GALOPIN
HAJSZA A DETEKTÍV UTÁN
FORDÍTOTTA
PÁLMAI JENŐ
ATHENAEUM
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2017 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5572-90-6 (online)
MEK-16627
Előszó
Valamelyik reggel postám bontogatása közben hirtelen egy boríték ragadta meg figyelmemet, amelyen a poissy-i fegyház pecsétje volt. Felnyitottam és határozott vonásokkal papírra vetett sorok ötlöttek szemembe, amelyeknek cikornyái némi képzelőtehetségre vallottak:
«Kedves Uram!
Valószínűleg már megfeledkezett rólam, de én még mindig gondolok önre. Nagyon kérem, látogasson meg, mert szeretnék önnel valamit közölni, ami, úgy hiszem, érde- kelné.
Fogadja, kedves Uram, tisztelettejes üdvözletemet.
Yours truly
Edgar Pipe»
Nem tudtam elfojtani mosolyomat. Hát mi lett a sok szép fogadkozásból? - kérdeztem ma- gamban. Ez a hirhedt betörő Edgar Pipe, akinek kalandjai mindig oly nagy port vertek fel, megint csak «lebukott»! Pedig annakidején hogy megfogadta nekem, hogy becsületes ember lesz belőle! Ez a különös csirkefogó meglehetős rokonszenvet keltett bennem mindig (néme- lyik gazfickó iránt is lehet az embernek gyengéje), és elhatároztam, hogy meglátogatom. Meg voltam győződve arról, hogy közölnivalója nem lehet mindennapi dolog. Pipe angol fiú, tehát komoly és módszeres. Nem tartozik azokhoz az ízléstelen fecsegőkhöz, akik az embert elkap- ják a kabátja gombjánál fogva és addig el nem eresztik, amíg tartalmatlan szóáradatukkal halálra nem untatták. Nem, Pipet sokkal többre becsültem, ő bölcselkedő ember, talán amolyan kissé túlzottan cinikus filozófus, de gondolatai tele vannak humorral és találó következtetésekkel.
Hát elmentem Poissy-ba.
Szegény Pipe! Külsejét egészen megváltoztatta nullásgéppel lenyírt haja és a fegyencruha, amelyet mégis némi eleganciával viselt.
- Nagyon kedves öntől, hogy felkeresett - mondta. - Köszönöm! Maga legalább nem hagyja cserben az embert...
- Hogyan történhetett ez meg magával, - kérdeztem - aki olyan szép vagyonra tett szert?
- Szóval ön nem is hallott még az ügyemről? Pedig elég nagy port vert fel...
- Nem, Pipe, nem tudok semmiről. Most érkeztem meg Montreal-ból, ahol előadásokat tartottam...
- Hát uram, ön csodálkozni fog a történetemen... Jól nézzen meg engem... a játékszenvedély áldozata áll ön előtt... Azt hittem, hogy két csinos milliócska birtokában megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy néha kissé megkopasszanak a játéktermekben. Sajnos, túlmerész voltam és így rövidesen semmivé olvadt a két millióm. Hogy megélhetésemet biztosítsam, kénytelen voltam tehát néhány kalandba bocsátkozni, amelyek közül az utolsó ide juttatott. Kitalálom, hogy mit akar most mondani: «Dolgoznom kellett volna.» Higyje el, én dolgoztam, csak az a baj, hogy az olyan munka, amilyennel én foglalkozom, kissé túlsok kockázattal jár. Mit akar, az ember mindig visszatér eredeti hivatásához... No dehát mindez már elintézett dolog... Önt azért kérettem ide, mert üzletet szeretnék magával kötni.
Tizennyolc hónapot kell itt leülnöm, tizennyolc hónapig pihenni fogok; de uram, gondolni kell a jövőre is és ön tudja, hogy én előrelátó ember vagyok. Ha nem gondoskodom magamról
jóelőre, akkor kiszabadulásom után egy árva fitying sem lesz a zsebemben. Csak ön segíthet rajtam! Legyen nyugodt, nem akarom önt megvágni, ez nem szokásom.
- Rövid leszek. Arról van szó, hogy egy kéziratot szeretnék rendelkezésére bocsátani, amelyet tetszése szerint feldolgozhat. Természetesen nem óhajtok a nyilvánosság előtt mint író szere- pelni. Ismert nevem van ugyan, de nincsen valami jó csengése. Ön tehát egyedül fog mint író szerepelni, a honoráriumon azonban megosztozkodunk. Hiszen tudja, nem úszom a pénzben.
Kiadójától kötetenként két frankot kap, ebből majd juttat nekem egyet. Ismerem önt és tudom, hogy nem fog csalni a példányszámmal. Nos, elfogadja ajánlatomat?
- Jelenleg két regényen dolgozom és...
- Ugyan mit mesélhet ön olvasóinak ezekben a regényekben? Kis történeteket, amelyek talán mulatságosak, de semmiesetre sem újszerűek és bizonyára egy csomó konvencionális személyről szólnak. Amit én javasolok önnek, az egészen eredeti....
- Kis «bűnügyek»?
- Ha így nevezi, igen... de olyanok, hogy még önt is csodálkozásba fogják ejteni. A legutolsó
„munkáim” leírásáról van szó és fogadni mernék, hogy ennél borsosabbat és változatosabbat még ön sem volna képes kiagyalni.
- Öt év küzdelmének gyümölcsét bocsátom rendelkezésére és majd meglátja, hogy milyen hallatlan találékonyságra tehet szert az, aki kénytelen naponta új pénzforrásokat felfedezni, miközben ügyelnie kell, hogy kikerülje a rendőrség kifeszített hálóját is. Akar tehát munkatár- sam lenni?... Ha igen, akkor keresse fel Rue Notre Dame de Lorette 10. szám alatt Monsieur Gioffredo-t... Csak annyit mondjon neki: «Pipe küldött önhöz!» és mutassa majd meg neki azt a levelet is, amit magának írtam. Erre át fog adni egy kék papirosba burkolt csomagot:
kéziratomat, illetőleg naplómat. Ön tudja, hogy benyomásaimról és «módszereimről» naponta pontos jegyzeteket szoktam készíteni. Az «áldozatok» nevét természetesen megváltoztattam, sőt többnyire ki is hagytam teljesen. Ezek a szegény emberek úgyis nagyon megjárták velem, nem akarom őket ezenkívül még nevetségessé is tenni. Tehát megegyeztünk?
- No majd meglátom...
A fegyőr ekkor közbeszólt, hogy beszélgetésünk véget ért. Elbúcsuztam Pipe-tól és meg- ígértem neki, hogy még a hét vége előtt választ fog kapni ajánlatára. Ismertem az emberemet és tudtam, hogy kissé önhitt természetű. Mielőtt véglegesen lekötöttem volna magam, szeret- tem volna előbb abba a híres kéziratba is betekinteni, hogy vajjon tényleg olyan rendkívül érdekes dolgokat tartalmaz-e. Felkerestem tehát Gioffredo urat. Hamarosan rájöttem, hogy ez a tiszteletreméltó aggastyán meglehetős diszkrécióval űzi az orgazda mesterségét. A csomagot néhány százfrankos bankjegy ellenében sikerült megkapnom. Hazatérve, belemerültem Edgar Pipe kalandjainak olvasásába. Úgy találtam, hogy némi átgyúrással csakugyan megérdemlik a nyilvánosságot.
Ezt az átgyúrt, megtisztított és jelentékenyen megrövidített kéziratot fogják önök a következő oldalakon olvasni. Némelyek talán csodálkozni fognak, hogy rászántam magam arra, hogy egy fegyenc társszerzője legyek, de vajjon én vagyok-e az első, akinek ezt szemére lehet vetni?
A. G.
I.
Amióta gazdag ember lett belőlem, teljesen megváltoztak fogalmaim. Új oldalról láttam az életet és mondhatom, egészen más ember lett belőlem. A feleségemet, Edithet is boldoggá tette megváltozott helyzetünk. Beszélgetéseink alkalmával gondosan kerültünk minden a multra vonatkozó célzást. Harmincezerfrankos lakást béreltem a Rue Marbeuf-ön, amelyet angolosan, vagyis a lehető legnagyobb kényelemmel rendeztünk be.
Párizsban, mint mindenütt a világon, ha az embernek vagyona van, nem nagyon kérdezik, hogy miből lett - és ez rendkívül kellemes berendezkedés. Ha nem volna így, akkor rengeteg ember, aki a polgári erkölcsökkel ellentétes eszközök felhasználásával gazdagodott meg, kénytelen volna a legnagyobb visszavonultságban élni és a híres szalónok nagyrésze olyan elhagyatott volna, mint az egyiptomi régiségek tára a Louvre-ban.
Edithet és engem rövid időn belül a világfiak és «világleányok» egész hada vett körül, akik Mr. és Mrs. James Sweet-et (ezt a nevet vettem fel véglegesen, amikor új életet kezdtem) a párizsi társaság legszeretetreméltóbb tagjai közé sorozták.
Természetesen a sok újkeletű barát között akadt néhány szédelgő is, nem beszélve azokról, akiknek egyetlen célja volt a «megvágás». Nem is késlekedtek különböző csábító «üzleti»
ajánlatokkal elhalmozni, amelyek mind óriási nyereséggel kecsegtettek. Egy ideig alig bírtam szabadulni ezektől az alakoktól, akik abban a hiszemben, hogy bennem nagyszerű «palira»
találtak, csupa gyanús vállalkozásokba igyekeztek belevonni, amelyek csalhatatlanul börtönbe juttattak volna.
