E S Z Á M U N K M U N K A T Á R S A I
AYDOR MIHÁLY BENKO ÁKOS BÖRCSÖK MÁRIA BÖZÖD1 GYÖRGY ERDEI FERENC HAJNÁDY ZOLTÁN JÁSZ DEZSŐ
KABDEBÖ LÖRÁNT KISS ATTILA KOVÁCS VILMOS KULCSÁR MARGIT LUKÁCS IMRE, SZ.
MAGYARI LAJOS MAJOROS JÓZSEF MOCSÁR GÁBOR MÓSER ZOLTÁN PÉTER LÁSZLÓ RAFFA1 SAROLTA RATKÖ JÓZSEF SOLYMOS IDA
ŰJFALUSl NÉMETH JENŐ UTASSY JÓZSEF
XXIV. évfolyam, 3. szám. 1970. március
TARTALOMJEGYZÉK
RATKÖ JÓZSEF versei: Szabadság, gyülekező hűség;
Tél; Napraforgó 195 BÖZÖDI GYÖRGY versei: Falum földje; Ne félj!; Kiáltó
szó 197 RAFFAI SAROLTA: A bolond meg a költő (vers) 193
UTASSY JÓZSEF: Világ világa (vers) 198 MOCSÁR GÁBOR: Mindenki városa (dráma) 200
KOVÁCS VILMOS: Bikaháton (vers) 212 MAGYARI LAJOS: Szabadság-óda (vers) 212 BÖRCSÖK MÁRIA: Fölállítom az elefántcsonttornyot
(vers) 213 ANDOR MIHÁLY: Rákfene (elbeszélés) 214
HAZAI TÜKÖR-
ERDEI FERENC: A szegedi tanyákon húzódik a front ... 225 SZ. LUKÁCS IMRE: Szeged bolygói (VII. rész) 229
ÖRÖKSÉG
JÁSZ DEZSŐ: Mi is volt a Vörös Lobogó? 235 PÉTER LÁSZLÓ: Dohnányi és Szeged 239 Kálmány Lajos levelei Herrmann Antalhoz (Közzéteszi
Kulcsár Margit) 246
K R I T I K A
K A B D E B Ó L Ó R Á N T : A F ü s t Milán-modell t a n u l s á g a i 256
B E N K Ö Á K O S : Lengyel József: Ézsau m o n d j a 264 Ú J F A L U S I N É M E T H J E N Ő : Vas I s t v á n : N e m számít ... 265
Olvasónapló
SOLYMOS I D A : Rónay György: J e g y z e t l a p o k 269 H A J N Á D Y Z O L T Á N : Balla László: Meddőfelh'ők 270 M A J O R O S J Ö Z S E F : Nyerges A n d r á s : J ó v é r 271
ILLUSZTRÁCIÓK
KISS A T T I L A r a j z a i (első címlap és 234, 238, 255); MÓSER ZOLTÁN fotói (műmelléklet I., II.).
T I S Z A T A j
Irodalmi és kulturális folyóirat
A Magyar írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja Megjelenik havonként
Szerkeszti a szerkesztő bizottság Főszerkesztő: HAVASI ZOLTÁN Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat
Felelős kiadó: KOVÁCS LASZLO
Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók 153. Kiadóhivatal: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Telefon: 13-116, 13-500. Postafiók 153. Terjeszti a Magyar Posta. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díja: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Előfizethető a Posta Központi Hírlapirodában (Budapest, V., József nádor tér 1.) és bármely kézbesítő postahivatalnál. Egyéni előfize- tések a 61260, közületi előfizetések a 61 066 csekkbefizetési lapra (átutalások az MNB 8. egyszámlára) küldhetők be. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk
vissza. Indexszám 25 916. — Szegedi Nyomda
RATKÓ JÓZSEF
SZABADSÁG, GYÜLEKEZŐ H Ű S É G
Szabadság, gyülekező hűség, lelkünk hidegebb tájairól most szét ne széledj!
Ősz jön. Madaraink nyugtalanító jelszavakat kiabálnak, ellepik tereinket, feketéllik kavargó
seregüktől az út is. Lökdösik egymást, rémhíreket sutyorognak. A tél már rég közibük lövetett volna. Riadtan menekülnek el így is, csapatban szöknek át a határon, elhajóznak a szél most még szelíd hullámain.
A napraforgó radarernyő, rájuk fordul. A jegenye tornyán őrt álló vassisakos varjú
figyel utánuk elszomorodva.
TÉL
Nyergel az ősz és körülhordja az országban a szelet.
Gyönge növények ellen indul kegyetlen hadművelet.
Néhány mulya hős, útszéli virág, nem védi magát.
Guggol a fűben és piros szirmot — zászlót lobogtat.
Álcázza magát levelekkel s gyümölccsel is a fa.
Kiképzett kiskatona.
Állig fegyverben áll itt.
Őrködik haláláig.
ördögszekerek robognak réteken, utakon.
Növényekre taposnak.
Virágok vére csordul.
Az utakon már köd razziázik. A Nap nagyhatalom;
közönyös, nem segít.
Elhagyja szegény népeit.
Küld fegyvert — éles sugarat, s a fagy vastag vasán kicsorbul.
Jön a tél — idegen világ.
Mozgósít, hadat üzen.
Támad a földön és vizén.
Menekülnek a páncélos bogarak zilált sorokban.
Ág mered csőre töltve, alma puffan a földre, nem robban,
elfúl a homokban.
A madarak visszavonulnak.
A hepehupás égen át
zárt rendben daruk, vadlibák
bukdácsolnak — fejkendős, öreg varjúk kiáltoznak sírva utánuk.
Ott megy a vejük, a lányuk, tündéri unokájuk.
Lefejezik a napraforgót.
Kés zuhan — éles guillotine.
Szaporodik a világban a kín.
Szervezi hatalmát a tél.
Tőrt oszt a fagy a söpredéknek.
Hideg tűzben az igazak megfeketednek, elégnek.
A ragadozó csillagok
hálójában vergődik, ráng a hold, nem ragyog.
Meghalok?
Meghalok.
Harminckét esztendős vagyok.
Kijutott nekem verésből, szerelemből.
A kín kövei nagy tüzet
csiholnak gyúlékony szívemből.
Én most a földre ráfekszem, jeges bűnétől feloldom.
Zsolozsmát mormolok érte — ez a dolgom.
Nem húzódhatok föld alá, mint az álcák, mint a halottak, de velük vagyok, míg a tél hordái el nem takarodnak.
Odalenn apró műhelyekben röpcédula: friss lepke készül.
Fényesedik a még csupasz zászlónyél: virággyökér, s kitűzetik örökös ékül.
NAPRAFORGO
Nem szeretem a napraforgót, gátlástalan
koldus-növény, mind arra fordul világtalan
arcával, amerről a Nap szórja arany
piculáit; rézből vert, cifra tányérja van.
Fény-kakas, tudja jóelőre a fény-irányt;
nem éri baj, befordul mindig a fény iránt.
Kisemmizi törpe növésű kisöccseit.
Nem is bánom, hogy nyár utolján
fejét veszik.
BÖZÖDI GYÖRGY
FALUM FÖLDJE
Zöld, zöld, zöld az egész föld, most szökken szárba az őszi vetés.
Barna foltokban foszlik fent a hegy alja, szüret után a kedve már kevés.
Szereted-e eléggé ezt a földet, jobban szereted-e mindennél?
Kóstoltad-e a rögök ízét, kóstoltad-e a föld búzáját,
kóstoltad-e a hegyoldalunk borát?
Tested velejéből is ez terem majd, húsod rostjaiból is ez terem majd.
Itt a kenyere és bora ismét, harapj belé és kortyogtasd vitézül, kóstold meg hát jövendő életedet.
N E FÉLJ!
Ne félj, fiam, ne félj, semmitől se félj, nálunknál jobban fél
a veszély.
KIÁLTÓ SZÓ
Fogalmam sincs maholnap, kihez beszélek, emberek.
Közületek alig egy-kettőt ha ismerek.
Most már tudom legalább, mi az a kiáltó szó
a pusztába.
S az nem hangzott el soha
hiába.
