195H. június IRODALMI, MLTESZETI ES TARSADALMI LAP Ara 2 Ft
c t tai'taLonibéi:
V i t a
• a provincializmus kérdéseiről
A M e g v e s z t e g e t - hetetlen S z e g e d
képzőművészete a mull s z á z a d v é g é n
SZABOLCSI GÁBOR:
SZOCIALISTA IRODALOM VAGY TÁJIRODALOM
Vidít a friss forrásuk J
«V A N V A L A M I BIZTATÓ és va- lami megnyugtató abban a nagy lelkesedésben, ami. a vidék na- gyobb városaiban az irodalom- szerető körök, irodalombarátok, írogató idősebbek és hangjukat kereső fiatalok között forrong. Bíz- tató és felemelő ez a mozgolódás, mert azt bizonyítja: az irodalom művelői érzik, hogy a kor egyre sürgetőbben kéri, követeli valami eddig kimondatlannak a szóba- formálását. Az új irodalom — a ma központi kérdéseit, leglényege- sebb összefüggéseit kutató, a jövő- höz vezető utat, s magát a jövőt is , felvázoló irodalom — igénye táp-
lálja ezt a lázas folyóiratszerkesz- tői kedvet, amely mindenütt vé- gighullámzik, ahol két-három iro- dalmár összedugja a fejét. Az igény azonban nem mindig tör helyes utat a megvalósuláshoz; a vidék folyóirataiban az eszmei és művészi igénytelenség is bőven helyet kap, s ez az, ami a szocia- lista irodalom győzelmén munkál- kodókat aggasztja.
A vidéki irodalmi központoknak
— ha a korszakonként változó je- lentőséggel is — mindig meg volt a szerepük a magyar irodalom fej- lődésében. Karácsonyi Bélának a Tiszatáj március—áprilisi számai- ban közölt cikke részletesen kifejti ezt a problémát, és fejtegetéseihez nemigen lehet hozzátenni valónk.
Csupán emlékeztetőül idézzük egyik gondolatát: "nemcsak az or- szágos irodalmi központ létrejöt- téig, hanem utána is megvolt a vidéki irodalmi központoknak a jelentősége, ha a vidéken élő író kissé "vidéki" is maradt, »mégjia
Tömörkénynek, Juhász Gyulának, vagy Mórának hívják is, mert csak . fent biztosítható az a nyilvános-
ság, mely lehetővé teszi a szellem embere számára, hogy látva lás- sák". A fővárosi és vidéki irodal- mi élet között kialakult szakadék a felszabadulást követő -években sem szűnt meg. Ennek kétségkívül az az egyik oka, amit, Karácsonyi Béla is taglal: az "országos" iro- dalmi élet nem mindig egészséges központosítás miatt Budapestre szűkült össze. A másik ok akkor válik világossá, ha a vidéki folyó- iratokat vizsgáljuk. Úgy tűnik, mintha a szerkesztőségek belenyu- godtak volna a vidéki irodalom provinciális helyzetébe, sőt maguk is szorgalmazták volna helyzetük megkövesedését. Kialakult a »táj- irodalom«, a »tájfolyóirat« fogal- ma, s e megfogalmazásban benne van a korunk megértéséről, ábrá- zolásáról való lemondás.
A vidék folyóiratai, eleve bele- nyugodva ebbe az alsóbb osztályú minősítésbe, szinte önként vállal- ták a provinciális jelleget. Sem az Alföld, sem a Dunántúl, sem a Tiszatáj korábbi évfolyamai nem tudták áttörni ezeket a maguk ál- tal is elfogadott korlátokat. A programmá vált provincializmus nehezen jóvátehető károkat oko- zott és okoz még ma is a vidék irodalmi életében. Nemcsak a táv- lattalanság kergette útvesztőbe nem egy fiatal jelentkező tehet- séget, hanem ez a provincalizmius olyan méreggé vált, mely eszmei igénytelenségével és művészi di- lettantizmusával a vidék folyó- iratainak munkájában nem tudott megfelelő kritikával szelektálni.
Többségében üres, másoló, után- érző, földhözragadt irodalom "fej- l ő d ö t t nem egy ilyen tájirodalmi góc körül, mely azonban minden- áron valami nagyot akart, önálló ereje nem lévén azt kísérelte te- hát meg. hogy mások szárnyain vitorlázzon be az örökkévalóság- ba. önállósága hiányában, túlzott öntudata öndédelgető mámorában arra sem ügyelt, hogy esik-e folt
»az angyal szárnyán-, mellyel -magasabb célok« felé röpíttette magát.
A Koczogh szerkesztette Alföld, a Szántó-féle Dunántúl meggyőző példái ennek a kétségbeesett ro- hamnak a Parnasszus ostromában.
Nem csupán a két szerkesztő kar- rierizmusának van jelentős része abban, hogy a két folyóirat és a köréjük csoportosult Írógárda töré- keny lélekvesztőként lavírozott a budapesti irodalmi csatahajók ál- tal felkavart hullámókban, s a tájékozódást teljesen elvesztve, az ellenforradalom sodrásába került.
A provinciális helyzetbe való bele- nyugvás az egyik fő oka annak, hogy a vidéki írócsoportok nagy- része nem tudta elvi egységét és egyenességét a budapesti negatív eszmei és irodalompolitikai hatá- sok alól megvédem, sőt éppen a már említett szerkesztők vezérle- tével, néhol sietős gyorsasággal, "a le ne maradjunk« laholásával igyekezett az ellenforradalmi moz- galom. élére törni. A Tiszatáj a provincializmusból való kitörési kísérletképpen inlkább a budapesti másod-harmadvonalbeliek szere- peltetését kísérelte meg. Az Al- föld és a Dunántúl ugyanis ha- marabb "kapott észbe« és az él- vonalban . harcbainduló írókat a Tiszatáj elől lefoglalta. A kiválasz- tott írók bekapcsolása a vidéki íolyóiratok helyzetén azonban nem segített, hanem inkább rontott. Ez a -segítség" a Tiszatáj 1956. évi utolsó számára például áttörte azt a gátat, amit az írócsoport több- sége a jobboldali, revizionista tér- hódításnak addig sikeresen elébe- szegzett. A vidéki lapok provinciá- lis helyzete tehát nem változott az
"új irányvonal" győzelme után sem. A vidék folyóiratai "fiókvál- lalatok« maradtak továbbra is.
AZ ELLENFORRADALOM tra- gikusan tett pontot a fejlődésnek egy olyan szakaszára, melyben a magyar irodalmi élet jelentőset lé- pett előre a szocialista irodalom kialakulásának útján, de amely- ben az elkövetett hibák és a revi- zionista eszmei méregkeverés a teljes összekúszálódáshoz vezettek.
Az ellenforradalom után nemcsak az a feladatunk, hogy felszámol- juk a revizionizmusnak, a nacio- nalizmusnak, a különböző és egy- re torzabb népies áramlatoknak és más ártalmas eszmei irányzatok- nak a hatását, hanem az is, hogy mégegyszer ne csináljunk valamit ugyanúgy rosszul, mint azelőtt.
Meg kell vitatnunk és tárgyilago- san elemeznünk kell például a
"tájirodalom", "tájfolyóirat" igen sok kárt okozott és ismét felbuk- kanó -perspektíváit".
Mit jelenthet a tájirodalom jel- szava? Azt jelienti-e. hogy a táj íróinak a táj mozgását, jelenségeit kell figyelemmel kísémiök, témá- jukat csak a tájból meríthetik, az általános és tipikus megrajzolásé ban elsősorban a táji jelleget kell kidomborítaniok? Azt jelenti-e, hogy a tájlapok, tájirodalmában a tájszemlélet a szocialista-realista alkotási módszert sajátosan szí- nezze; például, ha egy szegedi író egy csepeli vasmunkásról ír, ak- kor a feldolgozásban meg kell mu- tatkozni a sajátos szegedi íznek?
Az-e a tájjrodalom feladata, hogy megmutassa az egyes tájak kö- zötti különbségeket, illusztrálja, hogy a szegedi szövőgyári munkás- asszony miben különbözik a pest- erzsébetitől? Az-e a tájirodalom lényege, hogy kibányássza és tá- rolja a táj népének kulturális ha- gyományait; mintegy múzeumként konzerválja azokat? Mert ha nem konzerválja, hanem feldolgozza, mint Móra. Tömörkény, Veres Pé- ter, Tamási Áron a saját tájaik
életanyagát, akkor a megszületett irodalom már nem tájirodalom.
Minél tovább soroljuk az elemző kérdéséket, annál inkább kitűnik, hogy a tájirodalom jelszava alatt egy népi romantikus népszemlé- let, a szocialista realizmus, a szo- cialista kultúra építésének felada- taival nem számoló nézet húzódik meg. Hiszen mit csináljon az az író, aki nem "gyökeredzik" egy tájban sem, s mit csináljon a "táj- ban gyökeredző" azokkal a száz- ezrekkel, akik a nagy szocialista építkezések során bejárták az or- szágot, s elvesztették "táj-jellegü- ket"? Vagy "minőségi különbsé- get" takarna ez a jelszó, s eleve a' provinciába való belefúlásra ítél;
minden nem budapesti irodalmi megmozdulást? A tájirodalom jel-1
szava eszmeileg is hibás, a nem- zeti kultúrát egységesnek tételezi fel. Ez ellentótben áll az "egy nép,
— két kultúra" lenini elméletével.]
