66 tiszatáj
„
laha is megtett lépés sem közelíthet bármihez, vagy távolíthat bármitől? Nem, mert végül megint csak bevégezni fokonként, vagy mintha bekapcsolva ott megint elsötétül az a bizo- nyos sötétség. Rajta keresztül ki tudja megint egy másik vég felhőtlen ég alatt egyazon sötét- ség az földje és ege egy utolsó végnek, ha valaha is kellett lennie, egy másiknak feltétlenül kellett lennie.” (Hogy megint csak bevégezni, Barkóczi András fordítása)
Peter Brook ugyanabban az idősávban üzente meg a színpad „jelzését”. Erről írta Jan Kott: a Lear király azzal kezdődik, hogy a királyi főtisztek felhúzzák a csizmájukat. „Később, mikor Lear átfagyva hazatér a vadászatról, apródjai segítenek lehúzni a csizmáját. Aztán Gloster, a megvakított találkozik a tébolyult Learrel. Ez a két embercsonk már tud magáról és a világról mindent, végig. Gloster lehúzza Lear lábáról a csizmát, keblére szorítja, aztán meg- csókolja. Mit csókol meg? Talán az utolsó emlékét annak a világnak, amely volt.” (Jan Kott Kortársunk Shakespeare című kötetéből, Kerényi Grácia fordításában)
A korábbi és újabb írói-színházi nemzedékek legjobbjai sok mindent éreztetnének már
„magukról és a világról”. Nemcsak az önismereti álom beteljesülhetetlenségét, de a fojtogató Időt, az antik értékek elenyészését, a romvilágot. Születőben nálunk is a „csak” nemzetin, a regionalitáson túli világregény, sorsszínpad. Ennek az előzményeit kísérem végig ebben a kötetben: vissza a sérült gyökérzetig.
