Q U I N T I L I A N U S E S Z M É N Y E . (Befejező közlemény.)
..Ezek,után már sejthetjük, milyen lesz az a kép, melyet az egyes piedagogiai írók a nevelés eszményéről maguknak alkottak. Az élet és a nevelés gyakorlata közt mindig szoros összefüggés állapítható meg, az elmélet viszont a gyakorlat talaján fakad, természetesen az illető elmél- kedő alanyi felfogása szerint módosulva. Eme különös felfogás változása tapasztálható Cato, Cicero és Quintilianusnál is, kik a római történet három különböző korában uralkodó eszmék hatása alatt írják meg gon- dolataikat a nevelésről. Mindegyiken meglátszik azon kornak erkölcsi hatása, a melyben éltek. Cato (234-—149) korában, midőn még a régi jó erkölcsök virágzottak a maguk puritán egyszerűségükben, midőn azonban a régi műveltség elégtelennek látszott, az uj, görög, pedig idegenségénél fogva még veszedelmesnek tünt fel, természetesen más volt a nevelés ideálja, mint Cicero idején, midőn a görög műveltség elemeinek assimi- latiója egészen végbe ment, midőn már eltűnt az az éles ellentét a görög és római míveltség között, mint erre jó példát épen önmaga nyújt. Cicero már a nevelés elméletében, melyet különösen rhetorikai műveiben fejt ki, nagy súlyt helyez a tartalmi elemre is a Cato-féle formalismus mel- lett. Quintilianus eszményén már meglátszik a császárkor kosmopolitis- musa, az ő elmélete már szélesebb alapokon, nem a nemzeti eszme, hanem a humanitas alapján épült fel, de még egész önkénytelenül is az orator perfectus személyében egyesíti kora művelt emberének szükéges kellékeit.
M. Porcius Cato mindenkor a görög és más idegen befolyástól érintetlen ós rómaiság példaképének tekintetett. Nopos így jellemzi:
«Minden téren rendkívüli belátás ós SZÍVÓS tetterő tünteti ki; mert épen oly ügyes mezei gazda, mint tapasztalt jogtudós, nagy hadvezér, kitűnő szónok és az irodalom lelkes barátja volt®. Jelleméről Lvnus azt mondja:
Cato sanctus et innocens (XXXII, c. 27.); bálványozta a régi ( = j ó ) időket, a régi tiszta római erkölcsök dicséretét hangoztatta ajka, s félt minden idegen hatástól, mely népének vesztét okozhatta volna. Egész élete harcz volt a rossz erkölcsök ellen (censorius !), egész hatalmával azon volt, hogy távol tartsa nemzete ifjúságától a görög műveltség beözönlését.
Mikor a peripatetikus Kritolaos, az akadémikus Karneades, a stoikus Diogenes szónoklatukkal és tanításukkal általános feltűnést keltettek Rómában, hevesen kikelt ellenük, kik az ifjúságot mindenre rá tudják venni, legyen az jó vagy rossz; térjenek csak mielőbb vissza hazájukba,
a honnan jöttek, a fiatal rómaiak pedig csak tanulják ezután is a haza törvényeit és hallgassák az elöljárók szavait. «Hidd el, igy ír fiához, mintha egy tanító mondaná, hogy a görögök semmirekellő és javítha- tatlan népség. Ha ez a nép elterjeszti köztünk irodalmát, végünk lesz ; kivált ha orvosait is ide küldi, — mert megesküdtek, hogy minden bar- bárt, így a rómaiakat is, meg fognak ölni®. Ennél határozottabban és nagyobb fanatismussal senki sem beszélt a görög befolyás ellen. De hiába! Intései a pusztába kiáltónak szavai voltak, a pún háborúk után keletről megindult szellemi áram latot mi sem akadályozhatta meg hódító útjában. Azzal, hogy népe közt az új romlottság ellen a régi nemzeti erények hirdetője lett, Cato nevezetes alak lett a pasdagogia római elmé- letében. Maga hamisítatlan typusa levén a tősgyökeres rómainak, ma- gában egyesítvén a köztársasági Róma összes erényeit és félszegségeit, saját életének jellemével és tevékenységével mutatta meg azon eszmény- képet, melynek vonásai mindvégig éltek a római, nemzeti öntudatban.
