Indigena főnemesi nemzetségek a 19. század közepének Magyarországán

Ballabás Dániel

INDIGENA FŐNEMESI NEMZETSÉGEK A 19.

SZÁZAD KÖZEPÉNEK MAGYARORSZÁGÁN

A magyar főnemesség múltjával, jelenével és jövőbeli esélyeivel kapcsolat- ban a két világháború között felerősödő diskurzus egyik gyakran visszaköszönő eleme volt a főnemesi társadalom túlnyomóan idegennek feltételezett eredete.

Weis István megfogalmazása szerint „1687 óta országgyűléseink derűre-borúra honosították a császári tábornokokat, a császári háznak más országokban szol- gálatokat tett idegen főurakat, akiket aztán az uralkodói kegy elhalmozott az elkobzott vagy töröktől megszabadított területeken lévő uradalmakkal.”¹Ezek az indigenák sokáig – kimondva, kimondatlanul – mint a Habsburg uralkodók po- tenciális kiszolgálói és a magyar nemzet érdekeivel kevéssé azonosuló egyének jelentek meg a szakirodalomban. A magyar nemesség társadalomtörténete iránt az 1980-as évektől kezdve megmutatkozó fokozottabb érdeklődés azonban lehe- tővé tette az indigenák szerepének árnyaltabb megközelítését. A magyarországi nemesség 1686 és 1815 közötti társadalmi tagolódásának átfogó vizsgálata kap- csán a közelmúltban Pálmány Béla foglalkozott a honosítottak számával és a magyar főnemességen belüli arányával. A korabeli kalendáriumok mellékletét képező, a főnemesi nemzetségek lajstromát is közlő sematizmusok alapján arra az eredményre jutott, hogy az indigenák 1740-ben 242%-át, 1768-ban 196%-át, 1790-ben 162%-át, 1812-ben pedig 159%-át tették ki a nemzeti főnemességnek.

Ugyanakkor – tette hozzá – ez a felsorolás némileg torzítottan jelzi a magyar főnemesség „elidegenedésének” mértékét, mert „e listákon évszázadok múltán is idegen eredetűként szerepelnek még a XVII. században, illetve az 1700-as évek első harmadában magyar honfivá fogadott, már nemzedékekkel korábban ma- gyarországi birtokot szerzett és letelepedett, mondhatni elmagyarosodott csalá- dok is.”Ezen kívül a hercegek, grófok (őrgrófok) és bárók mellett köznemesi és lovagi rangú személyek is találhatók az indigenák között, létszámukat tekintve pedig a honosított nemzetségek jóval kevesebb tagot számlálhattak, mint „az ősi magyar főnemesi famíliák”.²

Ahonfiúsításért folyamodók – a magyar haza irányában tanúsított kiváló ér- demeik elősorolása és a nemzet nagylelkűségére való apelláció mellett –gyakran hivatkoztak kérvényeikben a magyar családi kötődéseikre, esetleg letelepedési

1Weis1930. 137.

2Pálmány1997. 48–49.

szándékukra is. Így például Messey Lajos gróf: „Anyai oldalról büszkén állítha- tom, hogy ereimben is magyar vér buzog … Magok gyermekeim is magyar édes Anyával szerencséltettek”. Piret Lajos báró: „Hogy pedig nem csak általános- ságban a’ birodalomnak, hanem különösen Magyarországnak … akarám szen- telni életem fáradozásait, azzal is véltem nyilváníthatni, hogy … Csekonics Já- nos Tábornok leányát Erzsébetet hitvesül vettem”. Sommery Lajos gróf: „Az Egyeseknek tapasztalt jósága, az itteni megtelepedésre is ösztönöz … bevenni annál inkább kegyelmesen méltóztassanak, mivel különben azon feltett szándé- komat, hogy Magyarországban fekvő javakat vásárolván, e’ honban állandóul letelepedhessek, sikeríteni képes nem lennék”. Hoyos Antal gróf: „Nagyanyám ama … kitűnő emlékű Gróf Széchenyi Ferencznek testvére, Nőm pedig Gróf Erdődy Zsigmond leánya lévén … több Fő-Rendi magyar családokkal atyafiság- ban vagyok”.³Hosszabb távú kutatási célunk szerint azt kívánjuk megvizsgálni, hogy a hajdani honosítottak és leszármazottaik közül kik integrálódtak szorosab- ban az 1848 utáni magyar főnemesi társadalomba, illetve az élő indigena nem- zetségekből melyeket kötötte pusztán (vagy alapvetően) csak a közjogi kapcsolat Magyarországhoz. Jelen dolgozatunkban – előtanulmányként a fentiekhez – megkíséreljük komplex módon körüljárni az indigenátus fogalomkörét, majd arra keressük a választ, hogy a „derűre-borúra” honosított személyekből és ezek utódaiból ténylegesen mennyien élték meg a 19. század közepét. A későbbiekre nézve ugyanis ez utóbbiak alkotják a vázolt vizsgálat alapsokaságát.

Kik tekinthetők indigenának?

