Paul Poupard
Bevezetés a katolikus hitbe
mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza – állományában.
Bővebb felvilágosításért és a könyvtárral kapcsolatos legfrissebb hírekért látogassa meg a http://www.ppek.hu internetes címet.
Impresszum
Paul Poupard
Bevezetés a katolikus hitbe Fordítás alapjául szolgáló mű:
Initiation à la foi catholique 1969, Librairie Arthéme Fayard
Fordította:
dr. Kemény Lajos
Nihil obstat
Paris le 8 janvier 1969.
M. Brissaud
Imprimatur
Paris le 11 janvier 1969.
E. Berrvaré
____________________
A könyv elektronikus változata
Ez a publikáció az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1980-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában az ISBN 963 360 115 0 azonosítóval. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült.
Tartalomjegyzék
Impresszum ... 2
Tartalomjegyzék ... 3
Előszó ... 5
VI. Pál pápa fölhívása: „Legyetek értelmes módon keresztények” ... 6
Bevezetés: A keresztény ember hite ... 7
1. Az emberre jellemző kérdésfeltevések ... 7
2. A keresztény ember hite ... 7
3. A hit öröme ... 7
4. Az isteni titok ... 8
5. Krisztus nyomában... 8
I. Hitből fakadó látásmód ... 10
6. A hit ... 10
7. Jézus Krisztus... 10
8. A mindig élő ... 11
9. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek ... 11
10. Az Isten élete... 12
11. A teremtés ... 12
12. Az ember ... 13
13. A bűn ... 13
14. A megváltás ... 13
15. Jézus titka ... 14
16. Az örömhír meghirdetése ... 14
17. Az Egyház ... 14
18. A pápa és a püspökök ... 15
19. A papok ... 15
20. A laikusok ... 16
21. A szerzetesek ... 16
22. Útban az örökkévalóság felé ... 17
23. Az örök élet ... 17
24. Az élet tétje ... 17
25. Karácsonytól húsvétig ... 18
26. Az ember végtelensége ... 18
II. A hitből fakadó élet ... 20
27. Az Isten jelen valóvá lesz a keresztényben ... 20
28. A szentségek ... 20
29. Kapcsolatok Krisztussal ... 20
30. Kapcsolatok az Egyházzal ... 21
31. Az Eucharisztia ... 22
32. Élet és hit... 22
33. Az Isten akarata... 22
34. A tételes törvény ... 23
35. A keresztény ember lelki küzdelme ... 23
36. Minden ember Isten gyermeke ... 23
37. Az Egyház missziós tevékenysége... 24
38. Ökumenizmus ... 24
39. A világiak apostolkodása ... 25
40. Az egyetemes Szeretet útjai ... 25
41. Teljes emberség ... 26
42. Szívbeli megtérés ... 26
43. Megváltó szenvedés ... 27
44. Reménység ... 27
45. Az imádság... 27
46. Az Egyház szeretete ... 28
47. Mária ... 28
Befejezés ... 29
48. A hit haladása ... 29
VI. Pál pápa imája a hitért... 30
Előszó
Ez a kis könyv nem szolgál semmi újdonsággal. Számos kérdés megválaszolására íródott a Hitnek szentelt évben, amelyet a Szentatya, VI. Pál pápa meghosszabbított a II. Vatikáni egyetemes Zsinatot követően.
Auguste Valensin atya írt nem sokkal előbb „Katolikus Bevezetés” címmel egy könyvet, amely a keresztény tanítás rövid foglalata, s az a célja, hogy a művelt felnőttet vezesse be az Egyházban betöltendő feladatkörbe. (Hirondelle Kiadó, Párizs, 1950. 24 oldal.) Újabban a
„Nemkeresztények Titkársága” jelentetett meg egy másik kiadványt ezen a címen: „A bennünk levő reménység.” Ez is a katolikus hit rövid előterjesztése azok számára, akik nem
keresztények. (Vatikáni Polyglotta kiadás, 1967. 38 oldal.) Ezen előző kiadványokhoz –
melyeknek igen széleskörű volt a hatásuk, mint pl. a „Körkép a Hitvallásról”', amely a felnőttek részére írt katekizmus, s szerzője Gabriel-Marie Garonne, az időtájt toulousi bíboros-érsek, (Desclée Kiadó Párizs, 1958. 118 oldal) és újabb műve: „Mit kell hinni?” (ugyanaz a kiadó, 1967. 296 oldal) – csatlakozik ez az általunk közrebocsátott könyv, egyszerű formában és minden megkeresztelt számára mintegy vázlatként, hogy segítségükre legyen hitünk alaposabb megismerésében, hogy helyesebben élhessenek és örömük legyen abban, hogy tanúságot tehetnek minden jó akaratú ember előtt.
A későbbiek bizonyítják, hogy a könyv lapjai következetesen a Szentírásra és a legutóbbi Egyetemes Zsinatra hivatkoznak.
A legtermészetesebb, hogy munkánk befejezéseképpen VI. Pál pápa imáját közöljük fordításban, s együtt szeretnénk imádkozni a hitért Krisztus földi helytartójával. Az első keresztényeknek Szent Péter ezt javasolta: „Legyetek mindig készen, hogy megfeleljetek azoknak, akik a bennetek levő reménység okáról kérdeznek titeket.”1 Az Isten által adott mában Péter utódja a pápa, VI. Pál, az Úr nevében2 ajánlja mindnyájunknak ugyanezt az imát, hogy
„az egész világot járja át a szeretet és a hit lángja, amely minden jóakarata embert magához ölel”3. Ez az a tanúságtétel, amelyet ez a kis könyvecske a maga részéről nyújtani akar.
Róma, 1969. Vízkeresztje.4
1 1Pt 3,15. Így idézzük majd a Szentírást. Az első szám mindig a levél számát, a második pedig a fejezetet és a verset jelöli, ahol az idézet található.
2 Ez VI. Pál jelmondata, amelyet pápaságának idejére választott magának.
3 VI. Pál első üzenete, 1963. június 22-én, megválasztásának másnapján.
4 Számomra ez a legpraktikusabb hely, hogy megköszönjem a lelkipásztoroknak, teológusoknak, nővéreknek és laikusoknak, hogy könyvemet elolvasták és hasznos megjegyzéseiket hozzáfűzték. Baráti hálámat fejezem ki Abbé René Séjourné-nak, testvéri közreműködéséért. – A fordító köszönetet mond a szerzőnek, Paul Popuard
püspöknek, aki irányította párizsi tanulmányait és aki készséggel hozzájárult ahhoz, hogy könyvét magyar nyelvre fordíthassa.
VI. Pál pápa fölhívása:
„Legyetek értelmes módon keresztények”
„Azt mondom nektek az Úr nevében, keressétek a módját annak, hogy értelmesen legyetek keresztények, készen állva arra, hogy mindent megértsetek… Keressétek az Isten szavának értelmét a vallásos oktatások keretében, kutassátok a földi lét és az élet tudományát, amely az örökkévalóságra őriz meg bennünket. Fiaim, szomjazzátok a hitoktatást. Valójában legyetek képesek arra, hogy lelketek igényének eleget tegyetek, nemcsak néhány olyan katekizmusi felelettel, amely egy rövid oktatáson vagy vizsgán elegendő. Vágyakozzatok az igazságra, amely Istennel hoz benneteket kapcsolatba, aki az Út, az Igazság és az Élet; aki megmutatja rendeltetésünket, valamint korunk és társadalmunk értékeit is. Legyetek értelmes módon keresztények… Egyesek görcsösen a múltba kapaszkodnak, mások mindent meg akarnak újítani… Legyen kritikai érzékünk, tudjunk különbséget tenni a valódi és az álértékek között, tudjunk hívő emberekké válni, akik életüket teszik erre a választásra, akik ünnepélyesen és visszavonhatatlanul jelentik ki: ezt az utat választottam: hiszek. Biztos vagyok benne, hogy Krisztus szavára építve, amelynek az Egyház a biztosítéka és a tanítója, nem csalatkozom.
Szabadítsuk meg az Egyházat mindattól, ami elavult, és dolgozzunk azon, hogy érintetlenül őrizze meg lényegét, s mindazt a termékenységet, amelyben oly gazdag és olyannyira
bővelkedik. Ez a megújulás órája. Újuljatok meg, ahogy Szent Pál mondja, lélekben. Újítsátok meg szokásaitokat, erkölcsi életeteket. Törekedjetek arra, hogy vallásosságtok külsőleg is hiteles legyen és ebben a vonatkozásban éppen az ifjúság válhatik tanúságtevővé, midőn eléje megyünk kívánságaiknak és jogos igényeiknek.
Arról van szó, hogy ismerjük meg az igazságot és feleljünk meg feladatunknak. Ez minden tökéletesség teljessége, amely egészen biztosan jelzi a szív igényeit és legfőképpen hűségesen válaszol Krisztus üzenetére.