Sikerült ezeket tapintatosan kiszorítanom környezetemből, sima diplomatakészségemnek a segítségével, amelyre roppant mozgalmas életpályámon tettem szert. Igaz viszont, hogy azok között, akik barátságukkal megtiszteltek, akadt néhány becsületesebb fiú is. Ezek csupán vagyonukat emésztették, némi beosztással. Egyikük különösen megnyerte rokonszenvemet, Roswell-nek hívták és azt állította magáról, hogy a belga követség attaché-ja.
Bevezetett előkelő társaskörébe s ilymódon véglegesen a párizsi élet forgatagába kerültem.
Nincsen veszélyesebb, mint az úgynevezett «párizsi élet»; erre, sajnos, hamarosan rájöttem.
Eddig is fényűző életmódot folytattam ugyan, de nem bocsátkoztam mértéktelen költekezé- sekbe. Attól a naptól kezdve, hogy a kártyás Roswellel megismerkedtem, aki rettentő gazdag- nak tűnt fel előttem, meg akartam ízlelni én is a baccara- és chemin de fer-játék izgalmait.
Amikor vagyonom egyrésze már elúszott a zöld játékasztalon, abba kellett volna hagynom kísérletezéseimet, de állhatatosan reméltem, hogy egy kis szerencsével még visszanyerhetem elvesztett pénzemet. Rövidesen sikerült minden vagyonomat elvesztenem, sőt még ennél is többet. Így történt, hogy meggondolatlanul «hozom»-ra játszottam meg egy nagyobb tétet.
A Becsület az ilyen esetben csak két megoldást ismer: vagy megfizetem tartozásomat, vagy főbelövöm magam. Ez meglehetősen kényelmes elintézési mód azok számára, akik nem rettennek vissza attól, hogy halántékukhoz szorítsák a revolver csövét és meghúzzák a ravaszt. Ám én irtózom a revolvertől: még akkor is haboztam használatától, amikor «mások ellen» kellett volna segítségét igénybe vennem. Tehát olyan megoldást kellett most találnom, amelynek révén sikerül kibújnom a csávából, anélkül, hogy veszélyeztetném életemet, amely nekem igen drága.
Feleségemnek ezekről a dolgokról nem tettem említést, mert a nőket általában fájdalmasan érintik az ilyen természetű közlések. Alig bírtam elaludni az éjjel. Rengeteg tervet forgattam fejemben, de amióta tétlenül éltem, képzelőerőm lassankint ellanyhult. Nem voltam többé a
régi Edgar Pipe, aki még az aszfalt alól is pénzt tudott előteremteni. Most százezer frankra lett volna szükségem. Ilyen összeget felhajtani csak nem lehetetlenség? Lassacskán arra a meggyőződésre jutottam, hogy az én jó Roswell barátom készséggel adna kölcsön nekem százezer frankot, de ha a pénzt klubbeli tartozásom kiegyenlítésére fordítom, akkor megint itt állok majd egy vas nélkül. Igaz viszont, hogy végső megoldásként eladhatnám még Edith ékszereit is, de ha ilyen áldozatra kérném őt, ez elhidegítené tőlem és házaséletünk pokollá válnék. Nem, erről szó sem lehet, nyugodtan akarok élni.
Reggel nyolc óra felé tehát felkerestem Roswellt, akit még ágyban találtam. Mint mindig, most is nagyon kedvesen fogadott, de amikor előadtam látogatásom célját, homloka elborult.
- Szegény barátom, - mondta fájdalmas hangon - nagyon rossz helyre fordult. Én pontosan ugyanolyan helyzetben vagyok, mint ön, csupán azzal a különbséggel, hogy én háromszázezer frankkal «lógok». Igen, tudom, ön gazdagnak hisz. Hát vegye tudomásul, hogy tönkrement ember vagyok. Hogy ezt el tudtam titkolni eddig, azt a szerencsémnek, az én arcátlan szeren- csémnek köszönhetem, amelyről azt hittem, hogy sohasem fog elhagyni de hát most az egyszer elfordult tőlem is - és nem marad más választás számomra, mint eltűnni...
- Hogyan! Öngyilkos akar lenni?
- Öngyilkosságot elkövetni... azt nem... Hát az ember ölje meg magát - csupán azért, mert vesztett háromszázezer frankot?... És az, aki ezt a pénzt tőlem elnyerte, talán nem egyéb közönséges hamiskártyásnál..., ki tudja? Főbelövés, ez ma már lejárta magát... erre a fogásra legfeljebb színpadon és regényekben van még szükség. Becsületbeli adósság... szamárság!
Csak a hülyék veszik tragikusan az ilyesmit. Különben is értse meg, micsoda ostobaság mindez: ön nem tud fizetni és ezért megöli magát, de kérdezem, mit használ ez annak, aki arra vár, hogy pénzét megkapja öntől... Mindenképpen rossz tréfát űz vele, mert akár megöli magát, akár nem, színét sem fogja látni pénzének... És mondja, ha ön most megöli magát, kevésbbé lesz gazember, mintha életben marad?
- Tehát mit akar tenni?
- Elhagyom Párizst...
- De ebből botrány lesz! Ön a követség attaséja... és...
Roswell elmosolyodott:
- Azt hiszem, elmondhatok önnek mindent, hiszen mindketten teljesen egyformái helyzetben vagyunk. Én éppen annyira nem vagyok követségi attasé, mint ön, de mivel az embernek szüksége van egy bizalomgerjesztő foglalkozásra, hát én ezt választottam, mert meglehetősen dekoratívnak találtam. Ön engem most bizonyára nagyon furcsa alaknak tart... Már két éve élek Párizsban - tisztán kártyázásból... Ennek a szép életnek össze kellett omlania egy nap; hát most összeomlott, annyi baj legyen! Majd csak segítek magamon...
- Segít magán... de hogyan?
- Eh! Majd meglátjuk... Különben figyeljen ide, azt mondtam az imént, hogy elhagyom Párizst... Hát nem! Itt maradok. Párizs a pénzforrások városa, ahol az igazságszolgáltatás többnyire elnéző, - nem olyan, mint önöknél Angliában, ahol a legkisebb vétket is öt évi
«hard labour»-ral büntetik... Itt egy kis csalást meg lehet úszni néhány havi börtönnel és még arra is van esélye az embernek, hogy feltételesen szabadlábra helyezik...
Bevallom, amikor Roswellel megismerkedtem, egyáltalán nem sejtettem benne kollegát. Amit most megtudtam róla, még sokkal rokonszenvesebbé tette előttem.
Felkelt az ágyról, ahol eddig feküdt és belebújt kék selyempizsamájába, elővette cigaretta- tárcáját, megkínált, majd egy karosszékbe vetette magát és így szólt:
- Üljön le, kedves barátom és beszélgessünk komolyan. Talán sikerül kibújnunk ebből a csávából. Én már megalkottam a véleményemet önről és azt hiszem, nagyszerűen meg tudnánk egymást érteni. Teljes hidegvérrel kell a helyzetet megvizsgálnunk.
Most ő is rágyujtott, néhány füstkarikát fújt a mennyezet felé, majd így folytatta:
- Mind a ketten egyforma helyzetben vagyunk, ön százezer frankkal tartozik, én háromszáz- ezerrel, és kettőnk zsebében biztosan nincs még ötszáz frank sem. Igaz, önnek nagyszerű, kényelmes lakása van, bútorait pénzzé teheti... Ismerem lakását, legalább húszezer frankot fog értük kapni... Persze, nem vonom kétségbe, hogy bútorai ennél többet is megérnek, de tudja, ezek a bútorkereskedők majdnem semmiért vásárolják vissza azt, amit jó drágán adtak el. Én sajnos, semmit sem adhatok el abból, amit itt lát, ez «bútorozott lakás.» - Ön tehát pénzzé teszi mindenét és utána rögtön felkeres... Egy hónap mulva úszni fogunk a gazdagságban és folytathatjuk régi életmódunkat, - Párizsban vagy másutt.
- Igen... értem... Ön azt reméli, hogy majd az én pénzemmel valamelyik kártyaklubban fog vagyont szerezni... ha csak ebből áll az ötlete, kedves barátom, akkor igazán nincsen szükségem segítségére... A szerencsémet magam is megkísérthetem.
Roswell vállát vonogatta.
- Ki beszél itt kártyaklubról? Kezeskedem arról, hogy húszezer vagy minimálisan tizenötezer frankból - egy milliót csinálok, sőt talán többet is.
- Hogyan? Erre kíváncsi vagyok.
- Nem mondok semmit... előbb tegye pénzzé ingóságait. Majd ha fel tudja mutatni a pénzt, akkor én is felfedem tervemet, de előbb nem. Ön vagy elfogadja vagy visszautasítja, de azt hiszem, ahhoz a vállalkozáshoz, amelyet tervezek, ön igen alkalmas társnak.
- Tegyük fel, hogy megegyeztünk. Átadom önnek a húszezer frankot, de milyen biztosítékot tud ennek ellenében nekem adni?
- A szavamat...
- Üzleti ügyekben nem elég az adott szó...
- Talán azt óhajtja, hogy szerződést készítsünk? Ezzel nem nyer semmit, mert hát mit ér az ilyen papiros?... Nos, nyugodjék meg, abból a pénzből, amit nekem átad, vagy legalább is annak egy részéből üzleti berendezést veszünk, ön társam lesz és így módjában lesz, betétje felhasználását is ellenőrizni.
- És ha vállalkozása balul üt ki? Akkor elkótyavetyéltem bútoraimat anélkül, hogy legcsekélyebb hasznát is vettem volna.
