DANIELE SOLVI
Az inkvizítor Kapisztrán János és a ferences ellenzék*
A téma iránt érdeklődő sajtó már régebben, a múlt ősszel a Vatikánban az antijudaizmusról tartott konferencia után hírt adott egy 1998-ra tervezett hasonló, az „inkvizíciók" történeti és teológiai újraértelmezésének szentelt kezdeményezésről.1 A pápai mea culpáva várva, a 2000. évi jubileumra való előkészületek idején a média részéről hasonló, a téma kényes részeit is érintő érdeklődés várható, még ha azt korlátozza is az egyes műsorok véges idő- tartama. Levonhatjuk-e a következtetést, hogy az inkvizíció újra divatba jön? Ha ezt a kér- dést, még ha inkább kétkedő formában is, a történészek körére vonatkoztatjuk, meglepőd- hetünk, hogy az újabb kutatásokban milyen kevés helyet foglal el az inkvizíció témája, s hogy mennyire visszhang nélkül maradtak a történészek vele kapcsolatos, az utóbbi években zaj- ló vitái. Ez még akkor is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az inkvizíció kutatása a leg- jobb esetben is alárendelt szerepet játszik az eretnekségekkel és az egyháztannal kap- csolatos vizsgálódásokhoz képest. Ugyanakkor azok a kemény viták, amelyekre szűk ber- kekben, a rivaldafénytől távol került sor, a hetvenes évek végétől fogva ismertté váltak a középkorkutatásban, hogy azután a kilencvenes évek elejére egymástól élesen eltérő ál- lásfoglalásokhoz vezessenek.
Ez alkalommal ahelyett, hogy kitérnénk a kutatók közötti, olykor igen pergő kérdezz- felelet játék gyakori fordulataira, legyen elég csak leegyszerűsítve emlékeztetni az egymás- sal ütköző alapvető nézetekre. Az egyik nézet az inkvizícióban az elnyomás kiszámított formáját látja, amely - részben a saját fellépésében rejlő propagandalehetőségeknek kö- szönhetően - a vallási egység elérését és fenntartását célozza, szoros összefüggésben a 13.
századi pápai monarchia politikai értelemben vett fejlődésével. A másik nézet szerint az nem más, mint az evangéliumi üzenet olvasatának és egy, az inkvizítorok szűk körén mesz- sze túlterjedő mentalitásnak intézményi és jogi téren megvalósuló speciális formája. Min- denesetre mindkét álláspont alapjánál és eredeténél - érdemes hangsúlyozni - az a meg- győződés található, hogy a vallási elégedetlenség inkvizíciós forrásokban megnyilvánuló felfogása általában torzít: abban a pillanatban, hogy a heterodox jelenség a nyomozással já-
A tanulmány eredetileg olaszul, Giovanni da Capestrano inquisitore e la dissidenza francescana címmel a következő kötetben látott napvilágot: S. Giovanni da Capestrano: un bilancio storio- grafico. Atti del Convegno Storico Internazionale, Capestrano, 15-16 maggio 1998. A cura di E. Pász- tor, L' Aquila, 1999. 2 5 - 4 6 . A „múlt ősszel" tehát 1997 őszére utal.
1 Lásd például: Gambrelli, D.: Un peccato della Chiesa o solo dei cristiani? In: Confronti, dicembre 1997. 14-16. Az előzményekre: Accatoli, L.: Quando il papa chiede perdono. Tutti i mea culpa di Giovanni Paolo II. Milano, 1997.
AETAS 23. évf. 2008.1. szám 5
ró írott formában jelenik meg, az ellenséges fél el is torzítja azt.2 A vélemények a torzítás jellegével kapcsolatban térnek el egymástól. Egyesek szemében ez a torzítás magától érte- tődő eszköz, amelyet apologetikus céllal tudatosan alkalmaznak a nagyon is konkrét ha- talmi politika leplezésére. Mások szerint - számomra úgy tűnik, helyesebben - egy jól megfogható teológiai és jogi képzettség s általában az ortodoxia pszichológiája által meg- határozott mentális kategóriák alkalmazása, amely a legkegyetlenebb tetteket is igazolja annak érdekében, amit - nem számít, hogy hamisan vagy joggal - a magasabb rendű jónak tartanak.
Mindenesetre ennek a források iránti megnövekedett figyelemnek már látszanak az első eredményei, mint például azok az újabb tanulmányok, amelyek a 13. századi eretnekellenes traktátusirodalomról szólnak, amit mindeddig az eretnekekkel kapcsolatos teológiai és művelt információk tárházaként használtak, anélkül, hogy érdeldődést mutattak volna az inkvizíció vagy tágabban az azt létrehozó ortodoxia ideológiájának jellegzetességei iránt.3
Ugyanakkor úgy tűnik, hogy Grado Merlo tanácsainak köszönhetően a figyelem a kutatások azon területére kezdett irányulni, amely az elnyomás nyilvános részeit, elsősorban a pere- ket mint a propaganda formáit teszi vizsgálat tárgyává.4 Ám sok tennivaló maradt még nemcsak ezen, de más, mindeddig feltáratlan kutatási területeken is, mint például az erő- szakos elnyomás ideológiai üzeneteinek, formáinak és szintjeinek a vizsgálata az eretnekek, valamint az ortodox hívek körében.5
Úgy tűnik, kevésbé dinamikus a kutatások másik iránya, amely az ortodox mentalitás különböző - elsősorban teológiai és jogi - összetevőiben és ezek változásaiban az inkvizíció megszületésének és gyakorlatának nem csupán az eredményére, hanem az előfeltételeire is rámutat. Érdemes volna például elmélyíteni a heterodoxia képzeletvilágára és a vallásos disszidenciával szembeni intolerancia bibliai alapjaira irányuló vizsgálatokat, amelyek mindeddig Herbert Grundmann már régen megjelent munkáira korlátozódnak. Minden- esetre tagadhatatlan, hogy ez a megközelítés nagyban hozzájárult a moralizáló vádbeszédek és a leegyszerűsítő magyarázatok elkerüléséhez, amelyek az inkvizíció intézményét egy adott hatalmi rend egyszerre vak és cinikus védelmezőjeként láttatják. Ezzel kapcsolatban nehéz nem osztani Lorenzo Paolini álláspontját:
„Széles körben, még a legtekintélyesebb történészek körében is elfogadott vélemény, hogy a középkori egyház történetének talán a legsúlyosabb bűnét követte el, amikor a hit ellenségeit, az eretnekeket keresztes hadjáratokkal, kínzással és máglyahalállal semmisí- tette meg. A borzalom, de legalábbis a zavar, amelyet ez a probléma ma a modern gondol-
2 Az egész kérdéssel kapcsolatban legyen szabad utalnom a következő munkámra: Soha, D.: La pa- rola all' accusa. L' inquisitore nei risultati della recente storiografia. Studi Medievali, ser. III, 39.
(1998) 367-395-
3 Gondolhatunk például az 1995. szeptember 4 - 6 . között Torre Pellicében tartott konferenciára (XXXV Convegno di studi sulla Riforma e sui movimenti religiosi in Italia), amelynek előadásai a következő kötetben jelentek meg: Merlo, G. (a cura di): Storia ereticale e antiereticale del Medio- evo. Torre Pellice, 1996. (Bollettino della Societá di Studi Valdesi, 179.); benne különösen: Bruschi, C.: „Liber qui Suprastella dicitur": primi rilievi testuali sulla scrittura e sulla tecnica polemica.
95-108.; Romagnoli, P.: Ii trattato antiereticale dello Pseudo Giacomo de Capellis. 109-121.
* Lásd még: Merlo, G.: Coercition et orthodoxie: modalitás de communication et d'imposition d'un message religieux hégémonique. In: Faire erőire. Modalités de la diffusion et de la reception des messages religieux du Xlle au XVe siécle. Rome, 1981.101-118.
5 Hasznos lenne szisztematikusan tovább gondolni néhány G. Merlótól meríthető ösztönző megjegy- zést: Uő.: Coscienza storica della presenza ereticale e della sconfitta degli eretici. In: uő.: Contro gli eretici. La coercizione all'ortodossia prima dell'Inquisizione. Bologna, 1996.125-152.
kodásban kivált, gyakran az egyházi elnyomás morális elítélésből fakad, amelyet nélkülöz- hetetlen kiindulási pontként szokás fölfogni. S ezért talán ne kezdjünk a teológiai és a ká- nonjogi kultúra megismerésébe, a politikai és a történeti összefüggések elemzésébe, mert fölmerül a gyanú, hogy lemondunk erről az ítéletről? Az alaposabb vizsgálódások talán ér- vényteleníthetik vagy cáfolhatják azt? A történeti összefüggéseket talán föl lehetne fogni az erőszakos elnyomás „igazolásaként"? Ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy csak a törté- neti-kulturális összefüggéseikben lehetséges megragadni a kulturális és a jogi-intézményi okokat, elkerülve, hogy propagandisztikus és apologetikus módon indoklásként fogjuk föl őket. Remélhetőleg ily módon a még ma is oly heves viták csillapodhatnak, különösen, ha elfogadjuk, hogy a tisztán történeti megismerés fejében lemondunk a morális megítélés- ről."6
Mindez azért is fontos, hogy ne keveredjünk bele illetéktelenül a már említett, vatikáni- hoz hasonló kezdeményezésekbe. E kezdeményezések - bizonyos, a háttérben meghúzódó ekklesziológiai kétértelműség ellenére - abból a teljesen jogos kívánságból születnek, hogy kifejezzék az érzékenység megváltozását azon intézmény részéről, amely az egykori üldözők közvetlen örököse; ám a legkevésbé sem a történeti értékelés síkján mozognak, ahol vi- szont, ha jól látom, az elsődleges cél nem bárkinek az elítélése vagy igazolása, hanem a „si- ne ira et studio" való megértés.
