a régi magyar irodalomban

287  Letöltés (0)

Teljes szövegt

(1)

Orlovszky Géza, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudo- mányi Kara Régi Magyar Irodalom Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense 2017 júniusában váratlan hirtelenséggel hunyt el. Emlékére 2018 júniusában kollégái és tanítványai konferenciát szerveztek „Textológia és interpretáció a régi magyar irodalomban” címmel. Kötetünk az üléssza-

kon elhangzott előadások írott változatát tartalmazza.

& TE XTOLÓGIA ÉS

INTERPRETÁCIÓ

a régi magyar irodalomban

Tanulmányok

Orlovszky Géza emlékére

ELTE BTK

Tex to ló gi a é s int er pr et ác ió a r ég i m ag ya r ir od alomb an

(2)

Orlovszky Géza, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudo- mányi Kara Régi Magyar Irodalom Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense 2017 júniusában váratlan hirtelenséggel hunyt el. Emlékére 2018 júniusában kollégái és tanítványai konferenciát szerveztek „Textológia és interpretáció a régi magyar irodalomban” címmel. Kötetünk az üléssza-

kon elhangzott előadások írott változatát tartalmazza.

& TE XTOLÓGIA ÉS

INTERPRETÁCIÓ

a régi magyar irodalomban

Tanulmányok

Orlovszky Géza emlékére

ELTE BTK

Tex to ló gi a é s int er pr et ác ió a r ég i m ag ya r ir od alomb an

(3)

Textológia és interpretáció a régi magyar irodalomban Tanulmányok Orlovszky Géza emlékére

(4)

&

(5)

ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet Régi Magyar Irodalom Tanszék Budapest

& TE XTOLÓGIA ÉS INTERPRETÁCIÓ

a régi magyar irodalomban

Tanulmányok

Orlovszky Géza emlékére

Szerkesztette Kiss Farkas Gábor Pesti Brigitta Hajdu Ildikó

közreműködésével

(6)

A kötet megjelenését

az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzatának Tudományos Pályázata és az ELTE Humanizmus Kelet-Közép-Európában Kutatócsoport (hece.elte.hu)

támogatta.

Köszönjük Török H. Luca szerkesztésben nyújtott segítségét.

Könyvünk a Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc (http://creativecommons.org/licenses/by-nc-sa/2.5/hu/)

feltételei szerint szabadon másolható, idézhető, sokszorosítható.

ISBN 978-963-489-404-9

(7)

Fotó: Bodnár Kriszta

(8)
(9)

MEGEMLÉKEZÉSEK

Monok István: Orlovszky Gézára emlékezve ... 11 Horváth Iván: Ő ... 13 Kiss Farkas Gábor: Emlékezés Orlovszky Gézára (1960–2017) ... 15

TANULMÁNYOK

S. Sárdi Margit: Az ephesusi özvegy:

Egy kisepikai szüzsé forma- és funkcióváltása ... 21 Kovács Annamária: A Königsbergi Töredék és Szalagjai

kapcsolata az őrzőkódexszel ... 47 Bibor Máté János: A zirci Ciszterci Műemlékkönyvtár

ősnyomtatványgyűjteményének története ... 54 Ekler Péter: Adatok, megjegyzések Augustinus Moravus Olomucensis

és Joachim Vadianus kapcsolatához ... 64

Szilágyi Emőke Rita: Borkultúra a 16. század eleji Magyar Királyságban ... 74 Sebestyén Ádám: „Pusztaságnak iszonyúsága”:

Az Antikrisztus Telegdi Miklós prédikációiban ... 82 Laczházi Gyula: Érzelmi hatás és szubjektivitás a kora újkori költészetben ... 94

(10)

Kőszeghy Ferenc: Cser s babérkoszorú:

Balassi Bálint szerelmi költészetének 19. századi recepciótörténete ...113

Varga Lilla: Johannes Secundus hatása Balassi ciklusszerkesztésére ...133 Lovas Borbála: Panicus terror:

A mezőkeresztesi csata korabeli forrásokban ...143 Förköli Gábor: A várnai csata mint az emlékezet helye:

Vallás és háború Magyaritól Zrínyiig ...158 Szűcs Kata Ágnes: Lipsius mint hagiográfus?

Árpád-házi Szent Erzsébet életrajza Justus Lipsius életművében ...176 Bene Sándor: Relatív bizonyosságaink:

Orlovszky Géza Zrínyi-kiadásának tudománytörténeti pozíciója ...193

Nagy Levente: Zrínyi, Montecuccoli és a tevenyakú tatár...213 Bene Ildikó Mária: „Egy szeretettel lángozó igaz szív…”:

Zichy Péter és az arisztokratikus szerelmi költészet a 17. század végén ...227 Pesti Brigitta: Kelet és nyugat között: A török ellenség képe

a 18. század második felében a bécsi udvarban és magyar környezetében ...240 Borián Elréd: Faludi Ferenc: A’ Pipárul.

Textológia és a Faludi-kötet kompozíciója ...260 A szerzők ...269

(11)
(12)
(13)

Orlovszky Gézára emlékezve

1991-ben jelent meg az a könyv, amelyen közösen dolgoztunk (A Bibliotheca Zriniana története és állománya), harminc éve. Akkor már csaknem tíz éve ismertük egymást, hiszen nem a Zrínyi-könyvtár volt az, ami egymás mellé sodort minket, hanem Ko- vács Sándor Iván személye. Ő a KSI-iskola, jómagam pedig a szegedi Keserű-iskola tagja voltam. Talán nem pusztán öreges nosztalgia mondatja velem – hiszen a közel- múltban jelent meg A reneszánsz reneszánsza című kötet is, amely igazolja mondan- dómat – hogy akkoriban a felsőoktatási intézmények nem egymásnak ellenérdekelt gazdasági szereplők, hanem együttműködő partnerek voltak. (Ezáltal fejlesztették a közös versenyképességüket, amelyet egymással is küzdve nem lehet kialakítani.) Ennek megfelelően alapvetően az OTDK- és a REBAKUCS-konferenciák szabta keretben dol- goztunk együtt. Aztán KSI 1983-tól már a maga részéről befejezte az utazási emlékek szövegfilológiai gondjaival való munkát, és Zrínyi felé fordult. Így egy régi történetet vettek elő a REBAKUCS körüli nagy egyéniségek. Klaniczay Tibor életét végigkísérte a Zrínyi-könyvtár anyagával való szembenézés állandó terhe. Zrínyi-monográfiája első megjelenését megelőzően (1954) csak szakirodalomból ismert egynémely kötetet.

1964-re teljesen új könyvet írt Zrínyiről, akkor már többször volt Zágrábban, ahol Zrí- nyi Miklós könyvtárát őrzik. Közben Tarnai Andor is bekapcsolódott a Zrínyi-kutatá- sokba, és csaknem valamennyi, a Horvát Nemzeti Könyvtárban lévő könyvet kézbe is vette. Céduláit az 1980-as évek elején átadta a Zrínyi-szemináriumot alapító KSI-nek.

Ő pedig Orlovszky Gézára és Hausner Gáborra osztotta a Szluha Lászlóval kezdődő, Fejérpataky Lászlón át Klaniczay Tiborig húzódó időszaknak a Zrínyi-könyvtár állomá- nyával kapcsolatos kutatásai rendszerezését úgy, hogy legyen a különféle jegyzékeknek egy konkordanciája, és készítse elő a szegedi műhellyel történő együttműködést ahhoz, hogy minden egyes, valaha Zrínyi Miklós tulajdonában, kezében megfordult könyvről tudjuk megmondani, azzal kapcsolatban ki, mikor, mit írt.

Klaniczay Tibor soha nem engedte, hogy a Zrínyi-könyvtár katalógusát diákok, vagy éppen kezdő kutatók adják ki, elemezzék. Ő maga, európai látókörével, a Zrínyi- könyvállományban szereplő szerzőkre vonatkozó nemzetközi szakirodalom ismeretével akart szembenézni kedves szerzője tudományos horizontja megrajzolásának feladatával.

(14)

KSI személyesen is forgatni akart minden kötetet, amelyet a XVII. századi költő kézbe vett – néha, túlzó lelkesedéssel hősének tulajdonítva némely nem szignált jelet a kö- tetekben. Azt hiszem, Orlovszky Géza is ekkor tanult a legtöbbet. Láttuk és hallottuk, hogy a két különböző erudícióval bíró kutató miként beszéli meg az egyes filológiai kér- déseket, milyen szabad ötletelés folyt a könyvtárban, vagy esténként. Klaniczay mindig beiktatott kulturális programot is a kutatásba. Lepoglava, Ozaly, Csáktornya, Varasd, Medvevár, vagy éppen Zágráb történeti emlékeit ekkor közösen látogattuk meg.

Miután nem egy intézményben dolgoztunk Orlovszkyval, nem láttam a hétköz- napokban mennyire tudott hasonló élményeket nyújtania a saját diákjainak. Utóbbiak TDK-szerepléséből látva azonban elmondható, sok minden hasznosult a tanár-diák viszony iskolájából, ahova járhattunk. Azt pontosan érzékeltük, hogy mennyire fontos az, hogy a szakirodalmi tétel fizikai valósággá válik, és Klaniczay mindkettőnknek ilyen volt. Tulajdonképpen és alapvetően nem más, mint biztatás. Egy vagy két „nagy ember”

vezetésével módszeresen sorra venni kérdéseket, és nem nekünk kell félve gondolnunk, kimondanunk, hogy más jelentős tudóselődök bizony ugyancsak tévedhettek. És inst- ruktoraink nem hagytak afelől sem kétséget, hogy önmagukat sem tartják tévedhetet- lennek. Orlovszky Géza tapasztalt szakíróként is olyan maradt, hogy abból, amit írt, jól látható, vagy legalább érezhető: ő mindent megtett az éppen adott témával kapcsolatos tájékozódásban, de a kimondott (leírt) szó mögött mindig érezteti bizonytalanságát, ha lehet meg is mondva, véleménye milyen részletében nem biztos.