RAFFAI SAROLTA
A B O L O N D MEG A KÖLTŐ
Elmúlnának az izgalmak, a lázak?
Jelentőségük oda: így van ez.
A csorba tőr, vagy kés merő alázat, hisz mindünknek egyazon útja lesz.
De a bölcsesség árfolyama régi, s a fizetségben egyenlők vagyunk.
A képlet: volt, van — és mire megérti az ember, egy a jövendő s a múlt.
Mert egyre megy. Hát elmúlnak a lázak, a megrázkódtatás, a döbbenet,
lehetőség . . . a kedv, hogy igazában még egyszer, újra önmagam legyek.
De így van? — Elhull madártoll, madárka, s a vén, kaján föld szívet nem repeszt.
Csak a bolondnak s költőnek nagy átka, hogy vénhedten is mindig újra kezd.
A bolond meg a költő. Gödre szélén sincs kora: elgyötörten is kamasz.
Ha szólni tudna még, hát szólna: Élmény!
— születni, múlni csaknem ugyanaz.
UTASSY JÖZSEF
VILÁG VILÁGA
Szerelem Kápolna-virága, Nekem
Édes Egyetlenem, Hazám, Te Drága!
Kérdezd Illés kocsisomat, honnan mennydörög e fogat, mért is tértem meg-vissza-hozzád
mind kiforgatva sírodat:
Magyarország!
198
Én, a te fényed, napkeleti vőlegényed, kit elcsaptak a háztól csúnyán,
ím,
itt fekszem rádvirradva, pannon melled málnás csúcsán,
hogy combjaid holtágában ülnék tort kesergőn:
Hadak csillagporos Ütján pirosra vált kendőm, pirosra vált kendőm.
Ha százszor is kitagadnak, én temetni el nem hagylak:
kihívón
keresztbe fektetlek a síron, sárig szomorúfűz hajad
tíz ujjal vidítom, tíz ujjal vidítom.
Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről!
Vakon is látom:
én az oltár előtt, te az oltár mögött, virágom, virágom.
Ügy ölelsz át, sejtjeim fájnak,
hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak, ezeregy fényévnyi sáncot
mai, holnapi bizáncok
ellen, hogy védd magad:
Szerelmem,
Szerelmem Kápolna-virága, Nekem
Édes Egyetlenem,
Világ
Világa.
MOCSÁR GABOR
M I N D E N K I VÁROSA
SZÍNJÁTÉK 3 FELVONÁSBAN
S z e r e p l ő k : Halasi Kálmán, tanár
Katika, a lánya Katika néni
Joszif Andrejevics Kuzma, kapitány Maja, szubrett és üdvöske
Misa, táncoskomikus Guszti, intrikus Lajos, bonviván
Rezső, apa és jellemszínész Lili, táncosnő
I. csugari II. csugari i n . csugari
Bandi, rendőrkapitány Anya
Apa
Néma asszony Ismeretlen férfi Tizedes
I. katona II. katona ELSŐ FELVONÁS
A vasfüggönyön (élőfüggönyön) Tcép- és feliratmontázs, mely a háborúvég hangulatát sugallja. Akkori jellegzetes plakátok, hirdetések, reklámok s ren- deletek is például a szökevények fel- koncolásáról, a város kiürítéséről. Üj- ságcím kinagyítva a hadihelyzetről, rekvirálásról, látható továbbá egy gép- pel írott, kinagyított szöveg: a német városparancsnoksághoz írott feljelen- tés bizonyos Halasi Kálmán történe- lemtanárról: minden olvasható méret- ben. Amikor a függöny felmegy, szín- padot látunk, s ez ebben az esetben nem szószaporítás. Valóban egy vi- déki színház színpada. Ez is a háború- vég hangulatát adja. Kopott, sokszor használt díszletek, porlepte, pókhálós berendezés. Az utoljára játszott ope- rett• — a Sárgapitykés közlegény — díszletei felejtődtek itt (a színlap kü- lönben szintén ott van a montázsban).
A színház hónapok óta nem játszik már. Az egyik díszletfalon nagy fe- kete cirillbetűkkél: „Mina nyet!", ami azt jelenti, hogy „akna nincs!". A
színpadon gyenge fény, majd később kapcsolják be a teljes világítást. A színfalak mögött zongorafutamok, ko- rabeli dalok, slágerek, katonadalok, indulók töredékei, valaki ezzel űzi el unalmát — gyakorol. Egyelőre a fény- kévében két férfi sakkozik, a színház egy táncosnője gimnasztikázik, fárad- hatatlanul gyakorol — a felvonás alatt is többször újra kezdi majd. Ügy hír- lik, újra lesznek előadások. Erre a hír- re jöttek — s jönnek majd egymás- után a színház itt maradt tagjai.
1. j e l e n e t
(Hátul a színfalak mögött óriási dör- renés, a két sakkozó megriad, a tán- cosnő a fenekére huppan.) TÁNCOSNŐ: Te jó isten! Ide belőttek!
MISU (a táncoskomikus, a színfalak mögül előbotorkál): Mindenki őrizze meg a nyugalmát. Ez én voltam!
GUSZTI (az intrikus, az egyik sak-
hozó): Mit komédiázol? Nem vagy a színpadon.
MISU: Hát ez mi, ha nem színpad?
GUSZTI: Színház az egész világ.
Ahogy egy angol mondta, aki értett valamit a dolgokhoz.
LAJOS: Talán vártad, hogy bejön a taps a hatásos belépés után?
TÁNCOSNŐ: Minek is akkorát dur- rantani?
MISU: Akart az átok durrantani. A sötétben ráléptem egy deszka vé- gére, a másik vége valahogyan fel- csapódott és oldalba vágta a nagy- dobot. Kiszakadt az egyetlen szín- padképes nadrágom. Micsoda átko- zott rendetlenség van ott, a díszle- tek mögött.
LAJOS: Méghogy díszletek! Ezek ne- ked díszletek?
MISU: Utoljára a Sárgapitykés köz- legényt játszottuk itt, március tizen- kilencedikén. Amikor bejöttek a né- metek. (Felvesz egy ottfelejtett lé- cet, megtámaszt egy valóban befelé dőlni akaró díszletfalat.)
LAJOS: Egyelőre ez van. És egy vá- ratlan sakk, Gusztikám!
TÁNCOSNŐ: Egy döglött lovat lát- tam a korzó közepén. Gyönyörű volt, mondhatom. Ügy megijedtem.
És most is, amikor Misu bácsi ak- korát d u r r a n t o t t . . . még mindig hogy ver a szívem.
MISU (a táncosnő mellére tenyerel).
GUSZTI: Na, na, Misukám! Te csak ne tapogasd a társulat mellét.
TÁNCOSNŐ: Azt hittem, hogy belőt- tek.
GUSZTI: A városban csend van és nyugalom. Az oroszok két napja ágyúlövés nélkül vonultak be a vá- rosba.
LAJOS: Félelmetes csend. És egy döglött ló a korzó közepén.
LAJOS: Esetleg a németek visszalőt- tek.
MISU: A csodafegyverükkel, ugye- bár?
LAJOS: Sose lehet tudni, mi követ- kezik . . . most például. . . egy újabb sakk, Gusztikám!
GUSZTI: Ki ia fene veri ott hátul a zongorát!? Képtelen az ember kon- centrálni.
MISU: Blöff az egész! Üres blöff!
GUSZTI: Te sem így beszéltél, amikor itt voltak a németek.
MISU: Papírom van róla, hogy igen- is beszéltem. A csodafegyverről is, a németek vereségéről is, sőt azt a viccet is én találtam ki, hogy ami- kor Hitler felmegy a mennyország- ba . . .
MIND (tiltakozik): El ne m o n d d . . . Jaj, a k ö n y ö k ö m . . .
MISU: Én azt is megmondtam, hogy ide be fognak jönni az oroszok.
TÁNCOSNŐ: Ide? A színházba? J a j istenem . . .
GUSZTI: Papírod van róla!
MISU: Igenis. A rendőrségen. Csak már nem volt idő elintézni. Névte- len feljelentés. Csak tudnám, ki volt a tettes.
LAJOS: Ebben az őrült kalimpálásban csakugyan nem tud az ember kon- centrálni.