Visszatérve a kutatási irányokhoz, nem mintha hangsúlyozni szeretnénk a különbsége- ket vagy a nyílt ellentéteket - még ha ez kényelmesebbé is tenné a rendszerezést - , a leg- jelentősebb körülménynek a téma újratárgyalására irányuló egyöntetű ösztönzés tűnik, to- vábbá az, hogy az érdekek különbözősége ellenére egység mutatkozik a kutatások kívánatos irányát tekintve. Ez az irány pedig elsősorban az inkvizíció, egy olyan világ, mégpedig az or- todoxia világának - még ha szélsőséges - kísérőjelensége, amely mindeddig, paradox mó- don a történeti kutatás perifériáján maradt. Marie Dominique Chenu már harminc éve, az eretnekség történetéről Royaumont-ban tartott konferencián megjegyezte, hogy a val- lásszociológia és más hasonló tudományágak segítségével hasonló érdeklődéssel lehetne közelíteni az ortodoxia még megírandó történetéhez.7 Úgy tűnik, hogy éppen ebben az érte- lemben történtek, akár Itálián kívül is változások. Nemrég kezdtek szervezni a római École Frangaise-ban egy konferenciát, amelynek sokatmondó témája „Définir, maintenir et remettre en cause «l' orthodoxie» dans l' histoire du Christianisme".* Ugyanennyire fontos megtenni egy másik, módszertani észrevételt is, ami a szakirodalomban való óvatos és el- szórt feltűnése után remélhetőleg napjaink munkáiban alkalmazásra talál. Mégpedig azt, hogy az inkvizíciót nem valami sziklaszilárd, századokon át mozdulatlan intézményként érdemes tanulmányozni, hanem a maga konkrét, térben és időben változó megnyilvánulá-
6 Paolini, L.: L'eresia e l'inquisizione. Per una complessiua riconsiderazione del probléma. In: Ca- vallo, G.-Leonardi, C.-Menestó, E. (dir.): Lo spazio letterario del medioevo. l. II medioevo latino, II.
La circolazione del testo. Roma, 1994. 361.
7 Chenu, M. D.: Orthodoxie et hérésie: le point de vue du théologien. In: Le Goff, J. (prés. par):
Hérésies et société dans l'Europe préindustrielle (lle-i8e siécles). Communications et débats du Colloque du Royaumont. Paris-La Haye, 1968. 9-13. Itt elsősorban a vita folyamán fölmerült ész- revételekre utalok: „Le phénoméne sociologique interesse aussi la communauté qui expulse l'hérétique, qui se dourcit et dont il faudrait analyser l'intéressant phénoméne de constriction mentale, mais ce serait l'analyse de l'orthodoxie, qui n'est pas notre sujet." (15.); „II faudrait un second colloque de sociologie de l'orthodoxie. L'orthodoxie elle-méme est en travail car eile-mérne est un phénoméne sociologique." (16.)
„Az »orthodoxia« meghatározása, fenntartása és újraértelmezése a kereszténység történetében" - a ford.
saiban, amelyeket - még ha szűk, az eljárások által rögzített határok között is - az inkvizí- tori hatalmat gyakorló személyek interpretációja határoz meg. Tehát az inkvizíciótól az inkvizíciókig, az inkvizítortól az inkvizítorokig: ez alkothatja a következő évek legígérete- sebb kutatási vonalát.
Ezek azok a historiográfiai ösztönzések, amelyek metszéspontjába Kapisztrán János inkvizítori tevékenységének alábbi újraolvasása illeszkedni kíván.8 Azért beszélek újraolva- sásról, mert az esetleges új eredmények mindig lehetséges és kívánatos közzététele helyett^
arra szorítkozom, hogy az általam választott tárgyat a mai középkorkutatásban elfogadott értelmezések alapján kíséreljem meg újra megvizsgálni. Meg kell mondanom azt is, hogy Kapisztrán inkvizítorságára mindeddig árnyékot vetettek egyrészt a moralizáló előítéletek, amelyekről az imént már szó esett, másrészt pedig az, hogy kétségtelenül erőszakos meg- nyilvánulásait nehezen lehet megmagyarázni az olyan, bár elismerésre méltó, ám leplezet- lenül magasztaló feldolgozások optikáján át nézve, mint Hofer, majd Bonmann munkái.
A modern életrajzokban, amelyek nem tagadhatják és nem is akarják tagadni a tények tanúságát, az értelmezés olyan kötéltáncmutatványaival találkozhatunk, amelyek nem áll- nak összhangban a 15. századi forrásokkal. Ilyen például, hogy a kínvallatás szigora a mi- nimálisra csökkent, s annak alkalmazását Kapisztrán korlátozta volna,10 vagy az, hogy - olykor összhangban az első korabeli életrajzírókkal - az ellenfélnek, elsősorban a fraticel- lóknak és a huszitáknak olyan agresszív viselkedést tulajdonítanak, amely áldozatokból po- tenciális gyilkosokká teszi őket, mintegy utólag igazolva a szent eljárását.11 Szintén ide so- rolandó, hogy az egyházat és Európát belülről és kívülről fenyegető veszélyekkel szembeni védekezés pozitív, magasabb rendű eszményét hangsúlyozzák, legyenek azok a törökök vagy a vallási disszidencia, melyről szólva Hofer kissé apologetikusan anarchikus és a tár- sadalmi életet bomlasztó hatását emlegeti.12 Ez utóbbi kapcsán csak Ovidio Capitani meg- győző észrevételeire utalhatok. Ezek határozottan és meggyőzően igazítják ki azokat a fel- színes beállításokat, amelyek Kapisztrán Jánost Európa apostolaként vagy az egyház vé- delmezőjeként és megújítójaként mutatják be, ám amelyek Európa és az egyház fogalmát
8 A kimerítő életrajzi áttekintés: Hofer, J.: Johannes Kapistran. Ein Leben im Kampf um die Re- form der Kirche. Innsbruck, 1936.; Hofer, G.: Giovanni da Capestrano. Una vita spesa nella lotta
per la riforma della Chiesa, ed. A Chiappini. L'Aquila, 1955.; Hofer, J.: Johannes Kapistran. Ein Leben im Kampf um die Reform der Kirche. Neue bearbeitete Ausgabe von O. Bonmann, 2 voll.
Roma-Heidelberg, 1964-1965 (a továbbiakban: Hofer-Bonmann I. vagy II.); Bonmann, 0 .-.Jean de Capistrano (saint). In: Dictionnaire de Spiritualité, vol. VIII, coli. 316-323. Paris, 1974.
9 Ennek fontos példája lehetne a Kapisztrán János inkvizítori tevékenységéhez kapcsolódó doku- mentumok megtalálása, amelyeket nem sikerült újra felfedezni azután, hogy a 20. század elején Pansa tudósított róluk. Vö.: Hofer-Bonmann, 1.187, 3. jegyz.
10 Bonmann: Jean de Capistrano, col. 318.: „il fut l'un des premiers au moyen äge á combattre les tortures et les croyances aux sorciéres" (lásd: Hofer-Bonmann, I., 4 6 - 4 7 e 249). A XV. századi életrajzokra lásd: Acta Sanctorum Octobris. vol. X, 269-552.; különösen: Nicola da Farára: 4 3 9 - 483.; Girolamo da Udinére: 483-491.; Cristoforo da Varesére: 491-545. Használtam e források olasz fordítását is: Fara, Nicola da: Vita difra Giovanni da Capestrano. A cura di M. A. Di Loreto.
L'Aquila, 1988.; Udine, Girolamo da: Vita difra Giovanni da Capestrano. A cura di M. A. Di Lo- reto. L'Aquila 1988.; Varese, Cristoforo da: Vita difra Giovanni da Capestrano. A cura di M. A. Di Loreto. L'Aquila, 1988.
11 Az első életrajzírók e tekintetben megegyeznek, lásd Nicoiao da Fara 25. és 83. fejezet; Girolamo da Udine, 10. fej.; Cristoforo da Varese, 37. fej.
12 Hofer-Bonmann I., 94.
időtlen és egyetemes kategóriákként fogják föl, anélkül, hogy azokat a 15. század konkrét viszonyai közé illesztenék.^
Érdemes tiszteletben tartani Capitani azon figyelmeztetését, hogy a személyiséget a tör- téneti összefüggésekbe kell ágyazni. Ezt joggal terjeszthetjük ki az inkvizícióra is, melynek egyik - jó vagy rossz értelemben vett - képviselőjét szokás látni Kapisztrán Jánosban is, anélkül azonban, hogy világos lenne, miféle inkvizícióról beszélünk. Nem lehet tagadni ugyanis, hogy más volt az eretnekellenes harc a késő 12. században vagy a 13. század első évtizedeiben, amikor a kényszerítés eszközeit gyors és kapkodó kodifikáció rögzítette, a pá- paság pedig világi hatalmának csúcsára ért, s megint más a 15. század első felében, amikor éppen hogy lezárult az egyházszakadás, és beköszöntött a zsinati mozgalom okozta válság.
Tehát ismét - legalábbis az ellenkezője bizonyításáig - hangsúlyoznunk kell azt a mód- szertani elvet, hogy az inkvizíciónak eltérő történeti formái léteztek, miközben szem előtt tartjuk állandó elemeit: a meghatározott peres eljárások alkalmazását és a pontosan körül- írható elméleti, teológiai és jogi igazolások felhasználását. Egyébiránt az állandó elemek ilyen leírása az a posteriori elemzéseknek köszönhető, de nem zárhatjuk ki, hogy átmeneti helyzetekben átgondoltan és ésszerűen váltogatták őket. Senki nem igazolta még, hogy a történelemben az inercia törvényszerűségei mechanikusan érvényesülnének.