Ha igazán így tudunk cselekedni, az az élet, amely körülöttünk folyik, a modern társadalom nyüzsgése, azok a gyötrődések és félelmek, melyek gondterheltté teszik napjainkat – a háború, az atombomba, a holnap bizonytalansága, hogy talán nem élünk tovább stb. – mind eltűnnek, mert az Úr szava elhatol hozzánk, győzelmesen hirdetve a megváltás tényét, amit a Pápa is megismétel: „Ne féljetek! Ne éljetek szorongások között. A kereszténység nem élhet félelemmel a szívében. Gyorsan halad előre és szeretettel, mi több, hittel, reménnyel és szeretettel osztja szét kincseit mindenhol.”5
5 VI. Pál pápa szavai az Albanói egyházmegye híveihez, 1968. szeptember 3-án.
Bevezetés: A keresztény ember hite
1. Az emberre jellemző kérdésfeltevések
Minden férfi és nő keresi az elméleti és a gyakorlati választ az emberi lét rejtelmeire, legalábbis azokra a problémákra, melyek személyes létére, és az őt körülvevő világra vonatkoznak. Mi az élet értelme és célja? Hogyan érhető el a valódi boldogság? Miért van a rossz és mi a szenvedés értelme? Mi válthatja meg az embert és az emberiséget ma és a jövőben? Van-e valami a halálon túl? Végeredményben mi az ember? Mit jelent az emberi lét és a történelem misztériuma? És ha létezik egy felsőbb lény – akit a hívők Istennek neveznek – mit tudhatunk róla, mi az Isten igazsága és mi igaz az emberről?
2. A keresztény ember hite
A keresztény nem menekülhet el ezen kérdések elől, csakúgy mint a mindennappal
együttjáró gondoktól sem. Mi az mégis, ami megkülönbözteti a többi embertől? Valami nagyon fontos, rendkívüli és soha nem hallott dolog, ami egészen megmozgatja életét, gyökeresen átalakítva azt. Ő ugyanis hisz az élő Istenben, aki Jézus Krisztusban mutatta meg neki önmagát.
Jézus Krisztusban tudja magáról, hogy személyében, önmagáért és mindörökre szeretett lény. A keresztény hitnek ez az alapvető állítása: az Isten önmagát Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki.
Jézus Krisztus valóságos ember, aki megjelent az emberi történelemben Augustus római császár uralkodása idején. Jézus Krisztus ugyanakkor élő és igaz Isten is. Benne – s ez az emberi elme számára balgaságnak tűnik – az Isten emberré lesz – megtestesül –, hogy az ember, elszakadva a bűntől, részese legyen az örök Isten életének, amely a Szeretet élete. Az ember, aki összes testvérével arra van hívatva, hogy Isten gyermeke legyen, felfedezi magáról, hogy az egész emberiséggel közösséget kell vállalnia, hogy megvalósuljon egy csodálatos elképzelés. Az élete átalakul, ez a jóhír, görögül euangelion = evangélium6, amelyet Jézus Krisztus hozott. Ahogy Szent Ágoston mondja: „Krisztus főként azért jött, hogy az ember megtudja, hogy mennyire szereti őt az Isten.”7
3. A hit öröme
Így válik érthetővé, hogy a keresztény számára a hit öröme a szeretetnek ebben a megnyilvánulásában annyit jelent, hogy teljes bizalommal hagyatkozik az Istenre, aki azt akarja, hogy „Mi Atyánknak”8 hívjuk és hogy az ember a földön abban munkálkodjék, ami
6 Azt a könyvet is evangéliumnak nevezzük, amely ezt a jóhírt tartalmazza. Négy van belőle: az elsőt Szent Máté írta, a vámos, a Jézus által választott 12 apostolból álló testület egyik tagja. A másodikat Szent Márk, Szent Pál és Szent Péter tanítványa; a harmadikat Szent Lukács, pogány származású orvos és Pál útitársa. Közöttük olyan sok hasonlóság van, hogy szövegeiket olykor párhuzamos oszlopokban hozzák, ezeket egy szempillantással
átolvashatjuk, s ezért hívjuk őket szinoptikusoknak. (Vö. La Synopse des quatre Évangiles en français, az
Apokriphok és az Atyák összevetésével. P. Benoit és Boismard atyák szerkesztésében. 1. köt. szövegei. Paris, Cerf.
1965). A negyedik evangélium, amelyet Szent János írt, aki magát a tanítványnak nevezi, akit Jézus szeretett, rokonságban van az első keresztény hithirdetéssel és a Jézus Krisztus titkáról való elmélkedés eredménye.
7 Az észak-afrikai Hyppó nagy püspöke, Szent Ágoston (354-430) mélységesen jellemezte az Egyház életét. Éppen ezért néhány mással, egyházatyának hívjuk. – Az idézett szövegrész egy katechézisből való, amellyel a
keresztelendőket készítette elő: De catechizandis rubidus. 4,8.
8 Imádság, amelyre Jézus tanított meg bennünket (Mt 6,9-13; Lk 11,1-4)
rábízatott. Öröm az is, hogy Őt imádjuk, ami nem egyéb, mint magunkról megfeledkezés és magányunkból való kilépés. Mert minden látszat ellenére az ember Isten nélkül végérvényesen egyedül és alapjában véve magára marad. Az emberek a vak természet ölén egyedül vannak és egyedül is maradnak a civilizációk megújulásában folytonosan újjászülető bálványok között az eszmék és az életmódok változásaiban. Ezzel szemben annak számára, aki hisz, a hit segítséget nyújt abban, hogy felülemelkedjék az illúziókon, a mítoszokon, a tévedéseken, a szorongást okozó mámoron és a teljes reménytelenségen. Lehetetlen az, hogy a hívő olyan nyomorúságos helyzetbe jusson, hogy megfeledkezzék létének lényegéről. Számára a lényeges és
pótolhatatlan biztosíték a hit, az a hit, amely belőle hitelesen szabad, teljesen élő embert alkot.
4. Az isteni titok
„Az, ami kezdettől fogva volt, amit szemeinkkel láttunk és szemléltünk, amit kezeinkkel érintettünk, az élet igéjét; – mert az élet nyilvánvalóvá lett: láttuk, tanúságot teszünk róla és mi meghirdetjük nektek ezt az örök életet, amely az Atyánál volt és ami nekünk megjelent; – ez az amit láttunk és hallottunk, ezt hirdetjük nektek… hogy örömünk teljes legyen.” Ezek azok a szavak, amelyekkel Szent János első levelét kezdve meghirdeti Jézust. Előttünk, szemünkkel érzékelhetően az az ember Jézus áll, aki a láthatatlannak kifürkészhetetlen és kifejezhetetlen titka: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szívbe föl nem hatolt, ezt készítette elő Isten azoknak, akik Őt szeretik.”9 Tény, hogy a mi ismeretünk az isteni dolgokról mindig egyenlőtlen és csak hasonlóságra épülő, mert „a Teremtő és a teremtmény között nem lehet azonosság, mint ahogy nincs köztük nagyfokú meg nem egyezés sem”,10 minthogy az Isten kimondhatatlanul fölötte áll mindannak, ami van, vagy ami rajta kívül elképzelhető.”11 Minden elképzelésünk fölött és a legnagyobb lelkesedésünket és a legnagyobb vágyainkat
meghaladóan, az egészen Más ragyog az ő kimondhatatlan teljességében. A keresztény ember létének legmélyéből adódóan tartozik hozzá Istennek ehhez a titkához, amely Jézus Krisztusban vált jelenvalóvá. Nélküle a hit semmivé válik. Mert ha testi szemeivel látná, vagy értelmi szemlélettel foghatná meg, az már nem hit lenne többé, hanem belátás. Mindazonáltal eléggé megragadja a hitigazságok értelmét, hogy azok vezérelhessék gondolkodását és
viselkedésmódját Szent Ágoston ezen szavai szerint: „Hiszek, hogy értsek.” A „Credo”12 az ő számára világító fényesség.
5. Krisztus nyomában
Megismerve Krisztust azon az Egyházon keresztül, mely tanítását továbbadja, titkát a történelemben megtestesíti és állandósítja, látjuk, hogy a keresztény ember számára Ő a fény és az erő, az igazság és az élet felé vezeti. Jézus maga mondta: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”13 Szent Péter arra tanít minket: „Nem adatott más név az embereknek, mely által
üdvözülhetünk.”14 Végülis a keresztény életnek a szabálya, vagy ahogy mondják, a keresztény erkölcs, abban áll, hogy mindenestől Krisztust követjük. Azok az igazságok, amelyekre tanított,
9 1Kor 2,9, Szent Pálnak a Korinthusiakhoz írt leveléből vett részlet.
10 Az 1215-ben tartott IV. Lateráni Zsinat tanítása. Egyetemes Zsinatnak mondjuk a katolikus Egyház püspökeinek összejövetelét Róma püspökének vezetésével. Róma püspöke a pápa, akit a Zsinaton megbízottja is képviselheti.
11 Az 1830-ben tartott I. Vatikáni Zsinat tanítása.
12 A latin Credo szóból, ami annyit jelent: hiszek. Ez a keresztény hit kivonata a lényeges igazságokra
vonatkoztatva, melyeket a hit cikkelyeinek nevezünk, s melyeknek együttese alkotja a „hitvallás”-t = a symbolum fidei-t.