Szerinte az igaz római mindennél jobban becsüli a családi élet szentségét, mely mintegy alapja a becsületes életnek. Maga inkább akart jó családatya, mint jó senator lenni. Ha a nőkről általában nem a legjobb véleménynyel volt is, pl. Distich. I. 8, III. 12, III. 20, (—Némethy kiadása szerint: Cato bölcs mondásai. M. T. A. 1891.) az anyáról így szól:
Tiszteld egyenlő szeretettel drága szülőid,
És sose bántsd rneg anyád', kedvezni ha vágyói atyádnak.
(III. 24.) Maga tanítja fiait az elemi tanulmányokra, mert méltatlan dolog, úgymond, bogy rabszolga korholja a szabad rómait, ha esetleg hanyag vagy nehezebb felfogású volna. Nagy súlyt helyez az Isten helyes és illő tiszteletére. Nem a véres áldozatoknak örül az Isten (IY. 38.), mely kü- lönben is nem egyéb esztelenségnél (IV. 14.): tiszta lélekkel kell imádni, S a lelkiismeret szavára kell mindenben hallgatni (Függ. 7.):
Lélek az istenség: így intnek a bölcsnek igéi, Ezt hát minden előtt tisztult lélekkel imádjad.
(Dist. I. 1.)
A szív tisztasága, az érzület nemessége még nem minden ; a lélek műveltségéhez még bizonyos ismeretek tudása is szükséges. «Tanuld a tudományokat®, mondja egyik (38.) aranymondásában, és másutt (26.):
«A könyveket forgasd®. A tudományos képzettség czélja a szónoklat helyes gyakorlása. Az ő nevelésének az iránya is a fórum felé tör. Jó szó- nok nem lehet más, mint becsületes ember, i Orator est, Marce fili, vir bonus, dicendi peritus." (Seneca, Controvers. I. praef. 9.). Hasonló ebhez
az a definitio, melyet a mezei munkásról mond : COIODUS est vir bonus, colendi peritus, cuius ferramenta splendent. (Serv. Verg.. Georg. Y. 46.).
A beszéd és a cselekedet, a gondolkodás és érzés összhangja az egyedüli alapja a helyes római jellem kifejlődésének; az ember összes tehetségeinek arányos kimívelése czélja a római nevelésnek. Ezt értette Cato azon, hogy tökéletes szónok csak becsületes és müveit ember lehet.
Cato fontos működése után mintegy száz évvel később a köztár- saság fénykorában ismét egy kimagasló elme foglalkozik a nevelés kér- désével. A társadalmi átalakulások mindig maguk után vonják az iskola, az oktatásügy reformját. Cicero kofában a római élet lényegesen meg- változott, a feltartózhatatlan «amnis abundantissimus grascarum discipli- narum et artium» (Cic. De rep. II. 19, 34.) elöntötte már a római mű- veltség talaját, s Cato eszményének meg kellett alkudnia a körülmé- nyekkel. Cicero látóköre már szélesebb, az ő eszménye már görög művelt- ségű, de úgy, hogy érzés- és gondolatvilágában tiszta római maradt;
nagyon jól értette Cicero, miként lehet a görög gondolkozás eredményeit elsajátítani a nemzeti érzés és felfogás sérelme nélkül.
Meg is alkotta a nevelés eszményképét, még pedig abban a formában, melyben Quintilianus is elfogadta, s a melyben a római impérium bukása után is az egész renaissance idején át élt a humanisták felfogásában.
Az ő ideálját, mondja Oratorában, hiába keressük az emberek közt, ennek mása csak lelkében él, melyről rajzolta, mint Pbeidias a maga Zeus szobrát. (Orator, II. 7—9.). Aztán ugyanazon gondolatokat ismétli, melyeket Catónál olvastunk, csakhogy mélyebb, tudományosabb felfogással és nagyobb gyakorlati tapasztaltsággal.
A stoikusokkal azt vallja : «Minden kötelességet, mely az emberi közösségnek és társadalomnak fentartását elősegíti, többre kell becsülni a csak megismerésre és tudásra törekvő kötelesség teljesítésénél.® (Off.
