;
Az óra itten észrevétlen tű n ’ el, Rózsát terem a hosszú életút.
S míg künn az uccán koldusok didergnek, Itt minden jó bőségesen kijut.
De hát ki nyújt tapaszt a sebre ottan, Hol ezrek élnek kínban és nyom orban, Hol minden szép beszédnél többet ér Meleg szoba meg egy falat kenyér.
Egyik ábránd hónában tévelyeg, A m ásik csak övéiért remeg, E z ridegen keresi érdekét,
Am az rajong testetlen á lm o k é rt. . .
8 Ú j nép.
K ardot nekünk, vértet m eg pajzsokat, Verődjön össze egy erős csapat, Ki lobogókkal s új jelszók tüzén Áldozzon érted bátorság, e r é n y ! Álmot, de nagy, hatalm as álmokat, Melyek raja az égen áthalad, Hős szárnyaik suhogva verjenek Lom húlt sarat, felhőbe tűnt e g e t!
Ragyogják bé a koldus életét, A nyom orúltak vérbe fúlt szivét, Kiáltsanak, zokogva sírjanak, Szivet-lelket életre rázzanak,
H ogy keljen új nép e korhadt h e ly é n : Á brándos, tiszta, bátor és serény, A ki im ádjon — áldva szent neved — A porban is, szabadság, té g e d e t!
*
U t a m .
U tálom a divathős, léha népet, Nem járok a m ás tiprott nyom dokán, Megyek, hová szivem nek vágya késztet, Nem félve, hogy eltévedek talán.
Vezérem az önérzet tiszta lángja, M eggyőződés és biztos öntudat.
S boruljon rám a kétség éjszakája, Hitem világa hajnalfényt m utat.
Rohanjon m ás, a m erre kedve hajtja, Mint lenge széltől fölkapott le v é l;
É n itt leszek m agam , mint szirt a habb Körötte b ár vihar küzdelm e kél.
10 Utam.
Röpüljenek fölöttem hosszú évek, Nem hoz reám egyik se változást.
Hajam fehér lesz, testem gyönge, vénhedt, De ifjú szívvel várom a halált.
A mért hevűlök, nem tűnő lidércfény, Nem pár m ulékony évnek m á m o ra ; Nem járok az ábrándozás vidékén, V agyok kietlen tájak vándora.
E l-elringathat n éh a édes álom,
Bohó szeszély, m ely fényt lövell felém, De jól tudom , hogy nincsen e világon T artó s öröm, kétségtől m ent remény.
Kijártam az életnek iskoláját, Kivettem sok veszélyből ré sz e m e t;
S ez adta m eg utam szilárd irányát, Mely nyíl gyanánt, egyenesen vezet.
Megvetve a szerencse tarka fénye, Nem célom a hatalom és vagyon, Csak m egm aradjon lelkem büszkesége, S szivem dobogjon bátran, szabadon.
Utam. 11 Mig nem alázom önm agam meg, addig Nem lesz belőlem szolga sohasem , S elérek a hullám on át a partig, Hol hom lokom ra zöld babér terem.
Bár megviselt csalódások viharja, Megtépte lelkem bú és fájdalom,
Mégsem leszek a sorsnak gyáva rabja — Fölszállok a m egsebzett szárnyakon !
Távolban.
T á v o l b a n -
E lszakítva élek az én szép hazám tól, D rága szülőföldem völgyétől, halm ától, Hol ism erős gerlék kesergő búgása Volt szom orú lelkem lágy vigasztalása.
Ott, a halm ok alján, rózsabokrok árnyán, Fölébredő napnak m osolyára várván, Elbolyongtam gyakran gondolkozva mélyen T ű n ő boldogságon, szárny atört rem ényen.
Jó barátom volt a vigdalú m adárka, Kékszem ű nefelejcs érkeztem re vára, Lehajlott fölém az orgonafa lom bja S borús hom lokom at envhes árnyba vonta,
Távolban. IS
S m ost egyedül vagyok tenger-pusztaságon, Nincsen pihenésem széles e világon, Mint hervadó virág eltiporva porban, Idegenben élek búsan, elhagyottan.
Óh, hogy leborúlnék, öröm öm be’ sirva, Öletekbe lelkem ha szállhatna vissza, H ogyha oda vinne sorsom ti hozzátok, Verőfényes halmok, virágos la p á ly o k !
u Egyedül.
E g y e d ü l .
Száz indulattól ég a lelkem,
Száz lángra kelt vágy üldöz e n g e m : Felém ezer szép szem ragyog, Bolygó utas az éjszakában, H a tévedezve já r m agában, Nem lel vezérlő csillagot.
É n is kerestem mindig eggyet, E gy csillag o t: örök sze relm et;
De rája szívem nem talált.
Bejártam érte félországot, Sok tarka halm ot, rónaságot, Sötétlő bérczet és lapályt.
Egyedül. 15
Nem lelheték, ki fölemeljen, H a csüggedek a küzdelem ben S ezernyi m etsző kín gyötör, A ki biztatva szólna hozzám , Fájó sebem re enyhet hozván, H a elhagyott minden gyönyör.
Keresve egy parányi enyhet, A haszvér szom ju kínja kerget, A kit az Ú r m e g á tk o z o tt. . . De nem találok nyugalom ra, F utok zihálva, roskadozva - Örök m agányra k á rh o z o tt!
$
16 Carmen SaccuJare.
C a r m e n S a e c u l a r e .
Kevélykedünk, hajh, szörnyű m ódon - E századév vivm ányiban,
S m egvetve mindent, a mi ódon, Ú jabbra vágyunk úntalan ; Fitym álva m últak alkotásit, A régi óriásokat,
T évedt eszünk kis dom bnak állit E gekbe nyúló orm okat.
Mint hangyaboly kicsiny lakója, Világnak nézzük töm löcünk, S ha szárnyaink kissé megoldva, Azt h is s z ü k : égbe’ röpködünk.
Még milliók rabságban élnek, Szolgái m ások érdekének,
S azt v é ljü k : szabadok vagyunk S testvériség a jelszavunk . . .
Ci i rmen Saecula re. 17
Szabadságnak, testvériségnek Ragyogva fénylő csillaga, Lakója fenn a boldog égnek, L átunk e téged valaha?
Vagy így bolyongunk m indörökre E nagy, nyom asztó árnyba födve, Utálat, félelem között,
Mint látom ástul üldözött?
A koldusoknak bús fohásza, Rabszolga-lelkek jajg atása
Nyög m indenütt s halvány nyom or K öztünk zokogva k ó b o ro l. . . A tiszta szívnek és erénynek Jutalm a gúny és rágalom , S kéjencek és kufárok élnek, Hódolva szom jas ajkú kéjnek A legszebb rózsaszálakon ! . . . Mit ér a kincs, a fény, a pompa, Mit a dübörgő gépkerék,
Ha százak élnek mély nyom orba’
S lázas szem ükben lobbadozva A bú em észtő tüze é g !
18 Carmen Saeculare.
H a a szegények légiói Helóta-m ódra tengenek,
S nincs biztató hit, nincs rem énység K étségbe’séstől, bűntől óni
E z elnyom ott, rab-lelkeket. — S mi óriási gigaszoknak T artju k m agunkat gőgösen, Kiknek az ég s föld m eghajolnak, S nem áll utun k b a semmisem.
T örv én y t szabunk a gyors vizeknek, Legyőzve minden bősz elem,
S mélyén a zúgó tengereknek S zám unkra drága-gyöngy terem.
T u d u n k hatalm as városokba', Hol ezrek élnek nyom orogva, Büszkén ragyogni, fényleni,
De nem tudunk, egy könnyet ejtvén, Busúlni milliók keservén
É s emberileg é rz e n i!
