J O G A L K O T Á S
Kényszeregyezségi l í k v i d á c í ó .
(Általános megjegyzések a Rendelet tervezetéhez).
A fizet(5k é p t e 1 e n ségi jog klasszikus egységét a há- ború utáni gazdasági viszonyok szükségszerűen bi tur- kálták csőd és kényszeregyezségi eljárásra. Az eljárási módok kettéválása egy mind tudatosabbá vált közgazda-
sági és etikai igazságban gyökeredzik: a fizetőképtelen- ség lebonyolításának módja kapcsolatba került azzal a szemponttal, hogy a leépítés, vagy likvidáció célja első- sorban attól függjön, vájjon az inzolvens adós életben- tartása a közre nézve előnyösnek mutatkozik-e, vagy pedig megérdemli azt, hogy gazdasági pusztulásra ítél- tessék.
Éppen azok a meggondolások, amelyek a lex lata elvi szétágazását indokolják, késztetnek azonban arra, hogy bizonyos aggodalommal nézzük a fizetőkép tel en- ségi eljárásnak azt a további elrétegeződését, amely a kényszeregyezségi likvidációt szabályozó — címe sze- rint „a csődönkívüli kényszeregyezségi eljárásban az egyezségi ajánlatra és az értékesítésre vonatkozó sza- bályok kiegészítése tárgyában" adott — igazságügy- miniszteri rendelet tervezetéből elénk tárul.
Ez az aggály nem vonatkozik a likvidáciőra, mint a kényszeregyezség egyik technikai lebonyolítási mód- jára: az élet, mint annyiszor, ezen a területen is áttörte az eljárási szabályok korlátait és a kényszeregyezségben való vagyonértékesítés laza és szabad keretek között' már régen átment a gyakorlatba. Évek óta találkozunk tehát a likvidációs egyezséggel, az adós és hitelező min- den jogi szabályozástól távoleső megegyezésén alapuló, magánegyezségek körében. A hitelezők megegyeznek a fizetőképtelen adóssal, liogy az utóbbi által vállalt fize- tési kötelezettség teljesítésének biztosítására, vagyoná- nak likvidációját csak a hitelezők megfelelő ellenőrzése mellett fogja intézni, vagy pedig a hitelezők maguk veszik azt kezükbe s a befolyó összegek képezik az egyez- ségi quóta fedezetét. Ma is van tehát kényszerfelszámo- lásunk: ez azonban nem eljárási szabályokon nyugvó sui iuris intézmény, hanem a gyakorlatban kialakult előnyösnek mutatkozó lebonyolítási módszer, amelynek alapja a felek megegyezése, biztositéka pedig a lebonyo- lítással megbízott közegek megbízhatósága és objekti- vitása.
A gyakorlatban, már ténylegesen kialakult intéz- mény jogi körülhatárolásának szüksége vezetett a kii-
lönböző törvényhozásokban bizonyos jogszabályok kiala- kításához, de éppen azért, mert az újszerű intézménynek a jogéletbe való beilleszkedése még nem történt meg,
— amint hogy sajátos természeténél fogva jogi tarta- lommal nehezen is telíthető — a törvényes intézkedések inkább csak engedélyezik az élet által kitermelt insti- túciót, esetleg érintik néhány publikus jelentőségű rész- letkérdését, de óvakodnak attól, hogy kimerítő és pozitív
szabályozást adjanak, így az 1889 március hó 4-iki fran- cia törvény intézményesíti a liquidation judicaiaire-t, a jóhiszemű és önhibáján kívül bajbajutott adós fizetőkép- telenségének kedvezményes eljárásaként; így az 1922 március hó 13-iki olasz törvény, amely hitelüzletekkel foglalkozó társaságoknak adja meg azt a jogot, hogy egyezségi ajánlatukban a, felszámolást ajánlják fel és megnevezzék a felszámolókat; így az 1927. évi német tör- vény, amely minden további részletezés nélkül egysze- rűen csak a kényszeregyezségi eljárás körében megemlíti és ezzel engedélyezi a likvidációs egyezséget; így végül a mi 6340/1927. M. E. sz. rendeletünk 4-ik §-a, amely elvi- leg joghatályosnak ismeri el azt az egyezségi kikötést, amely szerint az adós a vagyonához tartozó dolgokra és jogokra, a hitelezők javára az O H E által gyakorolható értékesítési jogot biztosíthat. Egyetlen törvényes sza- bályozás sem megy azonban a körvonalak meghatáro- zásán túl és egyik sem emeli a likvidációt, az egyezség lebonyolításának jogilag recipiált módszeréből, tételes és kényszerítő erővel jelentkező sui iuris intézménnyé.