13 Jn 14,6
14 Ezeket a sorokat Szent Lukács evangélista írta le, aki ránkhagyta az első keresztények történetét is az Apostolok Cselekedetei c. írásában. ApCsel 4,12.
sohasem választhatók el az ő személyétől, mindenek előtt arra valók, hogy általuk Istent érjük el.15 Hitbeli látásunk egészen egyszerűen a hit életére jut el: amely élet egyúttal gyümölcs és jel is lesz mindenki számára, aki Jézus tanítványa akar lenni az általa meghatározott és
elválaszthatatlan két út szerint: „Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből; felebarátodat pedig, mint önmagadat!”16
15 G. M. Garonne bíboros: Mit kell hinni? Paris Desclée 1968.
16 Lk 10,2
I. Hitből fakadó látásmód
6. A hit
Az Isten minden embert szeret és meghív az istengyermeki életre. Amint azt Szent Pál tanítja: „Az Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.”17 Az üdvösség az ember számára azt jelenti, hogy elfogadja az Isten üzenetét és aszerint alakítja életét. Természetes, ha nincs erről elegendő ismerete, a maga részéről nem hibás abban, hogy nem fogadja el az Istennek ezt az adományát. Tudjuk, hogy az isteni Gondviselésnek megvannak a maga csodálatos útjai, hogy ilyeneken is segít, de ugyanaz a Gondviselés szigorú lesz azokhoz, akik tudtak róla, de az igazságot elfojtották tunyaságból vagy önzésből. 18A keresztény az, aki hozzá tartozik a hit által és megkeresztelkedik, amely láthatóan is Krisztushoz kapcsolja és arra teszi képessé, hogy Egyházában ebből a krisztusi életből éljen. Ez az Egyház a maga élő hagyományának folytonosságában arra kapott küldetést, hogy tanítson, és hitelesen magyarázza a krisztusi kinyilatkoztatást, amelyet a megszentelt Hagyomány és a Szentírás – a Biblia – származtat át,
„az Isten megszentelt Igéjének egyetlen letéteményét képezve, amely az Egyházra van bízva”.
(A II. Vatikáni Zsinat tanítása az Isteni Kinyilatkoztatásról.) A hit nem egyéb, mint az értelem és az akarat teljes odakapcsolódása az Isten eme Jézus Krisztusban közvetített
kinyilatkoztatásához, akit a próféták előre hirdettek, s akinek üzenetét az apostolok adták tovább.
A hit a történelemnek jól megkülönböztethető jeleire támaszkodik, amelyek számára ésszerű motívumok ugyan, anélkül azonban, hogy olyan kényszerítő erővel rendelkeznének, mint a tudományos nyilvánvalóság. Bizonyos gesztusokon és szavakon keresztül
megmutatkozik az a jelenlét, amely eltölti a szív titkos vágyát, s amely úgy nyilvánul meg a kutató elme számára, mint az Isten személyétől hitelesen megkülönböztethető nyom. A
jóakaratú ember felfedezi benne a teljesen ingyenes szólítást, amelyre szeretettel válaszol. Isten segítségével – ami a kegyelem – ragaszkodik hozzá teljes valójával. Ezentúl pedig a hitből él.
(Róm 1,17)
7. Jézus Krisztus
Amint Pascal mondja: „Nem csupán Istent, hanem sajátmagunkat is csak Jézus Krisztus által ismerjük meg.”19 „Nem ismerjük az életet és a halált, csak Jézus Krisztus által. Jézus Krisztus nélkül nem tudjuk, mi az életünk, mi a halálunk, mi az Isten és mik vagyunk mi magunk.”20
Embersége szerint Jézus Izrael népéhez tartozó. Anyja Mária, csodálatosan foganta őt, miközben szűz maradt. A judeai Betlehemben született, melynek Heródes volt a királya,21 a galileai Názáretben nevelkedett 30 éves koráig, amikoris hirdetni kezdte az örömhírt: Isten
17 1Tim 2,4 – Részlet Pál apostol egyik leveléből, amelyet Timótheus nevű tanítványának írt.
18 Róm 1,18 – Részlet Pál apostolnak a római keresztényekhez írt leveléből.
19 Az Egyház elismeri, hogy az Istenről van természetes ismeretünk, amely lehetséges az emberi ész számára. De egyedül Krisztus az, „aki a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki számunkra feltárta Isten belső életének titkát.
20 A keresztény hit védelmét idézzük itt, amely Pascal halálakor még nem látott napvilágot, Brunschvieg beosztása szerint: Gondolatok, 548. Ez a számozás a legelterjedtebb. Ma hitelesebbnek látszik a Lafuma által helyreállított számozás.
21 Ez az időegyeztetés, mint más egyéb is, az evangéliumban található. Vö. Lk 1,5 és 2,1. – A továbbiakban a szövegen belül hozzuk a vonatkozó helyeket.
minden embert atyai szeretettel szeret, a bűnösöket – mindnyájan azok vagyunk – meghívta a bűnbánatra és a megtérésre, hogy a szeretet nagy közösségébe, az Isten országába mehessenek.
Krisztus úgy beszélt, mint aki meg van győződve arról, hogy neki isteni küldetése van: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki engem küldött.” (Jn 7,16) Minden
megnyilatkozásában olyan kiváltságokat tulajdonít magának, amelyek Isten sajátjai: a bűnök megbocsátása, a szívek legbelsejének ismerete. (Jn 2,25) „Új tanítás, amely tekintéllyel rendelkező” (Mk 1,27), gyökeres elutasítása a törvénynek, s a törvény erkölcsi parancsainak (Hegyi beszéd, Mt 5: „Hallottátok… én pedig mondom nektek..”), valamint olyan
szabályainak, mint a szombaté is (Mt 12,8), meghívás arra, hogy mindent áldozzanak fel érte és minden fölött szeressék (Lk 18,29-30), az a nyilatkozat, amely alapját képezi az Utolsó
Ítéletnek, amikor Jézus azonosítja majd magát az éhezővel, szomjazóval, ruhátlannal (Mt 25,31-46). Ugyanakkor, midőn szavai, (ráhatásai, állításai, ígéretei és jövendölései) csodás tettei és beteggyógyításai, halottfeltámasztásai tanúsították, hogy az Isten jóságos hatalma érkezett el az emberekhez, és arra hív, hogy higgyenek benne. Így lassankint feltárta szavainak és tetteinek tekintélye által személyének titkát: az Isten küldötte, Messiás, az Emberfia, Isten Fia, aki mindent megoszt Atyjával: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) Végülis a zsidó nép köréből származó hatalmaskodó személyek és csoportok ellenséges magatartása miatt elfogták, megkínozták, Jeruzsálemben kereszthalálra ítélték a római birodalom helytartója, Poncius Pilátus idején, miértis kiérdemelte a nevet: „Ő a Krisztus, az Áldott (Isten) Fia.” (Mk 14,61-63) Ő maga mondta: „Az életemet senki sem veszi el tőlem, magamtól adom azt oda.”
(Jn 10,18) A harmadik napon feltámadt halottaiból, egyesült istensége emberi testével és lelkével, egészen új életállapotban. Többször megjelent tanítványainak 40 napon át, mielőtt Atyja dicsőségébe emelkedett volna (Mennybemenetel) és mielőtt elküldötte volna nekik, a híveknek, első ajándékul a Szentlelket (Pünkösd) „aki az Ő munkáját folytatja a világban és minden megszentelést teljessé tesz”. (Új Eucharisztikus imádság.)
8. A mindig élő
A jövőben már szellemi testben mindig élő, vagyis romolhatatlanul és a Szentlélekkel tökéletesen egyesülve, Jézus az Úr, a mi Üdvözítőnk. Csodálatos Tanácsadó, a Béke
Fejedelme, az Első és a Végső, Örök Világosság, a Hűséges Tanú, az Út, az Igazság és az Élet;
a Szentírás tanítása szerint „Krisztus a népek világossága”, ahogy a legutóbbi Vatikáni Egyetemes Zsinat is nevezi Őt. Jelen van szavain keresztül az evangéliumokban, Szentlelke által minden keresztény és az Egyház szívében, melynek ő a láthatatlan Feje, valamint az Eucharisztiában, amelyben felajánlja önmagát az Atyának végleges és tökéletes áldozatul a
„világ életéért” (Jn 6,51). Ha a keresztény úgy hallgatja és követi őt, mint „akinél az örök élet igéi vannak” (Jn 6,68), minden és mindenki, ha kell, egészen a vértanúságig fogja szeretni.
Egyedül általa, mint közvetítő által jut az ember Istenhez: „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú és az, akinek a Fiú ki akarja őt nyilatkoztatni” (Mt 11,27). „Senki sem megy az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).
9. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek
Emberségében, Jézus egyedülvaló fiúi viszonyban él azzal, akit Ő így nevez: „Atyám”.
Mindenben keresi annak akaratát. Maga Jézus mondja: „Vagyok én és az, aki küldött engem.