AlföMö*. 19
Al föl dön.
Innen, az alföldi rónatájak közűi
Lelkem az én csöndes falucskám ba röpül.
H atára elhagyott, fukar földje sovány, C sak a veríték dús népének hom lokán.
Hej, de az a b arna kenyér olyan édes . . . O da vágyom házunk szerény tűzhelyéhez.
Bakonyi erdőség lom bkoszorús bérce, Ostrom ló viharok, jégverések fészke, Ősi fáid közé napsugár se téved, Érintetlen szűzként áll ezer szépséged.
Fenséges m agányod örök éjszakáján Isten szava zúg a tölgyek koronáján.
A lföldön.
Itt vagyok én o tth o n ; köztetek szeretek, H atártalan erdők, visszhangverő h e g y e k ! itt, h a nehéz búnak ereszkedem néha, Leülök egy régi, m ohos omladékra, É s mig körülöttem nyugalom , ném aság, Kisírom lelkem nek nyom asztó b á n a tá t. . . El a rengetegbe, el a mély m agányba!
Csak ott enyhülhet meg, a ki beteg, árva.
A dús rónaföldnek arany-verőfénye Tündököljön csak a boldogok egére.
Kinek sorsa zordon, sötét felhőbe’ jár, Nem kell annak a szép, mosolygó napsugár!
Te rólad is 21
T e r ó l a d Í5 . . ■
T e rólad is hadd zengjen m ár az ének, E lső szerelm em , szőkefürtü lá n y ! Kivel napestig annyiszor bolyongtam Az égbelátó bércek oldalán.
S h a kergetőzve, csintalan kedéllyel E gyik szikláról m ásra szökdelénk, Vidám dalunknak visszhangzó szavára Kacagtak a vén hegyek is felénk . . . T i szép idők, ti arany-álm odások, Szivemrül el m iért is tüntetek?
Mióta elszállt ábrándom világa, Az én szivem oly bánatos, beteg.
22 Te rólad i s .
Köröttem ősz van, s én busongva látok Lom bot, virágot földre hullani,
S a ném a bútól záporként ömölnek Szem em nek forró, sűrű árjai.
Bejárom sokszor azt a hegyvidéket, Mely annyi szép em léket rejteget, S borús szem ekkel indulok keresni, A hol te ültél, azt a kis helyet, lm itt pihent e hervadt, sárga hanton Apró kezed, kis könnyű lábad i t t . . . S oda borúlok keserűn siratva Az ifjú szív m osolygó á lm a it!
Csak a zt a szót 23
C s a k a z t a s z ó t . . .
Csak azt a szót, azt a nem et Soha ki ne m ondtam volna, Midőn egyszer rám borultál P anaszkodva és zokogva.
E zer vésztől félve, gyáván M egtagadtam , hogy szeretlek.
E zért lettem boldogtalan, A jó Isten ezért vert meg.
&
ií4 M árcius Idusán.
M á r c i u s I d u s á n . 1848—1898.
Nincsen halál, nincsen ra b szo lg aság ! Csak zsibbadás és tespedő erő.
Kihajt a lomb, kisarjad a virág, Ha a tavasznak lágy fuvalm a jő.
Nem veszhet el egy népnek szíve-lelke, E zer bilincs nyűgözze b ár soká,
Fölél a vér a m ár-m ár hült erekbe'.
Ha a szabadság napja sü t reá-.
•Ránk is sütött e napból egy sugár Zord tél után egy szép tav asz -n ap o n ; É s fölcsapott a szunnyadó tüzár, Pir ömlött el a halvány arcokon.
C sodás erő, küzdelm e gigászoknak, E zrek dicső ta n ú sá g té te le :
Nem szolga e nép, bárha rátipornak, Nem öli meg pokol hatalm a s e !
M árcius Idusán.
Félszázad m ú lt; fölszáradott a vér, F ák nőttenek a hőssirok fö lö tt;
É s szebb az erdő, szebb a rónatér, Melyet a szentelt harm at öntözött.
É s az az emlék él m ost is szivünkbe', Az ád erőt, ha kétség száll reánk, E vészüzött nép boldogsága, üdve Most is az akkor ébredt honfiláng.
É s ég a láng, b ár lassan, csöndesen, De biztosan terjedve mind to v á b b ; É des meleg a drága tűzhelyen, Milljók beszélik otthonunk szavát.
É s ég a láng, m ely tél, fagy ellenében Megedzi a fázékony sziveket,
Mely a viharok s vészek éjjelében Világitó oszlop gyanánt vezet!
Sziíiniizötten.
5 z á m üz öt t e r t .
Mért is terem tett engem et az Isten, H a nyugodalm at nem lelek s e h o l!
Miért is él az, a ki szám üzötten E zernyi vésztől sújtva k ó b o ro l!
A kedv hónából szám kivetve é le k ; E nyém csak a gond s fénytelen m agány.
Mint bűntudattól nyughatatlan lélek, Bolygok kietlen, ném a éjszakán.
Magam v a g y o k : nincsen, ki enyhe kézzel Vigaszt derítsen rám, ha bánat é r;
M agam kelek zord harcra ennyi vésszel, Nekem a föld csak bús küzdelmi tér.
Száiniizötien. 27
Mert bár köröttem milliónyi em ber Sürög-forog, m osolygva néz reám : Mit ér, h a pusztaság van a szivemben S nincs egy tenyérnyi csöndes kis tanyám !
A
Otthon.
Ot th on .
E z idegen, nagy világból Oda visz a lelkem távol, Hol zöldelő halm ok tövén N ádtetős ház borúit fölém.
Oda szállók ti hozzátok, Á rnyékos fák, vad virágok, Felejteni bús sorsom at, T engernyi sok b á n a to m a t. . . Itt vagyok a nyájas h ázb a’, Hol jó anyám sirdogálva írja nekem a levelet,
Rája m ennyi könnye p e re g ! C söndes a ház, mint a sírb o lt;
Hej, azelőtt be m áskép v o lt;
Telistele boldogsággal, Verőfénnyel, n a p s u g á rra l. . .
Otthon.
Most éldegél elhagyottan Vigasztalan, bús napokban, E lpusztúlt a háza tája, Szem efénye, boldogsága.
Beteges is, kedve o d a ;
Nem tér m eg m ár többé soha Szive édes könnyűsége,
Árvák hite, rem énysége.
Be szeretnék itt maradni Gyógyítgatni, vigasztalni, Leborúlni kebelére, Fölnevelő két kezére, S ezer csókkal halm ozni el, M egáztatni könnyeim m el A kezet, mely éltem védte . . . Áldja meg az Isten érte !
30 Z so ltá r a pusztában.
Z s o l t á r a p u s z t á b a n .
T ekints reám , te végtelen nagy Úr, Feléd eseng a bánat g y e rm e k e ! Feléd, feléd vonz olthatatlanúl É gő hitem nek lángzó érzete, lm, m int om olnak sű rű könnyeim, H ogy összetép a bú, a gyötrelem, S a míg zokogva zengek, ellenim K aczagva hánynak újabb cselt nekem.
Sóhaj, panasz közt múlik éjszakám , Nyitott szem ekkel rémet álmodok, Köröttem ném a, hangtalan m agány, Felhők között a hold, a csillagok.
E pedve vár egy fénysugárt szemem, De oly sötétek fönn a bús egek . . . Ah, el nem hittem volna sohasem , Hogy egykor ily boldogtalan le g y e k !
Z soltár a pusztában. 31
Kikért szivem nek vérit áldozám, Nevetve álltak, hogy baj ért, tovább S nagyobbitották — sárt dobálva rám —■
Ellenfelim nek ádáz táborát.