A Tervezet lényegileg abban tér el az eddigi jog- állapottól és a tényleges helyzetet jogi szankcióval fel- ruházó 6340/1924. M. E. sz. rendeletből, hogy hatályánál fog"va már nem az adós elhatározásától függ a kényszer- felszámolás, hanem azt a kényszeregyezségi eljárás so- rán a hitelezők többsége is elrendelheti. Ez a különböző- ség az, amely a kényszeregyezségi eljárásnak ezideig cél- szerűségi szempontok által igazolt lebonyolítási módsze- rét, szinte kiragadja az eljárás keretei köziil és olyan ön- álló intézménnyé fejleszti, amely a kényszeregyezség
t a l a j á b ó l n ő u g y a n ki, mégis a kényszer egyezség és a csőd, között álló harmadik fizetőképtelenségi eljárásként jelentkezik.
A fizetőképtelenségi eljárás ilyetén újabb rétegezését tartom.a szabályozás első fogyatékosságának. A múlt tapasztalatain okulva, ma a gazdasági és jogélet minden törekvése oda irányul, hogy az inzolvenciális eljárás mind egyszerűbbé és egységesebbé tétessék. E l kívánják ejteni a közönséges és kereskedelmi csőd közötti különb- séget, egységes alapra fektetni a csődnyitás előfeltételeit,
a kényszere"yezségi és a csődeljárásban felmerülő in- tézkedéseket, — leltározás, biztosítás, hitelezőgyűlés ösz- szehívása — olyképpen szabályozni, hogy7 azonos eljárá- sok ne ismétlődjenek. Az egyszerűsítés ez elvén hatal- mas rést üt a Tervezet, amely a kényszeregyezségi és csődeljárás mellett kényszerfelszámolást is intézménye- sít olyan fizetőképtelensége esetekre, amelyek a kényszer- egyezségi eljárás útvesztőit is végigjárják és utóbb még csődbe is kerülhetnek.
A likvidáció hívei érzik az újítás e defektusát, s an- nak szükségességét többek között azzal kívánják igazolni, hogy kényszerfelszámolás tulajdonképpen nem egyéb, mint kommercializált csőd. De ha ez így van és az ú j in- tézménnyel a ma amúgy is csökevényébe visszafejlesz- tett- csődeljárást kívánjuk az élet jogából végleg kiszo- rítani, akkor az őszinte és célszerű metódus egyedül az volna, hogy töröljük a csődeljárást a magyar corpus jurisból és terjesszük ki a kényszerfelszámolás konstruk- cióját mindazokra az esetekre, amelyek eddig a csőd- törvény hatálya körébe esnek.
Nem hisszük azonban, hogy a kényszerfelszámolás, amint a Tervezet megkívánja valósítani, be tudná tölteni azt a helyet, amelyen a csődtörvény áll. Mindenekelőtt a felszámolásnak a Tervezetben kidolgozott konstrukciója nagyjában nélkülözi azokat a garanciákat, a m e l y e k az
eljárásban részt nem vett harmadik személyek jogai megóvására, a kézenfekvő visszaélések megóvására, a par conditio creditorum biztosítására alkalmasak — és amelyeket a csődeljárás évszázados gyakorlatban ki- csiszólt apparátusa maradék nélkül megadott.