A z egységesnek látott nemzeti kultúra színeződését látja a táj-]
jelleg ápolásában ez a nézet; az ilyen, parcellázó tájszemléleten alapuló irodalmi program minden pontjában ellenkezik a szocialistái kultúrforradalorn érdekeivel.
Mi magyarázz*, a táj irodalom^-]
jelszavának feltűnését a szocializ rnus építésének idején, mikor min dent megteszünk a falu és városi]
közötti különbség fokozatos meg-;
szüntetésére? Iskolákat, egyeteme-' = ket telepítünk vidékre, növeljük g a könyvtárhálózatot, minden falu- = ban játszanak a filmszínházak, fa- luszínház járja az ország tájalt,
megszüntetjük mindazt az elma- kritikus munka, a sértődésnek el- radattságot, amelyet a múlttól örö- lenálló lélek, a szocializmus ügyé- költübk. Szemünk előtt alakul ki nek szeretete és világos elvi ál- az új szocialista kulturális élet, lásfoglalás szükséges. De nem va- mely osztályalapon és nem táj- lószínű, hogy mindenütt ellent tud- alapon szerveződik. nak állni a tájirodalom jelszavá- Az élet dolgai minden oldalról fakadó kísértéseknek. Ahol ez ellene mondanak a tájirodalom neF> sikerül, ott megjelennek is- jelszavának. met a regi szerkesztési gyakorla-.
tat folytató folyóiratok. Lesznek A SZOCIALISTA REALIZMUS é g v a n n a k a h o l l s m é t a e m a z
nyilvánvalóan magasabb feladató- l e s z a fo n t o 6, hogy ki mit ír, ha- kat tuz az írok ele, mint amelyek r i e m h o g y m e n,n y i r e i s m e r t a k i
a tájirodalom perspektívájába be- i r á s t a d ; v a g y m e ] y i k tájban lát- leférnek. Az iro ma, bárhol is él, t a m e g a n a p vi i á g o t . Ilyen szer- kimondhatja az altalánosan érvé- k e s z t é s i gyakorlattal csak olyan nyeset, törvényszerűt, megalkot
hatja az új típusokat, ha birtoka ban van a valóság alapos ismere
folyóiratok születhetnek, mint a Veszprémi Szemle, melyben az olvasó megtalálja a provincializ- tének és a marxizmus—leniniz- m u s eszmei és művészi korlátolt- mus ideológiájának. Egy folyoirat s á g ó t é s a diUetantizmu.s kritikát- bárhol jelenik is meg, hasznosan
beleszólhat az irodalom aktuális kérdéseinek megvitatásába, pozi- tív segítséget adhat az új, szocia- lista kulturális közvélemény kia-
lanságát. A griffmadarafc akiknek a hátán a folyóirat szerkesztői a
"nagy irodalomba" akarnak repül- ni: Kodolanyi János, Csoóri Sán- dor, Erdélyi József. Az angyal.
lakításához. írónak es srerkesz- a k i a z é . ú t h o z a m e s g z i t á v l a_ tésnek nem lehet kisóbb felada^- t o k b e v i I agí t a s a r a s z á n t c s i l l a_ tal beérnie, mert önmaga erejet g o c S k á t felmutatja: Jankovich Fe- nemcsak a megalkotott müvekkel Miattuk van vitánk a merheti, hanem azzal a céllal is, V e s z p r é m i S z e n ü év e l , velük bi- amelyet maga ete kitűz Mi _er- z o n y í t j u k h o g y a tájirodalom telime van az ilyen lehetoseget J perspektíváin a
alapuló irodalom- eleve kiszorítani az országos iro- s z e r v e z é s ^ szerkesztés mennyire dalmi élet területeiről? Mennyiben ^ t ^ m a s
.'.11 L^J niLANan n C7r»oí olí e+o lz-i i lifii'l V- áll érdekében a szocialista kultúr- politikának, hogy az ilyen pozitív lépéseket eleve visszhangtalanság- ra kárhoztassa, illetve a magyar írók bármelyik csoportjának — él- jen az az ország bármelyik táján,
—, eleve azt mondja: nincs jogo- tok, vagy nincs tehetségtek ahhoz, hogy segítsetek? A tájfolyóirat
A Szemle ez évi első számának irodalmi anyagát nagyrészt a fel- sorolt írók írták, akik dunántúliak.
A szerkesztőség elsősorban ezért közölte írásaikat, s elsősorban olyanokat, amelyek a Dunántúl va- lamely tájáról szólnak.
Jankovich Ferenc előszavát az jelszava egy sajátos, "budapesti jellemzi, hogy nézeteit minden provincializmus« szülötte s szűk- áron a tájkoncepcióhoz akarja iga- ségtelenül támaszt fel és táplál zítam. Emiatt bonyolódik bele ok- főváros-vidék ellentéteket akkor, fejtéseibe. Jankovich világosan amikor minden, a szocialista iro- hitet tesz a szocializmust építő dalom győzelmén munkálkodó erő népi hatalom mellett A táj iroda- összefogására volna szükség. lom jelszavának azonban minden
Mégis ez csak a kisebb veszély, igyekezete mellett sem tud kank- Ha egy vidék kommunista és nem rét tartalmat adni, s miközben kommunista írói úgy szerkesztenek azon igyekszik), hogy kikerülje e és írnak, hogy az egész ország jélszóban jelentkező összes bukta- közvéleményéhez kívánnak szólni, tókat, feloldhatatlan ellentmondó- tól fogjók lépni a táji kereteket s sokba keveredik. A cikk hatásos megtalálják az utat az országos fegyvert ad a táj irodaiam jelszava irodalomba. Ehhez csak élesen ön- ellen. "Minden ember tájember" —
( K U N SÁNDOR FELVÉTELE) 1
írja Jankovich, hogy igazolja a tójirodalmat. Hogy mit jelent a
"tájember« fogalma, azt nem tud- ja kifejteni s igen nehéz is volna meghatározni. A tájjelleg ugyanis nem határozza meg a jellemet, a világnézetet, a tudatot. Csak má- sodlagos tulajdonságokat ad, mint például a tájszólás, ruhaviselet stb. Az alapvető erő, ami az em- ber tudatát meghatározza a táj- ban is: az osztály, s egy folyóirat arculatát szintén az határozza meg, hogy kit szolgál. De hát a Veszpremi Szemle szerkesztői túl- ságosan elmerültek a tájjellegben s az írások előzetes kiválogatása- kor kevésbé ügyeltek a szocialista irodaiam szolgálatára Ezért nem jutott eszükbe még a közlés előtt elemezni Kodolányi allegorikus
elbeszélését, az "Ajtónkat tartsuk zárva-- című írást, melynek ellent- mondásosságát csak fokozza, hogy egyidőben jelent meg a Kortárs- ban közölt, igen pozitív Kodolányi- regény részlettel.
K O D O L Á N Y I TÖBB ÉVTIZE DES irodalmi pályájának többféle arca van. Vannak művei, amelyre ö is, a magyar irodalom is büszke lehet, de vannak életének olyan szakaszai is, amit az írónak szé- gyenlenie kell. Tehetséges és bá- tor művekkel indult. Első, nagy- sikerű írásai a "Szép Zsuzsika", a
"Börtön«, a "Sötétség", a "Kü- szöb" és mások; az elnyomott, a tudatlanságban, a babonák, a nyomor, a kapzsi birtoklási vágy örvényében tántorgó nép életének megrázó erejű rajzai. A tőikés- íöldesúri Magyarország rettenetes kérdései ragadták meg és kény- szerítették feleletre. így jutott el a szocialista mozgalomig. A For- rás 1930. áprilisi számában — a folyóiratot Gereblyés László szer- kesztette —, így vallott önmagá- ról, nézeteiről: "A Forrás jelen számától kezdve barátaimmal együtt én is részt veszek a szer- kesztésben. Ha eddig is iparkod- tam a proletariátus érdekeit szol- gálni — bevallom: gyakran ügyet- len és meg nem felelő eszközök- kel — úgy ezután fokozottan részt - veszek a felszabadításért folyó
C S O N G O R
G Y Ö Z Ö : f
X
D Á Z E Y E D I N Á T A . J Aa
nagy víz nyom nélkül el- söpörte a kis vályogházikót az egyikori Hangász utcában, ahol száz esztendővel ezelőtt tiszai metropolisunk büszkesége, a hal- hatatlan cigányköltő meglátta a napvilágot...Több, mint félezer dalában nyomon követhetjük "élete szur- kos fonalát**, nyomorúságos fel- sővárosi gyermekkorától kezdve, romantikus, egyben küzdelmes szatymazi ifjúkorán, majd a nyu- galmasabb. alkotásteljes, rókonlel- kű művészkörök társaságóban töl- tött férfikorán keresztül csen- gődi betegágyáig. ahol utoljára szólaltak meg a zengő-bongó rí- mek hegedűjén.
Szegénysége nem engedte meg, hogy tanulhasson, pedig szeretett volna tanulni. Korán kenyér- keresetre fogták, önmagát mű- velte, ahogy lehetett. Vidám gyer- mektársaságokba nem járt, egye- dül kószált a mezőkön, réteken, a tiszaparton, ahol habra hab siet s az árva fűzfa belehajlik a vfzbe, megcsodálta az égen maga- san szálló bárányfelhők futó ár- nyékát a tájon, hallgatta a feje felett elröppenő pacsirta trillá- zását, — esténkint pedig a vál- tozó hold világát nézte, a leány- szemű csillag ragyogását, hall- gatta az ablak alatt, hogy zúg- nak a fák s mit susog a falevél.
