KOTYUK ERZSÉBET"
A hólyagfecskendőtől a z injektálásig
Fecskendőként m ár az ókori orvosok is alkalm aztak vastagabb m adártoliakat. Ezek levágott végére gyógyító folyadékkal feltöltött sertés-, kecske- vagy birkahólyagot, esetleg béldarabot k ö töttek, amelyek összenyomásával ju ttatták a nedvességet a kívánt helyre.
A kkoriban a „fecskendőket” leginkább a sebek tisztogatására, a sipolyok átöblítésére, illetve a genny kiürítésére alkalm azták. N em csak a test felületének sérüléseit tisztogatták fecskendezéssel!
A lkalm aztak tisztító klizm ákat és gyógyító célú beöntéseket is. M iként alakult ki a fecskendő mai form ája, h o n n an eredeztethető a szívó-, illetve a tolóerőn alapuló m űködési elve?
Ha a képzőm űvészeti alkotásokból, illetve a sebészeti tankönyvekben fellelhető ábrázolások
ból in d u lu n k ki, valam int a seborvosok, kirurgusok, sebészek eszköztárát vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a Kr. u. 1. századi eszköztárban fecskendőt nem találunk.
A hengerform ájú fecskendőről a 9. század végéről m aradtak fenn írott források. Am m a r Ibn
Ali a l Ma u sil i arab orvos m unkásságával kapcsolatban jegyezték fel, hogy egy saját találm ányú üveghenger segítségével szívta le a vékony hályogot a páciense szeméről. Sajnálatos m ód on arról nem szólnak a források, hogyan, m iként végezte ezt a műveletet. Azt sem ism erjük, hogy az üveg
hengerben m inek a segítségével fejtette ki a szívó hatást? D ugattyúval vagy más szerkezettel? Á b
rázolás erről az eszközről nem m aradt fenn, ezért m indössze annyit tudunk, hogy henger form ájú
S em m elw eis O rv o stö rtén eti M ú zeu m , Könyvtár és Levéltár. - kotyukerzsebet(® dpg.hu
197
volt, és m űködési elve a szívó hatáson alapult. Évszázadok teltek el addig, am íg a fecskendő - mely kezdetben fém ből készült bekerült a sebészeti tárakba, és m egjelent a különféle ábrázolásokon.
Hi e r o n y m u s Br u n s c h w i g 1497-ben, Strassburgban kiadott „Buch dér Hirurgia” cím ű m ű vében közzétett fam etszeten m ár ott találjuk az általunk is ism ert henger form ájú öblítőfecskendő dugattyús változatát.
A fecskendő m a ism ert form ája a 9. és a 15. század között alakulhatott ki. Nyílván ennél is hosz- szabb időt vett igénybe, am íg elterjedt a használatban, ugyanis az 1526-ban m egjelent „Passionarius galeni” cím ű m ű egyik C iniciáléjának m in iatűr ábrázolása arról tanúskodik, hogy a klizm áknál (befecskendezéseknél) változatlanul a disznó-, illetve birkahólyag „fecskendőket” alkalm azták. A Wil h e l m Fa b r i c i u s Hi l d a n u s (1560-1634) ném et sebész könyvében, 1556-ban m egjelent tábla szerint a sebészek fegyvertárában is az állathólyagból készült klistélyfecskedő található.
A 16-17. században a te rm é sz ettu d o m á n y fejlődése (itáliai reneszánsz, h u m a n iz m u s és a re
form áció, Gu t e n b e r g, Ko p e r n i k u s z felfedezései) az o rv o s tu d o m á n y b a n is jelentős előrelépést hozott.
Tém ánkkal kapcsolatban m eg kell em lítenünk Bl a is e Pa s c a l-í(1623-1662), aki a hidraulikus nyom ást vizsgálva, 1648-ban felfedezte a folyadékok és gázok nyom áseloszlásának alaptörvényét.
A jelenséget napjainkban is Pascal-törvénynek nevezik. Lényege, hogy a nyugvó folyadék vagy gáz egy pontjában a nyom ás m in den irányban ugyanaz az érték. Egyes források szerint ez az alapja a dugattyús fecskendő m űködési elvének, ezért többen Pa s c a l í tekintik az eszköz feltalálójának.