- Jegyezze meg, kedves barátom, hogy mindenképpen kénytelen bútorait eladni. Kártyaklub- beli hitelezője nem fogja egykönnyen futni engedni. Kártyaadósságáért beperelni ugyan nem tudja magát, de felkeresheti lakásán és botrányt csaphat. Lakóhelyet kell változtatnia és el kell tűnnie eddigi társaságának szeme elől. Azonkívül mint tönkrement ember, nem tarthat harmincezer frankos lakást sem. Higyjen nekem, fogadja meg tanácsomat és még meg fogja köszönni, hogy kihúztam a bajból...
- Én viszont önt...
- Persze, - hiszen mi értelme is volna a társulásnak, ha csupán az egyik fél látna hasznot belőle... Gyerünk tehát... rendezzen sürgős végeladást holmijaiból!... Holnap reggel itt várom.
Elbúcsúztam Roswell-től.
A taxiban, amelyen hazavitettem magam, meglehetősen komor elmélkedéseket folytattam.
Kövessem Roswell tanácsát? Ez a fiú úgylátszik ügyes ember, de kérdés, hogy mibe kever bele? Olyan nagyszerűen értett környezetének becsapásához, (hiszen engem is alaposan rászedett), hogy valószínűleg sikeresen tud még egész csomó embert bolonddá tenni és pénzemet előnyösen gyümölcsöztetni. Végeredményben mit kockáztatok? Hogy elvesztem a húszezer frankomat? Hát majd csak akkor fogja megkapni a pénzt, ha előadta, hogy mit akar vele elkezdeni. Különben azt is mondhatom neki, hogy a bútoraimért csupán tízezer frankot kaptam és a különbözetet csak akkor bocsátom rendelkezésére, ha látom, hogy sikerrel kecsegtet az üzlet. Jelenlegi helyzetemben meg kell próbálnom minden lehetőséget...
II.
Reggel 10 óra volt, amikor hazaértem a Rue Marbeuf-ra. Edith még ágyban volt.
- Elmegy?
- Nem... most jöttem haza, kedvesem.
És hosszasan megcsókoltam.
- Ó, maga túlságosan gyengéd ma hozzám, bizonyára megint vezekelni akar valamilyen bolondságáért... Gyerünk, ki vele, tegnap megint veszített a klubban, úgy-e? Mennyit?
- Mindent.
Rémülten felegyenesedett.
- No, ne csináljon rossz tréfát... mit jelent az, hogy mindent? Azt akarja mondani, hogy mindent, ami magánál volt?
- Nem... mindent, amim a bankban volt, sőt nem volt.
- Szóval tönkrementünk!
- Tönkre... de csupán néhány napra.
- Hát most már semmit sem értek... Csak nem reméli, hogy egy héten belül visszaszerezheti vagyonát?... Jaj, tudtam, hogy ez a pénz nem fog szerencsét hozni... rosszúton szereztük...
- De kérem, Edith...
De ő nem figyelt többé szavaimra. Hisztérikusan kezdett ágyában vonaglani, párnáit harap- dálta, jajgatott, majd keserves sírásra fakadt és ha közben néha kissé lecsillapodott, ezt csupán azért tette, hogy éles szavakkal szememre vesse, hogy csak magamra gondolok, hogy szörnyű egoista vagyok és őt nem tekintem másnak, mint egyszerű játékszernek. Sőt még egy bizo- nyos ügyemre is merészelt célzást tenni, amely rám nézve különösen kellemetlen, mert életem egy olyan pillanatára emlékeztet, amelyet igyekszem elfelejteni.
Annyira kihozott sodromból, hogy most már rajtam volt a sor szemrehányásokat tenni néhány régi viszonyáért és gyűlöletes mesterségéért, amelyet a londoni Strand-en űzött, mialatt én a readingi fegyházban sínylődtem.
Az ilyen házassági jelenetek közben elhangzott szavaknak általában semmi következményük nem szokott lenni, de mégis, vannak szavak, amelyek mélyen belevésődnek az emlékezetbe és ezeket nehéz később megbocsátani. Az asszony nevezheti férjét hülyének, félkegyelműnek, tevének, faragatlannak, korhelynek, gazembernek, - az ilyesmit könnyen elfelejti az ember, de nem felejt el bizonyos szemrehányásokat, amelyek mint a mocsár mérges gőzei, időről-időre felszínre vetődnek és csömörbe fojtják a szerelmet.
Edith, akire eddig úgy tekintettem, mint valami könnyelmű, csintalan kislányra, aki már kora ifjúsága óta a rossz nevelés áldozata, Edith, akinek minden szeszélyét elviseltem, talán nemcsak szerelemből, hanem szánalomból is, most egyszerre új oldaláról mutatkozott meg.
Amíg gazdagnak hitt, ravasz komédiát játszott velem, de most, amikor megtudta, hogy tönkrementem, egészen kiméletlenül járt el velem szemben. Pedig abban a hitben ringattam magam, hogy Edith mindazért, amit érte tettem, legalább némi hálát fog mutatni. Igaz, nem kellett volna az annyira kellemetlen hírt ilyen nyers módon közölnöm, de azt hittem, hogy több hidegvérrel és - rezignációval fogadja. De most a jég megtört, nyiltan beszélhettem:
- Amint mondottam, - tönkrementem... elismerem, hogy ez nagyon kellemetlen magára nézve, de vallja be, hogy rámnézve nem kevésbbé az. Szerencsére még van bennem némi tetterő és rövid idő mulva újból az leszek, ami voltam. Húszezer frankra van szükségem, ami kihúzna a bajból.
- De honnan veszi ezt a húszezer frankot? Feltételezem, hogy nem akar ékszereimtől megfosztani... hiszen még erre is képes...
- Bár ékszereit abból a pénzből vettem, amelyet oly kedvesen «rosszúton szerzettnek» nevez, nyugodt lehet, meghagyom őket magának... sőt, össze is csomagolhatja mind és azonnal el is hagyhat.
- Szóval, most kidob...
- Ha úgy akarja, maradhat, de kiméljen meg a jelenetektől... nem vagyok most olyan jó álla- potban... Nyugodtan kell gondolkoznom... Talán vannak férfiak, akiket súlyos csapások idején odaadó hitvesük bátorít és vigasztal, én sajnos, nem tartozom ezek közé... Már megmondtam és most megismétlem, hogy megtaláltam azokat az eszközöket, amelyeknek a segítségével kihúzhatom magam a csávából, de mivel nem akarom magát gondjaimmal terhelni, engedje meg, hogy egyedül segítsek magamon.
- Hát gondolja, hogy segíthet magán?
- Gondolom...
- De olyan nagylábon már nem tudunk élni, mint eddig...
- Téved... Egy hónap mulva megint millióim lesznek.
Edith rámpillantott és szemét dörzsölte... Szavaim határozottsága máris megváltoztatta felfogását. Felderült és éreztem, hogy újabb kérdésekkel fog elárasztani. Vettem a kalapomat és az ajtó felé indultam.
- Elmegy?
- El... dolgom van...
- Elmegy anélkül, hogy megcsókolna?
- Viszontlátásra!
- De ebédre visszajön?
- Nem tudom.
- Nézze, Edgar, talán kissé túlheves voltam az imént, nem szabad ezt rossznéven vennie...
jöjjön, csókoljon meg...
- Majd ha újból vagyont szereztem...
- Ó, de utálatos... rosszul ítél meg engem...
- Ellenkezőleg, nagyon helyesen ítélem meg, de nem bánom, kössünk békét, azzal a felté- tellel, hogy nem fog több kérdést feltenni és vakon engedelmeskedik...
- Megfogadom...
- Tehát megegyeztünk. Ne csodálkozzék semmin... és legyen kész minden áldozatra...
- Tudom... az ékszereimet akarja?
Vállamat vonogattam és átmentem a dolgozószobámba. Eredetileg el akartam menni, de most megváltoztattam szándékomat. Utánanéztem a telefonkönyvben és felhívtam az Elysées 39-72 számot.
- Halló... Maga az, Risenford úr, nem?... Hát akkor hívja a főnökét... mondja meg neki, hogy James Sweet kéreti... nagyon sürgős ügyben.
Kétpercnyi várakozás után Risenford úr a készülékhez lépett. Rögtön felismertem rossz kiejtéséről.
- Igen, itt James Sweet beszél, kérem, keressen fel rögtön... Lakásomon várom... Rendben van... tehát negyedórán belül itt lesz, nem később!
Letettem a kagylót. Megéreztem, hogy Edith az ajtó mögött hallgatózik. Valószínűleg szerette volna megtudni, hogy mit akarok Risenfordtól, de nem mert belépni a szobába, tiszteletben tartotta békefeltételünket... Haragom eltűnt és kész voltam megbocsátani neki, bár meggon- dolatlan szavai még fülemben zúgtak. Bizonyára kibékülünk majd egymással, mégis hosszú ideig némi feszültség lesz közöttünk. Nem vagyok haragtartó ember (multam engedékeny- ségre kötelez), de az, amit egy számomra idegen ember részéről fel sem veszek, nem hagyhat közömbösen egy olyan asszony részéről, akinek éppoly súlyos kő nyomja lelkiismeretét, mint az enyémet. És mégis... szeretem Edithet, minden hibája ellenére is... Valahogy egymáshoz tartozunk, de szerelmünkben az úgynevezett érzelmeknek csak nagyon kis részük volt.
Csengőberregés riasztott fel elmélkedésemből.
Risenford!
Belépett és sugárzó arccal nyujtott kezet. Kövér, kopasz ember volt és uborkaalakú orra tele pattanással.
- Hivatni méltóztatott, Sweet úr, talán kicseréltetni kívánja pútorait?
- Sőt ellenkezőleg, Risenford úr, el akarom őket adni.
Risenford most már kevésbbé barátságos arcot vágott.