Szerette volna elsírni bánatát, de nem volt hol, szerette volna meg-
mutatni a szívét, de nem volt ki- nek . . .
Szabadröptű kis madár volt a lelke, költői alkotásokra korán nyílott, de kinek kellett? Akko- riban egy cigánygyerektől csak annyit vártak, hogy a hegedűjére dőljön, s húzza mind a négy hú- ron az uraknak azt a búsat, azt a szépet, hadd szóljon a muzsika, nz a talp alá való friss, vagy ro- pogós.
Lelke fogékony volt minden szépség iránt. El-eljárogatott a fo- nóba, vagy a tanyákra kukorica- fosztáskor, esténkint, ahova mu- zsikálni hívták — ahol még iga- zi magyaros nóta járta a szivár- ványívű. fekete szemöldökű leá- nyok ajkán s ezeknek az estéknek emlékét őrzik olyan dalai, mint:
Ica, rica kukorica... vagy Hej fosztóka, kukorica fosztóka ...
Hej! Egyszer láttalak csak ró- zsám téged... de az az egy lá- tás elég volt. hogy két fiatal, a jóképű cigányprímás, meg a tűz- ről pattant rózsabimbó, a szép Ilonka egymásba szeressenek. Aki tűzzel játszik, megégeti magát...
Sokszer ülnek kettesben a kert alatt, esténkint elcsattannak az első csókok is. Az első kapott
rózsaszál nyomán ez a szép vi- rág kíséri végig a cigányfiú dal- költészetét.
/ öbbszöri megalázás a gőgös apa részéről, háromszori leányszöktetési kísérlet után si- kerül csák a házasságkötés a pa- lánk! templomban. Ha megbízol bennem, tiéd a szívem lelkem ...
A nátáköltó dala beigazolódik.
Hitvese nem hagyja el, megosztja vele a nyomort s a küzdelmes életet, hűséges ápolója s párt- fogója marad haláláig.
A nyomorúság utón végre jön- nek az első sikerek. Megtalálja azt a barátot, aki megtanítja őt szárnyakon repülni, Pósa Lajost.
Az ő szövegeire írt nótái bejár- ják az egész országot. Ha nem születtek volna meg olyan nóták, mint: Nem jó mindig, minden es- te ..., Hej, menyecske, szép sze- gedi kis menyecske ..., Még azt mondják, nincs Szegeden boszor-
kány . . . , a Zsellérleány dalai, stb., ezek is biztosították volna minden időkre a cigányköltő hal- hatatlanságát. Dalai, melyek olya- nok voltak, mint a csillanó-illanó tarka pillangók, a szegedi Pillében keltek szárnyra s másnap, har- madnap már túljutottak a város határán. A nép megérezte magát bennük s szívébe zárta a dalokat, szerzőivel együtt.
A cigányfiú pályája felfelé ível.
Egyszerre a zeneműkiadók kin- csesbányájává lesz. De a sikerek hozzák számára a rokonérző nagy lelkek, Gárdonyi, Tömörkény Ist- ván, Ady Endre s mások barátsá- gát is. Irigyei, ellenségei is szép számmal akadnak. Amíg nóta- szerző nem lett, addig azt mond- ták róla, hogy jó muzsikus lesz belőle, mikor aztán nótákat csi- nált, kisütötték róla, hogy rossz muzsikus s igyekeztek szájából ki- venni a k e n y e r e t . . .
Szépen ívelő szivárvány a dal- költészet egén, de nincs már messze az idő, hogy elhallgasson a hegedűje: Betegsége súlyosbo- dik. Költő barátai melegebb tá- jakra küldik. El is megy a ten- gerszélre, a pálmafák alul több tucatra való dalt hoz magával.
Aztán még egyszer elindul orszá- gos körútra daltársulatával. Gyűl- nek a koszorúk Aradon, Nagyvá- radon, Kolozsvárott, Szatmárban, Pozsonyban és Győrött s az or- szág többi városában, ellátogat szülővárosába, Szegedre, de a túl- feszített munka felőrli utolsó ere- jét is. Betegen kerül haza a csen- gődi buckák közé. Itt, ezen a cso- dálatosan termékeny talajon, a csengődi pusztában, ahol csoda van a buckában, Petőfi Sándor és Móra Ferenc szülőföldjén szület- nek utolsó dalai.
m a g d u l u c i á n :
VEREB I L O N A :
( Dankó iwl bii r t
CL itillíú d. . . . * Kanyargós a Tisza medre, mégis eléri szép Szegedre.
Iiőbundában alig látszik, nyáron mégis kivirágzik.
Ősszel csendben megy lefele, testvér folyó medre felé, s hol a Duna ele-tárul, ott őrökre beié-zárul!
Hej, de addig tavaszosan, a medréből ki-kiloccsan.
Nem bír senki a v i z é v e l . . . Dankó sem bírt a s z í v é v e l . . . Tavaszosan neki áradt:
vitte öröm, űzte bánat.
Azóta, ha csillag látszik, zengő-fája kivirágzik.
S ha felhőből eső koppan, ő vígasztal hü dalokban:
hol fölébreszt, hol elringat, hol könnyet visz, hol megríkat.
Régi nóta: Dankó nóta, sok víz lefolyt száz év óta!
De a Tisza itt kanyarog, s az örökszép Dankó-dalok élnek, gyászt is körül lengve, mintha húzná, visszazengve:
M o s t v a n a n a p l e m e n ő b e ' k i m e g y e k a t e m e t ő b e . . .
* 1908. VIII. 8-án született Ve-# reb Ilona, a Tiszatáj írói munka- k'zösségének szeretetre méltó alakja. Kora ifjúságától verselt, de a baloldali mozgalmakkal való
kapcsolata miatt állandó létgon- dokkal küzdve, energiái szétszóród- tak. Az utóbbi években a szegedi írócpoportban talált barátokat.
Korai, tragikus halála mind- annyiónkat megrendített. Búcsú- zóul közöljük ezt az egyik utolsó versét.
osztályhareban. Sokat tévedtem, de ma tisztáin látók. S bár téve- déseimet meg nem történtté nem tehetem már. a jövő még az enyém, s minden becsületes el- szántságom meg van ahhoz, hogy a felismert igazságok vezessék tetteimet és eggyé váljaik a pro- letariátussal a harcban.
Mert tudom, hogy mint írónak, mint művésznek s gondolkodónak egy kötelességem van: harcolni az elnyomatás elleni küzdelemben a kizsákmányoltak, az alulra kerül- tek, a megrövidítettek oldalán**,
"írásaimban eddig is egynek érez- tem magamat a szenvedőkkel és rabszolgákkal. Dokumentálni aka- rom, hogy cserben nem hagytam őket és nem is hagyhatom sohá...«
Kodolányi most közölt allegóri- , k u s írásának értelmét az 1930-as
állásfoglalás alapján nem lehet megfejteni. Nemcsak azért, mert erről az álláspontról elindulva nem lehet eljutni az "Ajtónkat tart- suk zárva** tanulságmegfogalmazá_
sig, hanem azért is, mert Kodolányi közben megtagadta egykori hit- vallását. Nemcsak annyit tett, hogy félre állt a harcban. Ez még megmagyarázható s felmenthető lenne. Nehéz, roppanté volt a kor: erőt és áldozatot kívánt a szörnyű nyomás elviselése. Ko- dolányi azonban mondjuk ki nyíltan végre — nemcsak egy- szerűen elhagyta a tábort, amely- nek hűséget esküdött, hanem a proletáriátus legdühösebb ellen- ségeihez, a fasizmus táborába dezertálV s a Nemzetőr főszer- kesztőjeként, néhány évvel a For- rásban megjelent "kötelességvál- lalás** után tűrte, hogy lapjának hasábjain a Turul pogromlovag- jai egykori elvtársait gyalázzák.
A második világháború végén, mi- kor már látta, hogy a fasizmus győzelmi reményei lehervadtak, visszavonulást kísérelt meg. Meg-
írta a Zárt tárgyalás-t, melyben önmagát misztifikálva rágalmaz- za a munkásosztályt, a szocializ- must.
Ki elől futott Kodolányi lelki- ismerete az irracionális, trans- cendens összefüggések felismeré- séhez? A saját lelkiismerete elől?
A Zárt tárgyalásban előre "doku- mentálja** — az önmaga által font mártírkoszorút helyezve sa- ját homlokára —, hogy bárki győz- zön is, őt elítélik? Ez a belső há- borgás űzte a felszabadulás után a korántsem misztikus és transcen- dens erőhöz, a Független Ifjúság hasábjaihoz, hogy onn^n támadja azt az osztályt, amelynek hűséges szolgálatára fogadalmat tett? Most megjelent kis írását olvasva is ez a kérdés merülhet fel bennünk:
az erkölcsi válság adta most is ke- zébe a tollat, hogy földtörténeti őskorok után ismét »mai*< témához nyúljon s a Zárt tárgyalásban le- irt nézeteit újra megfogalmazza?
Allegórikusabban, de élesebben?
Vagy időben "ellensúlyozni** akarta volna a Kortársban megjelent, az 1919-es Magyar Tanácsköztársa- ságról írt regényrészlet hatását?