A Pálmány-féle tanulmány kapcsán fentebb már említett, korabeli kalendári- umokhoz csatolt sematizmusok nem tekinthetők a magyar főnemesség – s benne a honosítottak – hivatalos és pontos számbavételének. Ilyen igényű összegzés ugyanis először csak az 1885. évi főrendiházi reform kapcsán született.⁴Az idők során honosított személyeket részint a Magyar Törvénytár, részint pedig a Kirá- lyi Könyvek köteteiből lehet összegyűjteni. Az alábbiakban e források óvatos mérlegelésével igyekszünk meghatározni a honosítottak körét – vagy más meg- közelítésben kizárni azokat, akiket nem indokolt indigenaként kezelni.

A szakirodalom alapján két olyan szerzőről tudunk, aki saját összesítést ké- szített a rendi országgyűlések által honosított személyekről. A főrendiház re- formjához kapcsolódva állította össze a kortárs Szerencs János (a ház elnöki titkára) a szűkebb – Erdély nélküli – Magyarországon 1550 és 1840 között ho- nosságot szerzők listáját, melyen 659 név szerint felsorolt indigena szerepel.⁵A későbbiekben Pálmány Béla közölt (évek szerinti bontásban) egy táblázatos összesítést a honosításokról. Ő – térben és időben Szerencs munkájával meg-

3 Reménybeli indigenák é. n. A kérvényeket indigenátusra pályázók írták az 1839–1840. évi or- szággyűléshez.

41886:VIII.tc. kritikájáról l. Ballabás2011. 1219–1220. (21. lábjegyzet)

5Szerencs1885. 19–66.

egyezően – 627 főben állapította meg az indigenák összesített számát.⁶ Amint látható, Szerencs és Pálmány adatai jelentősen eltérnek egymástól, ezért mi is megkerestük és összeszámláltuk a törvénytárban szereplő honosított személye- ket. Ehhez forrásként a Corpus Juris Hungarici úgynevezett millenniumi kiadá- sát használtuk fel.⁷Saját kutatásunk során a szűkebb értelemben vett Magyaror- szág törvénycikkeiben 1542⁸ és 1840 között 656 személyt találtunk – vagyis Szerencshez hasonló eredményre jutottunk. Atörvénycikkek közelebbi tanulmá- nyozása után úgy éreztük azonban, hogy listánk – illetve a két említett szerző által közölt, módszerét tekintve ugyancsak a honosítási törvényekben szereplők egyszerű összeszámlálásával készült összesítés – több szempontból is revízióra szorul.

Az 1622. évi LXXIX. törvénycikk alapján becikkelyezett Sámbach Zdenkó például az 1625. évi LXV. törvénycikk szerint bebizonyította, hogy az „illír nemzetből” származik, tehát nem idegen eredetű, ezért „a karok és rendek elha- tározták, hogy ezt családjának díszére külön czikkelyekben is kijelentsék és hogy ezt a Sámbach grófot ne úgy tekintsék mint idegen nemzethez tartozó személyt, a kit újonnan tettek magyar országlakóvá, hanem úgy vegyék, mint a Szent Korona tagját és hazafit, a kit az ország jogai megilletnek”. Sámbach Zdenkót tehát – bár neve szerepel a honosítási törvényekben – tévedésből cikkelyezték be és egyértelműen nem tartozik a honfiúsítottak közé.

Mivel az indigenátus lényegében a magyar nemesség megszerzésének egyik speciális módja volt, mely által a honosított külföldi a magyar nemesi nemzet tagja lett, a befogadott indigena nemessége – a magyar nemesség természete szerint – annak minden törvényes maradékára ipso jure átszállt.⁹ A honosítás során tehát elvileg nem volt szükség az utódok megemlítésére vagy felsorolásá- ra. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért, mindössze – 22 személyt konkrétan megnevezett gyermekével, illetve gyermekeivel együtt cikkelyeztek be. A többi 634 honosítottnál nem nevesítették az utódokat, noha közülük igen sokaknak – mint majd látni fogjuk – még a 19. század közepén is voltak magyar főnemes- ként elismert leszármazottai. A konkrétan megnevezett utódok feltüntetése tehát nagyon esetlegesnek tűnik, és torzító hatást gyakorol az indigenák számának megállapításánál. Éppen ezért a továbbiakban különbséget teszünk az indige- nátust megszerző személy és annak leszármazottai között. Jelen esetben minket az előbbi kategóriába tartozók érdekelnek, a honosított felmenőkkel rendelkező- ket a végső lista kialakításakor nem vesszük figyelembe. Így nem számítjuk a honosítást szerzők közé az 1765. évi XLV. törvénycikkben említett Daun Lipó-

6Pálmány1997. 60. Lábjegyzetében tévesen állítja, hogy az 1830. évi diéta nem hozott honfiúsí- tási törvényeket, vö. 1830:XV.tc. és 1830:XVI.tc.

7A külön hivatkozás nélkül idézett törvénycikkek ebből a forrásból származnak. (A továbbiakban:

8 CJH)

A szakirodalom az 1542. évi (pozsonyi) L. törvénycikket tartja az első, törvénytárban is rögzített honosításnak. (Ekmayer1867. 38.; Béli2000. 37.; Kisteleki2003. 14.)