- Bizony... el akarok adni mindent... Áthelyeztek Singaporeba, igen fontos állásba és leg- később holnap Marseilleben hajóra kell szállnom.
- Az időpont a legrosszapp... Mostanápan alik tudok eladni valamit és venni, mék ennél keveseppet veszek. Ha uraságod várni tudna kicsit, esetlek találnék rá kuncsaftot, de íty...
- Hát ha nem akar üzletet csinálni, nem bánom... a Welcolm-cégtől már úgyis kaptam ajánlatot...
- És mennyit akar adni Welcolm?
- Rögtön elárulom magának, de előbb hadd halljam az ön ajánlatát is. Ne felejtse el, hogy nem maradok örökké Indo-Kínában, sőt nagyon valószínű, hogy rövidesen visszahívnak Párizsba.
És akkor még ennél is fényűzőbb berendezésre lesz szükségem, mert palotát szándékozom vásárolni Neuilly-ben... Nos, Risenford úr, mennyit ad az egész berendezésért?
Keresgélni kezdtem íróasztalom fiókjában, kihúztam a bútorkereskedő nyugtázott számláit.
- Ide nézzen, a berendezés, amelyet nekem eladott és amelyet minden látogatóm megcsodált, pontosan százötvenezer frankomba került. Ismerje el, hogy jó árat adtam érte... Számláit minden alkudozás nélkül fizettem ki. Tudom, ha akadékoskodtam volna, komoly árenged- ményt érhettem volna el... Nos, mennyit ajánl nekem most?
Risenford fülét vakarta:
- Ön natyon jól tudja, hoty ezek a használt pútorok értéküknek töpp, mint etyharmadát elvesztették... Ezeket nem tudom eladni a poltomban, az Árverési Csarnokba kellene mind küldeni... és mek leszek elékedve, ha kapok értük netyvenezer frank...
- Rendben van, negyvenezerért viheti...
- Ó, azt nem mondtam, hoty adok netyvenezer frankot... nekem van költsék is... Nézze, Sweet úr, teszek önnek ety szívesséket... és adok... adok... na, harmincezer frankot és ety vassal sem töppet... esküszöm, hogy rossz seftet csinálok... de urasákod jó kuncsaft és remélem, hogy a jövőpen...
- És mondja, készpénzzel fizet?
- Majd ha elvittem a pútort és minden a kocsimon van, tehát cirka délután öt óra felé.
- Jó, rendben van, - de mondja, nem szállíthatja el a bútorokat valamivel előbb?
Risenford órájára pillantott:
- Féltizenkettő... nem, azt nem tudom.
- Hát akkor várom öt órára...
Azt hittem, hogy ezzel befejeztük üzleti tárgyalásunkat, de Risenford ragaszkodott ahhoz, hogy előbb a bútorokat megtekintse. Mindent sorra megvizsgált, kihúzta az asztalok és szekrények fiókjait, végigtapogatta a matracokat, párnákat, függönyöket, kipróbálta a székek teherbíróképességét, sőt benyitott még a fürdőszobába is, ahol Edith éppen fürödni készült.
Risenford diszkrét, «pardon»-t mormogott és újból becsukta az ajtót, de nem valami nagy sietséggel.
- Tehát mindent látott? - kérdeztem.
- Igen... - válaszolta kissé zavartan - Natyon helyes... mindent láttam... rendpen van; de mondja csak kérem, ekész rendes fehérneműi vannak... ha akarja, mekszabadítom ezektől is...
Adok értük harmincötezer frank a pútorokkal etyütt...
- Ez kevés, de elfogadom...
Risenford hirtelen homlokára csapott.
- Hű, majd elfelejtettem... az adó...
- Micsoda adó?
- Hát az adót mekfizette?... és a házpért?...
Előkerestem az adóhivatal és a háztulajdonos nyugtáit.
- Rendpen van, - mondta, miután gondosan megvizsgálta őket - nincs jokom elvinni a pútort, ha nincsen kifizetve az adó és a házpér... A kincstárral nem lehet viccelni, mék a háztulaj- donossal szemben is elsőbbségi jok van neki... Tehát viszontlátásra, Sweet úr, öt órakor átadom a csekket.
És Risenford úr fürge léptekkel távozott.
Nem csinált rossz üzletet.
Más körülmények között bizonyára csak nehezebben tudott volna velem megalkudni, de szorult helyzetemben nem lehettek nagyobb igényeim. Az elért összeg még így is jóval felülmulta reményeimet. Körülbelül húszezer frankra számítottam és most harmincötöt kaptam. Tizenötöt majd átadok Roswellnek, a többivel pedig elélek egy hónapig anélkül, hogy kénytelen volnék életmódomon lényegesen változtatni. Ha pedig Roswellnek csakugyan
sikerül rövid időn belül «aranyat csinálnia», akkor minden nagyszerűen elintéződött, kivéve szerencsés kártyapartnerem követelését, aki majd csak este a klubban fogja megtudni, hogy Mr. James Sweet - angolosan távozott.
III.
Edith hallgatott az okos szóra. Minden tiltakozás nélkül nézte, hogyan viszik el bútorait és csupán azt kérte, hogy hagyják meg a fehérneműjét és pipereszereit. Ezt a kérését Risenford lovagiasan teljesítette.
Miután a bútor kocsira volt rakva, kihúzta csekkfüzetét és töltőtollával a kandalló párkányán kiállította a csekket a vételárról.
- Tessék...
És kellemes utat kívánt Edithnek, meg nekem.
Ez a Risendorf határozottan kedves ember volt, nyomban elhatároztam, hogy hozzá fordulok, ha újból bútorra lesz szükségem.
- Hova megyünk most, Edgar? - kérdezte Edith, miközben belémkarolt.
- A Columbiába... De előbb kifizetem a cselédeket és egy kis végkielégítést is kell nekik adnom.
- Mit fognak gondolni?...
- Azt gondolják, amit akarnak... Azt fogom nekik mondani, hogy kénytelen vagyok Párizst azonnal elhagyni és hogy erről csak az utolsó pillanatban értesítettek. Azt hiszem, háromhavi fizetéssel meg lesznek elégedve... Ez hiányozni fog ugyan némileg költségvetésünkből, de nem tehetek egyebet.
Amint előrelátható volt, személyzetem kissé meglepődve fogadta közlésemet. Igaz ugyan, hogy már sejtettek valamit, amikor látták, hogy viszik a bútorainkat. Az ajtó mögött leselked- tek - nyilván, attól féltek, hogy elmegyek anélkül, hogy kifizetném őket. Sikerült megtalál- nom az alkalomhoz illő szavakat és meghatott hangot. Röviden, - sokkal könnyebben sikerült kilábalnom a dologból, mint hittem volna.
Abban a pillanatban, amikor Edith és én elhagyni készültünk a házat, amelyben nyolc hónapig oly nyugodtan éltünk - az előcsarnokban a klub egyik szolgájába ütköztünk.
Megismert és átadott nekem egy levelet:
- Tessék, Sweet úr. Azt mondták, hogy választ kapok rá.
Felbontottam a levelet, gyorsan végigfutottam a sorokon és miközben egy ötvenfrankost adtam a szolgának, így szóltam:
- Rendben van. Este tíz órára a klubban leszek.
Amikor eltűnt a láthatárról, taxit hívtam. Szolgám felrakta bőröndünket... és elindultunk. A Columbia szállodába érve, a legjobb szobák egyikét vettem ki, anélkül, hogy az ára után érdeklődtem volna. (Azt a szobát kaptam, amelyet aznap reggel a dán király hagyott el). Ami- kor a bejelentőlap kitöltésére szólítottak fel, méltóságteljes arccal beírtam, hogy «Sheffield grófja és Sheffield grófnéja». A szolgák szemmelláthatóan csodálkoztak, hogy olyan kevés poggyászunk van, ezért odavetettem a portásnak, hogy bőröndjeink csak holnapután érkeznek meg.
- Valóban nagyszerű hely ez, - mondta Edith, amikor magunkban maradtunk a szobában - de jó drága is lehet. Sokáig maradunk ebben a szállodában?
- Majd meglátjuk... huszonnégy órán belül eldől minden.
Este előkelő étteremben vacsoráztunk és másnap reggel beállítottam Roswellhez. Nagyon kíváncsi voltam már arra a nagyszerű ötletre.
- Nos, - kérdezte, miközben megrázta kezemet - elintézte?...
- El... de nem kaptam annyit, amennyit számítottam.
- Hát mennyit kapott?
- Tizenötezret...
- No, majd iparkodni fogunk, hogy kifussa ebből az összegből... Hogyne, elég lesz... Hatezer frank a házbér, a pénztáros ezerötszázat kap, ezerkétszázat a könyvelő, ezret a gépírónő, nyolcszázat az irodaszolga... marad négyezerötszáz frank. Már találtam megfelelő helyiséget a Rue Edouard VII-en, nagyon csinos iroda, egy nagy terem pénztárfülkékkel és egy előszoba, ahol majd az altiszt helye lesz.
- És mindezt hatezer frankért lehet megkapni?
- Bizony, kedves barátom... havi hatezer frankért, azaz hetvenkétezer frankért évenként...
Majd meglátja, milyen szép berendezése van.
- De micsoda üzletet akar folytatni ezekben a helyiségekben.
- Rögtön megmondom, de előbb mutassa meg azt a tizenötezer frankot.
- Ime, - mondtam és kinyitottam pénztárcámat, benne a bankjegyekkel.
- All right!... Tartsa meg a pénzét. Megbízom önben. Holnap elmegyünk együtt kibérelni a helyiséget és rögtön be is rendezkedünk. Nincsen vesztegetni való időnk, különben megcsi- náltam már a körleveleket is. Majd meglátja, milyen hatásosak, a palik mind bekapják a legyet.
