A HELYI ÉRTÉK
A HELYI ÉRTÉK Kulturális örökség tanulmányok
2.
Szerkesztőbizottság Monok István (elnök)
Czeglédi László Kis-Tóth Lajos Petercsák Tivadar
Verók Attila
TIZEDESEK, UTCAKAPITÁNYOK, FERTÁLYMESTEREK
A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
A 2015. október 15-én az egri fertálymesterség újjászervezésének 20. évfordulója alkalmából Egerben rendezett
tudományos konferencia előadásai
Szerkesztette
Petercsák Tivadar – Veres Gábor – Verók Attila
Líceum Kiadó Eger, 2015
A kötet az Eszterházy Károly Főiskola Médiainformatika Intézetének
TÁMOP-4.2.2.D-15/1/KONV-2015-0027 Digitális átállás az oktatásban című pályázatának támogatásával jelent meg.
Anyanyelvi lektor Báthory Kinga
ISSN 2062-5561 ISBN 978-615-5621-16-1
A hátsó borítón:
ifj. Brindza Béla egri fertálymester köpenyben és bottal 1838-ban (Közlés a Dobó István Vármúzeum engedélyével.)
A kiadásért felelős
az Eszterházy Károly Főiskola rektora.
Megjelent az EKF Líceum Kiadó gondozásában.
Kiadóvezető: Grebely Gergely Felelős szerkesztő: Zimányi Árpád Műszaki szerkesztő: Nagy Sándorné
Megjelent 2015-ben.
Készült az Argumentum Kiadó nyomdájában, Budapesten.
Tartalom
Előszó ... 7
Bárth János: Utcakapitányok, fertálymesterek, tizesbírók ... 9
Szabó Jolán: A fertálymesterség Gyöngyösön (1761–1874) ... 43
Kapusi Krisztián: Fertály- és szakaszmesterek Miskolcon ... 67
Petercsák Tivadar: Az egri fertálymesterség korszakai a 18−20. században ... 79
Várkonyi György: A fertálymesterség újjászervezése Egerben és mai feladatai ... 117
Bíró József: Az egri fertálymesterség bemutatása egy negyed tevékenysége alapján ... 127
Vadas Gyula: Önigazgató közösségek szervezése Pécsett ... 143
Csonka-Takács Eszter: Az egri fertálymesterség a szellemi kulturális örökség része ... 177
Verók Attila – Petercsák Tivadar – Veres Gábor: Az egri fertálymesterség pályázata a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére történő felvételhez ... 183
Veres Gábor: Az egri fertálymesterség hagyományai – oktatási, ismeretátadási lehetőségek, múzeumpedagógia ... 203
A kötet szerzői ... 211
Előszó
A társadalmak különféle, önállóan szerveződő, kisebb-nagyobb közösségek sokaságából állnak. A szerveződések, tömörülések oka szinte végtelen lehet:
politikai, gazdasági, vallási, kulturális, érdekvédelmi stb. Működésük alapja mindenkor az, hogy a „hálózat”-hoz tartozó tagokban összekötő, megtartó iden- titástudatot keltsenek egy bizonyos cél közösségi szinten történő elérése érdeké- ben. A célok – az okokhoz hasonlóan – sokfélék lehetnek.
A jelen kötetben egy ilyen civil szerveződést mutatunk be különböző néző- pontokból. A fertálymesteri (latin decurio, német Viertelmeister) tisztség egykor az egész Kárpát-medencében működő „hivatal”-nak számított. A 16. századtól már létező, de fénykorát a 18–19. században élő fertálymesterség gyakorlata az egyes területeken mutat ugyan eltéréseket, de a működési mechanizmus és az ellátandó feladatok alapvetően mindenütt megegyeztek. A történeti Magyaror- szágon fellelhető települések többségében csekély önállósággal rendelkező ré- szek (tizedek, utcák, járások, fertályok) kristályosodtak ki az idők folyamán, melyek élén a magyar többségű területeken, főként a magyar ajkú városokban tizedesek, utcakapitányok, kapitányok, a németek lakta vidékeken pedig fer- tálymesterek álltak. Ők látták el az összekötő, közvetítő elem szerepét a telepü- lési, városi hatóság és a helyi társadalom tagjai között. A 19. század közepéig – amikor is a polgári közigazgatás megszüntette ezeket a civil önkormányzati tisztségeket, feladataikat pedig a városi tisztviselők vették át – a fertálymestere- ket hivatali jogkör illette meg saját városrészükben. Ezek a – nevezzük így – választott népi önkormányzati képviselők hirdették ki a lakosság körében az országos és helyi érvényű rendeleteket, segítettek a körzet lakóinak összeírásá- ban, az adók zökkenőmentes behajtásában, beszedésében, és szervezték többek között a közmunkát. Meghatározó szerepet játszottak lakóhelyük, azon belül városrészük közrendjének biztosításában, a tűzvédelmi és köztisztasági feladatok ellátásában. Tevékenységük továbbá kiterjedt a település erkölcsi életének őrzé- sére, az idegen elemek kiszűrésére, az éjjeli csend és rend fenntartására, a rászo- rulók és elesettek megsegítésére, egyéb karitatív cselekedetek megvalósítására.
Voltak azonban olyan területek is az országban (pl. Debrecen vagy a Székely- föld), ahol a fertálymesterek feladatai közé tartozott a közös vagyon kezelése, megőrzése és közérdekű felhasználása is.
A kutatás mai állása szerint a 19. században országosan felszámolt fertály- mesterséget a Trianon utáni Magyarországon egyedül Egerben sikerült fenntar- tani. (A tisztség Székelyföldön is túlélte az elmúlást: a ’tizes’-nek nevezett, au- tonóm falurészek máig működnek.) A városi képviselőtestület ugyanis 1883-ban úgy döntött, hogy nem szünteti meg a fertálymesterség intézményét, hanem fő-
ként hagyományőrzési céllal megőrzi működését. A testület tagjai ezt követően elsősorban kézbesítői feladatokat láttak el, biztosították a kapcsolattartást a la- kosság tehetősebb és földműves rétegei között, szervezték a társasági életet – többek között a hivatalt letevő és az új fertálymesterek által az ún. kiérdemültek részére adott lakomák (trakták) keretében. A 20. században már nem mutathatók ki olyan feladatok, amelyeket a város adott megbízásba a fertálymesterek számá- ra, ekkortól már kizárólag civil társadalmi szerepet játszottak: támogatták a sze- gényeket, és gondot viseltek a helyi kulturális értékekre. Az egri sajátosságok kiváló ismerői, Breznay Imre és Petercsák Tivadar egyaránt felhívták a figyel- met arra, hogy a „tisztség presztízse a [20. – V. A.] század első felében érte el a csúcspontját, amikor magas rangú főpapok, megyei és városi tisztségviselők, értelmiségiek is nagy megtiszteltetésnek vették, ha fertálymesterek lehettek”.
A szocializmus időszakában bekövetkező kényszerszünet után a rendszervál- tozást követően alakulhatott csak újjá a fertálymesterség Egerben. 1996 óta a város tizenhat negyedében évente avatnak új személyeket erre a posztra a Szent Apollónia napjához (február 9.) közel eső szombaton. A fekete posztóból készült százráncú köpenyben, fejükön süveggel, kezükben pedig a szalagos fertálymes- teri bottal megjelenő fertálymesterek húsz éve képviselik az Egri Fertálymesteri Testületet a város közéleti eseményein, egyházi szertartásain, őrzik negyedük társadalmi, kulturális és történeti értékeit, a rászorulók körében karitatív tevé- kenységet folytatnak, erősítik a lakosság lokális öntudatát. 2014 szeptemberében pedig „Az egri fertálymesterség élő hagyománya” elnevezésű örökségelemet felvették a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, azaz a Magyaror- szágon megőrzésre méltó tradíciók közé sorolták.
Ebben a kötetben a húsz évvel ezelőtt újjászervezett egri fertálymesterségnek állítunk emléket, és a 2015. október 15-én az Eszterházy Károly Főiskolán „Ti- zedesek, utcakapitányok, fertálymesterek a Kárpát-medencében” címmel rende- zett tudományos ülésen elhangzott előadások szerkesztett változatát adjuk közre.
A szövegek a Kárpát-medencei általános fertálymesteri gyakorlat bemutatásától a regionális példákon keresztül (Gyöngyös, Miskolc, Pécs) eljutnak az egri jele- nig, és részleteiben is ismertetik ennek az immár civil szerveződésnek az aktuá- lis helyzetét és perspektíváit.
A kötet megjelentetésével tudományos szempontból szeretnénk némileg hoz- zájárulni ahhoz, hogy a fertálymesterség ne csak Egerben, hanem az ország egyéb településein is szülessen újjá, váljon élő hagyománnyá.