Életműve az irodalmi szövegkiadás, a forráskiadás mellett a kiadás elméletére irá- nyult. Ugyanakkor az oktatást elsődlegesen szolgáló korpuszok – mind szöveggyűjte- mények, mind korszakösszefoglalók, műfajtörténetek – megírására is sok időt szánt.

Lendületesnek azonban én mindig akkor láttam, és akkor érzem a szövegeit is annak, ha valamely mikrofilológiai problémát boncolgat, általában egy-egy olyan könyv alapján, amelynek bejegyzései a művelődéstörténet egy fejezetét is elmondatják vele. A Zrí- nyi-könyvtár rekonstrukciója tehát számára is olyan iskola volt, amelytől nem tudott szabadulni. A könyvtár egy író ember szellemi horizontjának tükre, annak a szellemi erőtérnek a dokumentációja, amelyben az alkotó mozgott, legyen az költő, hadtudomá- nyi író, vagy éppen történész. Ezért is tért vissza két közleményben is Istvánffy Miklós könyvtárára. Kapcsolatunk utolsó eleme is az, hogy 2016-ban egy addig ismeretlen Istvánffy birtokolta könyvre hívta fel figyelmemet, köszöntve 60. születésnapomon.

Szívesen viszonoztam volna ezt a hatvanéves Orlovszky Géza köszöntésekor – erre azonban már nem kerülhetett sor.

(15)

Ő

Még mindig olvashatjuk, de semmiről nem kérdezhetjük meg. Pedig lenne mit megbe- szélni. Az egyetemszervező munka elapadásával újra a filológia került érdeklődésének középpontjába. Megjelent a nagy Zrínyi-kiadás. És nemcsak vitatkozni nem lehet már.

Támogató egyetértést sem lehet kifejezni.

*

A címben az „ő” nemcsak a halott tudóst jelenti, hanem az ö/ő beszédhangot is.

Orlovszky Géza az ómagyar Mária-siralom (Christus poetice planctus, ÓMS) átírásá- ban felhasználta ezt a beszédhangot, szemben a közkézen forgó nyelvészeti átírásokkal.1 Helyesen járt el.

A – találó elnevezésű – „kancelláriai helyesírás” kezdetben csakugyan a kancel- láriáé és a hiteles helyeké volt,2 nem pedig az akkor még nem létezett, népnyelvű ol- vasóközönségé. Az olvasóközönség nem is tudott volna mit kezdeni vele. E helyesírás eredetileg a középlatinhoz tartozott, s annak szűkebb volt a fonetikai alapja, mint az ómagyarnak. Oklevelezésre csak azért felelt meg, mert az oklevelet készíttetők az okle- vélben szereplő minden tulajdonnév hangalakját jól ismerték, és a nagyon hozzávető- leges kancelláriai helyesírás nyomán is azonosítani tudták őket. De az ÓMS lejegyző- jének szövegrögzítéshez is ezt a helyesírást kellett használnia. Jóval több hangot kellett rögzítenie, mint ahányra betűje volt. A szövegkiadó így egy-egy ÓMS-betűhöz olykor több ómagyar hangot is hozzá rendelhet.

Van Benkő Lorándnak egy finom, strukturális észrevétele a veláris magánhangzók jelöléséről, amelyre tőle függetlenül Szentmártoni Szabó Géza is rájött. A magyarul írók számára a fő nehézséget természetesen a középlatinban nem létező a hang jelentette.

Kövessük Benkő gondolatkísérletét:3 „ha – tegyük fel – egy ómagyar váratok hangzású

1 Orlovszky Géza, „A magyar nyelvű líra kezdetei”, in Magyar irodalom, szerk. Gintli Tibor, 52–57 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010), 55–56.

2 Kniezsa István, Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1952), 9.

3 Benkő Loránd, Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980), 92.

(16)

szóalak á-ját a leíró a természetesen adódó a betűvel adta vissza, a fonológiai különb- ségtétel láncolatos kényszere folytán a szó a fonémáját már nem írhatta megint csak a-val, hanem szükségszerűen az o jelhez kellett folyamodnia, ez viszont a szó o foné- májának u betűs jelölését vonta maga után.” A gondolatmenet alapján az ÓMS u betűit és változatait mindenütt, ahol a nyelvtörténet lehetővé teszi, akár o-nak vagy ó-nak is értelmezhetjük. A palatális illabiális sorban is eggyel kevesebb a latin betű, mint kellene.

A palatális labiálisok között is. Honnan tudjuk, hogy az ÓMS-ben egy u ejtése ü/ű, nem pedig ö/ő? Akkor még nem létezett ö/ő? Benkő szerint teljességgel megalapozatlan ez a nyelvtörténeti hiedelem.4 A gondolatmenet alapján Orlovszky nyelvészetileg kifogásta- lanul járt el, amikor letért a szokásos átírások útjáról, és kegyülm helyett kegyölm-öt írt.

*

Az utóbbi években két verselemzést készítettem az ÓMS-ről. A korábbiban bíráltam Orlovszky egy megoldását.5 Talán nem örült neki, s ez most zavar. Az új tanulmányban helyeslem, sőt átveszem tőle ezt az ötletét.6 Hogy hozhatnám a tudomására?

4 Benkő, Az Árpád-kor…, 93.

5 Horváth Iván, Ómagyar szövegemlékek mint textológiai tárgyak (Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2015), 16.

6 Horváth Iván, „Hagyománytalan, európai remekmű: a Krisztus”, Credo 25, 3–4. sz. (2019), 107–

108.

(17)

Emlékezés Orlovszky Gézára (1960–2017)

„Úgy tetszik, terhünket aval könnyebétjük, ha arrul szólhatunk, kiben van sok részünk.”

Zrínyi Miklós Ereje teljében, szakmai pályafutása kiteljesülése közben távozott közülünk Orlovszky Géza. Pályáját az 1980-ban magyar-történelem szakos hallgatóként az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kezdte, ahol Kovács Sándor Iván és Hargittay Emil régi magyar irodalmi szemináriumait hallgatva köteleződött el a barokk kori irodalomtörténet ku- tatása mellett. A fénykora volt ez Kovács Sándor Iván Zrínyi-szemináriumának, amely számos később nevessé vált kutatót adott a régi magyar irodalomtörténészi szakmának.

Ekkor jelent meg a Zrínyi-dolgozatok sorozata, ugyan szerény kiállításban, de annál am- biciózusabb programmal, és ekkor kezdte el megtervezni Klaniczay Tibor és Kovács Sándor Iván a Zrínyi-könyvtár című sorozatot, amely számos új forrással gazdagítot- ta a legjelentősebb 17. századi költőnkről elérhető ismereteinket. Orlovszky Gézát is ez a műhely hozta a tudományos kutatás közelébe, és részt vett a kutatószeminárium egyik első nagy munkájának, a zágrábi Zrínyi-könyvtár katalógusának összeállításá- ban, amely végül 1991-ben jelent meg (A Bibliotheca Zriniana története és állománya, szerk. Hausner Gábor, Klaniczay Tibor, Kovács Sándor Iván, Monok István, Orlovszky Géza). Nem csak a filológiához volt kiváló tanulóiskola ez a kötet, hanem a könyvtár a 17. századi Magyarországon egyedülálló módon a kor szellemi életének a tökéletes lenyomatát is kínálta, és ezzel máshogy nem megszerezhető, egyedülállóan széles for- rásismeretet is nyújtott a munkában részt vevő kutatók számára. Géza később is gyakran emlegette a zágrábi kutatás hőskorszakát, amely meghatározó indítást adott számára a régi magyar irodalom ismeretéhez: Jugoszlávia fennállásának utolsó éveiben, gyakori áramszünetek között, rövid kutatási időszakokat kihasználva kellett összeállítaniuk a kötetek és a margináliák jegyzékét. Hasonlóan jó iskola volt első munkahelye is, az Or- szágos Széchényi Könyvtárban működő Régi Magyarországi Nyomtatványok (RMNy) szerkesztősége, ahol a Borsa Gedeon vezetése alatt készülő RMNy harmadik köteté- nek előmunkálataihoz csatlakozott, de részt vett a magyarországi egyházi könyvtárak régikönyves állományának felmérésében is.

A zágrábi kutatások keltették fel a figyelmét Zrínyi Syrena-kötetének autográf javításokkal kiegészített kéziratára. Bár a zágrábi kézirat már a Zrínyi-könyvtár felfe- dezése óta ismert volt, Négyesy László 1913-ban megjelent Zrínyi-kiadása óta nagyon

(18)

keveset foglalkoztak ezzel a nehezen hozzáférhetővé vált szövegforrással. Kandidátusi disszertációja, amelyet 1997-ben védett meg A zágrábi Syrena-kódex textológiai problé- mái címmel, ennek nagy alaposságú vizsgálatát végezte el a Gézára jellemző filológiai pontossággal. Szinte élete végéig elkísérte ez a munka: 2015-ben jelent meg a zágrábi Syrena-kódex és az 1651-ben megjelent nyomtatott kiadás párhuzamos szövegkiadása.