É n m eg bolyongok erdőn, halmokon, Lakozva korhadt tölgyek odviban, S mig éhezem , a sok gálád rokon M agtáraim ból dúskodik vigan.
I
De csak vigadj, te átkos fa jz a d é k ! Majd földerűi a bosszú napja rád, S ha háborogva m egdördűl az ég, Villámival bezúzza koponyád.
S midőn m inden gaz áruló, kaján Leroskad az Ú r átkai alatt,
Boldog lesz az, ki bármi vész zaján Meg nem riadva hozzá hű m a ra d t!
*
32 P ohár között.
P o h á r köz ött .
E n is tudnék víg cim bora lenni, B ánatom at borban eltemetni, S ha m egárad lelkem szilaj kedve, Kurjongatni tán cra kerekedve.
É n is tudnék vigadni, örülni, Rózsaszínű m ám orba merülni, H a nem lenne lelkemen a bánat, Mely úgy kinoz, gyötör te utánad.
Cimbalom meg hegedű nótája Nem hoz derűt lelkem bánatára, Csak a te bús, halvány arcod látom M indenütt e széles, nagy világon.
P ohár között. ‘63
Mulatozó cim borák za já b a’
Leborúlok az asztal sarkára, S átsírni a víg m uzsika-hangon A te fájó zokogásod hallom . . .
M Neked m ondok hálát
N e k e d m o n d o k h á l á t . . . Néked m ondok hálát, H ogy m ég el nem vesztem Örökös bú-gondban,
Sötét gyötrelem ben.
A te szerelm ed lett Beteg lelkem s z á rn y a : T e tettél boldoggá Falu szép leánya, Viruló r ó z s á ja ! Neked m ondok hálát, Hogy el nem merültem Az élet sarában,
Lelket ölő bűnben.
Éjjeli tivornyák Hervasztó hevébe’
A te szelíd arcod M osolygott elémbe Szerelem ben égve.
N eked m ondok hálát 35
S h ab á r évek múltak, S m essze vitt a sorsom, D rága képed m ost is A szivem ben hordom.
T e boldoggá lettél P u h a fészek árnyán, Én m eg itt m aradtam E lhagyottan, árván Életem pusztáján.
Áldom azt az órát, Mely hozzád vezetett, S először érinté A jkam kis kezedet.
Tőled kap fényt m ost is Sorsom éjszakája,
S beragyogja egét Múltam boldogsága, É des em lékezet N yájas holdvilága . ..
8*
3t» Félhomályban.
f é l h o m á l y b a n .
K öröttem szürke, félhom ályos árnyak Búsan sóhajtva és suhogva sz á lln a k ; A sűrű felhőn tévedezve jár
A sárga napból bágyadó sugár.
Izzó fejem meg elkábítva szédül A puszta tájék fojtó légkörétül.
Szivem be’ félig vert tőr kínja v a n : Kétség, rem ény közt várok ú n ta la n ! Óh, szállj ki m ár az ég sötét boltjára A ranyszem ű nap tündöklő sugára, Hogy, m elyre lelkem hőn epedve vár, Rám is ragyogjon éltető sugár.
Félhomályban. 37
É s, hogyha nem jő fénye szebb napoknak, Mintsem e szürke ködbe’ hánykolódjak, Borúljon inkább rám az ég maga, Mély, áthatatlan, örök é js z a k a ! . . .
38 Csiiggedés percei ben.
G s ü g g e d é s p e r c e i b e n .
Mint névtelen szolgái Fáraónak, Piram isokhoz hordjuk a követ, S e kőhegyek b ár évezrekre szólnak, Lesz-é, ki egykor m inket emleget?
A hangya-nép megfordul-é eszében, Mely vére árán rakta e falat,
S hogy m ennyi kín van eltemetve mélyen E gy ily m ogorva óriás alatt ?
Kik izzadunk nehéz igába hajtva, Csak egyszerű közem berek vagyunk.
S záraz kenyér, egy szűk viskó nyugalm a, E z a mi vágyunk, ez a birtokunk.
Virágos kert, kényelm es, drága hajlék, Fény- és öröm ben átvigadt napok : Azoknak szól, kiket nem ért vihar még, S arany-bölcsőnek selym e ringatott.
Csiiggedés peredben.
Dolgozva, m egalázva, nélkülözve E vezzük át az ifjúság tavát,
Nincs részünk a napfénybe’ és öröm be’, Szem ünk csak a kétes jövőbe lát.
Alig tudunk pár lépést tenni és m ár Tövisre hágunk, bárhová m együnk, Ifjú szivünkben ekkor lenne hév nyár, É s m indenütt fagyos telet le lü n k ! S igy tengve, egypár évtized letüntén F árad t fejünkre hull a szürke dér, S egy elveszített, hosszú élet üdvén Bú száll fölénk be nem tölt vágy akér’ ; L á tv á n : mi dőre, kába volt az álom, Mely kín, nyom or közt fénnyel b iz ta to tt..
Koldús lesz a z örökre a világon, A ki a sorstól csak rem ényt k a p o tt!
40 A z igazságról.
Az i i a z s á i r ó l .
Piszkos haszonvágy és falánk önérdek M ászkál közöttünk m inden ú tfé lé n ; S a kapzsi lelkek, hogyha célhoz értek, Már új haszonra lesnek éhesen.
Vásári lárm a m inden uccasarkon, K ufárhadaknak nyüzsgő tábora.
A rút csalárdság győz a földi harcon, A jó nem érhet győzelm et soha.
Kik nagyra törnek tiszta vágy hevébül, Megvetve hasznot, önző célokat,
Fejük kínokban elkábítva szédül Gúny, rágalom és üldözés miatt.
A z igazságról. 41
Ki m egtagadja önnön keble vágyát, M ásért od ’adva lelke kincseit,
Szivén levertség bús felhője száll át, Hogy őt mégis keservvel illetik.
Oh, a gvülölség átkos fajzadéki Minden nagyot m egölnek jó k o rá n ! S e had világát m indazóta éli, Mióta em ber van a föld porán.
E fajzatoknak pártütő kezétül Vértől pirosló lön a Golgota, E bűn m iatt az élet elsötétül, Miatta m ég az ég is m o s to h a !
Óh, hány nem esnek láttuk elbukását, Ki bűnt nem ism ert s mindig jót te v e ; S fölötte mennyi léha gúnyolását Hallók, mig vérzett átütött szive.
É s hány gálád, ki csalt, rabolva gyilkolt, Tánclejtve itta gyöngyöző b o r á t:
Felhőtlenül m osolygott rá az égbolt, Nem ismeré az élet száz baját.
42 A z igazságról.
. .. Kell, kell egy édes, szép hazának lenni, Hol az igazság diadalt arat,
S a szív m agasra vágyó gerjedelmi Nem ham vadoznak átkos gúny alatt.
Hol égi fénybe vész az éj hom álya, S m eg nem busít e rom boló tusa, Hol rendületlen sziklaorm on áll a Dicső igazság vára, tr ó n u s a !
m
I
A z Ü r haragja. 43
Az Ú r h a r a g j a .
Az Ú r haragja zúg a fergetegben, Az ő dühétül ing a szik lab érc;
Tölgyek, fenyők kidőlnek egy szavára, H abár szilárdak, m int a tiszta érc.
S bűnért haragvó keble só hajára Leroskadoznak büszke városok, É s pusztaságok pusztasága lészen, A m erre bús haragja átrobog.
Az ő h aragja volt, mi porba dönté Athén, Babilon, Róma városát, E z verte vissza Áttiké határin A nagyravágyó Perzsa táborát.
S ha bűn, ha dac, ha szenvedély szelében Kihamvadott a tűz oltárain,
Az árulók, a pártütők szivében Hogy sirt a bú, hogy jajgatott a kín 1
44 >1~ Ű r haragja.