És itt jutottunk el az ú j intézmény második elvi zök-
kenőjéhez. A R e n d e l e t a likviclációt a kény szer egyezségi eljárás talajából, annak egyik ágaként fejleszti ki és ezzel olyan alapokra helyezi, -amelyek az ú j kon- strukció hordozására és fenntartására gyengék, al- kalmatlanok. Alapvető különbség van a kényszeregyez- ségi eljárás azon intézkedése, hogy az adós minden — nem privilegizált — hitelezőjének megbatározott kvótá- val tartozik és azon megoldás között, hogy az összes ak- tívák értékesíttetnek és felosztatnak az eljárásban részt- vevő hitelezők között. Az egyezségi eljárásban részt nem vevő hitelezővel itt nemcsak az történik, ami a kényszer- egyezségi eljárás gondolatának is támadási felülete volt:
hogy akarata és érdeke ellenére kénytelen hatályosan szerzett jogának meghatározott részéről lemondani, — itt egyenesen megfosztatik tényleges lehetőségétől is an- nak, hogy követelését érvényesítse.
A kényszeregyezség korlátozott szankcióit messze
meghaladó ilyetén joghatály parancsolóan írja elő, hogy az eljárás gondoskodjon mindazon alaki és anyagi ga- ranciákról, amelyek a csődeljárás rideg, de pártatlan igazságosságát biztosítják. Itt is meg kell pontosan és maradék nélkül állapítani a vagyoni statust, kiemelni az előnyös és külön kielégítésre igényt tartó jogokat, szabályozni az adós fraudulózus cselekményeinek meg- támadhatóságát stb. Hiába skatulyázza be a Rendelet a likvidációt a kényszeregyezség rendszerébe, megjelenési formájában és radikális hatásában egyenlő az a csőd- del — és ezért nem is jelentkezhetik a kényszeregyezség laza és felületes konstrukciójával, hanem megkívánja mindazokat a nélkülözhetetlen biztosítékokat, amelyeket a csődeljárás intézményesít.
H a azonban mindezeket a nélkülözhetetlen eljárási biztosítékokat beillesztjük a likvidációs eljárásba, akkor ki fog derülni, hogy a Rendelet által tervezett kényszer- felszámolás nem lesz gyorsabb, sem könnyebb, sem ol- csóbb a csődeljárásnál. Mégis ragaszkodnunk kell e ga- ranciák instituálásához, mert azok feláldozása kétségte- lenül a legnagyobb veszedelmeket provokálná és a szán- dékoltnál ellenkező hatást idézne elő: a biztosítékok ro- vására erőszakolt egyszerűsítés és gyorsítás szembe- szökő igazságtalanságokat, a közhitel leromlását, az egyenlő elbánás megcsúfolását idézné elő, és azt ered- ményezné, hogy a kielégítési alap verzátus és lelki- ismeretlen professzionalisták zsákmánya lesz.
Az intézménynek a kényszeregyezségi eljárás kere- tében való elhelyezése, ez érdemi fogyatékosságon túl- menő további elvi ellentmondások légióját idézi elő. A
kényszeregyezség alapgondolata az, liogy az adós a hite- lezőktől kapott engedmény és fizetési haladék folytán, üz- letének továbbvitelét biztosíthatja. A kényszeregyezségi eljárás ez egyetlen pozitív előnyét — mert minden egyéb eredménye a hitelezők rovására eső negatívum — meg- szünteti a likvidáció, mikor kiveszi az adós kezéből a va- gyont és éppen úgy megsemmisíti gazdasági alanyiságát, mint a. csőd.
A kényszeregyezség és a csődeljárás bifurkációjának etikai és gazdasági indokoltságát abban találta, hogy a kényszeregyezség az önhibáján kívül bajba jutott élet- képes és életreméltó adós tisztítótüzeként kontemplálta - tott, míg a csőd a csalárd adós pusztító büntetéseként.
A kényszerfelszámolás hibrid intézménye aláássa a fizetőképtelenségi jog ez emelkedett alapgondolatát: a likvidáció, mint a fizetőképtelenség szankciója, függetle- nül az adós személyi viszonyaitól és a közgazdaság érde- keitől — hatálybalépését kizárólag egy hitelezői csoport
érdeke determinálja.
Az adott esetben érvényesülő hitelezői érdek e sike- rével szemben viszont az általános hitelezői érdek, a köz- hitel szempontjainak súlyos veszteségét jelenti az, hogy a likvidációt nem kísérvén a csőd büntetőjogi szankciója, a jóhiszemű adós nagyobb kockázatával szemben ezen- túl a rosszhiszemű inzolvens kisebb rizikója fog állani.