A textológia prioritást élvezett munkájában minden szempontból: elengedhetetlen- nek tartotta a pontos, túlzásoktól mentes, és lehetőleg egyértelmű értelmezést (erről tanúskodnak az elmúlt pár évben megjelent népszerűsítő Zrínyi-tanulmányai és a mo- dern Zrínyi-allegorizálással szembeni felszólalásai), de a filológiai munka alapvetésének mindig a szövegkiadói munkát tekintette. Zrínyi mellett erről tanúskodik a Régi Magyar Költők Tára 16. századi sorozatának vaskos 12. kötete, amely nagyrészt történeti his- tóriás énekeket tartalmaz, és a nagyközönségnek általa bemutatott 18. századi kato- naköltő, a Zrínyi-követő Toth István eposzának kritikai kiadása a Régi Magyar Költők Tára XVIII. századi sorozatában. Filológiai akríbiáját mi sem mutatja jobban, mint hogy ragaszkodott Toth nevének ékezet nélküli írásmódjához, ahogy azt a szerző maga is következetesen használta.

Orlovszky Géza talán az első olyan filológusnemzedék képviselője volt, aki már összes munkáját a digitális korban alkotta, és evidencia volt számára a számítógép hasz- nálata a szövegkiadások előkészítésénél. Tevékenyen közreműködött a Horváth Iván által kezdeményezett, az ELTE BTK-n elindult Bölcsészeti Informatika Önálló Prog- ram (BIÖP) alapításánál az 1990-es évek végén, de mindig az óvatos haladás híve volt.

Aggódva figyelmeztetett az interneten elérhető szövegforrások megbízhatatlan voltá- ra,1 és a rugalmas útkeresés híve volt „a variáns dicsérete”, a „minden szövegváltozatot egyenrangúként közlünk” elve, és a klasszikus stemma-alapú kritikai kiadások között.2 Az egész tudományszak önértelmezése számára nyújtott úttörő megfontolásokat A „régi magyar irodalom” története című tanulmánya,3 amely az első lépéseket tette meg a régóta esedékes számvetéshez, hogy mit és miért is kutatunk, ha „régi” szövegeket gyűjtünk, teszünk közzé, és értelmezünk.

Rövidre szabott élete utolsó két évtizedét az egyetemi oktatás és a közéleti tevé- kenység határozta meg. Előbb a kreditrendszerű képzés bevezetése tette próbára az ad- minisztrációhoz affinitást mutató oktatókat, majd pedig a bolognai rendszerű – és most már eltűnőfélben levő – bachelor- és master-képzés kialakításában és akkreditációjában kellett rész venniük. Orlovszky Géza kiválóan helyt állt ezeken a területeken is, és kilenc éven keresztül az ELTE BTK tudományos és kutatásszervezési dékánhelyetteseként az

1 Orlovszky Géza, A digitális szövegkiadás helyzetéről, 2004, hozzáférés: 2021. 10. 10, http://magyar- irodalom.elte.hu/biop/barbar/cikkek/og.htm.

2 Orlovszky Géza, „A régi magyar textológia helyzetéről”, Irodalomtörténet 85 (2004): 331–344.

3 Orlovszky Géza, „A »régi magyar irodalom« története”, in „Mint sok fát gyümölccsel…”.

Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére, írták: barátai, kollégái és tanítványai, 95–105 (Budapest:

ELTE, 1997).

(19)

egész kar irányításából is kivette a részét. Nem szerette az átgondolatlan reformokat és a megfontolatlan döntéseket: józan konzervativizmusának még utolsó kari, intézeti felszólalásaiban is tanújelét adta. Oktatói tevékenységének lenyomatát nem csak szak- dolgozói, OTDK-n részt vett vagy épp nyertes hallgatói, doktoranduszai adják, hanem két jelentős irodalomtörténeti összefoglalás is, amely közreműködésével született meg.

A Szegedy-Maszák Mihály által főszerkesztett A magyar irodalom történeteinek (rövi- den: Neospenótnak) ő volt az 1600–1772 közötti korszakszerkesztője, és a Gintli Tibor főszerkesztésében 2010-ben az Akadémiai Kiadónál megjelent Magyar irodalom című, elsősorban egyetemi hallgatók számára készült összefoglalásban is ő írta a magyar ba- rokk irodalomtörténetének legjavát. Az általa összeállított és fenntartott Ó szelence – a magyar barokk költészete (szelence.elte.hu) a régi magyar irodalomtörténetet tanulmá- nyozó hallgatók alapvető kiindulási pontja – és reméljük ez így is marad.

Szerteágazó érdeklődése mellett haláláig elkísérte a költő Zrínyi szeretete. A 2014- es Zrínyi-emlékévben konferenciát szervezett tiszteletére (a tanulmányok közzétételét sajnos már nem érhette meg), az újabb Zrínyi-szakirodalom vadhajtásait előszeretettel vágta vissza, megpróbálta életre kelteni a Kovács Sándor Iván által alapított Zrínyi- szemináriumot, és készült arra, hogy Zrínyi költészetének textológiailag pontos meg- jelenését méltó filológiai, nyelvészeti, irodalmi kommentárkötet kövesse. Amedeo di Francescóval, a nápolyi L’Orientale egyetem professzorával tervezték a tág horizontú ismereteket megkívánó kötet létrehozását, és emiatt utazott Nápolyba, Zrínyi szeretett költőmodelljei, Tasso és Marino városába, egy egyhetes kutatóútra. A Tirrén-tenger szirénjei, akiknek a kultúrtörténetét oly nagy szeretettel tanulmányozta, és ikonográfiá- jukhoz oly hatalmas anyagot gyűjtött az ókortól napjainkig, itt szólították magukhoz.

(20)
(21)
(22)
(23)

Az ephesusi özvegy

Egy kisepikai szüzsé forma- és funkcióváltása

Korábban egy tanulmányban vázoltam, milyen általános törvényszerűségeket sikerült megállapítanom az elmúlt másfél évtizedben a kisepikai szüzsék életéről, megjelenési formáiról és változásaik szabályszerűségeiről.1 Ezúttal megkísérlem megmutatni, milyen jellegű szüzsétörténeti vizsgálódások végeredményeként születtek az általános megfi- gyelések. Egyetlen szüzsé megjelenéseit, fejlődését fogom bemutatni: ebben éppen úgy tudjuk az általános folyamatokat megfigyelni, mint a cseppben a tengert, ahol a vízösszetétel vizsgálható, de a hullámzás vagy a cunami nem: vagyis bizonyos jellegek megmutatkoznak rajta, mások tanulmányozásához más vagy több szüzsé vizsgálata szükséges.

A szüzsé, amelyet bemutatok, az ephesusi özvegy története (AaTh 1510-BN 1459x),2 amelynél – ahogy már Kis János kommentálta a maga változatát – „nem lehet kopottabb ó mesét képzelni”:3 története csupán az írott változatokat tekintve is a kétezer évet közelíti. Az indiai eredetű szüzsé korán elhasadt keleti4 és nyugati változatokra;

leszármazásuk sztemmáját Weber Arthur így rajzolta meg:5

1 S. Sárdi Margit, „Középkori témák a folklórban és az irodalomban”, in Folklór és irodalom, szerk.

Szemerkényi Ágnes, 102–115 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2005).

2 Vö. Antti Aarne and Stith Thompson, The Types of the Folktale, (Helsinki: Academia Scientiarum Fennica, 19612); Berze Nagy János, Magyar népmesetípusok, 2 köt. Pécs, 1957.

3 Kis János, „Az ephesusi matróna”, in Kis János, Versei, kiad. Kazinczy Ferenc, 2:155–159 (Pest:

Trattner, 1814), 155.

4 Az elnevezés hagyományos, de valójában nem pontos: csak az Európába a 18. században bekerült kínai változatot nevezik „keletinek”.

5 Weber Arthur, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, Irodalomtörténeti Közlemények 21, 4. sz. (1911): 423–444.

(24)

indiai ősalak

2.indiai alak kínai változat héber változat 1.arab alak

Voltaire

Pancsatantra Daça-Kumara Kirk vezir perzsa alak 2. arab alak (arab-perzsa-török)

Petronius Talmud

Zabára Hét bölcs mester perzsa fordítás Petrichevich Horváth Európában több mint másfélezer évig csak a nyugati változat volt ismert. Ennek első megfogalmazását Petronius Arbiter (1. sz.) hagyta ránk Satyriconjának 111‒112.

fejezetében: Eumolpos a Tarentum felé vivő hajóúton meséli el sikamlós, anekdotikus történetként, hogy élt Epheszoszban egy igen erényes asszony, aki megözvegyülve úgy gyászolta férjét, hogy nem akart megválni annak sírboltjától. Étlen-szomjan siratta, egy szolgáló lévén mellette. Ezenközben a közelben kivégeztek egy gonosztevőt, és holt- testét őrizni odaállítottak egy őrállót, aki életével felelt a holttestért. Az őrálló meglát- ta az özvegy lámpásának fényét, elment hozzá, rávette az evésre, s meghódította. Míg éjszakákon át vigasztalta, a gonosztevő holttestét a hozzátartozók ellopták. Az őrálló öngyilkosságra készülve búcsút vett az özvegytől, az azonban („éppoly könyörületes, mint amilyen erényes” lévén) nem akarta elveszíteni mindkét legkedvesebbjét, ezért kivétette és a keresztre szegeztette vele szeretett férje holttestét.6

A középkorban több forrás megőrizte a szüzsét. Egyik úton belekerült a Tal- mud-kommentárokba, és innen olvasmánnyá lett, földolgozta például József Zabára (Spanyolország, 12. sz.) Élcek könyve c., makámában írt művében, a Róka/Sakál és a Párduc párbeszédébe ékelve;7 Az özvegy fogadalma című poémája8 1577-ben Kons-

6 Petronius, Satyricon, ford. Horváth István Károly, utószó, jegyz. Szepessy Tibor (Budapest:

Magyar Helikon Könyvkiadó, 1972), 126–129.; Petronius, Trimalchio lakomája, ford. Révay József (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1977), 221‒224.