E nnek azonban alapvetően ellentm ond az a tény, hogy a m űszernek az előbbi típusa m ár egy száz
ötven évvel korábbi ábrázoláson is feltűnt Hi e r o n y m u s Br u n s c h w i g em lített könyvében.
Azt viszont m eg kell állapítanunk, hogy a term észet és a fizika törvényeinek a m egism erése valóban lehetővé tette, az orvostudom ány felfedezései pedig m egkövetelték az orvosi eszközök - így a fecskendő - alakjának, m éretének és anyagának a változását, valam int a gyógyító m űveletek és eljárások tökéletesedését, esetleg újak születését.
A 15. századtól a 19. századig ugyanis sikeres és eredm ényes terápiás célú befecskendezés k i
zárólag a gyógyító folyadéknak - vagy füstnek - a testnyílásokba történő bejuttatását jelentette. A klizm ák, vagyis a beöntések az em ített időszakban az érvágás m ellett a legáltalánosabb gyógyeljá- ráso kk özé tartoztak. Egy 1665-ből szárm azó sebészeti tankönyv rézm etszetein különböző m éretű és csatlakozóvéggel ellátott beöntőfecskendők láthatók. Ezek leginkább ónból készültek, akárcsak a hozzájuk leggyakrabban csavarosan illeszkedő beöntővégek.
A nagym éretű beöntő fecskendők m ellett az önbefecskendezést is lehetővé tévő különböző szerkezetek is elterjedtek, m elyeknek szám talan változatát örökítették meg a szakkönyvek m etsze
tei. Ezt a gyógym ódot egyébként sok esetben túlzott gyakorisággal alkalm azták.
Ha Jean Baptiste Poquelin (Molière) „Képzelt beteg” cím ű darabjára gondolunk - ahol a szerző hashajtókúrák és beöntések széles körű és túlzott alkalm azását tette nevetségessé - akkor képet kaph atun k arról, m ekkora népszerűségnek örvendett ez a gyógyító eljárás. Érdekességként je gyezzük meg, hogy XIII. Lajos francia királyon (1601-1643) egyetlen év alatt 212 beöntést, 215 hashajtókúrát és 47 érvágást hajtott végre háziorvosa.
A gyógyító, illetve a tisztító folyadékokon kívül - m in t utaltam rá - igen gyakori volt a d o hányfüst befecskendezése, illetve befúvása is. A m űveletet e célra készült füst-fecskendő szerkeze
tekkel végezték.
A 17. század nagy változásokat hozott a „beöntésm űvészet” orvosi gyakorlatában. A gyógyító célú fecskendezés tö rténetében az 1628. esztendő jelentette egy új korszak kezdetét. Ebben az év
ben szám olt be Wi l l ia m Har v e y (1578-1657) angol orvos a vér keringésének a felfedezéséről.
A kortárs szakm abeliek egy része azonban tagadta az új nézet m egalapozottságát. Ha r v e y
vérkeringés tan át sem kerülték el a kritikák és a tám adások! A kétkedőket az új elmélet arra ösz
tönözte, hogy ellenőrizzék és megcáfolják a vér keringéséről szóló állítást. Ez azonban egy új k í
sérletsorozatot indított, nevezetesen: a különféle gyógyító szerek, főzetek közvetlen vénába fecs- kendezését.