Úgy vélem, éppen az összefüggésekbe illesztés követelményének értelmében, hogy a meg- alapozatlan általánosítások elkerülése végett szükséges a részletekbe bocsátkozva Kapiszt- rán János eretneküldöző tevékenységének mindenekelőtt a jobban ismert első, a fraticellók elleni szakaszára összpontosítani, amelyet egészen világosan inkvizítori szerepvállalása fémjelez, amivel érezhetően személyesen is nagymértékben azonosult. ^ Ezen a ponton egy- séges szempontok szerint át kell tekintenünk a rendelkezésünkre álló információkat, ame- lyek célzott tanulmányok híján elszórt kiadásokban találhatók meg, vagy ha fel is lelhetők a Hofer által írt életrajzban, az abban alkalmazott kronológiai séma teszi őket törede- zetté.
Kapisztrán János első összecsapására a fi-aticelli de opinione csoportjával, mint maga állítja, még az inkvizítori megbízását, sőt a ferences rendbe való belépését megelőzően ke- rült sor. „Ajuventute ... hereticospersecutus sum."* - mondja pár évvel később, máshol pe- dig ennél pontosabban fogalmaz: juventute, etiam in seculo existens, contra hereticos decertavi."'* Bár a hagiográfiai források erről nem tesznek egyértelmű említést, arról a meg- bízásról lehet szó - véli Hofer - , amelyet Kapisztrán akkor teljesített, amikor II. Ulászló nápolyi király által kinevezve Perugia bírájának funkcióját töltötte be.1^ Akárhogy is történt, ez a híradás nem tűnik valószínűtlennek, ha szem előtt tartjuk, hogy az egyházi hierarchia már a 13. századi Halleluja-mozgalomtól kezdve folyamatos erőfeszítéseket tett, hogy az eretnekellenes törvényeket a comunék statútumaiba illessze, s hogy ebből következően a világi hatóságokat arra kötelezze, hogy a fennálló rendet a hit ellenségeivel szemben vé- delmezzék - már csak azért is, mert az eretnekséget jogi szempontból mint crimen maies- tatist ítélte meg. A mi esetünkben ennek következménye volt az a szigor, amelyet Ka-
'3 Capitani, O.: San Giovanni da Capestrano nella storiografia. In: S. Giovanni da Capestrano nella Chiesa e nella societá del suo tempo, L' Aquila, 1989. 1-19., különösen: 1 - 5 .
14 A fraticellik 14-15. századi elnyomását tekintve klasszikusnak számít: D' Alatri, M.: Fraticellismo e l'inquisizione in Italia centrale. In: Eretici e inquisitori in Italia. Studi e documenti, vol II, Roma, 1987.193-217.
„Ifjúságomtól fogva üldöztem az eretnekeket." - a ford.
„Ifjúkoromtól kezdve, még világi emberként az eretnekekkel küzdöttem." - a ford, 's Hofer-Bonmann I, 48. János állításai a 47. jegyzetben találhatók.
pisztrán megbízatásainak gyakorlása során mutatott.16 Mindez nem jelenti, hogy ne tud- hatnánk többet ezekről az eseményekről, különösen ami azokat a konkrét okokat illeti, amelyek az elnyomó rendelkezések alkalmazására sarkallták az e tekintetben általában igen nehézkes világi hatóságokat, amelyek vagy közömbösek maradtak vagy egyenesen irritálta őket, ha ha úgy látták, hogy e rendelkezésekkel egy külső hatalom avatkozik be a város éle- tébe.
Az mindenesetre bizonyos, hogy e közvetlen élménytől ösztönözve a már ferencessé lett János Mantovában találkozott a Konstanzból visszatérő V. Márton pápával, és a pappá szenteléshez szükséges diszpenzációval együtt1? az inkvizítori kinevezést is megkapta tőle.
Ez esetben is az egyetlen rendelkezésre álló forrás magától Jánostól származik, aki az 1452.
január 10-én kelt, V. Miklóshoz írt levelében így emlékezik: „Primo anno Martini, ante- quam de Constantia recessisset, incepi exercitium contra hereticos de falsa opinione, contra quos Mantue habui litteras afelicis recordacionis Martino, quas eciam nunc te- neo, licet illae non extendantur ad alias haereses".18 A pontos dátum jól megkülönböztet - hetővé teszi ezt az esetet az általánosságban említett előzőtől, amellyel kapcsolatban fölme- rül a gyanú, hogy nem más, mint mesterkélt retorikai általánosítás. Hofer pontosabb datá- lással is megpróbálkozott, 1418. október 24-e és november 10-e közé téve az esetet.19 Fi- gyelemreméltó, hogy János pontosan megjelöli felhatalmazása korlátait, amely csak a fra- ticellók ellen volt érvényes, ami nem csupán megjegyzése aprólékosságát, hanem a pápai megbízás céljait is jelzi. Kétlem azonban, hogy a pápát, amint azt Hofer véli, csupán János fellépése bírta volna rá a megbízás kiadására, aki „a fraticellók közép-itáliai lázításait" em- legetve20 ösztönözte beavatkozásra az egyházfőt. V. Márton ugyanis, amikor szeptember 17-i levelében úgy rendelkezett, hogy a római Szent Praxedis kolostor apátja adja át az obszervánsoknak a fraticellók által elhagyott házakat, emlékeztet egy korábbi jelentésre, amelyet az ügy kapcsán az obszervanciához tartozó miniszterek és barátok küldtek neki, s említést tesz azokról a hitbuzgó emberekről, akiknek a fraticellók szétverése köszönhető.21
A Jánossal való találkozást megelőző napokra megy vissza egy november 14-én Manto- vában keletkezett, a római egyháztartomány püspökeinek és inkvizítorainak címzett másik pápai levél.22 V. Márton a fraticellók elleni fellépésre szólította föl őket, megengedve, hogy ha szükséges, a számukra kijelölt területen kívül is vizsgálatokat indítsanak, s figyelmez- tette őket, hogy a világi hatóságok több ízben az eretnekek védelmére keltek, nem riadva vissza az inkvizítorok közvetlen fenyegetésétől sem. A hang drámai, s úgy tűnik, hogy az esetleges beavatkozások évtizedei után tudatos választás eredményeként kezdődött el az
16 Hofer-Bonmann I, 46-51.
•7 Vö.: Pandzic, B.: De ordinatione sacerdotali s. Ioannis a Capistrano. Archívum Franciscanum His- tóriáim 49 (1956), 79. s köv.; a szöveg a 81. oldalon.
18 Uo. 93., 29. jegyz. Magyarul: „Márton első évében, mielőtt Constanzból visszatért volna, kezdtem tisztemet gyakorolni a hamis véleményen lévő eretnekek ellen, akik ellen Mantovában a boldog emlékezetű Mártontól kaptam felhatalmazó levelet, mely még most is megvan nekem, jóllehet más eretnekségek ellen nem terjed ki." - a ford.
•9 Az igazat megvallva Hofer október 24-ét és november 11-ét teszi meg határdátumoknak (Hofer-Bon- mann, I., 93, 29. jegyz.), ám mivel november 11-én már V, Márton pontifíkátusának második éve kezdődött, a szélső dátum csak november 10-e lehet.
20 Ez tűnik ki Hofer és Bonmann művéből (I., 95. s köv.). Az idézet megtalálható: Hofer 112. (vagy Hofer-Bonmann, I., 93.)
21 Bullarium Franciscanum, t. VII, Romae, 1904. n. 1393.
22 Kiadása: Pandzic: De ordinatione sacerdotali, 80.
elnyomás új szakasza, amely emblematikusan mutatkozik meg a gyorsított eljárásokra tör- tént felszólításban.23
Innentől fogva látványosan fölgyorsultak az események. Braccio da Montone halálával (1424. június 4.) végleg leáldozott a Marche tartomány pápai alávetésével szembeni politi- kai ellenállásnak. Az új pápai rektor, Pietro Colonna elérte, hogy Jesi lakosai fellázadjanak Braccio uralma ellen, míg más, egykor Braccio által ellenőrzött területek önként hódoltak meg neki. A felkelések újabb hulláma következtében, amelyeket a Sforzák katonai terjesz- kedésétől való félelem táplált, 1425 elején végül Jesi birtokába jutott, s Marchiai Jakab út- mutatásai szerint kezdeményezte a városi statútumok felülvizsgálatát. Ezzel egyidejűleg el- járások sorozata indult a felkelés felelősei és a de opinione fraticellók ellen.24
Amikor Pietro Colonna 1426. szeptember 16-án meghalt, az új rektor, Astorgio degli Agnesi anconai püspök még szélesebb jogköröket kapott, többek között azt, hogy eljárhat az eretnekek ellen. Ennek azonnal neki is látott, s katonai akciót indított a sanseverinói fraticellók ellen. Ide küldte prédikálni Marchiai Jakabot, annak érdekében, hogy vissza- térítse őket, s hogy eretnekellenes törvényeket hozasson a városban (1426. november 19.)25
Ugyanakkor a források azt tanúsítják, hogy Jakab 1426-os kinevezése előtt is élénk pasz- torációs tevékenységet folytatott a környéken. Ugyancsak ebben az évben, október 11-én V. Márton egy kérelemre válaszolva azt a megbízást adta neki - éppen Marchéban aratott si- kereire figyelemmel26 - , hogy egész Itáliában prédikáljon a fraticellók ellen, hallgassa meg gyónásukat, és fogadja őket vissza az egyházba. Ugyanezen a napon egy másik pápai bulla fölhatalmazta őt, hogy a kamalduliak egyik házát, amelyben csak egyetlen szerzetes ma- radt, az obszervánsok számára átvegye, nehogy a fraticellók régi szimpatizánsai, akik már az eretnekség elnyomása előtt is a környéken éltek, visszaessenek régi tévelygéseikbe.27
Marchiai Jakab azonban - mint láthattuk - még nem inkvizítorként lépett fel:28 ez a megbízás ekkor csak Kapisztrán Jánosra vonatkozott. Sőt az utóbbi részére a fraticellók el-
Bullarium Franciscanum, t. VII, n. 1395a. A rendelkezés szerint el lehetett járni „etiam summarie et piano, absque advocatorum strepitu et forma iudicii" és „etiam extra suam diocesim vei terminos inquisitionis officii sibi commissi" a fraticellók ellen, akik az egyházszakadás idején el- terjedve vagy az inkvizítorok elől menekülve „ad quorundam dominorwn temporalium curias se transferentes, eorum se muniunt auxilio ac dioecesanis et inquisitoribus praedictis niinas et iniurias graviaque opprobria inferrifaciunt etprocurant".
