CSOÓRI SÁNDOR
Nappali hold
(9.)
Július tizenkilencedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, ame- lyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasz- tos ügy képviseletéré, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy F ü r La- jossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok ezen a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártéko- nyabb tévhit Magyarországon.
Fejtörést inkább az okoz: hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett néme- lyekben ez á minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson! De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen sé szónokoltam, ahol CSurkát. vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békés- tarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozóto- sában, mint ahogy jó pár budapesti „értelmiségi" is eltévedt.
Talán a tv-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a „kakasülőről" néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan embér hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállal- jam el a jelöltséget, a magyár demokraták listavezetője én legyek. Minél hí- zelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig á nyomós érvek közt Vörösmarty nevé is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa ter- mészetesen Petőfié, aki nem csak Szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági paraszt polgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerőén össze, mint őbenne. Kivételes ké- pessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba:
az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve dön- tési joghoz akart jutni az ú j Nemzetgyűlésben, és akkor is, amikor elment Segesvárra. ' .
Túloznék, persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól meg- fosztott Vörösmarty vagy a : képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett él attól, hogy három évtizedes; politikusi „előéletem" után képvise-
lőséget vállaljak az ú j parlamentben. Szó sincs ilyesmiről. Engem mindenek- előtt a korán jelentkező aggályaim és kiábrándulásaim tartottak vissza attól, hogy a „szellemi politizálás" mellett a közvetlen cselekvés, a közvetlen poli- tizálás életformáját elvállaljam.
Én is, mint sokan mások, jó előre tudtam, hogy az átmenet időszaka, még pontosabban: a vértelen forradalomé, nem olyan lesz, mint egy hét ha- tárra szóló parasztlakodalom, amelyben ha szakad is rólunk a veríték, a jó- kedv verítékezik bennünk, ellenkezőleg: hosszú és kemény menetelés lesz, akadályokkal és sziszifuszi torlaszokkal tarkítva. Arra azonban gondolni se mertem volna, hogy a Kádár és a Grósz bukása utáni időszakban színre lépő ú j politikai erők — mozgalmak, pártok, pártcsírák — olyan eszeveszetten törnek hatalomra, miként ez 1989 nyarán, illetve kora őszén elkezdődött.
Az első kiábrándulások a Nemzeti Kerekasztal fölbomlásához kapcsolód- nak. Sietve teszem hozzá: az idő előtti fölbomlásához.
Tagadhatatlan, hogy ez a kerekasztal ideiglenes tákolmány volt, de a jövő szemszögéből nézve jelképes „bútordarab". Inkább költői találmány, m i n t po- litikusi. Most, hogy elsüllyedt szerepét fölidézem, a baszk származású filo- zófus: Unamuno egyik gondolata izzik föl bennem. Ezt írja A tragikus élet- érzés című könyvében: „Ha a sorsverte tömeg együtt elénekel egy Misererét, az annyit ér, mint egy filozófia." Folytatni még meghökkentőbben f o l y t a t j a :
„Nem elég gyógyítani a pestist, sírni is kell tudni miatta."
Mi köze Unamunónak a Kerekasztalhoz? A sírásnak a politikához, a jog- alkotáshoz? Mi köze az ésszerűségnek a látszólagos ésszerűtlenségekhez?
Megkísérlem lépésről lépésre kideríteni.
A kerekasztalt körbeülő pártok, mozgalmak, szövetségek, érdekcsoportok, szakértők annak idején zsugorított tervekkel ültek le tárgyalni egymással.
Forradalmi eltökéltséggel csupán a megbukott szocializmus intézményrend- szerét akarták minél előbb fölcserélni az ú j j a l : az egypártét a többpárti r e n d - szerrel, a hamis szavazásokét a szabad választásokkal, s ezzel egybehangoltan az állam ú j irányítási és hatalmi rendszerének a tervrajzát elkészíteni.
A tárgyaló felek munkája szerintem történelmi súlyú volt, de ezzel együtt is féloldalú. Visszautalva Unamunóra: ők csak a pestist próbálták gyógyítani, a testet megbilincselő és lefokozó bajokat, holott a Nemzeti Kerekasztal részt- vevőinek a „sírásra" is gondolniuk kellett volna. A megkerülhetetlen katarzis feszült, türelmetlen és zűrzavaros üzeneteire, amelyek időről időre a gyomor tájékáról indulnak el, s kerítik hatalmukba a szívet s az agyat. Az 1956-os Forradalom azért sorolhatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988—89-es á t a l a k u - lásban sikerült a vér nélküli forradalom eszméjét elfogadtatni n e m csak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is.
Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly t e h e r - tétele. Ügy látszott, hogy Nagy Imréék országos újratemetésével l e z á r h a t j u k az '56 utáni évtizedeket, s egy nagy lélegzetet véve nekigyürkőzhetünk az ú j korszak megteremtésének. Tévedtünk. Semmiféle észérv, semmiféle kiszámí- tott akarat nem helyettesítheti a közös megrendülést. Nagy Imréék temetésén ott voltak a koporsók. De á koporsók mögül hiányoztak a tettesek. Föltehe- tően otthonaikban ültek a televíziójuk előtt, reszketve, fakó b ű n t u d a t t a l vagy kiégett lélekkel, s nézték a görögös dráma jeleneteit, ahelyett, hogy valahol ott a Hősök terén, egy elkülönített dobogón őket vagy legalább életnagyságú fényképüket nézhette volna a sokaság. Nem, nem a bosszú mozzanata hiány-
zott, nem a vérengző ösztön tombolása és kielégülése, csupán az igazságérzet helyreállítása. Annak a tudata, hogy van jóvátétel is a földön.
De az is elképzelhető lehetett volna, hogy a temetés után egy nagysza- bású bírósági tárgyalást rendez az ország, ahol a Russel-bizottság gyakorlata szerint kizárólag erkölcsi ítéletet hirdetnek ki, noha a tárgyaláson pontosan úgy hangzik el minden vádbeszéd, tanúvallomás és a jogszerű védelem mon- datai is, mintha életfogytiglani börtön várna a pörbe fogott bűnösökre. Egy ilyen bírósági tárgyalás vergődő és sorsszerű drámájában az országlakók úgy élhették volna át együtt saját múltjukat: élet és halál, szabadság és megsem- misülés föltételeit, mint a régi görögök a magukét a végzet felé sodró míto- szaikban. Félhettek volna, kushadhattak volna, szégyellhették volna magukat maguk előtt, megtanulhattak volna szembeszállni a sorssal, tombolhattak és sírhattak volna közösen.
A Kerekasztal politikusainak, pártképviselőinek mindenekelőtt ennek a föltételeit kellett volna megteremteniük. Más szóval: az országot előbb lélek- ben kellett volna egységesítenünk, hogy a természetes osztódás és árnyalódás folyamata — a pártosodás — később jó utakon indulhasson el.
Ez a láncszem, sajnos, kiesett az utolsó nyolc-kilenc hónap történelméből.
S ahelyett, hogy a különféle érdekcsoportok, aíapdolgokban egyetértve, együtt kezdtek volna neki a négy évtized alatt fölgyűlt romok eltakarításának, a romhalmazok mögé bújtak, s onnan kezdték el egymást dobálni kövekkel, fél- téglákkal, vasdarabokkal.
A Kerekasztal idő előtti fölrúgását is a nekitüzesedett és önző pártosodás számlájára írhatjuk. Vajon miért ültek le a szabad demokraták és a fiatal demokraták a többi párttal és szövetséggel tárgyalni, beleértve még a volt uralkodó pártot és a reformkommunistákat is? Nyilvánvalóan azért, hogy egyezkedjenek. Jó néhány ügyben ez sikerült is. Jó néhányban viszont nem.
Utólag is azt gondolja az ember, hogy a közéletet mederben tartó, tisztességes béke megért volna egy vagy két újabb menetet. De az „asztalborítók" már rég a szurkolóikra: a párthíveikre és a jövendő választóikra gondoltak, s nem az ország lelki bajaira. Győztek, de ezúttal rossz ügyben. Ettől a győzelemtől már csak egyet kellett előrelépniük, hogy a „négy igenes" népszavazásban is
— bámulni való politikai ügyességgel — ismét övék legyen a pálma. Ezzel a ravaszul kicsikart népszavazással nem csak a zsenge demokrácia első para- doxonja született meg, de megtörtént a demokrácia kisiklatása is: mindent félresodorva arról döntsön a nép, hogy a köztársasági elnök választásában ne ő döntsön. Továbbá pedig olyan ügyekben döntsön, amelyekben semmit se ér a szava, mert már döntöttek helyette. Százezer aláírás elég volt a szavazás megtartásához. De kétszázezer összejött. Csakhogy a kétszázezerből körülbelül hatvanezer érvénytelen volt. Ha semmi más, ez a hatvanezres adat önmagá- ban elég a komolyság megkérdőjelezéséhez. Elég ahhoz, hogy azt gondolhassa az ember: csakis a hazugság műhelyében születhetnek ilyen eredmények.