GUSZTI: De most azért figyelj: sakk!
LAJOS (felugrik, felborítja a sakktáb- lát): Mi a fenének vagyunk mi itt?
Ülünk, Sakkozunk, hallgatjuk azt az átkozott kalimpálást. Hölgyeim és uraim! (Nagy pózzal.) Játszani sze- retnék! Amikor én, édesapám, ki- jöttem erre a színpadra a Csókos huszárokban, zsinóros tiszti atilla, csákó a fejemen . . .
MISU: A rendőrkapitány megsúgta, hogy az a névtelen feljelentés csak- is innen, a kollégák köréből mehe- tett, olyan dolgok voltak benne.
GUSZTI: Neked ilyen bizalmas bará- tod a rendőrkapitány?
LAJOS: Rossz napok következnek az egykori rendőrkapitány egykori ba- rátaira . . .
201
MISU: Mindenki tudja, hogy a Bandi nagy barátja volt a színtársulatnak.
TÁNCOSNŐ: Kérdezzétek a Maját, ő futott vele utoljára.
LAJOS: Maja az utóbbi időkben fel- adta a hazai pályát.
MISU: Igaz, hogy elment valami ober- leutanttal?
TÁNCOSNŐ: Menjen is, nem igaz?
GUSZTI: Fogjátok már be a száto- kat. Igazi komédiás népség. Csupa pletyka, intrika, irigység még most is. Mintha odakint nem volna ez a szörnyű felfordulás.
LAJOS: Döglött ló a korzó közepén.
MISU: Adjunk hálát az istennek, hogy megúsztuk. Épen maradt a színház.
Három napon át három magyar ka- tona csüngött a vaskereskedés előtt, a platánfákon. A nyakukban tábla.
Olvastátok? „Így jár minden szö- kevény hazaáruló!" Odaképzeltem magam közéjük, negyediknek. Mert valaki innen feljelentett. A szél ösz- szeveri a bokámat, a nyelvem ki- lóg . . .
GUSZTI: Gusztustalan látvány lettél volna.
MISU: De ha megtudom, ha én egy- szer m e g t u d o m . . . ki volt az a drága kolléga . . .
2. j e l e n e t
(Megjelenik Maja, a színház szendéje, szúbrett, üdvöskéje — mindene. Leg- inkább azonban a brettli darabok ki- abáló, rájátszás, kissé ordenárés-jópo- fa típusát juttatja eszünkbe. Bőrönd
van a kezében.)
MAJA: Szervusztok, gyerekek. Hát itt vagytok? Megvagytok?
MISU: Nézzétek, a Miaja . . .
GUSZTI: Épp most emlegettünk . . . MAJA: Drágák vagytok!
LAJOS: Te nem mentél el?
MAJA: Hogy-hogy „nem mentél el?"
TÁNCOSNŐ: Gondoltuk, a németek- kel, nem igaz?
MAJA: Miért éppen én . . . a néme- tekkel, édes tündérkém? Ismerek a tánckarból egyeseket, például: bal- ról a második.
TÁNCOSNŐ: Én a harmadik vagyok, drága t ü n d é r e m . . . és jobbról, éde- sem.
GUSZTI: Helyezkedés kérdése. Balról második. Jobbról harmadik.
MISU: De Majácska drága, mindenki úgy tudta, elvisz téged az az ober- leutant.
TÁNCOSNŐ: Oberleutant volt, idő nem volt, nem igaz. Gyönyörű, mondhatom.
GUSZTI: Haj, villámháború! Blitz- krieg, ahogy a német mondja. Ám az orosz előnyomult jobbról is, bal- ról is. A németek kénytelenek vol- tak igen gyorsan, szinte feltűnés nél- kül lelépni a színről.
MISU: Szerencsére. Mert így velünk m a r a d t a Maja. Mit kezd egy t á r - sulat drámai szende nélkül? Szúb- rett nélkül? Üdvöske nélkül?
MAJA: Ti játszani akartok?
GUSZTI: Persze. A díszletek ócskák, de ez itt mégiscsak színház, a r r a való, hogy játsszunk benne, nem?
MAJA: Komolyan beszéltek?
MISU: Ez a helyzet csak átmeneti.
LAJOS: Hogy érted ezt?
MISU: Nem úgy, ahogy te gondolod.
Hogy visszajönnek a németek. Ha- nem úgy, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, az oroszok hazamen- nek. Elég sokáig voltak távol ha- zulról. Mi pedig játszunk tovább.
Világos?
LAJOS: Ezeket a díszleteket leporol- juk . . .
GUSZTI: Egy kicsit átfestjük . . . TÁNCOSNŐ: Én is begyakoroltam
ám közben néhány ú j figurát.
MAJA: Művészet! Ugyan, hol van az
már. Álomvilág. Amikor én a Csó-
kos huszárokban, ekkora pici szok-
nyában, pruszlikban, a h a j a m b a n
piros-fehér-zöld szalag . . . beröppen-
tem a színpadra . . .
MISU: És amikor én, mint hülye pin- cér, karomon a tálca, végigkacsáz- tam a színpadon . . . Meg kellett dögleni r a j t a m !
MAJA: Csókos huszárok . . . hol van- nak a csókos huszárok.
GUSZTI: Hadifogságban, kedvesem.
Hadifogságban.
TÁNCOSNŐ: Gyönyörű, mondhatom!
LAJOS: Mikor én például a Sárga- pitykés közlegényben kijöttem a színpadra . . . Sárgapitykés közle- gény . . . micsoda tapsorkán. Fenét orkán! Hurrikán! Hol van m á r a Sárgapitykés közlegény . . .
GUSZTI: Ha jól tudom, legalább száz- tízezer a Don-kanyarban. Feksze- nek szépen, csöndben. Belőlük már nem lesz publikum. És további há- rom helybeli közlegény — három napon át csüngött a vaskereskedés előtt. Hazaszöktek a családjukhoz, elfogták őket. Elrettentő példa lett belőlük. Na most aztán játszd el a megmaradtakniak a Sárgapitykés közlegényt.
LAJOS: Hát ez valóban nem megy.
MISU: Meg kell gondolni, mit játsz- szon el a társulat. Végtére is az vol- na jó, ha mindenki végre olyan szerepet játszhatna, amire vágyik.
Mindig is vágyott. Csak éppen nem jutott hozzá. Istenem, ha én egy- szer . . .
GUSZTI: Tessék, témánál vagyunk.
Fogadjunk, hogy Misu, közszeretet- nek örvendő táncoskomikusunk — drámiai szerepre vágyik. Hős akar lenni! Talán éppen Hamlet? Vagy Lear király?
MISU: Igenis, unom már, hogy én mindig hülye pincér legyek, vagy gyagyás öreg gróf. Nekem vannak ámbícióim, ha tudni akarjátok. És én majd egyszer megmutatom nek- tek, megmutatom mindenkinek!
(Kisiet a színről.)
GUSZTI: Halljátok? Neki ámbíciói vannak!
LAJOS: Elképzeléseim nekem is van- nak. Például — a Csárdáskirálynő.
GUSZTI: Arról, barátom, le kell mondani. Legalábbis amíg itt van- nak az oroszok. . . Csárdás is, meg királynő is . . . grófok, hercegnő! . MÁJA: Ti itt együtt vagytok a szín-
házban. Miért?
LAJOS: Te is azért vagy itt, mert megkaptad a direktor üzenetét, nem?
MAJA: Miféle üzenet?
LAJOS: Hogy aki csak teheti, ma délután három órára jöjjön be a színházba, mert összeáll a társu- lat . . . már aki m e g m a r a d t . . . Hány óra? Mi az, nincs óra senkinél?
TÁNCOSNŐ: Ki jár most órával az utcán?
LAJOS: Mindegy. Várjuk a direktort.
MAJA: Azt ugyan várhatjátok. Szere- tett direktorunk álruhába öltözött, és meglépett.
MIND: Mpglépett!
MAJA: Azt mondta, hogy végre meg- léphet a feleségétől. Felszállt egy véletlenül még elindított tehervo- natra, bakternek öltözött. Kis piros zászlóval integetett.
LAJOS: Elvitte a kasszát. . . három- havi gázsinkkal együtt.