199
Az angol Ch r i s t o p h e r Wr e n (1632-1723) volt az, aki 1657 és 1663 között elsőként adott ál
latnak intravénás „injekciót”. Ró b e r t Boyle(1627-1691) ugyancsak angol vegyésszel kísérletezve, különböző folyadékokat - bo rt, só-, illetve ópium oldatot - ju ttato tt be kanül segítségével a kutyák vénájába, hogy ellenőrizzék a vérkeringésről szóló tant, és tanulm ányozzák a szerek hatását. A kísérletek Har v e y elm életét igazolták. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az eljárást azonnal alkalm azni kezdték a gyógyításban. A kutatások során ugyanis sok esetben szövődm ények lép
tek fel, sőt halállal végződő vizsgálódások is előfordultak. E nnek oka, hogy az orvosok rendelke
zésére nem álltak olyan megfelelő eszközök, amelyekkel sebészi beavatkozás nélkül meg tudták volna oldani a vénába fecskendezést. Az akkor forgalom ban volt hólyag- és dugattyús fecskendők kanüljének vastag átm érője és tom pa vége nem tette lehetővé a vénába jutást. A beavatkozás előtt előbb szikével vagy lancettával meg kellett nyitni az eret, és az így ejtett seben át vezették be a fecskendő kanüljét. Ez vérveszteséggel és fokozott fertőzésveszéllyel járt. Többek között ebből is következtek a sikertelen kísérletek.
Az első, em bernek beadott intravénás injekcióról Jo h a n n Si g i s m u n d El s h o l t z (1623-1688) ném et orvos tett em lítést „Clismatica nova ’ (Új beöntésm űvészet) című, 1665-ben kiadott m u n kájában. Ebben arról szám olt be, hogy a m egnyitott vénába egy „beöntő-szerszám” (klistély) se
gítségével gyógynövény főzetet ju ttato tt be. El s h o l t z egyébként m ár 1661 óta tanulm ányozta az injekciózás műveletét, és kezdetben hullákon, m ajd állatokon kísérletezett. A felfedező első in fú ziós eljárásáról az egyik kortárs orvos így szám olt be: „Elsholtz megnyitotta a venae crurales egyik ágát, és egy cső segítségével lándzsás útifű fő zetét csepegtette bele, és a beteg jobban lett. A m ásodik és harm adik lázas, iletve skorbutban szenvedő betegen érvágást alkalmazott, hogy „klistélyművésze- tét” is kipróbálhassa rajtuk. A kötetben található illusztrációk arról tanúskodnak, hogy Elsholtz egy nagyméretű dugattyús öblítő-fecskendőt használt erre a célra”
Jo h a n n Dá n i e l Major (1634-1693) ném et orvos 1664-ben a „Chirurgia Infusoria” (Infúziós sebészet) cím m el m egjelent m unkájában írt arról, hogy egy hólyaggal ellátott ezüst kanült alkal
m azott a vénába fecskendezés alkalmával. Ezt a vékonynak éppen nem m ondható, kissé hajlított ezüst kanült tekinthetjük az injekciós tű elődjének. Az infúzióval kísérletező szerzőt elméleti m u n kájának és gyakorlati tapsztalatainak köszönhetően, a kezelési m ódszer első jelentős képviselőjé
nek tartják.
Ettől kezdve gyógyulást remélve, m ár nem csak a testnyílásokba fecskendeztek folyadékot, hanem a m egnyitott vénába is. A gyógyszerek intravénás befecskendezésére folytatott kísérletek vegyes eredm ényt m utattak. Bizonyos szerekkel sikert értek el és javult a betegek állapota. A leírá
sok szerint azonban számos alkalom m al szövődm ények léptek fel, és gyakoriak voltak a halálos kim enetelű kísérletek. A legnagyobb gondot a befecskendezés helyének sorozatos elfekélyesedése, valam int a gyógyító anyagok túladagolása okozta. M a m ár ism ert, hogy előbbit a sterilitás hiánya, utóbbit a gyógyszerek hatásm echanizm usának tisztázatlansága okozta. A vénába fecskendezéssel párhuzam osan a vérátöm lesztés technikájának kidolgozásával is próbálkoztak - sikertelenül.