Az ügyeskedők győzelméhez dacos maflaságukkal, s tagadásra játszó ügyetlenségükkel a magyar demokraták is hozzájárultak, ö k a bukásuk miatt felelősek.
Ha- mocorgott is volna bennem valamiféle képviselői becsvágy vagy Pe- tőfis cselekvési igény, a népszavazás körüli hamiskodások egyszer s minden- korra kiégették belőlem.
Annak azonban, hogy a lendületesebb és a gyakorlatiasabb politizálástól észrevehetően hátrébb húzódtam, a fönti okon kívül másféle okai is voltak.
A legkirívóbbak közt az első helyen, épp a demokrácia paradoxonjai. Mind- addig, amíg baráti társaságban vagy társaságokban csak úgy, a magunk szám- lájára képzelődtünk az '56 utáni rendszer erkölcsi és gyakorlati „fölszámolá- sáról": a politikát izgalmas föladatnak, sőt kalandnak éreztem. Hasonlóan az esszéíráshoz, vagy egy-egy forgatókönyv megírásához. Nagyképűen szólva:
arra ébredtem rá, hogy a politikai alkotóképesség nem különbözik m á s f a j t a alkotóképességektől, ha a gondolkodás dramaturgiájából nem iktatja ki az er- kölcsi rendszer föltételeit. De attól a pillanattól kezdve, hogy a baráti t á r s a - ságok szervezetté alakultak át, a politizálás egyre inkább elveszítette ihletett- ségét. Legalábbis az én szememben. A gondolkodásba több ú j „prózai" elem is beiktatódott. Az egyik ilyen ú j elem a jóváhagyás kötelező mozzanata, más szóval: a többségi szavazás nemes diktatúrája. Természetes körülmények kö- zött a gondolatok hierarchikus viszonyt alakítanak ki egymással: a jobb és érettebb gondolatok a kiérleletlenek fölött állanak. Csöndre intik őket és sze-
rénységre.
A mi ú j demokráciánkból, sajnos, hiányzott, és ahogy sejtem, még sokáig hiányozni fog ez a hierarchia. A jó és a káros cél között, az ízlés és az ízlés- telenség között ma még nem a legjobb gondolat dönt, hanem a számbeli fölény, a dac, az elfogultság, a közakarat. Egy-egy történelmet befolyásoló döntésben is úgy számoljuk össze — demokratikusan! — a szavazatokat, mintha káposztafejeket adnánk össze. Ilyenkor a nyilvánvalóan fejletlen véle- mények is ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a legbölcsebbek és a legtáv- latosabbak.
Csoda-e, ha az újszülött demokráciák többnyire zavarodottak, kuszák és középszerűek?
A többségi akarat erőszakos érvényesítése a gondolkodásban m á r önma- gában is elég volna ahhoz, hogy egy értelmiségi ember kihátráljon a politi- kából. De újabb gondok is társulnak hozzá. Ilyen gond például az idő kérdé- se, szakszerűbben szólva: az időzítésé. Egy alkotó tudós vagy egy alkotó m ű - vész a saját gyakorlatából pontosan tudja, hogy sem a tudományos, sem a művészi teremtést nem lehet siettetni. Mindegyiknek megvan a maga ideje.
A politikait azonban szinte minden órában, minden percben siettetni kell, mert az állam és a társadalom irányítása közben nem csak az óra ketyeg m a - kacsul, mint ahogy mondani szokták, hanem a pokolgépek is. Még a k k o r is siettetni kell, ha földerítetlenek az utak, ha az elképzeléseink és a gondola- taink ingatag lábakon állnak; még akkor is, ha senki se tudja megjósolni, milyen veszedelmes következményei lehetnek a kényszerű sietségnek.
A fölszabadult, sőt az ihletett politizálástól engem — az elmulasztott megrendülésen kívül — az elhamarkodott pártosodás kocsmai jelenetei hőköl- tettek vissza.