De m in d h iá b a! m ert a lázadókat H abár ezer baj terhe zú zta szét, A rút bűnöknek százk arú polipja Megint felüti szörnyeteg fejét.
S a vész után a rom közűi kim ászva Ordít az em ber újra lá z a d ó n :
»Nem engedné a bűnnek győzedelm ét A zord egekben Isten hogyha v ó n !
C sak bősz elemek fékevesztett karja Rontott reánk, mig kéjbe’ szunnyadánk, Legyőzhetetlen őserdők hatalm a
Rom bolta össze viruló hazánk.
Nem az igazság égi szent bírája H ozott törvényt, mint elhiszik sokan, Vak sors hatalm a, romboló viharja, A mi fölöttünk zúgva elrohan.»
Mellébül omló vérbe’ fuldokolva Így hörg az égre tám adó titán, Lesújtva, mint a rétek vadvirága Dúló, fagyasztó őszi szél után.
A z Ú r haragja.
S inig átkozódva fetreng ott a sárban, Az ég fölötte ism ét elborul,
S nagy, m ozdulatlan, szürke köd sötétlik Vészt jósolón a m ennyek boltirul.
. . . Óh térjetek az Ú r szent hajiokába, A mig ki nem tör az a vad vihar, É s úttalan, mély rengeteg ködébe Vak éjjeleknek árnya nem takar.
Mert hogyha újra bősz haragja tám ad, Mint nap hevétől olvadoz a hó, D örgő-eaavára sem m iségbe roskad Minden hj/etlen, balga lá z a d ó !
46 H alottak napján
H a l o t t a k napján.
Édes anyámhoz.
Nincsen olyan órám , nincsen olyan percem ,
■ A m elyben ne volna a te közeledben M últam at sirató búbánatos lelkem.
O daröpűl hozzád, csöndes kis szobádba, Ott ragyogott rám a boldogság világa, S ott lettem én egykor, veled együtt, árva.
E gyütt virasztottunk kinos éjszakákon, Mig leszállt reája az örökös álom, Ki egyetlen védőnk volt e nagy világon.
S nem tört meg a lelked ott a sírh alo m n ál;
H abár olyan lettél, mint árva virágszál, N ekünk minden gondban vigasztalást adtál.
H alottak napján. 47
Oda viszen m ost is lelkem s z á rn y a : búja, Hogy a te hűséges kebledre borúivá M agam at te nálad kisírhassam újra.
S a míg m ás m a gyászol fényes mécsvilággal, Mi egym áshoz szállván, csüggedten és árván, G yászolunk szivünknek sötét bánatával . . .
48 A z öreg nemes.
Az ő r e i n e m e s .
Öreg nem esem ber a kocsm a szugában Fejét két kezére hajtja nagy buvában, Körülötte vígan húzzák a cigányok, S isznak, kocintanak ifjú uraságok.
. . . Azelőtt de m ás volt, tüzesebb a nóta, M ostan olyan, m intha tem etésre szólna, A mikoron m ég csak neki m uzsikáltak, Hej, de több is volt a lelke a n ó tá n a k ! Világos viradtig m uzsikaszó járta,
Nem volt hangosabb ház hetedhét h a tá rb a ’, Régi m agyar m ódra ettek-ittak bőven, Volt élet a szérűn, jób or a pincében.
A z öreg nemes. 4‘J
Hej, de vége is lett a vidám napoknak, Pince és kam ara be ham ar kifogytak.
Idegen kezekre szállt az ősi jószág, Nem m aradt belőle m ás, csak az adósság.
Elbúsul az ö r e g . . . oda száll a lelke, A hol m ás vet-arat, a róna telekre, E zer édes emlék i á j a ül reája, S fájó könytül ázik bánatos orcája.
Ú gy hallja, m intha a nyáj kolom pja szólna, Mikor fülébe sír az a rezgő nóta,
S a mint oda borúi az asztal szélére, Még a cigánynak is köny szökik őzemébe.
Oda megy melléje, nótáját elhúzza, Úgy sír, úgy kesereg a hegedű húrja, Szivesebben húzza, m int ott a hasznáért, Régi urasága csak egy jó s z a v á é rt!
50 V ágyaim .
V á g y a i m .
A fény, dicsőség vágya nem vonz Lidércvilággal e n g e m e t;
T udom , hogy fenn a bérctetőkön Á rnyékra lelni nem lehet.
Az égető nap lánghevében Eltikkadunk az ú tfé lé n : Örök verőfény ülte bércen Viráglevélke sem terem.
A gazdagságnak vágya sem bánt, Hiszen tudom , mit ér a k in c s ! Minél nagyobb a garm adája, Annál nagyobb a rabbilincs.
Éjjel nyugalm ad elrabolja, Nappal vigalmad rontja m e g ; Tolvaj kezétül óva kincsed Szived szorongva fél, remeg.
V ágyaim . 51
A szent elégülést hívom csak Kicsiny lakom ba társam ul, Legyen vezérem , hogyha bú ér S keservek árnya rám borúi.
S hab ár Tokaj nem term e nékem, S nincsen hatalm as asztagom , Legyen p o h árk a jó borocskám S izes kenyér az asztalon.
S ha pályaútam m egfutottam Szerény m agányba’, zajtalan, M ásoknak üdvén fáradozva, M unkában élve úntalan, Leszen talán, ki m egsiratva Befogja m egtört szem em et - S virágot ápol hű kezekkel Síromon az em lék e zet! . . .
Küzdelembe!:.
K ü z d e l e m b e n .
Még büszke szívvel, nem lankadt izommal Győzöm le utam forgatagjait
S a küzdelem nem kishitűn remegni, H anem remélni, bízni m egtanít;
Még annyi vágy, még annyi szent kívánság R agadja lelkem szárnyas ó h a já t :
Almok, rem ények rózsafellegéből Mosolvg az élet tündökölve át.
De, inig virágok bűvös illatában E vez hajócskám át a tengeren, A mott hínárok m élysötét színükkel Vészről, halálról zúg anak nekem.
S im, bús sirályok gyűlnek m ost egemre, Villám cikáz a m essze partokon,
S a mig fáradva küzdők egym agam ban, Nincs egy barátom , nincs egy hű rokon I
Küzdelem ben. 53
Majd bősz viharba szaggatott ruhában, Födetlen fővel nézek k ö n y telen ; Fölöttem őrült harc az elemek közt, B úsult moraj zúg a tengerbe’ lenn.
Kétségbeesve ugranám a habba, H a nem vigasztal egy édes re m é n y : Áttörve minden vészen és hom ályon, Himes, virágos partra érek én.
. . . M adárseregtől népesült vidékre Kikötve im m ár roncsolt kis hajóm , S a zord időt m ost elfeledni térek, C sendben nyugodni, boldog-álm odón;
S pihenve tarka, cserm elyfolyta réten, M egzengem a bősz, vad hullám okat — S erdő, mező, mint rég ism ert barátját, Dallal, virággal, árnyékkal fo g a d !
54 Hazámhoz.
H a z á m h o z .
H azám , te annyi vész dühétől vert hajó, Sorsod bősz tengerén viharba’ hánykodó, Elérsz-e egykor a nyugalm as révbe majd, V agy ádáz végzeted sötét örvénybe hajt ? Mióta rajtad él e pártos, büszke nép, Örökkön zaklató harcok viszálya tép, Vér hulla mindegyik rögödre, s tört szivek Virágos halm aid fokán hevertenek.
Az Úr elé megyek, oltára zsám olyán Im ádkozván sirok m iattad, én hazám , Kit szidnak úntalan s gyűlölnek oly sokan, Kiért szenvedtek és m eghaltak annyian.