Az ism étlődő szövődm ények és a vérátöm lesztéseknél előforduló halálesetek újra és újra visz- szavetették a „beöntésművészet” fejlődését. A kudarcok m iatt m indkét eljárás m egrekedt a kísér
let szintjén, ezért az orvosi gyakorlatban nem alkalm azták. C supán a klizm ák m arad tak m eg a gyógyító eljárások között. A zon túl, hogy nem volt megfelelő eszköz a m űvelet végrehajtására, a doktorok tudása is sok tekintetben igen hiányos volt. Keveset tu dtak a vér összetételéről ahhoz, hogy ezt a beavatkozást a gyógyításban sikerrel alkalm azhassák. Több m in t kétszáz év telt el addig, am íg Karl La n d s t e i n e r (1868-1943) a vércsoportokat 1901-ben felfedezte, melyek figyelmen kívül hagyásával nem végezhetőek el sikeres vérátöm lesztések. K utatásaiért 1930-ban orvosi No- bel-díjat kapott. U gyancsak La n d s t e i n e r nevéhez fűződik az 1940-ben ism ertetett ún. Rh fa k to r kim utatása is.
A fecskendő és a gyógyszer-injektálás történetében a 19. század jelentette az igazi áttörést.
Ekkor született meg az az eszköz, am elynek segítségével szabályozhatóvá vált a beadandó gyógy-
200
szer mennyisége, és a hozzá csatlakozó vékony kanül (tulajdonképpen tű) lehetővé tette a bő r alá injektálást. A z addig forgalom ban lévő fecskendők ugyanis alkalm atlanok voltak az ilyen jellegű gyógyszerbevitelre. Bár egy francia sebész, Do m i n i q u e An e l 1713-ban készített olyan fecskendőt, am elynek ívesen hajlított kanülje - összehasonlítva az addig használtakkal - vékony volt, és amely- lyel a könnycsatorna betegségeit gyógyította, de ez a hajlított kanül injektálásra nem volt alkalmas.
Egy m ásik francia orvos, Ch a r l e s Gá b r i e l Pravaz (1791-1853) találm ányának k ö szön hető
en új korszak kezdődött az orvostudom ányban és a gyógyítás történetében. A neves d oktor 1831- ben olyan fecskendőt készíttetett, amely egy kb. másfél gram m folyadékot befogadó üveghenger
ből és csatlakozó csőből állt, am elynek a csavarm enetes végére kanült erősített. A hengerben egy fém nyelű bőr dugattyú m ozgott.
A dugattyú nyelét csavarm enetesen képezték ki és skálával látták el. A forgatások szám a a b e fecskendezett oldatm ennyiséggel volt arányos. Ezzel szabályozhatóvá vált a b eadand ó gyógyszer m ennyisége. A fecskendőhöz kapcsolódó m ásik igen fontos és jelentős újítás a köszörült, vékony kanül, vagyis az üreges tű volt, am ely ugyancsak Pravaztalálm ánya. Az addig ism ert és m eglehe
tősen alkalm atlan vastag kanül átm érőjét sikerült tű vékonyságúra csökkentenie, amivel lehetővé tette a közvetlen injektálást. A finom tű csavarm enettel szorosan illeszkedett a fecskendő csatla
kozóvégéhez. így a befecskendezés során a fecskendőben lévő folyadékot a tűn keresztül a kívánt helyre lehetett juttatni.
Pravaz első alkalom m al egy aneurizm ába, (értágulatba) véralvasztó vaskloridot fecskende
zett a szerkezet segítségével. T udom ásunk szerint a feltaláló az eszközt b őr alatti befecskendezésre soha nem használta. Erre a célra Lu i s-Jul e s Be h i e r (1813-1875) párizsi orvos javasolta elsőként a „Pravaz-szerkezetként” ism ertté vált fecskendőt.
Bár ezzel a szerkezettel m ár közvetlenül bő r alá és vénába is lehetett szúrni, a gyakorlatban nem h o n o so d o tt m eg azonnal. C supán 1853 után kezdett szélesebb körben elterjedni, am ikor Al e x a n d e r Wo o d (1817-1884) angol-skót orvos beszám olt a Ferguson-féle fecskendővel végzett kísérleteiről. Ez az eszköz csúcsban végződő, beosztás nélküli üveghenger volt, am elyre egy élesre köszörült végű, vastag kanült lehetett illeszteni. A kezelés ezzel a vastag tűvel a beteg szám ára igen kellem etlen és fájdalm as volt. A. W ood volt az, aki kikísérletezte, hogy m iként ju ttath ató b ő r alá orvosság a Pravaz-szerkezet segítségével.