9Ekmayer 1867. 30.; Béli 2000. 37–38.; Ezt gyakran a honosítási törvénycikkek is hangsúlyozták.

tot sem, aki „az 1687:XXVIII. törvénycikk által honfiusitott néhai Daunn Antal- tól való leszármazását bebizonyitotta”, s ennek alapján a rendek „összes leszár- mazóival együtt valóságos, régi, kétségtelen magyar honfinak”nyilvánították.

Az 1687. évi XXVI. törvénycikk óta a honosítottaknak „az ország közszük- ségleteire” 1000 arany honfiúsítási díjat kellett fizetniük. Ezt az 1741. évi XLI.

törvénycikk 2000 aranyra emelte, ugyanakkor az 1741. évi XVII. törvénycikk alapján az „az egyházi javadalmakat az országban jelenleg bíró külföldieknek”

továbbra is az 1687-ben megállapított díjat kellett fizetniük –amennyiben na- gyobb javadalommal rendelkező püspökök, prépostok és apátok voltak; a kisebb javadalmúak honosítási díját viszont leszállították 200 aranyra. Az 1827. évi XXXVII. törvénycikk szerint a taksa mindenkor aranypénzben volt lefizetendő.

Úgy tűnik azonban, már a kezdetektől előfordult, hogy egyesek nem fizették be a rájuk kiszabott honosítási díjat. Erre enged következtetni a taksa bevezetése után alig harminc évvel – tulajdonképpen az első adandó alkalommal – született 1715. évi XXIII. törvénycikk azon kitétele, mely szerint az ilyenek „míg a felhí- vott törvénynek eleget nem tesznek, se a honosság előjogát ne élvezzék, se fekvő- jószágok birtokosai ne lehessenek”. Az 1791. évi LXIX. törvénycikk a honosí- tottak névsorából való törléssel is megfenyegette a notórius nemfizetőket, az 1827. évi XXXVII. törvénycikk pedig már egész konkrétan kimondta, hogy

„nemcsak a jelen országgyűlés alatt bevett honfiak, hanem azok is, a kik már előbb becikkelyeztettek, a törvényes díjat azonban még le nem fizették, a teljesí- tésre oly módon köteleztessenek, hogy ha ezen rájok eső törvényes kötelezettsé- get a jelen országgyűlés berekesztésétől számítandó legfölebb két év alatt tökéle- tesen nem teljesítenék, azonnal a honfiúsítottak lajstromából kitörülteknek tekin- tessenek és a közvetlenül rá következő országgyűlésen törvénycikkellyel kitörül- teknek nyilváníttassanak”. Az 1830. évi XVII. törvénycikk rendelkezése szerint a jövőben csakis a díj lefizetése után lehet valakit becikkelyezni. Szintén ez utóbbi törvénycikk – csaknem 150 évvel a taksa bevezetése után és egyedüliként a honosítások történetében – kimondta, hogy Attems Ignác, József, Ferenc és Tádé (becikkelyezve az 1827:XLIII.tc. által), Folliot Lajos, Pley András, Piret Lajos, Bretfeld Emánuel (1827:XLIV.tc.), Vasseiges Károly és József (1827:XLV.tc.), Auersperg Miklós és Eger Frigyes (1802:XXXIV.tc.) a díj lefi- zetésének elmulasztása miatt „a fölvétel és becikkelyezés hatályának megsemmi- sítésével a honfiak lajstromából kitöröltetnek”. Ennek alapján tehát elvileg 12 személlyel csökkent a honosítottak száma, azonban Pley Andrásnak, Folliot Lajosnak és Piret Lajosnak utóbb elengedték a tartozását és ismét törvénybe iktatták őket.¹⁰

10CJH 1836:XLVI.tc. és 1840:L.tc. Arra sajnos nem tudunk választ adni, hogy vajon az 1802-ben honosított Hiller Jánost és az 1827-benindigenált Rosen Andrást, akik az 1836. évi XLVI. tör- vénycikk tanúsága szerint szintén nem fizették le idejében a rájuk kirótt taksát, vajon miért nem törölték a honfiak lajstromából 1830-ban? Mindenesetre az utóbbinak a jelzett 1836-os törvénycikkel, az előbbi név szerint felsorolt fiainak pedig szintén ekkor, illetve egyik (1836- ban valószínűleg már halott fiától származó) unokájának az 1840. évi L. törvénycikkel elen- gedték a fennálló tartozást, kétségtelen honosított magyar nemesnek jelentve ki őket.

A fentieket összegezve úgy érezzük, hogy a honosítási törvénycikkekben sze- replő személyek puszta összeszámlálásával egy torzított listát kapnánk. A jelzett problémák figyelembevételével megállapíthatjuk, hogy az 1542–1840 között eltelt csaknem 300 esztendőben összesen 594 személy szerzett maga és esetleges utódai számára magyar indigenátust; 62 személyt tehát eltávolítottunk az eredeti listából.