Ha ismernétek engem, ismernétek Atyámat is. – Mindaz, ami az enyém, a tiéd is, és mindaz, ami a tiéd, az enyém.” (Jn 8,16-19; 17,10) Beszél a Szentlélekről is. A Szentlélek az, aki megismerteti velünk mind az Atyát (Gal 4,6), mind a Fiút (1Kor 12,3). Ő beszélt hozzánk a próféták által, Ő, akit az Atya küldött hozzánk Jézus nevében, annak feltámadása és
mennybemenetele után, amiként megígérte tanítványainak: „Kérni fogom az Atyát és megadja
majd nektek… hogy mindig veletek legyen, az Igazság Lelkét… Ő megtanít benneteket mindenre és emlékeztet is mindarra, amit mondtam nektek… rávezet benneteket a teljes igazságra” (Jn 15., 16., 17. és 16,13). Az ő tevékenysége az, amely megvilágosítja és élteti az Egyházat, miközben behatol a lélek legmélyébe és alkalmasakká teszi a keresztényeket arra, hogy válaszoljanak Jézus hívására: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” (Mt 5,48)
10. Az Isten élete
A földi életben az a titok, amely az örökkévalóság Istenében él, elfátyolozott marad: Isten, aki természete szerint egyetlen, nem magányos. Három, teljesen egylényegű személyben él, s ezek az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Atya elküldte a Fiát, aki Jézus Krisztusban emberré lett;
a Fiú küldi a Szentlelket. Mert az Atya az élet örök forrása, amire a csipkebokor képe utal, amely ég és sugárzik a fénytől anélkül, hogy elégne, Mózes szeme láttára. (Kiv 3. fej.) A Fiú – vagyis az Ige – öröktől fogva születik, kicsit úgy, mint a szellem által a gondolat. Ez a szó – az Ige – fejezi ki a Fiú titkát, aki kezdettől az Istennél volt, – „minden általa lett és nála nélkül semmi sem lett” – és akiben élet volt és az élet volt az emberek világossága”. „Az Ige testté lett.” „Az egyszülött Isten, aki az Atya keblén nyugszik, Ő nyilatkoztatta ki.” „Hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen, annak, aki hisz őbenne.” (Jn 1. fej.) És ez a szó az egyedüli, hogy kifejezése lehessen annak, aki azt kimondta olyannyira, hogy egy másik személlyé váljék, amely tökéletes képmás. Az, aki beszél és a szó, amit tökéletesen kimondott, nem tehetnek egyebet, mint hogy teljes szeretettel szeretik egymást. A Szentlélek – a Vigasztaló – az Atyát és a Fiút egyesítő szeretet kölcsönös szeretet, amelyet egyik ugyanúgy feléleszt magában, mint a másik és örökre egyesül ebben a kölcsönös ajándékban. Így, az ő életében, olyan módon, ahogy az meghaladja az értelmet, vagy birtokolhatnék mi magunk, valósul meg, hogy „Isten a
szeretet”. (1Jn 4,16) Amint a Szeretet megnyilatkozik a teremtésben amit az Atyának
tulajdonítunk szokás szerint – a megváltás által, ami a Fiú saját műve – lelkünk megszentelése által, amely a Szentlélek különleges műve.22
Ugyanaz az egyetlen Isten az, aki Mózesnek kinyilatkoztatja magát, mint a Létező (Vö. Kiv 3,14.), vagy mint a Szeretet, ahogy Szent János tanít bennünket (Vö. 1Jn 4,8). Ő az, aki
„megközelíthetetlen fényben lakozik” (1Tim 6,16), aki minden név fölött való, minden dolog és minden teremtett értelem fölött, nem csupán megismerteti magát velünk, mint Atya, Fiú és Szentlélek, de meghív bennünket, hogy osztozzunk vele örök életében, már itt, a hit
homályában, s majd a halálon túl, az örök fényességben.
11. A teremtés
Mindaz, ami létezik, az Isten teremtménye és tőle kapja minden pillanatban a létezést és az életet, amint azt Pál tanítja az athénieknek: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27-28). Mert semmi sem szükségszerű rajta kívül: vagyis, rajta kívül semmi, ami létezik, nem hordja magában létének magyarázatát. És a hit pontosan körülírja, amit az értelem feltételez: „Ingyenes szeretetből teremtett az Isten, hogy a létezőket dicsőségéhez kapcsolja, azaz életébe és boldogságába.” Ezért is szereti a keresztény így kifejezni nagy örömét:
„Valóban méltó, hogy hálát adjunk néked, és igazságos, hogy dicsőítsünk, Szentséges Atyánk,
22 A teológusok, akik minden értelmi igyekezetükkel kutatják a hit titkait és azokat kifejező fogalmakkal és érvekkel akarják megvilágítani, hogy számukra érthetőbbekké tegyék, szívesen indulnak ki mindabból, amit az emberi személyekről tudunk, hogy megvilágítsák az isteni személyek titkát, mint közöttük levő lényegi viszonyulásokat. Megállapítják, hogy az Isten kifelé mutató cselekedetei a három személyben közösek, mégha azokat egyiknek, vagy másiknak tulajdonítjuk is.
téged, mert egyedül te vagy az igaz és élő Isten; az idő kezdete előtt létezel, mindörökké megmaradsz és el nem érhető fényben rejtezel. Te, egyetlen jóság és minden élet kútfeje, azért alkottál mindent, hogy teremtményeidet áldásoddal töltsed el, és mindenkit boldogíts
világosságod fénye által.” (Új Eucharisztikus imádság.)
12. Az ember
A természetben, az élőlények között, az ember sajátságos helyet foglal el, őt Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette, férfivá és nővé. (Ter 1,26-27) Uralkodik az egész anyagvilágon, hogy azt irányítsa és befejezettséghez segítse, aki arra van hívatva, hogy az Istennel való benső kapcsolatban, jelenlétébe helyezkedve éljen. Miértis egészen természetes a keresztény számára, hogy Teremtőjét dicsérje: „Dicsérünk téged, Szentséges Atyánk, mert hatalmas vagy; bölcsességed és szereteted alkotta minden művedet. A magad képmására teremtetted az embert, és gondjára bíztad az egész világot, hogy csak neked, a Teremtőnek szolgálva uralkodjék minden teremtményen.” (Új Eucharisztikus imádság.)
S ami még több, „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16), hogy benne az emberek „Isten gyermekeivé válhassanak” (Jn 1,12) és az örök üdvösségre így jussanak el. Egyszerre mindent meghaladó és egészen közeli, „jelen van a rejtekben” (Mt 6,6), végtelenül szent és irgalmas, Isten a „Mi Atyánk”. Az örök tulajdonképpen az, hogy
„megismerjük őt” (Jn 17,3), azaz szeretetében élünk és színről színre látjuk a halál után. (Vö.
1Kor 13,8,12)
13. A bűn
A szabadságra teremtett ember elveti a szeretetnek ezt a tervét: ez a bűn, amit eredeti bűnnek nevezünk, mert Ádám követte el az emberiség életének kezdetén (Vö. Róm 5,12-17).
Akarattal fordulva el az Istentől, aki minden élet változatlanul örök forrása, az emberiség megfosztja magát az ő barátságától és belekeveredik egy kiegyensúlyozatlanságba, a baj forrásába. Minden ember – kivétel nélkül – részese a bukás eme állapotának. Mi több, ezt a bűnt a történelem egész folyamán még személyesen is jóváhagyja mindegyikünk azáltal, hogy a tetszetős függetlenséget elébe helyezi a hivatáshoz való szabad ragaszkodásnak. A keresztény ebben a bűnben ismeri fel a világban levő rossz alapvető forrását és azt az igényt, amit az üdvösség embere hirdetett a próféták által és amit Jézus Krisztus hozott el. Emiatt van, hogy testvéreivel együtt így ad hálát az Istennek: „Amikor pedig engedetlenségével barátságodat elveszítette, nem hagytad őt a halál hatalmában, hanem irgalmasan segítségére siettél, hogy minden téged kereső rád találjon. Újra meg újra szövetséget is ajánlottál az embereknek, és tanítottad őket a próféták által, hogy várják az üdvösséget.” (Új Eucharisztikus imádság.)
14. A megváltás
A rosszban való emberi sorsközösség nem érthető meg igazán csak akkor, ha szemügyre veszünk egy másik, pozitív jellegű sorsközösséget, amely Krisztus, az új Ádám által, egy bizonyos fiúi és testvéri emberséggel jellegzi meg ezt a kapcsolatot. Szeretete által az Isten
„visszavásárolja” az ő népét, magára véve „a régi ember állapotát”, hogy megmentse őt (Róm 6,6). Legyőzőjévé válik a bűnnek és a halálnak, melynek önkéntes áldozatává lesz a kereszten.
A féktelen lázongást a szeretetteljes engedelmességgel helyettesíti; a magába zárkózást a határtalan adakozással, a bűnben való halált a szeretet életével: a történelemnek ez a tulajdonképpeni csúcspontja, Jézus halála és feltámadása, a húsvét titka, mely hitünk
középpontja. Ahogy Szent Pál oly erőteljesen tanítja: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk és hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14) Ezért jogos a keresztények nagy
hálálkodása: „Úgy szeretted a világot, Szentséges Atyánk, hogy amikor elérkezett az idők teljessége, Üdvözítőt küldtél nekünk. Egyszülöttedet. Megtestesült a Szentlélek erejéből, született Szűz Máriától és közöttünk élt; mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve.
Örömhírt hozott: üdvösséget a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, vigasztalást a szomorkodóknak. Hogy pedig akaratodat teljesítse, halálra adta önmagát, majd föltámadva a halálból, legyőzte a halált, és újjáteremtette az életet.” (Új Eucharisztikus imádság).
15. Jézus titka
A tanítványok, a Szentlélek fényétől megvilágosítva, lassankint megértették mindezt.
Feltámadása, és különösen Pünkösd után a Lélek, megvilágította számukra a jövendölések értelmét csakúgy, mint Jézus szavainak és cselekedeteinek értelmét is, melyeknek kiváltságos tanúi voltak. Az ő titka ettől kezdve kibontakozott számukra az üdvösség teljességében: élete
„az Atya keblén” (Jn 1,14), életének feláldozása a bűnök bocsánatára (Róm 5), feltámadása, hogy mindnyájan Krisztusban élhessünk (1Kor 15,22), az Egyház alapítása, melyben éltető tevékenysége bontakozik ki (Kol 1,18), az idők végén való visszatérésének meghirdetése, amely az üdvösség művének betetőzése lesz, élők és holtak megítélése és Isten népének a boldog örökkévalóságban való összegyűjtése.
