BALOGH EDGÁR
A régi és az új Korunk
Dienes László és Gaál Gábor folyóiratát ünnepelve, azért mégiscsak gondolnunk kell arra, hogy az ő tizenöt évfolyamukat 1957 óta egy második folyam immár húsz vaskos kötete, sőt, ha a terjedelemre gondolunk, amely nem tűr meg egy bekötés- ben legfeljebb hat számot, kereken negyven kötete követi. Az alapítók s lapjuk — az első folyam — emlékét hűen őrizzük, sok tekintetben mintául is vettük, de ú j helyzetek új követelményeket támasztottak, s a másult feladatoknak is meg kellett felelnünk. A második menetből tizenöt esztendőt töltöttem a lap szerkesztőségében, s szívesen foglalom ma össze e másfél évtized mind elvi, mind gyakorlati tanulságait.
Először nem is a lap, hanem a közügyi környezet alapvető különbözőségét kell érzékeltetnem. A régi Korunkról többször megírtuk már, hogy helyzeténél, munka- társainál és hatékonyságánál fogva „négyországi" folyóirat volt: nemcsak romániai, hanem magyarországi, csehszlovákiai és jugoszláviai szerepet is betöltött, sőt, gyűl- déje volt a levert magyar forradalmak szétszórt értelmiségének is, az emigrációnak Párizstól Moszkváig. Harcban az egymásra acsarkodó nacionalizmusokkal és az egyre fenyegetőbb fasiszta rémmel, közös és egyetemes emberi érdekeket szolgált, s ott találtuk a magyar munkatársak mellett a román, cseh, szlovák, szerb és horvát szerzők legjobbjait. Kelet-Európa tragikus sorsa azonban a lap történetén is kiüt- között. A Horthy-rendszer Magyarországról tiltotta ki, Csehszlovákia feldarabolásá- val onnan is kiszorult, a második világháború kitörése folytán megszakadt kapcsolata a nagyvilággal. De a lap a Román Kommunista Párt irányítása alatt egyre erőseb- ben kapcsolódott be a honi antifasiszta népfrontba, elmélyült, meggyökerezett a hazai feladatokban, az akkor még kisebbségnek minősített erdélyi magyarság tár- sadalmi öntudatra ébredését szolgálta egy reális, az ország összes dolgozóival közös
„romániaiság" történelmi kibontakozásában. Nos, tulajdonképpen ez a konkrét való- ságvállalás az, ami a szocialista rendszerben újra induló lap legjelentősebb örök- sége lett.
Mert: amint a szocialista rendszer gazdasági, társadalmi és kulturális teljesedése az összes szomszéd államokban is lehetővé vált, az ú j Korunkra nem várt többé
„négyországi" feladat, hanem — akárcsak a magyarországi, csehszlovákiai vagy jugo- szláviai ú j marxista—leninista sajtóra — saját honiságának, hazai elhivatottságának legmesszebbmenő megvallása. 1957-ben a szocialista humánum igézetében azzal az elhatározással indultunk, hogy az ú j Korunk a romániai magyar nemzetiség ön- ismeretének és közületiségének fóruma, a román néppel és más együttélő nemzeti- ségekkel közös szocialista társadalomépítő hazafiság intellektuális serkentője, s e reális alapokról körültekintve, a proletár nemzetköziség szószólója lesz. A lapnak egy rászakadó információs özön s forgó-tűnő divatok örvénylésében is ezt a határo- zott hivatást kellett magáévá tennie, a történelmi szerepvállalást itt és most.
A régi Korunk irodalomtörténeti kutatása során feltárultak a lap szerkesztőinek és munkatársainak belső vitái, sodródásai, az áramlatok kavarodásai és a tisztulás folyamatai. Egy szellemi kérdésekre intellektuálisan fogékony, de a dolgozók osz- tálytörekvéseivel szemben érdektelen polgári réteg liberalizmusát s az ebből adódó eklekticizmust csak nehezen tudta levetni magáról az ötven esztendővel ezelőtt indult folyóirat, s ahogy ez már történni szokott, neofita baloldalisága is elvont képletekbe dugult, idegenül hatott, túlzásokba facsarodott. Ebből a szektás ellenvégletből is ki kellett a lapnak kecmeregnie, s Gaál Gábor legnagyobb érdeme az lett, hogy teljes szinkronban a párt népfrontpolitikájával, sikerült a Korunkat a konkrét hazai osz- tály- és nemzetiségi törekvések javára felerősítenie, maga köré gyűjtve a Magyar 18
Dolgozók Szövetsége, a Vásárhelyi Találkozó és a Népi Találkozó iskoláin átment új, romániai magyar értelmiségi nemzedék legjobbjait. Az új Korunknak 1957-től kezdve tulajdonképpen itt kellett folytatnia a régit, ezt meg is tette, ám az új hely- zetben sem maradt a lap belső viták, feszültségek, útkereső kísérletek nélkül, de — tegyük hozzá — egy végre is kialakuló szintézis, a felismert helyes honi célirányos- ság történelmi eredővonala nélkül sem.
