RAFFAI SAROLTA
Asszonyok a virág utca négyben
ERZSÉBET
Könnyű, délutáni álmából felfrissülten ébred. Az elsötétített szobában hűvös félhomály, a lehúzott redőny lécei között keskeny pászmákban hatol be a fény. Az ablak nyugatra néz, most éppen a szemközti falat borítja á r - nyék, csak a tetőt csíkozza a nap finoman, már erőtlenül.
Előbb kezeit emeli föl lustán, ráérősen. Puháknak, ránctalanoknak t ű n - nek a gyenge világításban, azután arcát, nyakát simogatja még mindig fek- tében — jóleső érzés kipihentnek, csaknem fiatalosan feszesnek tudnia oly nagy körültekintéssel ápolt bőrét. A fiatalok erre még nem gondolnak, hiába figyelmezteti bármelyiket. Ám őt elég korán elhagyta a férje, ő idejében szemügyre vette tulajdon testét, megtanulta ápolni, hiszen ezenkívül egyebe sincsen.
Munkabírása. Mondjuk.
No meg a f i a . . . A tízéves Jánoska, akit a Nyugat-Németországból érkező tartásdíj miatt jólétben és biztonságban tudhat Anyáéknál még legalább négy esztendeig. Amíg általános iskolába jár. Falun él, jó levegőn, tiszta házban, egészséges környezetben az öreg-hegy túloldalán, ahol a kertben a zöldség, a gyümölcs megterem, ahol Anyáék baromfit, sertést tartanak, s ahol Jánoska úgy él, mint egy kis herceg. Maga sem tudja, milyen páratlan szerencséje van.
Mind a két nagyanyja dédelgeti, apja is, ő is ellátja játékkal, könyvvel, r u h a - neművel . . . s bizony előfordulhat, hogy ő meg egy szép napon gondol egyet, s hazaköltözik. Ha elfogadható munkalehetőségre lelne, már menne is.
Mert miben reménykedhet?
Városba vágyott annak idején. Tessék, megkapta. Gondolta, fiatal még, összehozhatja a jósors valakivel, jóravaló, tisztességes emberrel, no meg szak- mát is t a n u l h a t . . . A szakma megvolna, hanem bárkivel ismerkedett is meg, semmi sem sikerült. Nincsen szerencséje a férfiakhoz, kár lenne tagadni.
Nem volt az urával sem.
Milyen szépen, milyen egyetértésben éltek jó i d e i g . . . az utolsó napig.
Csak a rokonlátcgatás ütött ki balul. Ügy érezte magát a hazájától távol, mintha megdermedt volna. A férje meg a keresztanyjáék, az egy tőről valók között. Egyetlen szót sem értett a hosszú, hangos beszélgetésekből, az ott kint úgy-ahogy meghonosodott, de már megtollasodott családot idegennek érezte, a kinek-kinek pontosan szelt egy darab kenyeret, egy húsgombócot, egy főtt burgonyát, egy merőkanál szószt úgy fogadta a maga tányérjára, m i n t h a ala- mizsnát kapott volna. A személyenkint egyetlen a l m a . . . különös volt. Egé- szen szokatlan.
Amint a munka a gazdaságban. A kicsi gépek, az ismeretlen szerkezetek, a takarmányosládák szoros és szigorú egyformasága a hombárban, amelyet naponta portalanítottak... gondosabban takarították még a lakásuknál is talán. Az emeleti szobákban áporodott levegő, a mindig zárt ablakokon hófe- hér függöny, katonás rend a földszinti nappaliban, a konyhában is. Eleinte föllelkesült, a második hét végére már belefáradt a szeme az erőszakolt nagy
tisztaság és megbonthatatlan rend látásába. A mindig minden ugyanott, ugyan- úgy . . . Ma már nem is tudja, miért fázott tőle. De fázott.
Hogy azok az emberek megszokták-e a kinti életmódot, megszerették-e, föltalálták-e magukat igazán, soha nem tudja meg.