TÁNCOSNŐ: Gyönyörű, mondhatom!
MAJA: És most én álljak be egy ilyen szétvert társulatba.
LAJOS: Hogy-hogy szétvert társulat?
A társulat — itt van. Legalábbis a gerince. Te is itt maradtál.
GUSZTI: Azért vagy itt, mint mi, a többiek: játszani újra.
TÁNCOSNŐ: Csakhogy útibőrönd van vele, nem vettétek észre?
GUSZTI: Csakugyan. Maja, nem ma- gyaráznád meg?
MISU (bejön, Hamletnak öltözve. Kö- rülményesen beáll a monológ pózá- ba): „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger f á j -
203
dalma ellen, s fegyvert ragadva vé- get vet neki?"
MAJA: Misukám. . . hagyd ezt a bu- taságot.
MISU: Nem voltam jó Hamlet?
MAJA: De. Jó voltál. De egyáltalán
— játszani . . . Nem . . .
LAJOS: Miért jöttél akkor be a szín- házba?
MAJA: M e r t . . . dolgom van itt. Meg el akartam búcsúzni ezektől a fa- laktól . . . díszletektől... (A díszle- tekre int, közben megpillantja a
„Mina nyet!" felírást, megrémül, fel- síkit, a többi döbbenten nézi, amint a felírásra mutogat.) Az o t t . . . o t t . . . nézzétek . . . Már ide is be- jöttek. Mi van_oda írva?
LAJOS: Csakugyan. Várjatok, én tu- dok valamit a nyelvükön. (Olvassa bakadozva.) M i . . . na . . . n y e t . . . Mina nyet! Mi az a mina? Az ám, akna! Nincs akna.
MAJA: J a j istenem . . . lehetséges, hogy alá vagyunk aknázva?
MISU: Átkutatták . . . láthatod, átku- tatták.
LAJOS: Nem fogunk felrobbanni.
MAJA: Nem, nem, . . . én itt egy per- cig sem maradhatok . . .
(Odakint megint az az óriási dörre- nés, mindenki megdermed.) TÁNCOSNŐ: Te jó i s t e n . . . robba-
nunk!
MISU: Lehet, hogy mégis van akna?
LAJOS: Alá vagyunk aknázva.
3. j e l e n e t
(Bandi, a rendőrfőnök jön ki riadtan a színfái mögül, természetesen civil- ben, sőt hordársapka a fején, kezé- ben két bőrönd, orra alatt nevetsé- gesen odabiggyesztett álbajusz. A színen levők láthatólag megkönnyeb-
bülnek.)
MISU: Mindenki őrizze meg a n y u - galmát. Ez itt szeretett egykori r e n d - őrkapitányunk, a Bandi, hordárnak álcázva. Bajuszt ragasztott, de azért ő az.
GUSZTI: Megjelenése mindig jelentős esemény a színház életében.
BANDI: Mi volt az?
MISU: Ráléptél egy deszkára, 'ami ol- dalba vágta a nagydobot. Külön- ben szervusz.
LAJOS: Hogy kerültél ide, egykori barátunk? És honnan az álbajusz?
Meg az a hordársapka?
MISU: Nyilván kellék.
BANDI: Szervusztok . . . kisztihand . . . Hogy-hogy, ti itt?
LAJOS: Bocsáss meg, ez itt színház.
Mi pedig színészek. De a te m e g j e - lenésed . . . m á r ne h a r a g u d j . . . És ezek a bőröndök . . .
MAJA: Ugyan, ne maceráljátok. Élet- veszélyben van. Ha valaki felismer- né . . .
TÁNCOSNŐ: Az volna a gyönyörű, nem igaz?
BANDI: Az isten v e r j e m e g . . . (Le- rogyik egy székre.) Alig t u d t a m idáig elvergődni.
GUSZTI: Ezekkel a dögnehéz koffe- rekkel nem csoda. Mi van bennük?
BANDI: Mit tudom én?
TÁNCOSNŐ: Az is csak kellék, nem igaz?
BANDI: Az egyik az enyém. A mási- kat valaki a patika előtt nyomta a kezembe, hogy vigyem ki az állo- másra. Tíz pengőt adott előre.
LAJOS: De hisz nem is jár a vonat.
BANDI: Persze, hogy nem. Itt len- nék, ha járna? Tegnap még volt egy, véletlenül.
MISU: Amivel a direktornak sike- rült . . .
MAJA: Neki nem.
BANDI: Ki kell jutni ebből az átko- zott városból. . .
TÁNCOSNŐ: Beáll a társulatba, dísz-
lettologatónak, nem igaz?
BANDI: Majácska. . . hát nem mond- tad el nekik?
LAJOS: Már kezdem érteni. Gyere- kek, ezek kettesben szökni ¡akarnak.
. De miért jöttetek épp ide?
BANDI: Nem mondtad el n e k i k . . . 4. j e l e n e t
(Rezső, a jellemszínész viharzik be valamelyik oldalkijáraton.) MISU: Itt a Rezső!
GUSZTI: Van már jellemszínészünk.
Nemsokára együtt egy jó kis tár- sulat.
REZSŐ: Gyerekek . . . itt vagyok . . . Istenem, hát ú j r a együtt! A mi kis családias, melegszívű társulatunk.
(Mindenkit megölel, végül a rend- őrfőnökhöz ér.) És maga . . . kicsoda . maga?
TÁNCOSNŐ: ő a plusz egy fő. Üj tag.
LAJOS: Ő, kérlek (letépi az álbajuszt, leveszi a hordársapkát a főnök fe- jéről) . . . ő!
REZSŐ: B a n d i . . . A r e n d ő r k a p i t . . . (Szája elé kapja a kezét.) De hisz téged mindenfelé keresnek . . . téged a platánfára, annak is a legmaga- sabb á g á r a . . . fel akarnak akasz- tani. Azoknak 'a katonáknak a hoz- zátartozói, akiket ugyanoda te . . . f e l k ö t t e t t é l . . .
BANDI: Mit tegyek, mondjátok? Áll- jak le magyarázkodni, hogy rende- let volt rá . . . ki volt adva parancs- ba . . .
MISU: Nem, nem ajánlom.
BANDI: Ki kell jutnom ebből az át- kozott városból. Gondoskodtam megfelelő iratokról. Feltétlenül kell hozzá való öltözék . . .
TÁNCOSNŐ: Ujabb öltözék? Hát ez nem jó?
GUSZTI: Milyen újabb öltözékre gon- dolsz, kérlek?
BANDI: Papi ruha . . . Reverenda, vagy hogy h í v j á k . . .
MISU: Papi ruhába öltözni? A bol- sevisták minden papot felakaszta- nak.
REZSŐ: Ha itt marad — felakasztják.
Ha elmegy — felakasztják.
TÁNCOSNŐ: Legjobb lenne, ha ő maga magát felakasztaná, nem igaz?
BANDI: Igenis nagyon jó g o n d o l a t . . . a papi öltözék! Adjatok minél gyor- sabban egyet. A bolsevisták nem bántják a papokat, direkt ki van nekik adva parancsba.
MISU: De hiszen épp te magad mond- tad egy nagygyűlésen . . . máglyát raknak papokból, apácákból.
MAJA: Ha mondta, mondta, na és?
Mondani kellett.
TÁNCOSNŐ: Ki volt adva parancs- ba, nem igaz?
GUSZTI: Éppenséggel van egy reve- renda. Amiben a Tartuffe-öt ját- szottam.
MAJA: Gyerünk a jelmeztárba.
LAJOS: Én ezt a szökési komédiát el- lenzem.
MAJA: Te mondod ezt, akivel olyan felejthetetlen sikereket a r a t t u n k . . . LAJOS: Éppen azért! Mit ér a hőssze-
relmes, ha nincs mellette szubrett?
TÁNCOSNŐ: Csak menjen nyugod- tan a Maja. Majd 'kipróbál engem a Lajos. Ugye, ki fogsz engem pró- bálni, Lajos?
MAJA: Ki fog téged próbálni, éde- sem. Bandi-ka, hozd a koffereket.
MISU: Addig egy lépést se, amíg egy kérdésemre a Bandi meg nem fe- lel. Ügy is, mint egykori rendőr- kapitány.