A Corpus Juris erdélyi törvénycikkeket tartalmazó kötetében – az 1748 és 1840 időszakot átfogva – további 66 indigena található. Erdély különállásából következően az ottani honosításnak helyi szabályai voltak. Bár ezek nem sokban különböztek a szűkebb értelemben vett Magyarországon érvényes szabályozás- tól, „az eljárások következményeként létrejött indigenátus két nemességet, ill.

honfiúságot eredményezett: erdélyit és magyarországit. Ezek alanyai a két or- szág szuverén uralkodóinak alattvalói lettek, … az „országtagságok” nem voltak a két állam által kölcsönösen elismerve”.¹¹A 18. század közepén például többen is szükségesnek érezték, hogy mindkét hazában becikkelyeztessék magukat:

Koch Ignác és Toussaint Ferenc József 1751-ben Magyarországon és 1752-ben Erdélyben; ugyanott Wöber Ágoston Tamás 1752-ben és Khevenhüller József János 1755-ben, majd mindketten 1765-ben Magyarországon.¹² Kisteleki Károly szerint a helyzet rendezése az erdélyi 1791. évi XVI. törvénycikkel került sor, amikor kimondták, hogy – mivel Magyarország és Erdély egy és ugyanazon király hatalmának van alávetve, s a nemesség ugyanazon törvényekkel él – a nemesek és honfiak állapotára és szabadságára nézve viszonosság lép életbe a két állam között.¹³ Saját tapasztalatunk alapján azonban ez a kölcsönösség a gyakorlatban – legalábbis az indigenátusokat illetően – nem feltétlenül érvénye- sült; talán azért, mert sem az ekkor ülésező, sem a későbbi magyar országgyűlé- sek uralkodó által szentesített törvénycikkei között nem található hasonló szabá- lyozás. Az 1748-ban „egyenes ágon leszármazó összes örököseit és utódait” is beleértve erdélyi honosságot nyert Kolowrat-Krakowsky Fülöp fiát, Kolowrat- Krakovsky Lipótot például 1802-ben Magyarországon is becikkelyezték.¹⁴ A dualizmus időszakából pedig már konkrét adatunk is van arra vonatkozóan, hogy a csak Erdélyben becikkelyezett indigenátusokat nem tekintették közjogilag érvényesnek. A főrendiház igazoló bizottsága Bombelles Henrik ügyében úgy határozott, hogy – bár „azon körülményből miszerint az 1847-ik évi erdélyi or- szággyűlésen beczikkelyeztetés végett jelentkezett, látható, hogy a … rendeletnek eleget tenni törekedett” – a Magyarországon való becikkelyezés hiánya miatt azonban utódai nem jogosultak a magyar főrendi állásra és az országgyűlési

11Kisteleki 2003. 16.

12CJH 1751:XLI.tc., 1752:IV.tc. (erdélyi), 1755:I.tc. (erdélyi), 1765:XLIV.tc., 1765:XLVII.tc.

13Kisteleki2003. 16.

14CJH 1748:I.tc. (erdélyi), 1802:XXXI.tc.

meghívóra.¹⁵A főrendiházi reform során törvénybe iktatott nemzetségek listáján (1886:VIII.tc.) ott szerepel ugyan – egyedüliként! – az „1752. évi erd. III. tör- vénycikkel beczikkelyezett Königsegg-Rottenfels Károly Nándor és Ferencz Hu- gó”, de ez inkább kivételnek tekinthető. Jelenlétük annak köszönhető ugyanis, hogy „A gróf Königsegg családnak rothenfelsi ágából egyes tagok az 1839/40., 1844., 1861. és 1869/72. országgyűlésekre meghívattak”,¹⁶vagyis a politikai jog tényleges élvezetében voltak. Valószínűtlennek tűnik továbbá, hogy az idők során erdélyi indigenátust nyert további 30 főnemes személy közül, melyek csaknem fele 1847-ben szerzett honosságot, egyáltalán senki, illetve senkinek a leszármazottai nem élték meg a főrendiházi reform idejét. Ők azonban 1886-ban már nem kerültek becikkelyezésre.¹⁷

A genealógiai és a népszerűsítő szakirodalomban két különböző forrás alap- ján szokás (lehetséges) feltüntetni egy-egy honosítás tényét. Szerencs János és Pálmány Béla idézett kutatásaiban, illetve az eddigiekben mi magunk is csak a Corpus Jurisban előforduló indigenákra fókuszáltunk. Ugyanakkor a honosított személy diplomát is kapott indigenátusáról, melyet beiktattak (beiktathattak) a Királyi Könyvekbe. Nem lenne tehát haszontalan, ha megvizsgálnánk ezt a for- rást is, s egybevetnénk a törvénytár alapján elkészített listánkkal – a két adatsor összevethetősége érdekében itt is ügyelve természetesen a fentiekben részletezett torzító körülmények kiküszöbölésére.¹⁸Tisztított listánk ez esetben 491 személyt tartalmaz az 1535 és 1845 közötti időszakból. Ugyan a Királyi Könyvek és a Corpus Juris által átfogott időintervallum nem teljesen egyezik meg egymással, a két forrás között tapasztalható jelentős, 103 fős különbség minden bizonnyal nem ezzel magyarázható – már csak azért sem, mert történetesen a tágabb idő- szakot átfogó Királyi Könyvek tartalmazzák a kevesebb honosítottat. A két listát egybevetve 216 olyan személyt találtunk, akinek indigenátusa mind a Corpus Jurisban, mind pedig a Királyi Könyvekben szerepel. Ez egyben azt is jelenti, hogy 378 fő csak az előbbi, míg 275 csak az utóbbi forrásban került számbavé- telre. (Előfordulhatott továbbá, hogy egyesek diplomáját kiállították ugyan, de nem regisztrálták a Királyi Könyvekben sem.) Az, hogy a Corpus Jurisban sze-

15Főrendiházi Irományok (A továbbiakban: FI) 1878. V. 309. Hasonlóan nyilatkozott az ügyben a minisztertanács is és új magyar főnemesi cím adományozásával látta megoldhatónak a helyze- tet. (MOL K 27 1880.08.07./21.)