Sértetten és elkeseredetten hagyták itt az országot még 1948-ban. Soha, semmilyen politikai szervezet tagjai nem voltak, német származásuk ellenére magyar nemzetiségűeknek vallották magukat a hitleri időkben, azonban volt egy szép, háromszobás házuk — abban az időben falun ritkaság —, rendben tartott, nagy, téglából készült gazdasági épületeik, öt hold ú j telepítésűnek tekinthető szőlőjük Hegyalján, meg egy hold öregedő Tokajban. Húszkilós csomaggal vagcnírozták be őket. no meg erőszakkal, neki így mesélték. A lá- nyuk már odakint született, r a j t a kívül nem volt senkijük, míg a keresztfiukat ki nem bolondították.
Az az utazás kettesben próbaút volt: vele ugyan lehetne-e kezdeni vala- mit, ha úgy alakulna? Megméretett, könnyűnek találtatott.
Bálint másfélének, többet érőnek bizonyult. Bálint autószerelő, gyors, ügyes, munkabíró, törekvő. Még mindig belehasít a fájdalom, ha eszébe jut, mint mondta, rezzenéstelen pillantással nézve reá:
— Kiruccannék néhány napra, angyalom. Alkatrészekért.
S átölelte álnokul, szerelmesen.
No igen. Rokonlátogatásra, meghívólevéllel... egyedül. És persze mind- örökre. A fiát sem sajnálta itthagyni vajon? Vagy egyszer majd őt is elragad- ják? Ugyanígy?
Milyen gyanútlan v o l t . . . milyen bolond! Eszébe sem jutott, hogy minden asszonyt meg lehet unni e g y s z e r . . . hogy ma már olyan könnyű másikkal, s a megszokott életet újjal, kecsegtetőbbel felcserélni, akár egy kopott zakót.
Mert mit nyújthatott ő az urának? Amit egy tucatból tizenkettő, rá kel- lett döbbenjen, hiába. A felismerés és az abból táplálkozó elszánás juttatta idáig. Ma már ápoltabb, gondozottabb.. . majdnem szép. Jó munkaerő, tisztes- ségesen keres. Nem sokat, de a biztos háromezer-ötszáz már valami. S abból havonta egy ezrest félretesz. Erős szálú, sötétszőke haját maga gondozza, az arcpakolásokat itthon végzi e l . . . Mit meg nem tanul egy asszony, ha nagyon akarja! A ruháit megvarrja magának. Legelőször egy ügyes kis villanyvarró- gépért takarékoskodott. Az ő életében minden kiszámolt, megtervezett, más- képpen visszaszégyenkezhetett volna már régen a falujába. A vége így is az l e s z . . . de már nem kopott verébként. Meglehetős ruhatárral, kínnal kifejlesz- tett, nem is akármilyen kézügyességgel, rengeteg rafinált szabásmintával és egy varrógéppel.
És ha valami csoda nem történik vele, ez bizony hamarosan bekövetkezhet.
Csoda pedig nem történik, mert a férfiakkal egyáltalán nincsen szerencsé- je. Egy fikarcnyi se. Pedig valaha erősen eltökélte: férjhez megy újra. Miért is ne? Kikupálódott szépen, a külseje korához képest szinte irigylésreméltó.
Nem fél a munkától se, karja, lába izmos, teste rugalmas még, elvégre har- minchat éves mindössze. Kevéske sminket használ, de kitűnőt, nem kell az ő fehér-szőke-rózsaszín színeihez sok, kék szeme — valljuk meg, inkább szürke
—, de föléje finoman erezett, selyemfényű szemhéj borul — egyszóval még a szépífőszerekkel is takarékoskodhat. A parfümmel nem, azt megválogatja, s
anélkül, hogy használná, a kapun se teszi ki a lábát. Erre igen kényes.
Mert igaz, legfőbb érték az ember, maga-magának legyen az. A társada- lom számára csak akkor, ha se eltartani, se felvigyázni nem kell. Őt nem kelL A semmit érő kis szórakozásaiért keményen megdolgozik. Ha még az se lenne!
Sóhajtott, kikecmergett a takaró alól, kényelmesen sétált a fürdőszobáig, ott megállt, visszanézett. Három nő otthona. Harminc négyzetméter. Hálát adhat érte i s t e n n e k . . . no meg Manyikának. Az utóbbinak inkább.
Az ajtót magára zárta, s a nagy fehérségben odaállt a tükör elé. Ingét egyetlen mozdulattal engedte le, úgy nézegette magát néhány másodpercig.
Fürdősapkát húzott a fejére, s a zuhany alá lépett.