Eger, 2015. október 31.
Verók Attila
Bárth János
UTCAKAPITÁNYOK, FERTÁLYMESTEREK, TIZESBÍRÓK
A településrészek kutatása a Kárpát-medencében
A 16−20. században a Kárpát-medence minden táján előfordult, hogy a tele- pülések némi önállósággal rendelkező részekre: tizedekre, fertályokra, utcának nevezett települési és társadalmi egységekre tagolódtak. Sok újkori magyaror- szági város és falu önkormányzatában, gazdasági önszerveződésében, társadalmi tagoltságában, valamint belső rendtartásában jutott szerep a tizedeknek, fertá- lyoknak és az autonóm „utcáknak”.
A címben felsorolt kifejezések az önállósággal rendelkező településrészek vezetőinek, tisztségviselőinek régi magyar nevei. Alapos megismerésük elvá- laszthatatlan a településrészek kutatásától.
Sajnos a magyar tudományos kutatás fölöttébb kevés figyelmet szentelt az önállósággal rendelkező falurészek, városrészek kutatásának. A feltárt adatok és a témát alaposan bemutató tanulmányok száma kevésnek mondható. A helytör- téneti könyvek szerzői ritkán foglalkoztak a tizedek, fertályok, autonóm „utcák”
kérdéskörével. Sok esetben a történeti és néprajzi tanulmányokban, monográfi- ákban csak odavetett szavakra, magyarázat, értelmezés nélküli kifejezésekre van utalva a téma kutatója. Szerencsére akad néhány tanulmány a magyar tudomá- nyos irodalomban, amely alaposan bemutatja egy-egy falu vagy város önálló- sággal rendelkező településrészeinek életét, működését. Ezek a tanulmányok, leírások jelentik jelenlegi összefoglaló törekvésem legfontosabb támpontjait.
A tizedek, fertályok szerteágazó témakörére igazából Milleker Rezső debre- ceni földrajzprofesszor irányította rá a kutatók figyelmét 1939 januárjában „A székely tizesek” című, szenvedélyes hangú tanulmányával.1 Nevezetes írására reagált Zoltai Lajos, amikor 1939 márciusában közreadta a „Debreceni utcakapi- tányok, tizedesek és tízházgazdák” című cikkét, amely máig a téma magyaror- szági alapművének számít.2 Az 1939-es esztendő hozadékaként vonult be a tu-
1 MILLEKER Rezső 1939.
2 ZOLTAI Lajos 1939.
dományos irodalomba Breznay Imre „Az egri fertálymesterségről” című kis könyve is.3
Három évvel később, 1942-ben Csizmadia Andor két tanulmányt is közrea- dott a témáról. Az egyiket „Tizedesek a régi Kolozsváron”, a másikat „Tizede- sek és fertálymesterek” címmel.4 Előbbi művének megszületését az a mozgalom serkentette, amely 1939 elején bontakozott ki Kolozsváron a tizedesi intézmény felelevenítésére, a kolozsvári magyar társadalom magas fokú szervezettségének megvalósítására.5 Utóbbi írása a dunántúli városok levéltári irataiban végzett kutatásain alapult.
Hosszú ideig nem jelent meg önálló tanulmány a témáról. A kutatók jobbára csak más témák bemutatása során mellékesen közöltek adatokat a tizednek, tizesnek, fertálynak, utcának nevezett falurészekről.
1978-ban megtört a hosszú „csend”. A Népismereti Dolgozatok első köteté- ben Duka János szép néprajzi leírást közölt Csíkszentlélek egymástól elkülönülő tizeseinek életéről.6 Két évvel később, 1980-ban jelent meg ifjabb Kós Károly
„Eszköz, munka, néphagyomány” című hatalmas néprajzi tanulmánykötete, benne a mezőségi Szék utcának nevezett falurészeiről szóló hallatlanul tanulsá- gos írással.7 1983-ban Csizmadia Andor áttekintette a tizedesi és a fertálymesteri intézmény adatait, különös tekintettel a Dunántúlra és a Felföldre.8
1996-ban jelentettem meg „Szállások, falvak, városok” című könyvemben a magyarság települési hagyományáról a „Magyar Néprajz” kézikönyv IV. kötete számára hosszú éveken át írott összefoglalásom rövidítés nélküli eredeti szöve- gét. A „Tizedek, fertályok, autonóm utcák” elnevezésű fejezetet az önállósággal rendelkező településrészek bemutatására szántam.9
2007-ben fejeztem be és adtam ki „Az eleven székely tizes” című terjedelmes könyvemet, amelyet a 2004 és 2007 között általam feltárt közel 8000 oldalnyi írott tizesdokumentum, vagyis a falurészek saját írásbelisége alapján írtam a csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek 17–20. századi működéséről.10
2014-ben, sok résztanulmány után, Petercsák Tivadar korszerű elemzést ké- szített Eger fertályairól és fertálymestereiről.11 Az ő koordinálásával 2015-ben konferenciát rendeztek Egerben a tizedekről, fertályokról és azok vezető tiszt-
3 BREZNAY Imre 1939.
4 CSIZMADIA Andor 1942/a., 1942/b.
5 PUSKÁS Lajos 1943.
6 DUKA János 1978.
7 KÓS Károly 1980.
8 CSIZMADIA Andor 1983.
9 BÁRTH János 1996.
10 BÁRTH János 2007.
11 PETERCSÁK Tivadar 2014.
ségviselőiről. Remélhetőleg ez a konferencia és a konferenciakötet serkenti majd a településrészek önállóságának kutatását.
A további kutatások során alapos forráskritikára és elmélyült, körültekintő forráselemzésre van szükség. A néhány szavas közlések, a szövegkörnyezetük- ből kiemelt idézetek nem mindig viszik előre a településrészek önállóságával kapcsolatos kutatások előrehaladását. Minden esetben tisztázni kell, hogy az előkerült és közlésre szánt terminológia valódi településrészre, igazi település- rész-vezetőre vonatkozik-e, vagy esetleg hasonló szóval jelölt más szerveződést, más jelenséget, illetve városi, községi szolgát, alkalmazottat takar.
Ez nem könnyű feladat, mivel a levéltári dokumentumokban előkerülő fer- tály, tized, tizes, utca szavak sokszor csak nyelvi reliktumai a hajdani települési és társadalomszerveződési egységeknek. Nem tájékoztatnak a mögöttük meghú- zódó tartalomról, a velük jelölt települési, társadalmi, önkormányzati egységek egykori működéséről.
Mikrokutatások nélkül nem mindig könnyű megállapítani, hogy a 18. század végéről előkerült utca, tized, tizedes stb. szavak a használatuk helyén, a maguk korában pontosan mit jelentettek. Vagyis például: az utca szó házsorral szegé- lyezett közlekedő útra vonatkozott-e, mint a magyar köznyelvben, vagy tényle- ges utcák, közök csoportját, falurészt, városrészt jelentett azok számára és ott, akik és ahol leírták? A tized szó katonai egységet, közmunkára beosztott
„falusfelek” akciócsoportját jelentette-e, vagy falurészt, városrészt, önkormány- zati egységet értettek alatta? A köznyelvi szóhasználatban katonai rendfokozat gyanánt ismert tizedes az adott helyen és időben a helyi hatalom, a helyi önkor- mányzat „fegyveres szolgája”, „rendfenntartó közege”, esetleg kisbírószerű hír- vivője, határozat-végrehajtója volt-e, vagy tényleges városrész, falurész nagy tekintélyű választott vezetője?
Hasonló kérdések sokaságát kell megválaszolnia a kutatónak, ha eredménye- sen akar hozzájárulni a településrészek önállóságának jobb megismeréséhez.
A forrásfeltárás során mindenképpen tisztázni kell a településrészekre és azok vezetőire vonatkozó kifejezések egymáshoz való viszonyát. Az eddigi közlemé- nyekből például látszik, hogy bizonyos helyeken a városrészt, falurészt jelentő utca tizedekre tagolódott. Másutt a tized tartalmazott utcának nevezett egysége- ket. Leegyszerűsítve némi humorral úgy fogalmazhatnánk: az utcakapitány pa- rancsolt-e a tizedeseknek, vagy a tizedes parancsolt az utcakapitányoknak? Min- dezt az adatok előkerülésekor, a helyi körülmények ismeretében a kutatónak kell eldönteni. Ha nem ezt teszi, félő, hogy sok zavart okoz az összehasonlító kutatá- sok során.