7 Weber Arthur („A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, 444., lásd a fentebbi ábrát) szerint a Talmud-kommentárok és Zabára műve két külön származási, illetve befogadási utat jelentenek.

8 Krausz Sámuel (Krausz Sámuel, „A hűtlen özvegyasszony irodalmából I–II.”, Ethnographia 15 (1904): I:265–272, II:311–314, 311.) szerint e mű esetleg nem Zabára műve, hanem egy még korábban élt névtelen szerzőé.

(25)

tantinápolyban nyomtatásban is megjelent.9 Ebben az özvegy megszereti ugyan az őrálló nagyurat, de arról nem esik szó, hogy oly hamar megcsalta volna elhalt férjét.

A történet így is az asszonyi álnokságot példázza, mert az őrálló vonakodik megcsú- folni a halottat, az asszony maga ássa ki férjét, sőt, mivel a kivégzett lovag kopasz volt, önmaga meg is „kopaszosítja”; majd pár nap múlva arra kényszeríti a nagyurat, hogy vegye őt feleségül.

A másik úton belekerült a Hét bölcs mester (Historia septem sapientum; nálunk Ponciánus históriája címen ismert) történetfüzérébe mint az egyik mester meséje (leg- korábbi kézirata a 13. századi innsbrucki kézirat, amely a Gesta Romanorumot is tar- talmazza).10 Szerepel aiszóposzi meseként is. Földolgozta Marie de France aiszóposzi meséi között (Fables, 12. sz. vége), Jacques de Vitry (1160–1170 k.‒1240), Étienne de Bourbon (Speculum morale, 1180 k.‒1261 k.) és még sokan mások.11

A szüzsé Magyarországon is ritka jól dokumentált (lásd 1. melléklet: Biblio- gráfia), és rengeteg az előfordulása (lásd 2. melléklet: A szüzsé előfordulásai magya- rul). Magyarországon először latinul találkozhatunk vele a Hét bölcs mester első hazai szövegét őrző, latin nyelvű Sztárai-kódexben (ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár, Cod. Lat. 25. 96r–97r., másolta Sztárai Máté Váradon 1474-ben Egervári László püs- pöki kormányzó rendeletére). Száz évvel később, a Zabára-nyomtatvány keletkezésé- vel egyidőben, szinte egyszerre ketten is magyarra fordították: 1571‒1574 között Hel- tai Gáspár németből (Georg Rabe és Weygand Han Frankfurtban, 1565-ben kiadott Die sieben weisen Meistere nyomán)12 és egy ismeretlen fordító latinból (az 1512-ben Strassburgban megjelent kiadás 1526-ban Bécsben kiadott utánnyomata alapján), ezt a fordítást 1573-ben Blasius Eberus adta ki Ecchius Salm pozsonyi grófnak, dunántúli főkapitánynak enyingi Török Ferenc özvegyével, guthi Országh Borbálával tartott es-

9 Krausz, „A hűtlen özvegyasszony irodalmából I–II.”. Fordítása: Krausz Sámuel, „A hűtlen özvegyasszony irodalmáról”, Politikai Hetiszemle 11, 33. sz. (1905): 9‒11.

10 Wilhelm Dick, Die Gesta Romanorum nach der Innsbrucker Handschrift vom Jahre 1342 und vier Münchener Handschriften, (Erlangen und Leipzig: A. Deichert’sche Verlagsbuchh. Nachf. [Georg Böhme], 1890).

11 Karl Warnke, „Die Quellen des Esope der Marie de France”, in Forschungen zur romanischen Philologie.

Festgabe für Hermann Suchier, 161–284 (Halle an der Saale: Max Niemeyer, 1900).; Hársing István, kiad., „Történetek Udvarhelyi Szeles János XVIII. századi feljegyzéseiből. II. Az keserves menyetske fel akasztja a’ meg holt urát”, Ethnographia 37 (1926): 153. György Lajos, A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai, (Budapest: Studium, 1934), 118–120. (60. sorszám); György Lajos, Világjáró anekdoták (Budapest: Custos, 1996), 67–68. (32. Hűtlen özvegy).

12 RMNy 322 / RMK I. 87a; Heltai Gáspár, „Az özvegy”, in Heltai Gáspár, Poncianus históriája (Kolozsvár: Heltai Gáspár, 1571–1574?). Modern kiadásai: Heltai Gáspár, „Az özvegy”, in Heltai Gáspár, Poncianus históriája, kiad. Nemeskürty István 115–120 (Budapest: Magyar Helikon Könyvkiadó, 1976) [az 1633-as lőcsei kiadás után].

HeltaiGáspár, „Az özvegy”, in Heltai Gáspár, Ponciánus császár históriája, kiad. Komlovszki Tibor, 459–480 (Budapest: Pátria Nyomda, 1979).

(26)

küvője alkalmából.13 Ezekben a változatokban az özvegy még álnokabb (a vonakodó őr helyett maga gyalázza meg férje holttestét, maga ígérteti meg vele, hogy feleségül veszi), és a hullagyalázás még rettentőbb (a jobb hasonlóság végett sebet vág az ar- cán/kiüti két fogát, levágja füleit és „szemérmes testét”)14. A bűnhődés sem marad el, Heltainál megszégyenül (az őr elhagyja, és az özvegy ikreket szül; az ikerszülés a középkorban önmagában is a tisztátalanság gyanúját keltette), Eberusnál az őr megöli az elvetemültet.15 A lőcsei nyomda 17. századi Ponciánus-kiadványai Heltai szövegét adják ki újra meg újra.16

Az Aiszóposz-mesék és származékaik a Zabára-történethez hasonló földolgozást forgalmaznak: az özvegy veszi ki sírjából, de a vitéz köti föl az asszony által csupán hajától megfosztott holttestet; az őr megtartja az asszonynak tett ígéretét, és feleségül veszi őt; a kommentár szerint osztozik a felelősségben („eképpen az jó asszony kettős bűnt cselekedék, melyre az vitéz őtet könnyen reávövé”).17 Ez a típus nagyon hamar elvesztette elítélő morális célzatát, mivel az erkölcsi ítéletet nem epikum, csak a szatiri- kus hang hordozta; a 18. században Udvarhelyi Szeles János természetes egyszerűséggel kommentálta: „Az asszony csak addig siratja holt férjét, amíg elevenre kap” (az is igaz, itt a férj holttestét ugyan felakasztják, de nem gyalázzák meg).18

A keleti (kínai) változat a 18. században került be Európába, amikor a Kínában járt francia jezsuita, du Halde importálta.19 Az ő műve szolgált forrásul Voltaire számára, aki a Zadig második fejezetében (Az orr) dolgozta föl.20 A változat legfőbb jellegzetessége, hogy megkettőzi a tanulságos történetet: közvetve vagy közvetlenül tudomást szerzünk

13 RMK I. 92; Eberus Balázs, kiad., Poncianus historiaia: az az Hét Bölch Mestereknek, mondásit chiwda szép hazonlatosságoval foglalvan, mimodon az Chazar Fiat Diocletianust hetzer halaltul meg mentettet legien (Bécs: Eberus Balázs, 1573).

14 Névtelen, „Poncianus históriája”, in Magyar elbeszélők. 16–18. század, kiad. Gyenis Vilmos és S.

Sárdi Margit, Magyar Remekírók 31–35 (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). Az idézet a 34. lapon.

15 Weber Arthur (Weber, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, 439.) ezt a változatot Európában Hans Bühel Hét bölcs mester-földolgozásából (Diocletians Leben, 1412.) eredezteti.

16 RMK I. 630; [Heltai Gáspár], Poncianus czaszar historiaia (Lőcse: Brewer Sámuel, 1633); RMK I. 872; Heltai Gáspár], Poncianus czaszar historiaia, (Lőcse: Brewer Sámuel, 1653); RMK I. 1203;

[Heltai Gáspár], Poncianus czaszar historiaia, (Lőcse: Brewer Sámuel, 1676); RMK I. 1238; Heltai Gáspár, Poncianus czaszar historiaia, (Lőcse: Brewer Sámuel, 1633).

17 Névtelen, Magyar Aesopus (Lőcse: Brewer Sámuel, 1673), III. könyv 8. fabula, Edgy néminémű Aszszonyról, és annak meg hólt Uráról.

18 Hársing István kiad., „Történetek Udvarhelyi Szeles János XVIII. századi feljegyzéseiből. II. Az keserves menyetske fel akasztja a’ meg holt urát”, Ethnographia 37 (1926): 153–154, 153.