A víz jólesőn csiklandozta áttetsző fehér bőrét, a hátát, tomporát. Szappa- nos vízzel szerette végigsimítani magát, megemelni lassan olvadékonnyá lá- gyuló melleit, langyos zuhatag elé tartani gömbölyű vállát, még karcsú dere- kát, kerekded hasát, inkább izmos, mint puha csípőjét. Lábai hosszúak, véko- nyak, combja meglehetős. Csuklója vékony, oly finom rajzolatú, mintha valaki ilyen álomszépnek tervezte v o l n a . . . kezeire pedig különösen vigyáz. Senki abban a felsőruházati cikkek gyárában nem krémezi olyan gonddal a kezeit, mint ő. Egyszerű a titka: olcsó, koleszterines babakrémet használ, gyógyszer- tárit — a többi, drogériákban kapható készítmény bármilyen drága, bármilyen illatos, fittyfenét se ér.
Ez is ritka tudomány, amit jobbára idősebb, ritkán föllelhető, tiszta szívű, jószándékú asszonyoktól lehet csak megtanulni. Az asszonyokkal világéletében szerencséje volt. Ki tudja, miért? Bizalomért bizalom, segítségért, jótanácsért figyelmes viszonzás. Különleges recepteket cserélni, egymásnak egy-egy szok- nyát, mellényt megvarrni a férj kopott nadrágjából-zakójából, a kamasz fiú kinőtt öltönyéből, kabátjából — sokat ér az. Olykor még a maradék anyaggal is megkínálták érte. Mellénykét különösen könnyű összehozni a falatnyi finom szövetekből, legfeljebb harminc centiméter pótlást vásárol hozzá, akinek ízlése van. No meg kézügyessége. A felöltők selyembéléséből olyan alsószoknyákat lehet varázsolni, mint az álom. Ó, hiszen a jég hátán is életben marad bárki, ha egy kicsit é l e l m e s . . . ha dolgozni szeret, ha képzelőereje van.
Ledörzsölte magát jó alaposan, vékonyan bekrémezte egész testét, a h a j l a - tokba sóhajtásnyi rétegben kamillás hintőport szórt, puha vattával letörölgette azután. Olyan jó, friss, egészséges illata lett mindjárt, akár egy csecsemőnek.
Még mindig tud örülni tulajdon á p o l t s á g á n a k . . . nem különös? Más talán régen beleunt volna ennyi év hiábavaló próbálkozása után. Neki csak mosta- nában jut eszébe néha: kinek, minek szépítkezik? Mi végre?
Megszokta. Tisztátalannak érezné magát nélküle.
Ha fáradtabb lesz, ö r e g e b b . . . ezt már nem veszíti el. Az erre való igé- nyét soha. Amíg az életkedve el nem illan, mint az elnyílott virágok illata.
Jobb nem töprengeni, amíg elkerülhető. Nem gondolkozni jövőn, eljöven- dőn, amíg ezek a gondolatok tovahessenthetők. Mert ki időt n y e r . . . kutya fülét. Azt nyer. Él belé a vakvilágba, s már azzal sem hitegetheti magát, hogy a fiáért. Kéthetente meglátogatja u g y a n . . . sokszor azon töpreng: minek?
A gyerek a pajtásaitól szakad el, hogy az anyja megölelgesse, becézhesse, hol- ott becézgetésre semmi szüksége már. Hogy kifaggassa: hogy megy a tanulás?
Ám a fiú duzzog: kint várják a társai, vagy nélküle játszanak tovább, külön- ben is mindig kitűnő tanuló volt, de legalább jeles. Nagyanyjánál mindene megvan, miért hiányozna neki éppen ő?
A nyári szünet persze m á s . . . amíg az ő szabadsága tart. Akkor is legin- kább az utazás, a sok ú j látnivaló érdekli Jánoskát, hasztalan tagadni. Nem ő.
Talán, ha otthonról soha el nem jött volna . . .
De akkor még reménykedett. S a falubeliek sajnálkozását, vagy Bálint rokonságának kárörvendő pillantásait vajon miként viselte volna el? No meg
az ember, mégha csenevész asszony is, amilyen akkor ő volt, maga-magának legalább annyit bizonyíthasson: megáll a saját lábán, ha kell. Még kivirágozni is képes . . . mert ő kivirágzott. Vak lenne, ha nem látná.