'I. 44-.). Az állam, a haza érdeke a központja Cicero közéletének és tudo- mányos kutatásainak, az állam számára kell tehát az embert is nevelni és csak annyit áldozhat magának az egyén, a mennyit az állam nélkülöz- het. (De rep. I. 4, 8.). Ebből az következik, hogy a tanulmányok meg- választásában is arra kell tekintettel lenni, melyek használnak az állam- nak. Mert ez teszi a bölcseség és erény igazi életrevalóságát, ebben van minden tevékenységének alapja. (U. o. 20, 33.). A leghasznosabb tanul- mány e szempontból az ékesszólás. A beszéd social-ethikai mozzanatát fejezi ki abban, hogy az élőkor bölcseinek beszéde kapcsolta össze társa- ságba az embereket. (De orat. I. 8, 33.). «Semmi sem látszik magaszto- sabb hivatásnak, mint azon helyzetben lenni, hogy az emberek egyesü- lését beszéddel összetartsuk, a nép tehetségeit, figyelmét önmagára irányítsuk, akaratát pedig, a mint erre épen szükség van, majd erre, majd arra fordítsuk®. (De orat. I. 8, 30.). «A tökéletes szónok bölcs veze-
tésén nyugszik mind a legtöbb magánember, mind az egész állam jóléte, üdve®. (U. o. I. S, 34.)
A szónoki művészetnek ily magas felfogásához igazodik a szónok jelleme is. Cicero azt tartja, hogy mivel az állam polgárainak mind egy- forma hivatása van, hogy t. i. a haza érdekeit kiki tehetsége szerint vagy közhivatalban, vagy katonasorban, vagy legalább a curiában, illetőleg 'a comitiumon szolgálja, egyszabásu míveltségre is kell törekedniök. Ez a -műveltség az, mely nemzeti alapokon és görög hatás alatt a köztársaság
vége felé határozott formát öltött.
A nevelés lehetőségét bizonyítja az ember vele született természete, az értelem tehetsége, melynél fogva az ember az igazság megismerésére törekszik és eszes tevékenységre képesül. Az ember az istenség szikrájá- val jő e világra, lelkét az értelem világossága hatja át és a böleseség vezérli a helyes útra. (De leg. I. 22.) Az ember ezen isteni részének főtápláléka a vallás. «Miként az állam legszilárdabb és legbiztosabb alapja a vallás, a polgároknak is korán meg kell győződniök, hogy az istenek az urai és kormányzói minden dolognak, és liogy gondolataink, érzelmeink, tetteink legtitkosabb rejtekébe is belátnak. Már Thales mon- dotta : Minden, a mit látunk, telve van istenekkel. Ezt kell hinnünk nekünk is, így aztán tisztábban élünk, mintha a legszentebb templomok- ban volnánk. (De leg. II. 7, sk.)
Az isteni félelem mellett Cicero eszményének még egy fontos motívuma vau,'t. i. a becsület. A becsvágyat minden eszközzel fel kell kelteni a fiatal emberben és ápolni kell még az érett korban is, mert hatalmas indító ereje van a jóra és megvéd a rossztól. (De fin. Y. 22.)
A legfontosabb tanulmányok, melyeket a művelt rómainak meg kell szerezniök aszónoklattan után : ajog, a történet és a bölcselet, főként az utolsó. A jog alapos ismerete minden polgárnak hasznos, különösen pedig a szónoknak. A római történelemben azért kell az állami ügyekkel foglalkozóknak otthonosoknak lenniök, hogy az államépület a valóság szilárd alapján álljon és ne alanyi feltevéseken, mint Platón «Allama».
Azok a magasztalások, melyekkel a bölcseletet, az erények királynéját dicsőíti, mindnyájunk előtt elég ismeretesek. A bölcselet az élet vezére, az erény iskolája, a bűn ellensége, minden tudomány és művészet anyja ; mik vagyunk mi, mi az emberi élet általában e nélkül'? (Tusc. disp. II. 5.) Ezért van különösen a szónoknak e tanulmányra szüksége, kinek nem- csak éles észszel, helyes és gyors Ítélőképességgel, hanem becsületes- élettel is kell birnia. «Excellens orator, iscjué vir bonus». (De orat. II. 20.)