A kutatások során kiderült, hogy a szerkezet sokkal alkalm asabb a gyógyszer közvetlen b e fecskendezésére, m in t az addig ism ert fecskendők. Akik alkalm azták, különös előnyeként a tű vékonyságát és a gyógyszer adagolhatóságát em lítették.
M ásik fontos tényező, amely közel ebben az időben - 1860-ban - szintén befolyásolta a Pravaz-
201
féle fecskendő elterjedését, Fr i e d r i c h Wö h l e r (1800-1882) ném et vegyész, göttingeni professzor felfedezése volt. Laboratórium ában tiszta kokaint állított elő és m egállapította, hogy az helyi ér
zéketlenséget idéz elő. Ekkor kezdődtek el a lokálanaszteziával (helyi érzéstelenítés) kapcsolatos kísérletek, am elyekben fontos szerepet kapott a fecskendő.
H azánkban a 19. század m ásodik felében terjedt el az injektálás a gyógyításban. Elsőként Ba l a s s a Já n o s (1814-1868) sebész használta az injekciós fecskendőt 1860-ban. Röviddel ezután m ár Pesten is m egkezdték a fecskendők gyártását a Fischer Péter és Társa sebészi eszköz és kötszer
készítő vállalatnál. Ez az üzem olyan rem ekm ívű fecskendőket gyártott, hogy az 1867. évi párizsi kiállításon aranyérm et nyert.
A m egnövekvő piaci igények kielégítésére egy m ásik m agyar cég, a Wessely István és Társa szintén elkezdte a fecskendők előállítását. Az eszköz egyre szélesebb körben terjedt el a gyógyí
tásban annak ellenére, hogy számos előnye m ellett a hátránya is m egm utatkozott. Az esetek tö b b ségében ugyanis a beavatkozás helyén tályogok képződtek. E nnek okára csak később d erü lt fény, am ikor az aszepszis, antiszepszis és a sterilitás lényege ism ertté vált. Az esetek többségében ugyanis az injekciós fecskendővel végzett gyógyítás során fellépő fekélyes szövődm ények oka a sterilitás hiánya volt.
Az aszeptikus szemlélet beköszöntével a Pravaz-fecskendők fölött eljárt az idő, hiszen a bőr dugattyú nem b írta a sterilizálást. Bár a teljesen fém ből készült fecskendők megfeleltek a kívánal
m aknak, mégis a D ew it és H erz berlini m űszergyártók által üveg és fém felhasználásával készített Record fecskendők hó díto tták meg a világot.
A Record kereskedelm i néven forgalom ba hozott üveghengeres, de fém dugattyús fecskendők
nél a gyógyszer adagolását is m ásként oldották meg. N em a dugattyú elforgatása határozta meg a gyógyszer adagját, han em az üveghenger oldalára festett m érőskála segítségével ellenőrizték a felhasználandó anyag mennyiségét.
A Record fecskendőkhöz kezdetben Ch a r r i e r e francia m űszerkészítő gyárában készültek azok az üreges injekciós tűk, amelyek m ár b írták a túlnyom ásos gőzben végzett sterilizálást. Ké
sőbb a jelentősebb orvosi eszköz- és m űszergyárak is m egjelentek tűikkel a piacon.
Lényegében a 19-20. század fordulójára alakult ki az injekciós fecskendők napjainkban is is
m ert formája, illetve változata. Ebben az időben elsősorban a szubkután és intram uszkuláris, v a
gyis a bő r alá, és az izom ba végzett gyógyszer-befecskendezés terjedt el. Az intravénás injekció a klinikai gyakorlatban változatlanul nem volt népszerű, elsősorban veszélyessége és szövődm ényei m iatt. Ez a helyzet azonban e téren 1910-ben alapvetően m egváltozott, am ikor Pa u l Eh r l i c h
felfedezte a salvarsant, és ezzel az orvosok kezébe adta a szifilisz elleni szert, amely intravénás alkalm azást igényelt. Mivel a betegek száma igen jelentős volt, az intravénás injekció fokozatosan elterjedt a gyógyító gyakorlatban.