Magára kapta a tegnap mosott-keményített, ropogós, tiszta otthonkáját, magasra emelte a fejét, úgy ment vissza a szobába.
Heverőjét a nagykockás pléddel leterítette szépen, összehúzott szemmel nézegette a szobát. Hogy hárman lakják, ezt a fekhelyek száma első pillantás- r a elárulja. A háromajtós szekrény szerencsére elfér a nagy előszobában, itt nincsen zsúfoltság, mindegyiküknek jut olvasólámpa, egy-egy fotel, virágáll- vány díszlik a széles ablak melletti sarokban. Űj a függöny, habos-fehér, a lábuk alatt puha műperzsa, a falakon faliszőnyeg, a kisasztalon vázában virág, naponta cserélhetik frissre a kert kincseiből. Jól megvan ő itt a fiatal lány- kákkal. Takarítja a szobát, Nellié a fürdőszoba, Dórikáé a fűtés. Cserépkályha, fafűtéssel. Hála istennek, alig szemetel.
S mindezt fejenkint havi ötszázért, szinte ingyen kapják. A szegény kis özvegyasszony valóban csak az OTP-részletek törlesztését keresi meg rajtuk, egy fillérrel sem többet. Olykor a konyhát is h a s z n á l h a t j á k . . . ott a kulcs a hátulsó bejárat tornácán, ám ők a háziasszony távollétében sohasem nyitnak be oda.
Szép ház e z . . . nagy, három lakószobás. Az övékkel szomszédos helyiség szintén az utcára néz, ugyanilyen méretű, nappalinak berendezett, lakatlan.
Ha valamelyiküknek jelesebb vendége jön, akár oda is bevezetheti. Hátul a harmadik tágas helyiség ablaka az udvarra nyílik. Következik a veranda, ab- ból egy parányi előszobába, kamrába, a második fürdőszobába, no meg a ha- talmas konyhába lehet jutni. Két családnak épült, letagadni sem lehetne, bár Manyika, szegény, soha nem beszél róla.
Nem beszél semmiről.
Eltűnik, megjelenik, akár az árnyék.
Hazafelé jövet rátámaszkodik a kerékpár kormányára, beóvakodik az utcaajtón, mintha idegen lenne itt, mintha folyton rettegne valakitől. Nem itt idegen pedig, hanem a világban. Szomorú, szürke szemei mindig borongó- sak, szépívű szemöldöke folyton meg-megremeg, gesztenyebarna hajában itt- ott már ősz szálak. Keskeny arca sápadt, még a napsütötte, aranyos zománc alatt is, pedig finom rajzolatú az, jó a csontozata — ha egy parányit vigyázna magára, mutatós maradhatna haláláig.
Manyika azonban ezzel sem törődik.
Mindig frissen mosdott, üde, mos, vasal, takarít, rendezkedik, gondozza a kertet, a megszámlálhatatlan sokféle v i r á g o t . . . karja, lába izmos, mégis ár- nyéknak tűnik a nyár féktelen ragyogásában, a tél fehérségében. Feketéllő folt a színpompás virágágyak között, hiszen folyton fekete, szürke, fekete-fehér mintás ruhát v i s e l . . . az öreg mámik sem kedvelik ezeket a szolid, szomorú színeket ma már. Az az idő régen elmúlt. Amióta minden, vagy csaknem minden asszony kenyérkereső, a valaha kötelező egy esztendőt sem gyászolja végig senki. A fekete épp olyan kényes szín, mint a fehér, a porszem is meg- látszik rajta. Különben ki tudja, miféle okból változik meg lassan m i n d e n . . . hiszen még az ember is!
Az egykori szokásokra ő sem igen emlékszik már, csak ha olvas, vagy a televízióban hall felőlük, rémlik: ebben nőtt fel, s lám, milyenné, mivé lett azóta!
Háziasszonyuk azonban itt, a modern, ú j házak során, a Virág utcában,
mintha a talán sosem volt, ősi törvényekhez tartaná magát. Élve temetkezik el. Még moziba sem tudja elcsalogatni — hányszor próbálta m á r ! Halovány ciklámenszínű, puha sállal lepte meg múlt karácsonykor, azt sem viseli. Erő- szakoskodni nem akar. Pedig beszélgetni oly jólesne néha, elvégre ő maga is annyira t á r s t a l a n . . . de miről? Megvan a véleménye a világról, amelyben él, az egész nyomorult emberi l é t r ő l . . . töprengeni felőle még csak-csak, á m tudja, bolondságot nem szólna, ha azokat megfogalmazni szóban is képes len- ne. De hibátlanul.