Ez a képe Cicero szerint az alakilag és tartalmilag művelt orator perfectusnak, ez az ő eszményképe, quo nihil possit esse praestantius. (Or.
2, 7.), kinek legajánlóbb erénye és tehetsége a szónoklatban való jára- tosság, qum est optima species et quasi figura dicendi. (Orat. 1, 2.)
A római nevelés ideáljának jellemvonásai Cato és Cicero formulázá- saiban már oly tisztán és végérvényesen meg voltak állapítva, hogy
•ezután már csak az volt hátra, hogy ez eszményhez alakítsák a nevelés- oktatás összes tényezőit, hogy megalkossák azt a rendszert, melynek
minden eleme ez eszménynyel vonatkozásban álljon; Erre vállalkozott a
•császárkor egyik előkelő rhetora, Domitianus császár unokáinak nevelője, ki először viselte a professor eloquentiae díszes czímet. Quintilianus fő- érdeme az volt, hogy önálló Ítélettel és bizonyos conservativ érzékkel részleteiben is megteremtette azt a rendszert, mely a művelt római
kialakulásának folyamatát foglalta magában-. E törekvés tudatos volt nála, mint munkájának számos helye mutatja, (pl. Inst. I. provem. 21 ; I. 1, 21—24; I. 5, 6; I. 7, 33. stb.) hol mentegetődzik, hogy sokszor .ily kicsiségekkel foglalkozik.
Hogy a nevelés czélját ő is épen az orator perfectusban fejezte ki, előttünk különösnek látszik, de közelebbről vizsgálván a dolgot, kitűnik, ."hogy csak olyan természetű egyoldalúság ez, mint a görög kalokagathiá-
iiak vagy pl. Herbart «eszményi személyiségének)) fogalma. Sok függ a helyes értelmezéstől. Quintilianus ideálja, a mint ezt vallási, politikai, társadalmi, irodalmi vonatkozásaiban elénk tárja, sok tekintetben meg- -egyezik a XIX. század ideáljával, a mely tudvalevőleg a tudományosan -és erkölcsileg kiképzett állampolgár, — csakhogy nem szabad figyelmen .kívül hagyni azon közműveltségi különbségeket, melyek a Kr. u. első .századot a tizenkilenczediktől elválasztják !
Cicero és költő kortársai koruk erkölcsi és társadalmi állapotát -ostorozván, sokszor visszakívánják ama régi időket, midőn még a római
virtus eredeti tisztaságában és romlatlan erejében virágzott. Pedig Róma .az utolsó század alatt akkorát haladt külső hatalomban és belső nagy- .ságban, hogy e panaszt alig érthetjük eléggé. Hiszen a köztársaság e vége
után következett Augustus alatt a híres aurea setas, melynek nagyon komoly jelentése volt, s a melynek sugarai messze ragyogtatták az egye- temessé vált római oivilisatiót. Érthető e panasz annyiban, hogy e nagy .államszerkezet alapja : a vallás-erkölcsi gondolkodás és érzés már nagyon gyenge lábon állott; — és ennek az elsőrendű éltető princípiumnak .hiánya nagyon mély eséssel fenyegeti a fölébe épített kulturát. A császár-
kor eleje teljesen befejezte a görög műveltség assimilatióját, mely alapja lett Európa közműveltségének; a politikai egység mellett kialakult az általános műveltség zárt egésze alapján a szellemi egység is, mely már jiem latin vagy barbár, hanem tisztán emberi, s nem fogad el nemzeti Korlátokat. Róma s Athén tana most közkincse az emberiségnek.
Gallia Britt-lionban szónoklati székeket állít, S rlietorokat keres a lepvégsőbb éjszaki Thule.
(Juvenalis XV. 111. Barna fordításában.)