A VESZPRÉMI SZEMLEBEN közölt elbeszélését sajnos másként nem lehet felfogni, mint a Zárt tár- gyalás-nak a folytatását még a már említett regényrészlet ismere- tében sem. Ha esetleg "belema- gyarázunk-*, ha félreértjük, amit írt, azért Kodolányi felelős, mert nem talált még módot, alkalmat arra, hogy nyíltan, s minden alle- gória, minden kettősség nélkül be- széljen arról: mit érez a maga igazi folytonosságának. Azt a Ko- dolányi Jánost vállalja-e, aki mélyen realista első írásait írta, vagy aki a népi és vallásos misz- ticizmusba tévedt? Miért nem mondja el, melyik Kodolányi té- vedett, a Forrás, vagy a Nemzetőr
szerkesztője? A nyílt és .világos szót KodQlányinak kell elmonda- nia, s enélkül a Veszprémi Szem- lében közölt elbeszélést nem fog- hatjuk fel másként, mint hogy Ko- dolányi bejelenti: neki van szá- monkérni valója.
A Veszprémi Szemle szerkesztőinek elvi határozatlansága, az irodalom tájszemléletéből fakadó provinciá- lis szerkesztői nézetek okozzák azt, hogy ezzel az írással a Veszprémi Szemle szerkesztői és írói nem szálltak még megjelenése előtt vi- tába. A Veszprémi Szemle és más vidéki folyóiratok szerkesztőinek tájirodalom-politikai módszerei okozzák azt, hogy az ellenforra- dalom alatt saját korábbi nézetei- ket megtagadó és azóta a kérdé- sek nyílt tárgyalását kerülgető iro- dalmi körök ezekben a folyóiratok- ban kapnak publicitást. Tájíró, neves író, emeli a "színvonalat** te- hát közöljük; ez az elv, s az ol- vasót ez a tájirodalmi szemlélet és tájékozatlan szerkesztői gyakorlat a szocializmus tagadásának tájaira viszi.
A vidék folyóiratai és iroáalmi mozgalmai csak úgy felelnek meg hivatásuknak, csak akkor lépnek ki a provincializmus korlátaiból, töltik be szerepüket a szocialista irodalom szolgálatában, ha az egész élet horizontját látják. Ha nem ejti meg őket semmilyen név va- rázsa, ha a szocializmus elveihez következetesen ragaszkodnak, ha Marx szavaival élve, olyan forra- dalmárokká lesznek, akiknek nem imponál más, mint a forradalom ügye. Mert igazi irodalom csak ak- kor születhet, ha az irodalom mun- kásai felismerik az élet összefüg- géseit, szemléletüket a valósághoz igazítják, az élet tényei között el tudnak igazodni, a fát is látják, meg az erdőt is.
ier oróoncL
E D O U A R D M A N E T
A FESTŐ-FORRADALMÁR HALÁLÁNAK • HETVENÖTÖDIK ÉVFORDULÓJÁRA
1883
a lassú Szajna partjain imbolyog az új színek világa — forró forgatagba fúlnak a vonalak vásott foltjai
füstös hétköznapok ugranak a tolvaj éjszakákra a gyertyák fényét újabb lángok lobogása oltja ki — Jaj a festő nem halott
ablakokat nyissatok s néha este láthatjátok amint haza andalog. ^ Karján sétapálca lóg lábai beteg karók — úyugodt-tüzű selyem szemek hideg sírban rothadok —
Ezüst könnye tiszta hó szakállára nem való —
derűs kalap vasalt zsaket feleséget nyugtató — Minden szépet elrabolt ú) csodáknak rabja volt vásznaira így varázsol boldog perceket a folt —
Nemrég mentél el Edouard s a párizsi utca árva hiába hívnak a társak eltűntél az éjszakába — A Folies-Bergére bárja színtelen mert nem vagy itt s jaj a bárkisasszony néma nem hallani hangjait
csak néha suttog valamit
A vendégek dédelgetnék de hűvös gyöngy szemeiből könyörög a sok-sok emlék — azt beszélik boldogtalan nincsen vágya lelke se Edouard a jakobinus festő volt a kedvese —
márványpultján sárgarózsák kecses palackok sora pezsgő likőr sütemények elvarázsolt tábora háta mögül a bár tükre bámulja a tágas termet abszintivók társasága egy pikáns chansont nyekerget pillanatokat kerget a polgár művész mindinett jaj közönnyel nyeli könnyét pultjánál a kis Yvette — jaj ő mindig álmodozva s néha remeg gödrös álla ám föleszmél a zsivajra megvakítja cifra lárma szőke bubi-frizurája sima selyem korona mögébújik meztelenül lázadozó homloka —
kék kabátja bársony börtön benne friss darázs-derék csipkék mögött szorong keble s hűs nyakán szelíd nyakék feszes rózsa-bőre reszket ha az ablak figyeli
óh te miért nem leselkedsz csak a város szemei — becsapódó üvegajtó jaj mindig kijózanítja
bár a holdas utcák parkok s a gázlámpák fénye hívja — cilinderek csokornyakkendők korhelyek szép kurtizánok színes forgatagba folynak tolvajok víg utcalányok a bárpultra támaszkodva ébren állva álmodik s álmaiban mesze sétál mosolygóvá változik
kánkánt táncol üde vállal bodros-fürtű mosolyával — utcák sarkán dideregnek festett pillék pityeregnek -
s a párizsi gyerek fütyölve tánfereg rendőrért kiáltanak a gazdag némberek.*
szólnak hozzá megfagy újra egy szakállas újra kéri Egy tál narancs árva gőggel megvetően végigméri — Nemrég mentél el Edouard s az ö élete is árva jön majd új tavasz nyár és ősz jobbat hiába is várna a Folies-Bergére bárja tőled tudja mi a szépség s jaj a szoborszép Yvettenek nem hallani köszönését
\
talán most is kezed fogja mert nem ö te vagy a foglya s hajnalokban azt nyafogja holnap utazunk Boredauxba ott bebújunk egy hordóba - s te csókolod meghatódva míg mesél a kis gororrrm
ezt a kis likőrt lehajtom, ülünk majd a tengerparton cukros-alma dinnyéié Edouardé enyimé — sűrű árbóc tengerészek én is részeg te is részeg kigondolom az egészet — jaj ő mindig elfeledte hogy a lányod is lehetne óh a szajnaparti éjek átnyúltak a végtelenbe — •
•
modellt ülhetne most is néked s pirulna tán fedetlenül a zöld kanapén térdepelne dúdolva míg elszenderül s alvó kezében megpihennek a halk mandolin húrjai
s álmában sétál újra veled szemével követi fürge kezed
lóversenyt néztek színházba jártok tréfából festhet tarka virágot -
jaj hogy álmai álmában legyenek boldog napjai színes-szakállú ecsetekkel
babrálnak bársony ujjai
lenyelte már az éjszaka a hajnalok sötét borát Yvette zokogva ér haza elárvult jövőjébe lát
Nemrég mentél el Edouard s ő többé magára nem talalhat nemrég mentél el Edouard s ő szerette az orgonakat miért mentél el —
jaj mire fellobban a nyár
szelíd szépségénél talán gyertyafények gyullanak s fehér orgonákat fektet testére h hűs halál
KOSZTA JÓZSEF: S Z É L M A L O M
2
képzőművészete =====
A M Ú L T S Z Á Z A D V É G É I N
A
Tiszának, mint halászó helynek és fontos víziút- nak Szeged kialakulásában és nagyvárossá való fejlődésében a történelem során óriási szerepe volt. Az itt élő nép életében a sze- szélyes folyó nemcsak áldást, de sokszor tragédiát is jelentett. Sze- gedet a tavaszi árvizek, különö- sen a múlt század közepétől kezd- ve gyakran veszélyeztették. Az en- nek elhárítására szolgáló védőtöl- tés megépítését azonban a városi tanács ismételten elhalasztotta.Ebből kifolyólag az 1879. március 12-én bekövetkezett árvíz Szege- det csaknem teljesen elpusztította.
A város 33 millió forintos újjáépí- tése, hazai és külföldi támogatás mellett, a 88-as évek elején folyt le. Mindenekelőtt a hiányzó kör- töltést készítették el. A köz- és vasúti híd felépítésén és a Lech- ner—Pártos tervezte mostani ta- nácsházán kívül számos középü- let (törvényszék, pénzügyi palota, színház, református és evangélikus templomok, kórházak, sóház, posta stb.) és sok lakóház épült. Lebon- tották a vár nagy részét, s he- lyébe a Kultúrpalota (1896) és a Stefánia-sétány került. Az inten- zív erejű újjáépítés kapcsán for- málódott ki Szeged mai, egységes- nek mondható, koraekletikus, vá- rosias arculata.
Az árvíz utáni helyi kulturális élet jelentős eseménye volt, hogy 1880-ban, S o m o g y i Károly esz- tergomi kanonok 43 000 kötetes könyvtárát a városnak adomá- nyozta. Művészeti vonatkozásban ugyanez évben rendezett műsorso- lást Szegeden az Országos Képző- művészeti Társulat. A helyi reál- iskola növendékei, valamint az iparostanoncok munkáiból éven- kint megismétlődő rajzkiállításo- kat hoztak létre. A város társa- dalmában e kis tárlatok meglehe- tős érdeklődésnek örvendtek, és eredményeikben a szorgalmas sze- gedi rajztanárok (B o e h m Antal, F ü 1 e k y József, K á t a y Lajos, V i t k o v s z k y Lőrinc és fia, V i t k o v s z k y Lajos) törekvő szándékát dicsérték. A derék he- lyi művész-pedagógusok iskolai el- foglaltságuk mellett, több itt élő festővel (H o d i n a Antal, H o -
<1 i n a István, G y ö n g y ö s s y Rezső, O l d a l István és U n g e r Antal), valamint szobrásszal (K e n- d e l h o f f e r Ferenc Károly és O l á h György) karöltve, a helyi Polgári és egyházi megrendelők igényeit becsületesen kielégítve érdemes képzőművészeti tevékeny- séget fejtettek ki Szegeden.