24 Minderre: Annibaldi, G.: L' azione repressiva di Martino V contro i ribelli di Jesi ed ifraticelli di Maiolati, Massaccio e Mergo. Picenum Seraphicum, 11. (1974) 405-410.; (a teljes szöveg a 4 0 5 - 417. oldalon, a forrásokat közlő függelék a 418-430. oldalon). A szerző úgy jellemzi a rektor eljárá- sát, hogy az inkább katonai, mint rendőri jellegű volt. (410.)
2s Lásd: Paciaroni, R.: L' insurrezione armata del popolo di Sanseverino contro Astorgio Agnesi governatore della Marca e inquisitore dei fraticelli (1427-1428). Picenum Seraphicum, 11. (1974) 431. s köv. A teljes szöveg: 431-438., a függelék a forrásokkal: 439-447.
26 Bullarium franciscanum, t. VII, n. 1742.
27 Uo. n. 1733. („... aliqui ex eis necnon etiam plurimi ex locorum circumuicinorum utriusque sexus hominibus huiusmodi secta sive haeresi, antequam illa esset sedata, damnabiliter irretiti fue- rant, ne ad endem haeresim diabolica suggestione redeant...")
28 Az inkvizítor Marchiai Jakabról már készültek tanulmányok: D' Alatri, M.: II ruolo di Giacomo della Marca nella repressione dei fraticelli in Eretici ed inquisitori in Italia, 275-290.; Gy. Ga- lamb: San Giacomo della Marca e gli eretici di Ungheria. In: S. Bracci (a cura di): San Giacomo della Marca nell' Europa del '400. Atti del Convegno internazionale di studi, Monteprandone, 7 - 10 settembre 1994. Padova, 1997. 211-220.
len adott felhatalmazást V. Márton 1426. május 27-én kiadott bullája29 egész Itáliára kiter- jesztette, ami talán annak a jele, hogy az előző, 1418-as megbízásnak pontosabb - bár konkrétabban meg nem határozható - területi korlátai voltak. Arra azonban nem gondol- hatunk - miként Marchiai Jakab esetében sem - , hogy az „in quibuscumque Italiae par- tibus" kifejezés azt jelentette, hogy működése valóban az egész félszigetre kiterjedt volna.
Fenntartva, hogy politikai szempontból nem volt lebecsülendő a széles körű cselekvés szándékára utaló kezdeményezés, azt mondhatjuk, hogy szoros értelemben véve Kapisztrán közvetlen fellépésére ebben az időszakban csak Lazióban került sor. Úgy tűnik, hogy János elsősorban a palestrinai fraticellók elnyomásában játszott fontos szerepet, amint azt egyik bécsi prédikációjában ő maga is említi, s ahogy azt Cristoforo da Varese egyik értesülése is megerősíti. Az életrajzíró szerint ugyanis „Róma környékén egy, a Colonna-családba, a nagy- hatalmú házba tartozó nőt János félelem nélkül börtönbe záratott, és arra kényszerített, hogy tévelygéseit megtagadja".3° Mivel Palestrina a Colonna család ősi fészke volt, a két eseményt már Hofer is összefüggésbe hozta, föltételezve, hogy Jánosnak szerepe volt ab- ban, hogy a környéken obszervánsok telepedtek meg.31 Mindazonáltal néhány részlet ho- mályos: egyrészt a nő kiléte, ami nem lehet közömbös, hiszen V. Márton, azaz korábbi ne- vén Oddone Colonna ugyanebbe a családba tartozott; másrészt pedig, elsősorban az ese- mény pontos ideje, amelyre nem utal sem a 15. századi hagiográfus, sem a modern életrajz- író.
Nem ad választ a kérdésekre az 1426. április 7-én kelt bulla sem, amelyben az egyházfő megengedi a római San Lorenzo e Paolo obszervánsainak, hogy társaikkal együtt Palestri- nában telepedjenek le.32 Mindazonáltal egyvalami kivehető a szövegből, mégpedig azon a ponton, ahol Márton elmagyarázza, hogy más esetekkel ellentétben az obszervánsok meg- telepedése nem az ortodox hit helyreállítását követi, hanem a visszatérítés és az eretnekség kiirtásának az eszköze. Az a tény, hogy nem a korábbi vagy éppen zajló, hanem az ezután következő elnyomó tevékenységről esik szó, valamint az, hogy nem nevezi meg Kapisztránt, aki ekkor már inkvizítor volt, arra utal, hogy az utóbbi beavatkozására ezt követően került sor. Mindenesetre a bulla éppen azért tartható jelentősnek, mert nagy valószínűséggel ta- núsítja, hogy az obszervánsok letelepítése a pápai politika eszközévé vált: már nem utóla- gos pasztorációs munkára vették igénybe, hanem közvetlenül a tűzvonalban alkalmazták őket. Szembetűnő a különbség az 1418-as bullához képest, amely arra adott engedélyt az obszervánsoknak, hogy a fraticellók által már odahagyott házakat foglalják el.33
29 Bullarium Franciscanum, t. VII, n. 1710. A pápai döntést magának Jánosnak egy kérelme sürgette (uo. 654, n.i.)
30 Cristoforo da Varese, Vita di fi-a Giovanni da Capestrano, 61. (31. fej.): „Unde circa Romám magnam quendam dominam, quae erat de domo Columna, quae domus potentissima est, sine timore carceravit, et ad revocandum errores suos coegit".
31 Hofer-Bonmann I, 132,113. jegyz.
32 Bullarium Franciscanum, t. VII, n. 1701.: „in civitate Praenestina (...) nonnulli haeretici Fraticelli
»de la opinione« vulgariter nominati moram trahunt (...); ad quorum haereticorum conversio- nem seu extirpationem vos et aliifratres eiusdem vestri ordinis (...) plurimum in dicta civitate prqficere possetis".
33 Lásd még az ehhez hasonló, 1427. január 27-én kelt rendelkezést, amelyben V. Márton az obszer- vánsoknak átenged egy helyet „cum ecclesia sub vocabulo s. Antonii", amelyet egy bizonyos Barto- lomeo építtetett „pro extirpatione haeresis Fraticellorum de opinione nuncupatorum, qui partes illas suis erroribus hactenus infecerunt et inficiunt etiam de praesenti": Bullarium Francisca- num, t. VII, n. 1746.
Visszatérve Marchéba, a fraticellók elleni harc 1428 augusztusában ért a tetőpontjára, amikor még tartottak a sanseverinói felkelők elleni katonai akciók, és Astorgio degli Agnesi a földig romboltatta Maiolati várát, az eretnekek menedékét. Mély benyomást kelt annak a rendelkezésnek a részletessége és elszántsága, amelyet közvetlenül V. Márton adott ki 1428. június l-jén kelt l e v e l é b e n . 3 4 Ennek értelmében le kell rombolni a települést a várral együtt, hogy az egész vidéken félelmet keltsenek a fraticellók hívei és támogatói körében, szigorúan megtiltva, hogy ott a jövőben bármiféle házat emeljenek. El kell választani a szü- leiktől a gyermekeket és kihallgatás alá kell vetni a felnőtteket, megbüntetve az ellen- szegülőket, életfogytig tartó börtönnel kell sújtani a vezetőket, hogy intő példaként szol- gáljanak a többiek számára. Feltétlenül le kell tétetni mindenkivel az eretnekséget meg- tagadó esküt, el kell kobozni az eretnekek földjét. Kilátásba kell helyezni és alkalmazni is a kínvallatást, hogy aki ismeri, fölfedje a bujkáló eretnekek nevét. Az egész tartományban föl kell kutatni és el kell pusztítani az eretnekek könyveit vagy más relikviáit. Befejezésül a pá- pa különféle szankciókkal fenyegeti meg a fraticellóknak segítséget nyújtó egyéneket, kö- zösségeket és hatóságokat, továbbá utasítást ad, hogy tájékoztassák az akció további me- netéről.
Igaz, nem hiányoznak a levélből a tisztán pasztorációs jellegű utasítások sem. Ki kell vá- lasztani egy prédikátort, aki elmagyarázza a rombolás okát. A későbbiekben könyörületet kell gyakorolni azokkal szemben is, akiket életfogytig tartó börtönre ítéltek. Az ártatlanokat a környező vidéken kell letelepíteni, hogy folytathassák földjeik művelését és kártalanítás- ként szét kell osztani közöttük az eretnekektől elkobzott teriiletek egy részét. A teológiában jártas prédikátorokat kell körükbe küldeni, hogy a híveket a helyes tanokkal megismertes- sék. Jól kitapinthatók mindebben az eretnekellenes stratégia kulcspontjai, amelyekre az elmúlt évtizedek történetírása már rávilágított: az inkvizítorok közömbössége az eretnek- ként elitélt személy nézeteinek részletei iránt, amennyiben e nézeteket korábban már eret- neknek minősítették, ugyanakkor a más heterodox személyek hálózatával fenntartott kap- csolatainak szentelt kitüntetett figyelem; a vallomástételt elősegítő lélektani nyomás válto- zatos formáinak alkalmazása, a büntetés elrettentő és nyilvános jellegének propagandaesz- közként való felhasználása, végül pedig a pasztoráció szempontja, amelybe a hithez való visszatérítés eszközeként felfogott elnyomó akció illeszkedik.