19 Jean Baptiste du Halde, Description géographique, historique, chronologique, politique et physique de l’Empire de la Chine et de la Tartarie chinoise, 4 köt. (Párizs: Le Mercier, 1735).

20 Voltaire, „Zadig, avagy a végzet”, ford. Benedek Marcell, in Voltaire, Összes regényei és elbeszélései, szerk. Horváth Gabriella, Helikon Klasszikusok, 31–33 (Budapest, Magyar Helikon Könyvkiadó, 1965).

(27)

egy özvegyről, aki elsietett hűségfogadalmát naiv trükkel játssza ki, hogy minél hama- rabb újra férjhez mehessen (legyezi a sírt, másfelé vezeti a folyót stb.); ezen megbotrán- kozik egy másik asszony, ám férje csellel (magát holtnak tettetve) bebizonyítja, hogy ő sem különb nála, hiszen férje barátjának egészségéért kész volna levágni holt férje orrát.

A Zadig nyomán íródott Verseghy Szentesiné című verse 1806-ban21 és Dugonics Cserei. Egy honvári herceg című honfoglalás kori regénye 1808-ban (ez utóbbi német közvetítéssel, Voltaire 1786-ban Berlinben kiadott fordítása alapján).22 A szüzsé ek- kor virult: a Szentesinével egyidőben Kis János átdolgozva megverselte Petronius tör- ténetét.23 1820-ban a Zadignak e fejezete önálló elbeszélés formájában is megjelent magyarul, fordítója nem ismert.24 1840-ben Petrichevich Horváth Lázár jóvoltából a hazai változatok újabbal bővültek: Horváth, bár Petroniustól kölcsönzött címmel, de

„mozlem hagyomány után” közölt egy Európában alig ismert változatot.25 Weber Arthur a motívumegyezések és nyelvi jellegek vizsgálata alapján úgy véli, egy arabból perzsá- ra fordított szöveget tolmácsolt, de nem közvetlenül perzsából, hanem németből.26 E történetet a keret szerint a sas mondja el Salamon előtt, hogy az asszonyok hűtlenségét és méltatlanságát bizonyítsa. A szemtanú sas két jelenetben látja ember-hőseit: először a menyegzőn, ahol az ifjú feleség hűségesküt kényszerít ki az ifjú férjből, mely szerint megözvegyülve egyikük sem fog új házasságot kötni, másodszor a temetésen és a teme- tőben, ahol a kivégzett zsiványt őrző „kitűnőleg szép” férfi könnyedén elnyeri az özvegy ígéretét, hogy felesége lesz; a távozni akaró férfit az özvegy arra biztatja, maradjon bát- ran, mert ha lelopnák a zsiványt a bitóról, férje holttestével pótolja, s hogy hasonlítson, kezét levágja, szemét kivájja. A férfi azonban leleplezi magát: ő maga az Isten színe előtt tett eskü, így Isten küldötte, s megöli az esküszegőt. Egy emberöltővel később, 1873-ban Vincze Dániel nagyenyedi tanár újra lefordította e muszlim forrást,27 sajnos ugyancsak forrásmegjelölés nélkül.

21 Verseghy Ferenc, „Szentesiné”, in Verseghy Ferenc, Költeményei, kiad. Toldy Ferenc, A magyar nemzet klasszikus írói 25 (Pest: Heckenast, 1865).

22 Modern kiadása: Dugonics András, Cserei, egy honvári herceg: Voltaire Zadigjának magyarítása, sajtó alá rendezte Belia György, utószó Kerényi Ferenc (Budapest: Magyar Helikon Könyvkiadó, 1975).

23 Kis János, „Az ephesusi matróna”, in Kis János, Versei, kiad. Kazinczy Ferenc, 2:155–159 (Pest:

Hartleben K. Adolf, 1814).

24 Kultsár István, kiad., „Rege (Az asszonyi állhatatlanságról)”, Hasznos mulatságok 3, 45. sz. (1820):

353‒356.

25 Petrichevich Horváth Lázár, „Az ephesusi özvegy”, Athenaeum 4, 35–36. sz. (1840): 555–559, 573–575.

26 Weber, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”. 443.

27 Természetesen fölmerül a kérdés, nem Petrichevich Horváth szövegét dolgozta-e át; ám ezt kizárja a mű végső tanulságát összegző mondat nyelve. Ez az eredetiben a szöveg nyelvétől eltérően héberül hangozhatott. Petrichevich latinul adja vissza: „Miután bevégezte történetét a sas, azt adá még hozzá zsidó nyelven: ab una disce omnes.” Vinczénél: „A sas, amint elbeszélését bevégzé, héber szavakkal még hozzátevé: lammed khól minahed. (Ezen egyből ismerd meg valamennyit.)” A héber mondat nem származhatott a latin idézetből. Az viszont, hogy mindketten hozzáfértek ugyanahhoz a

(28)

A többségükben Eberust követő ponyvanyomtatványok, bár példányaik csak hézagosan maradtak fönn, minden bizonnyal mindvégig elevenen tartották a szüzsét;

1871-től vannak példányaink. Sajátosan új változat keletkezett Jókai kezén, aki a Vol- taire népszerűsítette kettős cselekményű kínai típus első felét, a naiv trükkel élő özvegy történetét modernizálta (a haldokló férj megígértette feleségével, hogy csak akkor megy újra férjhez, amikor a sírján kizöldül a fű; az ifjú özvegy tehát fűmagot vásárol, hogy gyorsítsa a dolgot).28 A 20. század elején ismét sorjáznak a földolgozások. 1904-ben Sztrókay Lajos közzétett egy kemenesaljai népmesei változatot:29 az ismeretlen me- sélő a kínai típus második felét alkotta újjá (a férj holtnak tetteti magát, barátja hamar meghódítja az özvegyet, az pedig az új házasság kedvéért szégyenletes dolgokat állít első férjéről). Ugyanebben az évben Krausz Sámuel magyarra fordította és közzétette Zabára változatát, valamint egy hasonló tartalmú Talmud-kommentárt.30 Vámos Árpád egyfelvonásosban írta újjá Petronius történetét (1912).31 A 19. század végén megindul- tak a tudományos célú és népszerűsítő kiadások is. Népmeseként a szüzsé még a század közepén is fölbukkant három mesélőnél.32

Két szöveg azonban nem tartozik a szüzsé családfájához, annak ellenére, hogy a szakirodalomban idetartozóként szerepelnek. Szívósan öröklődött az az adat, hogy Szé- chenyi István németből magyarra fordított egy verset az ephesusi özvegyről: ezt Krausz nyomán még az oly alapos Weber is megismételte, holott Széchenyi István naplójának szóban forgó helyén mindössze az áll, hogy lemásolta a német verset, mivel megtetszett neki.33 Ki kell zárnunk a családfából a Krausz által említett Roboz Andor-féle verses feldolgozást is,34 mivel a női állhatatlanságot más epikummal igazolja.

muszlim szöveghez, fölöslegessé teszi Weber Arthur találgatását egy szóbeli forrásról s az írott forrás valószínűtlenségéről (Weber, „A hűtlen özvegy történetének egy ismeretlen alakja”, 426.); Weber nem figyelt föl Vincze közlésére.

28 Jókai Mór, „Mire való a fűmag?”, in Jókai Mór, Összes műveinek jubileumi kiadása, 93:69 (Budapest:

Révai Testvérel, 1898).

29 Sztrókay Lajos, kiad., „Meddig tartyák az özvegyi fogaduómat? (Népi parabola Kemenesaljáról)”, Magyar Nyelvőr 33 (1904), 58–60.

30 Krausz Sámuel, „A hűtlen özvegyasszony irodalmáról”, Politikai Hetiszemle 11, 33. sz. (1905): 9‒11.

31 Vámos Árpád, Az efezusi özvegy, Az Új Színpad Könyvtára 3 (Budapest: Eke Könyvkiadó-Társulat, 1912).

32 Andrásfalvi György, „[Egy jó gazdalegény…]”, in Kakasdi népmesék, kiad. Dégh Linda, Népköltési Gyűjtemény 9, 2:211–215 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960).; Nagy Istvánné Nyisztor Julianna,

„A jószívű jámbor özvegy”, in Tolna megyei székely népmesék, kiad. Dégh Linda, gyűjt. Kelemen Zoltán, 129–130 (Szekszárd: Szekszárdi Nyomda, 1964).; Erős Jákobné Zajc Mári, „Az akasztott ember”, in Bukovinai székely népmesék, kiad. Lovas Henrik, gyűjt. Sebestyén Ádám, 4:108–109 (Szekszárd: Tolna megyei Tanács V. B. Könyvtára, 1986).

33 Gróf Széchenyi István, Naplói, kiad. Zichy Antal (Budapest: Athenaeum, 1884), 42.

34 Krausz, „A hűtlen özvegyasszony irodalmából I–II.”, 268. Roboz Andor, „Beruria. Agadikus motivum felhasználásával”, Egyenlőség 22, 4. sz. (1903): 17–18.

(29)

A magyar nyelvű előfordulásokat a 3. mellékletben tüntetjük föl genetikai rokon- ság és időrend szerint. Mint látszik, az azonos genetikus csoporthoz való tartozás nem jelent automatikusan azonos epikumot, főleg azonos zárást nem (lásd a 4. mellékletet), mert az Eberus nevével jelzett, az asszony halálával végződő típus elveszítheti a gyilkos véget, azaz a szelídebb változatok keletkezhettek akár a halállal végződőkből is. Hiány- zik ez a kassai és győri nyomtatványokból; elhagyta a népi mesélők közül Nagyné, sőt Erősné is, pedig ő a vele egy faluban lakó Andrásfalvitól hallotta a történetet.