Ez a kiforrás, a szándékok tisztázódása és a tervezgetések állandó eszmecseréje válójában szükséges is volt. Ha a magam tizenöt szerkesztői esztendejére és szere- pére visszatekintek, úgy érzem, legjobban akkor cselekedtünk, amikor százfelé pró- bálkozva, a kutatás egyéni szabadságát sohasem korlátozva, összegező eredménynek mégis a hazai magyar nemzetiség társadalmi és kulturális felemelkedését, értelmi- ségünk felelős népszolgálatát s a szocialista államiságba való egyenrangú beillesz- kedés realizmusát tekintettük. Sokszor kísértett egyfelől a meddő spekuláció, az absztrakciók játéka, a laboratóriumi kísérletek ezotériája, másfelől az összefüggés- telen magazinszerűség szenzációhajhászása, a nyugatoskodó sznobság, de a belső szerkesztőségi tisztulás, a marxi—lenini elmélyülés tudományossága és a mind nem- zetiségi, mind államisági „mi"-tudat felülkerekedése bármily elidegenedésen ki tudta heverni a túlzásokat. Végeredményben a kitekintéseket is javunkra fordítottuk a felelős honi magatartás állandó korszerűsítésében. Kiszélesítettük szocialista pártos- ságunk demokratizmusát, vállaltuk kultúránk földrajzi-történelmi sajátosságait és hazafiságunkkal illeszkedtünk be a teljes emberség nemzetköziségébe, kikerülve akár a provincializmus antiintellektuális nyavalyáit.
Ez a mindenkori belső vita volt a szerkesztés éltető ereje, s kicsapódott nem- csak a lap sokféleségében, hanem szocialista nemzetiségi funkciójának egyértelmű- ségében is.
De hozzátennék ehhez a vallomáshoz még valamit. Egy hivatásának tudatára ébredt folyóiratgárda mindig konkrétan számol közönségével, vagyis felméri, hogy kiknél mit akar elérni, s törekvéseiben végül is milyen a hatékonysága. A lapszer- kesztés munkaképletéhez az olvasók számbavétele és az olvasmányosság hatásfoka is beletartozik. Közép- és főiskolát végzettjeink tízezrei tartoznak (beleértve termé- szetesen az autodidakta erők számadatait is) a Korunk virtuális közönségéhez, s ez az állandóan hullámzó olvasótábor megtanulta, hogy ne szórakoztató kikapcsoló- dást, hanem a dolgokba való mélyebb beavatást, szocialista tudatművelést kapjon ettől a nehezebb, komolyabb, tudományosabb laptípustól. Ez azonban, úgy éreztem mindig: bent a szerkesztőségben arra kötelez, hogy stílusban, nyelvezetben, a mű- fajok arányos csoportosításában s a szétágazó anyag egymásbakötéseiben, időszerű súlypontalakítással, művészi rávilágításban és képzeletserkentésben egyaránt köz- érthetővé tegyük akár legsúlyosabb mondandónkat is. Az ú j folyam huszadik évébe érve, talán e téren is felmutathatok már eredmények. A kellő profilmegosztás más lapjainkkal várat ugyan még magára, de annyi kétségtelen, hogy a Korunknak hagyományainál fogva élszerepre kell vállalkoznia, anélkül, hogy a tömegfeladatok- tól távolodnék.
öreg vagyok már, hiszen jóval túléltem példaadó mesterem, Gaál Gábor élet- korát is, de nemcsak arra vagyok büszke, hogy már az első Korunk-járat népfronti kiszélesedésében és szerepvállalásában ott lehettem, hanem arra is, hogy ezt új viszonyok közt társaimmal együtt az ú j Korunk-folyamban folytathattam. Annak, aki kifelé megy, legnagyobb öröme, ha utána jobban, fejlettebben, megfelelőbben alakul mindaz, amiért hadakozott és dolgozott. Ügy gondolom, jóval tovább vittük azt, amit Dienes László elkezdett és Gaál Gábor kifejlesztett, s megnyugvással látom, hogy immár az is különb a Korunk életében, amit utódaim a szerkesztőségben a romániai magyarság javára alkotni tudnak.
2* 19