H azám hoz. 55
lm néked áldozom szivem keserveit, Küzdelmes életem vágyát, reményeit, Nagy hőseid gyanánt, kik éltet s drága vért Örömmel adtanak te m eg v áltáso d ért!
5 G Csöndes boldogság.
C sö nd e s b o ld o ^ s á i.
Csöndes, nyugalm as boldogságra vágyom , Hol teljesül a szívnek álm a m in d ;
Hol rózsa nyíl, m adárka zeng az ágon, S reánk m osolygó napsugár tekint.
Hol fénybe’ fürdő lom bok hűvös árnyán A lengeteg szél szárn y a m egsuhan.
A szép term észet h ű ölébe’ vágynám T e véled élni, lányka, boldogan.
Ifjú vagyok még, csak kevés tavasznak Virágfakasztó keble ringatott,
S h ab á r nyom or, kin, inség rám rohantak, Láttam sok tiszta és derűs napot.
A szerelem nek édes istennője E l nem hagyott egy pillanatra s e m ; Ő volt, ki éjjel álm aim ba szőtte A te viruló képed, kedvesem !
Csöndes boldogság. 57
S te vagy azóta kísérőm , vezérem , T e vagy rem ényem , boldogságom is.
Átküzdök én száz tom boló veszélyen, A míg a te szerelm ed szárn y a visz.
Csöndes, nyugalm as fészek enyhe árnyán Vágyom pihenni, vészüzött m a d á r;
E z álljon, m int hajó a tenger árján, Zajló habok hullám a vívja bár.
É s zúghat künn a bősz vihar, csak itt ben’, Itt a szivemben legyen béke m é g !
El nem bukom az életküzdelemben, Míg te m aradsz szám om ra m enedék.
A te sötétlő, mély szem edben ott van A csillagos és holdas ég m a g a . . . Nem, nem vagyok én addig elhagyottan, Mig rám ragyog e fényes é js z a k a !
58 T ovatűnt álmok.
T o v a t ű n t á l mo k.
I.
E gy hét előtt m ég érted lelkesültem S m a m ár szerelm em hervadó virág, E gy bús sóhajban s egy fájó könyűben Elszállt a bánat és szerelmi vágy.
Nem fáj, hogy im m ár benned is csalódtam É s a szivemben mélyebb lett a seb, Csak az kinoz, hogy e sötét valóban E gy napsugárral újra k e v e se b b !
II.
Szivem be’ fájó érzelem dúl, H a rád tekintek, kedvesem.
Mint lomb lehűl a fuvalomtul, Szerelm ünk is halálnak indul — S ki nem virulhat sohasem !
Tovatűnt álmok. 59
Már nem hevít a lázas álom, A sok bohó szerelm i vágy.
Hogy balgatag voltam , belátom , Im m ár csak enyhe csöndre v á g y o m : E fáradt szív pihenni vágy.
Oh, vége, vége m in d ö rö k re!
A büszke tűz kiham vadott.
S mely egykoron az égre törve A fényes nap sugárt ölelte —
A szárnyaló dal is halott . . . •
60 V isszatérő álmok.
V i s s z a t é r ő ál mok.
1.
N esztelen szárny suhanása, P uh a kis kéz simítása, E züstszínű fátyol széle, Liliomok csókja éré.
S elfogott egy bűvös érzet, M ondhatatlan, szent igézet.
É s szivem ben édes bánat, Fájó öröm vágya tám ad.
Valaki m ost erre haladt Illatozó hársak alatt, A ranyhárfa a kezébe’ . . . A dal m osolygó tü n d é re !
V isszatérő álmok. 61
II.
M egpendítem hát újra lantom É s zengek ifjú á lm o k a t!
Dalolni vágyik ajkam ismét, S m eg-megrem eg a szívem is még Ábrándos, m éla bú alatt.
lm ablakom előtt az ákác S usogva reszket szüntelen.
S apró kis lábak nyom dokától Zizeg a kék kakukfü tá v o l:
Halk szél sóhajt a berkeken.
Az égen rózsás felleg úszik, H űs harm at hull a földre le . . . Oh, üdvözölt légy, édes álom, É n visszatérő bold o g ság o m : Költészet ihletése t e !
A hős.
A hős.
Kiáll a vérm ezőre büszkén, Kit nem riaszt a harci vész, S száz baj között előre törvén Ő lessz a győztes, hős vitéz.
Ki nem rem eg a vad vihariul, Ringó hajóra száll vakon É s, míg körötte vészes á r dúl, Győz millió habtorlaton.
Kit nem ijeszt m eg álnok árm ány, F ondorkodás, vak gyűlölet,
Az élet tom boló tusáján Ül győzedelmi ü n n e p e t!
A hős.
De legdicsőbb lesz az a bátor, A ki lenyügzi önm agát
É s, mint vasizm u gladiátor Saját szivével vív csatát.
Bár nem dicséri hódoló had, Nem zengi büszke hősi dal, É s jeltelen kis sírba’ porlad, — Övé a legszebb d ia d a l!
Gyilkosok.
G y il k os ok .
Az egyik ö l : börtönbe véle, V essétek őt a kínos éjbe, Szenvedjen ott a föld alatt Az iszonyatos bűn miatt.
A m ásik ö l : ne b án tsa senki, Ki merné őt bilincsbe verni, Ki m ondaná, hogy vétkes ő, Hisz nem bűnös törvényszegő.
Amaz gyilkolt, m iként vadállat, A vér is ím kezére száradt, S ez, mint finom em berhez illik, T á rsá t szép csendbe ’ m arta sírig . . .
A g y á r i m unkás. <55
A g yá r i m u n k á s .
Mellébe féreg szállt a gyári légbül, A rcára szürke ham uszín ta p a d t;
Gépek zajátul elkábítva szédül, N yom orba’ teng sok hosszú év alatt.
Viskóba’ látta m eg a napvilágot, S e pillanattól fogva szenvedett, Télen fiitetlen kunyh ajáb a’ fázott É s nyáron át tű rt izzó meleget.
Gyerm ekkorától kezdve kába zajban Töltött keserves éjszakákat át,
Nem láthatá, m int kél a rózsa-hajnal, Nem hallhatá a m adarak dalát.
A g y á r i m unkás.
M ár elcsigázva görnyed vézna teste, Köhögve já r a gyárb a reggelen, S h a újra itt a nyugodalm as este, H aza botorkál lassan, csendesen . . . S egy reggelen rá m indhiába vártak, A bús öreg sokáig elm aradt;
Pedig töm érdek dolga volt a gyárnak, A m unka gyorsan, lázasan haladt.
A durva főnök szidta, káromolta, A gépkerék zörögve z a k a to lt;
A vén m unkás m eg otthon egy szugolyba' Zihálva és zokogva h a ld o k o lt. . .
N em ezt kerestem . G7
N e m ezt k e r e s t e m . . .
Nem ezt, nem ezt kerestem én te b e n n e d ! Ü de tavaszt, napfényes á lm o k a t!
S hogy m egnyílott előttem ifjú lelked, C sak hervatag, hom ályos ősz fogad.
Derűit, m osolygó gyermekszívre vártam , Mely illatot, költészetet le h e l;
Hogy m egfürössze lelkem napsugárban S virágokkal, fénnyel borítson el.
Rajongani, epedni vágytam érted, Regés idők lovag-költőjeként;
Szelíd kínnal kísérni lenge lépted S kezedből nyerni bút avagy rem ényt.
68 N em ezt kerestem
S hiába m inden! Mért is ism erém meg.
H ogy szived is letarlott pusztaság, Hogy belsejében lelked gyökerének A nagyravágyás, érdek férge rág.