16Szerencs1885. 37.

17 A Szerencs János által 1885-ben – feltehetően a főrendiház reformjának előkészítése/végre- hajtása céljából – összeállított Magyarország és Társországainak főrendei című, már többször idézett munka, amely akkurátusan és név szerint számba vette az idők során honosított összes személyt, az Erdélyben indigenáltakat nem tartalmazza.

18 Munkánk során a Királyi Könyvek mutatójából dolgoztunk, amely két különböző formában is rendelkezésre áll. Illéssy János és Pettkó Béla a Király Személye Körüli Minisztérium haszná- latára és tájékoztatására készítette el a kiegyezést követően Bécsből a budapesti Országos Le- véltárba szállított Királyi Könyvek mutatóját és az egyes bejegyzések rövid tartalmi kivonatát.

(Illéssy – Pettkó1895.) Újabban pedig az Arcanum Adatbázis Kiadó digitális másolat formájá- ban megjelentette a Királyi Könyvek teljes anyagát, melyhez szöveges adatbázisként az előző- nél jóval bővebb és strukturáltabb tartalmi kivonatok is készültek. (Libri Regii 2006.)

replő személyek – akár benne vannak a Királyi Könyvekben, akár nem –honosí- tottnak tekintendők, a szakirodalom alapján vitán felül áll.¹⁹ De mi a helyzet azokkal, akik csak a Királyi Könyvekben (vagy ott sem) szerepelnek? Vajon feltétlenül szükséges az országgyűlés általi becikkelyezés az indigenátus érvé- nyességéhez?

A honosítási eljárást először és hosszú időre szólóan az 1550. évi LXXVII.

törvénycikk szabályozta. Eszerint a külföldiek honosítása alapvetően az uralko- dó felségjogai közé tartozik, amelyet az „ország főpap és báró urai közül vett tanácsosai tanácsából” gyakorol, ha azonban „az országgyűlés ideje alatt akar valamely külföldit honfiúsítani, ezt az ország hű rendeinek és karainak tudtával és közreműködésével fogja tenni”. A törvény eskü letételét írja elő a frissen ho- nosítottak számára. 1687-től kezdve – mint fentebb már említettük – honfiúsítási díjat kellett fizetni, az 1791. évi LXIX. törvénycikk pedig a becikkelyezést is a honosítás feltételévé tette s kimondta, hogy „a kik beczikkelyezve nincsenek, vagy ha be is vannak czikkelyezve, de a díjat vagy az esküt még le nem tették, a következő országgyűlésig a törvények rendelete szerint köteleztessenek mind a díjat letenni, mind aztán beczikkelyeztetésökről gondoskodni, különben a honfiak névsorából kihagyatván”. Ez a szabályozás tehát visszamenőlegesen is köteles- ségévé tette az országgyűlés általi becikkelyezést azoknak, akik ezt addig elmu- lasztották volna.²⁰ Szijártó István szerint a törvények végrehajtása a 18. század- ban még „távolról sem volt automatikus”,²¹s magunk sem tartjuk elképzelhetet- lennek, hogy a nehézkes nyilvántartásnak köszönhetően olyanok is nemesi jogok élvezetében voltak, akik csupán diploma indigenatussal bírtak, de (még) nem cikkelyeztették be magukat. A 19. század közepétől kezdve azonban már egyre több jel mutat arra, hogy a megszerzett indigenátus közjogi síkon történő érvé- nyesítésének elengedhetetlen feltételévé vált a törvényi szabályozás maradékta- lan betartása, így az országgyűlés általi törvénybe iktatás is. Huyn János Károly és Hugó például 1840-ben szükségét érezte annak, hogy Huyn János József nevű

19Szerencs1885. 17–66.; Pálmány1997. 59–60.; Kisteleki2003. 14–16.

20A Corpus Jurisban és a Királyi Könyvekben egyaránt előforduló 216 honosított személy közül 52 (24%) egyazon évben került bejegyzésre mindkét forrásba, 62 (28,7%) korábbi dátummal szerepel a törvénytárban és csak később váltotta ki a diplomáját, míg 102 fő (47,2%) a Királyi Könyvekben fordul elő elsőként. Utóbbiak tehát azok, akik a törvényi előírásnak eleget téve a későbbiekben – előbb vagy utóbb – becikkelyeztették magukat. Erre átlagosan 8 esztendő múl- va került sor, 1 és 41 év között szóródó értékek mellett. (A becikkelyezéshez értelemszerűen országgyűlésre volt szükség, amely viszonylag ritkán ülésezett, sőt nemegyszer (több) évtized- nyi idő telt el két dekrétum kiadása között.) További 275 személy viszont, bár a Királyi Köny- vek tanúsága szerint indigenátust nyert, a becikkelyeztetést végül elmulasztotta. Megjegyzendő azonban, hogy köztük 112 egyházi személy is található (40,7%), döntő részben a 18. századból.