Hanem az ő bölcsességére senki sem kiváncsi.
A lányok, akikkel a szobát megosztja, még csitrik, már hozzá képest, ugye.
A nyelvüket sem igen érti. Hogyan cseréljen gondolatot velük? Nem érdekli azokat most még semmi. Fiatalok, tapasztalatlanok... s olyan szerencsétlenek.
Sejtelmük sincs arról, hogy minden elvesztegetett nap elvesztegetett lehetőség talán, hogy a jószerencsének, ismeretségnek, a jövőnek elébe kell menni.
Fiatalon.
Manyika bizonnyal megértené ezt is, hanem elzárkózik, üzlet, kert, lakás, temető. Ennyi az élete.
Ma megint késik. A lehúzott, vagy félig lehúzott redőny mögött kiszolgál még néhány késői vásárlót, odaszokott ismerőst, erőszakos háziasszonyt. Mert a nők, ha vásárolni mennek, levetkőzik az otthoni s a munkahelyi kényszerű fegyelmet, olykor még emberi méltóságukat is. Tolakodnak, udvariatlanok, válogatnak a válogatásra alig, vagy csak ritkán érdemes áruban — s m á r úgy érzik, övék a világ. No, a világból mindössze ennyi. Ám ezen az á r o n . . . no, mindegy. Ennyi az övék. Tagadhatatlan.
Meg a minden esti vacsorakészítés, szennyes edények, szennyes r u h á k , a mocskos lakás takarítása újra és újra, a gyerekekkel való törődés, úgy is, mint oktatásügyi szolgáltatások az idegkimerülésig, elvégre a gyerek a jövendő nemzedék jeles tagjává kell légyen e g y k o r o n . . . Munkahelyen a hajtás, m e r t a sok vesződséggel járó, a nagy szorgalmat és odaadást igénylő m u n k á t a férfitársadalom szívesen engedi át asszonyainak, övék továbbá a 10-20 filléres óradíjemelésen való huzakodás, a nyertes elleni gyűlölködés öröme és keserve
— a kicsinyességekkel megkeserített élet.
Legújabban a befőzés újra feltámadt boldogsága.
Lassan a bányászfeleségek se tudják megfizetni a konzervárut, pedig övék itt, ezen a tájon a világ, no meg a folytonos rettegés. Nem cserélne egyi- kükkel sem.
Igazság szerint senkivel sem cserélne. Majd elkormányozgatja a maga életét v a l a m i k é p p . . . Amire nem érdemes, arra nem gondol.
Nem emészti a szivét a fia miatt sem. Ha jól tanul, továbbtanul, hiszen ő évek óta a jövendő költségekre gyűjtöget. De szakmát, célt v á l a s z t a n i . . . abban ő már segíteni nem tud. Jó lenne, bizony jól jönne egy vele érző, ko- moly férfi t a n á c s a . . . jó lenne a felelősséget megosztani valakivel.
Ha elgondolja, a mérnök sem keres többet a szakmunkásnál. Ki tud eb- ben eligazodni? A tanár se lát több pénzt a keze alól éppen csak kikerült némely tanítványánál, még a traktorra került fiúnál se. Egyszerű asszony ő, tanácstalan egészen.
Legalább Manyikával tudna szót é r t e n i . . . de már a fia gondjával nincs szíve megterhelni azt, aki tulajdon gyermekét oly tragikusan vesztette el.
S ma megint későn jön haza.
Pedig szeretett volna meleg szendvicset készíteni a g r i l l s ü t ő b e n . . . kérdés,
lesz-e belőle valami. Tíz deka párizsit, friss vajat, vékony szelet sajtot vásá- r o l t . . . ritkán engedi meg magának. A kenyere tegnapi. Arra számított, a rácson felmelegszik, megpuhul az, készít annyit, hogy a háziasszonyt is meg- kínálja, ne érezze adósának magát. Azonban, ha így kell elrágcsálnia... el- megy tőle a kedve egészen. Ha legalább egyetlen zöldpaprikája l e n n e . . . ha- nem az sincs. Mindenre nem telik, hiába. Tartalmas vacsorát akart: íme.