16. Az örömhír meghirdetése
Ez az üdvösség jóhíre, melynek a tanítványok „mindenütt” tanúi lesznek (Mk 16,20) az Úr szavai szerint: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelve őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Ez volt és marad is mindig az apostolság
kimeríthetetlen kútforrása és mindig feltörő ereje, amit számunkra így világít meg a Pál apostol szíve mélyéből feltörő kiáltás: „Mi hiszünk, ezért beszélünk” (2Kor 4,14). „Az öröm hírvivője”
(Iz 52,7), a keresztény, Krisztus evangéliumát hirdeti (Vö. Lk 8,1) – ez a Kérügma – „Isten ereje minden hívő üdvösségére” (Róm 1,16).
17. Az Egyház
Így történik azután, hogy „Jézus Krisztus felépíti a szent Egyházat, küldve apostolait csakúgy, mint ahogy őt is küldte az Atya (Vö. Jn 20,21), akikkel – élükön Péterrel, akit Jézus, mint a hitnek és közösségnek örök, de ugyanakkor látható alapjává is tett… Krisztus helytartója és az egész Egyház látható feje.23 Az Egyház, maga „Jézus Krisztus, de a kiterjedt és mindenki számára közölt Jézus Krisztus”.24
Nem olyan emberi csoportosulás ez, amely valami általános, ideológiai, politikai vagy kulturális eszményre épül mint alapra, hanem azoknak a közössége, akik Krisztusban hisznek, és akik, amint ezt Szent Pál óta tudjuk, az ő élő testét alkotják, melynek ő a feje, s melynek lelke maga a Szentlélek. (Róm 12,3-6, 1Kor 12) Természetes változatos képekben jelenik meg előttünk, s ezek lehetővé teszik számunkra, hogy belehatoljunk gazdag mivoltába. Az Egyház az akol, melynek Krisztus az egyetlen és szükséges bejárata, a nyáj, melynek Isten a pásztora, a szántóföld, az Isten mezeje, a választottak szőleje, az Isten alkotása, az ő háza, melyben saját
23 Lumen Gentium. 18. A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat ezen fontos szövege kifejtette mindazt, ami az Egyház benső életére nézve fontos, míg a Gaudiem et Spes körülírta jelen időnk világában való jelenlétét és cselekvésének módozatait. Nyomatékosan javasoljuk e szövegek elolvasását és átelmélkedését.
24 Bossuet mélységes szavai szerint, akit egyébként a„meaux-isas”-nak hívunk: Keresztény erkölcsi gondolatok.
Bossuet szónoki műveiből. Kritikai kiadás: J. Lebarq, melyet Ch. Urbain és E. Levesque nézett át. (Desclée, VI. k.
653. o.)
családja lakik; szentegyház, melyben a hívek az élő kövek, a mennyei Jeruzsálem, a mi Anyánk és Jézus Krisztus jegyese, akit ő úgy szeret, mint saját testét, és amelyet betölt a kegyelem és az igazság isteni ajándékaival. (Vö. Lumen Gentium 6-7.) Látható társaság, amelyben „szent uralom” van, az Egyház alapítójától, Krisztustól ígéretet kapott arra, hogy a
csalatkozhatatlanság támogatását kapja meg tőle. „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Tőle kapják meg a lelkipásztorok a szolgálat hatalmát, hogy a kegyelmet közvetítsék a híveknek, s hozzá vezessék őket, végső soron azon parancs
értelmében, melyet tőle kaptak: „Bármit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is.”
(Mt 18,18)
18. A pápa és a püspökök
Szent Péter utódjaként Róma püspöke, a pápa a feje a püspöki kollégiumnak vagy
testületnek, melyet azok a püspökök alkotnak, aki az egyetemes felelősségben vele egységben vannak.25
Az apostolok utódai, a püspökök, akiket a papok és a diakónusok segítenek, az Isten népének felelős pásztorai. Különös feladatuk, hogy saját egyházmegyéjükben tanítsák,
kormányozzák és megszenteljék a híveket a Szentlélek erejéből. Szent Péter utódja, akit Jézus a
„bárányok és juhok legeltetőjévé tett” (Jn 21,15-16), viseli az összes részegyházak gondját s őrzi az egész Egyház egységét, hogy azt kormányozza a Szentlélek különleges segítségével, az Úr akarata szerint, akinek ő a legelső szolgája: „Te pedig megerősíted majd testvéreidet.” (Lk 22,32) Az Ószövetségben Isten úgy mutatja meg magát mint népének sziklája (Vö. Zsolt 18., 27., 30., 70., 72., 77., 80., 93., 117). Eddig hallatlan dolog Jézus minden állítása, mellyel önmagának tulajdonítja az Újszövetségben26 mindazt, ami az Ószövetségben az Istenről hangzik el. (ApCsel 4,11 és 1Kor 10,4) Ő az igazi Szikla, a szegletkő. Különleges feladattal bízza meg tanítványát, Simont, és új nevet ad neki, a szikla nevet, hogy ezzel is jelezze sajátos feladatkörének alapjellegét. „Én mondom neked, te Péter vagy és erre a kősziklára építem Egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) Ez az alapja a pápai csalatkozhatatlanságnak, amelyet az I. Vatikáni Egyetemes Zsinat hirdetett ki: „nem
csalatkozhatik a pápa, amikor ünnepélyesen (ex cathedra nyilatkozik, azaz, amikor az egész kereszténység legfőbb pásztora és tanítójaként szerepel, legfőbb apostoli tekintélyének erejénél fogva határoz meg egy tanítást, ami a hit vagy az erkölcs dolgaira vonatkozik – azon kegyelmi segítség révén, melyet Szent Péternek ígért meg Üdvözítőnk –, hogy azt az egész Egyház megtartsa.” (Pastor Aeternus konstitúció, 1870. júl. 18.)
19. A papok
Krisztus minden egyes tagja részesedik a keresztség szentsége révén Krisztus királyi papságából Szent Péter apostol tanítása szerint: „Járuljatok hozzá… és eleven kövek módjára ti is lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be.” (1Pt 2,3-5) De nem minden tagnak ugyanaz a feladata. (Vö. Róm 12,4) Az Újszövetség népe körében a papok azok, akik a legfőbb Pásztor, Krisztus nevében és a püspökök felelős vezetése alatt gyakorolják a hívek tanításának, kormányzásának és
megszentelésének feladatát, hogy a legteljesebben részesüljenek az eucharisztikus áldozatban,
25 A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) pontosan körülírta, mit nevez „püspöki kollégialitás-nak”, miközben a pápa és a püspökök közti viszonyt ahhoz hasonlítja, ami Szent Pétert és a többi apostolt összekötötte „egyetlen apostoli kollégiumban”, a Jézus által választott fő tekintélye alatt. Az Egyházról szóló konstitúció: Lumen Gentium, 22.
26 Így nevezzük az Ószövetséggel ellentétben, mely azon könyvek összessége, melyek isteni sugalmazásra, a választott nép, a zsidóság körében íródtak a Messiás, az Üdvözítő Jézus eljövetele előtt.
ami a papi szolgálat csúcspontja. Ezen hármas szent cselekmény – melyben a papokat a diakónusok segítik –, Isten népe körében különleges helyzetet biztosít számukra, nem azért azonban, hogy elszakadjanak a néptől, akár egyetlen embertől is, bárki legyen is az: ez csak azért van, hogy teljesen annak a feladatnak szentelhessék magukat, amelyre az Úr hívja őket.
Miértis legelső feladatuk az, hogy hirdessék az Isten evangéliumát minden embernek. Azután kötelességük, hogy a hitre nevelők legyenek és táplálják is azt különösen a szentségek által „a püspökökkel egységben”, akik őket úgy tekintik, mint „testvéreiket és barátaikat”.
Kötelességük az is, hogy a papok között szoros együttműködés legyen, az igazság
munkálásában, az Isten egyetlen népének körében, „akik úgy élnek, mint a testvérek a testvérek között, hogy mindenki a szeretet egységére jusson” (a II. Vatikáni Zsinat határozata a
papságról). Legyen ez állandó felhívás számukra az életszentségre és állandó imaszándék, amelyet egészen sajátos módon akkor fejeznek ki, amikor a breviáriumot végzik. (Vö. VI. Pál pápa üzenete a papokhoz; 1968. jún. 30.)
20. A laikusok
Az Úr, csakúgy mint a lelkipásztoroknak, igen nagy bőségben adja meg az üdvösség hatékony eszközeit minden rendű és rangú kereszténynek; fel is szólítja őket arra a tökéletesen szent életre, melynek teljessége az Atyában van meg. (Lumen Gentium 11.)