- Még mindig nem mondta meg, hogy...
- Hát idehallgasson: bankot fogunk nyitni.
- Micsoda?! Bankot tizenötezer frank tőkével?! Maga megőrült!
Roswell hangos nevetésre fakadt:
- Bizony, - ismételte - bankot fogunk nyitni, ahova egy héten belül tódulni fognak a felek.
- De reklám nélkül semmit sem fog elérni... az ilyen üzlet lanszírozásához legalább félmillió frankra volna szükség, sőt többre...
- Maguk a felek fognak nekünk reklámot csapni. Nyugodjék meg, nagyon jól tudom, hogy mit csinálok.
- Nos, ha ennyire bízik ötletében, miért nem valósította meg már régebben?
- Mert nem volt szükségem pénzre... különben vagyonomat, amelyet ostoba módon a kártyaasztalnál herdáltam el, szintén hasonló módon szereztem... Olvas néha ujságot?...
- Természetesen.
- Nos, akkor valószínűleg emlékszik még a «Brüsszeli Katolikus Bank» hírhedt össze- omlására...
- Hogyne! Hiszen két hétig csak erről írtak a lapok.
- Hát ezt a Katolikus Bankot én alapítottam, - tízezer frankkal a zsebemben... És ön valószí- nűleg azt is tudja, hogy a vezérigazgató egy szép napon eltűnt - többmilliós adósság hátra- hagyásával.
- Csakugyan így van.
- Nos, én a magam részéről hárommilliót vágtam zsebre és a társam, egy derék fickó, akit szerencsétlenségére elfogtak, ugyanannyit zsebelt be... Látja tehát, hogy sok pénzt lehet keresni egy ilyen bankon, ha az ember ért a dologhoz... Én a magam részéről mindig pénz- ügyekkel foglalkoztam... Kincsesbányák ezek, de hát - meg is kell találni a tárnát.
Ez a Roswell egyre nagyobb bámulatba ejtett. Valóban furfangos fickónak látszott és most már teljesen megbíztam benne, noha még mindig nem tudtam, hogy milyen is az a bizonyos kincsesbánya, amelyre rábukkant. Ilyen okos munkatársam még sosem volt. Igaz, meglehe- tősen veszélyes, rengeteg kockázattal járó játszmába fogtunk, de nekem éppen ez tetszett.
Szeretem az előre nem látott eseményeket és most végre alkalmam nyílott, szabad folyást engedni régóta szunnyadozó aktivitásomnak.
- Még ma délután átnézem a fiókomban heverő régi körleveleimet és az egyéb balekfogásra szolgáló anyagot, - mondta Roswell. - Nagy hasznát vettem ezeknek Brüsszelben és majd ha ön is elolvassa őket, rögtön meg fogja érezni, - noha bankügyletekhez nem ért - hogy micsoda óriási hasznot lehet húzni az ilyen, végeredményben egyszerű, de mégis csak nehezen felfedezhető üzletekből. Néhány év óta a kispolgárok úgy tapasztalják, hogy járadékaik sajátságos módon folytonosan csökkennek... és azok, akik a háború előtt évi húszezer frank- ból kényelmesen megéltek, ma nyomorognak. Nos, én hat hónap alatt egyharmadával fogom szaporítani tőkéjüket... Ha legalább három kis ezerfrankost befizetnek nekem, akkor már havi járadékot kaphatnak.
- Ezt azonban csak ígérni fogja...
- Téved! Az első havi járadékokat a betevők pénzéből fogom fizetni. Igen egyszerű dolog ez...
Ön befizet a bankomba háromezer frankot, ennek az összegnek egy részét a járadék fizetésére használom fel, amelyet pontosan fogok folyósítani - egészen addig a napig, amikor elég hatal- mas összeg gyűlt össze a pénztárban. Akkor pedig zaj nélkül gyorsan odébbállok. Megértette tehát, hogy miről van szó?
- Tökéletesen. És mi lesz a bank neve?
Kistőkések Bankja. Az apró tőkepénzesekhez, egyszerű közalkalmazottakhoz és állami nyug- díjasokhoz fogok fordulni. Tehát holnap megnyitjuk az üzletet... de előbb néhány formaságot kellene elintéznem. Nagyon lekötelezne, ha erre a célra most átadna nekem kétezer frankot.
- Itt van, tessék.
- Köszönöm. Jöjjön értem holnap reggel kilenc órakor. Addig mindent előkészítek és ön éppen annyira tisztában lesz mindennel, mint jómagam.
- Meglehetősen elmésnek találom ötletét, csak azt nem tudom, hogyan fogunk betevőket szerezni...
- Ennél semmi sem egyszerűbb a világon! Majd meglátja, milyen hamar lépremennek a palik.
Brüsszeli bankomban két héttel a megnyitás után sort állottak az emberek.
- És nem fél attól, hogy a rendőrség beleüti az orrát...
- Miért?! Amíg rendesen folyósítjuk a havi járadékokat, a gyanú árnyéka sem fog reánk vetődni. Azon a napon, amelyen sor kerülhet a rendőrség beavatkozására, már árkon-bokron túl leszünk a zsákmánnyal.
Elbúcsúztam Roswelltől. Visszatértem a Columbiába, ahol Edith vált reám.
- Nagyon jókedvűnek látszik, Edgar, - mondta. - Úgylátszik, megy a dolog...
- Mint a karikacsapás, drágám! Társultam Roswellel: bankot nyitunk. Nemsokára újból milliomosok leszünk.
Edith a nyakamba ugrott:
- Drága! Hiszen tudtam, hogy nem fogja cserben hagyni találékonysága...
Őrizkedtem attól, hogy emlékezetébe idézzem azokat a szemrehányásokat, amelyekkel Rue Marbeuf-i lakásunkon illetett. Rájöttem már arra, hogy nőkkel máskép kell bánni. Sokkal idegesebbek, nyugtalanabbak, mint a férfiak és nagyon hajlamosak a kishitűségre. Ha férjük gyenge, erélytelen ember, aki képtelen bátorságukat feléleszteni, akkor ebből az ideges nyugtalanságból hamarosan teljes kétségbeesés lesz. Nem tudom már, melyik bölcs mondta:
«Ne áruljátok el soha asszonyaitoknak, ha örvénybe kerültetek, mert ezzel csak siettetitek az alámerülést.»
Hát most csakugyan kevés híja volt, hogy én is «alá nem merültem» és ezért elhatároztam, hogy ha egyszer újból bajba jutnék, erről Edithnek nem szólok. El kell kerülnöm azokat a jeleneteket, amelyek könnyen áthidalhatatlan szakadékot vonhatnak férj és feleség közé.
IV.
Nem csupán nevemet, de külsőmet is el kellett változtatnom. Másnap reggel már új társadalmi állásomhoz illő öltözékben indultam Roswellhez: fekete zsakett, csíkos nadrág és beige-színű kamásni, a párizsi bankárok jellegzetes egyenruhája feszült rajtam.
Amikor szobájának ajtaja elé érkeztem, kopogtam, de választ nem kaptam. Jóval erősebben ismételtem meg a kopogást, de ezúttal is minden eredmény nélkül.
Hátamon végigfutott a hideg...
Csak nem szökött meg társam azzal a kétezer frankkal, amit tegnap az előzetes költségek fedezésére adtam át neki? Nem, ez lehetetlenség... Hiszen, ha be akart csapni, akkor kicsalta volna tőlem az egész összeget... a tizenötezer frankot, amelyet kérésére habozás nélkül átnyuj- tottam volna.
Mégegyszer megdöngettem az ajtót, majd lementem a házmesterhez.
- Roswell úr elutazott? - kérdeztem.
- Hát... nincsen már itt - válaszolta zavartan a házmesterné.
- Pedig megbeszéltük, hogy ma felkeresem...
- Úgylátszik, akkor még nem sejtette, hogy mi fog vele történni.
- Baleset?
- Hát... nevezhetjük annak is. Nagyon kellemetlen dolog az ilyesmi... Pedig milyen becsületes embernek látszott... No, talán csak félreértés az egész... előfordul... a rendőrségen néha tévednek az urak...
- A rendőrségen?... hát letartóztatták?
- Le bizony... ma reggel hétkor. Két úr jött autón, megkérdezték tőlem, hogy melyik emeleten lakik Roswell úr és pár perc mulva már hozták is... Szegény fiú, milyen kétségbeesett arcot vágott, amikor átadta nekem a kulcsokat...! Igazán sajnáltam.. kissé keményen bántak vele a detektívek... úgylátszik, nem hagyta magát - és ezért megbilincselték.
Feleslegesnek találtam minden további kérdezősködést és beugrottam a taxiba, amely a ház előtt várt reám.
- A Columbia szállóba!...
Amikor hazaértem, Edith rögtön észrevette arcomon, hogy valami nincs rendben. Nyugtalan pillantást vetett rám, de nem mert kérdésekkel zavarni. Egy karosszékbe rogytam és mozdu- latlan arccal meredtem magam elé.
Térdemre ült és hízelgő hangon kérdezte:
- Baj van megint, Bobby?
«Bobby» - a becéző nevem, amelyet Edith csak nagyon meghitt helyzetekben használt.
- Összeomlott minden...
- Máris... és még arra sem volt ideje, hogy a bankját megnyissa?
Egyideig még hallgattam, de nem bírtam ki sokáig, beszélnem kellett, mentegetőzni akartam - és mindent elmondtam Edithnek.
- Borzasztó, - kiáltott fel. - Ki hitte volna ezt Roswellről, hiszen olyan kifogástalan úri- embernek látszott! Milyen könnyű csalódni az emberekben, Bobby... de talán jobb, hogy így történt, gyanúba keverhette volna magát is... Most persze egyedül fogja megcsinálni az üzletet...