Kicsi húst, kicsi vajat, kicsi s a j t o t . . . üres gyomorral találkára nem mehet.
Ki tudja, hátha innia kell majd valamit? A gyümölcs vagy zöldség ahhoz ke- vés alapozásnak, hogy jól merje érezni m a g á t . . . Egy pohár sörtől is megfáj- dul a gyomra, a feje. Mégis adódhat olyan helyzet, amikor azt visszautasítani lehetetlen. Az első a l k a l o m . . . azon múlik minden. S rendszerint már akkor elromlik minden.
A kisajtó megnyikordult. Végre. Végre.
Már a keze is reszket az idegességtől. Hát érdemes volt ennyire szoronga- nia? De hát ő mindig i l y e n . . . minden aggasztja, folyton tele lebírhatatlan feszültséggel. Talán a sok kudarc miatt. S talán mások is m e g é r z i k . . . fölfede- zik egy-kettőre.
Ezért nem jön össze olyan könnyen, olyan igazán senkivel? Majd szétpat- tannak még a hajszálerei is a nagy vágyakozásban. Semmi más, csak ez sike- rüljön. Csak ezzel sikerüljön! Hányszor akarta m á r . . .
Annyi ostobaságot hallani a rádióban, meg a munkatársaktól is, különösen a n ő k t ő l . . . még olyasmit is, hogy minden ember bocsát ki magából valami- féle vibrálást, vagy elektromosságot, vagy mi a jó f e n é t . . . s az sok mindent elárul róla szavak nélkül akár. Arra azután felfigyel a másik fél. Ráérez. De hiszen, ha így van, ott tartunk, ahol az erdei v a d a k . . . Szívesebben hinné, hogy mesebeszéd az egész.
Azóta ilyen zaklatott ő, amióta egyedül él. Minden tettében bizonytalan, hát minden cselekvését, de tán még a mozdulatait is kiszámítja jóelőre, minden kiejtendő szavát háromszor megrágja. Hol a régi Virrasztó Erzsébet? A jelen- téktelen, gyanútlan, mégis vidám és szabad, hova tűnt?
Szép se volt, csinoska se, csak éppen boldog. De legalább hitte, hogy az.
Hasztalan tudja, hogy sokkal mutatósabb, ápoltabb, műveltebb, mint an- nak idején. Ha Bálint visszatérne, rá sem ismerne tán. Valami hiányzik belőle mégis, azóta is. Valami pótolhatatlan.
Most itt álldogál, bizonytalankodik, indulna, s marad. Vár. Nehezen szánja rá magát, hogy bekopogjon abba az idegen konyhába, hogy szívességet kérjen, elvégre meglett asszony,, ideje lenne, hogy saját konyha, saját háztartás felett rendelkezzék... Ha otthon marad anyáéknál a parasztházban, parasztgazda- ságban, amely a szövetkezet megalakulása óta nem önálló gazdaság már, se ez, se az, leginkább a hivatalos munkaidőt megfejelni alkalmas kert és háztáji föld, kopott, régi kéziszerszámokkal, ahol mindig kevés a zsák, rongyos a vesszőkosár, ahol ú j készséget vásárolni szinte céltalan, ahol anyja és apja a kiszikkadásig, eltikkadásig dolgozik, mert ezt látták, ezt tanulták, ezt tette minden ő s ü k . . . Meglehet, ott ő is jobban feltalálta volna magát.
Nem érdemes ezen töprengeni már.
Kicsit várt még, azután mégis hátrakullogott, kopogott, s nagyot nyelt, mielőtt kérő szóra nyitotta volna a száját. Nézte a három vékonyra szelt ke- nyeret a vörösen izzó szálak alatt, amint a szélük barnult, amint a sajt sárgán kezdett olvadni a párizsi melegrózsaszín holdjain. Hallotta, hogy Manyika mosakszik, átöltözik, saját fürdőszobájában tesz-vesz...
Egyszer, egy szép estén majd leülnek egymással szemben, nyitott szívvel, társat sóvárgó l é l e k k e l . . . türelem. Mindennek eljön az ideje. Ök is vigaszra lelhetnek talán.
