Föld, anyaföld, sorsom, szerelmem, életem, szavam,
tévedéseim, és igaz-látásaim, fekete szárnyak suhanása, gyermekkorom, viaskodás az ifjúság széljárta csúcsán, a férfikor tétova léptei,
csalódások, és gyönyörű ébredések, ellankadások, és újjászületések:
ím itt vagyok: negyedszázadnyi remény, transzformált szenvedély, akarat;
ím itt vagyunk: önmagunk megváltói, sebzetten, és sebezhetetlenül, hogy az ősök béklyózó iszonyata, legendátlan legendái, és hazug bálványai nélkül beléphessünk világító városaidba, gyönyörű jövő!
AZ ÁLOM KEVÉS
Fölfelé havazik Az ágról leválik néhány hópehely s csillagig lebegne Az álom kevés Itt mindent tudni kell Kevés a sejtés Ellebeg
mállik Csak a nehéz anyag van Belső fölismerésemet
a szétfoszlót kinek mutassam Kinek mondjam el hogy vagyok bár kívül-belül zúg a hajsza Tombolnak őrült viharok Varjúcsapat röppen a napra De nincs nap Csak a tiszta hó csillagzik arcodra-kezedre Nincs éden Csak a mozduló ember élet-halál fegyelme
POLNER ZOLTÁN
K O H Á N GYÖRGY EMLÉKÉRE
Zuhan, zuhan
a pávaszemű nap utánad, mint a rózsák vérzel megvágtad magad a mindenséggel
te gyógyíthatatlan szegény te fuldokló bánat
zuhan, zuhan
a pávaszemű nap utánad.
VIH
örvénylenek a nyárvégi mezők, az erdők füstként gomolyognak.
Ki mozdíthatná el homlokodról már a kozmosz zúzmarás csillagait, a sziklatömb fekete holdat.
Kínálnálak
pedig gyöngyöző, erős borral az alkonyatban, hogy kezedhez szólítsd a láthatárról
a szél fehér seregélyeit és ablakodhoz az utakat, hol
kőpor ragyog s kutyatej sárgul.
Te nem ülsz már tiszta asztalokhoz, és nem állsz ki ajtód elé sem
fehér hajjal, te már csak szüntelenül tűnődsz az életen, ezen a fullasztó, vad belsővérzésen.
Harmadnapon
azonban elmúlik rólad a gyász. Véget ér tested kétségbeesett önkívülete.
Megszólítunk az önfeledt szavakkal újra és
megfertőzzük
egymást ragályos színeiddel.
Tekinteted átég a köveken s arcod zöld ága kivirágzik.
A visszahódított nyár káromkodva veri ajtód a böjti szelekben egészen a feltámadásig.
És magányod
kék kupoláit szétrontja az idő, csontjaid
megőrli, de újraépíted á
csendből magad s akaratod roppant szerkezetét befutják a
konok törvényű látomások.
Hogyan is veszhetnél el örökre Tejút tűzmellű pelikánja?
Te, aki szívedben őrzöd a földet s a színek őskori napsütését hagyod örökül a világra.