Ha műfaji tekintetben vizsgáljuk a szüzsé előfordulásait (lásd az 5. mellékletet), a szüzsék általában jellemző műfaji módosulásaihoz képest a következő jellegzetessége- ket találjuk:

• Ellentétben a szüzsék jellegzetes biotörténetével e történet példázatként ma- gyar nyelven nem fordul elő. Már megjelenése idején a szórakoztató irodalom része volt, bár ezt a célt csak Eberus merte nyíltan vállalni az ajánlásban („Már csak a bölcsek ítélete szerint is kellemes és könnyebb dolgokra van szükség, melyeknek olvasásában a lélek üdülést találjon”).35

• Ellentétben számos más szüzsével ez a történet nem került be a 18. századi oktató-szórakoztató irodalomba.

• Nem írtak belőle stilizált és műmesét.

Az eddig fölsorolt három jellegzetességért valószínűleg a témát okolhatjuk: e célokra (példázat, oktató-szórakoztató irodalom, műmese) nem volt alkalmas.

• Igen erős a népkönyv és a ponyva részesedése az előfordulásokban.

• Meglepően sok a tudományos célú fordítás és közlés. A tématörténeti kuta- tás igen hamar fölfedezte a szüzsét, Heinrich Gusztáv 1877-ben írt ismertetőt Eduard Grisebach Die treulose Witwe című tématörténeti művéről (Stuttgart, 1877), s a kutatásokhoz mások is csatlakoztak.36

Ha a szüzsék epikumának változásaival kapcsolatban általában tapasztaltakat ennél a szüzsénél vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy nálunk a szüzsét nagyrészt a legkegyetle- nebb középkori feldolgozás és annak leszármazottai hordozzák:

• A középkori változat él legtovább: ha csak a magyar szépirodalmi változatokat tekintjük (tehát kizárjuk a tudományos célú közléseket, a modern fordításo- kat, valamint a népmeséket), a 19. század utolsó harmada óta mindössze Jókai novellácskája és Vámos egyfelvonásosa született, ami nem ebbe a csoportba tartozik, míg Eberus átdolgozását Bucsánszky és örökösei többször is kiadták,37

35 Eberus, kiad., Poncianus historiaia, Bécs, 1573; Ajánlás.

36 Heinrich Gusztáv, „Külföldi irodalom: 3”, Egyetemes Philologiai Közlöny 1 (1877): 136–137.

37 Bucsánszky Alajos kiad., „37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről”, in A hét bölcs mester, kiad. Bucsánszky Alajos, 98–103 (Pest: Bucsánszky Alajos, 1871).

(30)

Döme újra feldolgozta;38 Kováts ugyan tudományos céllal, de olvasókönyv cél- jára kivonatolta.39

• Azokban a csoportokban, ahol az özvegy nem hal meg, sok az egyszeri elő- fordulás, az invariáns: Heltainak csak utánközlései vannak, új földolgozása nincs (a 18. századi nyomtatványok esetleges idetartozása esetén is kevés), az aiszóposzi változatnak (ahol a halottat megkopaszosítják) mindössze egy (Udvarhelyi Szeles Jánosé); Petroniusénak a 19. és a 20. században egy-egy. Az állatmesébe ágyazott muszlim változatnak csak új fordítója akadt, földolgozója nem. Valamivel virulensebb volt a Voltaire-feldolgozás, bár az is inkább a 19.

században.

Emiatt a Petronius és Voltaire nevével fémjelzett csoportokra jellemző irónia a szü- zsé hazai biotörténetében ritka (Kis János; Verseghy; Jókai; Meddig tartyák az özvegyi fogaduómat?), és nem tudja ellensúlyozni az özvegy bűnhődését, többnyire halálát tar- talmazó, gazdagon képviselt csoportok komorságát. Ha a tudományos célú közléseket és fordításokat levágjuk a témacsoportokról (lásd 6. melléklet), jobban láthatóvá válnak a szüzsé epikumának változásai. Már Heinrich Gusztáv figyelmeztetett rá, hogy etika és esztétika szétválasztandó az elemzésben, bár ő maga is kiemelte: ha a cselekmény a morál örök eszméivel ellentétbe kerül, megfosztja magát a hatástól.40 Az elvet általános- ságban helyeselve itt mégis ki kell térnünk az etikai vonatkozásokra, mivel azok a jelek szerint befolyásolták a szüzsé alakulását. Az özvegy bűnhődésével végződő változatokba ugyanis bele van ágyazva egy erkölcsi ellentmondás, nevezetesen: ha halált érdemel a nő, aki férje holttestének megcsúfolásával megmenti az őrálló életét, mit érdemel az őrálló, aki ezt elfogadja, majd megöli a nőt? Azaz: van-e erkölcsi alapja az erkölcsi ítélet kimondására és végrehajtására az őrállónak, ha az özvegy tettével ő megvásárolja az életét, és nem teljesíti (vagy csaló módon teljesíti) a feltételt?41

1896: A hét bölcs mester, kiad. Bucsánszky Alajos örökösei, Bp. (37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről) Bucsánszky nyomtatványának utánnyomása (példánya az OSZK Kisnyomtatványtárban).

38 Döme Pál, „XV. mese”, in Döme Pál, A hét bölcs mester története, Olvasmányok, Mulattató és hasznos –, a magyar nép számára 69 (Budapest: Méhner Vilmos, 1898).

39 Kováts Antal, Poncianus históriája szemelvényekben, Irodalomtörténeti Olvasmányok 5 (Budapest:

Szent István-Társulat, 1906), 45.

40 Heinrich, „Külföldi irodalom: 3”, 136–137.

41 Az Eberus-utódokban az őrálló, aki előbb megtiszteltetésnek tartotta, hogy az özvegy hozzá akar menni feleségül, kínos problémája megoldása után a házassági javaslatra így felel: „Fogadást fogadék, hogy életemben egyébbel nem laknám náladnál. De óh, te, nyavalyásb asszony minden asszonyoknál, ki venne téged feleségül?” (Eberus kiadását lásd: Névtelen, Poncianus históriája, 35.) „Igaz, hogy megígértem, hogy más nőt nem veszek feleségül, csak tégedet. De hát, gonosz asszony, ugyan ki az ördög kívánna tégedet feleségének?” (Bucsánszky, kiad., „37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről”, 103.) A fogadalom esetleg a csalás határát

(31)

Ez az erkölcsi ellentmondás előbb-utóbb nyugtalanítani kezdte a szerzőket. Talán már Heltai is ezért választotta az enyhébbik büntetést, az özvegy megszégyenülését.

A szüzsétörténeti kutatások tapasztalata szerint az olvasók jellegzetesen a 18. századtól igényelték a történet hihetőségét: valószínűleg ezért születtek a 18. századtól kezdve az Eberus-szövegből az özvegy halálát elkerülő változatok. (Más a helyzet a kétszer is lefordított muszlim változattal: ott az özvegy bűnhődése transzcendens síkra terelődik, a büntetés végrehajtója Allah küldötte, maga a megtestesült eskü, így joggal öli meg az esküszegőt.) Abban, hogy Jókai novellácskájától és Vámos egyfelvonásosától eltekint- ve a 19. század utolsó harmadától már csak ponyvák és népkönyvek viszik tovább a szüzsét, alighanem szerepe van ennek az erkölcsi ellentmondásnak: a ponyva kevésbé érzékeny a cselekedetek motiváltságára, s nem riad vissza az – ekkor már – ijesztő kö- zépkorias elemektől.

Igen korán jelentkezett e szüzsénél a tématörténeteket egyébként is jellemző eufemizáló tendencia, s a szövegben előforduló hullagyalázást tekintve ez nem is csoda.

E tekintetben különösen az Eberus-féle változat szorult rá a beavatkozásra, hiszen itt a halottnak minden fogát kiverik, fején hátul nagy sebet vágnak, két fülét „és az ő sze- mérmes testét”42 levágják. Az 1750-es években az Eberus-féle szövegből keletkezett két kalendáriumi változat (1756, 1757)43 úgy szelídíti meg a történetet, hogy a holttestnek csupán két fogát verik ki. A ponyva-változatok őrzik az eredeti hármasságot, de ők is elhagyják a szemérmes test levágását, a hármas ritmust a fog-fül-seb képezi.

Kis János Petroniust dolgozta át, aki eleve mértéktartóbb a hullagyalázásban (csu- pán keresztre szegezik a holttestet), a megverselt mese mégis megszakad ott, ahol a szolgáló fölajánlja a holttest cseréjét: „Az asszony ráállt.” E félsor után már csak a tanul- ság következik.44 1870-ben Elek Ferenc debreceni tanár kiadta Heltai Ponciánusát, még Heltai nevének említése nélkül,45 de jócskán megfinomítva az epikumot. Ő aztán olyan csúfságokat, mint Heltai, nem vett a tollára, nála a bitón függő rabló jele egy seb az ar-

súrolja: „Én megfogadtam, hogy mást nem veszek nőül, amíg te élsz [...]” (Döme, „XV. mese”, 47.

Kiemelés tőlem, S. S. M.)