A háziasszony előkerült, halványan, mesterkélten mosolygott, forró vizet engedett a csapból a teáskannába, meggyújtotta alatta a gázt. A sokszirmú fény pirosan, m a j d hidegkéken remegett a konyha fehér-barna színein tükröződve.
— Milyen teát inna szívesen, Erzsébet? — fordult hozzá.
ő meglepődött.
— Én szerettem volna meghívni m a g á t . . .
— Jobbat tudok: egymást vendégeljük meg. Darjiling? Earl Gray? Me- lyiket választja? — Kivárt. — Vagy inkább a grúz teát kedveli?
Vállat vont.
— Sose volt olyan jó dolgom, hogy válogathattam volna.
— Egyszóval rám bízza.
Egy csésze tea. Istenem. Paprika, paradicsom. Ülnek egymással szemben.
A meleg szendvics kenyere puha is, ropogós i s . . . Milyen kevés kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Hogy ünnepnek tekintse a fárasztó, eddig semmit érő, jelentéktelen hétköznapot.
— Jó magára nézni — mondta Manyika elpilledtem
— Feküdtem délután.
A másik elmosolyodott.
— Örüljön neki, ha képes rá. Nagy ajándéka a sorsnak, ha legalább pihen- ni tud. Főként napközben! — A sóvárgás a hangjában mintha parányi hajszál- repedésről árulkodott volna. — V a l a m i k o r . . . — hirtelen hallgatott e l . . . — Nem fontos.
— Csak meg kell próbálnia egyszer. Szombaton, vasárnap? — biztatta volna, hanem arca, tudta jól, inkább szánalmat, mint derűt sugároz. — Én Manyika helyében . . . valamit mégis kitalálnék.
— Az én helyemben? S mit?
Hallgattak, ő nem mert a másikra nézni, teáját kavargatta csendesen.
— Annyi szép eszme van a világon — erősködött bizonytalanul. — Most valóban nem t u d o m . . . de bizonyára sok minden jót lehetne tenni.
Manyika megveregette asztalon nyugvó k a r j á t kedvesen. ,
— Eszme?
— V a l a m i . . . valami jó ügy. Tiszta ügy — mondta zavartan.
A másik egyszerre igen egyenesen ült.
— Amiért elpusztulni is érdemes? Már h a bizonyítani kell valamit. Ügy értem.
— Ha arra gondolok, mennyiféle gyűjtést rendeznek — h a d a r t a sebesen, aztán hirtelen elhallgatott.
— Gyűjtést!
— Gyermekfalu, gyermekváros . . . az é h e z ő k . . . Mit tudom én!
— Úgy gondolja, jótékonykodjam?
Nevetséges vagyok — gondolta. — Mert most éppen nem rágtam meg jó előre minden szavamat, és éppen most n e m . . . Ilyen ostoba válasz, ilyen os- toba biztatás! Azt persze mégúgy sem mondhattam, hogy minden seb beforr, idő kérdése, s majd azután minden másképpen lesz, mert ez sem igaz.
— Jaj, Manyikám — mondta csüggedten —, hiszen, jól tudom, nincs miből.
. Az özvegy szelíden nézte őt. Megértés, együttérzés volt a tekintetében és mélységes fájdalom.
— Én meg úgy gondoltam, ha azokhoz vagyok jó, akikkel nap mint nap találkozom, a vevőkkel, m a g u k k a l . . . akkor cselekszem helyesen. — Sóhajtott.
— J ó t é k o n y s á g . . . Az államok ügye, a kormányoké, az intézményeké. Oda és annyit juttassanak, ahova kell, amennyit bírnak. Nem az én dolgom. É n . . . azt h i s z e m . . . még mindig örülök, ha egy-egy elégedett arcot látok, egy-egy hirtelen kinyíló mosolyt. B á r . . . ebben is van önzés. Ebben a szemléletben.
Hanem ezt mindhalálig fölvállalom — derült fel most már őszintén.
— De hiszen igaza van!
— Nem bizonyos. De az én véleményem már csak az, amilyen gazdag ez a világ, szégyenletes a gyűjtés, a jótékonykodásra buzdítás, a . . . kéregetés.
Nem erről volt szó annak idején. Maga fiatalabb, honnan is tudhatná? De ne-, k e m . . . remegni kezd a gyomrom, ha eszembe iut, hányszor, mi módon csú- foltattunk meg.