N
eves mesterek foglalkoztatá- sával igyekezett a gazda- sági élet fellendülése után a városi tanács a helyi képzőmű- vészeti kultúrát és a megalapí- tandó új képtár anyagát emelni.1885-ben B e n c z ú r Gyulával megfestette az árvíz utáni újjá- építésben vezető szerepet játszott Tisza Lajos királyi biztos, vala- mint bátyja, Tisza Kálmán arc- képét. Az utóbbi portré a párizsi 1900-as világkiállításon a grand- prix-t nyerte el. A képet, Tisza leányának kívánságára 1893-ban V a j d a Zsigmond lemásolta. Vajda egyébként többször megfordult Szegeden. A helyi családoknak ké- szített arcképein kívül nevéhez fűződik a tanácsháza közgyűlés- termének mennyezetfreskója. Az ezredév alkalmával a város négy nagyméretű egészalakos arckép megfestetését határozta el. Az en- nek kapcsán elkészült portrék ( F e r r a r i s Artúr: "Széchenyi István gróf", R o s k o v i c s Ignác:
"Kossuth Lajos«, L á s z l ó Fülöp:
"Deák Ferenc« és P a t a k y László:
"gróf Andrássy Gyula") később a szegedi múzeum tulajdonába ke- rültek.
A múlt század végétől szépen gazdagodó helyi múzeumi képtár gyarapodását, a város rendszeres vásárlásain kívül, előbb az Orszá- gos, majd a Szegedi Képzőművé- szeti Egyesület által rendezett mű- sorsolások ide került nyereményei biztosították. Jelentősek voltak azonban a Csongrádi Takarék- pénztár műtárgy-adományai is, va- lamint más intézmények, egyesü- letek, családok és idevaló művé- szek hagyatéki anyaga.
A z 1879-es szegedi árvíz ele- mentáris erejű rombolása számos művészt megihletett. A tiszaparti város tragédiáját sokan megfes- tették. E szomorú témát feldolgozó művészek közül különösen két festő: P e t r o v i c s László (1839—
1907) és V á g ó Pál (1854—1928) alkotásai emelkednek ki. A bécsi lakosú Petrovics közvetlenül az ár- víz után Szegedre utazott és a víz- zel borított város különböző he-
lyeiről vázlatokat készítve, ennek alapján az osztrák fővárosban dol- gozta fel itteni élményeit. Négy hosszúkás méretű képét, "Szegedi árvíz 1879" (1800) cím alatt, a bu- dapesti Műcsarnok 1881-es tavaszi tárlatán mutatta be. Ebből egyet a király, hármat pedig a város szerzett meg. Végül mind a négy festmény a helyi múzeumba került.
V
ágó árvízképe nagyobb ese- mény volt ennél, mely nép- szerűség tekintetében Mun- kácsy ide került "Honfoglalás"színvázlatát is felülmúlta. Egyet- len festményről sem írtak annyit a helyi lapok, mint e nagyméretű (680x351 cm), nevezetes vászonról, mely még Móra Ferenc és Cserzy Mihály tollát is megihlette. Az ár- vízkép elkészítésére a város a múlt század kilencvenes éveiben hirde- tett pályázatot, melyre G r e g u s s Imre, P a t a k v László, R o s k o - v i c s Ignác és V á g ó Pál jelent- keztek. Bemutatott színvázlatuk (a szegedi múzeumban vanak) alap- ján — mely azt az eseményt ábrá- zolja, amint I. Ferenc József kí- séretével együtt megtekinti az ár- vízsújtotta várost — a kép kivite- lezését Vágó Pálra bízták. Nagy- hatású festménye a helyi és a kör- nyékbeli közönségnek rendkívül tetszett. A szegedi múzeumban el- helyezett képéhez hosszú évekig szinte kegyelettel zarándokoltak az emberek.
A külföldre került helyi szár- mazású művészek közül ez időben:
B r u m m e r József (szül.: 1833), G a b a r a Vince (szül.: 1953, meg- halt: 1890-es években) és T ó t h - M o l n á r Ferenc neveivel talál- kozunk. Hármuk közül a szob- rásznak induló Brummerből híres párizsi műkereskedő lett. aki 1911- ben a szegedi múzeumnak Mun- kácsy "Főpap" című olajfestmé- nyét adományozta, melynek ere- detisége még tisztázatlan. Tóth- Molnár pedig, ez a 80-as évek vé- gén felbukkant kis szatymazi pa- rasztgyerek. akit tehetsége révén a város Budapesten és München- ben taníttatott, később Berlinben termékeny tollú illusztrátorként működött. Több százra menő tus- rajza és színes plakáttervei, vala- mint a még itthon készült "fest- ményeinek nagy része — melyek között kiemelkedő alkotása »A ta- nyai temetés" című képe — a he- lyi múzeumba kerültek. A város által hasonló reményekkel kül- földre indított Gabara müncheni tanulóévei után hazakerült és utóbb élete, sajnos, teljesen tönk- rement, elzüllött. Pedig Tisza La- jost fénykép után ábrázoló szén- rajza (1899), mellyel felhívta ma- gára itthon a közfigyelmet, tehet- séget mutat.
Ha a szegediek eljutottak ide- genbe, a külföldiek is megfordul- tak néha a tiszamenti városban.
1890 nyarán egy ango} festő auszt- ráliai kollégájával látogatott el Szegedre. Tíz évvel később (19»0) pedig brit honfitársa, a családos- tul érkező C r a n e Walter járt itt, akit a tanácsbeli urak a város számlájára úgy megvendégeltek, hogy az ezzel járó kiadások erő- sen megrázkódtatták Szeged kul- turális költségvetését. Ajándékként itthagyott "Hajnal" című pasztell- képét a helyi múzeum őrzi. Ezt megelőzően, 1891 októberében pe- dig Párizsból maga a legnagyobb magyar festő, M u n k á c s y Mi- hály kereste fel városunkat, hogy készülő új történelmi képéhez, a
"Honfoglalásához felkutassa Ár- pád népének utódait. Nevezett két nagyméretű szín- és szénváz- latát a tanács megvásárolta, me- lyekben ma is gyönyörködik a vá- ros művészetszerető közönsége.
A múlt század végén itt mű- ködő rajztanárokon kívül nem egy olyan szegedi származású, vagy itt letelepedett festő van, akiknek neve a város határán túl, orszá- gosan is ösmertté vált. Ezek közé tartozik: Kacziány Ödön, Töl- gyessy Artúr és Zombory Lajos.
Nyilasy Sándor és Károlyi Lajos szintén a múlt század legvégén (1899) telepedtek le Szegeden. Ró- luk már több alkalommal külön is megemlékeztünk. E dolgozat kereté- ben szóljunk néhány szót az előbbi három festőről.
A
romantikus hajlamú maros- vásárhelyi K a c z i á n y ödön (1852—1933) 1880-ban került Szegedre, ahol a helyi fő- reáliskola megüresedett rajzta- nári állását foglalta el. Emellett az itteni városi színháznál is dolgo- zott, valószínű díszlettervezői mi- nőségben, melyért félhavonta 25 forintot kapott. Nevéhez az ese- tenként rendezett egyéni tárlato-kon kívül egy érdekes kiállítás kapcsolódik, melyet 1891 áprilisá- ban a helyi műgyűjtő-családok ké- peiből a Tisza-szálló nagytermé- ben rendezett. A z értékes műve- ket magában foglaló tárlatot az akkor itt vendégeskedő Jókai Mór nyitotta meg.
A Szegedi Nőiparegylet gondozá- sában létrejött kiállításon Fuluck Ferenc, özv. Lengyel Józsefné, Ordy Lehel, Zsótér Andor és még más helyi műgyűjtőktől származó olyan képek is szerepeltek, me- lyeknek alkotójuk nem kisebb mesterek, mint: Andrea del Sarto, Paolo Veronese, Antonio Cane- letto, Frans Hals, Dürer, Barabás, Munkácsy és a helybeliek közül Rákosi (Krebsz) Nándor, Joó Fe- renc stb. voltak. Kacziány e kiál- lítástól számított két év múlva (1893) már nem volt Szegeden. It- teni tanítványait, Tóth-Molnár Fe- renc és Zombory Lajoson kívül, a korán elhunyt ismeretlen P o 1 c z - n e r Jenő nevét említjük meg, aki- nek e tárlaton szereplő hangulatos festménye Jókai figyelmét is fel- keltette. Kacziány fantasztikumot kereső, víziókkal terhes vásznaiból számosat őriz a szegedi múzeum.
Kacziány Ödön az ecset mellett a tollat is szívesen forgatta. írá- sainak egyike az a melegszavú, ér- dekes cikk, melyben a magyar hangulati tájfestészet kiváló sze- gedi származású képviselőjének, T ö l g y e s s y Artúrnak (1853—
1920) életművét méltatja. Ebben olvashatjuk, hogy Tölgyessy ifjú- korát egy helyben hivatalnokos- kodó pénzügyi titkár gyermeke- ként, a tipzaparti városban töltötte.