Magyar Pajdagogia. IX. 4. 17
E kosmopolitiku8 szellemnek megfelel a név is, melyet a műveltség:
fogalma nyer; a szellemi forma, melyben a magasabb szellemi törek- vések összefoglalódnak, nem egy néptől, hanem az embertől veszi nevét- A latin humanitas eredetileg a görög ipú.wJ) fKo-iu.-nak felel .meg, ér- telme azonban már tágabb. «Azok, kik a latin szavakat alkották, és- helyesen-alkalmazták, humanitásnak körülbelül azt mondták, mit a gö- rög ^afdsí'a-nak nevezett: eruditionem institutionem-que in bonas ar- tes, mely az odaadó lelkeket (qui sinceriter percipiunt appetuntque) a*
szó szoros értelmében emberekké (humanissimi) teszi». így Gellius.
K A . 13, 16. V. ö.Willmann: Didaktik I. 13. §. vége.
Quintilianusnál az ily értelemben vett humanitás szolgálatában- áll a nevelés elmélete és eszménye. Ezen nyugszik az a kiváló szeretet is,.
melylyel a renaissance humanistái, Enea Sylvio, Wimpheling, Erasmus,.
s mások Quintilianus művét forgatták; ez magyarázza meg azt a törek- vést, hogy az ő megállapította elvek szerint járjanak el elméletben, gya- korlatban egyaránt.
Quintilianus az Institutionum orat. 1. XII. ez. művében nem adott- tisztán rhetorikát, s nem is volt ez czélja; a tökéletes szónok jelentését- a művelt, jellemes ember értelmében véve kiterjeszkedik ennek egész- nevelésére, bölcsőjétől kezdve végig kiséri egész pályáján tanácsaival, oktatásaival. A nevelés és szónoklat között az erkölcsiség az az összekötő lánczszem, mely az ékesszólásra vezető utasításokat egész pasdagogiai rendszerré teszi. A tökéletes szónok conditio sine qua non-ja az erköl- csiség. Az erkölcsös, derék szónok kiképzésére vonatkozó elvei a paeda- gogiai gyakorlat minden ágára és tényezőjére.kiterjednek, folyton-folyvást- a vir bonus alakja lebegvén szeme előtt. "Legyen a szónok oly ember, mondja provem. I. 18., ki valójában bölcs ; nemcsak erkölcseiben legyen.
tökéletes (mert ez nézetem szerint még nem elég, bár vannak, kik más- ként gondolkodnak), hanem tudományban és az ékesszólás minden keh- iekében is járatos legyen.® A fórum Románumon érvényesülő derék polgár él Quintilianus lelkében is, kinek ajánlólevele a «fari posse® és az.
"erkölcsiség®.
Ennek az eszménynek bő kifejtése a tizenkettedik könyv czélja,.
mint ezt már a Bevezetésben (22.) jelzi. "Kitűzött munkám legfontosabb részéhez jutottam®, mondja a XII. könyv provemiumában. Elmondja- aztán, hogy már tárgyának végéhez jutott, a szónoki nevelés minden módjával ós eszközével megismertette olvasóit, a mit ugyan előtte már többen megkisérlettek, de e kérdést kimerítően és rendszeresen még senki sem tárgyalta. Még egy más oldalról is új az ő műve. Cicero, kinek legalaposabb értekezései vannak e tárgyról, «megelégli, hogy a tökéletes- szónoktól magáévá teendő ékesszólás nemeiről beszéljen®, «derék módon- fölszerelt hajóval ereszkedik a tengerre, de korán bevonja vitorláit, s-
aztán nyugosztalja evezőit®. Nem így ő. «Az én vakmerőségem, úgymond, a szónoknak jellemét is megkísérli rajzolni, és kötelességet eléje terjesz- teni ; . . . e szerint őt (Cicerót) tovább követnem többé már nem lehet, magamnak kell tovább haladnom®. (L. XII. provem.)
Ily gondolatokkal kezd a tökéletes szónok jellemének meg- festéséhez.