A laikusok, miközben részesednek Krisztus benső életében, Isten fiaiként élnek a
társadalomban, ahol az evangélium szellemében elkötelezik magukat arra, hogy ott felépítsék – az időleges dolgok figyelembevételével – Isten országát. A testté lett Ige hasonmásaként – aki fiúi kapcsolatát az Atyával az emberi feladatok közepette és testvérei között élte meg –, a laikusok tanúságot tesznek hitükről a világban, s miközben munkálkodnak a földi élet felvirágoztatásán, a teremtő Isten szeretetének terveit is megvalósítják. Abban a hatalmas munkában, amelyet a civilizációk türelmes találékonysága kifejt annak érdekében, hogy a természetet emberközelbe hozza, s az emberiségnek teljes fejlődését és egységét megvalósítsa, az Egyház fölismeri a teremtő tevékenységnek – melynek megmentésére érkezett az Úr – a fentiekben megmutatkozó folytatását, s abban a reménységben él, hogy az utolsó napon ez az egész történelem befejezettséget, megtisztulást és átalakulást nyer Krisztusában. (Vö. Róm 8,22)
21. A szerzetesek
„Az Egyház történetének kezdete óta mindig voltak férfiak és nők, akik az evangélium tanácsa szerint szabadabban akarták Krisztust követni és egyre hűségesebben akarták őt utánozni, és akik – mindegyikük a maga módján – Istennek szentelt életet éltek.” Ezek a szerzetesek. „Egyedül csak Istennek élnek. Életüket végső soron teljesen Isten szolgálatára adták”– azon sajátságos megszentelődés által, amely bensőleg a keresztségi megszentelődésben gyökeredzik, s azt a legteljesebben fejezi ki. Az ő ideáljuk az, hogy Istent keressék és
mindenfölött szeressék őt. Ez a célja annak, hogy az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség tanácsait követik, s olyan zárt és biztosan kiegyensúlyozott életformában élnek, amelyre a Szentlélek hívta őket, s amelyet az Egyház elismert. Különösen a tisztaság az, amely szabaddá teszi az ember szívét, hogy az Isten és minden ember szeretetétől lángoljon. Az önkéntes szegénység a lemondás jele, amelyre Krisztus adott példát s bizonyítéka a
Mindenhatóba vetett bizalomnak. Az engedelmesség az Üdvözítő példáján és szavain alapszik, s ezt akarják a szerzetesek a legközvetlenebbül utánozni. Így mindenkinek fölhívják a figyelmét arra, hogy az Úr mindenekfölött szerethető és szeretni is kell. A jövőbeni Isten-országnak látható jelei már most nyilvánvalóvá teszik a lelki jelenlétét és azon munkálkodnak, hogy fölépítsék imádsággal és apostolkodással. Ha életmódjuk különböző is – elmélkedő,
tevékenykedő – ők mindig példát adnak abban, hogy Jézust első helyen szeretik, az emberek szeretetében pedig nem vezeti őket érdek. Egyesek közülük hivatásukat nem szerzetesházban, hanem a világban élik. (Vö. Lumen Gentium, 43 és a Perfectae caritatis c. határozat a
szerzetesek életéről.)
22. Útban az örökkévalóság felé
Közreműködve a világi élet építésében, s ott a történelem során gyakran helyettesítő
tevékenységeket is gyakorolva (tanítás, egészségügyi, kulturális, szociális, gazdasági, karitatív- és békeművek), az Egyház valójában nemzedékek során át az Isten fiainak közösségét építi, amely útban van az örökkévalóság felé az időn és a múlandó civilizációk során keresztül. Ha az Egyház rádöbben az emberi nem és a saját történelme benső egységére (Gaudium et Spes, 1.), ez azért van, hogy céljához vezesse azt, vagyis Istenhez, aki minden lesz mindenben (1Kor 15,28). Csupán akkor lesz teljessé kiváló módon az emberek szívében gyökeredző reménység:
„Ők az ő népe lesznek, s az Isten velük lesz. Ő lesz Istenük. Letöröl a szemükről minden könnyet; halál nem lesz többé, sem sírás, sem jajgatás, sem fájdalom, mert a régi világ elmúlik”
azon prófétai látomás alapján, amelyet Szent János az Isten országáról a Jelenések könyvében ír le számunkra (21,3-4). Evangéliumában pedig határozottan közli: „Azok, akik jót tettek,
föltámadnak az életre; azok, akik rosszat tettek, az ítéletre.” (Jn 5,29)
23. Az örök élet
Nem csupán az ég, a föld és a világmindenség (Jel 21,1 és 5), de minden ember is újjá lesz.
Ebbe a túlvilági életbe minden személy halála által jut el, és az isteni ítélet fölfedi számára igazi arcát, bemutatja az embert sajátmagának. S akkor egyszeriben a különítélet után vagy az Isten boldogító színelátására jut el, amely meghalad minden elképzelhetőt, s együtt lesz ott a szentekkel és angyalokkal, s ez az állapot a menyország; vagy az engesztelő tisztulás helyére, hogy ott előkészüljön, s ez az állapot a tisztítóhely; vagy éppen ellenkezőleg, miként azok az angyalok, akik föllázadtak Isten ellen, s akiknek démon a nevük, teljesen ki lesznek rekesztve a Szeretet birtoklásából; s ez az, amit pokolnak nevezünk.
A természetfölötti élet, amely már idelent is lelkesíti a választottakat, a dicsőségben
bontakozik ki. A halál megpróbáltatásán túl a föltámadt Krisztus az, akiben birtokolni fogják az örömet, a békét és a fényt (Római misekánon), hogy vele éljenek, szavai szerint: „Az, aki hisz bennem, mégha meghalt is élni fog.” (Jn 15,25) Szent Pál is mondta már: „Hiszen tudjuk, hogy míg vándorként élünk a testben, távol járunk az Úrtól…, s jobban szeretnénk megválni a testtől és hazajutni az Úrhoz.” (2Kor 5,6-8) Ám a testtől elválasztott lélek ezen állapota nem az utolsó szava az isteni szeretetnek és hatalomnak. Az általános ítéletkor, amikor Szent Pál szerint az idők végén újra eljön Krisztus (Vö. Róm 14,10 és 2Kor 5,10), hogy helyreállítsa az Atya országát, (Vö. 1Kor 15,28) a föltámadt Krisztus dicsősége fel kell, hogy ragyogjon a
választottak testén, – ezt mondjuk paruziának. Majd ez a szellemi és halhatatlan test lesz az, amellyel a választottak részt vesznek az Úr benső életében olyan módon, amit mi el sem tudunk képzelni, de amit erősen hiszünk, mert az Úr mondta, aki már legyőzte a halált: „Én vagyok a föltámadás és az élet… Hiszed ezt?” (Jn 11,26)
24. Az élet tétje
Életünk ára, szabadságunk komolysága ezután a maga teljességében jelenik meg. Az ember esetében nem egy kívülről csatlakozni kész tetszőleges humanizmus-pótlékról van szó.
„Amennyiben elutasítja az Isten által a természetbe és a történelembe írt szeretet-tervet – amit egyébként saját szívébe írtán is megtalál –, az ember nem döbbent rá arra, hogy nincs igazi
humanizmus, csak az Abszolút felé nyitottan viselkedve, amikor felismerjük hivatásunkat, s amely az emberi élet igazi eszményét szolgáltatja.”27 Ezen ismeret hiányában elveszíti saját sorsát. S bár arra van teremtve, hogy szeressen, mégis kiesik a szeretetből, sőt azt a kockázatot vállalja, hogy úgy éljen örökké, hogy közben képtelen a szeretetre: ez a második halál, a pokol, amely mint tragikus lehetőség, negatív módon ugyan, de szintén tanúskodik az ember
nagyságáról és arról, hogy az Isten tiszteletben tartja ezt az emberi szabadságot. Az Isten felajánlja szeretetét az embernek, de „ha ez a szólítás kötelezi is az embert lelkiismeretben, nem kényszeríti mégsem”. A keresztény, ami őt illeti, iparkodik teljes szívvel felelni erre a hívásra és törekszik megbízható tanúvá válni Isten ügyében: „Az Isten nem azért küldte el Fiát a világba, hogy elítélje azt, hanem hogy megváltsa általa a világot.” (Jn 3,17)
25. Karácsonytól húsvétig
Az Újszövetség evangéliumi kinyilatkoztatásának ez a lényege. Az Egyház, hogy segítse a keresztény embert behatolni ezen titokba, évről évre átelmélkedteti vele a liturgikus év
keretében28 ezt a misztériumot karácsony és húsvét között, a Megtestesüléstől a Megváltásig.
Mert a keresztény Titok oszthatatlan. Egy végtelen gazdagság távlata, ez a keresztény hit távlata: Krisztus eljött, hogy megszabadítson a bűntől, s ugyanakkor az isteni élettel is megajándékozzon. Tudjuk azt, Isten szándékosan nem állít akadályt az emberi kutatás és a teremtésben éppen őáltala rábízott munkája útjába, ám a rossz forrása mégis mindig újjászületőben van benne.
S ez a végtelen nyitottság, amely ugyanakkor a hit tettei által ellentmondásos is, mert egyrészről haladó, másrészről állandóan kutató, elegendő ahhoz, hogy az ember szíve kicserélődjék. Annak ellenére, hogy az ismeretekben folytonos a fejlődés és ugyanez
megtalálható a társadalmi rendben, a rossz mindig újraéled: s ezért van szükség az egyetemes megváltásra, hogy a bűn által okozott haláltól megszabaduljunk.