Meg kell mondani azt is, hogy Kapisztrán János részvétele a Maiolati eseményekben egyáltalán nem nevezhető békésnek, hiszen Márton levele a főszerepet Astorgiónak a kato- nai vezetés szempontjából adja. Ehhez Kapisztránnak mint inkvizítornak nem volt köze - és egyáltalán nem említi Kapisztránt a teológia szakértői, a polgári és a kánonjog doktorai és azon egyháziak között sem, akikre a rektornak a szoros értelemben vett vizsgálat szaka- szában támaszkodnia kellett. A hallgatást - figyelembe véve Kapisztrán széles körű meg- bízását és a pápa által elismert tekintélyét - nem magyarázhatjuk mással, csak azzal, hogy nem voltjelen a nyomozás helyszínén, ekkor ugyanis mindenekelőtt LAquilában tevékeny- kedett. János azonban nem maradt sokáig távol a fraticellók ellen vívott harctól. 1430. jú- lius 26-án Giordano Orsini és Antonio Correr kardinálisok, V. Márton megbízottjai az eret- nekek elleni harcban az 1427. június 7-1 pápai bulla értelmében, - amely felhatalmazta őket arra, hogy megbízható személyeknek feladatot adjanak - inkvizítori tisztséggel ruházták föl Kapisztránt, ezúttal bármiféle eretnekséggel szemben és területi korlátok nélkül.35 Csak ke-
34 Bullarium Franciscanum, t. VII, n. 1816a.
35 Wadding, Lucas: Annales Minorum seu Trium Ordinum a S. Francisco institutorum, t. X. Ad Claras Aquas (Quaracchi) prope Florentiam 19323, ad annum 1430, n. 31.
vés forrás beszél János 1430-ban folytatott inkvizítori tevékenységéről: mindössze három epizódról van tudomásunk, amelyeket egy-két hónap választ el egymástól.
Három nőt és egy nyomorékot, miután eretnekségüket megtagadták, visszaesőként be- börtönöztek, s a visszaesésben inkább gyengeséget, mint gonoszságot látva János a pápá- hoz fordult eligazításért, miként járjon el az ügyben. Szeptember 22-én Márton egy brévét küldött neki, amelyben mindent a belátására bízott, mivel az inkvizítor ismeri jól a vissza- esők helyzetét.36 Nem tudjuk, hogyan zárult az ügy, de sejthetően kegyelmet gyakoroltak, máskülönben János nem kért volna tanácsot a pápától, ha egyszerűen a törvények szoros betartásával kívánt volna cselekedni. Bár nem ismerjük ezeket az eretnekeket és környe- zetüket, feltételezhetjük, hogy az eset ugyanott zajlott, mint az alábbi kettő. Szintén ebben az időben sújtott le ugyanis a szent törvényszék szigora Nicolára és Battistára, Belmonte és egyéb sabinai várak uraira, akik néhány fraticellónak menedéket nyújtottak. Az eljárás alá vontak kérelmére ugyanebben az évben november 15-én Rietiben a Tizennyolcak Tanácsa elhatározta, hogy követet menesztve Rómába közbenjár, hogy Kapisztrán János inkvizítor eljárása semmilyen szempontból ne lehessen kétségek tárgya.37 Végül november 22-én Já- nos megengedi, hogy enyhítsék az általa a Rietibe való Mariola és Perna di Angeletti ellen hozott ítéletet, megbízva ezzel testvérüket, Angelo Stacconit. Előrehaladott korukra való tekintettel a fraticellók két volt hívének nem kellett minden évben fölkeresni Róma falakon belüli és kívüli templomait, hanem csak a rieti templomokat meglátogatni a város egy mér- földes körzetében.38
Mint látjuk, ezekből a bizonytalan említésekből vajmi keveset tudunk meg. Kirajzolódik belőlük János 1430-as sabinai rendteremtésének menete és a már megszilárdult inkvizítori gyakorlaton belül mutatkozó néhány tendencia. Ilyen például az eretnekek befogadóinak üldözése, ha ez lehetséges, a büntetések fokozatossága annak mértékében, hogy a vádlottak milyen szorosan kapcsolódtak az eretnek csoportokhoz, s vezető szerepet játszottak-e ben- nük, végül pedig különleges körülmények esetén a kegyelem megadása.39 Arra mindeneset- re elegendőek, hogy árnyaljuk az inkvizíciót egyoldalúan kegyetlen és embertelen rendőri szervként ábrázoló beállítást, amely - legalábbis remélhetőleg - végleg háttérbe szorult a tudományos körökben, ám tovább él a hétköznapi elképzelésekben.
V. Márton nem sokkal később bekövetkezett halála, úgy tűnik, cezúrát jelent a fraticel- lók elleni harcban. Az új egyházfő, IV. Jenő ennek ellenére megerősítette Kapisztrán János valamennyi, elődje által adott kiváltságát. 1431. május l-jén, összhangban V. Márton 1426-os
36 Bullarium Franciscanum, t. VII, n. 1895; a kérelemben, amint azt a pápa megállapítja, János azt állította, hogy a vádlottak „potius exfragilitate eorum quam malignitate relapsos in haeresim", és kérte: „et quid de iure et quid attenta conditione eorundem de benignitate de ipsis fiendum foret"\
amire ez volt a válasz: „... devotioni tuae plene committimus, cum praesens in facto sis et rem be- ne comprehendas et conditiones eorum, quatenus de ipsis efficias, secundum quod pro honore Dei, salute anúnarum ipsorum ac aliorum exemplo salubrius expedire videbitur conscientiae tuae".
37 A. Sacchetti-Sassetti: Giovanni da Capestrano e Lorenzo da Rieti Inquisitori in Sabina. Archívum Franciscanum Historicum, 57. (1964) 2 0 0 - 2 0 3 .
38 uő.: Giovanni da Capestrano inquisitore a Rieti. Archívum Franciscanum Historicum, 49. (1956) 336-338.
Az itt ismertetett eseményeket megelőzően Hofer a részletek említése nélkül a kegyelem hasonló gyakorlására utal 1429. november 6-án: Hofer-Bonmann, I. 186, 2. jegyz.). Nem találtam megerő- sítést Schmitt azon állítására nézve, hogy Kapisztrán János tevékenysége Sabinában 1430-tól 1432-ig tartott volna: (Schmitt, C.: Fraticelli. In: Dizionario degli Istituti di Perfezione, vol. IV.
Roma, 1977. col. 820.)
bullájával, inkvizítori teljhatalommal ruházta föl Jánost, mégpedig, amint az Giordano Orsini és Antonio Correr 1430-as rendelkezéseiben áll, valamennyi eretnek ellen, területi korlátok nélkül.40 Ugyanezen a napon erősítette meg a két kardinális eretnekek elleni meg- bízását, és hatalmazta fel őket arra, hogy maguk is delegálhassanak más megbízható inkvi- zítorokat.41 Ők ketten 1432. június 17-én újra megbízást adtak Kapisztránnak.42 Valójában azonban IV. Jenő pápasága alatt Kapisztrán János, főként pedig Marchiai Jakab máshol te- vékenykedett. Az utóbbi 1436. augusztus 22-én kapta meg inkvizítori kinevezését „in regno Hungáriáé et Austriae partibus", míg augusztus 26-án felhatalmazást kapott arra, hogy az eretnekségüket esküvel megtagadókat visszafogadja a római egyház kebelébe.
A Jakabhoz címzett pápai levelek 1437-ben még jobban megszaporodtak. Június 11-én IV. Jenő hozzájárult, hogy korlátozott időre („pro tempore") inkvizítorokat nevezzen ki, s hogy visszavegye az egyházba Andrást, az eretnekséget megtagadó egykori világi papot. Jú- lius 22-én Jakabtól és más inkvizítoroktól értesüléseket kér az eretneksége miatt elítélt papról, Mihályfi Andrásról, aki kérte, hogy abjurálhasson, és az egyházi rendbe vissza- vegyék. November 15-én keletkezett két levele: az egyik Alberthoz, „Romanorum ac Hun- gáriáé regi illustri" szólt, a másik egy érsekhez, hogy az eretnekség kiirtásában működjön együtt Marchiai Jakabbal, valamint egy magának Jakabnak adott privilégium, amely sze- rint annak érdekében, hogy hitbéli megbízását teljesíthesse, senki nem közösítheti ki őt kü- lönleges pápai parancs nélkül. Végül pedig november 28-án a pápa ajánlólevelet küld szá- mára, melynek értelmében mindenki teljes mértékben köteles együttműködni vele. 1440.
április 5-én, már Magyarországról való eltávozása után, ahol hivatalát gyakorolta, Jakab azt a parancsot kapja, hogy minél előbb térjen oda vissza, és lásson újra inkvizítori teendői el- látásához mindenhol, ahol az a ferenceseket illeti, de a dominikánusoknak fönntartott terü- leteken is, amennyiben domonkos részről nem működne ott senki.
Ebben az időszakban Kapisztránt ellenben igen aktívnak láthatjuk diplomáciai és pasz- torációs téren Itália több városában, Palesztinában, Franciaországban, Németalföldön.