BANDI: De Misukám, mi ütött beléd?
MISU: Csak semmi Misukám. Csak egyetlen kérdés. Itt és most azon- nal tisztázni akarom, ki akart en- gem a platánfára juttatni?
REZSŐ: Hagyjátok már azt az átko- zott p l a t á n f á t . . .
MISU: Te említetted, hogy csakis in- nen írhatta valaki azt a feljelentést.
Kimondod a nevét, aztán mehetsz.
20a
BANDI: Ti is kíváncsiak vagytok rá?
(Hallgatás.) Hogy ki ki ellen írt fel- jelentést?
MISU: Ragaszkodom hozzá.
BANDI (Lajoshoz): Te nem akarod megtudni, ki jelentett fel?
LAJOS: Engem feljelentettek? Ki volt az a gazember?
BANDI (Gusztihoz): Gusztikám, te is tudni akarod a feljelentőd nevét?
GUSZTI: Ha volt — feltétlenül!
BANDI (Rezsőhöz): Te nem sejted ugye, hogy téged ki akart a pla- tánfára juttatni?
REZSŐ: Engem? A jellemszínészt?
Platánfára?
BANDI: És te Maja, ha akarod . . . MAJA (nemet int).
BANDI: Én mindenkinek megmond- hatom, ki volt a feljelentője, név szerint.
LAJOS: Felháborító! Engem, a tár- sulat b o n v i v á n j á t . . .
MIND: Engem! Pont engem! Gyalá- zat. Aljas gazember.
MISU: El a kezeket a kofferekről mindaddig, amíg az a név el nem hangzik.
BANDI: Rendben. De akkor azt is meg kell ám mondani, hogy mit írtatok egymásról. Egyik a másik- ról, a másik a harmadikról, a h a r - madik a negyedikről — és így to- vább.
TÁNCOSNŐ: Az volna még a gyö- nyörű !
REZSŐ: Teljesen felesleges belemen- ni a részletekbe.
LAJOS: Nincs rá időd. Menned kell innen máris. Azonnal
GUSZTI (megragadja az egyik kof- fert): Segítsünk nekik, gyerekek.
(Elindul az egyik kofferrel, követi őt Lajos, Bandi, majd Maja.) TÁNCOSNŐ (harsányan kacagva le-
ül egy székre, mint aki nem tud a lábán megállni. Aztán feláll, vidám, szeles tánclépések, majd újra leül, látszik rajta, hogy álig bír az örö- mével): Elment a Maja . . . Majd
felfigyelnek rám. A Lajoska m á r meg is ígérte.
MISU: Tudod te, hogy mi vagy a Ma- jához képest?
REZSŐ: Hagyjátok m á r . . . legalább mi ne essünk egymás torkának. Di- rektorunk sincs. Itt m a r a d t a társu- lat Maja nélkül. Hogy f o g j u k szín- r e vinni például az Üri m u r i t ? ő játszotta Rozikát. Én meg Csörgő Csuli. voltam. Óriási szereposztási tévedés! De ki lesz most m á r a Rozi?
TÁNCOSNŐ: Meg fog lepődni, m i mindent tudok.
REZSŐ: Milyen jó kis társulatunk volt. Shakespeare, Erdélyi Mihály.
Herczeg Ferenc. Pirandello. Sőt — Móricz Zsigmond. Üri muri.
(Guszti és Lajos visszatér, de jelmez- ben. Lajos fehér tengerésztiszti jel- mezben, Guszti pedig Tiborénak öl-
tözve.)
LAJOS (daliásan tiszteleg a közönség- nek): Pinkerton sorhajóhadnagy a Pillangókisasszonyból, hölgyeim és uraim, szolgálatukra!
MISU: Kicsit lötyög. Lefogytál.
TÁNCOSNŐ: Gyönyörű vagy, m o n d - hatom!
GUSZTI: Na, gyerekek, milyen Tiborc lenne belőlem?
„ ő csordaszámra t a r t j a gyülevész hordáit! éppenséggel, mintha m i n - den hajszála egy őrzőt kívánna; sok meránit, olykor azt hinné az ember, hogy tán akasztani viszik, úgy körül van véve a léhűtőktől, s mi egy rossz csőszt alig tudunk heten fo- gadni. ő táncmulatságokat ád szün- telen úgy, mintha mindég vagy la- kodalma, vagy keresztelője volna"...
és így tovább, és így tovább.
MISU: Óriási. Engedd meg, hogy Hamlet szavaival figyelmeztesselek:
„Szavald a beszédet kérlek, amint
én ejtém előtted: lebegve a nyel-
ven; mert ha oly teli szájjal m o n -
dod, mint sok más színész, akár a város dobosa kiáltaná ki verseimet.
Ne is fürészeld nagyon a levegőt kezeiddel, így: hanem jártasd egé- szen finomul. . . (Lajoshoz) Mit kép- zelsz, elnézik neked a . . . az oroszok, hogy angol tengerésztiszt páváskod- jon itt a színpadon?
LAJOS: Az oroszok meg az angolok szövetségesek. Nem? Miért ne pá- váskodhatnék? Még tapsolnának is : nekem!
(Lent, a zenekari árokban, a bezárt ajtón dörömbölés hallik. A színészek riadtan a rivalda elé gyűlnek, hall- gatóznak. A dörömbölés még hango-
sabban megismétlődik.) REZSŐ: Minek emlegettétek őket?
Most aztán . . . itt vannak.
(Üjra dörömbölnek.) Valakinek oda kéne menni . . . LAJOS: K i n y i t n i . . . mielőtt ránktö-
rik.
GUSZTI: De ki lesz az a valaki?
REZSŐ (a táncosnőhöz): Kicsikém. . . t e vagy a legfiatalabb.
LAJOS: És mindjárt más, ha nő nyit nekik ajtót, nem igaz?
MISU: Nagyon fontos az első benyo- más . . .
TÁNCOSNŐ (óvatosan lelépked a ze- nekari árokba, a többi feszülten fi- gyel. A táncosnő kinyitja az ajtót).
MISU: Mindenki őrizze meg a nyu- galmát . . . azt a kicsit, ami még megmaradt.
5. j e l e n e t
(A zenekari árokból egymás nyomá- ban három igen szegényes öltözékű, borotválatlan, borzas idős paraszt lép- ked felfelé, oldalukon tarisznya, ke-
zükben bunkós végű bot.) MISU: Hála istennek . . . hazánkfiai.
REZSŐ (visszanyerve biztonságát):
Hát maguk . . . kicsodák?
I. CSUGARI: Jó napot kívánunk.
Mink vagyunk a csugariak, kérem alázatosan.
LAJOS: Csugariak? Isten az atyám, a három csugari. Csak nem az Üri muriból?
II. CSUGARI: Nem, tekintetes úr.
Egyenesen Csugarról.
III. CSUGARI: Mink a Csörgő Csuli tekintetes urat keressük.
MISU (Rezsőre mutat): Itt áll maguk előtt.
I. CSUGARI: Nem hajaz rá, kérem alázatosan. Egy íze se h a s o n l í t . . . REZSŐ: Micsoda? Tudják, mit írt az én élethű figurámról a kritika?
„Meg-dög-lött a nagy kan . . . Így még nem vót a szívemhez nőve egy disznó."
II. CSUGARI: Nem, ü nem az a Csör- gő Csuli tekintetes úr, akit mi ke- resünk.
LAJOS: Ezek kollégák. Valamelyik társulattól!
REZSŐ: Na kérem, ne kecmeceljünk itten. Kik maguk tulajdonképpen és mit akarnak.
III. CSUGARI: Mink vagyunk a csu- gariak, akiknek a Csörgő tekintetes úr adós maradt a regolírozás árá- val.
II. CSUGARI: Érti már a tekintetes úr?
GUSZTI: „ . . . t e k i n t e t e s úr!"
MISU: Bizony isten, jól adják.
LAJOS: Hozzánk akarnak leszerződni.
GUSZTI: Aztán mondják csak: nem éheztek meg azon a hosszú úton?
Mert az Üri muriban a csugariak leülnek, szalonnát, hagymát vesz- nek elő . . . Eszegetnek . . .