A dolózus adóst nem fogja nagyobb büntetés sújtani, mint az önhibáján kívül bajbajutottat: sőt az eddigi helyzetnél előnyösebb pozícióba jut azzal, hogy elkerüli
— az eddigi joghelyzet szerint nyilván bekövetkező — csődöt és ezzel mentesül a büntetőjogi következmények alól.
A részletek tekintetében ezúttal a tervezetnek csu- pán 1-ső §-ával kívánok foglalkozni. Ez a likvidáció alaptételét olymódon formulázza, hogy az adós likvidá- cics ajánlatát is csak a kényszeregyezségi rendeletben előírt szá.zal ékszerű hányadra és a megállapított idő- beosztásokra figyelemmel terjesztheti elő. Az ilyen kon- strukció szerint tehát az értékesítés voltaképpen csak a kielégítési hányad teljesítésének biztosítására szolgál.
A konstrukció fogalmi kétlaki sága igen messze- menő gyakorlati hatásban éleződik ki. Bár az adós egész vagyona az értékesítési eljárás során a hitelezők javára likvidáltatik, ha abból a kvóta teljes fedezetet nem nyer, az adós kötelezettségben maradása a különbözet erejéig fennáll (8. §.). Az obligáció ilyetén perpetuálása a meg- történt értékesítés után, a hitelezőknek anyagilag ugyan vajmi keveset ér, annál lesújtóbb azonban az adósra, aki egész életében szenvedheti azt, hogy mindenét odaadta és ennek fejében a dezobligáció kedvezményéhez sem . jutott,
A dezobligáció kérdése kezdettől fogva a kény szer- felszámolás legnehezebb és legkényesebb problémáinak egyike volt. Kétségtelenül sok jogi és erkölcsi kifogás tehető ez ellen, hogy — mindig csupán a kényszeregyez- ség kedvezményét megérdemlő jóhiszemű adósra gon- dolva — az inzolvens, akit vagyona értékesítésének lehe- tőségétől megfosztanak, odaadja mindenét és mégis to- vábbra is kötve maradjon régi adósságaiért. Méltányos volna, hogy az adós, akinek mindenét elvették, cserébe legalább azt a beneficium mizerabilét kapja, hogy tarto- zásának nagyobb része alól felszabaduljon.
A feltételes dezobligáció ellen felsorakoztatott köz- hiteli szempontok legmesszebbmenő honorálása mellett is — úgy gondolom — a helyes középutat jelezné a kö- vetkező keretekben mozgó konstrukció:
Ha az adós maga tesz ajánlatot a likvidációra, úgy
amennyiben n hiteletek követelésükre nézve a kényszer- egyezségben megállapított mértékig, értékesítés útján nem nyertek kielégítést, az aclós kötelezettsége a hiány erejéig továbbra is fennmarad. H a azonban az adós kvóta ajánlatával szemben a hitelezők határozták el a kényszer- felszámolást, — lígy az adós a hányad kétharmad részé:
nek kielégítése esetén is felszabadul.
Jogosnak és méltányosnak tűnik, hogy ha az adóst megfosztjuk az önmaga szanálásának lehetőségétől, cse- rébe megadjuk neki a dezobligáció kedvezményét.
A fakultatív dezobligáció ilyetén intézményesítése nemcsak adós érdek, hanem szerencsés biztosítószelepül szolgálna a kényszerfelszámolás könnyelmű és objektív alap nélküli elhatározása, ellen is. Kell, hogy a hitelezők- is vállal janak valami kockázatot akkor, amikor az adós gazdasági halálát kimondják — ha egyebet nem, annak kockázatát, hogy a likvicláció sikertelenségének, vagy félsikerének hátrányait most már ők is érezni fogják.
Megfontolandó volna, nem-e kellene a likvidáció e csökevényes alakzatán túl, vagy amellett, megadni a valóságos likvidációs egyezségi ajánlat lehetőségét: szá- zalékos kvóta .felajánlása helyett, a. vagyon fenntartás- nélküli átengedését a hitelezők kielégítésére. A római cessio bonorum intézményének ez az alapgondolata, így fejlesztette ki a likvidációt a francia abandon des biens jogintézménye: minden esetben az adós szabadul köte- lezettségei alól. Különösen a csekély szubsztrátumú fizetőképtelenségek azok, amelyeknél megengedhető volna, hogy a nagy apparátust igénylő kényszeregyez- ségi vagy csődeljárás helyett, az inzolvencia a tiszta likvicláció útján bonyolíttassék le. Ezek a legapróbb fize- tőképtelenségek azok, amelyekből a hitelezőkre ma is alig jut valami és amelyek a vagyonfelügyelő és tömeg- gondnok rosszul díjazott, sokszor ingyenes munkáját, a bíróság fölösleges idejét veszik igénybe.