Elhamarkodott pártosodás?
Négy évtizedes lemaradás után el lehet valamit sietni?
Épp azután lehet!
Hasonlat helyett egy tragikus sors jut eszembe. A falumbeli Zsoldos Jánosé. Két évvel volt csak idősebb nálam: tizenhat éves, amikor 1944 nya- rán leventeként kivitték a frontra. Hamarosan fogságba esett, s egy esztendőt töltött kint valamelyik Donyec-medencei büntetőtáborban. A folyamatos éhe- zéstől teljesen tönkrement, sárga kísértet lett belőle. 1945 nyarán — talán a
fiatalsága miatt — hazaengedték. Hazaérkezése után János kárpótolni akarta magát a hosszú és kínzó éhezésekért. Szinte eszelősen vetette rá magát min- den hazai ételre: a kacsasültre, a pörköltre, a túrós lepényre, a füstölt szalon- nára, amelyre fogvacogva vágyakozott a fogság lázálmokkal zsúfolt hónap- jaiban.
Hiába igyekezett egy-két tapasztaltabb felnőtt visszatartani ettől a két- ségbeesett falánkságtól: várjon, ne siessen, engedje meg, hogy a híg csalán- löttyöktől fölpuhult és elvizenyősödött szervezete fokozatosan szokhasson hozzá ú j r a a fehérjében gazdag ételekhez. A figyelmeztetéseket János úgy engedte el a füle mellett, mintha a tiltás szavai sorra kiestek volna a tu- datából.
Négy hét se telt el ebben az idegbajos sietségben, szerencsétlen fiú bele- halt a mohóságba.
Tudom, nem csak a hasonlatok sántítanak, hanem a példák és a példa- beszédek is. Mégse félek kimondani, hogy a '89-ben megalakult vagy a ha- lottaiból hivatalosan is föltámasztott magyarországi pártoknak legalább olyan fontos lett volna meghallaniuk a történelem józanabb súgásait, mint a hadi- fogságból hazatért fiúnak jóakarói tanácsát: éhségükben ne rohanjanak olyan megszállottan a hatalom felé, mérsékeljék kissé az iramot. Mindenekelőtt azért, mert az országlakók hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, mit gondoljon magáról, helyzetéről, s az örvénylő események közben kiknek á szózataira figyeljen, vagy kiknek fordítson hátat.'
Egyedül csak bizonyos értelmiségi csoportoknak voltak elképzelései a\
változásokról, ami érthető is, mivel az elmúlt évtizedek politikai sivatagában ők tartották fönn — amennyire fönntarthatták — a gondolkodás stratégiai céljait, a mindennapi társadalomelemzés erkölcsét; ugyanígy a tájékozódásét is; és közülük kerültek ki az ellenzék személyiségei, osztagai, akik — minden korlátozás ellenére — mégiscsak politizálhattak. Azt is mondhatnám, hogy a szóban forgó értelmiségi csoportok — a helyzetükből adódóan — politikai elő- jogokat szereztek maguknak az előző rendszerben. Hasonlóan a régi nemes-
séghez. | Sajnos, ezekkel az előjogokkal, akarva-akaratlanul is, visszaéltek.
A visszaélés egyik formája épp a sietség volt. Az elbizonytalanodott tár- sadalomra ráerőltetett versenyőrület: ki alakít előbb pártot, érdekvédelmi szö- vetséget? kinek a neve szerepel leghangosabban a rádióban, a televízióban?
vagy kinek a neve kerül föl legnagyobb betűkkel a házfalakra, az égre és a csillagokra? Tagadhatatlan, hogy az élet általában örökös sietség. Még akkor is zaklat bennünket előre, ha szakadékos és bozótokkal benőtt, ismeretlen utak várnak is ránk.
De legalább ennyire megcáfolhatatlan tapasztalat az is, hogy a legnagyobb rohanások idején is lehetséges termékeny lemaradás. Nagyobb távlatokra te- kintő, tudatos késlekedés. A Biblia után Ady is beszél ilyesmiről versben és prózában. Egyik rövid versében ezt írja:
Tartsd magad,
Meri most az a leggazdagabb, Ki várni érez, várni tud.
A pártosodás gyulladásos hónapjaiban ezek a sorok visszhangoztak ben- nem napról napra.