Ők természetesen nem örökíthették tovább magyar honosságukat, így törvénybe iktatásukra sem volt szükség. Erre egyébként az idők során csak egyetlen esetében került sor: Migazzi Kristófnál, aki „a római szent egyház főmagasságú presbyter-bíbornoka, római szent birodal- mi herczeg, bécsi érsek, a váczi püspökség kormányzója”volt – tehát igen tekintélyes főpap.

(1765:XLVI.tc.)

21Szijártó2005. 31.

ősük indigenátusát, aki azzal a „néhai I. Leopold Római Császár és magyar Király által még az 1697-dik évben megajándékoztatott, s akkoriban a hűségi esküt és taksát is letette”, 143 évvel a donáció után becikkelyeztesse. Ugyanek- kor iktatták törvénybe Rolsberg Miksa honosságát is, akinek Mátyás nevű őse 1734-ben nyerte el az indigenátust, „s a taksát is hasonlóul lefizette, de a közbenjött meghalálozások és mulasztások miatt”a honosítás 106 éven keresztül becikkelyezetlen maradt.²² A kiegyezés után a főrendiház igazoló bizottsága számos jelentkezőt utasított vissza azzal az indokkal, hogy a magát meghívatni szándékozó személy indigenátusa annak idején nem lett (Magyarországon) be- cikkelyezve. Bombelles Henrik ügyét már említettük. Braunecker Edgar és Lamoral kérvényét – „tekintettel azon körülményre, miszerint a báró Braunecker család egyik tagja sem fordul elő a törvénykönyvben a honfiúsítottak között” – a bizottság szintén elutasította.²³ Hasonlóan járt Wolkenstein Oswald is, miután az igazoló bizottság „a legszorgosb kutatások után a Wolkenstein grófi családot a honfiúsított főrendi családok között a törvénykönyvbe beczikkelyezve nem találta”.²⁴ Kreith Béla és Gyula esetében „a bizottság arról meggyőződött, hogy folyamodók elődje, gróf Kreith Keresztély III. Ferdinánd király által kiadott diploma szerint Magyarország nemesei közé felvétetett a nélkül, hogy törvényszerű honfiúsíttatása és törvénybe czikkelyezése eszközölte- tett volna … [ezért] azon tiszteletteljes javaslatot terjeszti a nagyméltóságú fő- rendi ház elé, miszerint folyamodókat kérelmükkel elutasítani méltóztassék”.²⁵ Más esetekben pedig azt hangsúlyozták, hogy a kérvényező egy becikkelyezett személy egyenes leszármazottja.²⁶ A törvénybe iktatás kérdése előkerült az 1879-es állampolgársági törvény vitája során is. Apponyi Albert képviselő ne- hezményezte ugyanis a tervezet azon passzusát, mely szerint a minisztérium – rendkívüli érdemekre hivatkozva – javaslatba hozhatja az uralkodónak a honos- ság megadását az állampolgársági törvényben egyébként előírt feltételek mellő- zésével is. „A mi régi közjogunk szerint – mondta felszólalásában Apponyi – a honfiúsítás, a teljes állampolgári jog elnyerése, vagyis az akkori fogalmak sze- rint a nemesség megszerzése, csak törvénybe iktatás, beczikkelyezés által történt.

(…) És én nem látok okot arra, hogy közjogunk ezen alapelvével szakítsunk és itt

22CJH 1840:XLIX.tc.

23FI 1875. IV. 23.

24FI 1881. VII. 271.

25FI 1884. II. 30.

26 FI 1878. III. 263. (Pellegrini János); FI 1878. V. 246. (Kinski Zdenkó); FI 1881. VII. 191.

(Lamberg Gusztáv); FI 1881. VII. 196. (Trauttmansdorff Károly); FI 1881. VII. 197., 199.

(Windischgrätz Ernő és Róbert); FI 1881. VII. 201. (Althann Róbert); FI 1881. VII. 225.

(Lamberg Károly); FI 1881. VII. 233. (Pergen Antal); FI 1881. VII. 235. (Schaffgotsch Miksa Rudolf); FI 1881. VII. 267. (Weisz Pál);FI 1881. VII. 323. (Baumgarten Pál); FI 1881. VII.

385. (Lobkovitz Rudolf); FI 1884. I. 227. (Lamberg József); FI 1884. I. 236. (Wimpffen Iván);

FI 1884. I. 242. (Schaffgotsch Lewin); FI 1884. I. 439. (Seilern Károly); Mindezek mellett nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ténylegesen is ellenőrizték a folyamodó leszármazását a hi- vatkozott honosított őstől. Elvi szinten azonban kétségtelenül ügyeltek törvénybe iktatás meg- létére.