— De.Manyika! Magát? Magát ki csúfolná?
A másik a fejét ingatta.
— A hitükben, Erzsébet. Azaz: másról beszéltem. Felejtse el. A hitünk, a h i t ü n k . . . — nevetett.
— Mégis. Érteni szeretném.
— Eh! Az Énekesek valamennyien mozgalmi emberek voltak. Elkötele- zettek . . . ahogy mondani szokták. — Eltűnődött. — Ha visszatekintek, be kell látnom, mindegy lett volna egészen. — Messzire nézett, hirtelen ocsúdott. — Hanem maga olyan félénken kopogott be h o z z á m . . . pedig szívesen látom. Ha kell valami, vegye el, használja. Annyi edény van itt, annyi evőeszköz, annyi m i n d e n . . . — s a szeme hirtelen kifejezéstelenné, arca zárttá vált.
ő pedig megsimogatta az özvegy leesett vállát, a csészéket, tányérokat sebtében elmosogatta, s menekült.
Majd máskor hosszabban beszélgetnek. Majd egyszer. Hiszen előbb-utóbb kinyílik ez a szerencsétlen ő e l ő t t e . . . mert valakire láthatóan igen nagy szük- sége lenne most már. Leginkább egy idegenre mégis. Mert a régi i s m e r ő s ö k . . . tudja isten. Azokkal egyetlen hajótörött sem szembesül szívesen, azok előtt ne- hezen tárulkozik. Mint ahogyan ő sem.
Szomorú dolog ez nagyon.
Humánum! Hol van? Merre lehet föltalálni? A mindennapokban ember embernek farkasa. Az élet pedig a hétköznapokból építkezik, az övé is, máso- ké is. A napok önfeledten, természetesen ismételnék meg önmagukat, ha el nem rontaná szépségüket, s mindazt, amit kínálni tudnak, az ember. Mármint a legfőbb érték, természetesen.
Ördög vigye. Miért is menekült?
Mert sírni látta volna . . . azért.
Mégis. Ahogyan ő kihátrált abból a konyhából! Mintha attól tartott vol- na, magába szippantja, el nem engedi a közeledő alkonyattal születendő meg- hittség, az otthonosság érzése, a tiszta, fűszeres illatoktól gazdag h e l y i s é g . . .
— Értem — hebegte búcsúzóul. — Higgye el, Manyika, megértem én.
Dehogy értette. Megszállottság-elkötelezettség. Elkötelezettség-megszállott- ság. Mit ért ő ehhez? Mennyit? Mifélék lehetnek azok az Énekesek? Talán szívvel-lélekkel szolgáltak, s nem elsősorban pénzért. Hitből? Meggyőződésből?
Nemcsak magukért, másokért is? Ha igen, amint az eleven példa bizonyítja, megcsalatkoznak az ilyenek is. Később már nem a hit, de a dac t a r t j a meg
felettük az égboltot, rájuk ne szakadjon. Az azért se, vagy azért is. A többi önáltatás.
Manyika, a megismerhetetlen. Pedig ugyanolyan kiégett, akár ő. A k á r Virrasztó Erzsébet, aki aránylag igen-igen fiatalon, huszonévesen tanulgatta ugyanezt a módit, ha hívő sohasem is volt olyan igazán. S akinek, valljuk meg őszintén, ilyen fájdalma, ilyen vesztesége sem volt soha.
Mégis nehezen bírja a másokét fölvállalni — lám.
— Értem — hazudta irgalmasan.
Talán valóban megérti. Lassan . . . de nem ezen az estén.
Ma ismét a tükör elé áll, ismét tégelyekhez, púderhez, arcfestékhez folya- modik. Ma ismét gonddal öltözik, a megszokottnál alaposabban mos fogat, á m a szokásosnál kevesebb parfümöt használ. Ahány férfi, annyiféle ízlés, igény, ám csak kétféle szándék. Komoly vagy komolytalan, középút nincs. Ezt meg ő tudja mindenkinél jobban. Elégszer próbálta már.
Ledől egy kicsit a nyitott ablaknál, mélyeket lélegzik, nem gondol semmi- re, ami fáj. Se más bajára, se a magáéra. Nyugodt akar lenni. Vonzó, üde, kívánatos.
Elvégre ma este randevúra megy.