Tölgyessy először a bécsi akadé- mián, majd Münchenben, Wagner Sándor osztályán tanult. Az idők során megfordult Belgiumban, Olaszországban, sőt a számára ide- genné maradt Párizsban is. 1875- ben a bajor fővárosból képet kül- dött ajándékba Szegedre, a Dugo- nics-szobor javára rendezett sors- játékra. Külföldi tartózkodása alatt a honvágy gyakran hazahajtotta.
Szeretettel gondolt az itthoni kör- nyezetre, a szép magyar tájakra, melyek kitörülhetetlenül szívébe vésődtek. Ebből fakadóan a nyara- kat 1878—1881-ig Szolnokon töl- tötte, majd később a Balaton vi- dékét festegette. Munkássága so- rán kiemelkedő alkotásai méltó el- ismerést szereztek nevének. Mü- veiben gyermekkori emlékként Szeged környékének tájelemei gyakran odalopakodtak vásznaira.
Több kisebb méretű képén kívül egy nagyobb festményét, a »Ke- nessei-rét« című alkotását, a Mora Ferenc Múzeum képtárában lát- hatjuk, melyet a Szegedi Iparos Ifjúság Közművelődési Egylete 1903-ban a helyi múzeumnak ado- mányozott.
M
unkássága legnagyobb részét Szolnokon, az ottani mű- vésztelep egyik vezetőjeként töltő kiváló állatfestő, Z o m b o r y Lajos (1867—1933), mint helybeii születésű ifjú. a város ösztöndíjá- val indult el pályáján. Hálából Szegednek több mint 25 festmé- nyét ajándékozta (1928), melyeknek legszebbjei (»Szantás« "Jéghordás ökrökkel«, "Huszárverseny Szege- den" stb.), a helyi képtár népszerű alkotásai közé tartoznak. Zombory életéről és művészetéről ezúttal szólaljon meg a leghivatottabb:maga a művész,
"Szenvedéllyel pingálok öklöm- nyi gyermekkorom óta. A magyar Alföld szépségei vonzanak. Ma is féltem magamat, ha rágondolok, hányszor szöktem ki apám szegedi házából Tápéra, a nyáj, a ménes, a gulya közé, hogy azokat rajzol- hassam. Aztán kenyeret kellett ke- resni. A z építői rajztábla mellett görnyedtem vagy húsz esztendeig.
Szegeden, Aradon, s végül Buda- pesten a Pártos—Lechner-féle épí- tési irodában. Nem volt maradá- som, elhagytam a biztos pályát, s megtakarított garasaimból mdntem tanulni. Három évet töltöttem Zügel müncheni állatfestő akadé- miáján, azután Benczúr mesteris- kolájában kaptam műtermet. De nem ez az én világom, ez itt a nagyvárosban. Kitelepedtem a szol- noki művésztanya szomszédságába, ott a szőke Tisza partján, ott ma- radok, ott dolgozom, amíg élek. A malomszögi, a pusztaszenttamási és alcsiszigetbeli sok ezer, szép al- földi motívumból telik, amíg az ecsetet bírom, s szolgálhatom én is a szépen zsendülő magyar ál- latfestészetet. Gyönyörűséggel le- sem a táj változó hangulatát, szín- gazdag levegőjét, azt a bársonyos mennyboltozatot, s a magyar föld- műves méltóságosan komoly éle- tét".
Az ünnepi itonyvliéft ele
Az ellenforradalom óta most ke- rül először sor a magyar• könyv ünnepi hetének megrendezésére. A magyar irodalom nagy megrázkód- tatásokon ment át az utóbbi két esztendőben. Az a szerep, amit a magyar írók egy nem jelentékte- len hatású csoportja az ellenforra- dalom előkészítésében tudva-tudat- Ianui vitt, sokak számára olyan konklúziókhoz vezetett, hogy az író ne politizáljon, az író írjon.
EZ a "fedezékbe vonulás« nem íróhoz méltó állásfoglalás. Az író ösztönzője nem az írás maga, — az igazi írót mindig a valóság megismerése, ábrázolása és formá- lása hevítette.
"Költő vagyok, — mit érdekelne engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot habzó éggel tétjén."
felel vissza a XX. századból Jó- zsef Attila a múlt század közepén elhangzott verssorokra: »Kit nem hevít korának érzeménye — Sza- kítsa ketté lantja húrjait!"
A magyar költészet, a magyar irodalom sohasem volt csupán az emberi intimitások költészete, iro- dalma. Zrínyi halhatatlan eposzát az akkori Európa egyik legször- nyűbb veszedelme elleni harc su- gallta. Csokonai, Vörösmarty. Pe- tőfi, Ady lírájában a magyar tár- sadalom haladásának döntő kérdé- sei izzanak fel. Az igazi nagy ma- gyar regény a "Magyarország 1514-ben" és az "A falu jegyzője"
megírásával született meg, mind a két regény a magyar feudaliz- mus elleni vádirat. A magyar író, ha a magyar irodalmi múlt nagy hagyományaihoz hű akar lenni, nem vonulhat félre ma sem a mai vallomástevés elől. hiszen az elő- dök közül mindenki a saját ko-
; ráról, emberségéről vallott, s csak az maradt meg nagynak és tisz- tának, aki a haladás ügye mel- lett mondta el vallomását.
Ma is "Forr a világ bús ten- gere". "Forgolódnak a tőkés bi- rodalmak", de megnőtt a "parity- tyás Dávidok« serege is. Az író, aki nem a "kis magyar Glóbus"
határáig lát csupán, akiben van igény és bátorság, hogy túlnézzen a szűk provinciákon, abban en- nek a fenségesen vajúdó emberi világnak minden bizodalma és minden szenvedése megszólalhat.
Fölzsonghat a lebirhatatlan élet öröme, mert a végtelen utakra készülő, az eddig fékezhetetlen energiákat zabolázó ember ereje hevítheti, aki nemcsak új techni- kát épít. hanem ennél sokkal na- gyobbal: egy új társadalmat, melyben önmagát is újjáformálja, s ebben az új társadalomban bon- takozhatik ki először igazi emberi arca. De megszólalhat — és meg is kell szólaljon — az élet féltése is. Nem a buja álmokba és a ret- tenet sikolyaiba menekülő páni fé- lelem. hanem a lelkek riasztása a legnagyobb kincs: a béke védel- mére.
Az ember nem élt még ilyen századot. Élet és halál, alkotás és pusztulás immár nem csupán a romantikus költői képzelet túlzá- sai. Az élet reális alternatívái ezek a lehetőségek, s választani kell. Nincs palló, nincs híd. ami ezeket az alternatívákat össze- kötné, s nincs olyan mesebeli sző- nyeg sem. ami a szakadék fölött lebeghet. Választani kell tehát az élet és a pusztulás között, válasz- tani az emberibb jövőbe vivő szo- cializmus és a világot tűzbe, vérbe, üszögbe fojtani kész imperialista vadság között.
Soha ilyen nehéz, lelket szorító századot! De minél nehezebb a harc, annál bizonyosabb az élet győzelme, mert az élet nem hal meg soha, ha az élők el is vesz- hetnek sokan.
Az ellenforradalom utáni első ünnepi könyvhét ennek az emberi hitnek a hitvallása, s annak az útnak egyik jelentős állomása, mely a magyar irodalom új, gaz- dag virágzásához vezet.
V Á Q Ó PÁL: T A N U L M Á N Y A „SZEQEDI Á R V l Z ' KÉPHEZ
A század befejező évétől, 1899- től kezdve helyi képzőművésze- tünk fejlődésének üteme mindin- kább meggyorsult. Nagy szerepet játszott ebben a gazdasági élet fel- lendülésén kívül az 1899-ben (Stel- cel Frigyes, Erdélyi Béla, Csrno- vits Agenor és Lázár György mű- vészetekért lelkesedő szegedi fér- fiak buzgóságából) megalakult Sze- gedi Képzőművészeti Egyesület több évtizedig tartó hatékony te- vékenysége, mely 500-at megha- ladó rendes- és 27 alapító taggal indult. Az egyesület által létreho- zott tárlatok rendkívül sikeresek voltak, különösen a kezdeti évek- ben. Példa erre az alakulási év (1899) szervezési eredményeként létrejött 1900 őszén bemutatott ki- állítás. Az új kultúrpalota impo- záns termeiben ez alkalommal oly nagyszabású tárlat rendezését ter- vezték, melyen a helyi művészek munkáin kívül a budapesti, sőt a külföldön élő magyar festők és szobrászok alkotásait is be kíván- ták mutatni a szegedi közönség- nek.
A gondosan előkészített kiállítá- son — melyet a szülővárosában nemrég letelepedett Nyilasy Sán- dor rendezett — a magyar művé- szek színe-java (Benczúr Gyula, Bihari Sándor, Csók István, FadI rusz János, Ferenczy Károly, Fé- nyes Adolf, Tornyai János, a Pá-
rizsban időiő Vedres Márk és a Szentpétervárott élő Zicy Mihály) vett részt egy-két értékes müvé- vel. E jeles mesterek " . . . kijelen- tették, hogy nem hasznosítás cél- jából küldték be drága vásznai- kat, hanem tisztán azért, mert az egyesületet nemes fáradozásában támogatni kedves kötelességüknek tartják, azonfelül pedig épp oly ambíciójuk nekik tetszeni Szege- den, mint a fővárosban". Sőt a kiállító művészek közt szereplő Fadrusz János, híres "Krisztus"
című alkotásának eredeti gipsz- szobrát Szegednek ajándékozta, a majdan felépülő fogadalmi temp- lom számára.