Amikor 1443-ban a ciszmontán obszervancia generális vikáriusává választották, tevéke- nyen bekapcsolódott részben a bázeli zsinaton, részben a ferences renden belül zajló vi- tákba. Azonban csupán egyetlen alkalommal gyakorolta inkvizítori hivatalát, mégpedig Ve- lencében, a jezsuátákkal kapcsolatos vizsgálat során, de a gyanút, mely szerint eretnekek lennének, maga is alaptalannak találta.43 Nem gondolom azonban, hogy Kapisztrán inkvizí- tori szerepet játszott volna az aragóniai obszerváns, Filippo Berbegal ügyében, aki támadta a rend 1430-ban Kapisztrán vezetésével megfogalmazott szabályzatát. Utóbbi viszont azt remélte, hogy fenntarthatja az obszervánsok és a konventuálisok egységét anélkül, hogy bármelyik fél elégedetlenségét kiváltaná. Mivel Berbegal úgy vélte, hogy a Regula szigorú obszervanciáját az új szabályzat fellazítja, azt néhány Apostillában utasította el, amelyek János 1431 májusában rájuk írott tömör válaszában maradtak fenn.44 Berbegal esete, mely- nek nyomán a „de la capuchitá"-nak nevezett kongregáció létrejött (az elnevezés a még na- gyobb szegénységük jeleként fölfogott kis kámzsájukból ered), h a m a r szakadáshoz vezetett.
40 Bullarium Franciscanum. Nova series, 1.1. Ad Claras Aquas, 1929. n. 63.
41 Wadding, Annales,, addenda ad annum 1432.
42 U.O., ad annum 1432, n. 11.
13 Ezekre az esetekre: Hofer-Bonmann I., 2 0 2 - 2 0 4 .
44 J. M. Pou y Marti: Visionarios, Beguinos y Fraticelos catalanes. Vich, 1930. 266-269. (János Res- ponsiojának nem kritikai kiadásának tekinthető, kihagyásokkal megjelentetett szövege: 2 6 9 - 283.); Sivera, J. Sanchis: Fraticelos catalano-aragoneses, Analecta Sacra Tarraconensia, 11.
(1935) 23-35-
IV. Jenő 1431. október 3-án kiadott bulláiban elrendelte, hogy Berbegalt kutassák föl, tar- tóztassák le, és hozzák Rómába, s ennek érdekében a hispániai uralkodók együttműködését is kérte.45
Mindazonáltal többek szerint a Berbegal-esetben Kapisztrán nem a hit bírájának a sze- repében tűnik föl, hanem mint a saját, mind a két oldalon indulatokat keltő eljárásának vé- delmezője.46 Bizton állíthatjuk, hogy Kapisztrán Berbegal ellenvetéseire adott válasza elmé- leti alapot adott a hamarosan bekövetkező pápai elítélésnek, ami azonban - mint az 12.
század végétől szokássá lett - lényegében a Szent Péter székével szembeni engedetlenségre helyezte a hangsúlyt. Ez már önmagában is eretnekségszámba ment, még akkor is, ha nem járt együtt konkrét eretnek tanításokkal. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom azt a némelyek által hangoztatott értesülést,4? mely szerint a bullák, legalábbis az első bulla meg- szövegezése Kapisztránnak köszönhető. A benne foglalt megállapítások általánossága és formalitása miatt semmi érdemlegeset nem mond számunkra, s nem utal arra sem, hogy inkvizítornak kellene foglalkoznia az üggyel. Az tehát bizonyos, hogy nem tekinthetjük Berbegalt fraticellónak, ellentétben bizonyos történészekkel, akik - még ha csupán ké- nyelmes általánosításból is - így állítják be. A dolgok mai állása szerint semmiféle adat nem támasztja alá, hogy Berbegal eretnekségének köze volna a de opinione fraticellókhoz:
sem szervezeti téren, mivel tevékenysége az Ibér-félszigetre korlátozódott, sem a nézetek terén, hiszen hiányzik belőle, példának okáért, a hivatalban lévő pápa legitimitásának két- ségbe vonása, sem pedig a történeti kontinuitás terén. Inkább arra kell gondolnunk, hogy újabb szakadás keletkezett a rendben, amelyet ugyanaz az alapkonfliktus váltott ki, amely más körülmények között a fraticellók irányzatát életre hívta és táplálta.
Nem mondanak ellent ennek sem János megállapításai, aki szidalmazóját azzal vádolja, hogy a fraticellók által előszeretettel viselt öltözékben jár,4 8 sem az elítélő bulla, amely eret- nekségében a fraticellók és a husziták tévedéseinek összegződését ismerte föl.49 Nem meg- lepőek ezek a kijelentések. Arra az eretnekellenes értekezéseket és az inkvizítorok mentali- tását jellemző gondolkodási formára utalnak, amely hajlamos az eltérő vélemények vala- mennyi megnyilvánulását a régi, már megismert, sőt már korábban le is győzött eretneksé- gekhez kapcsolni, s az idő- és térbeli eltérések helyett inkább a valódi vagy feltételezett doktrinális folytonosságot hangsúlyozza.50 Inkább az tűnik szembe, hogy éppen a bullában
45 Bullarium Franciscanum. Nova series, nn. 29-30.
Pou y Marti, Visionarios, 268. s köv.; M. Sensi: Giovanni da Capestrano francescano. In: S. Gio- vanni da Capestrano nella Chiesa, 4 2 - 4 5 .
47 Sensi: Giovanni da Capestrano francescano, 42.
48 „Sed ut video, passió cordis lui et fictio mentis tuae ex inordinato zelo capuctioli delati per haereticos fraticellos »della oppinione« vulgariter nuncupatos te decipit et debacat" (Pou y Mar- ti: Visionarios, 270.); Ellenfele néhány megállapítását János a szabad szellem eretnekségével hoz- za kapcsolatba: „Et tu dicis quod liberat omnes pure etc., et sic Herum velles regulám intclligere tuo sensu, ut liceret tibi vivere iii spiritu libertatis, ne sub ullius obedientia redigaris, quasi velis suscitare haeresim Begardorum et Beguinarum, asserentium posse quem ad talem perfectionis gradum devenire, quod in tali gradu et spiritu libertatis constituti, non sunt humanae subjecti oboedientiae nec aliqua praecepta ecclesiae obligantur, quia, ut asserunt, ubi spiritus Domini, ibi libertás ..."(Uo., 282. s köv.)
49 Ezekre a megállapításokra hagyatkozik: Sensi: Giovanni da C,apestrano francescano, 43.
Azt, hogy az inkvizítor az eretneknek a szinkretizmus egy formáját tulajdonítja, megerősíti, hogy Berbegal tanaiban a szabad szellem eretnekségéhez hasonló jegyeket ismert fel, ami szavainak nyilvánvaló és „tipikus" kiforgatása. Az „inkvizitoriális" szinkretizmusra lásd Orioli, R.: „Venit perfidus heresiarcha". Il movimento apostolico-dolciniano dal 1260 al 1307. Roma, 1988. (Studi storici, 193-196.) 293.
idézett két eretnekség volt az, amelyre Róma ebben az időszakban és a 15. század során szinte végig a legnagyobb aggodalommal tekintett. Ennek a jele, hogy a nyilvánvaló retori- kai túlzás a Berbegal vezette mozgalomban azt az egyházi fegyelem terén mutatkozó - és a benne rejlő politikai - engedetlenséget próbálja megragadni, ami e két nagyon is eltérő eretnekség közös jegye.
A fraticellókról beszélve János talán már úgy képzelte, hogy annak veszélye már a múl- té,51 de a tények rácáfoltak erre. Már június 10-én, alig több mint egy évvel a pápa által oly hőn támogatott magyarországi útját követően Marchiai Jakab első ízben kapott IV. Jenő pápától inkvizítori hatalmat az anconai határgrófságban és a környező városokban, hogy vizsgálatot indítson a de opinione fraticellók ellen.52 Nincsenek információink sem a kine- vezés körülményeit, sem az inkvizítor tényleges tevékenységét illetően, de úgy tűnik, hogy a veszély közvetlen formában jelentkezett, ha a pápa az V. Márton által 1418-ban alkalmazott fogalmakat fölelevenítve azt a tanácsot adta, hogy gyorsított eljárásokat is indíthat „sine strepitu et forma iudicii". Ez után az intés után, amely tehát nem Kapisztránra vonatko- zott, a források egészen 1447-ig hallgatnak, amikor az új egyházfő, V. Miklós július 3-án Jánost újra megerősíti azokban az inkvizítori fölhatalmazásokban, amelyekkel V. Márton ruházta föl, s amelyeket IV. Jenő 1432. május l-jén megerősített.ss Ám az új pápa által megújított megbízásból sem lehet kihámozni, hogy sor keriilt-e a hatáskörök gyakorlati és közvetlen alkalmazására, ha csak azt nem, hogy Kapisztrán jogi szempontból mennyire kö- rül szerette volna bástyázni magát a tevékenységével szemben felhozható támadásokkal szemben. Jánost Marchiai Jakabbal együtt csak 1449 novemberében találjuk újra Marciié- ban.
Ezt maga Jakab tanúsítja az 1458-1459-ben írt Dialógus contra fraticellos című művé- ben, amelyben úgy emlékszik, hogy V. Miklós indította őket útnak, hogy a hitnek visszasze- rezzék Maiolati, Massaccio, Poggio és Mergo várát, amelyek lakói azután esküvel fogadták előttük, hogy lemondanak eretnekségükről.^ Jakab hosszan tárgyalja az áttéréseket, azzal a nyilvánvalóan propagandisztikus célzattal, hogy tagadja: az eretnekek vezetőinek volná- nak hívei. Nem annyira megnyugtatásképen, mint inkább azzal a szándékkal, hogy meg- győzzön, mennyire abszurd egy olyan eretnekséghez csatlakozni, amelyet már a megtévesz- tettek is elhagytak. Itt, amint azt a szakirodalom egy része hangsúlyozza, kézzel fogható az áttérések propagandaértéke. Ám naivitás volna azt képzelni, hogy a két obszerváns csupán egy - bármennyire meggyőző - prédikációs kampányt vitt volna végig, teljesen külön- választva azt az inkvizítori hatáskörök teljes körű gyakorlásától. Egyébiránt ezt éppen a
s' A fraticellókról így beszél a Responsióban: „... sic namque et alias pululavit haeresis ex arrogantia magistri Michelini de Cesenis tempore Johannis 22, quia non humiliter se submittebat determinationi Ecclesiae de paupertate Christi et apostolorum ejus, ex qua haeretica pravitate multijam sunt combusti et dediti in ruinam ..."(Pou y Marti: Visionarios, 272.)
s2 Bullarium Franciscanum. Nova series, n. 520.