- Micsoda üzletet?
- Hát... azt a bankalapítást...
- Erről most már szó sem lehet. Egyedül nem tudom megcsinálni, hiszen pénzügyekhez semmit sem értek...
- Tehát mi lesz velünk?
Bosszantott ez a sok kérdezgetés:
- Az ördögbe is, - majd meglátja!
Edith elhallgatott. Idegesen kezdett föl és alá járkálni a szobában, majd bement öltözőjébe és hallottam, amint suttogta:
- No, most vége a szép életnek...
Edithet megint elhagyta a bátorsága. De nem is vehettem tőle rossznéven... Csakugyan, mi lesz most velünk?
Rövidesen valamilyen megoldást kell találnom, mielőtt kiadnám azt a párezer frankot, ami még a zsebemben van. Edithnek igaza van, valamilyen «üzletet» kell csinálnom... Roswell ötlete egészen új lehetőségeket tárt fel előttem... Rá kellene akadni valamilyen «kincsesbányá- ra». Persze, bankalapításról szó sem lehet, de ha az embernek nincsenek túlzott skrupulusai, akkor nem lesz nehéz, valamilyen hasonló vállalkozásba fogni...
Odaszóltam Edithnek:
- Csomagolnunk kell.
- Hogyan, hát elmegyünk innen?
- El... nem maradhatunk ilyen drága szállodában...
- Kár... olyan jól éreztük itt magunkat... Szóval...
- Edith, mától kezdve takarékosan kell élnünk!
- Talán azt akarja ezzel mondani, hogy én tettem tönkre?!
- Nem erről van most szó... Ha azt akarja, hogy kiláboljunk a bajból, akkor egy ideig mérsékelnünk kell kiadásainkat...
Nem válaszolt.
Egy óra mulva már egy kis montmartre-i szálloda egyszerű, de aránylag kényelmesen bútorozott szobájában ültünk.
Idővel mindent meg lehet szokni. Egy hét mulva már szinte «akklimatizálódtunk» új környe- zetünkhöz. Még mindig valamilyen jó üzleten törtem a fejem, amikor egy reggel, ujságolvasás közben, hirtelen megakadt a szemem egy apróhirdetésen:
«Amédée Roussin nyugalmazott detektívfelügyelő válási, örökségi és más ügyekben gyors eredménnyel nyomoz, kutat, megfigyel. Teljes diszkréció biztosítva. 315, Rue Vivienne.»
Homlokomra csaptam: Ime a foglalkozás, amelyet keresek!... Hát van valaki, aki nálam alkalmasabb nyomozásra, kutatásra, megfigyelésre?...
Tapasztalataimat én is a rendőrség révén szereztem, hiszen éppen előlük való állandó menekülésem közben tettem szert minden ravaszságomra és fortélyomra. Több mint tíz éve folyik a harc köztem és a detektívek között... Ismerem valamennyi fogásukat, sőt talán jobban mint ők maguk... és most csak a szerepeket kellene felcserélni.
Edgar Pipe, a betörő, átalakul magándetektívvé és gyors eredménnyel nyomoz, kutat, megfigyel. Teljes diszkréció biztosítva....
Persze, az ilyen diszkrét nyomozások folyamán gyakran alakul úgy a helyzet, hogy előnyömre használhatom ki. A felek majd beavatnak családi titkaikba, apró botrányokba... és ime, itt a kincsesbánya, az aranyat ontó tárna, amely után eddig hiába kutattam.
Döntöttem. Magánnyomozóirodát nyitok valahol a belvárosban. Csak alkalmas helyiséget kell még találnom és ez, azt hiszem, nem lesz túlságosan nehéz, mert manapság rengeteg olcsó lakás áll üresen. A feleket pedig majd magamhoz édesgetem néhány hatásosan megszövege- zett apróhirdetéssel.
- Edith!
Hitvesem, aki fürdőkád híján egy lavórban mosakodott, felémfordult:
- Na, mi az? - kérdezte nem valami gyönyörteljes hangon.
- Megtaláltam!
- Micsodát?
- Az ötletet, amelynek segítségével megint rendbe jöhetünk...
- Csakhogy rájött... na, de ez is csak úgy fog végződni, mint a többi...
S közönyösen folytatta a mosakodást, de ez nem hozott ki sodromból. Tudtam, hogy soroza- tos balszerencsém nagyon csökkentette előtte tekintélyemet, de most biztos voltam benne, hogy nemsokára újból a régi Edgar Pipe leszek számára, Edgar Pipe, akinek egykor oly gyakran mondogatta, haját simogatván: «Drága kis Edgarom, micsoda édes gazember vagy te...»
Ez az édes gazember rövidesen újból meg fogja mutatni, hogy mit tud.
V.
Két hét mulva négyszobás berendezett lakásom és irodám volt a Rue Feydeau 154. számú ház félemeletén. Irodának a legnagyobb szobát használtam. A bútorokat az árverési csarnokban vásároltam. Komoly nagy darabok voltak és nagyon illettek komor mesterségemhez. A várószobába egy kis asztalkát állítottam be az irodaszolga számára. Lakásom ajtajára réztáblát szegeztem, amelyen a következő egyszerű szavak voltak olvashatók:
John Reed detektív
Ügyesen megszövegezett apróhirdetéseim állandóan arra figyelmeztették a nagy francia, angol és amerikai napilapok olvasóit, hogy Mr. John Reed, az angol rendőrség volt felügye- lője a legkényesebb nyomozásokat is tökéletes diszkrécióval végzi.
Hamarosan irodaszolgát is találtam egy Coxcomb nevű skót személyében, akinél tökéletesebb barom alig volt a világon. Hat láb magas, irtózatosan széles, hatalmas vörösbajuszú, tétova pillantású ember volt, aki ráadásul még dadogott is. Nekem éppen ilyen kellett, mert nincsen veszedelmesebb, mint a túlságosan okos irodaszolga.
Elmúlt egy hét anélkül, hogy valaki megnyomta volna a csengő gombját ajtómon. Végre egy délután Coxcomb rekedt hangján bejelentette Hugo Chancert, akit előzőleg bebocsátott a várószobába.
Eszembe se jutott azonnal fogadni. Mindig a nagyon elfoglalt embert kell adni, különben nem vesznek komolyan. Tehát egy jó félórát hagytam várakozni Mr. Chancert, pedig már nagyon kíváncsi voltam erre az első kliensre. Végre valahára felkeltem, zajosan hátratoltam karos- székemet, kimentem az előszobába és hangosan így szóltam: «Viszontlátásra, uram, én éppen úgy örülök, mint ön, hogy ilyen hamarosan sikerült eredményre jutnunk», majd a mindebből semmit sem értő Coxcomb meghökkent pillantásaitól kísérve kinyitottam a lépcsőházi ajtót, újból becsaptam, visszasiettem szobámba és parancsolóan csengettem.
Coxcomb bevezette Hugo Chancert.
Kiejtése rögtön elárulta, hogy amerikai. Körülbelül ötvenéves lehetett és kissé mesterkélten elegáns öltözete pénzesemberre vallott. Igyekezett nyugodtnak látszani, de nyugtalanul pislogó szeme és ideges mozdulatai elárulták meglehetősen feldúlt lelkiállapotát.
- Rendelkezésére állok, uram, - szóltam hozzá, amikor helyet foglalt.
- Tehát (köhintett és térde közé vette aranyfogantyús bambuszbotját), egy hónapja annak, hogy megvásároltam az Ecquevilly-i kastélyt, amely a nantesi országút mentén fekszik... Ön talán ismeri is?...
Igenlően bólintottam, pedig soha életemben nem hallottam erről a kastélyról.
- Hát kérem, ott élek feleségemmel, egy elragadó spanyol nővel, akit nemrég vettem el... El kell mondanom önnek, hogy Teréza és én, mielőtt kastélyunkba költöztünk, rengeteget utazgattunk. De az ember végül mégis csak megúnja a sok óceánjárást, a hotelszobákat, a városok zaját és szeretné kipihenni magát. Nagyon szeretem Párizst, de túlságosan lármás hely és nagyon is csábít a szórakozásra, előkelő éttermek és színházak látogatására... Mindez nagyszerű a húszévesek számára, de az én koromban, különösen, ha valakinek olyan mozgalmas életpályája volt, mint nekem, - az ember békére és nyugalomra vágyik. Azt hittem, hogy ezt a nyugalmat meg fogom találni kastélyomban, de nagyon csalódtam!...
Hugo Chancer itt elhallgatott egy percre, majd újból köhintett egyet és szinte bizalmas hangon így folytatta:
- Képzelje el, uram, éjjelenként egy vakmerő idegen jár a házban... Cselédeim megtalálták lábanyomát a kertben: én magam is láttam. Itt cselekedni kell, mégpedig gyorsan, mert ez az ember még képes bennünket meggyilkolni! Annyi bizonyos, hogy eddig még semmit sem lopott el, és ez arra vall, hogy valami különöskép rosszban töri a fejét... Az én kedves Terézám minden este kulcsra zárja szobája ajtaját. (Tudniillik a kényelem kedvéért külön alszunk.) Nagyon bátor asszony, revolvere is van és tudom, hogy adott esetben pillanatig sem habozna használni, de hát nem szeretjük az ilyen izgalmakat...
- Vannak ellenségei?
- Nincsenek. Csak három éve, hogy Franciaországban tartózkodom és kitünő véleményem van mindenkiről, akivel eddig érintkezésbe kerültem.
- Mégis, kell, hogy valami célja legyen ennek a titokzatos éjszakai látogatónak... valamire készül, ez biztos.
- Én is erre gondoltam.