A négy hétig nyitva tartó jól sikerült kiállítást " . . . 30 000-nél többen látogatták, úgyhogy egy napra több mint 1000 látogató esett. Ezen a tárlaton az egyesü- let 17 műtárgyat vásárolt 3000 ko- ronáért, egészében elkelt 27 mű 9000 korona értékben". A z orszá- gos jellegű kiállítást ezután Nagy- váradon mutatták be. A Szegedi Képzőművészeti Egyesület 1900 évi beszámolójában Erdélyi Béla igazgató méltán mondhatta, hogy:
"... örömmel, sőt, büszkeséggel jelenthetjük, hogy Szeged, a hazai képzőművészet fontos tényezőjévé
vált.*
Szelesi Zoltán
143
-t*
tf C L J
/i gyerek-házaspár még ágyban heverészett, amikor (~yf reggel egy expresszlevéllel csengette fel őket a
postás. Ez a pár sor fölért itt egy főnyeremény- nyel. Egymás kezéből kitépve, mohón olvasták a levelet, huszadszor is talán, de hangtalanul s a társbérlő a le- zárt hali-ajtó mögött ismét halálosan megsértődött: »Ez a mai fiatalság!«
A levelet Mezőhegyesről küldte lla néni s azt üzeni benne a drága, hogy nékik ajándékozza a dió tele- hálót. Kisebb lakásba költözött, ahol elég lesz a mara- dék bútor, úgyis régen eltervezte már, hogy rájuk hagyja az ingóságaiból az érdemesebb holmit. Nem, nem vég- rendeletileg. isten ments, nem akar ő soha meghalni, csak úgy szeretetből, és hát akkor most mehetne érte a Jancsi.
— Nem... ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz.
Húzd meg a hajam, Jancsikám.
— Nyugodj meg fiacskám. Én biztosra vettem, hogy előbb-utóbb kistafíroz lla néni... — mondta gyanús fölénnyel a fiú és szörtyögött hozzá pipájával. — A tár- sadalom mindig segít arra érdemes fiain, — tette még hozzá, önmagát idézte valamelyik cikkéből.
János gyakornok volt egy újságnál. Magas, sápadt fiú, aszténiás alkatú, arcán kamaszos pattanások nyo- maival. Loboncos, barna hajával múlt században élt skandináv írók hajviseletét szerette volna feleleveníteni kortársai között. Van hét szál szőke szakálla, egy büdös pipája, kilencszáz forint fizetése, több regénytrilógiányi ambíciója és egy fonottkalácsnyi felesége, aki filozófiát tanul az egyetemen. Az asszonyka vitrinbevaló, cérna- karcsú derékkal, de minden tagjában formás, mint egy herendi porcelán. Zöldesszürke szemei melegen néznek a világra, szép domború homloka fölött nehéz hajfonatát keresztbe átalveti a feje tetején. Van egy nagy utópiája.
Titkon reméli, hogy javaslatára előbb, vagy utóbb az általános iskolákba is bevezetik a filozófia-tanítást.
Egy évig éltek albérletben, havi háromszázért, és még nem múlott esztendeje, hogy a főszerkesztő közben- járására kaptak egy társbérleti szobát. Itt csak hetven forintot fizettek a lakásért, de a főbérlő...
Eddig sem volt éppenséggel üres a szobájuk. Egy alkalommal szereztek egy íróasztalt a Dembinszky ut- cában, hirdetés útján. A hófehér csőágy a Bizományi Áruházból került a lakásba, de egészen új volt, igazán.
Az íróasztal egyik fele a tudományé: könyvekkel, jegy- zetekkel teli a fiók, másfele a napi önfenntartás szegé- nyes eszközeinek menedéke: két tányér, egy-két lábas, kevéske zsír, só, egymás hegyén-hátán. Az ágyban azon- ban nem volt matrac. Arra valahogy sohasem került.
János több évfolyam újságot vitt haza a szerkesztő- ségből s matrac helyett újságkötegeket borítottak a sodronyra. Vékony párnájukat díszes kötésű könyvek emelték magasabbra.
- Hát irodalmilag eképp meg lennénk alapozva...
mondogatta eleinte János, szörtyögő pipájával megosztva a mondókát, amikor lefekvéshez készülődtek s Márta
sírós arccal már előre fájlalta a derekát. Végül meg- szokták. Ámbár a nagy szerelemben is szelíden kell feküdni az ilyen ágyon. Fel kell ébredni minden moz- dulat előtt, szép halkan fordulni a másik oldalunkra, mert zizeg a sok újság s bármily apto is a papír nesze- zése, szép, ölelős álom közt olyan az, mint a puska- ropogás.
És most itt van a drága néni levele.
3
la néni János keresztanyja. Gyermektelen özvegy, egyetlen ember, aki Jánosban éltette még a jó rokon illúzióját. Egyszer-kétszer meglátogatták már, mióta együtt éltek. Ismerte Márta a bútort, ami váratlan szerencsével nekik jutott.Most összegörnyedve kuporgott az asszonyka a vas- ágy végében, kezében a levél, és tűnődve nézte a padlót.
- Meddig merengsz Ofélia? Hé! Most miért vagy oda? Ne hagyd el magad, úgy ülsz ott, mint akit fejbe- kólintottak. Csak egy nyavalyás bölcsész lehet -ilyen rapszodikus ... Lesújtja az öröm. Eh!
- Mondd Jancsi, igaz ez? Az újságot olvasni fogjuk ezután és nem hálunk rajta többé?
- De igaz ám! lla néni nem is tudja, hogy ezzel a lépésével betört a világirodalomba. Barátom, ez a magyar sajtó és filozófiai közoktatás ügyének konstruktív felkarolása. Nos, milyen vagyok? Micsoda nénikém van?
De meg is írom öt, légy nyugodt. Megírom a Golgota modorában. Társadalmi keresztmetszet lesz s olyan sze- repet kap benne, mint Dása Alexej Tolsztojnál.
- Jó lesz... de előbb menj le a bútorért és köszönd meg szépen. Mielőtt a körképedhez hozzáfogsz.
- Phe... több hitet és optimizmust a jövömhöz, asszonyom! A cinizmusoddal kiirthatnád az egész em- beriséget. Talán nem írtam vezércikket a múlt héten?
Különbet, mint sokszor a főmuki? De te!? Lemásolnád te nékem az én »Háború és Békémet", mint Leo gróf felesége? Hatszor is egymásután? Erre felelj!
Az asszonyka tekintete melegen pihent meg férje pipafüst övezte üstökén.
- Tudod mit, írd meg előbb, lemásolom azután, ahányszor csak akarod. Jó? De most gyere, ülj mellém
és beszéljük meg, hogyan rendezzük át a szobát?
Feljajdult a sodrony, sóhajtottak az újságok, mint- ha felérnék ésszel, hogy rövidesen nyugdíjba mennek s bántva éreznék magukat. János átfogta asszonya vállát, pipájából olyan füstfelhőt bodorított, mint valami mágus.
A kavargó homályból lesték ki az összkomfortos jövendőt.
— Az ágyakat nem tesszük egymás mellé, mert az úgy régimódis... — mondta Márta s tűnődve harapdálta alsó ajkát. — Elférnek végből is. .
— És akkor... ?
— Mi az az és akkor?
— Nem fogunk egymással aludni?
— Csacsi, ne legyél akkora gyerek. Hogy ennek min- dig az alváson jár az esze, — mondta az asszonyka és huncut szemekkel nézett föl a fiúra.
— Hanem az íróasztalodat el kell takarítanunk a háztól! Stílusban nem illik össze a hálóval, a színe is más, elhelyezni se tudom sehová ...
— Tessék?! — a pipában hirtelen megszűnt a szor- tyogás.
— Eladjuk, valamit még kapunk érte talán.
— Mondd feleség, a fejedet is igénybe veszed, ami- kor így tűnődői?
— Mit gondolsz, talán meghagyom ezt az ócska va- cakot ezután?
Az újságírógyakornok elhúzódott a feleségétől és riadtan nézett vissza rá.
— Ezt nem gondolhatod komolyan, Márta. íróasztalt nem kapunk a nénitől, anélkül meg nem lehet meg a család. De különben is, micsoda arisztokratikus flegma ez? Most már egyszeribe vacak. Inkább soha ne legyen hálószoba, ha emiatt ki akarod dobni az íróasztalomat.
— P c c . . . , úgy véded, mintha abban lakna a tehet- séged ...
Ezen és ezer egyéb apróságon egész délelőtt civakod- tak, elfelejtkeztek még az ebédről is. Terveztek így, ter- veztek úgy, sehogyan sem volt jó. Körülöttük ezernyi telerajzolt papírlap borította a szobát. Kora délután János berohant a szerkesztőségbe, felvette előre kétheti fizetését, ezenkívül kért még kölcsön kétszáz forintot a kollégáktól. Sebtében elhatározták, hogy János leutazik az esti gyorssal és még a holnapi nap elindítja a búto- rokat. Biztos, ami biztos, minél hamarabb legyenek itt.
f)gész délután nagyon szerették egymást. Kint szürkült, / j estébe hajolt lassan a nap. Jánosnak készülődnie
kellett. Ekkor jutott Mártának eszébe valami.
— Idefigyelj apókám, emlékszel még lla néninél arra a helyes kis díványpárnára? Olyan furcsa alakú, mint egy deformált szív. Rózsaszínes hímzés van az elején ...
— Én nem szoktam a dívány párnakérdést tanulmá- nyozni, mihelyst belépek valahova... — dünnyögte János, miközben a cipőjét fényesítette.