«A szónok, kit én kívánok képezni, olyan legyen, milyennek őt M. Cato jellemzi, becsületes ember, a szónoklathoz értő. Azonban az, mit ő első helyre tesz, természeténél fogva is elébb van és nagyobb. Eg3'álta- lában becsületes legyen, nemcsak azért, mivel a köz- és magánjóra semmi veszélyesebb nem volna az ékesszólásnál, ha a gonoszsággal szö- vetkeznék, hanem én magam is igen rossz szolgálatot tevék az emberi- ségnek, ha e fegyvert valamely útonálló és nem katona számára készítet- tem volna! . . . Maga a természet nem anya, hanem mostoha lett volna irántunk, ha a szólótehetséget a vétek ezimborájának, az ártatlanság ellenségének, az igazság elnyomójának alkotja. Mert jobb lett volna né- máknak születnünk, és ész nélkül szűkölködnünk, mint a gondviselés ajándékát egymás vesztére fordítanunk®.
«Még messzebb megyek szigorúságommal. Nemcsak azt mondom, hogy a szónoknak becsületes embernek kell lennie, hanem szónok sem.
lehet valaki, ha nem becsületes ember». (XII. 1, 3.)
«Tegyiik hozzá, hogy a lélek sem adhatja magát elég clfogulatla nid e legnagyobb tanulmányra, ha minden gonoszságtól nem ment Először, mert a nemes a rúttal ugyanazon kebelben nem köt harátsá- got; . . . továbbá, mivel a léleknek, mely ily nagy dologra irányozza figyelmét, minden más, még ártatlan gondoktól is mentnek kell len- nie®. (4.)
«És hát a tudósok fáradozásainak elviselésére nem elkerülhetet- lenül szükséges-e a mértékletesség 7 — Tudományokhoz nem nemes dicsvágy gerjeszt-e leginkább kedvet ? De hihetjük-e, hogy ezzel a gono- szok törődnek ?» (8.)
«Végre, hogy a jelen kérdéshez tartozó igen sok egyebet mellőzzek, tegyük fel, mi pedig együtt soha meg nem állhat, hogy egyenlő észtehet- séggel, szorgalommal, ügyességgel bír a leggonoszabb s legbecsületesebb ember : a kettő.közül melyik fog már jobb szónoknak mondatni ? Min- denesetre az, ki jobb ember is.® (9.)
«Azt csak senki sem fogja tagadni, bogy minden szónok azon van, hogy a miket előad, a hallgató igazaknak és tiszteseknek tartsa. Erről pedig vájjon a becsületes vagy a gonosz ember fog-e könnyebben meg- győzni?» (11.)
«De tegyük fel, bogy találkozott valaha gonosz ember, ki a leg- szerencsésebb ékesszólással bi>,f vnlnn • méöis t,flcríiflnrni hogy valódi szó-
17*
nok volt. Mert nem mindenkinek adhatom a vitéz nevet, ki serényen tud vagdalkozni, mivel a vitézséghez erény is kívántatik®. (23.) '
«Nem a végre akartam én itt oktatást adni, miké]) kelljen bizonyos törvénytiszteket, vagy bérencz szószólókat, vagy olyan embert, kit közön- ségesen pörrágónak neveznek, gyermekségétől nevelni; hanem olyan férfiút, kit a természet jeles elmebeli tehetségekkel fölruházott, ki min- den szépművészetet lelkével egészen cdkarolt, ki az emberi nemnek oly ritkaságáld adatolt, milyet még semmi régiség nem látott, minden rész- ről tökéletest, fenséges érzelmektől hevülöt, fölségesen hevülőt». (25.)
Az a rhetor, ki a császárok erkölcstelen és romlott ízlésű korában ily hangon tud lelkesülni a nevelés eszményeért, mindenesetre figyelmet és elismerést érdemel. Az egész műben szívesen hallgatjuk e jó öreg iskolamester tapasztalt és rendszeres tanácsait; e helyen valóságos lelke- . sedéssel kell eltelnünk iránta, kiben mint rhetorban az ideális érzésű
ember szól hozzánk. A szónoklatot, a melyet Ciceróban bámulni meg nem szűnt, az ékesszólás művészetét tartja az emberi értelem koronájá- nak. «Eszt adott nekünk az emberek atyja, a világ Teremtője®, «ez aján- dék révén lettünk a halhatatlan istenek társaivá®, «de mit érne a gond- viselés ez ajándéka, ha beszéddel ki nem fejezhetnők, mit lelkünkben gondolunk és érzünk?® «Nem kaptunk a beszédnél nagyobb jót az istenségtől, semmi sem méltóbb nálánál a művelésre és tökéletesítésre®.