Az injekciós fecskendők egyik legjelentősebb gyártója a francia Luer-cég volt. Ez a gyár az 1890-es években m ár teljesen üvegből készült fecskendőket is gyártott. E nnek a szabadalom nak
az 50%-os tulajdonjogát 1898-ban az am erikai Becton-Dickinson cég m egvásárolta, m ajd ezzel az árujával b etö rt az európai piacra, jelentős konkurenciát terem tve az itteni orvosi eszköz- és m ű szergyártóknak.
A 20. század tudom ányos és m űszaki fejlődése a fecskendőgyártásban is fontos változást h o zott. A vegyes tulajdonú Luer-cég 1906-ban m egkezdte a hipoderm ikus tűk és fecskendők gyártását.
Bár a hazánkban m űködő jelentősebb orvosi eszközgyártók m ár az 1860-as évektől gyártottak fecskendőket, az injekciós tű k gyártását jóval később, csak az első világháború után kezdték el.
A fecskendőgyártásban m ennyiségi és m inőségi vátozást jelentett egy látszólag nem ide ta r
tozó 1921. évi felfedezés. Ekkor két kanadai tudós, Fr e d e r i c k Gr a n t Ba n t i n g (1891-1941) és Ch a r l e s He r b e r t Best (1899-1978) klinikailag is hasznosítható inzulint állított elő. Ezzel új szakasz kezdődött a cukorbetegség kezelésében. E nnek részeként 1924-ben elkezdődött az in zu linfecskendők töm eges gyártása. Ezeknek az eszközöknek különleges jellem zője volt, hogy az alkáli m entes Pyrex üvegből készült fecskendők jól b írták a vegyhatást és a gőzfertőtlenítést. (Érdekes
ségként jegyezzük meg, hogy napjainkban az USA fecskendőgyártásának kétharm ad a a diabetes kezelését szolgálja.)
A fecskendőgyártók az újítások és m ódosítások bevezetésekor m in denek előtt a biztonságos és könnyű alakalm azást tarto tták szem előtt. Ezt a célt szolgálta az autom ata inzulinfecskendők 1932-ben m egindított gyártása is, ugyanis ezt a típust a betegek egyszerűen és biztonságosan al
kalm azhatták. Az eszköz legfőbb jellem zője, hogy előre beállítható a gyógyszeradag, valam int a szúrás mélysége. A szúrás m ár autom atikusan, gom bnyom ásra történik.
A fecskendőgyártók az 1940-es években (különösen a háborús időszakban) a SYRETTE p a t
ron típusú, m orfium önbeadására alkalm as fecskendőket, valam int a penicillin beadására alkal
mas, részlegesen egyszer használatos fecskendőket gyártották igen nagy szám ban. Az ilyen típusú eszközökbe a használat előtt gyárilag előre feltöltött, újra cserélhető patronokat helyeztek.
Jelentős fordulatot hozo tt a fecskendőgyártás történetében az 1950-es évek közepe, am ikor elkezdődött az egyszer használatos fecskendők és orvosi eszközök gyártása. A teljes egészében üvegből készült, egyszer használatos fecskendőket 1952-ben, az USA-ban gyártották először steril vérvételhez, a Vöröskereszt szám ára. Ilyen fecskendőkkel végezték a poliovakcinációt is. Ezekben az években dolgozta ki a Baltimore-i Biológiai Laboratórium azt a sterilizálási technológiát, am ely alapja lett az egyszer használatos steril fecskendők és orvosi eszközök gyártásának. Az 1950-es évek közepére sikerült kifejleszteniük azt a biztonságos sterilizálási eljárást, am ely lehetővé tette az egyszer használatos fecskendők nagyipari gyártását.
Egy újzélandi gyógyszerész és feltaláló, Co l i n Mu r d o c h 1956-ban szabadalm aztatta az ún.
egyszer-használatos m űanyagfecskendőket, amelyek alkalm azása egyszerű és biztonságos volt.
K ezdetben a m űanyag Plastipack egyszer-használatos fecskendőket és tűket külön csom agolták, és ebben az állapotban fertőtlenítették.