I. CSUGARI: Jól mondod, tesvir . . . (Leülnek, tarisznyát bontanak, evés- hez látnak.)
II. CSUGARI: Ami igaz, igaz, el is fáradtunk, meg is éheztünk . . . Mert igen messziről jövünk . . . Ügy lá- tom, tesvir, te is nagy utat tehettél
207
m e g . . . igen-igen elnyűtt a lábbe- lid.
III. CSUGARI: Meg még a h a j a is, hogy megnőtt! Tifelétek tán meg se ilne a borbély! Ahogy l á t o m . . . I. CSUGARI: Nem tudom, tetszenek-e
tudni, hun van a mi falunk, Csu- gar.
REZSŐ: Hogyne tudnánk. A mesében.
Illetve Móricz Zsigmond fantáziá- jában.
MISU: Milyen jól adják . . .
I. CSUGARI: Jó, hogy tetszik mon- dani. Mink is hallottunk róla, hogy egy Móricz nevű tekintetes úr bele- írta a mi esetünket valami könyv- be vagy kalendáriumba . . .
III. CSUGARI: Ha ugyan igaz, mert mink írást n e m tudunk, betűt nem ismerünk. . .
II. CSUGARI: A pinzünket azóta se kaptuk meg. Hát van a fődön igaz- ság, tessenek mondani. (Gusztihoz) Na, gyere, tesvir . . . megéhezhettél!
GUSZTI (odamegy, elfogadja a kíná- lást).
I. CSUGARI: No, ha nem tetszenek m e g v e t n i . . . (Rezsőhöz) megkínál- nánk a tekintetes u r a t . . . (Lajos- hoz) meg a nagyságos tiszt urat is.
(Misuhoz) . . . de még a méltóságát is.
III. CSUGARI: Kisasszonykára, no . . . TÁNCOSNŐ (odamegy, elvesz egy ka-
tonát): Köszönöm, bácsikám.
MISU: Bizony isten, jól csinálják.
LAJOS: Jobban, mint a mi kollégá- ink.
II. CSUGARI (Gusztihoz, aki tőle is elfogad egy falatot): Egyél, tes- vir, . . . jut ebből neked is . . . meg- azisten, ahány tekintetes úr van a világon.
REZSŐ: Egy kicsit. . . hogy is mond- jam . . . naturalisták.
MISU: Szerződtetni kell őket.
GUSZTI (visszajön a csugariáktől).
Ezek nem kollégák. Ez három igazi csugari. Nézd meg a tenyerüket.
Mint a cipőtalp, olyan kemény.
REZSŐ: No, emberek, hát akkor tisz- tázzuk a dolgokat. Maguk ugyebár a csugariak. A három csugari, aki a pénze után megy.
II. CSUGARI: A rigolírozás ára. Ami- vel a Csörgő Csuli tekintetes ú r t a r - tozik. Mióta járunk m á r a pízünk után.
REZSŐ: Az bizony nem tegnap tör- tént — ha igaz egyáltalán.
I. CSUGARI: Éppen olyan igaz, te- kintetes úr, minthogy mink vagyunk a csugariak . . .
REZSŐ: Éppen itt van egy bökkenő.
Maguk azt mondják, hogy Csörgő Csuli tartozik azzal a pénzzel . . . III. CSUGARI: A fődmunka . . . a ri-
golírozás á r a . . .
II. CSUGARI: . . . ahány tekintetes ú r van a világon.
REZSŐ: Most leleplezték magukat.
Elfelejtették a saját szerepüket. Hi- szen az Űri m u r i b a n nem Csörgő Csuli tartozik a csugariaknak, h a - nem . . . Szakhmáry Zoltán.
LAJOS: Az ám! Hát persze.
MISU: Ennek ellenére jól csinálják.
I. CSUGARI: Eredetileg úgy is v ó t . . . III. CSUGARI: Nem tudom, tetszet-
tek-e hallani, hogy az a Szakhmáry Zoltán nevű tekintetes úr, miér, miér nem, felgyújtotta a tanyáját,, maga magát pedig főbe l ő t t e . . . REZSŐ: Ezzel végződik a darab. J ö -
het a függöny.
III. CSUGARI: Mikor mindez meg-, vót, a temetés elmúlt, a k k o r a Csör- gő Csuli tekintetes úr megvette a tanyát is, a birtokot is az özvegy Szakhmárynétól, átvállalta az adós- ságot is. így aztán nekünk most m á r Csörgő Csuli tekintetes ú r tar- tozik a rigolírozás á r á v a l . . .
II. CSUGARI: . . . megazisten, ahány nagyságos meg tekintetes úr yan a világon.
GUSZTI: Ezek igazi csugariak.
REZSŐ: De hogyan jutottak el on- nan épp ide, a mi városunkba?
208
I. CSUGARI: Nagy sorja van annak, tekintetes úr . . .
MISU: Istenemre, jól csinálják.
I. CSUGARI: Amikor a front Csugar felé közeledett, Csörgő tekintetes úr befogatott három szekérbe, mind- egyik szekérbe négy-négy ló, fel- hánytak a szekérre minden értéke- set, .aztán nyargalva ki a kastély- ból, mert azt mondja, ü nem várja be az oroszokat.
II. CSUGARI: Na, gondoltuk, sose látjuk többet, de ott egye a fene ütet, hanem viszi a mi pízünket is . . .
III. CSUGARI: Utána eredtünk. Hár- munknak van egy lova, azt befog- tuk, gyerünk a pízünk után.
I. CSUGARI: így jutottunk el ide. Itt
•aztán érdeklődtünk: ki látta, hun látta — senki se látta.
II. CSUGARI: Annyi rengeteg nagysá- gos ú r meg tekintetes ú r pucol most onnan, mifelőlünk erre nyugatnak, k i győzi üköt észben tartani?
REZSŐ: De miért jöttek éppen ide, a színházba?
LAJOS: Az ám — miért éppen ide?
I. CSUGARI: Benéztünk a szállodába.
Ott vót egy tekintetes úr, arany- zsinóros sapka a fejin — megkér- dezte, atyafiak, mi járatban . . . MISU: Az öreg Kubala. A portás.
I. CSUGARI: Ü mondta aztán, hogy ha maguk csugariak, oszt a Csörgő Csulit keresik, hát menjenek csak bátran a színházba.
REZSŐ: Milyen intelligens . . .
III. CSUGARI: De hát úgy látszik, tévedett, mert ez a tekintetes (Re- zsőre érti) nem az a Csörgő tekin- tetes úr, .aki nekünk adósunk ma- radt.
REZSŐ: Milyen szerencse.
II. CSUGARI: . . . ahány tekintetes úr van a világon! így hát, tesvirek, ide is hiába jöttünk. (Felszedelőzköd- nek.) Ettünk, megpihentünk, mehe- tünk tovább.
I. CSUGARI: Illetőleg . . . mennénk,
ha tudnánk. Mert hogy, hogy nem, a lovunk egyszer csak kidőlt.
III. CSUGARI: Elhagyta a lílek.
LAJOS: Az a ló, a korzó közepén . . . a maguké?
II. CSUGARI: Volt. Drága jó erköl- csű lú, micsoda lú! így még nem vót ¡a szívemhez nőve egy lú, sohase.
I. CSUGARI: Megköszönjük a tekin- tetes urak hozzánk való szívessé- g é t . . .
REZSŐ: Nincs mit.
III. CSUGARI: Azt is csak megkö- szönjük.
I. CSUGARI: Hát akkor . . . ha mégis útjukba akadna valahol Csörgő te- kintetes úr, tessék neki megmonda- ni, hogy keresték a csugariak.
II. CSUGARI: No, isten megáldja ma- gukat.
REZSŐ: Magukat is, jóember.
(Miközben elindulnak vissza azon az úton, ahol jöttek, a III. csugari meg-
áll. még valamit mondani akar.) III. CSUGARI: Ejnye m á n . . . nem
tudnák-e megmondani, hun lehetne megtalálni azt a Móricz Zsigmond tekintetes urat, aki megírta ezt a mi helyzetünket valami könyvbe.
REZSŐ: Azt, barátom, hiába keres- nék. Két éve halott. .