B űbájos arcod m ért is nem kerültem , Gyötrődve érted ú n o s-ú n ta la n :
Rem énybe, kéjbe, vágyba elm erűlten, Epedve, édes kínba’, boldogan !
E g y barátom jegyváltásakor. G9
Egy b a r á t o m j e g y v á l t á s a k o r .
Ries Ferenchez.
Elm égysz közülünk biztos révbe jutván, Hol nyugalom és boldogság fogad, S a kis fészeknek csöndes, lágy ölében Felejted a vidám barátokat.
Csengő pohárnál, nótázó cigánynál K öszöntjük gyakran a reg b íb o rá t;
De ha m agányos, szűk szobánkba térünk, Fájó öröm m el gondolunk reád.
Kik céltalan s tanyátlanúl bolyongunk, M ám orba rejtjük titkos bánatunk, E pedve egy nem ismert, drága lényért, Kit keresünk, de nem találhatunk.
T e rá találtál h ű lelkére annak, Ki földeríti m ajdan o tth o n o d ;
A nagy világ szám odra pusztaság lett, — Világodat szivedbe’ h o rd o z o d !
E g y barátom jegyváltásakor.
Legyen derűs az út, a melyre léptél, Ne födje be a gondfelhő soha, Á rassza el enyhítő, tiszta fénnyel A szerelem és h ű ség m osolya.
S h a m egpihensz nyugalm as otthonodban, Hol a boldogság napja rád ragyog, Gondolj ránk is, a kiknek puszta élte Örömtelen, hideg és e lh a g y o tt. . .
Tiinö szerelem. 71
Tü n ö s z e r e l e m .
Szétfoszladoznak, mint köd napsugárnál, A szerelem tünékeny á lm a i!
Bimbói közt alig hogy andalogtál, M ár kezdenek virági hullani. — Em lékezem j ó l : rózsa nyilt az ágon, M adárdaloktól hangzott a vidék.
T e m osolyogva ültél egy gyepágyon, É n m eg kezecskéd fogva térdelék.
A rózsa nyíl még, csattogó m adárdal M egcsendül m ost is m ég a fák közűi.
T e nem vagy itt csak ajkad mosolyával, T e hagytál el csak engem h ű tle n ű l!
72 H iába f o ly
H i á b a f o l y . . .
H iába foly m ár a könnyed, Meg nem gyógyítsz soha többet.
T u d o m : az a könnyhullatás Nem egyéb, m int képm utatás.
Hagyj föl a színlelt könnyekkel, Mosolyogva szakadjunk el.
Neked több egy diadallal, Nekem csak egy fájó s e b b e l. . .
Betegen. 73
B et eg en-
Lágyan sim ítja homlokom kezed, S mig lázban égek, halkan k é rd e z e d : Mi fáj, hol éget, m ondd meg, én fia m ; Hisz tű zb e’ vagy, gyötrődöl úntalan, Melled, fejed, vag}^ a szived beteg?
Óh, mondjad, ra jt’ talán segíthetek.
Elcsókolom a kínt, és könnyem en Szám odra tán gyógyító-ír terem.
S így szólok é n : Óh, drága, jó anyám , Én nem tudom , mely átok szállá rám, Csak azt tu d o m : egy lányka elhagyott, S azóta szüntelen beteg vagyok.
74 Betegen.
A nyám lehajtja ekkor bús fejét
S könnyezve szól, törölgetvén s z e m é t:
Mindent m egenyhít gyönge két karom, De azt a bajt m eg nem gyógyíthatom !
M agam vagyok is m é t. 75
M a g a m v a g y o k i s m é t . . .
Magam vagyok is m é t; elhagyott az á lo m ; Senkim sincsen, senkim e rideg világon.
Úgy vagyok, m int ősszel a virágtalan fa, Mely utszélen búsul levelit hullatva.
Az én lelkem is m ár kopár, virágtalan, Mint öreg em beré, kinek csak m últja van.
Lehajtom fejem, mint szom orufűz ága.
Siratlak, álm aim eltűnt m e n y o rsz á g a !
Mért is nem m aradtam férfikorban gyerm ek, Hivén délibábos vágynak, érzelem nek;
Mért is nyilt m eg lelkem gyilkos igazságnak, Virágot hervasztó tüzes n a p s u g á rn a k !
76 M agam vagyok i s m é t.
T ündökölne szívem derűs égboltjára Szelíd holdfény nyájas, reszkető világa, Járn a hozzám éjjel, bűvös csöndességben, T ündérek csapata halkan, észrevétlen.
Jönne el egy szőke kis lány alakjába’
Á brándos lelkem nek T ü n d ér-Ilo n k ája!
Szerelem csillaga tengerkék szem ében, Olvadozó dallam zengő beszédében.
S m aradna mellettem örökre, a sírig, Mígnem fáradt szem em álom ra csukódik, Ringató karjában m úlnék el csöndesen, Mint haldokló lepke a rózsalevélén . . .
T a va ssza l 77
T a v a s s z a l .
L ehányta m ár a föld a tél bilincsét, S megint kisarjadt fű és száraz á g ; Virág nyílik a völgy ölében ismét, É s árnyasak a szélringatta fák.
A földmives, elhagyva téli vackát, Ekéje szarvát fogva fü ty ö ré sz ; A n yájakat himes m ezőre hajtják, A pásztor is dalolva heverész.
Minden virul. Még ott, a sirházba', A tem etőbe’ is szebb m ár a hant.
Barkás a gyászt jelentő ciprus ága, É s ibolyák fakadnak ott alant.
A holtak is tán érzik, hogy a földön Új, boldogabb élet fuvalm a száll, É s fáj nekik a nyirkos, ném a börtön : Hideg bilincs, derűtlen éjhomály.
78 1 avasszal.
A term észetben nincs halál sehol sem, Örökkön él, mi hozzá visszatér.
Nem vész el egy kis szélhajtotta porszem , Nem sem m isül m eg egyetlen gyökér ! Az hal m eg csak, m inek nincs földi teste, Az eszme, h a a szív mélyén m aradt, Mely nincs leírva, nincs vászonra festve, Mely élt s m eghalt velünk egy perc alatt.
E zért üz hát a vágynak szom ja minket, H ogy eszméink alakot öltsenek.
F észket rakunk, neveljük gyerm ekinket, V agy kergetünk dicsőséget, n e v e t;
V agy a sziveket gyújtjuk égi lángra, Mig a közért harcolva vérezünk
S ezért halunk hitetlen, zord m agányba', H a céltalan s üres az é le tü n k !. ..
Látogatás. 79
Lát oga tás -
A szerető szívnek nincsen nyugodalm a, Éjjel-nappal gyötri féltő ag g o d a lm a;
E lhagyja a rejtett, zajtalan kis fészket S bejárja lelkén a kéklő messzeséget.
É des jó anyám nak m agányos lakába Szintén betoppant egy tündér kicsi lába.
A szeretet volt, ki halkan lehajolt rá S jóságos szavával imigy szóla h o z z á : H agyd el az özvegyi, könnyáztatta párnát, Bontsd ki érzelmeid aranytollu szárnyát, Faiadhoz siess, ki m essze idegenben Maró tűzü lázban hervad enyhületlen.
80 Látogatás.
Siess, röpülj hozzá, lágymeleg kezeddel Homlokán a bánat redőit simítsd el, Azt a sötét, felhőt oszlasd róla széjjel Anyai szivednek áldó napfényével
Így szólt. S egy gyötrelm es, zivataros éjen Megjelent jó anyám nálam észrevétlen.
Fölém hajolt ném a b ú b a ’, haloványon, Könnyének harm atja csillogott az ágyon.