(II. 16.) Belefoglalta az erkölcsi tökéletességet is, mert nem lehet jó szónok, ki nem becsületes ember. A beszéd hatalmát nagyon is érzi, mert e korban az emberek erkölcsi érzésére, a lelkiismeret szavára nem igen appellálhat. Veszedelmes fegyver a szó ereje a gonosz ember birtokában ; tudja, hogy korának szónokai mennyire visszaélnek vele, azért kívánja, hogy a jellemképzésre is nagy súlyt helyezzünk. A mit azonban megfor- dítva mond, hogy t. i. nem is lehet jó szónok az, ki nem becsületes em- ber, az már túlzott felfogása a szónoklat fogalmának és ép oly tévedése, mint midőn az ékesszólást veszi a nevelés czéljának. De ebben nem egyedül ő a hibás : az egész ókor nevelése az intellectualismus felé hajlik ; érdeme azonban az, hogy a nevelés egész rendszerében kiváló fontossá- gúnak tartja az erkölcsi momentumoknak, mint elsőrangú nevelői ténye- zőknek, érvényesülését.
Ez a gondolat vörös fonalként húzódik végig az egész munkán, az orator perfeetus képe lebeg állandóan szeme előtt; a miként az első könyvben körvonalozta álláspontját, oly felfogással és czélzattal állította össze egész rendszerét.
A mi már most Quintilianus eszményének méltánylását és bírá- latát illeti, meg kell jegyeznünk, hogy abban a formában, a mintazlnsti- tutiók elénk tárják, önmagában véve a tiszta rómaiság eszményi tükre, minden vonása a római néplélek egy-egy fontos tényezője ; mert az ókor
az ember értelmi tehetségének kiművelését tartotta szem előtt, — s külö- nösen áll ez a rómaira, kit, — eltérően a görög sesthetisáló hajlamá- tól, — bizonyos józan rationalismus jellemez, mint ez alkotmányának, általában a jognak, s kivált a vallásnak kialakulásában látható. Mondtuk, hogy csak a tiszta rómaiság szempontjából állhat meg Quintilianus ora- tor perfectusa, de nem a császárkor fülledt légkörében, már csak finom üvegházi növénynek mondhatjuk, mely bámult ékességére szolgálhatott az ő szűkkörű iskolájának, de a közélet szabad levegőjében éltető prin- cipumainak hiányával a leggyengébb szélfuvás is elsöpörte, elsorvasz- totta volna.
Úgy látszik, nem akarta, vagy tényleg nem vette észre az öreg elmélkedő, hogy körülötte uj szellem, uj erkölcsök, uj társadalmi és politikai irányok keletkeztek, ő még mindig Cicero, Antonius, Pompeius korát tartotta szeme előtt, legalább is remélte, hogy ismét bekövetkezik.
Az ő idejében már egy század mult el a köztársaság elbukta után, és nem vette észre, bogy a császárok senatusa, csak a zsarnok fejedelmek akaratá- nak volt végrehajtó, vagy csupán tudomásul vevő testülete ; avagy mikor emlékezett oly népgyülésekre, a minők előtt Cicero a maga Catilinaris vagy philippikai beszédeit elszónokolta, hogy úgy mondjuk az Institutiók egy kifejezésével: «elmennydörögte ?» Vagy nem vallja-e meg maga is egy helyen, hogy a törvényszéki birák elvesztették függetlenségüket, a poli- tika eszközévé váltak : quod genus (t. i. a politikai beszéd) nostris tem- poribus totum paene sublatum est, cum omnia curae, tutelaeque unius innixa periclitari nullo iudicii exitu possint ? Nem tesz-e saját műve maga ellen tanúságot, midőn műve legnagyobb részében (a 4., 5. és 7.
könyvek egészen) a törvényszéki beszédet elemzi és fejtegeti ? és maga is törvényszéki beszédein kivül mondott-e csak egy politikai beszédet is, a mely beszédeket pedig oly nagy dicséretben részesíti egy Cicero példája nyomán ?