I. CSUGARI: Meghalt? Hm. Isten nyugosztalja.
II. CSUGARI: Ilyen a szegény em- ber szerencséje. Egy jó emberünk volt a tekintetes urak között, az is itt hagyott b e n n ü n k e t . . . megazis- ten, ahány tekintetes úr van a vi- lágon. (Elmennek.)
6. j e l e n e t
(Miközben a csugariak lefelé lépked- nek a lépcsőn, jobbról csendben meg- jelenik s a háttérben megáll a rend- őrkapitány és Maja — természetesen átöltözve. Bandin hosszú, papi reve- renda, széles karimájú fekete kalap, szemüveg. Maja apácaöltözetben, raj-
ta is szemüveg. Leteszik a bőröndo-
2 Tiszatájket, ők is a távozó csugariak után néznek. A színészek rájuk pillanta- nak, kissé meghőkölnek: az álöltözet valóban pompás, felismerhetetlenné
tette őket.)
MISU: Szent atyám — Bandi. Szent anyám — Maja!
BANDI: Kik voltak ezek?
LAJOS: Remek jelmez!
BANDI: Nem engem kerestek?
GUSZTI: Afelől nyugodt lehetsz.
MAJA: Gyerekek, hogy kell a keresz- tet vetni? Bandi nem tudja. Refor- mátus.
LAJOS: Így . . . (Megmutatja.) REZSŐ: Visszafelé az oroszok csinál-
ják.
(Odakint ismét az a nagy durranás, méghozzá nem is egy, hanem gyors egymásutánban három. S egymás nyomában kilép a színfalak mögül há- rom szovjet katona. Elöl egy tiszt, ka- pitány, mögötte egy tizedes, majd egy közlegény. A tiszt derékszíján pisztoly, a katonák hanyagul géppisztolyt ló- bálnak. Amikor a társaságot meglát- ják, a géppisztolyt előkapják. A szín-
pad megdermed.)
MISU: Mindenki őrizze meg azt a kicsi nyugalmát is, ami még megmaradt.
TIZEDES: Csto? Csto gavaritye? Bá- ron . . . da? . . . Báron?
MISU: Én? Báró?
TIZEDES: Feudálnij, da?
LAJOS: Nem! Nyet! Tovaris! On nye báron! Nem báró! Teater . . . szí- nész . . . H a m l e t ! . . . H a m l e t . . . - TIZEDES: Á, Gamlet, da? Ti . . . (La-
josra érti) fasiszt! Oficér!
LAJOS: Nem . . . n y e t . . . n y e t . . . ja vonviván! Én . . . hogy az istenben mondják azt, hogy színész?
BANDI: Legalább köszönj nekik.
LAJOS: Drasztutye, tovaris . . . drasz- tutye . . .
TISZT: Zdrásztvujtye.
TIZEDES: Ah . . . Pop! Da? Pop!
GUSZTI: Mindjárt kiderül, akaszt- ják-e a papokat a bolsevikok.
TIZEDES: Bolsevik? Kgye bolsevik?
Áh . . . (megveregeti Guszti vállát}
szerbusz, továris . . .
LAJOS (végre megembereli magát):
Tovaris kapitány . . . mi . . . t e a - ter . . . Én . . . bonviván . . . Nem oficér . . . ő nem b á r ó . . . . dehogyis báró . . . ő (Bandira mutat) n e m pap . . . dehogyis . . .
REZSŐ: Nézd csak — érti. (A tiszt valóban értőleg bólogat, miközben alaposan szemügyre veszi őket.) Magyarázz még nekik valamit.
MISU: ő (a táncosnőre mutat) ő . . . b a l e t t . . . (mutatja is) balett, tánci, tánci . . . balett. Verstéhen sie?
TIZEDES: Verstén? Nyemet? N y e - metcki szoldát?
TISZT (leinti a tizedest, a tiszt álta- lában • rendkívül nyugodt, gyanúsan nyugodt, még nem szólalt meg).
REZSŐ: Parlévü francé? . . . Sprechen sie dejcs? Mert én nem.
(Rendőrparancsnok és Maja felemelik a bőröndöket, és óvatosan el akarnak
menni.)
TIZEDES Sztoj! Halt! Ferstén? Sztoj!
(Bandi és Maja ijedten leteszik a bő- röndöt, Bandi mintha fel akarná
emelni a karjait.) MISU: Mi az istent akarnak ezek?
REZSŐ: Beszélj hát velük, Lajoskám.
LAJOS: Kak . . . kak . . . hogy is kell m o n d a n i . . . kak pazsevájtye . ...
Harasó, ocsiny harasó.
REZSŐ: No, majd én. Hitler k a p u t . . . harasó . . . Csehov . . . Puskin . . . h a - rasó . . . (A többinek magyarázza.) Azt kéne neki megmondani, hogy mi játszottunk Csehovot. . . igenis, mi játszottunk Csehovot. Mondd meg neki, légy szíves.
TISZT: Ne kínlódni. Én értek m a g y a - rul. Kicsit.
MIND (óriási megkönnyebbüléssel):
É r t . . . oh . . . é r t . . .
TISZT: Látom, ez itt színház. T y i á -
ter, da? És önök — színészek. Öl- töztek mindenfélének.
MISU: Milyen jól mondja!
TISZT: Nagyon jó. Helyes. Színházat játszani, nagyon jó. (Táncosnőhöz) Á, balett, nagyon jó. (Lajoshoz) Ez például, ez a jelmez, ez ki?
LAJOS (daliásan tiszteleg): Pinkerton sorhajóhadnagy a Pillangókisasz- szonyból, szolgálatjára.
TISZT: Majdnem megjárta vele — jól mondom? (Tovább lép.)
GUSZTI: Tiborc lennék a Bánk bán- ból, ha tetszik ismerni.
TISZT: Szimpatikus jelmez. Nagyon jó. (Tovább lép.)
MISU: Hamlet, dán királyi, vagy ahogy a vitéz katona mondta, Gam- l e t . . .
TISZT (Bandi elé lép): ön p e d i g . . . hogy is hívják . . . hogy is hívja az a francia... Molière... Tálaltam ki?
BANDI: Nem tetszik tévedni. (Ahogy a tiszt tovább lép, keresztet vet.) TISZT (Majához): Harasó! És vajon honnan lépett elő . . . szentéletű apá-
ca? . . .
TÁNCOSNŐ (nem bírja ki, nyikkanva nevet, de hirtelen szája elé kapja a tenyerét. A tiszt odapillant).
TISZT: Nem szentéletű. Mindegy. Na- gyon jó. (Meglátja a színfalon a
„Mina nyet!" felírást.) Látom, már jártak előttünk orosz katonák. Pat- rul, da? De miért vannak annyira megijedve? Mondják úgy is, be-ga- zolva. Begazolva. Miért vannak be- gazolva? Jól mondom?
REZSŐ : Kérem szépen . . . ha szabad megjegyeznem, nekünk még nem volt szerencsénk . . . ilyen egyenru- hához . . .
LAJOS: Azt se tudjuk, hogyan szó- lítsuk, mi az ön rendfokozata.
TISZT: Százados vagyok. Kapitány.
.Toszif Andrejevics Kuzma, kapitány.
Szovjet. Da.
MISU: Nagyon örülünk. . . Joszif . . . Andr . . .
( F ü g
TISZT: Joszif Andrejevics . . .
MISU: Mi ennek a színháznak a mű- vészei vagyunk, s bár a társulat egy kicsit megfogyatkozott, igazgatónk sincs, összegyülekeztünk és azon ta- nakodtunk, hogy valamit játszani
• kéne.
LAJOS: A díszleteket leporolnánk . . . GUSZTI: Á t f e s t e g e t n é n k . . .
REZSŐ: Űjra színre lépnénk, ugye- bár . . .
TISZT: Nagyon jó. Én is akarok . . . ugyanazt. Színház. Da. Harasó!
MISU: És akkor ön megjelenik ezek- kel a kedves . . . fiúkkal ugye . . . akna, ugyebár nincs, és ez meg- nyugtató . . .
TIZEDES: Kapitan! Tovaris kapi- tan! (Felhívja a figyelmet a szín- falak mögül kihallatszó zongorajá- tékra.) Szlusajtye! (Éppen valame- lyik ismert német háborús induló hangjai erősödnek fel, talán épp az Erika. A tizedes meg a másik ka- tona keményen megmarkolja a gép- pisztolyt.)