A Tervezettel való foglalkozás tanulságát végül megint abban a tételben jelölhetjük meg, amely a fizető- képtelenségi eljárás reformkísérletei során, a gazdasági és jogászkörök refrénszerűen visszatérő álláspontja: a fizetőképtelenségi eljárás sorsa nem a kényszeregyezség újabb és újabb foltozásán és kiegészítésén, hanem a jobb csődeljáráson fordul meg. Ha az új csődeljárás a jól be- vált garanciális intézkedések fenntartása mellett, hasz- nosítani fogja mindazokat a gyakorlati tapasztalatokat, amelyek alapján jelen Tervezet az élet jogán kialakult kényszerfelszámolást konstruálta, akkor az ilyen eljárás puszta lehetősége meg fogja oldani a fizetőképtelenségi
jog másik félgömbjének problémáját is. A kényszer- egyezségi eljárás medrét elöntő áradat egy részét le fogja vezetni a maga csatornáiba, és ezáltal tehermentesíteni
fogja a kényszeregyezséget a rendeltetésének meg nem felelő anyagtól és vissza fogja adni annak a célnak, amelyre alkottatott.
Dr. Varannai István
A védjegyügyi e l j á r á s rendelet-tervesefte és a z ügyvédség.
Amidőn a jelen tervezet független bíróságra bízza — korszerű eljárási garanciák mellett — a vitás védjegyügyek eldöntését, egy félszázados szégyenfoltot törül ki a magyar corpus jurisból.
A védjegylajstrom vezetésére a szabadalmi bíróság szinte önként kínálkozik, nemcsak azért, mert az eddigi
„Központi védjegylajstrom"-ot is a szabadalmi bíróság kebe- lében és felügyelete alatt működő szervezet- végezte, hanem azon oknál fogva is, mert a szabadalmi lajstrom vezetése is analóg feladat, amelyre a rendelkezésre álló apparatus- nak megvan a kellő felkészültsége és gyakorlata. Az eszmei javak körébe tartozó nyilvántartási feladatoknak központosí- tása gyakorlatilag is célirányos, mert azonos és rokon ér- dekkörök, illetve szakmák (képviseleti szervezetek stb.) munkáját egyszerűsíti, de ezenfelül a fennálló nemzetközi megállapodások követelményeinek is megfelel.
Viszont a védjegyjogi perekben való bíráskodásnak külön szakbíróságra való bízását seau elvileg, sem gyakorlatilag nem tartjuk helyes megoldásnak. A jogszolgáltatás általá- nos érdekei szempontjából is helytelenítenünk kell azt a di- vatos és költséges irányzatot, mely oda tendál, hogy a legkü- lönbözőbb jogéleti ágak kivonassanak a rendes bíróságok ha- tásköréből és külön szakbíróságokra bízassanak. Indokolt volt ez a szabadalmi bíróság létesítése alkalmával, mert a szabadalmi perekben — akár a találmány újszerűsége, akár
annak találmányi jellege forog kérdésben — a műszaki momentum praedomlnál, amelynek elbírálásához műszaki tudás kívántatik meg, tehát a jogászi és műszaki szakkép- zettség csak együttesen n y ú j t j a a megkívántató garanciát.
A védjegyperekben más a helyzet.
Közpolgári perekben igen gyakori az az eset, hogy a döntés kulcsát egy tisztán műszaki jellegű kérdés elbírálása szolgáltatja; védjegyperekben soha. A véd jegy jogi vita vagy tisztán jogi kérdéseken múlik, vagy — s ez a leggyakoribb eset — az üzleti és forgalmi élet felfogásán, amelyet termé-
szetesen a jogászi appreciális szitáján kell átszűrni.