Ki a zsarnokságról hirkedt Domitianust oly dicséretekben, ma- gasztaló megszólításokban tudja részesíteni (V. ö. X. 1, 92.), melyeket egy tiszta gondolkozású és nemes erkölcsű Quintilianustól épen nem várnánk, az szemet hunyhatott a létező állapotok előtt, melyekről úgy ír lépten-nyomon, mintha bennök egyedül a polgárok szava döntene és nem a császár és tanácsosainak kénye-kedve.
A. Messer — kinek jeles értekezését használjuk főleg e sorok írásá- nál, (1. Jahrbücher f. Phil. u. Paed. 156., II. Abth. 1897), — azt mondja, hogy csak hyperconservativ érzékkel ragaszkodhatott a nevelés ideáljának Cicero-féle meghatározásához, másrészt pedig a császárra vetett tekintet akadályozhatta meg abban, hogy világosan kimondja, vájjon az orator perfectus létföltételeit valóban létezőknek tartja-e, vagy csak kívánato- saknak tekinti a politikai viszonyok lényeges megváltozásával.
Bármelyik állítás álljon is, annyi igaz, hogy Quintilianus eszménye legkevésbbé sem mondható korszerűnek; csak egy ideálisan érző és nemes gondolkodó elmének ábrándjait fejezi ki, mely iskolájának és kedves tanítványainak körében, mindennapi foglalkozásai közepett el- elmereng a szabadság és a- mozgalmas politikai élet dicső napjain, lelke- sedéssel, bámulattal csügg Cato, Cicero alakjain, s figyelmesen lesi el azokat a jellemző vonásokat, erényeket és tehetségeket, melyekből lassan egész tökéletességgel megszövi a becsületes ós képzett római ember örökké élö ideálját.
BIHARI F . IMMÁNUEL.
A Z I S K O L A É S A Z E G Y E T E M .
A sok hiány, baj érzetéből újabb időben nagy számmal eredtek az egyetemmel, mai helyzetével és jövő feladataival foglalkozó tanulmá- nyok. Czélja mindnek egy, tárgya és kiindulása majd mindeniknek más, az illető szakja, hazája szerint, de a felfogás tekintetében, alapjában ismét egyet értenek. Örvendetessé teszi e magában is tiszteletre méltó jelenséget, hogy a szerzők nem csupán az egyetem tanárai, de a legalább is ugyan olyan mértékben számot tevő hallgatók helyzetének ismerése révén is illetékesnek mutatkoznak. Egyik sem zárkózik el az «élet köve- telményei® elől — hiszen épen ezek miatt van bajban az egyetem, — egyik sem téveszti szem elől a magasabb tudományos czélt — hiszen épen ez van betegágyon, — hanem e kettő egyeztetésében keresik mind- kettő kielégítését. A bajt az ellentót kiélesítóse mérgesítette el, pedig itt nem vagy-vagy, hanem és meg tehát az alkalmas kötőszó. Egyik czélt a másikért feláldozni azért nem lehet, mert a külső czél: a kenyérkere- sésre való előkészítés, az egyetem megélésének az alapja, a belső czélt pedig: a tudományos munkát és mindazt, mi ezzel jár, azért érthető, ha minden egyetemi tanár erősen hangoztatja, mert ennek épségben mara- dása biztosítja ez intézménynek a levegőt. Már pedig a levegőben lógás épen olyan képtelen valami, mint a levegő nélkül való élet.
Természetesen a németországi egyetemek járnak elől e tekintetben is. Legjobban érzik e minden egyetemen meglevő bajokat, melyekhez egyes esetekből következtetve még több-több járúl majd; leginkább áthatja őket a nemzet nagy feladatainak érzése és velők közös volta s e mellett bizonyára azt is tudják, — hiszen a német büszke erre, — hogy legtöbb ország egyeteme utánok igazodik. A mozgalom e nélkül is ért- hető. Különösen bárom dolog ad ennek tárgyat. Legkevésbbé (hogy ne mondjam : szűr alatt) az egyetem és kormány viszonya, a mi önkormány.
