V Á R K O N Y I A N I K Ó
Hazám, szerelmem
i.
Verjed, isten, verjed, sirasd el a sírót, sose ugorja át a halálnak árkát, gyalog menjen végig a végtelen úton, békesség magányát, sose találja meg elbitangolt álmát, magány békességét, lelke nyugodalmát.
Verjed, ha nem vagy is, ha csak általam is, létezel átokban,
pöröly-szavakban is, kő-közönnyel verjed, kemény kő-tenyérrel, ahogy ő ver engem.
Kapucsapó nagy haraggal, kapunyitó nagy vígsággal ráütök, reámüt.
Amikor őt verem
— istenem, istenem, — enmagamat verem.
Amikor átkozom
— se irgalom, se kegyelem magam kárhoztatom.
II.
Eszem jégesője esze jégesője.
Szíve forró földje szívem forró földje.
„C, nagy kerek kék ég!"
Tekints reánk, Idő!
roppant energiák ember-szobra, állunk, hiába világban
látszó mozdulásunk, igazából nem moccanunk, szempillánk se rebben.
Talpig némaságban.
De ha egyszer robban ez a világ-nagy csend, mi marad belőle?
Haszontalan hamu, pornál is kevesebb, a semmi hamuja.
II.
Én vagyok a gyöngébb, vagyok hát a bátrabb.
Könyörgök magunkhoz, magunkért könyörgök:
Szerethessem ember-módra Szerethessen ember-módra
Gyűlölhessem Gyűlölhessen Szívemből is kivethessem Szívéből is kivethessen
Sírhassak is érte Sírhasson is értem El is felejthessen^ El is felejthessen
III.
Társam, kedves társam, jégeső szemeddel jégeső szememet verd meg: fellázadok, forró szíved földjén lánggá magasodok.
Fellázadsz szívemben, forró szívem földjén lánggá magasodol, égigérő lánggá.
Hazát, szeretőt szeretni:
világvesztő égedelem, világteremtő gyötrelem.
Gyanútlanoknak, vakoknak:
Forradalom, igaz törvény törvénytelen történelem messzelátó fároszoknak.
Fenyegetnek száz halállal, nincs időm, hogy féljek, égek, amíg élek.
Mi múlunk el, nem a világ.
És ha elfogy az egy-élet, hát csak szépen égjen, csak szép véget érjen.
Halál ellen harci zászló, pipacs lobog majd fölöttünk,
jövendő szeretők vakmerő szívében.
IV.
Öklömet kinyújtom.
Ökölbe szorított tíz ujjadat bontsd ki, hogy engem kibonthass.
Tíz körömmel bontsd ki kezemből a harcot, félelmet szívemből, tűzreváló bölcsességet én szegény fejemből.
Tíz körömmel a magányból én is kibontalak.
Ha te velem, ki ellenem?
Ha mi együtt: tudjuk mindjárt, mire megyünk, kikkel megyünk.
Szeme közé nevetünk majd
— belécseng az idő füle — annak a sakálnak
a nagy pusztaságban.
Meglásd, édes társam, általjutunk ködön, lápon, sivatag magányon, ott áll majd a Nagyfa
bíborban-aranyban, őszi verőfényben békesség lankáján, élet-patakparton, halálunk határán.
Ha te megtorpannál, egyedül maradnék, akkor is elmennék, egymagam indulnék a mindenség ellen.
Ahhoz a patakhoz akkor is eljutnék, halálom után is,
új szívek, új vágyak, friss erők hatalmán otthonos hazámba.
mégis megérkeznék
Z O M B O R I L Á S Z L Ó : B E L V I Z E K
4* 51