S ott m aradt mellettem, míg a kelő reggel Ott lelte aggódó, könnyben úszó szem m el;
Ott találta édes, biztató szavával, S bevonta m osolygó, aranyos sugárral, Menyországból küldött fényes g lóriával! . . .
Szikla-rózsák. 81
5 z i k l a - r ó z s á k .
I.
Utam homályos, zord vidéken Ijesztő bércek közt m eg y en ; Fényes sugárka sincs az égen, Virág se nyil a völgyeken.
Köröttem minden oly sötétlő, Sivár, kietlen, fénytelen . . . De szikla-rózsa's télizöld nő A bús, mohlepte b ércek e n !
II.
Ködös, hom ályos bércre hágtam, Körűltem éji bús magány. — Ah, minden öröm és rem énység Magamra hágy ez é js z a k á n !
82 Szikla-rózsák.
S midőn a büszke bércek orm án Feltűnt a fényes, tiszta nap, Akkor lá tá m : a hegy tövében Rózsák, virágok nyílanak.
III.
A szikla m élyiben, hová S o’sem tekint az ég, Örök halálba hívogat A bús, sötét fe n é k . . . De míg a mélyből rémesen Mered felém a vész,
Am ott a szikla szélein Kis zöld virág tenyész!
*
Békában.
B é k ó b a r v
Itt állok ím, fejem lehajtva, búsan, K öröttem ném a, daltalan h a tá r;
Fölöttem árnyék, csüggeteg ború van, Felhőbe’ já r a bújdosó sugár.
Magam vagyok kietlen pusztaságon, E sűrű felleg, lom ha lég alányom , Mint száradó fenyőnek ágai, Lehajlanak a lelkem szárnyai.
Gyökér a lábam , lankadt ág a lelkem, M ozdúlhatatlan kín az életem !
Ki zárt ez undok, szűk békókba engem, Honnét ez a m eresztő gyötrelem ? Mért nem levék csapongó sasm adárrá, Röpülhetnék ism értelen világgá,
Mig elpihenne bennem ez a kin Derűs vidék virágos halmain.
fi*
u Békában.
Lekötve tart örökhatalm u végzet, S nincs bájige, a mely feloldana.
Szép m esszeség, virághozó tenyészet Át nem karolsz meséiddel s o h a ! Kikéi a mag, fává leszen idővel, Sivó hom ok kem ény ölébe’ nő fel, S hiába vinnék hűs ligetbe át, — Nem pótolná veszendő o tth o n á t!
így teng a bércek m esztelen tetőjén Szélültetett, sápad t fa s a rja d é k ; H iába éri harm at és verőfény, Görbedt az ág, elsatnyúlt a derék.
H iába nyesné gondos újju kertész, A vézna fácska gyönge korban elvész, Nem hajtva sarjat, lom bos ágakat.
E lpusztulván kegyetlen sors a l a t t ! . . .
A verébhez. 85
A v e r é b h e z .
Kóbor m adárka, üldözött veréb, Jer, ülj kezem re, szállj m ár közelébb.
Ne félj, nem m ondlak szem telennek én, H ogy élni m ersz és meg nem fagysz, szegény.
Az em berek, ládd, szidnak úntalan, Pedig közöttük m ennyi léha v a n ! T e künn didergesz itt a hidegen, Mig ők m ulatnak a szobába’ benn.
Neked ha ju t egy avas árpa, zab, Ha egy szem ecskét lelsz a hó alatt, S meleg sugár is téved néha rád, Betölti szíved minden óhaját.
A verébhez.
Vigan csipegve szállsz az égre fel, Imádkozol, a mint tőled k ite l;
Mig itt az úr, henyélve pam lagán, Károm kodik a dús ebéd után.
H a több falatra bukkansz néhanap, Ki lenne akkor nálad boldogabb?
T ársid csapatja m eghívást se vár, Oda röpül a sok kis proletár.
N álunk meg úgy m egy, m űvelt k ö rb e’, nézd : K iássa egyik a m ásik szem ét
É s kéjelegve bárson y-ágyba’ hál, Míg milliókat öl az é h h a lá l!
Ig yu n k, barátim 87
I gyunk, b a r á t i m !
Igyunk, barátim , mig szilaj vér Lázong erünkben féktelen !
S szép asszonyér’ m eg szép leányér’
Még lángra gyújt az érzelem.
T em essük el a telt pohárba, Ha a szivünkben gond fogan, E s a barátság hajiokába’
Éljünk vidám an, boldogan.
Bolond, ki mindig arra gondol, Mitől kom orrá lessz a lét, S m enekve bútól, fájdalomtól, Nem élvezi a hegy levét.
Bolond, ki szidja a világot, Mig rajta szép asszony terem, S szivében érzi m ég a lángot, Ha rá tekint a lányi szem.
Ig y u n k , barátim /
Legyünk v id á m a k ; m ért busúlnán k ? A búból úgy is sok kijut.
Higgyük, hogy új tavasz derűi ránk, Feledjük el a régi bút.
Feledjük el, hogy nem zetünkön E gy ezredévi bán at ül,
S e sorsa-vert hazán örökkön A m últak gy ásza feketül.
Feledjük el, hogy annyi em ber Bús, elcsigázott pária,
S m egverve kínnal, gyötrelemmel, Jobb lenne sirba szállnia.
Igyunk hát míg a büszke véren Szilaj kedv láza tom bol át, É s boldog legyünk egészen — Egy pillanatra le g a lá b b !
K é t s é g között.
Mint Üdvözítőnk korbáccsal véré ki Szent tem plomából a szatócsokat, Ú gy kellene az eszm ék csarnokából Kiűzni a lélekkufárokat.
Istentelen gazem berek hadával
Van telve im m ár minden, a mi s z e n t;
A nép szivében férgek serge hemzseg, Halotti szag a palotákba' fent.
H ová rohantok őrült h ajsza m ódján ? Ö rvény morajlik ím elő tte te k !
A lélekben hát senkisem hiszen már, Pokolt, m ennyet, m indent feledtetek ? Láttátok ősi országok bukását, H allottátok leöltek jajszavát, T apostatok ártatlanok sz iv é re :
Nem rémit a sok könny, e ném a vád ?
90 K étség között.
L eszúrta m ár sok gyerm ek édes apját, L eányát ki eladta, volt anya,
Mérget adott be esküdt hitvesének Sok elvadúlt, dühöngő bestia.
Volt ollyan is, ki árva gyerm ekeknek Kivette a szájukból kenyerét,
É s gazdag em ber, a ki pénzsovárgón Megrablá a halottnak te te m é t. . . Mért volt h át a keresztnek áldozatja, A Legnagyobb m ért halt a szörnyű fán, Mért kelle a legáldottabb anyának Mély búredőt viselni hom lokán ?
Mért hoz halált m ost is ofy sok nem esre Az élet, ez az átkos küzdelem,
S miért kell annyi szívnek összetörni C salódottan s örök-rem énytelen ? . . .
Üldözve. 91
Ü l d öz v e .
Meg a k a r n a k fo s z ta n i b e csü le tem tő l, é n szo m jazv a fu to k .
Z so ltáro k k ö n y v e , 61.
Kicsiny c s a p a t; nyom ában álnok e lle n ; Sötét bozót am ottan rejtekül.
H ajrát kiált száz ajk a zord hegyekben, S a gyér csapat lihegve menekül.
H alvány az arc, a szem be’ borzalom gyűl, A szívbe’ m eg m ár-m ár kétségb’esés.
Mikor leszünk ez üldözés zaján túl? — E zt kérdik, míg szem ük egym ásra néz.
Üldött csapat, mely futsz ezer veszélybe’
É s életednek m egnyugvása nincs, F uss, bár szived repedjen meg beléje, Nincs átkosabb, m iként a ra b b ilin cs!