újítást behozzunk” – vagyis hogy a haza körül szerzett érdemek magyar állam- polgársággal történő jutalmazása ezentúl a törvényhozás megkerülésével történ- jék.²⁷ Végül megemlítjük még, hogy a főrendiházi reform során elvi jogosultsá- got szerzett nemzetségek között – saját kutatásunk szerint – egyetlen olyan sin- csen, amelynek őse pusztán a Királyi Könyvekben szereplő honosított lenne.

Ellenben minden indigena nemzetségnél gondosan feltüntették a jogosultságot megszerző ősöket és hivatkoztak a törvénytár megfelelő artikulusára.²⁸A fentiek értelmében úgy tűnik tehát, hogy a magyar országgyűlés általi becikkelyezést a honosítás érvényességének feltételeként kell kezelnünk.

Szerencs János és Pálmány Béla már többször idézett kutatásai alapján meg- állapíthatjuk, hogy a honosítottak között kétségkívül nemcsak főnemesek vol- tak.²⁹ Saját adatgyűjtésünk szerint az 594 indigena között 26 herceg, 194 gróf, 162 báró, 6 lovag, 6 köznemes és 1 (eredetileg) nem nemes személy található.

Konkrétan vagy utalások alapján ennyit tudunk megállapítani a forrásként hasz- nált törvénycikkekből. A maradék 199 becikkelyezett személy (33,5%) rangja tehát ismeretlen.³⁰ Megjegyzendő azonban, hogy ha történetesen ismerjük is egy adott személy rangját a honosítás idején, ez nem jelenti azt, hogy 1848-ban is ezzel a rangfokozattal rendelkezett.³¹

A honosított főnemesi nemzetségek száma 1848-ban

Kutatási tevékenységünk során az összegyűjtött adatok tárolására és kezelé- sére egy úgynevezett relációs adatbázisrendszert használunk, melynek segítsé- gével – egy korábbi tanulmányunkban már részletesen kifejtett módszer szerint³² – képesek vagyunk megállapítani, hogy hány nemzetségből, illetve konkrétan mely nemzetségekből állt az 1848-as esztendő magyar főnemessége.

Adatgyűjtésünk szerint a 17–18. század fordulóján, 1687-ben és 1715-ben cikkelyezték be messze a legtöbb indigenát (103 és 89 fő), s arányaiban e két esztendőben lett magyar honfiú az idők során befogadottak (594 fő) közel har- mada (32,3%-a). Ez a jelenség többé-kevésbé már ismert a szakirodalomból, így

27Képviselőházi Napló 1878. VII. 298–299.

28 CJH 1886:VIII.tc. A vizsgálat során természetesen azokat a nemzetségeket is ellenőriztük, melyek neve mellett nem szerepelt honosítási törvénycikk. A Chamaré nemzetség 1886-ban törvénybe iktatott ősei között említett Alajos, János Antal és János közül az utóbbi nem szere- pel a többieket honosító 1791. évi LXXIII. törvénycikkben. Ő tehát tévedésből került becikke- lyezésre és később –mint jogosulatlan – törölve is lett a főrendek családkönyvéből. (Szerencs 1907. 610–611.)

29Szerencs1885. 73–74.; Pálmány 1997. 49., 60.

30 Bár Pálmány az általa említett 627 indigena mindegyikét besorolta valahová (Pálmány 1997.

60.), mi nem követtük ezt a módszert. Egy honosított személy rangjából ugyanis nem követke- zik automatikusan az, hogy a vele egy törvénycikkben említett rokonainak a rangja is ugyanaz lenne.

31 Szerencs János például 21 honfiúsított nemesből lett főnemesi nemzetséget említ. (Szerencs 1885. 75–76.)

32Ballabás2011. 1218–1221.

számunkra most az a kérdés a fontos, hogy mi maradt ebből a nagyszámú indigenából 1848-ra?

A magyar országgyűlések által honosított személyek száma (1542–1840)

A török háborúk és a Rákóczi-szabadságharc alatt a bécsi udvarnak szívessé- get tett hitelezők, udvari szállítók, hadvezérek jutalma gyors társadalmi emelke- dés és bőkezűen osztogatott magyarországi földbirtok volt. Az újdonsült tulaj- donosok azonban többnyire nem laktak az országban és nem is állt szándékuk- ban itt gyökeret ereszteni. Birtokaiktól az 1720–1730-as években sorra megsza- badultak,³³ Magyarországgal való kapcsolatuk végleg megszakadt, sokuk osz- tályrésze idővel a teljes ismeretlenség lett. Ha nem pusztán a honosítottak abszo- lút számát nézzük, hanem figyelembe vesszük az időközben bekövetkezett kiha- lásokat is, akkor egészen másként fest a tömeges méretű honosítások illusztrálá- sa gyanánt emlegetni szokott 1687. és 1715. esztendő. Kutatásunk szerint az e két évben indigenátust szerző 192 személy közül mindössze tíznek (5,2%) a leszármazottai élték meg főnemesi rangban a 19. század közepét, összességében pedig az 594 indigenából csak 145 (24,4%) hagyott maradékot – 127 főnemesi nemzetség képviseletében – az általunk vizsgált korszakra. (Ők a fenti diagra- mon fekete színezéssel szerepelnek az egyes oszlopok alján. De ne feledjük: a többiek közel sem mindegyike volt főnemes!) Bár a korabeli sematizmusok,