Uo. n. 1076.
54 Jacobus de Marchia: Dialógus contra Fraticellos, addita versione itala saeculi XV. Recensuit D.
Lasic O. F. M. Falconara Marittima, 1975.111. fej.: ,JDum enim sanctissimus nosterpapa Nicolaus V, 14490, de mense novembris. miserat venerabilem patrem fratrem loannem de Capistrano et me fratrem lacobum de Marchia, ordinis minorum, ad reducendum illa castra haeretica Maioreti, Massatii, Podii et Merüli, - quae reducta sunt ad grémium fidei et abiurata sunt in manibus nostris ..." (238.); a mű datálására: 28-44.
Dialógus tanúsítja, amikor ugyancsak 1449-re datálhatóan a fraticellók máglyára küldésé- ről beszél, mégpedig V. Miklós jelenlétében.ss
A pápa közvetlen beavatkozása, amelyre az elnyomás korábbi időszakában nem akad példa, valamint a két nagy tekintélyű és a fraticellókkal kapcsolatosan tapasztalt inkvizítor felhasználása arra utal, hogy jelentős érdekek forogtak kockán. Ugyanakkor, ami az ellen- tétes oldalt illeti, olvashatjuk Jakab különféle értesüléseit arról, hogy az eretnekek - s itt politikailag befolyásos híveikről és támogatóikról is szó lehet - meg akarták őt gyilkolnia6
Az egyik esetben Maiolatiban egy bérgyilkost fogadtak fel, akinek Jánosért ötszáz, Jakabért kétszáz dukátot fizettek volna, amely epizódot, figyelembe véve, hogy a két inkvizítorról együttesen van szó, épp az imént érintett események idejére tenném. Úgy tűnik, hogy egy másik epizódra utal - amelyet nem könnyű kronológiailag elhelyezni - Nicola da Fara, amikor a marchei és a Róma-környéki eretnekek elleni harcot tárgyalva említést tesz arról a merényletről, amelyből János csodálatos módon menekült meg, s amely több felfegyver- kezett személy műve volt.s?
Ugyancsak Nicola beszél arról, hogy Marchiai Jakab közreműködésével az eretnekek harminchét házát gyújtották föl, a visszaesőket máglyára küldték, másokat visszatérítettek, megint másokat görög földre száműztelek8 A Kapisztrán társára tett ez utóbbi utalás arra mutathat, hogy ezek az értesülések ugyancsak az 1449-i eseményekre vonatkozhatnak, míg háttérbe szorul a másik lehetőség, mégpedig az, hogy az életrajzíró az elbeszélés magasz- taló hangvételétől vezetve különböző eseményeket mosott volna egybe. Kevesebb hitelt ér- demel viszont a néhány eretnek száműzetésével kapcsolatos állítás, hacsak nem önkéntes száműzetésről van szó. Ugyanis az inkvizítor feladata volt, hogy ha egyszer felmentette a gyanúsítottakat, előírja számukra az eretnekség megtagadását, ha viszont megmakacsolták magukat, átadja őket a világi karnak, hogy a kivégzést végrehajtsák, tertium non datur.
Persze az 1449-i heves üldözés kiválthatta a Görögországba való menekülést, mivel V. Mik- lós 1451. február 12-i bullája hírt ad a fraticellók jelenlétéről Athénban, s megparancsolja az inkvizítornak, hogy állítólagos pápájukat tartóztassa le.59
Nem tudjuk pontosan, hogy az 1449-ben elkezdett üldözés meddig húzódott. 1451. feb- ruár 25-én V. Miklós a fraticellók és minden másfajta eretnek ellen területi korlátozások nélkül nevezte ki inkvizítornak a ferencrendi Lorenzo da Palermót,60 talán azért, mert mi- után lezárult a nyomozás és az ítélethozatal időszaka, Kapisztrán Jánosra és Marchiai Ja- kabra más feladatok vártak. Az mindenesetre tény, hogy ugyanezen év július 6-án V. Mik- lós, átengedve a San Giacomo de le Mandriole-i kamalduli perjelséget az obszervánsoknak, emlékeztet a fraticellók ellen indított számos perre, s kifejezi azon óhaját, hogy az új rend- ház jelenléte és pasztorációs tevékenysége kioltja majd az eretnekség legkisebb szikráját
5s Uo. 117. fej.: ,JDum papa ibi [azaz Fabrianóban], Nicolaus V, existens, fuerunt combusti aliqui de haereticis"(250.); az esetet 1449-re tehetjük: lásd 239.146. jegyz.
s6 Uo. 119. fej.: „Et pro ultimo remedio et pietate vestra subito cum pecuniis procuratis interficere praedicatores centra vos, sicut misistis quingentos ducatus ad interficiendum fratrem loannem de Capistrano, et ducentos contra me in Maiorata. Et ille interfector rcvelavit fratri loanni de Aesculo, confessori meo. Item dedistis centum quinquaginta aureos cuidam de Sancta Natolia, ut me interficeret, dum praedicabam Reate. Et paenitentia ductus, venit Fabrianum et habuit absolutiojiem a domino firmano cardinali et summo poenitentiario, etiam a me fratre lacobo praedicto. Etpluribus vicibus Deuspiissimus evasit me de manibus satellitum uestrorum".
57 Nicoiao da Fara: Vita difra Giovanni Capestrano, cap. 25.
58 Uo.
59 A bulla kiadása: Archívum Franciscanum Historicum, 6. (1913) 529-530.
60 Bullarium franciscanum. Nova series, n. 1445.
is.61 Úgy látszik, hogy a nyílt, akár fegyveres küzdelem befejeződött, míg folytatódott az or- todoxiára való nevelés lassú folyamata. A csapás végzetes lehetett, mivel azt követően csak szórványosan fordultak elő perek, s 1466-tal véget is értek.
A fraticellók ellen a 15. században vívott küzdelmek sora tehát mintegy ötven év lefor- gása alatt lezárult. Melyek voltak azonban a sajátos szándékok, amelyek a hit védelmének általános kötelezettségén túlmenően kifejeződtek benne? Az általánosságok síkján nem hagyhatjuk figyelmen kívül Ovidio Capitani megjegyzéseit a „szavahihetőség visszaszerzé- sének" stratégiájával kapcsolatban, amelyet, bár bizonytalankodva és nehéz politikai felté- telek közepette, a Konstanz utáni pápák követtek, eltökélve, hogy szembeszállnak „a politi- kai alakzatok és még általánosabban a keresztény társadalmi rend összeroppanásával" a 15.
században.
„Ez - mondja Capitani - [...], hogy erőszakos jellegét (már amikor képes volt ilyen jel- leget ölteni) a történeti megértés helyes kereteiben helyezzük el - nem igazolásként vagy, ami rosszabb, apológiaként - , nem más, mint az egységes „régimén christianum" vissza- állítására tett kísérlet. Ismétlem, egységes, abban a tekintetben, hogy meg kívánta szilár- dítani azon hatalom eszméjét, amely a karizmájával együtt a vele kapcsolatos közmegegye- zést is elveszítette. S ezen mindenféle hatalmat értek, az udvarok és a világi urak hatalmát is."62
Vitán fölül áll, hogy a fraticellók mozgalma ebben a folyamatban objektíve tűrhetetlen és bomlasztó elemet jelentett, mégpedig az intézményes hatalommal szembeni nonkom- form töltete és a helyi tetterős hatalmakkal fönntartott meglepően tartós összefonódása ré- vén, amely hatalmak törekvéseit csak táplálták a pápaság ismétlődő válságai. Ráadásul a fraticellók visszavonult élete és erkölcsi szigora a hívők tömegei szemében nagy tekintélyt kölcsönzött nekik, ami informális hatalommá is vált, erős konkurenciát jelentve a hiteles- ségét és következésképpen a karizmáját illetően válságtól gyötört egyház ellenében.
Ebből a szempontból - túl a nyilvánvalóan formális megfogalmazásokon - különleges jelentőséggel bírnak a pápai bullákban rendszeresen visszatérő becsmérlő kifejezések. Átüt rajtuk az aggodalom, hogy az ördög által táplált eretnek kór megfertőzi a hívek nyáját, az egyszerű embereket „behálózva és a színlelt szentség álruhájába öltözve".63
Ami a szentség színlelését illeti, azt a tényt, hogy a katolikus polemisták, köztük Mar- chiai Jakab a fraticellókat folyamatosan a viselkedésbeli képmutatás vádjával illetik, fel- róva nekik a legalább annyira rettenetes, mint amennyire titkolt szexuális eltévelyedései-
61 Uo. n. 1494.: „post nonnullos auctoritatc Nostra contra quosdam ex dictis pestiferi hominibus [azaz a fraticellók] habitos processus... sperantes, quod per vestram laudabilem ac religiosam vitám et fructuosas [...] praedicationes vestri ministerio omne haeresis huiusmodi fermentum expurgabitur et dictorum malignorum hominum corda, ea divina illustrante gratia ad viam reducentur veritatis."
62 0 . Capitani: L'Europa del Quattrocento. L'inserimento di Giacomo della Marca nella vicenda storica del '400, trapapi, crisi conciliare, Osservanza e Bernardino da Siena e Giovanni da Ca- pistrano. In: San Giacomo della Marca nell'Europa del '400. 15 (ám az egész szöveg nagyon fi- gyelemreméltó: 13-32.).