A dunántúli, a felföldi és az alföldi települések negyedekre,
„utcákra”, tizedekre tagolódásának rövid áttekintése Dunántúl
A dunántúli városok fertályokra, tizedekre tagolódását Csizmadia Andor te- kintette át. A tizedbeosztás és a tizedesség nyomaira lelt többek között Győrött, Szombathelyen és Kőszegen. A fertálybeosztást és a fertálymesteri intézményt találta jellemzőnek Sopronban és Székesfehérváron. Győr város történeti forrá- saiban a változás, az átalakulás folyamatát is megfigyelhette.
A 16−17. században, amikor Győrnek jobbára még magyar lakossága volt, a rendészeti teendőket hadnagyok és tizedesek látták el, ami talán tizedbeosztással járt együtt. A német lakosság megszaporodása után, adatolhatóan 1722-től Győ- rött is a fertálymesteri intézmény vált jellemzővé. Győr középkori történetében volt nyoma az utcák önállóságának, vásártartási jogának is. A német lakosságú Sopron fertályai talán még Bécs fertályainál is régebbiek. Bécs fertályokra osz- tását I. Ferdinánd rendelte el 1526-ban. Sopron külvárosának már 1424-ben négy fertálya volt. A soproni városnegyedek szerepelnek a város legelső fennmaradt jegyzőkönyvében is, amely 1455-ben kelt. Egy 1508. évi közgyűlési jegyző- könyvtöredék említi először név szerint a soproni fertálymestereket.12
Felföld
A felföldi városok közül Eger fertályairól és fertálymestereiről ismeri a leg- több adatot a tudományos kutatás. Részben azért, mert ott a fertálymesteri in- tézmény túlélte a 20. század megpróbáltatásait, másrészt a témának az 1930-as években és a 21. század elején egyaránt akadt kutatója.13
A 17. század végén, a török kiűzése után Eger városa négy negyedre tagoló- dott. 1716-ban már hat fertálya volt. 1716 és 1823 között a városnegyedek szá- ma 12-re szaporodott. A 20. század első felében két új negyed keletkezett. Így lett a fertályok száma 1938-ra 14. A 18. század legelején a városnegyedek leg- fontosabb választott tisztségviselőjét latin szóval decuriónak, magyarul tizedes- nek nevezték.
1736-ban tűnt föl a német eredetű fertálymester elnevezés, amely hamarosan kizárólagossá vált Egerben.
A fertálymesterek kötelességei a porció beszedésétől a városi tanács határo- zatainak tudatosításáig terjedtek. Teendőik többsége a „jó rend” megőrzésével volt kapcsolatos.
12 CSIZMADIA Andor 1942/b., CSIZMADIA Andor 1983.
13 BREZNAY Imre 1939., PETERCSÁK Tivadar 2014.
A fertálymestereket a 18. században a negyedek lakói maguk közül évente választották. Fokozatosan alakult ki az a szokás, hogy csak a negyedek fertálymesterviselt polgárai vettek részt a választáson. A 18. század elején még terhes szolgálatot jelentett a fertálymesterség, kevés megtiszteltetéssel és tekin- téllyel. A fertálymesteri tisztség társadalmi presztízse azonban folyamatosan nőtt. A 20. század első felében érte el csúcsát. Ekkor már magas rangú főpapok és jeles közéleti értelmiségi férfiúk is nagy megtiszteltetésnek vették, ha fer- tálymesterek lehettek. A tekintélynövekedés együtt járt a választás akkurátus ceremóniáinak elszaporodásával és a Szent Apollónia-napi (február 9.) eskütétel látványos népünnepéllyé magasztosulásával.
Az egri fertálymesterek ünnepi alkalmakkor piros bélésű, százráncú fekete köpenyt viseltek. Kezükben szalagokkal ékesített díszes botot tartottak.
A felföldi polgárvárosokat, például Besztercebányát, Lőcsét valószínűleg a német városjog hatására a 16–17. században a fertálybeosztás és a fertálymesteri intézmény jellemezte. E városokat rendszerint negyedekre, a negyedeket német szokás szerint tizenkettedekre osztották. A negyedek élén Viertelmeyster, a ti- zenkettedek élén Rothmeister állt. 1566-ban Viertelherrn néven Kassán is fer- tálymestereket említett egy választási jegyzőkönyv.14
A fertálymesteri intézményről többek között sok adatot szolgáltatnak Gyön- gyös város jegyzőkönyvei.15
Miskolc várost 1724-ben osztották föl tizedekre, amelyeknek a tűz elleni vé- dekezésben jutott fontos szerep. A 18. század végén a tizedeket négy spártába, vagyis fertályba csoportosították.16
Az Alföld legalaposabban feltárt városrészei: Debrecen „utcái”
Debrecen városa a 16–19. században járásokra, utcákra, tizedekre tagolódott.
Az 1552-ben már létező két járás kerületfélét jelentett, amelynek mint területi keretnek a szenátorok jelölésében, választásában volt szerepe. A városkormány- zat, a népi önigazgatás alapegységének az utca tekinthető. Az utca szó azonban Debrecen történeti forrásaiban mást takar, mint a 20. századi magyar köznyelv- ben. Nem egy közlekedő utat jelöl két oldalán házakkal, hanem több utca együt- tesét, utcacsoportot, kisebb városnegyedet.
A debreceni értelemben vett utcákat, az ún. derék utcák névvel emlegették. A debreceni polgár a derék utca neve mellől az utca szócskát rendszerint el is hagyta. A „Péterfiában”, „Csapóban”, „Piacban”, „Hatvanban” stb. helymegjelö- léseket használta.
14 CSIZMADIA Andor 1942/b. 14., CSIZMADIA Andor 1983. 61., DEMKÓ Kálmán 1890.
15 KOVÁCS Béla 1984.
16 GYULAI Éva 2000. 118−119.
A 17. században Debrecen város önkormányzata a következő 13 derék utcát, vagyis utcaként emlegetett utcacsoportot tartotta számon: Új utca, Hatvan utca, Mester utca, Csemete utca, Péterfia utca, Csapó utca, Cegléd utca, Varga utca, Boldogfalvi utca, Várad utca, Szent Miklós utca, Piac utca, Német utca.
A tizedek száma a 17–19. században 30 körül mozgott. 1607-ben Zoltai La- jos számolása és olvasata szerint 34, Szendrey István számolása és olvasata sze- rint 32 tizedre oszlott a város. Hosszabb időszakot tekintve a számbavételt még inkább nehezíti, hogy nemcsak a tizedek, hanem az „utcák” száma is változott.
Az utcák legfontosabb népi tisztségviselői az utcakapitányok voltak, akiket a tapasztalt utcabeliek közül évente választott meg az utca lakóinak gyűlése. Leg- többször két kapitány működött egy utcában. Sajnos a régebbi és az új irodalom egyaránt adós maradt annak tisztázásával, miként határolódott el a feladatuk. A kapitányok munkáját a szintén évente választott tizedesek segítették. Az utcaka- pitányok és tizedesek tanácskozását kapitányszéknek nevezték, amelynek szű- kebb bíráskodási jogköre is volt.
Az utcakapitány elnevezés Debrecenben már 1551-ben előfordult. A 16. szá- zadban azonban még használták a korábban gyakori utcabíró tisztségnevet is. A 17–19. században az utcakapitány megnevezés tekinthető általánosnak.
Az utcákat alkotó tizedek élén a tízházgazdák álltak, akiket az utcabeliek gyűlése választott meg egy esztendőre.
Az utcáknak volt fizetett deákja, kocsisa, ökrésze, éjszakai strázsája, vigyázó- ja, pásztora.
Az utca fizetett alkalmazottait a kapitányok fogadták meg. Ők adták át az ut- cabeliek jószágát a pásztoroknak, és ők számoltak el a városi főbírónál a legelő- bérrel. A kapitányok kezelték az utca vagyonát, a költségekre befizetett adót.
Reggelente minden utcakapitánynak meg kellett jelenni a város főbírójánál és ott meghallgatni a végrehajtandó utasításokat. A végrehajtásban a tizedesek és a tízházgazdák segédkeztek.
A kapitányok felelősek voltak utcájuk éjjeli és nappali rendjéért, a csavargó, kétes elemek távoltartásáért. Szervezték, vezették, irányították az utcaszerben végzett közmunkákat: az árkok, kapuk, utak, pallók karbantartását. Ha a város- nak fuvarra volt szüksége, a megfelelő számú szekeret előállították. Ők szedték be a bírságokat, például a tűzoltáshoz előírt víz, a kapitányvíz hiánya miatt kive- tett bírságot. Együttműködtek a szenátorokkal a rendkívüli adók beszedésében.
Felügyeltek az utca ingatlanainak használatára.
Az utcakapitányok, a tizedesek és a tízházgazdák feladata nem volt könnyű.
A 17. század vérzivataros éveiben, amikor török, német, erdélyi katonák egya- ránt sanyargatták a várost rendkívüli adókkal, közmunkákkal, hosszú fuvarokkal, az utcakapitányoknak és segítőiknek rengeteg népszerűtlen intézkedést kellett végrehajtani a város érdekében.