203
A m űanyag fecskendők sterilizálását kezdetben etilén-oxiddal végezték, m ajd később a KOBALD-60 sugár alkalm azására tértek át. Az 1950-es évek végén fellépő nagy hepatitisz járvány azonban arra figyelmeztette a gyártókat, hogy az egyszer-használatos fecskendőket feltehetően többször is igénybe veszik. Ezért az elkövetkező években az előállítók arra törekedtek, hogy olyan egyszer használatos fecskendőket/szerkezeteket gyártsanak, amelyek eleve lehetetlenné teszik az újraalkalm azást.
Az injekciós tű k okozta sérülések elkerülésére 1969-ben olyan fecskendők gyártását kezdték el, am elyeknek a tűje nem volt levehető. Ily m ó do n ki tu d ták zárni azokat a baleseteket, amelyek a tűcsere során következtek be. A zonban még ez sem bizonyult jó m egoldásnak, m ert a tűket vé
dőkupakkal kellett ellátni. Az utóbbiak eltávolítása kezdetben nehézséget okozott, em iatt eközben is keletkeztek sérülések.
Ezt követte az inzulinpatronnal felszerelt fecskendők gyártása. Az öninjekciózásra szoruló diabetes betegek biztonságának növelése érdekében az 1970-es években e célra alkalm as injektáló szerkezetek gyártását kezdték el.
A H ÍV vírus megjelenése (1987) újabb feladat elé állította a fecskendőgyártókat. Az addig al
kalm azott gyakorlat - mely szerint az egyszer használatos fecskendőket konténerekbe gyűjtötték - nem volt biztonságos, m ert az ilyen tárolók igen kom oly fertőzési gócot jelentettek. Ezért a gyár
tók nak a fecskendők bezúzásáról is gondoskodniuk kellett.
Az injekciózás során - különösen a cukorbetegek körében - változatlanul a tű k okozták a gya
kori sérüléseket. A fecskendőgyártók a biztonság érdekében, im m ár több m int másfél évtizede, a tű nélküli oltási technológia kifejlesztésén dolgoznak. AUTOGARD néven, 1995-ben hoztak forgalom ba egy olyan fecskendőt, amely a rejtett tűjét az oltás után autom atikusan visszahúzta. Je
lentős változást hozott a fecskendőgyártás és a gyógyszer-injektálás területén az a 2005-ben beve
zetett technológia, amely olyan fecskendők gyártását tette lehetővé, am elyekben a kétkom ponensű oltóanyag közvetlenül az injektálás előtt keveredik össze.
Milyen célok vezérlik a továbbiakban a fecskendőgyártókat?
Az eszközök alakjának és anyagának megválasztásánál, valam int a fejlesztéseknél továbbra is elsősorban a biztonságot, az egyszerű és kényelmes használatot tartják szem előtt. E nnek ered m ényeként, valam int a gyártási és a sterilizálási technológia folyamatos tökéletesedésével egyre biztonságosabb „injektáló szerkezeteket” adnak a felhasználók, illetve a gyógyító szakem berek ke
zébe.
Felhasznált irodalom :
Balogh János: A b efecsk en d ezés k ezd etei M agyarországon. O rvostörténeti Közlem ények. 8 9 -9 1 . sz. B udapest, 1980.
Dr. Erlenm eyer A .: A g y ó g y szerek b ő r alá fecsk en d ezése. Buda. 1867.
Glaser, Hugo: A z életért harcoltak. Budapest, 1963.
Goerke, Heinz: M ed izin u n d T echnik. M ü n ch en , 1988.
Gurlt, E.: G esch ich te der C h iru rgie u n d ihrer A u sübung. H ild esh eim , 1964.
K em pler K urt: A g y ó g y szerek története. 2. b ővített kiadás. Budapest, 1984.
Schott, H .: A m ed icin a krónikája.. Budapest, 1993.
Szikla D. o rv o s-seb észeti m ű szer és k ötszer-gyáros árjegyzéke. Budapest, 1909.
Zglinicki, Friedrich von: K allipygos u n d Ä skulap. B ad en -B ad en , 1972.
205