33Kaposi2001. 97.

mint láttuk, nyomasztóan sok indigena nemzetséget tartottak számon, valójában ezek döntő többsége időközben kihalt, eltűnt a történelem ködében, vagy köz- nemesként eleve nem lehetett politikai tényező a főrendek között.³⁴A maga vagy leszármazottai révén a 19. század közepét megélő 145 honosítottból mindössze hárman (2%) szerezték indigenátusukat a 16. században, huszonhárman (15,8%) a tizenhetedikben, negyvenkilencen (33,7%) a tizennyolcadikban, míg hetvenen (48,2%) az 1848-at megelőző mintegy fél évszázad során lettek idegenből ma- gyar honfiúvá. A dualizmus időszakának indigena főnemesi nemzetségeit így nem annyira I. Lipótnak vagy III. Károlynak, hanem sokkal inkább I. Ferencnek és V. Ferdinándnak köszönhette a magyar társadalom.

Összehasonlításként megemlítjük még, hogy az 1848-ban kimutatott 127 (41,6%) indigena nemzetség mellett további 178 (58,3%) nemzetség tartozott a nemzeti főnemességhez.

Felhasznált irodalom

Ballabás Dániel: Főnemesi rangemelések Magyarországon a dualizmus korában.

Századok, 2011/5.

Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs, 2000.

Corpus Juris Hungarici. A Magyar Törvénytár (1000–1895) ún. millenniumi emlékkiadása. Budapest, 1896–1901.

Ekmayer Ágost: A honfiúság (indigenatus) Magyarországon. Jogtudományi Közlöny, 1867.

Fényes Elek: Magyarország statistikája. Első kötet. Pest, 1842.

Főrendiházi Irományok hivatalos kiadásának 1875., 1878., 1881., 1884. évi kö- tetei

Illéssy János – Pettkó Béla: A Királyi Könyvek. Jegyzéke a bennük foglalt ne- messég, czim, czimer, elnév és honosság adományozásoknak 1527–1867.

Budapest, 1895.

34 Egy 1847. évi naptár mellékleteként megjelent sematizmus például 401 név szerint felsorolt indigena nemzetséget tartalmaz. (Naptár é. n. 418–421.) Ugyanakkor már a kortárs Fényes Eleknek is feltűnt, hogy „a’ honositottak … közt sok rég kihalt nemzetség is olvastatik”(Fé- nyes1842. 120.)

Meglátásunk szerint az évszázadokkal korábban honosságot szerző, gyakran eleve idegenben élő, az országgal közelebbi kapcsolatba tartósan nem kerülő személyek és leszármazottaik sor- sát a kor viszonyai között lehetetlen volt pontosan nyomon követni. (Manapság sem könnyű!) A sematizmusok készítői az idők során szorgalmasan felvezették az újabb és újabb honosított nemzetségeket a listára, a kihaltakkal viszont lényegében nem tudtak mit kezdeni, azok csekély kivételtől eltekintve továbbra is ott szerepelnek. A magunk részéről így sajnos nem érthetünk egyet Pálmány Béla azon véleményével, mely szerint „A kalendáriumokhoz fűzve évente ki- adott schematizmusok családnévsorai vizsgálataink során pontos forrásoknak bizonyultak, mondhatni naprakészen követték a »nemzeti« és a honfiúsított mágnások rangemeléseit, illetve egyes nemzetségek kihalását”(Pálmány 1997. 61.)

Kaposi Zoltán: A magyarországi nagybirtokrendszer változásai (1700–1945). In:

Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 32. Szerk. Récsei Balázs.

Kaposvár, 2001.

Képviselőházi Napló hivatalos kiadásának 1878. évi kötetei

Kisteleki Károly: A magyar állampolgárság fejlődéstörténete a kezdetektől a rendszerváltozásig. In: 10 éves a doktori képzés az ELTE Állam- és Jog- tudományi Karán. A 2003. április 4-i konferencia anyaga. Szerk. Har- mathy Attila. Budapest, 2003.

Libri Regii – Királyi Könyvek – 1527–1918. DVD-ROM. Arcanum Adatbázis.

Budapest, 2006.

MOL K 27 (Magyar Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek)

Naptár 1847-dik közévre, a’ róm. catholika egyház használatára, új és ó időszá- mítás szerint. Buda, é.n.

Pálmány Béla: A magyarországi nemesség társadalmi tagolódása (1686–1815).

In: Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Rendi társadalom – polgári tár- sadalom 9. Szerk. Ódor Imre – Pálmány Béla – Takács Péter. Debrecen, 1997.

Reménybeli indigenák kérvényei az 1839–1840. évi országgyűléshez. Lelőhely:

Egri Főegyházmegyei Könyvtár, 970.355–356; 970.360–366.

Szerencs János: Magyarország és társországainak főrendei. Budapest, 1885.

Szerencs János: A főrendiház évkönyve. III. évfolyam. Budapest, 1907.

Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708–1792.

Budapest, 2005.

Weis István: A mai magyar társadalom. Budapest, 1930.