A régi debreceni utca valóságos települési, önkormányzati, gazdasági és szervezeti egységként működött, amelynek élén választott népi tisztségviselők
álltak. Némelyik utcacsoportnak saját vásártartási joga volt, amely visszanyúlt a 15. század közepéig. A legtöbb debreceni utca saját temetővel is rendelkezett. A közös csordák, nyájak utcánként szerveződtek. A közösségi pásztorokat az utcák alkalmazták. Minden utcának volt saját közös háza, amelyet utcaháza néven emlegetnek a források. Az utcaháza nem közhivatalok hajléka gyanánt haszno- sult, mint a városháza, községháza, hanem inkább majorsági udvar képét öltötte istállókkal, aklokkal, magtárakkal, cselédlakásokkal. Természetesen az utca népe is itt gyűlt össze gyűlések, választások idején. Itt tartotta üléseit a kapitányszék is. Az utcák közös épületei közé tartoztak a birkaaklok, csordásházak és a tűzre vigyázók tartózkodási helyei: az őrzőházak. Minden utcaközösség tartott igavo- nó állatokat, lovas és ökrös szekereket.
1833-tól az utcák önkormányzata és az utcakapitányok, tízházgazdák szerepe fokozatosan vesztett régi jelentőségéből. A városi közgyűlés 1836-ban megszün- tette az utcák külön gazdálkodását. Az utcaházak és más utcatulajdonban lévő épületek telkei városi középületek és kaszárnyák telkei lettek. 1872-ben, a köz- igazgatás országos rendezésekor Debrecenben is végleg megszűntek az utcaka- pitányi, tizedesi és tízházgazdai tisztségek.17
Az Alföld más településeinek falurészei, városrészei
A debrecenihez némiképp hasonlított a tőle nem messze fekvő Nagyvárad igazgatási beosztása, ahol a Közös, a Német, a Közép, a Magyar és a Pecze utca szerinti tagolódást, valamint utcakapitányokat és tizedeseket emlegetnek a 18–
19. századi források.18
Feltételezhető, hogy Szatmár városában is működtek utcakapitányok és tize- deseknek megfelelő dékányok. 1672. évi adat szerint a szatmári közéletben je- lentős szerepe volt az önállósággal rendelkező utcák gyűléseinek.19
A Bihar megyei Báránd a 19. században hat tizedre tagolódott. A tizedek élén a tizedesek álltak, akiket a falu hadnagya fogott össze.20
Biharnagybajomban a természeti viszonyoknak volt elsődleges szerepe a ti- zedhatárok formálásában. Az egy-egy porongon álló házcsoportot nevezték ti- zednek. A porongok, illetve tizedek között mély mocsaras, széles, sárfolyószerű utcák kanyarogtak. A folyamatos töltögetéssel a tizedek kifelé terjeszkedtek, az utcák pedig keskenyedtek.21
17 ZOLTAI Lajos 1939., SZENDREY István 1984., SÁPI Lajos 1978.
18 LAKOS Lajos 1904. 165., 172., 183.
19 CSIZMADIA Andor 1983. 54.
20 NYAKAS Miklós 1985. 115.
21 SZŰCS Sándor 1934. 446−449.
A hajdúvárosok tizedbeosztása a 17. századig visszavezethető. Lakosságuk növekedésével tizedeik száma és tizedbeosztásuk rendje többször változott.22 Polgáron a 19. században a négy járás és a négy tized fogalma keveredett.23
1788-ban Békés vármegye elrendelte, hogy a helységek minden tizedében policiakomissariust (rendőrbiztost) kell foglalkoztatni. Alájuk tartoztak az ut- cánként kiállítandó utcakapitányok, akiket segítettek rendfenntartó munkájukban a tíz házanként választandó tízházgazdák.24 Mezőberényben a 19. század első felében, például 1816-ban a hivatalos összeírók a „népibb” vég és gát szinoni- májaként használták a tized kifejezést, amikor Magyartized, Tóttized, Némettized formában különítették el a legfontosabb településrészeket.25 Mezőberényből ismert a tized kútja kifejezés is.26 Orosháza 1819-ben 11, 1869-ben 19 tizedre volt felosztva.27 Békéscsabát 1798-ban négy tizedre osztották. Az alvégi, a fel- végi, a trhani és a tabáni tizedhez társult ötödik tizedként a 19. században a sző- lőkből formálódott Jamina városrész.28
Karcag nagykunsági mezőváros 1724-ben négy tizedre tagolódott. Az első ti- zedben 88, a másodikban 89, a harmadikban 70, a negyedikben 92 család élt. A 18. század második felében hatra szaporodott a tizedek száma. Az 1784. évi összeírás tanúsága szerint nemcsak a tizedek száma, hanem azok mérete is nőtt.
Az első tized 107, a második 160, a harmadik 144, a negyedik 152, az ötödik 151, a hatodik 139 családot foglalt magába. A 18–19. században a lakosság ösz- szeírása tizedek szerint történt. A városi tanács tizedenként rendelte el a köz- munkákat. A lakosság tizedenként választotta a város elöljáróit: a szenátorokat.
1746-ban, 1783-ban, 1849-ben, a redemptio arányában végzett földosztások idején a szállásföldek és az ugarok osztása mindig tizedenként utca- és ház- sorjában történt. Következésképp az egy tizedben lakók a határban is egymás közelében birtokolták földjeiket, tanyáikat.29
Kisújszállás 1781-ig három, utána négy tizedre oszlott. Az összeírók rendsze- rint tizedenként vették számba a házakat és a lakosokat.30 A 19. század közepén Szolnok hét tizedre tagolódott.31
22 GYÖRFFY István 1926/a. 117−118., GYÖRFFY István 1926/b. 195., NYAKAS Miklós 1984.
48., E. KISS Sándor 1972. 116., SZENDREY István − NYAKAS Miklós 1980.
23 BENCSIK János 1974. 275.
24 IMPLOM József 1971. 286.
25 MOLNÁR Ambrus 1973. II. 160−161.
26 IMPLOM József 1973. 110.
27 SZABÓ Ferenc 1965. 43.
28 BELLON Tibor 1993. 115−116.
29 ÖRSI Julianna 1990. 98−102.
30 SZABÓ Lajos 1987. 199−200.
31 BOTÁR Imre 1941. 5.
Szirbik Miklós makói református lelkipásztor 1836-ban tizedek szerint ha- ladva sorolta fel Makó város református családfőit. Meglepő a tizedek nagy száma, mivel említett ötvenedik tizedet is. Az egyes tizedekben összeírt család- fők száma jelentős eltéréseket mutatott.32
Hódmezővásárhelyen a város tizedbeosztása elevenen élt a 18. században. A jövendő kutatásnak kell eldönteni, hogy Debrecenhez képest a valóság volt-e fordított, vagy az adatok értelmezése kíván több pontosságot. Mindenesetre úgy látszik, hogy Debrecennel ellentétben Vásárhelyen az 1770-es évektől a tizedek jelentették a nagyobb egységeket, az utcabírák, utcakapitányok vezette utcák pedig a kisebbeket. Az 1780-as évektől az utcák további kisebb egységekre tago- lódtak, amelyek élén a „harminc ház gazdák”, „ötven ház gazdák” álltak.33
A Tisza menti, bácskai Magyarkanizsa mezőváros elöljárói 1851−1852-ben többször megállapították, hogy a városbeli fertálymesterek nem elég erélyesek, nem jól végzik a munkájukat.34
Szeged hajdani fertályairól, tizedeiről keveset tárt föl a kutatás. A város újabb történeti összefoglalásában olvasható, hogy a nevezetes 1522. évi dézsmalajst- romban az utca szó nem közlekedési területet, hanem lakónegyedet, háztömböt jelöl.35 Ez talán némiképp emlékeztet Debrecenre, miként az a körülmény is, hogy Ulászló király 1459-ben a Latorján utcának külön vásártartási jogot enge- délyezett.36
Kecskemét tizedei messzire, talán a 16–17. század fordulójáig visszakövethe- tők.37 A 17–18. században viszonylag sok szó esett róluk a tanácsi jegyzőköny- vekben és a városi statutumokban. Egy 1768. évi rendelet szerint minden tized élén választott tizedbíró állt, akinek tizedes és kapitány segített a feladatai vég- rehajtásában. A helyi közéletben fontos szerepe volt a tizedgyűlésnek. 1697-től emlegették a tizedkocsikat és a tizedkocsisokat. Egy 1678. évi tanácsi jegyző- könyvben bővebb terület- és funkciómeghatározás nélkül járásról is szó esett, amely több „tized allya” népet foglalt magába.38 Hornyik János a 19. század harmadik negyedében úgy írt a kecskeméti tizedekről, mint a saját kora termé- szetes közigazgatási velejáróiról.39
Nagykőrös hajdani járásainak és tizedeinek, tizedeseinek és utcakapitányai- nak emlékét csak néhány szavas utalások őrzik.40