63 Lásd V. Márton 1426. május 27-én kelt bulláját, amelyben az eretnekek elleni harc oka: „... pestife- rum virus evomens simplices animas suis tendiculis et palliatis coloribus sub praetextu simula- tae sanctitatis illaquaeando decipit, illas aeterno satagens igni transmittere consumendas", s hogy az Apostoli Szék „attendere debet, ne lupus rapax, mille artes nocendi habens, innocuas oves, quas decipere exquisitis fallaciis continue molitur, ad puteum perditionis adducat, sed de- viae ad gregem Dominicum redeuntes viam veritatis agnoscant". (Bullarium Franciscanum, n. 1710.)
ket, úgy értékelhetjük kellőképpen, ha figyelembe vesszük a vád sztereotip jellegét, amely, mint azt Raniero Orioli az apostolikusok és dolciniánusok mozgalma kapcsán megjegyezte, a kezdetektől fogva azokkal a csoportokkal szemben ismétlődik, amelyek a szigorúan asz- ketikus viselkedésükkel tűnnek ki.64 Am ez esetben már nem a fraticellók a valódi céltáb- lák, akiknek a száma a Dialógus megírásának idejére már minimálisra csökkent, hanem éppen azok a széles társadalmi rétegek, amelyek valaha bíztak bennük, s titkon még mindig rokonszenveznek velük.65
Ily módon visszatértünk ahhoz, amit korábban az intézményes egyház azon törekvésé- ről mondtunk, amely hosszú ideje megkopott tekintélyének visszaállítására irányult. Ennek keretében érthető meg az is, hogy az elnyomás pasztorációs oldalára helyeződött a hang- súly. A mégoly felületes bűnbánatra kényszerítés azt célozta, hogy az embereket visszave- zesse a szentségek elfogadásához és a helyes tanokhoz. Nem meglepő, hogy a különböző pápák gyakorlatában és különböző feltételek között folytatódott az V. Márton által meg- honosított irányvonal, amely a fraticellók elleni harcot az obszervánsokra, azaz az eretnek- ségek elleni küzdelem terén legképzettebb egyháziakra bízta, akik nemcsak bírák voltak, hanem szent életükkel példát is mutattak. Ebből következett, hogy az obszervánsok olyan településekre költöztek be, amelyeket egykor fraticellók laktak, vagy ahol az eretnekeket széles népszerűség övezte. Ez az oka, hogy olyan ismert személyeket küldtek ide, mint Ka- pisztrán János vagy Marchiai Jakab. Ők voltak képesek megszerezni az elnyomás társa- dalmi hátországát megteremtő támogatást, amely nélkül az hosszú távon bukásra lett volna ítélve.
Az átfogó megoldás sürgető volta tehát az inkvizíció sajátos formájának kialakulásához vezetett, amelyet - bár alkalmazta az évszázadokra visszamenő kodifikáció által létrehozott bírói eljárásokat és a fegyveres beavatkozást - példának okáért a 13. század során lassan stabilizálódó területi szervezet figyelmen kívül hagyása jellemzett. Ebbe az irányba való el- mozdulást jelentett, hogy V. Márton 1418-ban megengedte a püspököknek és az inkvizíto- roknak, hogy joghatóságuk határait átlépjék, aminek folytatásaként Kapisztrán János egyre szélesebb hatalmat kapott, majd 1427-től az egész földkerekségre kiterjedően általános inkvizítor lett belőle, miként önmagát jellemezte a huszita Ján Rokyczanával folytatott vi- tája során.66 Ez a megoldás, bár eseti jellegű volt, s nem hozott hosszú távú módosulásokat a hit bírósága terén, együtt járt azzal, hogy a pápákkal szorosan együttműködő személyek az inkvizítori tevékenységet egyéni módon gyakorolták, és bárhol működtek is, tartották magukat a feladatukhoz, a Rómától kapott autoritás alapján törve le a makacs helyi ellen- állást, amint az akár a pápai bullákból, akár a hagiográfiai forrásokból kiderül. Jól látható tehát, hogy igen távol kerültünk az inkvizíció azon statikus képétől, amelyben sokak a 14.
század első éveitől kezdve egyszerűen csak a motiváció nélküli, a kilátástalan rutin foglyai- ként működő funkcionáriusok privilégiumait és hatalmát őrző intézményt látják meg.
64 Orioli: „Venitperfidus heresiarcha", 136. A fraticellókra lásd 150., 244. jegyz. Magam más vélemé- nyen vagyok: Solvi, La parola all' accusa, 7. paragr.
6s Hasonló megfigyelés arról, hogy „az ellenfelet nem csupán elméleti síkon kell legyőzni", amely ép- pen a Dialogussza.] kapcsolatban helyénvaló: Capitani: L'Europa del Quattrocento, 20.
66 Hofer így adja vissza János szavait: „Nicht Deine Sache ist es, sondern meine, Ort und Richter zu bestimmen. Ich bin apostolischer Kommissar, Generalinquisitor fiir die ganze Erde, dem Du von Rechts wegen zu gehorchen hattest wie dem Papst selbst, wenn Du noch ein Christ sein willst."
(Hofer-Bonmann, 99). Az életrajzíró Cristoforo da Varese hasonló módon hangsúlyozza, hogy V.
Márton, IV. Jenő, V. Miklós és III. Callixtus pápák „in toto orbe generalem haereticorum inquisitorem" tették meg őt (35.).
Az obszervancia - mint mondtuk - a körülmények erejénél fogva így vált a római egy- ház kezében a kereszténység újjászervezésének egyik fő eszközévé. Az azonban az obszer- vancia szempontjából sem közömbös, hogy éppen a fraticellók elleni harc első vonalában találta magát. Giovanni Miccoli már mintegy húsz éve a következőket jegyezte meg:
„Elég jelentőségteljes a ferencesek és különösen az obszervánsok elkeseredett indulata a fraticellók ellen. Az obszervánsok annak érdekében, hogy a rend egységének fenntartásá- val fokozatosan érvényre juttathassák saját felfogásukat, élesen szembeszegültek a renden belül a 14. században újra megjelenő két irányzat elszakadásával vagy teljes autonómiájá- val. Valószínű, hogy éppen ez a törekvésük adott hangsúlyt a fraticellók ellen alkalmazott erőszaknak, akikkel mondandójuk és törekvéseik számos ponton megegyeztek, ám az utóbbiak radikalizmusa és következetessége azzal fenyegetett, hogy maguk az obszervánsok a konventuálisokkal és az egyházi hierarchiával úgymond azonos színben tűnnek föl."67
Miccoli megjegyzése egy rendkívül fontos történeti problémára hívja föl a figyelmet.
Mivel a római egyháznak a vallási elégedetlenség fölszámolása érdekében sürgető szüksége volt az obszervancia energiáira, milyen eszmék és milyen konkrét okok hatottak arra, aki maga személyesen vállalta ezt a feladatot? Annál is inkább érdekes ez, mivel úgy tűnik, hogy a kezdeményezés ezen a téren az obszerváns mozgalomhoz fűződik, amint azt Ka- pisztrán János esete is mutatja, aki V. Mártontól inkvizítori kinevezést kért, majd pedig sürgette felhatalmazásának kibővítését. Egyébként a fraticellóknak a szegénységről vallott felfogása éppen az obszervánsoktól kívánt olyan válaszokat, amelyek alapjaiban érintették identitásukat. Tehát ez esetben mély, egzisztenciális érintettségről van szó, s úgy gondo- lom, hogy ennek motivációit két szinten kell keresni: a ferencességen belül és azon kívül.
Ami a belsőt illeti, a fraticellók mozgalma az ellenük folytatott harcban érdekelt obszer- vánsok számára a saját életválasztásuk és az általuk képviselt reformprogram próbakövé- nek számított; talán olyan kihívásnak, amely azt mutatta meg, hogy a kezdetekhez való visszatérésnek még a lehetősége is kétséges, mert a pápa iránti engedelmesség - ami maga is Szent Ferenc öröksége - megtagadásával jár. Az obszervánsok épp az engedelmesség hangsúlyozásában találták meg a lehetséges zsákutcából kivezető utat. Mással nem lenne megmagyarázható az olyan írásmű, mint a Filippo Berbegal Apostilláira válaszul írt, már említett Responsio, ami azért is érdekfeszítő forrás, mert helyenként előtűnik benne az a szellem, amely Kapisztrán Jánost mint inkvizítort hajtotta; annak ellenére is, hogy nem inkvizíciós dokumentum, vagy talán - ha szem előtt tartjuk az újabb történetírásnak az el- járások formalitásával és személytelenségével kapcsolatos megfontolásait - éppen annak köszönhetően.68 Vegyük például a következő részletet:
„Úgy tűnik, azt szeretnéd, hogy ne a regulának kelljen az egyház alatt szolgálnia, hanem az egyháznak a te regulád alatt, ami ellen azonban több ízben kimondottan tiltakozott a mi szabályzatunkban a mi szeráfi atyánk, boldog Ferenc,"69
Vagy kissé lejjebb:
67 Miccoli, G.: La storia religiosa. In: Storia d'Italia, vol. II. Dalia caduta dell'Impero romano al secolo XVIII, 1.1. Torino, 1974. 960. s köv.
68 Az újabb történetírás fenntartásairól azzal kapcsolatban, hogy lehetséges lenne a dokumentumok formalizmusa mögött megismerni magát az eretneket vagy az invizítort: Solvi: La parola all' accusa, 8. és 15. paragr.
69 „Videris namque velle quod non regula sub ecclesia, sed ecclesia sub regula tua debat militare;
cujus tarnen expresse contrarium in ipsa nostra regula seraphicus Pater noster beatus Franciscuspluriesprotestatur.": P o u y Marti: Visionarios, 270.