26. Az ember végtelensége
Ahogy Nagy Szent Leó pápa29 tanítja: „Isten azért lett emberré, hogy részesedhessünk isteni természetében.” Ezért a Krisztusba vetett hit a legmaradéktalanabbul betölti az ember várakozását és lehetővé teszi számára, hogy mélységes hivatása szerint bontakozzék ki. „Az ember végtelenül fölülmúlja az embert” mondta Pascal.30 Jézus Krisztusban az emberi hivatás rátalál a maga teljességére, az emberi méltóság teljes nagyságára, szabadsága pedig egész váltságdíjára: a keresztény hagyomány szerint Jézus Krisztusban, a Megváltóban válik képessé az Istenbirtoklásra. A Húsvéti mise prefációja31 elmondja nekünk üdvösségünk e titkát:
„Krisztus elvette a világ bűneit: meghalva legyőzte a halált, föltámadva a sírból megadta az
27 VI. Pál: Populorum progressio címen 1963. márc. 26-án megjelent enciklikája, 42. – Az enciklika a pápa ünnepélyes üzenete, melyet a lelkipásztorokhoz és a hívekhez intéz azzal a céllal, hogy segítse őket a hit útján előrehaladni a világ nehézségei között, az evangélium fényénél. Az enciklika a hivatalos latin szöveg kezdő szavait viseli címként, amely ugyanakkor az enciklika tartalmára is utal: jelen esetben a népek fejlődésére, a feltámadt Krisztus húsvéti fényében. – VI. Pál egyébként 1963 húsvétján adta ki ezt az enciklikáját.
28 Minden évben ősszel, az advent készít fel bennünket a karácsonyra, azután tavasszal a nagyböjt a húsvétra, ezt követi a mennybemenetel és a pünkösd. Így újból átéljük Jézus titkait az időben, mielőtt azokban részesednénk teljes egészében az örökkévalóságban.
29 Nagy Szent Leó pápa 440-461 között.
30 Gondolatok. – VI. Pál idézi a Populorum progressioban, 42.
31 A prefáció ünnepélyes hálaadó imádság, amely a szentmise legfontosabb részét, a Nagy Eucharisztikus Imádságot vezeti be.
örök életet nekünk.” Ezért a keresztény hit meg nem szűnő forrása az örömnek, a reménynek és az életnek.
II. A hitből fakadó élet
27. Az Isten jelen valóvá lesz a keresztényben
A keresztény ember meggyőződése biztos: „Hogy mik leszünk, még nem nyilvánvaló”, de mostantól fogva Isten gyermekei vagyunk” (1Jn 3,2). És ez a bizonyossága rendíthetetlen, mert Krisztusnak arra a kifejezett ígéretére támaszkodik, amit akkor tett, amidőn visszatért Atyjához:
„Én veletek vagyok mindig, mondta tanítványainak, a világ végéig” (Mt 28,20). Abban a menetben, amellyel az örök élet felé halad, s amelyben Jézus megelőzte, a keresztény ember bizalommal jár, a hit szavának fényénél. Megvan már a biztosítéka. Isten megvilágosítja értelmét, megerősíti akaratát, hogy Isten fiaként éljen, s ezt nevezzük „cselekvő kegyelemnek”.
S ami még több, a keresztény máris benső kapcsolatban van Istennel magával, miközben várja a színről-színre történő látás boldogságát, amikor majd „eltávozik ebből a világból Atyjához” s követi Jézust (Jn 13,1) Mostantól kezdve az Isten a megkeresztelt ember szívében lakik, amely a Szentlélek templomává lett. Benne az az élő Víz van jelen, amely az örök életre szökellő vízforrás és amely lecsillapít minden szomjúságot mindörökre, amint azt Jézus kifejtette a szamariai asszonynak (Vö. Jn 4) S a keresztény ember hisz ebben a hallatlan ajándékban, amit
„megszentelő kegyelem”-nek hívunk Jézus ezen szavai alapján: „Ha valaki szeret engem, megtartja igéimet, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és nála lakunk.” (Jn 14,23)
28. A szentségek
Az Egyház biztosítja a keresztény ember számára Krisztus sajátos jelenlétét érzékelhető szertartások eszközlésével, amelyek tekintettel vannak arra, hogy testből és lélekből állunk, és ugyanakkor az üdvösség gazdagságát is közölni képesek velünk. Ezek a szent jelek, vagyis szentségek, számszerint hét, azok a cselekmények és szavak, amelyek létrehozzák a láthatatlan Krisztussal való éltető találkozást: megvalósítják azt – éspedig valóságosan –, amit jelképesen fejeznek ki. Szó sem lehet arról, hogy mágikus szertartásokról beszéljünk velük kapcsolatban, mert gyümölcseik, amelyeket közölnek, kegyelemként adattak számukra, Krisztus akarata folytán, aki az alapítójuk; s az Egyház szándéka az, amely ilyenként alkalmazza e jeleket. S még az is szükséges, hogy a hívek hittel éljenek velük, azon vággyal eltelve, hogy tevőlegesen megfelelhessenek annak az életnek, mely bennük a Szentlélek működése alapján indult el. „Az Úr ilyen nagy bőségben adja meg az üdvösség hatékony eszközeit minden rendű és rangú kereszténynek és fel is szólítja őket arra a tökéletesen szent életre, melynek teljessége az Atyában van meg.” (Lumen Gentium 11.)
29. Kapcsolatok Krisztussal
A szentségek, természetük legmélyénél fogva, azt célozzák, hogy a keresztényeket Krisztushoz tegyék hasonlóvá, s új viszonyulásokat építsenek ki vele életük jellegzetes viszonyai között születésüktől halálukig. A keresztség által lesz az ember kereszténnyé, aki ettől kezdve Krisztussal együtt, Neki él, mint Krisztus mása.” (Róm 6,5) „A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által felszentelt lelki épületté és szent papsággá lesznek, hogy – a keresztény ember minden cselekedetében megvalósuló – lelki áldozatot mutassanak be és hirdessék annak dicsőségét, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára” (Vö. 1Pt 2,4-10) (Lumen Gentium 10.) A bérmálás a megkeresztelt embernek azt az erőt közvetíti, amelyet a Szentlélek azért ad, hogy Isten gyermekeként tanúságot tudjon
tenni és „építse” az Egyházat. Az Eucharisztia Krisztus életének a teljessége, olyan táplálék formájában, amely hasonlítani fog: „Ahogy én az Atya által élek, úgy az, aki engem eszik, énáltalam fog élni” (Jn 6,57) Krisztus az Eucharisztiában valóban önmagát adja nekünk éltető táplálékként a kenyér és a bor külső színében, miként az Utolsó Vacsorakor tette tanítványaival, halála előtt, melynek emléknapja nagycsütörtök.32 A bűnbocsánat szentsége annak a
bűnbánónak, aki azért jön, hogy megvallja gyengeségét és bűnbánatot tartson, megadja bűnei bocsánatát a pap szolgálata által, aki feloldozza őt, s ezzel újjáéled lelkében a mindennapos lelki harchoz szükséges keresztségi kegyelem.33 A betegek szentsége, vagyis az utolsó kenet megadja azt az erőt és szükséges lelki békét, amellyel a beteg le tudja küzdeni a súlyos
próbatételt és a nagy út előtt Krisztushoz hasonlóan teszi életét Atyja kezébe, aki így kiáltott fel a keresztfán: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,44) Az egyházi rend szentségében az Egyház papokat szentel, akik a püspökök segítőtársai a tanítás, a kormányzás és a megszentelés küldetésében. Végül a házasság a házasfeleknek adja meg azt a krisztusi kegyelmet, melyre mint szülőknek és gyermekeik nevelőinek van szükségük. „A házastársak egysége hozza létre a családot és a családban születnek a társadalom új polgárai, akiket a keresztségben a Szentlélek kegyelme Isten gyermekeivé tesz, hogy a századok folyamán fennmaradjon Isten népe. A szülők legyenek ebben a családi egyházban gyermekeik első hithirdetői szavukkal és
példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, különös gonddal pedig a papi hivatást.”
(Lumen Gentium, 11) A házasság szentsége megszenteli a hitvesi szerelmüket, s kapcsolatukat teljessé, hűségessé, felbonthatatlanná és termékennyé teszi34, ahogy azt Krisztusnak és az Egyháznak egysége is szimbolizálja: „Férfiak, szeressétek feleségeiteket, amint Krisztus is szerette az Egyházat és életét adta érte.” (Ef 5,25)
30. Kapcsolatok az Egyházzal
Ez azt akarja mondani, hogy a keresztény ember benső kapcsolatba lép Krisztussal az Egyházban, amely Krisztus titokzatos teste.35 A megkeresztelt ember elkötelezi magát arra, hogy Krisztust az ő Egyházában akarja követni, hűségesen ragaszkodva lelkipásztoraihoz.
Amikor a szentségekhez járult, azokat az Egyház nevében egy olyan személy szolgáltatta ki számára, aki erre hatalmat kapott. És a szentségek az Egyházhoz való tartozást megerősítik.