32 SZIRBIK Miklós 1926. 72−86.
33 TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1961. 91−92.
34 ZTL. Kanizsa. jkv. 1851/100., 113., 140., 1852/231.
35 KULCSÁR Péter 1983. 490.
36 REIZNER János 1899−1900. IV. 89−90. (LV.)
37 MILLEKER Rezső 1939. 31.
38 IVÁNYOSI−SZABÓ Tibor 1987−1989.
39 HORNYIK János 1927. 20.
40 GALGÓCZI Károly 1896. 86., 154−156.
A kiskunsági mezővárosok tizedeiről jobbára szűkszavú említések tanúskod- nak. 1797-ből ismertek a halasi tizedbírák kötelességei. Tevékenységük jórészt a rendfenntartásra szorítkozott. A 7 halasi tizedbíró munkáját többek között 28 botos strázsa segítette. A házak sorrendjében választott botosoknak a tized botja adott nevet, amelyet közszolgálatuk alatt magukkal hordoztak, majd a szolgálat- ban következő társuknak továbbadtak.41 A 19. század végén a törzsökös halasiak még kifogásolták, ha a legény „más tizedbe” ment lány után.42
Az 1734-ben telepített Duna−Tisza közi Kecel falut 1846-ban a helység veze- tői öt tizedre osztották. A keceli tizedek lakóutcákat és szálláskerteket egyaránt magukba foglaltak.43
A felsőbácskai Jankovác mezővárosban 1810-ben utcakapitányok működtek, akik elsősorban a tűzvédelmi rendelkezéseket igyekeztek betartatni a lakosság- gal.44
Erdélyi települések negyedei, „utcái”, tizedei, tizesei Az erdélyi szászok „szomszédságai”
Az erdélyi szász városok és szász falvak bizonyos önállósággal rendelkező, nagy múltú városrészeit, falurészeit, illetve a szász városi közösségek és falukö- zösségek önszerveződési alapegységeit németül Nachbarschaftnak, magyar for- dításban szomszédságnak nevezték. Egy-egy Nachbarschaft jelenthetett egy-egy utcát, utcaoldalt, több kis utcából formálódott negyedet, illetve körülhatárolható terület birtokos szász családjainak együttesét.
Nagyszeben városa a 19. század közepéig 31, Brassó belvárosa 1870 táján 18, Brassó három külvárosa (Óbrassó, Bolgárszeg, Bolanya) 21 Nachbarschaftból állt.
A szász falvak általában 2-3-4-5-6 Nachbarschaftra oszlottak. Legjellemzőbbnek tekinthetők azok a falvak, amelyek négy „szomszédságra” tagolódtak.
Városokban a háztulajdonos családfők, falvakban a házzal, beltelekkel, föld- del rendelkező családos gazdák alkották a Nachbarschaftokat. A „szomszédsá- gokba” tartozó családok száma 15-60 körül mozgott.
A nagyobb Nachbarschaftok 2-4 tizedre tagolódtak, amelyek helyenként kút- közösségek formáját ölthették.
A Nachbarschaft élén a Nachbarhann, Nachbarvater, Ältester Wortmann né- ven emlegetett „szomszédatya”, „öregebb szomszédatya” állt, akit kettő vagy négy évre szavazással választott a „szomszédság” tagsága. Munkájáért bért nem kapott. Saját közösségében nagy tekintélynek örvendett. Tevékenységével, élet-
41 BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet 1987. 142−146.
42 PAPP László 1941. 12.
43 BÁRTH János 1984/a. 181., BÁRTH János 1984/b. 429.
44 BL. V. 342/a. 1. dob. Jankováci tanácsülési jkv. 1810−1828.
vitelével példát kellett mutatnia. Ha vétséget vagy mulasztást követett el, sokkal súlyosabb büntetésben részesült, mint a „szomszédság” átlagos tagja.
Az öregebb „szomszédatyát” a közösségéért végzett munkájában a „fiatalabb szomszédatya” segítette, akit némely helységekben ugyancsak szavazással vá- lasztottak, másutt viszont az „öregebb szomszédatya” jelölte ki helyettesének a fiatalabb gazdák közül.
A Nachbarschaft vezetőségéhez tartozott még egy idős háztulajdonosokból, gazdákból álló kis létszámú, 4-8 fős tanács. Az adminisztrációs munkát a szom- szédsági írnok (Schreiber) végezte. A „szomszédság” vezetői szervező munká- juk során számíthattak a Nachbarschaft tizedeiben tevékenykedő tizedesekre.
A Nachbarschaftnak volt ládája, zászlaja, behívó táblája.
A faragott, festett ládában tartották a „szomszédság” iratait, pénzét, pecsét- nyomóját. A díszes bútordarabnak legtöbbször két kulcsa volt. Egyiket az „öre- gebb szomszédatya”, másikat a „fiatalabb szomszédatya” tartotta magánál. Ha a ládának csak egy kulcsa volt, azt a fiatalabb vezető birtokolta. A láda viszont az
„öregebb szomszédatya” házában állt. Így csak akkor lehetett fölnyitni, ha mindkét vezető jelen volt.
Az „öregebb szomszédatya” megválasztásakor a ládát, mint valami jelképet ünnepélyes menetben vitték a „szomszédság” új vezetőjének házához.
A „szomszédság” zászlaját ugyancsak a szomszédatya-választás utáni díszes felvonulás idején használták.
A behívó tábla a céhes behívó táblákhoz hasonlóan a helybéli hírközlés esz- közének számított.
A szimbolikus jelentőségű tárgyakon kívül a „szomszédság” praktikus hasz- nálati tárgyakat is birtokolt. Így többek között temetési felszereléseket; a lako- dalmakban és halotti torokban használt, kölcsönözhető asztalokat, padokat, edé- nyeket; a közös vigasságokon szerepet játszó értékes ón- és cserépedényeket;
mérőeszközöket: vékákat, mérlegeket, súlyokat, mérőláncokat; közösen vásárolt gazdasági felszereléseket: borsórostákat, permetezőgépeket, állatbélyegző vasa- kat; tűzoltó-felszereléseket: létrákat, fecskendőket, csáklyákat, vödröket.
Némely szász falu templomerődjében „szomszédságonként” tárolták a lako- sok füstölt szalonnáját, kolbászát, sonkáját.
A Nachbarschaft életében jeles esemény volt az évi közgyűlés, amelyet far- sang végén, húshagyó kedden tartottak. Az összejövetelen a vezetők ítélkeztek a közösségi normák megsértői fölött. A jelenlevők felvették a jelentkező új tago- kat, akik legtöbbször az előző évben házasságot kötött új gazdák közül kerültek ki. Két- vagy négyévenként a gyűlés új „öregebb szomszédatyát” választott a
„szomszédság” vezetésére alkalmas idős gazdái közül. Az új szomszédatyát a díszes viseletbe öltözött látványos menetben kísérték el a saját házáig, ahol a közösség tagjai bőséges vendéglátásban részesültek.
A Nachbarschaftok funkcióinak koronként változó gazdag sorát az alábbi fe- ladatok megemlítésével szemléltetem: 1. A közös kutak tisztán tartása. 2. A tisz-
taság és a rend megőrzése a „szomszédság” területén. 3. Temetések megszerve- zése. 4. Tűzvédelem. 5. Idegenek ellenőrzése. 6. Az erkölcsös magatartás betar- tatása, ellenőrzése. 7. Ítélkezés a vétkesek fölött. 8. A vallásos élet, az istentisz- teleteken való részvétel ellenőrzése, az egyházi értékrend védelme. (Nagy ünne- pek idején a szász falvak lakossága „szomszédságonként” vett úrvacsorát.) 9. A városi, falusi közmunkákon való részvétel megszervezése, ellenőrzése, a távol- maradás büntetése. 10. Kölcsönös segítségnyújtás a „szomszédsági” tagok nagy életfordulói idején. 11. Kölcsönös segítségnyújtás a „szomszédsági” tagok nehéz helyzetbe kerülése, építkezés esetén. 12. Apaállatok, bikák, kanok tartása. 13.
Bizonyos mezőgazdasági gépek beszerzése és a „szomszédsági” tagok rendelke- zésére bocsátása.
Az erdélyi szász Nachbarschaftok első írásos említései a 16. századból szár- maznak. 1526-ban Segesváron, 1533-ban Brassóban, 1563-ban Nagyszebenben már működött a „szomszédságok” szervezete. A 17. században a városi és a falusi „szomszédságok” egyaránt a szász lutheránus egyház befolyása alá kerül- tek. Alapszabályzataik, statutumaik fokozatosan egységesültek.