- Tart magánál pénzt vagy más értéktárgyakat?
- Hogyne... meglehetősen nagy összeg van pénzszekrényemben...
- És melyik szobában áll ez a pénzszekrény?
- Az első emeleten, egy kisebbfajta teremben, amelyet dolgozó- és pihenőszobának haszná- lok...
- Megbízik cselédeiben?
- Hát amennyire meg lehet bízni az olyan emberekben, akik csak rövid ideje vannak szol- gálatomban. Meg kell azonban jegyeznem, hogy nagyon jóhírű cselédszerző iroda ajánlotta őket.
- Hát ez sajnos, nem jelent valami sokat. Uram, ma este bevonulok kastélyába és ha az ismeretlen újból jelentkeznék, kezeskedem róla, hogy látogatását nem fogja megismételni, mert örökre meg fogom szabadítani magukat tőle. Mégis, meglehetősen kényes ügyről van szó... akármilyen csekélység felboríthatja számításaimat. Cselédei hol alszanak?
- A padlásszobákban...
- És ön?
- Az első emeleten, abban a szobában, amely szemben van Terézáéval.
- Felesége egyedül alszik?
- Egyedül... de jól tudja, hogy veszély esetén azonnal segítségére sietnék... különben a házi- telefon útján érintkezésbe is léphetünk egymással...
- Hát figyeljen ide, uram, nekem egy kis előzetes terepszemlére lenne szükségem. Ön elvisz magával, együtt töltjük a napot, este majd színleg búcsút veszek és úgy teszek, mintha eltávoznék. Persze, ott maradok a helyszínen és őrt állok. Természetesen nagyon fontos, hogy cselédei azt higyjék, hogy már elmentem.
- Hogyne... értem, ön azt gyanítja, hogy valamelyik szolgám cinkosa a titokzatos látogató- nak...
- Az ilyesmi mindig lehetséges.
- Tehát rendben van... Még volna néhány elintéznivalóm itt Párizsban, ha nincsen kifogása ellene, akkor négy órakor eljönnék önért.
- Várni fogom.
A látogató elővette pénztárcáját:
- Azt hiszem, ilyenkor előleget is szokás adni...
- Nem, erre nincsen szükség, kedves uram, tudom, hogy kivel van dolgom. Ha sikerül meg- szabadítanom attól az embertől, aki megzavarta nyugalmát, akkor majd megegyezünk a tiszteletdíjban.
Chancer eltette pénztárcáját és felállt.
Kikísértem az előszobáig, kezet szorítottunk és elment.
Ekkor Edith lépett be szobámba.
- Nahát, - mondta - végre akadt hát kliense... Az ajtó mögött mindent kihallgattam... Tudja, hogy meglehetősen komoly ügyről van szó... Azt kockáztatja, hogy meggyilkolják...
- Legyen nyugodt, drágám, óvatos leszek.
- Igaz, sokat kereshet ezen az ügyön. Akinek kastélya van, bizonyára milliomos is. Mennyit fog tőle kérni?
- A lehető legtöbbet, elhiheti.
- Milyen jó volna, ha annyit kereshetne, hogy kivehetnénk egy szebb lakást... azért az irodáját itt hagyhatja...
- Erre már én is gondoltam, de még várnunk kell. Majd csak felverekszem magam újból, hiszen látja, az üzlet már megindult!
- Látom, de nagyon veszélyes mesterséget választott...
- Kockázat nélkül semmit sem lehet elérni.
Három óra volt... Magamra kaptam felöltőmet és feltettem kalapomat.
- Hova megy, Bobby... hát máris egyedül hagy?
- Egy óra mulva visszajövök.
- És ma éjjel?
- Bizony, ma éjjel kénytelenek leszünk egymás társaságát nélkülözni, ami nagyon rosszul fog esni nekem, mert nem indulok valami kellemes kirándulásra... de remélem, megéri majd a fáradságot, sőt...
Megcsókoltam Edithet és kimentem.
- Coxcomb, - szóltam az irodaszolgámhoz, - ha keresnek, mondja, hogy elutaztam és csak holnapután érkezem vissza.
- Egy pillanat... csak feljegyzem... az ilyesmi könnyen kimegy a fejemből... Szóval azt tetszett mondani, hogy holnapután?...
Taxit vettem s kirobogtam a La Chapelle-i zsibvásárra, ahol néhány holmit vásároltam, amelyek kirándulásomhoz szükségesek voltak. Amikor hazaértem, Coxcomb közölte velem, hogy távollétem alatt egy gyászruhás hölgy keresett. A névjegyét itthagyta: «de La Tour du Pan grófné...»
- Milyen idősnek látszott ez a hölgy, fiatalnak, öregnek?...
- Hát olyan középkorúnak... és nagyon illatos volt.
- Megmondta neki, hogy holnapután keressen fel újból?
- Meg, de azt mondta, hogy akkor nem ér rá... írni fog önnek.
Úgylátszik kezdenek tódulni hozzám a felek és micsoda előkelő felek! Ne legyen Edgar Pipe a nevem, ha nem sikerül rövidesen megint hatalmas vagyont keresnem!...
Hugo Chancer pontosan négy órakor jött értem hathengeres luxuskocsiján. Néhány perc mulva már Neuilly felé robogtunk.
Útközben még néhány kérdést intéztem hozzá és megtudtam, hogy titokzatos éjszakai látogatója valószínűleg kitűnő álkulccsal rendelkezik, mert egyetlen záron vagy lakaton sem lehetett az erőszak nyomát felfedezni.
Beszélgetésünk további során Chancer elárulta, hogy életpályáját Philadelphiában mint vasúti kocsiolajozó kezdte meg és most körülbelül hatvan millió frank vagyona van, amelyet egy csomó szerencsés spekuláció révén sikerült összeharácsolnia.
- Beszéljünk nyiltan, - kérdeztem most, - igazán nincsen ellensége?
- Nincsen...
- Hát akkor valószínűleg csak közönséges betörővel van dolgunk. Csupán azt nem értem, hogy eddig miért nem vitt el semmit... Ha nem tévedek, ennek oka az, hogy tervének végre- hajtása előre nem látott akadályokba ütközött... Látogatását egészen biztosan meg fogja ismételni, hanem én majd ellátom a baját.
- Ha megszabadít tőle, százötven dollárral jutalmazom.
Nos, ez nem volt valami bőkezű honorárium egy hatvanszoros milliomos részéről... Szerettem volna megtudni, hogy vajjon a feleségével szemben is ilyen zsugori.
VI.
Megérkeztünk a kastélyhoz. Renaissance stílusú épület volt, de túlságosan vadonatúj és hivalkodó. A kert gyepágyai nevetségesen szimmetrikusak és a virágágyak mindenütt kínosan egyformák voltak, az apró facsemeték pedig úgy sorakoztak egymás mellé, mintha mérő- zsinórral ültették volna őket. Minden kétségbeejtően egyhangú és parvenűszagú volt.
Felmentünk a vakítóan fehér tornácra, ahol méregzöld cserepekben tükörfényes levelű rhododendronok pompáztak, majd beléptünk az előcsarnokba, amelynek fegyverekből összeállított faldísze bizonyára valamilyen csődbement színház kelléktárából került ide.
Chancer bevezetett egy aranyozott bútorokkal teletömött terembe, ahol a tizenhatodik Lajos korabeli asztal egy empire-pamlaggal, a modern faliállvány pedig egy tizenhatodik századbeli tükörrel kacérkodott. Ez a kirívóan ízléstelen berendezés határozottan sértette szememet, mégis kénytelen voltam a házigazda kedvéért elragadtatást színlelni.
Cseresznyepiros selyemmel párnázott karosszékekbe ültünk. Chancer elégedett mosollyal legeltette szemét bútorai vakító aranyozásán, majd hirtelen felém fordult és a legnagyobb hidegvérrel elárulta nekem, hogy ő mindig szerette a szépet. Mintegy igazolásául annak, hogy néha igazat is mond, hirtelen egy szilfid termetű, mosolygó, fiatal barna nő lépett be. Kurta fejbólintással üdvözölt, majd minden kertelés nélkül Chancer ölébe ült. Csakugyan elragadó volt.
- Kedves Terézám, bemutatom neked Mr. John Reed-et, a híres detektívet, akiről már annyit meséltem neked.
Felálltam és ünnepélyesen meghajoltam.
- Reed úr volt olyan kedves idefáradni és meggyőződésem, hogy hamarosan sikerülnie fog bennünket megszabadítani attól a gonosztevőtől, aki éjjelenkint betolakszik. Nyugodtan alhatik tehát, kedvesem.
Teréza nem válaszolt. Úgy nézett rám, mint egy szörnyszülöttre. Valószínűleg most látott életében először detektívet.
Gyors csókot nyomott Chancer kopasz fejére és elsietett, miközben furcsa pillantásokat vetett felém.
Chancer ragyogó arccal kérdezte:
- Hát nem imádni való teremtés?
- Isteni, - válaszoltam.
- Igen, ez a helyes kifejezés... isteni... eltalálta, uram! Ki hinné, hogy olyan vénember mint én...
Nem fejezte be a mondatot, de kitaláltam, hogy mire gondol.
- De hiszen, - kiáltott fel hirtelen, - még nem ismeri a terepet! Jöjjön, körülvezetem a kastély- ban.
Chancer belémkarolt (egészen családias lett) és végigvezetett valamennyi szobáján.
A terepszemlét abban a szobában fejeztük be, amelyet Chancer könyvtárának nevezett.
Ez leginkább holmi üzleti irodára hasonlított, pedig volt benne egy kanapé, sőt még egy üvegajtós könyvszekrény is. Az állványain ott sorakoztak Chancer feketekötésű üzleti könyvei egy telefonkönyv társaságában.