42 Névtelen, Ponciánus históriája, 34.

43 Kassai naptártoldalék. Trostler József, „Mesenyomok a XVIII. század magyar irodalmában. IV.

Hűtelen özvegy”, Magyar Nyelvőr 56 (1927): 104–106, 105. Lelőhelyét nem határozza meg pontosan, csupán így: „Egy 1756-ból (?) származó ismeretlen változat, amely a kassai naptár-toldalékokat tartalmazó múzeumi kötetből került elő”.; Szilágyi Ferenc, kiad., „Házi és úti új kalendárium”, in Elmét vidító elegy-belegy dolgok. Válogatás a győri kalendáriom 1749-től 1849-ig tartó időszakából, kiad.

Szilágyi Ferenc, Magyar Hírmondó 283–284 (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1983). A szöveget Trostler közölte 1756-os kassai naptártoldalék alapján, csupán a színhelyül szolgáló város neve kissé más (Mezzis/Mezsis).

44 „Az asszony ráállt. Oh, csélcsap fejérnép! / Az asszony csak asszony! Némelyik igen szép, / Némelyik nemigen; de csak hívebb volna, / A kevésbé szép is eléggé bájolna. [...]” Kis, „Az ephesusi matróna”, 159.

45 Elek Ferenc, kiad., „33. rész. Joakhim példabeszéde”, in A hét bölcsek könyve, kiad. Elek Ferenc, 75–

79 (Debrecen[?]: Telegdi, 1870).

(32)

cán és a levágott fül, csak ennyit kell tehát a halottnak is okozni. Az özvegy szabadszájú fölkínálkozását az „ölelgeti, felejti apácaságát” helyettesíti. Ez a szemérmesség különös zárást eredményez. Heltainál az özvegynek „hat hónap múlva dagadni kezde [...] a hasa”, és a tizedik hónapban ikreket szült. Eleknél „hat hónap múlva teherbe esett [!]”, és a tizedik hónapban ikreket szült. Heltai megoldásával szemben (ahol az özvegy büntetése éppen az, hogy kiviláglik, milyen hamar hűtlenné vált elhunyt férje emlékéhez) ez a változat épp az erkölcsi bűnhődést veszi el, hiszen a teherbe esést elszakítja a temetőben való virrasztástól.

Mint a szüzsék többségénél, a 19. század elejétől kezdve nyomon kísérhetjük a tendenciát a cselekmény és a jellemek motiválására. Kis János Petroniust dolgozta át, s hozzá képest tett módosításokat. Ő fontosnak találta megindokolni, miért követi a szolgálólány úrnőjét oly készségesen a sírboltba: mert együtt nevelkedett vele, s olyan barátok voltak, mint Oresztész és Püladész. Nála az őr sem alkalomszerűen hagyta ott a nőket, hanem mert zajt hallott; természetesen későn érkezett, a gonosztevő holtteste már eltűnt.

Verseghy mintája Voltaire Zadigjának fejezete az özvegyről s a szintén ingatagnak bizonyuló feleségről: ő ehhez képest módosította, de szintén alaposabban motiválta a történetet. Nála kezdettől látjuk, hogy Szentesiné nagy felháborodása álságos, érzelmei őszintétlenek, viselkedése színjátszás,46 jelleme tehát következetessé válik. Álszentségét még jobban hangsúlyozza a remek ellentét: amikor a férj barátja, Lesneki elárulja: be- tegségét csak egy halott orra orvosolná, Lesneki efféle kérésétől vén siratóasszonyok és megkérgesedett szívű sírásók undorral fordultak el, ám Szentesiné „legkisebb szó nélkül”

fölugrik, és veszi a kiskését, hogy imádott férjét megcsonkítsa. A jellemeknek ezt a követ- kezetességét ügyesen kiemelik a beszélő nevek: az új házasságot kisded trükkel siettető özvegy neve Családiné, a főhősnő a szenteskedő, álszent Szentesiné, a férj barátja Lesneki, aki lest vet neki. Verseghy még azt is megindokolja, miért indítványozza a barát a próba- tételt: kezdettől látta az asszony álnokságát („Sok kelepcét hányt ő Szentesi nejének / elejétűl fogva ösmeretségének”). A férj is erkölcsi indíttatásból ment bele a tréfába: „Nem szeretem – úgymond házi barátjához –, / hogy asszonyom másnak tetteit turkálja. [...] / Örömest elválnék javamnak felétűl, / ha elszoktathatnám rút nyelvességétűl.” (Az már csak az olvasó jobb meggyőzését, meglepetését szolgálja, hogy itt nem tudjuk, miben áll a tréfa, s a mű végéig halottnak hihetjük a férjet, özvegynek az asszonyt.)

Nagyon érdekes pszichés motivációt dolgoz ki egyfelvonásosában Vámos Árpád (1912). Ez egy freudi tanulmány, amelyben az öreg férj zsarnokságától megnyomorí- tott nő a természetes gondolkodású férfi mellett fölszabadul.47 Minthogy a folyamat

46 „Jelt érez magában egy nagy ájulásra”; „elrémíti házát szűszorulásával”; „S ráborulván néha lelketlen mellyére / el-elmegy ájulni az ágynak szélére.” (Kiemelés tőlem, S. S. M.) Verseghy, „Szentesiné”.

47 „Borzasztó féltékeny volt. Ha egy rövid séta után a szobánkba léptem, szinte éreztem, hogy megver a szemeivel. [...] Az ágyához léptem, s jóságosan mosolyogtam le rá, de ő vésztjóslóan nézett, és megragadta nyirkos kezével az enyémet – borzasztó volt! [...] ekkor megfenyegetett beteg hangján,

(33)

így pozitívvá válik, nincs is benne semmi visszataszító: amikor az özvegy nekiesik a kriptafedőnek, a függöny tisztességtudóan legördül.

Mindeme módosulási tendenciák másként mutatkoznak meg a népkönyvekben és ponyvákban, amelyeknek igénye az elhitetésre a tapasztalat szerint kisebb. Ezek a vizs- gált szüzsé esetében is kevesebb gondot fordítanak a motiválásra, a tendencia azonban érzékelhető:

• Ezek a művek láthatóan fontosnak tartják megmagyarázni, miért halt bele a lovag/vitéz a felesége vére látásába. Ezt a célt szolgálja, hogy hangsúlyozzák:

a nő igen szép, s a férj mértéken felül szereti. Bucsánszkynál: „valami szép fe- lesége volt [...], rendkívül szerette nejét, úgy, hogy anélkül egy pillanatig sem lehetett.”48 Döménél: „bámulatosan szép nőt vett feleségül. Nem is csoda, ha mindenek felett szerette.”49

• Az Eberusnál előforduló, de nehezen elképzelhető, labdajáték közben esett vér- ző sérülést Bucsánszkytól kezdve kiszorítja a Heltai által használt kockajáték s a kézben tartott kés, amelybe véletlenül is beleütheti a kezét az asszony.

• A nő hálátlanságát és gyászának képmutatását emeli ki, hogy e kiadványokban egyre részletezőbb a lovag/vitéz haldoklása, és egyre pompásabb az özvegy által rendezett temetés.

• Ugyanakkor egyre pusztul az őr szorult helyzetének indoklása, amely Petronius és Zabára számára még olyan fontos volt, hogy ezzel kezdték az egész művet.

A ponyvákban már az sem egyértelmű, hogy az őrálló meghalna, ha a zsivány hullájának eltűnte kiderülne.50

A szüzsék túlnyomó többségénél végbemenő nosztrifikálódási tendencia, az elmagya- rosodás e szüzsénél nem volt erőteljes, inkább csak lekoptak róla az idegen (római) helyszínre, környezetre utaló jegyek. Először Udvarhelyi Szeles Jánosnál (1780 körül) érzékelhető némi magyaros íz (menyecske, cinterem, istrázsa, galambom stb.).51 A más

hogy meg ne merjem őt csalni, se most, se soha, mert nagy bűnt követnék el vele szemben. [...] S hogy mit szenvedtem az utolsó perceiben, az kimondhatatlan. Halálfélelme tetőpontjára hágott, és deliriumában görcsösen magához szorított, s úgy ordította rekedten a fülembe: ütött a végóránk, velem kell jönnöd, feküdj ide mellém!” Vámos Árpád, Az efezusi özvegy, 13‒15.

48 Bucsánszky, kiad., „37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről”, 98.

49 Döme, „XV. mese”, 45.

50 Bucsánszkynál (Bucsánszky, kiad., „37. fejezet: A hetedik bölcs mesternek, Joakhimnak példabeszéde egy lovagról és özvegyéről”): „Ha a holttest történetesen ellopatott, akkor a tiszttartó vagyonát elvesztette, s élete a király kezében volt.” Döménél (Döme, „XV. mese”): „Ha a holttestet ellopták, úgy az őr élete a király kegyétől függött.” Korábban az őrállónak semmilyen reménye nem volt, meg kellett halnia.

51 „Egy menyecskének eltemettetik az ura. A cinteremhez pedig közel volt az akasztófa, amelyre azon a napon egy szentenciáztatott katonát akasztottak volt fel, s szokás szerint istrázsát rendeltek melléje.”