A városi Nachbarschaftok előbb vesztették el a jelentőségüket, mint a falusi- ak, amelyek az evangélikus egyház védőszárnyai alatt, nagyrészt kulturális fela- datkörrel megérték a 20. század második felét is.45
Az erdélyi román „vecinǎtate” és társai
Dimitri Gusti professzor kutatócsoportja két alkalommal, 1929-ben és 1932- ben végzett kutatómunkát a román lakosságú Fogaras környéki Drǎgus faluban.
A hajdani román határvédő katonák és az egykori jobbágyok utódait tömörítő 20. századi faluban a kutatócsoport találkozhatott a vecinǎtate néven emlegetett
„szomszédságokkal”, amelyek sok leegyszerűsítéssel, átalakítással a szász Nachbarschaftok világát idézik. Sajnos a drǎgusi román vecinǎtatéra vonatkozó történeti források nem kerültek elő, csak néprajzi, szociológiai kutatás rögzíthet- te életét. Így nem lehet tudni, hogy mióta létezett, és a Trianon előtti időkben miként működött.
Drǎgus falu „szomszédságait” a Dimitri Gusti-féle kutatócsoport hajdani tag- ja, Henri Stahl mutatta be a román tudományosságnak.46
1930 táján Drǎgus falu 12 vecinǎtatéra tagolódott. A falurészeket és egyben szomszédsági közösségeket a következő neveken emlegették: Vecinǎtatea
45 Kései „kortársként” magyarul Dorner Béla tudósított a szász „szomszédságokról”: DORNER Béla 1910. 78–84. – Viszonylag részletesen bemutatta a szász „szomszédságokat” MILLEKER Rezső 1939. 8–12. – A gazdag német irodalmat legutóbb magyarul összefoglalta és közvetítet- te: POZSONY Ferenc 1997. 17–45. – HAJDÚ Farkas-Zoltán 2001. 62–80. (Mindkettő további irodalommal!)
46 STAHL, Henri 1936. alapján magyarul: HAJDU Farkas-Zoltán 2001. 86–93. – A falut a régi magyar helységnévtárak Dragus néven emlegették.
Biserici, Trâmbitasi, Husarii de sus, Husarii de jos, Codrari, Vâlcereni, Lǎscali, Grǎdinari, Nigheşti, Rogozari, Rǎceşti, Uliţa Mare.
A falu minden román lakosa, származásra és társadalmi helyzetre való tekin- tet nélkül beletartozott valamelyik „szomszédságba”. A falu cigányai viszont nem lehettek tagjai egyik „szomszédságnak” sem.
A román „szomszédságok” laza szerveződések voltak. A szász Nachbarschaf- tokkal ellentétben nem rendelkeztek írott „regulákkal”, statutumokkal.
A „szomszédságok” élén álló szomszédatyákat „előre ki nem jelölt alkal- makkor, előre meg nem határozott időre” választották meg. Az évenként tartott közgyűlésen legtöbbször az kapta a szomszédatyai címet, vagy az maradt a szomszédatyai funkcióban, aki a legtöbb pálinkát fizette a résztvevőknek.
A vecinǎtate vezetőjének legfontosabb feladatai a következőképpen össze- gezhetők: 1. A „szomszédság” valamelyik tagjának halála esetén megszervezte a sírásást. 2. Szervezte a szomszédságonként végzendő közmunkákat (patakok tisztítását, dögkút kiásását, útjavítást). 3. A „szomszédság” tagjai számára köz- hírré tette a halaszthatatlan hivatalos utasításokat, rendelkezéseket. 4. Szervezte a tűzvédelmet és a tűzoltást. 5. Szervezte az utcán elszórt trágya felszedését és eladását.
A drǎgusi román vecinǎtate mint települési és társadalmi alegység nem volt társtalan Erdély románlakta tájain. A határőr katonaság kereteiben élő Beszterce- Naszód vidéki románság faluközösségei, valószínűleg felsőbb utasításra, tizes- szerű aligazgatási egységekre tagolódtak.47
Kolozsvár és néhány más erdélyi város fertályai, tizedei
Az újkori Erdély legfontosabb és legnépesebb városa, Kolozsvár a fejedelmi időkben, amikor magyar jellege dominánssá vált, fertályokra és tizedekre tago- lódott. A fertályok élén választott fertálykapitányok, a tizedek élén választott tizedesek álltak. A fertálykapitányok és a tizedesek közvetítők voltak a városi hatóság és a polgárság között.
A 16. század második felében a következő fertályok léteztek Kolozsváron:
Óvár, Magyar utcai fertály, Közép utcai fertály, Farkas utcai fertály, Monostor utcai fertály. A fertályok városfalon belüli és városfalon kívüli utcákat egyaránt magukba foglaltak. Az 1554-től fennmaradt adókönyvek fertályok szerint rögzí- tették az adózó családfők neveit. A névsorok terepbejárás alapján a tizedesek közreműködésével készültek. Idő múltával a városnegyedek száma szaporodott.
1740 táján az akkori tíz fertály hosszú időre állandósult.
A fertályok tizedekre oszlottak. 1596-ban, amikor a tatárok betörtek Erdély- be, Kolozsvár 111 tizedből állt. A város vezetőségének határozata értelmében minden tizednek három puskást kellett kiállítani. A fejedelmi korszak letűnése
47 IMREH István 1983. 69.
után a tizedbeosztás szerepe halványulni kezdett, a negyedbeosztás jelentősége viszont növekedett.
Egy 1585. évi kolozsvári városi statutum alapján a következőképpen határoz- hatók meg a fertálykapitányok és a tizedesek feladatai: 1. A város közérdekű határozatainak, rendelkezéseinek közhírré tétele. 2. A közrend fenntartása, a város „törvényeinek” betartatása. 3. Az adó kivetése és behajtása. 4. A bűnüldö- zés, a vétkesek bejelentése, előállítása. 5. A közmunkák kihirdetése és megszer- vezése. 6. A közegészség, a köztisztaság szabályainak betartatása. 7. A város védelme, őrizete. 8. A tűzvédelem.48
A nagy múltú fejedelmi és püspöki székváros, Gyulafehérvár 1603-ban az alábbi fertályokra tagolódott: Vár-fertály, Boldog-fertály, Lippa-fertály, Tövis- fertály, Tégla-fertály.49 Tizedek, fertályok alkották Dés és Zilah városát is.50 Szamosújvár belvárosát a 18. század első felében a Víz utca, a Közép utca és a Harmadik utca alkotta. Hozzájuk társult a 18. század közepén a Mező utca.
1809-ben a négy utca élére utcakapitányokat neveztek ki.51 A mezőségi Szék nagy önállóságú „utcái”
Ifjabb Kós Károly 1958-ban tanulmányt írt a mezőségi Szék helység községi rendjéről, amelyet 1979-ben jelentetett meg. Ebben a tanulmányban részletesen leírta a táncéletéről elhíresedett nagyközség – hajdani szabadalmas város – auto- nóm utcáinak és tizedeinek működését. A tizedek és a némi önállósággal rendel- kező településrészek magyar irodalma jórészt levéltári forrásokra épül. A 20.
századi néprajzi kutatás a magyar nyelvterület középső részein már nem figyel- hette meg az utcák és a tizedek belső önállóságának megnyilvánulási formáit.
Kós Károly azonban 1958-ban még néprajzi módszerekkel kutathatta ezt a témát Széken. Leírása, a 19. század végi és 20. századi széki példa, segítséget adhat más helységek legtöbbször szűkszavú levéltári forrásainak értelmezéséhez.
Szék mint nagy kiterjedésű és viszonylag nagy lélekszámú helység természeti okok miatt eleve három részre, három völgyre tagolódott. A három település- részt: Felszeget, Forrószeget és Csipkeszeget egy-egy utcaként emlegetik a szé- kiek. Az utca szó itt nem egy közlekedő utat jelöl két oldalán házakkal, telkek- kel, hanem településrészt, negyedet a rajta végigfutó főutcával és a hozzá kap- csolódó kisebb utcákkal. A jelentős önállósággal rendelkező utcák három cso- portra, három közösségre tagolták a kifelé egységes közösségként mutatkozó széki társadalmat: a felszegi, a forrószegi és a csipkeszegi közösségre. A határ egy része közföld, például erdő, legelő volt, vagyis közösségi birtoknak számí-
48 CSIZMADIA Andor 1942/a., KISS András 2003. 193−202.
49 KOVÁCS András 1998. 11–12., 30–31.
50 KISS András 2003. 197.
51 SZONGOTT Kristóf 1901. 175–176.
tott. A határ másik, magánbirtoklású része utcák szerint ugyancsak három egy- ségre tagolódott. Elkülönülő határa és saját fordulórendszere volt Felszegnek, Forrószegnek és Csipkeszegnek. Az utcahatárok a kétnyomásos gazdálkodás követelményeinek megfelelően két-két fordulóra, a fordulók dűlőkre tagolódtak.