- Feleségemmel többnyire ebben a kedves kis szobában tartózkodnunk, Teréza tudniillik imádja a könyveket. Egész nap ezen a kereveten fekszik, miközben én papírjaimat rendezem, vagy szundikálok egy kicsit... Idenézzen, itt vannak az állványon a könyvek, amelyeket a mult héten hozatott Párizsból... Káprázatos, hogy mit olvas...
Rövid pillantást vetettem a címekre: Casanova emlékiratai..., Faublas lovag kalandjai...
Most már tisztában voltam a kis spanyol nő irodalmi ízlésével is...
Miközben Chancer felesége szellemi nagyságát dicsőítette, tekintetem egy pénzszekrényen akadt meg, amely ott állt a fal mellett a két ablak között. Valószínűleg erről a pénzszekrényről mesélte nekem Chancer ma délben, hogy «meglehetősen nagy összeg fekszik benne».
Chancer hirtelen elhallgatott. Rápillantottam..., elszunnyadt... Valószínűleg a hőség fárasz- totta ki a derék amerikait.
Halkan felkeltem a székről és a pénzszekrény felé közeledtem. Rögtön felismertem, hogy milyen gyártmány... közismert márka... hatbetűs kombinációra és lapos kulcsra nyíló zár...
már ennél tökéletesebb modellel is megbirkóztam... Az asztalon, a rendetlenül ide-oda heverő papírdarabok között egy kulcscsomó hevert. Zajtalanul zsebre vágtam, de rögtön ráeszméltem arra is, hogy ezzel olyan meggondolatlanságot követtem el, amelyet esetleg drágán kell meg- fizetnem. Kivettem tehát a kulcscsomót a zsebemből és óvatosan egy kis bronzból készült szüretelő leány kosarába csúsztattam, amely egy mahagóni-asztalkán állott. Egy röpke pillantással felfedeztem a csomóban a pénzszekrény lapos kulcsát...
Chancer valószínűleg még ma is horkolna, ha a kecses Teréza nem zavarja fel álmából, hogy vacsorához hívjon bennünket. Szívesen nyujtottam volna neki karom, hogy asztalhoz vezessem, de egyszerű detektív létemre nem tehettem.
Az amerikai nyomban inni és zabálni kezdett és a vacsora végéig egy szót sem szólt.
Terézával is hiába kíséreltem meg némi társalgást, kérdéseimre csak néma fejbólintásokkal, vagy a legjobb esetben semmitmondó szavakkal válaszolt. Az volt az érzésem, hogy duzzog valamiért.
Amikor a fogpiszkálókra és a feketére került a sor, Chancer végre felélénkült és jókedvűen csapkodni kezdte felesége hátát, majd minden bevezetés nélkül így szólt hozzám:
- Nahát, fogadjunk, Reed úr, hogy maga is sok mindenen ment már keresztül, mi?
- A detektív életpályája, - válaszoltam komoly hangon, - csakugyan mozgalmas és működése közben sok mindent lát és hall, amire azonban emlékeznie nem szabad. Ha valamely ügyet befejeztem, rögtön el is felejtem.
- Ez nagyon helyes... És mondja, régóta van már a szakmában?
- Tizenöt éve.
- Nekem mindig nagyon tetszett ez a mesterség... New-Yorkban alkalmam volt Allan Dicksonnal, a híres angol detektívvel megismerkednem... Ismeri maga is?
- Kitűnően.
- Talán már dolgoztak együtt?
- Hogyne, előfordult ez is.
- Azt hiszem, ő fogta el annakidején azt a gazember Edgar Pipe-t. Bármit mondjanak is az emberek, nagyszerű fickó volt ez a betörő és ötletességben senki sem tudta felülmulni.
- Azt mondják, - szólalt meg most Teréza, - hogy nagyon csinos gyerek volt. A nők bolon- dultak érte.
Híztam a büszkeségtől. Tehát vannak még emberek, akik becsülik személyemet.
- Mi lett belőle? - kérdezte Chancer.
- Azt hiszem, még mindig él valahol, - válaszoltam.
- Hátha éppen ő a mi éjszakai látogatónk...
- Hát ezt nagyon szeretném, mert akkor olyan fogást csinálnék, amellyel még Allan Dicksont is féltékennyé tehetem... De cseppet sem valószínű, hogy vele volna dolgunk... Edgar Pipe sosem látogat el többször ugyanarra a helyre..., ő az első csapásra szokta elintézni dolgait.
- Milyen kár, hogy az ilyen ember, nem tudja képességeit jobban felhasználni. Ha betörések helyett, mondjuk, üzletekkel foglalkozott volna, akkor ma már milliomos lenne.
A normand falióra tizenegyet ütött. Chancer még gyorsan felhajtott egy pohár bort, majd felállt:
- Úgy hiszem, elérkezett a pillanat, Reed úr... Egy véleményen vagyunk, ugye?... Amíg minden fény ki nem alszik a kastélyban, a gonosztévő nem fog életjelt adni magáról.
- Elfoglalom őrhelyemet, - válaszoltam. - De jól értsük meg egymást, ön nem hagyhatja el szobáját... és ön sem, asszonyom. Csak akkor jöjjenek ki, ha meghallják revolverlövésemet, ezzel fogom jelezni, hogy elcsíptem a gazembert.
- És ha ma éjjel nem jön?
- Nohát, akkor majd várunk rá... akár egy hétig is, ha kell...
VII.
Félóra mulva úgy lopódzkodtam folyosóról-folyosóra, mint valami betörő. Lehúztam a cipőmet s lépteim nem okoztak több zajt, mint a kísértetek suhanása.
Elhaladtam Chancer szobája előtt. Az öreg már úgy horkolt, mint a repülőgépmotor berregése.
Teréza is eloltotta már lámpáját.
Aludt? Ez nem volt valószínű. Szerintem nagyon komoly okai voltak arra, hogy ne aludjék, sőt rendkívül izgatott lelkiállapotban kellett hogy legyen.
Már régen kitaláltam mindent. A férfi, aki ide éjjelenkint behatol, egyszerűen nem lehetett más, mint Mr. Chancer «helyettese», vagyis a kis spanyol nő szeretője. Csak az olyan bárgyú ökör, mint ez az amerikai, gyanakodhatott itt betörőre. Hát akad olyan «professzionista», aki elég szamár ahhoz, hogy egymásután többször kíséreljen meg ugyanazon a helyen betörést?
Mindenesetre nagy merészség kellett ahhoz, hogy egy nő, néhány lépésnyire férje szobájától, fogadja éjjelenkint barátját. És ez a barát sem lehetett valami mindennapi figura. Egy röpke pásztoróráért megkockáztatni, hogy esetleg puskalövés terítse le, ez szinte heroizmus. Eddig azt hittem, hogy az ilyesmi manapság legfeljebb regényekben vagy filmen fordul csak elő.
Szegény fiú, valószínűleg nem is sejtette, hogy mi fog vele most történni. Olyan meg- lepetésben lesz része, amely sorsdöntő fordulatot jelent a férfi életében. Milyen furcsa, hogy néha egész jelentéktelen apróságokon fordul meg minden! Ha Edgar Pipe nem vesztette volna el vagyonát a kártyaklubban, sosem jutott volna eszébe, hogy detektívesdit játsszék és a szép Teréza barátja zavartalanul folytathatná éjszakai látogatásait. Most, sajnos, kénytelen leszek vele csúnyán elbánni. Annyi baj legyen, már leszoktam róla, hogy szánalmat érezzek másokkal szemben.
Halkan belopództam a könyvtárszobába és kihúztam a kis bronzfigura kosarából a kulcs- csomót. A holdfényben tisztán kivehettem a hatalmas pénzszekrény körvonalait. Kezemmel kitapogattam a zárat és bedugtam a lapos kulcsot. Feltevésem helyes volt, ez volt a pénzszek- rény kulcsa, most csak a betűkombinációra kellett még rájönnöm... Hat betűből áll..., vajjon mi lehet? Rövid ideig gondolkoztam, majd meggyujtottam zseblámpámat és kísérletezni kezdtem. Az első szó, ami eszembe jutott: T-e-r-é-z-a volt, de a lakat bizony nem engedett.
Néhány további sikertelen próbálkozás után, már arra gondoltam, hogy kénytelen leszek a La Chapelle-i zsibvásáron szerzett szerszámaim segítségét igénybe venni, amikor eszembe jutott, hogy Chancer bizonyára valamilyen angol szót választott és mivel szerelmes is volt, vala- milyen lelkiállapotának megfelelő kifejezést: my love, kiss me, for you, my life... Kísérleteim közben természetesen állandóan figyeltem a parkot az ablakon keresztül.
Most találomra egy francia szóval próbálkoztam: Chérie. Micsoda szerencsém volt! A zár kinyilt és csak a fiókot kellett kihúznom. Ujjaim rögtön megérezték, hogy bankjegycsomóhoz értek, (ez a különleges tapintóérzék mesterségemhez tartozik), gyorsan kiszedtem a köteget és zsebrevágtam. Újból alaposan összecsavartam a betűs-zárat, becsuktam a pénzszekrény ajtaját és a kulcscsomót visszahelyeztem az asztalra.
Most tehát elvégeztem munkám leglényegesebb részét és nyugodtan vártam arra a titokzatos éjszakai látogatóra. Ha nem jön, még mindig megtehetem, hogy végigrohanok a kerten és revolveremből leadok néhány lövést, hogy azt higyjék, észrevettem és üldözöm.
Kikönyököltem az ablakon és már kezdtem elálmosodni, amikor hirtelen kavicscsikorgás ütötte meg fülemet.