(34)

szüzséknél inkább a 19. század második felében erős elmagyarosodás itt a század elején mutatkozik meg. Verseghy (1806) igen jól eltalált magyaros környezetet rajzolt sze- replői köré, egy kisvárosi hangulatú kisnemesi közeget, amelyben a figurák otthonosan mozognak. 1808-ban Dugonics is megmagyarosította a történetet Cserei. Egy honvári herceg című regényében, itt azonban az eredmény groteszk és bumfordi: Voltaire csípős szellemessége, nemesveretű gondolatai honfoglaláskori, ómagyar környezetben, sze- gedi tájszólásban,52 Dugonics közhelyes bölcselkedésében szólalnak meg. (Horváth János ezt a vegyüléket nevezte így: „első dadogásai a couleur locale-nak.”)53 Ráadásul Dugonicsnál összezavarodott az erkölcsi irány, és elveszett a csattanó. A honvári herceg felesége, Maliba nem azt ítélte el az általa látott özvegynél, hogy túl hamar fölhagyna a gyásszal, hanem hogy túl sokáig gyászol: „kárhoztatta annak az asszonnak esztelen- ségét, ki urát (holta után is) éppen a lehetetlenségig kedvelleni látszatott”54. Így aztán nem érthető, miért kell őt leckéztetni, hiszen róla csak az derül ki, amit már az elején is helyesnek mondott, sőt, férje is „mögdicsérte helyes ítéletét”, hogy a gyásszal időben föl kell hagyni.

A népmese a legutóbbi időkig nem igényelte a szüzsék hihetőségét, ám a tapaszta- lat szerint a 20. században is aktív szüzsék esetében a népi mesélőknél is érzékelhetők a másutt zajló folyamatok, bár kisebb mértékben. Az eufemizálásra való törekvést az jelzi, hogy a négy mese közül mindössze egy tartotta meg az özvegy megölését, pedig há- rom mese követi ugyanezt a szerkezetet. Ezek is szelídítik a hullagyalázást: Andrásfalvi György 1954-ben a kivégzett rabló testi jegyeit egy sebre és a meztelenségre redukálta, Nagy Istvánné Nyisztor Julianna 1950-1964 között olyan változatot mesélt, amelyben a holttest nem is sérül, csak fölakasztják.55 Az 1904-ben közzétett kemenesalji változat pedig igen ügyesen vette el a történet brutalitását: a próbára tett asszony csak csúfságo- kat állít férjéről a gyorsabb férjhezmenésért.56

„Jaj, nem kell nékem senki ezen a világon, mert elszalasztottam az én gyönyörű, drága galambomat.”

Hársing, „Történetek Udvarhelyi Szeles János XVIII. századi feljegyzéseiből. II. Az keserves menyetske fel akasztja a’ meg holt urát”, 153.

52 „Az özvegynek ezen cselekedetét mögvitte Csereinek Maliba, és kárhoztatta azon asszonnak esztelenségét.” „Cserei mögdicsérte ugyan Malibának helyes ítéletét [...]” Dugonics, Cserei, egy honvári herceg, 33.

53 Horváth János, „Dugonics »Cserei«-jének forrása”, Egyetemes Philologiai Közlöny 31 (1907): 544–

560, az idézet az 560. lapon.

54 Dugonics, Cserei, egy honvári herceg, 33.

55 Az is igen gyorsan, minden körülményeskedés nélkül történik: „Dehát addig-addig, még megtette, met nem akarta, hogy ezt az embert azé bécsukják. Így az ura kerűt az akasztófára.” Nagy Istvánné Nyisztor Julianna, „A jószívű jámbor özvegy”.

56 A férj beavatott barátja így szabódik: „Nekëm ekkis hibám van. [...] ién mindën ijjié oda vizellëk a helemre.” A komaasszony így bátorítja: „An nëm baj. A z ién uram mëg – a zIsten nyugosztalla szëgint – miég oda is rutitott.” Sztrókay kiad., „Meddig tartyák az özvegyi fogaduómat? (Népi parabola Kemenesaljáról)”.

(35)

Erőteljes a törekvés a motiválásra. Andrásfalvi gondosan elmagyarázza a kockajáté- kot, s hogy hogyan történt a sérülés a játék közben a penecilustól.57 Nagynénak eszébe jut, ami eddig senkinek, hogy miért helyettesítheti a férj holtteste a friss halottat: „Sze- rencsére be vót balzsamozva, így megmaradt.”58 Náluk is hangsúlyt kap a férj szeretete a feleség iránt („kimondani sem lehetett”; „majdnem meghót érte”; „szépecskén éltek”).

A férj halálát nem részletezik, de a temetés itt is hangsúlyos („nagy pompával”; „díszes, kétpapos temetés”; „három nap, három éjjel szóltak a harangok”). A nosztrifikálás a népmesében nem szokott erőteljes lenni, de Andrásfalvi valamelyest közelebb hozta a hazai hallgatóhoz a mesét: gazdalegényről és gazdaleányról beszél.

Látnunk kell azonban, hogy a szüzsé ma már inaktív. Majdnem száz éve nem szüle- tett új változata a szépirodalomban: noha kiadásokban nincs hiány, az mind utánközlés.

Ennek okaként több tényezőt is számbavehetünk. Talán legszámottevőbb az életmód- változás, amelyben nincs újraértelmezhető környezet a szüzséhez. Ma már talán a hullagyalázás is riasztóbb annál, semhogy példálózni lehetne vele. Esetleg a nőhöz, a házassághoz való megváltozott viszony is nehezítette, hogy ezt a mondanivalót fölele- venítsék. Még az sem lehetetlen, hogy túl korán tudatosodott az alkotókban, hogy egy közös tőről fakadó szüzsével van dolguk: Heinrich 1877-ben írta az első tématörténeti cikket a szüzséről,59 s a kutatók tudatosan szaporították a magyar nyelvű típusokat zsidó és muszlim fordításokkal. Jókai 1894-ben adta ki igen eredeti módon modernizált me- séjét a kalapos özvegyéről és a fűmagról, Heinrich Gusztáv és Tolnai Vilmos pedig már 1895-ben számonkérték rajta a forrást;60 és bár Jókai kijelentette, a mese megírásakor

„távolról sem gondolt ama régi elbeszélésre”, Tolnai addig kutatott, míg 1919-ben köz- zétehette a megoldást: Jókai legalább két másik novellájához (is) fölhasználta a Hasznos mulatságok 1820-as kötetét, nyilvánvaló tehát, hogy ismerte az ott közzétett változatot, s azt használta föl, még ha öntudatlanul is.61 Tény azonban, hogy csaknem száz éve már csak a népmese őrzi a szüzsét aktívan.

Megkockáztatom, hogy a népmesében is megkezdődött a destruktív folyamat. Az elmúlt fél évszázad szisztematikus gyűjtése is csupán három példát talált rá három ki- vételesen olvasott, régi irodalmi repertoárral rendelkező mesélőtől,62 azonos földrajzi

57 Andrásfalvi György, „[Egy jó gazdalegény…]”.

58 Nagy Istvánné Nyisztor Julianna, „A jószívű jámbor özvegy”.

59 Heinrich, „Külföldi irodalom: 3”.

60 Heinrich Gusztáv, „Az ephesusi matróna a magyar irodalomban”, Egyetemes Philologiai Közelemények 12 (1878): 406–420; Lehr [Tolnai] Vilmos, „Az Ephesusi Matrona legújabb alakja”, Egyetemes Philológiai Közlemények 19 (1895): 252–254.

61 Tolnai Vilmos, „Jókai forrásaihoz”, Egyetemes Philológiai Közlöny 43 (1919): 178–179.

62 Andrásfalvi a híres mesemondó Palkóné unokaöccse, átlagon felüli olvasottsággal, akit érdekelnek a történelmi témák, és szívesen reprodukálja a ponyvatörténeteket. Dégh Linda kiad., Kakasdi népmesék, Népköltési Gyűjtemény 9 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1960), 9. Erős Jákobné Zájc Mári repertoárjába Genovéva, a Hét bölcs mester tartozik bele, továbbá ritka szüzsék: Az ördögnek is meg kell adni a tiszteletet, A remete és az angyal, A dohány eredete. Lovas Henrik kiad., Sebestyén Ádám

Ábra

1. kép: A Barokk-terem
1. kép: A Barokk-terem p.57
3. kép: A német nyelvű Schedel-krónika (CIH 3041) és a Jacobus Philippus de Bergamo-ősnyomtatvány   (CIH 1879) adatai az 1815–1817-es kötetkatalógusban
3. kép: A német nyelvű Schedel-krónika (CIH 3041) és a Jacobus Philippus de Bergamo-ősnyomtatvány (CIH 1879) adatai az 1815–1817-es kötetkatalógusban p.59
4. kép: Rómer Flóris jegyzete a Schedel-krónika  zirci példányairól (I. jegyzőkönyv, 45 – részlet) 22
4. kép: Rómer Flóris jegyzete a Schedel-krónika zirci példányairól (I. jegyzőkönyv, 45 – részlet) 22 p.60
5. kép: Szabó Otmár katalógus-cédulája a legkorábbi zirci ősnyomtatványról (CIH 160) Varga Ottó és Soltész  Zoltánné kiegészítéseivel
5. kép: Szabó Otmár katalógus-cédulája a legkorábbi zirci ősnyomtatványról (CIH 160) Varga Ottó és Soltész Zoltánné kiegészítéseivel p.63
6. kép: Részlet Varga Ottó egyik jegyzékéből
6. kép: Részlet Varga Ottó egyik jegyzékéből p.63

Hivatkozások

Kapcsolódó témák :