A széki határ szántóföldeket, réteket magába foglaló része végeredményben úgy nézett ki, mintha három külön falu határa lett volna.
Az egy-egy utcában lakókat a határ utca szerinti tagolódása miatt nemcsak szomszédság kötötte össze, hanem szoros gazdasági érdekközösség és munka- szervezési kapcsolat is. Szék önkormányzati jogú három igazgatási alegysége:
szege, utcája visszavezethető a 15. század közepéig.
Az utcák mint közösségek rendelkeztek földtulajdonnal. A három település- rész szélén lévő csordagyülekező helyek és az apaállatok eltartásához szükséges földek természetes módon az utca közös vagyonát képezték. Emellé az utcakö- zösség más szántókat és réteket is szerzett, amelyeket bérbeadással hasznosított.
1948-ban Felszegnek 13, Csipkeszegnek 27, Forrószegnek 95 holdas utcabirtoka volt.
Az utcavagyon fontos hányadát jelentette a közösen tartott utcabika és utcakan. Az utcagyűlések megtartására használt utcaházakat bérelték. Itt kapott helyet az utcaláda is az utcakasszával.
A porgolátkapuk a község tulajdonában voltak, de felügyeletüket a három ut- ca végezete. Az utcaközösség gondozta a saját határában lévő itatókutakat, dű- lőutakat, sáncokat.
Az utca legfontosabb önkormányzati fórumát, az utcagyűlést általában a jeles napok előtti és utáni vasárnapokon hívták össze. A legtöbb gyűlést tavasszal tartották. Minden utcabéli házas férfinak szavazati joga volt. Az utcagyűlés minden fölmerült ügyben többségi szavazattal döntött. Például Forrószeg utca- szervezetének 1887-ben 33, 1932-ben 60 szavazó tagja volt.
Az utca első emberét, az utcagazdát háromévenként Szent György-nap táján választották az utcagyűlés szavazati joggal rendelkező résztvevői. Ugyancsak háromévenként választották meg az utca jegyzőjét.
Mindhárom utca két-két tizedre oszlott. A tized elsősorban közmunka- szervezési keretet jelentett. Az utcával ellentétben nem volt birtoka, vagyona.
Élén a tizedes állt, akit a tizedbeliek választottak a jelentkezők közül. Jelentkező mindig akadt, mert a tizedes mentesült a tizedre eső közmunkák alól. A tizedes szolgálatszerben osztotta be a tizedbelieket közmunkára. A temetésre szóló meghívás is a tizedek szerint történt. A temetési táblát a tizedes indította el, és a tizeden végighaladva hozzá jutott vissza.
Az utcaközösségek rendszeres bérért fogadták meg az alábbi alkalmazottakat:
két polgárt hírvivésre és a pásztorbérek összegyűjtésére, két baktert éjszaki vi- gyázásra, egy utca-mestert kút- és vályújavításra, öt-hat hajtót az utcahatár dűlő-
inek felügyeletére, különböző pásztorokat az utcánként szervezett csordák, csür- hék, nyájak legeltetésére.52
A székely tizesekről általában
A Székelyföld nagy részén az önigazgatási hagyománnyal és változó mértékű önállósággal rendelkező településrészt az újkorban a tized kifejezés tájnyelvi változatával, a tizes szóval jelölték. Települési, társadalmi és önkormányzati egységet képezett. Lakossága lokális társadalmi, szomszédsági csoportot alko- tott, amelynek tizestudata összeegyeztetődött több hasonló csoport falutudatával, várostudatával.
A székely falvak és városok a 17−18−19. században tizesekre tagolódtak. Te- lepülési és társadalmi értelemben több tizes alkotta a falut és a várost.
Sajnos nem minden tiz, tize, tizes szóval vagy szóösszetétellel jelölt települési és társadalmi képződmény tekinthető valóságos tizesnek, ezért meg kell határoz- nunk a tényleges tizes legfontosabb sajátosságait.
A székely tizesnek az újkorban a legtöbb esetben volt karakteres neve, vá- lasztott vezetősége, alapszintű „rendtartó” igazgatási és büntető jogköre, saját adminisztrációja, írásbelisége. Rendelkezett vagyonnal. Lehettek birtokai, pl.
erdői, legelői, kaszálói; állatai, pl. bikája, kanja; eszközei, tárgyai, pl. ládája, billegzővasa, földmérő lánca, protokollumkönyve, számadáskönyve; pénzei, pl.
pénzes ládában, kamatra kiadva magánszemélyeknél, bankban; épületei, intéz- ményei, pl. temploma, kápolnája, temetője, keresztje, iskolája, kultúrháza; al- kalmazottai, pl. pásztora, erdőőre, tanítója, harangozója.
A Székelyföld némely területén a 20. század második felében a hajdani tizeseket már csak földrajzi nevekben és népnyelvi adatokban lehetett föllelni. A nagy múltú autonóm falurészek a csíki tájakon őrizték meg legjobban hagyomá- nyos formájukat, szerepüket, működésüket. Ez a továbbélés azzal magyarázható, hogy a csíki tizesek egy része a 20. század elején tizesközbirtokossággá alakult át.
A székely települések tizeseinek legrégibb írott emlékei a 16. század utolsó két évtizedéből származnak. Ez volt az a kor, amikor a székelyföldi írásbeliség a korábbinál jóval nagyobb méreteket öltött, és a szerencse is kegyeibe fogadta az ebből az időből származó iratok némelyikét.
1581-ben Gyergyóújfalu törvényének 6. artikulusában írták: „Ha valahol az falu határában vagy a falu között gonosz sár vagyon, és annak megtöltése falura vagy tizesre néz, a bírák meghirdessék, hogy megcsinálják”.53
1589-ben a székelyudvarhelyi esküdt polgárok és Istvánfi Kelemen perében hangzottak el udvarhelyi lakosok szájából a következő vallomásrészletek:
„…Istuanfi Kelemen dolgaban tudom, hogj eskutsegeben az Zaldokban az Varga
52 KÓS Károly 1980. 465−468.
53 IMREH István 1983. 276.
Vczaban valo tizestul ket kalongiara valo zenat el kazaltak, vagj eo maga, vagy eoczie, …”. „Tudom az mely feolde vagion Zabo Thamasnak az Botosban, egy darabott ortott vala, de az varos keoziben bocziata, az va[ro]s az Varga vczaban valo tizesnek ada, a’ teobbi rezeben iuta Zabo Thamasnak”. „…az Botosban vala Zabo Thamasnak foglalt erdeie, de vegre az varosnak kezibe bocziata es az varas tizesre ada, vgian azon feold Istuanfi Kelemennek juta.”„…az Zaldokban minekeonk attak vala fwett tizesben az Varga zerben, es Istuanfi Kelemen atiafiaiual vagj eoczieuel ket kalongiara valott el vit benne, …”.54
Ugyancsak 1589-ben kelt az a széki döntés, amelyben az udvarhelyszéki Bögöz falu tizesei kerültek szóba: „Valami fa oztas vegett es porongj veget beogeoziek: az cziomortan tizesse, Barra Balas, Czjfeo Antal teottek tilalmat vgian beogeoziek ellen Farkas Ferenczj, Beogeozj Andras ellen, Fekete Lukaczy ellen, Benczier Peter ellen, mind az harom tizes ellen. Vduarbiro vram meghzabaditotta az harom tizest benne”. „Cziomortan tizes” nevének értelme- zéséhez szükséges megjegyeznünk, hogy akkortájt élt Bögöz faluban egy Csomortán János nevű többször emlegetett lakos, aki perekben prókátorságot is viselt.55
1589-ben Mak Gergely homoródszentmártoni (udvarhelyszéki) lakos vádolta a „…homorod-zent-marthonj al-tizesbeljek”-et, mert azok megakadályozták, hogy barmait a szabad nyomásra hajtassa. 1599-ben ugyancsak törvény elé hív- ták a homoródszentmártoni altizesbelieket. 1606-ban az Altizes-belieknek újra vitájuk támadt a Feltizes-beliekkel és a Középtizes-beliekkel bizonyos gyepük miatt.56
1590-ben a farcádi (udvarhelyszéki) lófők és fejedelmi jobbágyok vádolták az ugyancsak farcádi, de altizesbeli Albert Gergelyt. A feltizesiek szerint Albert Gergely a falubeli három tizesre felosztott nyílföldek rendjét megzavarta. 1586- ban erőszakosan a feltizesbeliek földjén szántott és vetett. A perben név szerint is emlegették az öt farcádi tizes közül Altizest, Feltizest és Középtizest. Az alábbi szövegrészleteket a feltizesiek adták elő perük tárgyának ismertetése során: „…
az falu… tilalmassath, melj tilalmas heljet hynak Hont Hegienek, vicinussa eggik felöl az farchadi alltizes, melj alltizesben ez felliel megh neweszett I. vagion, masik feleöl vgjan az farchadi keöszep tizes. Myerth hogj ez I. az alltizesbe vagion, my teöllink mas tizesben, azt az felliel megh newezett helyet az falu, Farchad falwa fel oztotta tizes zamra, eöt tizesre, [de] ez I. azzal az eö rezzebeli feöldel megh nem elegedett, jeött rah az my rezzenkre, ki nekink jutott oztas zerinth feltizeswl”. „…eö nekÿs az eö resze ki vagion osztua az eö tizessewel eggÿt azon … tilalmasbol”. „Mikor az felliel megh neweszet feöldinket megh osztottuk volna faluul, tizes szamra, minth megh mondottuk, mindenik tizes megh