Fuss, míg a lábad vinni tud, s a lelked Ki nem szakad keblednek mélyibül.
Jobb lessz a porba haldokolva esned, Mint hódolnod gyáván, hitetlenül.
Üldözve.
Amott, az erdőn, durva bérceken túl T ündéri szép, bűbájos éden áll, Hol ezer édes díj fogad jutalm úl,
Hol nincs veszély, nincs fájdalom, halál.
Eléritek, h a minden összefogva Pályátokon híven kitartotok, S ha túlnyom ó erőszak eltiporna, Föltám adás leszen ju ta lm a to k !
H add ülje csak m ám or zajába veszve Az elvakult ellen a diadalt;
Legyen kivert koldús a szív, az eszme, Ne higgyétek, hogy a rem ény k ih a lt!
Megölve bár a test, a vér kiontva, A lélek él s föl a m agasba száll, S ott Írja rá tündöklő csillag o k ra:
G y ő z tü n k ! eszm ék h ó n áb a’ nincs h a lá l!
Pdlyátn bére. 93
P á l y á m b ér e .
Bolondnak tartják azt, ki mélyen érez, S kész a közért áldozni ö n m a g á t;
É s nem szegődve léhaszívü néphez, C sapástalan tájon halad tovább.
Bolondnak tartják, a ki készakarva Nem a rózsás, — tövises útra tér,
S mig m ás vigad, zim ankós, zord viharba’
Diderg, a mig körötte dúl a tél.
Nevetve nézik jó meleg szobából Az ily rajongó, balga útazót,
S iván a hegynek gyöngyöző borából, M ámorral festik a rideg v a ló t;
Örülnek, hogy száraz m aradt a lelkűk, Szivük hideg, m agába zárkozott,
S nem adtak olcsón m ásért, m int mi tettük Erőt, nyugalm at, éjét és napot.
P ályám bére.
Sovány jutalm at ád a sors azoknak, Kik a legdrágább m unkát végezik.
A próféták m ind elhagyatva haltak, Törletlenűl om oltak könnyeik.
Bitóra vitték, vérpad lön az ágyuk, É s jeltelen sír ném a a b ö rtö n ü k ; Csak akkor tűnt dicsőség fénye rájuk, Mikor m ár rég elporladott szivük.
E jeltelen sír képe biztat engem, Ki nem remélek díjat s szolgabért, Örömm el adtam oda ifjú lelkem Bajok között hánykódó népemért.
Kicsiny a m ag s a kéz bár gyönge, fáradt, Mely ülteté s szünetlen öntöző,
De h a kisarjad, ez vet édes árnyat Virágtalan, kopár sirom fö lé !
7
Győzelem ! 95
G y ő z e l e m !
Kitörve kis szobám nak börtönébül A csillagok h ó nába szárnyalok.
Előttem minden földi összetörpül, Kőrűllebegnek holdak és napok.
B úterhes lelkem örök fénybe’ fürdik, Kitárul az örvényes végtelen,
S fölérve a beláthatatlan űrig, Köszöntlek, G y ő zelem !
Győztem. L eráztam szívem minden álmát, Lem ondtam a múló gyönyörriil é n ; Lássam sírom nak föltárulva száját, Meg nem ijeszthet semmiféle rém.
Legyek gyűlölt, gyalázzanak meg engem, Szorítsa két karom a rabbilincs,
A vérpadon is lelkesülve z e n g e m : Töm löc szám om ra n in c s !
9fi Győzelem !
H alott vagyok. Nem süt rám nap világa, Nem látok erdőt, völgyet és h e g y e t;
Nem ér hozzám virágok illatárja, Nem hallom a pacsirta-éneket.
M egszoktam az élet sötét viharját, Sok éven át leláncolt rab valék, — E zért im ádlak tégedet, szabadság
S kitárt, m agasztos é g !
B átran kiállók m inden zsarnok ellen, Legyen nálam százszor hatalm asabb, Ezerrel szem be’, fölszakítva keblem, Kiáltok : Ölj meg, gy áva szolgahad ! Tiporj reám , de nem hódol m eg ajkam , Nem szennyezi be térdem föld p o r a : Ki egyszer já rt a szédítő m agasban,
Nem térdel az s o h a !
V
Tél. 1)7
\ Tél.
M etsző, fagyasztó szél fúj m indenünnen.
Fázom . Szivem ben zordon tél viharz.
S én itt vagyok sötétlő rengetegben ; Köröttem e r d ő : milljó em berarc.
É n itt vagyok s epesztő, szom ju lázzal T avaszrul és napfényrül álmodom.
Eltévedett lelkem búsongva szárnyal Levéltelen, hóülte gallyakon.
N a p fé n y t! . . . Mosolygó égboltnak világát, Feslő virágok illatát n e k e m !
Himes mezőt, hol délibáb .vonúl át S harm at rem eg a lengő füveken . . .
98 Tél.
Fázom ; szivem nek vére derm eteg m á r ; H ozzám nem ez egyhangú tél való.
T avasz legyen s virágot termelő nyár, Vihart, verőfényt egyaránt adó.
Hideg van itt, e meddő, léha korban, N yerészkedés silány küzdelmiben.
Minden, mi nagy, szép volt a drága múltban, Ledőlt s nem kelt helyébe semmisem.
G úny tárgya lett a szívnek tisztasága, R ongyokba’ já r a szám űzött erény, M ulatókért a rem eték m agánya, Bűn háza van a tem plom ok h e ly é n !
Elpusztulunk-e, m egfagyaszt-e m inket E tespeteg, m ogorva télidő ?
Vagy, m elyet a próféták ajka hirdet, A szép tavasz derűje visszajő ? Kihajt-e a derm edt rögök virága, Fölpezsdül-e a vén föld vére m a jd ; Vagy m indörökre éj borúi reája, É s zsibbadás, halál fog ülni ra jt’ ?. ..
Tél. í)í)
Ki fog d e rü ln i; szívein ezt dobogja, A kikelet fuvalm a v is s z a té r;
S bár elfagyott a táj virága, lom bja, Ismét kihajt a m egm aradt gyökér.
Bűn és erénynek harca dúl örökkön, Örök a veszteség s a győzelem, De nem lesz addig bús halál a földön, Mig rajta egy remélő szív te re m !
/
7*
T A R T A L O M
Tartalom . 103
Édes a n y á m h o z ... 5
Új n é p ... 6
U t a m ... 9
T á v o lb a n ... 12
E g y e d ü l ... 14
Carmen S a e c u la r e ... 16
A lf ö ld ö n ... 19
Te rólad i s ... 21
Csak azt a szót ... 23
Március I d u s á n ... '-4
S z á m ü z ö t t e n ...• • ... 26
O tth o n ... 28
Zsoltár a p u s z t á b a n ... 30
Pohár k ö z ö t t ... 32
104 Tartalom .
Neked mondok h á lá t ... 3-1
F élh om ályb an ... 36
Csüggedés p erceib en ... 38
Az ig a z s á g r ó l... 40
Az Úr h a r a g j a ... 43
Halottak n a p já n ... 46
Az öreg n e m e s ... 48
V á g y a im ... 50
K ü z d e le m b e n ... 52
H a z á m h o z ... .... 54
Csöndes b o l d o g s á g ... 56
Tovatűnt á lm o k ... 58
Visszatérő á l m o k ... 60
A h ő s ... 62
G y i l k o s o k ... 64
A gyári m u n k á s... 65
Kém ezt k e r e s te m ... 67
Egy barátom jeg y v á ltá sa k o r... 69 '
Tűnő s z e r e l e m ... 71
Hiába f o l y ... 72
B e t e g e n ... 73
Magam vagyok i s m é t ... 75
T a v a s s z a l ... ... 77