Amint azt egészen pontosan körülírta a Zsinat: „Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus lelkét hordozva magukban, elfogadják az Egyház egész rendjét és az üdvösségnek az Egyházban létesített minden eszközét; és a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékei által, vagyis látható szervezettségén át kapcsolódnak össze Krisztussal, aki az Egyházat a pápán és a püspökökön keresztül
kormányozza.” (Lumen Gentium 14) Ezért érthető, hogy szentség nem szolgáltatható ki azoknak, akik a keresztény közösség elvi vagy gyakorlati hitéletén kívül rekednek, mint az elváltak és pusztán polgári módon újraházasodtak esetében általában fennáll. Az Egyház amikor ezt teszi, egyáltalán nincs semmiféle előítélettel a keresztény ember benső lelki
állapotáról, s nem tagadhatja, hogy az Isten valami módon kegyelmet is ad számára, különösen
32 Ezt a lakomát, melyet Utolsó Vacsorának hívunk, gyakran ábrázolták a nagy keresztény művészek. E festmények között a leghíresebb Leonardo da Vinci alkotása Milánóban.
33 A katolikus, aki minden vasárnap köteles résztvenni a szentmisén, (vagy legalábbis szombat este egyes
egyházmegyékben megadott engedély alapján), köteles minden évben meggyónni és megáldozni legalább a húsvéti időben.
34 Vö. VI. Pál: Humanae vitae c. enciklikája 1968. júl. 25.
35 Misztikus testnek mondjuk, hogy megkülönböztessük attól, amelyet a Szűzanya szült, valamint az Eucharisztiától.
az imádságon keresztül.36 Ez a szabály magyarázza a katolikus magatartást az interkommunióval kapcsolatban.
31. Az Eucharisztia
Krisztussal az Egyházban a szentségeken keresztül találkozunk, amelyek bennünket az ő mindig eleven jelenlétéről biztosítanak, kiterjesztik misztériumát az idő kategóriájára és előkészítenek arra, hogy ezt a misztériumot megéljük majd az örökkévalóságban is. Az
eucharisztikus áldozat egészen kivételes módon emlékeztet a múltra és hirdeti a jövőt, mikor az Úr halálának és feltámadásának részesévé teszi a keresztényeket, abban az áldozatban, amely hálaadás. Az emberi élet egész értelme, csakúgy, mint a hit egész állaga, mivolta, az ő
misztériumába foglaltak. A kenyér és a bor felajánlása nem egyéb, mint annak a természetnek a felajánlása, melynek az ember az ura, s aki azt visszaadja Teremtőjének. A pap szavai által, aki a szentmisén nem tesz mást, mint hatékony módon ismételi meg azokat a krisztusi szavakat, amelyek az Utolsó Vacsorán elhangzottak, a kenyér és a bor megszűnik testi táplálékunk lenni.
Az, ami sajátosan kenyérré és borrá tette, átváltozik Krisztus Testévé és Vérévé, s ezt nevezzük átlényegülésnek. Így az emberek táplálékaként Krisztus az Élet és a Szeretet forrásává válik számunkra, s így válnak képessé arra, hogy az általa kapott parancsnak eleget tegyenek:
„Szeressétek egymást, mint ahogy én is szerettelek titeket.” (Jn 15,12) Bízva szeretetének hatalmában, a keresztények úgy fogadják ezt a nagy misztériumot, a maga egyszerűségének nagyszerűségében, hogy mitsem kicsinyítenek meg belőle. S miután imádták Krisztus Testét és Vérét, a miséző, illetve a koncelebrálók így kiáltanak fel: „Íme hitünk szent Titka!” És minden jelenlevő hívő csatlakozik a papokhoz megerősítve: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”.
A keresztények hisznek ebben a titokban, táplálkoznak vele, hiszen maga Jézus mondta:
„Az én Testem valóban étel és az én Vérem valóban ital. Aki eszi az én Testemet és issza az én Véremet, az bennem marad és én őbenne.” (Jn 6,55) S evégből rendelt szolgálati papságot, az Egyház pedig Isten népe javára létrehozta az Eucharisztiát, miközben az Eucharisztia élteti az Egyházat, melynek Szíve és nemzedékről nemzedékre a szeretet és az élet forrása.
32. Élet és hit
A keresztény a hit szentségei által Krisztushoz alakulva éli mindennapi életét abban a hitben, melyet az isteni élet táplál benne. Valóban „új ember”, ahogy Szent Pál mondja, aki
„szünet nélkül megújul annak képére, aki őt teremtette”. (Kol 3,10) A kegyelem erőt ad számára, s a reménykedés türelmét, s hite arra készteti, hogy mindig jobban megfeleljen az isteni szólításnak: „Buzdítalak benneteket – mondja nekünk Szent Pál –, hogy életmódotok méltó legyen ahhoz a hivatáshoz, melyre meghívást nyertetek.” (Ef 1,4) Az erkölcs, mint már mondtuk, a hit következménye. Tegyük hozzá, hogy szükségszerű következmény, annak elválaszthatatlan folytatása.
33. Az Isten akarata
Az ember felfedezi az Isten akaratát a helyesen kialakított lelkiismeretével, mely jól
motivált ítélőkészséget és felelősségteljes viselkedési készséget biztosít számára. Már Jeremiás próféta meghirdette: „Törvényemet létük mélyére rejtem és szívükbe írom fel.” (31,33) Jézus
36 Az ima és az ökumenikus erőfeszítések nem tehetik semmissé a hit igényeit. Márpedig az interkommunió csupán eucharisztikus kenyérben résesít.
világosan megmondta: „Nem az, aki mondja nekem: Uram, Uram! megy be a mennyek országába, hanem az, aki mennyei Atyám akaratát cselekszi.” (Mt 8,21) Ami annyit jelent, hogy a keresztény életet jellemeznie kell személyes erőfeszítésnek is, hogy megfeleljen az Isten akaratának. A keresztény ember minden körülmények között hűséges akar maradni hozzá. Az ebben való vonakodása bűn, ami halálos vétekké válik, ha súlyos dologban teljes öntudattal és akarva történik: ez már szakítás az Istennel.
34. A tételes törvény
A keresztény ember, tudva azt, hogy a Szentlélek a fény és az erő forrása lelkében, törekszik alázatos és elővigyázatos lenni, mert a kísértőnek ezer alkalma van rá, hogy megzavarja és becsapja. Nincs a többé-kevésbé tudatos vakság biztonságában sem. Hiszen lelkiismeretét köteles a tárgyi kritériumok alapján alakítani, s cselekedeteit a külső normákhoz igazítani. Ennek mindenek előtt az ember szívébe írt természettörvény a forrása, melyet az összes nagy civilizáció elismert: a Teremtő felismerése, a test tiszteletbentartása, a szülők szeretete, a családi érzés, más életének és javainak és az igazságnak a tiszteletben tartása. Az Isten szava (MTörv 5,6-22) ezt megerősítette, amennyiben pontosan körülírta az üdvösség történetére vonatkozó akaratát. A Szentírást az Egyház magyarázta és a Tanítóhivatal valamiképpen mindig a megfelelő korokhoz alkalmazta, de mindig híven a természet és a kegyelem igényeihez. Mert senki, még a pápa sem változtathatja meg azt az isteni törvényt, amelyet nem ő hozott. Az Egyház ilyen tekintetben letéteményes és magyarázó, anélkül azonban, hogy valaha is szabadnak nyilváníthasson ki olyan dolgot, ami nem az.
35. A keresztény ember lelki küzdelme
Ezen belső és külső fénytől vezetve a keresztény ember nem vár arra, hogy a társadalom beleegyezését adja, amikor erkölcsi magatartásának irányát le akarja szögezni. Amint az illik, nem fél attól, hogy az uralkodó mentalitással szembe helyezkedjék, bár ez sokba kerülhet neki, amikor faji megkülönböztetésről, háborúról, vallásról, a gyermekáldás elleni védekezésről van szó. És kétsége nincs tovább afelől, hogy mit kell tennie, ha egy ankét, vagy
közvéleménykutatás, olyan módszerrel dolgozik, hogy általánosítson, és meggyőződésével ellenkező módon, láthatóan nyomást gyakorol rá. A keresztény tudja, hogy széles a kapu, tágas az út, könnyű azon a lejtőn haladni, amely a pusztulásba visz. (Mt 7,13) Nem arról van szó, hogy minden változásnak ellene mondjon, sőt tisztában van vele, hogy köteles mindig megújulni, de csak azért, hogy rátaláljon újra az evangéliumi üzenetre, és hogy azt még hűségesebben élje meg. Azt a lelki harcot kell folytatnia önmagában, amely reprodukálása és folytatása annak a harcnak, amelyet Jézus folytatott a pusztában (Vö. Mt 4,1-11) és abban részt vállalva lelki módon, Krisztus halálában és feltámadásában vállal részt. Ilyeténképpen a
keresztény ember távol minden emberi nézőponttól, nem fél attól, hogy nem-konformistaként haladjon előre, Pál apostol figyelmeztetése alapján: „Ne szabjátok magatok e világhoz, hanem alakuljatok át gondolkodástok megújulásával” (Róm 12,2) Ez a rettenthetetlen tanúságtétel prófétai kiáltássá lesz, amely az egész világ lelkiismeretét felébreszti.
36. Minden ember Isten gyermeke
A keresztény ember világban való magatartását az a meggyőződés irányítja hogy minden ember az Isten képére van teremtve, az istenfiúi méltóságra van meghívva, s mint ilyennek, joga van a tisztelethez, az igazságossághoz, a szeretethez és a testvéri segítséghez. S minden féltékenykedő irigység nélkül iparkodik Jézus szavai szerint élni: „Amit akartok, hogy nektek tegyenek az emberek, ti is cselekedjetek velük,” (Mt 7,12) Ezért szeretete nem tűri meg a fajra,