54 USZO I. 39. p. 500–503. sor, 43. p. 695–698. sor, 34. p. 251–253. sor, 35. p. 302–304. sor.
55 USZO I. 80. p. 127–131. sor, 325. p., 327. p.
56 USZO I. 92. p. 3–4. sor, USZO III. 97. p. 5. sor, HAJDÚ Mihály – BÁRTH M. János 2005. 78–79.
tilta capitan vram, tizt tartonk peczietiwel, hogj mindenik tizes az eö tarsaiual eggÿt tilalmasba tarcha”.57 A farcádi Feltizest emlegették 1595-ben is.
1596-ban székelyudvarhelyi nemesek, lófők és drabantok pereltek bizonyos udvarhelyi városi polgárokat egy rét birtoklása ügyében. A vallomástevő tanúk sokszor emlegették a vitatott rét tizesek szerinti felosztását: „…mígh az bironak nem rendelek, addigh oztottak fel tizes zamra is, olljankor az nemesek is birtak, minth hogj eök is tizesbe voltak”. „Mikor tizesre oztottak, az bironak valo rendeles eleött, egj aranth birtak az nemesek is, de hogj el rendelek birora, nem birtak az fiuet, hanem az faiat birtak”. „…elözer boriu kerth uala, attul el fogak, fel oztak tizesre, akkor mind egj aranth birtak ember zamra.”„…Malom Retinek hjttak, varos zamara volth. Elejn tizesre is oztottuk, hogj nem alkhattunk vegette.” „…Az kertet is tizes zamara oztottuk uala.” „…En nem tudom, hogj az nemesek birtak volna az vtan hogj birosaghra rendelek, merth akkor keuesen valanak, de az eleött varossal eggjt birtak azok tizessekbe, migh tizes zamra volt”.58
1596-ban két udvarhelyszéki, homoródalmási lakos, Bacsó István Deák és Benedek Péter perbe keveredett egy nyílföld birtoklása miatt. A tanúk vallomá- saiban többször szerepelt a tizes: „… az nylat a tizes atta eö neki”, „… eö azert az nylerth perlett az tizessel s megh njerte”. „… monda Istuan Deak: hol attok fÿuet. Monda a tizes: mÿ nem adunk”. „… mikor Istuan Deak megh perlett a’
tizessel es rah hoza az igaz teueöket, ki menenk mÿ tizessul, merth en is a’
tizessel uagiok”. „… az tizesbelj ember vagiok”.59
1597-ben az Udvarhelyszéki Sófalván „eöt tizes”-ről esett szó,60 Oroszhe- gyen ugyanabban az évben a „Feltizest” emlegették.61
Az alcsíki Csíkkozmás „megyéjének” 1608 és 1692 között többször kiegészí- tett törvénye részletesen rendelkezett arról, hogy a kozmási pap épületeit, keríté- seit, illetve a kozmási „deák” épületeit, kerítéseit a Kozmás, Lázárfalva, Tusnád és Verebes falvakat magába foglaló „Kozmás megyéjének” melyik faluja, falu- része, tizese, utcája köteles javítani.62
Csíkszentmihály „megyéjének” 1622. évi törvénye úgy rendelkezett, hogy ha valaki szénafüvit vagy szántó nyílföldjét el akarja adni, először a „… helyi tizesit kínálja meg vele”. Ennek a „megyetörvénynek” az 1639. évi kiegészítésében emlegették Csíkszentmihály altizesét és feltizesét mint az elvett zálogok őrzési helyét.63
57 USZO. I. 176. p. 10–17. sor, 28–29. sor, 33–36. sor, II. 179. p. 10. sor.
58 USZO. II. 260. p. 41–43. sor, 261. p. 72–74. sor, 87–88. sor, 96–97. sor, 100–101. sor, 113–115.
sor.
59 USZO II. 286. p. 4–5. sor, 11. sor, 28–30. sor, 38. sor.
60 USZO II. 343. p. 27. sor.
61 USZO II. 344. p. 5. sor.
62 IMREH István 1983. 290.
63 IMREH István 1983. 298., 300.
A háromszéki Zágon 1680 körül keletkezett falutörvényében szerepelnek azok a falubeli személyek, akiket a faluközösség megbízott a határpásztori teen- dők ellátásával. A névsor második felében a következő megfogalmazás olvasha- tó: „Az szabados részről minden tizesből egyet-egyet, úgymint alsó Tatárszegből Álbu Benedeket, Felső Tatárszegből Albu Pétert, Der[ék]szegből Barra Jánost, Közép Tizesből Izsák Jánost, Guruzda Tizesből Guruzda Györgyöt, Felszegből Bács Istvánt, Sáska Tizesből Andók Imrét, Hosszú Tizesből Török Andrást”.64
A háromszéki Zalán 1699. évi falutörvénye többek között rendelkezett arról is, hogy a határ Nyíres nevezetű részét tizesek szerint kell felosztani: „Nyírest, az mint a falu megegyezett, tizes számra hogy felosztották, úgy birják, és az tizek magok között annak idejében osszák el”.65
A háromszéki Úzon 1699. évi falutörvénye a tanórakkapuk gondozását, felü- gyeletét a falubeli tizesek kötelességévé tette: „A tanorakkapukat a négy tizbeli emberek tartsák, ki-ki a maga tiziben. És mivel az ötödik kapu tiz nélküli, ...melyet elsőbben tartson egy esztendeig Feltiz, másodikban Középtiz, harma- dikban Nagytiz, negyedikben Nemestiz, et sic per consecvens”.66 Uzon négy tizesét, név szerint pedig a Középtizet és a Nemestizet 1715-ben is emlegették, amikor a faluközösség meghatározta a határpásztorság rendjét.67
Csíkszentgyörgy Körösmény tizese 1619-ben már saját konstitúciót íratott magának.68
A régi írott adatok sorát szaporíthatnánk még a tizesekre vonatkozó helyne- vekkel. Példaként említhetjük a bikfalvi (Háromszék) Altizest 1593-ból, a menasági (Alcsík) Ujfalut 1635-ből, a szintén menasági Pottyondot 1651-ből, az ugyancsak menasági Tizes útját 1687-ből, a csíkszentimrei Bedecs (1631, 1656, 1670), Tenkeszeg (1666, 1669), Sándorszeg (1671), a csíkszentgyörgyi Körösmény (1567), Jenőfalva (1567), a csíkbánkfalvi Ittkétfalva (1576), Kotormány (1567), Patakfalva (1637) tizesneveket.69
A tizesekre vonatkozó 18–19. századi történeti adatok mennyisége oly nagy, hogy itt el kell tekinteni felsorakoztatásuktól.
A 18–19. századi tizesadatok kapcsán szükséges utalnom arra, hogy a bővebb információ nélküli, egy-két szavas nyelvi adatok, miként a korábbiak is, óvato- san kezelendők. Különösen a személynév + tize kifejezések, illetve a tizedes szó előfordulásai követelik meg a kutató alapos tájékozódását, ha el akarja kerülni, hogy az adatok esetleg félrevezessék. A tiz, tize, tized szó nem biztos, hogy min-
64 IMREH István 1983. 329.
65 IMREH István 1983. 333.
66 IMREH István 1983. 338.
67 IMREH István 1983. 344.
68 BÁRTH János 2007. 47−49., 102., 333−334.
69 BOGÁTS Dénes 1929. 57., HAJDÚ Mihály – MAKAY Emese – SLÍZ Mariann 2006. 17., 18., 23., 25., 32–33., 62., BÁRTH János 2007. 45–54.