— Légy szíves és szerezd meg nekem azt a dívány- párnát, jó?
A pipa kialudt, János homlokráncolva kutatott zse- beiben gyufa után.
— Hogy-hogy szerezzem meg?
— Csak úgy. Szükségünk lesz rá. Ha már van bú- torunk. legyen hozzá egy szép kis párna is, a terítő fölé.
Azt igazán ideadhatja még a néni.
A fiú vállatvont és lassan öltözködni' kezdett.
— Hát..., ha ideadja lla néni a saját jószántából, akkor elhozom.
— Nem! Te el fogod nekem hozni azt a párnát! Eny- nyit igazán megérdemlek tőled.
— Nevetséges vagy Márta, úgy beszélsz, mint az egy- szeri gyerek a kirakat előtt. Csak nem fogok erőszakos- kodni, ha a néninek nem jut eszébe, hogy a párnát is ideadja?
— Hogy mit csinálsz, és mit nem, az engem nem érdekel. Nekem hozod a párnát és kész.
János nem tudta, hogy mi lenne célszerűbb most, a fölényes nevetés, vagy a kétségbeesés. Valahol a kettő között kaffantott egyet és már a kabátja után nyúlt.
Nem értette ezt a hirtelen borulást a napsütéses délután egén s el akart sietni, nehogy elemeznie kellessék fele- sége szokatlan makacsságát.
' — Szóval, ha nem adja ide a néni a párnát, akkor maradjon a bútora is ott, ahol van? — mondta Jancsi évődve már, mosoly bujkált a szeme sarkán, de az asszonyka fejebúbjáig gombolkozott különös indula- tába.
— Pontosan így van!
— Hogy sikerült átmenet nélkül egyszerre megőrül- nöd? — kérdezte János élesen, türelmét veszítve.
Az asszonynak lángolt az arca, de a konokság hal- vány foltokat lopott a fülei elé, amelyek lassan elűzték a pirt. Vékony szíjjá szorította a száját, mereven ült a papírmatracok tetején, groteszk pózban, mint egy külö- nös gyermekszobor.
— Jancsi! Szinte semmiség, amire kérlek. Ha nem vagy képes arra, hogy elhozd nékem azt a párnát, akkor esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem kell a bútor sem. Tartsa meg magának lla néni. De, akkor aztán soha nem megyünk többé feléje se... és ő se jön ide hozzánk, és akkor levelet se írjon minekünk! De tudom istenem, hogy te se papolsz többé, hogy a jó rokon, lám, mégsem, csak feudális kategória van Magyarországon ...
mert. ha nem hozod azt a párnát, akkor fel is út, le is út, többé ide be nem teszed a lábad!
— Márta!
— Párna kell! — zokogott az asszony.
János hallotta, amint megroppantak saját arcában az izmok, s lúdbőrt érzett a karjain, mint gyermek- korában. amikor félt valamitől.
— Hát jó, akkor maradj magadnak! — bevágta maga mögött az ajtót.
— Jancsi! Elhozod?
— Pukkadj meg!
ízfilléressel fizetett a villamosjegyért, a pipáját ( ) fejjel lefelé tartva szörtyögtette, hogy mind a nadrágja hajtókájába hullott a parázs, kirohant a pályaudvarra, megváltotta a jegyét s egy sötét padra vetette magát. Indulás előtt egy perccel hirtelen leugrott a vonatról.
»Őrület ez...« — dörmögte és hazarohant. Mártának 38 fokos láza volt, de egy fél Kalmopirintől elmúlt egy óra alatt. A karjaiban altatta el s még elérte az éjféli személyvonatot.
SZŰCS ANDOR
A PARASZT,*A BIVALY ÉS A TIGRIS
V I E T N Á M I NÉPMESE Egyszer, még abban
az időben, amikor az állatok isi beszéltehj, egy fiatal parasztember délben megállt a mun- kában és egy magas fa árnyékában elővette ebédjét, banánlevélbe göngyölt főtt rizsadag- ját.
Nem messze tőle le- gelészett egy bivaly, az elárasztott földek közt kanyargó ösvény men- tén.
Később odajött a bi- valy, és lepihent egy banánfa tuskójához kö- zel, csendesen kérődzve s időnként a legyeket
csapkodva farkával. Ak- koriban a bivalynak is mindkét állkapcsában volt foga, mint minden más állatnak.
A nagy álmodó hirte- len felébredt: egy szél- fuvallat vadállat sza- gát hozta hozzá. Lábra-
állt és szarvait a nyaka mellett hátraszegve magasbaemelt orral várt.
Egy tigris, a roppant erdők és magas hegyek mindenható ura buk- kant elő egy bokorból, és jött a bivaly felé mondván: »nem ellen- ségként jövök. Éppen
csak kérdezni akarok tőled valamit. Minden nap láttalak anélkül, hogy engem láttál vol- na. A bokrokban rej-
tőzködve megfigyeltem fáradozásod ugyancsak érdekes látványát. Hát hogy is van azzal az . emberrel, azzal a nagy
erő, éles látás és jó szaglóérzék nélküli kicsi és felegyenesedett lény-
nyel, aki jármába fog és képes dolgoztatni té- ged, aki tízszer nagyobb
és sokszor erősebb vagy, mint ő?«
-Az igazat megvallva nem tudom,-" felelte a gyámoltalan jószág.
»Még sosem tudtam fel- szabadulni az uralma alól. Csak annyit tu- dok, hogy van egy ta- lizmánja, aminek érte- lem a neve.
»Meg kell kérnem, hogy adjon egy keveset nekem ebből a bűvös valamiből,-" folytatta a tigris »ha én magam birtokában lennék en-
nek az értelemnek, a le- hető legnagyobb hata- lommal rendelkeznék minden más állat felett, és ez nagyon megfelelne nekem. Ahelyett, hogy órákig kellene hasalnom prédára várva, és az er- dőben csapnom le rá- juk, mindig elém pa- rancsolhatnám őket és minden utánjárás nél*
kül bőséges élelmem lenne, és tetszésem sze-
rint válogathatnék a szép, kövér állatokban."
»Hát igen! S mért nem mész- és kéred ezt tőle?" Biztatta a bivaly.
Egy elszánás, és a tig- ris közeledni kezdett a paraszthoz és mézes-
mázos hangon így szólt:
»Ember úr, én nagy, erős és gyors vagyok, de valamicskével még többet szeretnék. Hal- lottam, hogy te a bir- tokában vagy valami olyasminek, aminek ér- telem a neve és annak köszönhető, hogy képes vagy uralkodni az ál- latvilág felett. Nem ad- nál — kérlek — egy kicsit, éppen csak egy picit nekem abból? Fel-
becsülhetetlen lenne az nekem."
»Már bocsánat, uram", így a paraszt, biz én azt otthon hagytam. Senki sem viszi soha magával, mikor a mezőre megy dolgozni. Amellett ne- kem magamnak is any- nyira kevés van belő- le, hogy abból mit sem juttathatok neked,."
Végül is meg kellett adnia magát a tigris makacsságának, azt mondta, hogy hazamegy és hoz.
»Veled mehetnék?"
Kérdezte a tigris.
"Jobb, ha itt maradsz, mert láttodra felzúdul- nak a falubeliek s ösz- szefognak, hogy megöl-
jenek. Várj itt, megyek, hogy elhozzam, amit kí- vánsz:."
Néhány lépés után a paraszt megállt és gondterhelt arccal visz- szatért.
"Aggaszt engem, mondta, hogy távollé-
temben étvágyad talál támadni, hogy megedd a bivalyomat. Nagy szükségem van rá a munkámban, és ki kár- pótol veszteségemért?"
A tigris próbálta bi- zonygatni, hogy ő nem tenne ilyet. De a két-
kedő paraszt azt mond- ta:
"Hát jó, ha csak- ugyan nincs szándékod- ban, odakötlek ehhez a fához és akkor nyugodt lélekkel mehetek haza."
A tigris készségesen beleegyezett, olyan na- gyon vágyakozott, hogy részesüljön ebből a ti- tokzatos értelemből.
A paraszt erős köte- lekkel szorosan a ma- gas fához kötötte, ak- kor hazasietett.
Egy csomó száraz szalmával tért vissza, körberakta a fát, hogy
bezárja a tigrist és meggyújtotta.
"Itt van ni, az én ér- telmem", rikkantott a tigrisnek, akit körül- kaptak a lángok és ir- galmatlanul égettek.
A vadállat üvöltött, hogy a szomszédos er- dők remegtek belé, bömbölt és esdekelt. Az ember nem hallgatott rá. Nevetve nézte a tig- ris vonaglását a lobogó lángok közt.
A bivaly erre a nem várt látványra olyan féktelen nevetésbe tört
ki, rázta, úgy rázta, hogy a feje egy szikií- hoz csapódott, s a véget- érhetetlen nevetésnek ebben az örjöngésében történj, hogy kitörte va- lamennyi felső fogát és soha nem is nőtt többé ettől fogva a bivalyok szájában.
Majd a láng meggyúj- totta a köteleket, me- lyek a tigrist a fához
kötötték és a vadállat a legvégső erőlködéssel ki tudta szabadítani magát, és menekült üvöltve, dühvel és fáj-
dalommal.
Lerázván az égő szal- ura zsarátnokait, melyek még mindig szúrták a ooret, rohant az erdő felé, amely bezárult mögötte.
De ettől az időtől fog- na soha nem enyésztek el sárga bundáján a lángmarta, hosszú, feke- te sávok. '
Angolból fordította:
Németh Ferenc
4