TISZT: Választottak-e már? Téma?
Színdarab. Tyeaterben?
REZSŐ: Ebben is még — van némi vita, bizonytalanság.
TISZT: Szerintem az a k n á k . . . jól mondom . . . aknák eltávolításával kellene kezdeni.
LAJOS: Akna? De hiszen már jártak i t t . . . ide van írva: „Mina nyet!"
Akna nincs.
TISZT (ingerült): Nem mina nyet!
Akna — van. Akna — van! Nem hallják? (Mindenki odafigyel, tisz- tán, harsányan hallik a német in- duló a zongoráról. — A tiszt a tize- deshez.) Vaszilij! (Mutatja, hogy merre menjen. A katona sietve el- indul, a színfalak mögé megy, s nemsokára, mintha két ököllel vág- nának a zongorára — aztán csend.) No kérem — most m á r lehet. Ját- szani. Kezdeni!
g ö n y .)
KOVÁCS VILMOS
BIKAHÁTON
Hegy hátán hegy: púpos, csorba, elvarázsolt, alvó csorda,
földdé döngölt ezer évek.
Elszállt lelkük, pásztorének leng a század kormos egén.
S álmában egy tarka tehén, hadak tiport útja mellett, bömbös táltos bikát ellett.
Szeme csillag, csupa szikra, a homloka csapott szikla, szakadék az orra lika, langy párája alkony-lila, villás szarva karácsonyfa, hegyén a hold lyukas, csonka, kék patakot vizel csökje,
hamis gyöngyszem minden csöppje,
bozót-szőre férge farkas, öt patája hernyótalpas, lába között atommáglya, s tehén-jámbor falum hágja.
Bikám, bikám, táltos bikám, van nekem egy vaskarikám, fából csinált, ezer éves, tatár, török, magyar véres, orrodba ha befűzhetném, falum, riadt, jámbor tehén, tarka anyád fehér nénje patádtól tán nem is félne.
Balga álom: táltos bika orrlikában vaskarika, fakarika, talizmánom.
Bolond Krisztus bikahátcn.
M A G Y A R I L A J O S
SZABADSÁG-ÓDA
Mondd, érzed-e izét a szónak,
sós szelek vallomását minden vizekről, parton a férfi, parton az asszony, hullám fölött lobog, úszik a szél, kenyérnek illatát, füvek illatát, tüzek illatát hordja a szél.
Mondd, a csengését érzed-é a szónak, sirály sikolt feszülő szárnnyal, villámlik pompás alakján a fény, telt ág remeg meg, rezzen boldogan, üllő pendül, csillagot vajúdva s acél lébotol felette.
A fényét, mondd, érzed-é a szónak, királytölgy öleli át a fél eget, kiáltó madár surrog szárnyhulltáig, nap s napimádó teste csókolja egymást,
ércek ragyognak sosem-volt, hófehér izzás
milliárd fokán.
De értelmét, mondd, érzed-é a szónak, a beszédes időbe bomlott szerelmet — kikiálthatatlan mozdulatát
ég s föld között,
belőlünk indul s végtelen.
ízét, csengését, lángját, fényét, értelmét, mondd, érzed-é a szónak?
Az új teremtés első napjának csodája, feléledt földnél, kőnél, fémnél
becsesebb, mert
éheznéd kenyered helyett, szomjaznád jó vized helyett, álmodnád szerelmed helyett,
izzítanád tiszta lázaid helyett vizedért, kenyeredért, lázaidért, szerelmedért...
ó , nőj fel szívünkben, sudár Szabadság!
B Ő R C S Ö K M Á R I A
FÖLÁLLÍTOM AZ ELEFÁNTCSONTTORNYOT
Fölállítom az elefántcsonttornyot feszített vasbetonból,
mert nem hiszek a babonában, mit a butaság rám parancsol.
s én féltem ezt az érrel átszőtt, kocsonyás, sárga anyagot, mely a mindenségből kiválaszt, s közli vélem, hogy vagyok, Én mindig gazdagságra vágytam,
hogy tudjak majd mit odaadni, mit ér azoknak forradalma, akik csak jól akarnak lakni?
félelmesen más mint a többi.
És hajt és űz, hogy elvegyüljek, a hordában hömpölygő magányból őrtornyokba meneküljek.
A szerveim cserélhetők, mint motorban a rossz szelep, de csonthéjában az agyvelő őriz mégis, hogy én legyek,
Mert ha az ember eszmél, érez, a végtelenség benne van, mert én vagyok a közösség is, csak én vagyok, jaj, egymagam.
213
ANDOR MIHÁLY
RÁKFENE
E G Y I K R E G G E L , miközben a konyhai falikút fölé hajolva mosdott, Kertész Dániel bosszankodva vette észre, hogy a bal melle alatt levő szemölcs kissé megnőtt, és szétnyílt. Kelvirághoz hasonlított.
„Egy ilyen ismertetőjel kész lebukás" — gondolta talán tréfásan, talán mérgelődve, de semmiképpen sem nyugodt beletörődéssel.
(Ez a megnyilvánulása magyarázatra szorul. Bár Kertész messze távolodott múltjától, s így mélyen gyökerezett jelenében, de szokatlan helyzetekben még a mozgalmi múltból vett fordulatokkal fejezte ki magát. Ez mégsem tekinthető véletlennek: ugyanis jó érzékkel rendelkező szerszámkészítő volt, de nem túl okos ember. Míg az írói szempontból ésszerű ú t a jellemtől vezet a test felé, nála ez megcserélődött. Nagy darab, erős izmú emberré nőtt, és a többiek közül fejjel kimagasló termete az erkölcsi kiemelkedést is rákényszerítette. Fiatal korában a kettő még keveredett, munkaadójával szembeni éles ellenállásban nyilvánult meg. Ez a munkaadó alacsony, pocakos, mitugrász emberke volt.
Persze nem valószínű, hogy az ellenállás csupán a testi különbségből eredt.
Sőt bizonyos, hogy az igazságról való halvány sejtelmek is közrejátszottak, hiszen az alacsony, pocakos, mitugrász emberke munkaadó volt. Kertész utol- jára 1939-től 1941-ig ült a szegedi Csillagbörtönben jószándék miatt, a m a g y a r történelem 1945-től 1956-ig terjedő szakaszában végig szabadlábon volt, de 1957 óta már esélye sem volt arra, hogy börtönbe kerüljön. Nem is lett volna miért. Csak egyszer akarta megvédeni a népi demokráciát, 1956-ban, de nem mondta senki, hát nem tudta, hogyan. Azóta is jól dolgozott, munkahelyén megbecsülték, és a téli hónapokban alma mellé néha már narancs is került a konyhaasztalra. Igaz, hogy csak kubai, tizenhét forintos, de mégis narancs.
Elégedett volt. 1945 óta minden adott pillanatban úgy tudta, hogy a dolgok jóra fordultak. Utólagos értesülései sohasem változtathattak az adott pillanat kedvező hangulatán. Bizonytalanságban csak négy évig élt, szabadulásától a felszabadulásig, mert a megfigyeléstől való félelmében nem vette fel régi kapcsolatait. Másokra sem akart bajt hozni.
A hatvanas évek közepére bánata keletkezett. Űgy látta, hogy sok minden változott a néphatalom első menete óta, de ő feleségével és három későn jött gyerekével még mindig egyszoba-konyhás lakásba kényszerült. Igaz, ez nyáron kibővült az udvarral, de a hosszú földszintes házban több család lakott, sok gyerekkel, így az estéli levegőzés sem volt zavartalan. Kérvényét évekkel ez- előtt beadta a tanácshoz. Végre három hónappal ezelőtt, egy novemberi napon közölték vele, hogy kezdheti gyűjteni a huszonötezret, szövetkezeti lakást kap.
A gyár, ahol dolgozott, az utolsó negyedévben korlátlan mennyiségben enge- délyezett túlórát. Kertész sokat vállalt. A negyedév végén tízezer forintot tett takarékba, az autónyeremény mellett döntött. Volt olyan nap, nem is egy, hogy tizenhat órát dolgozott.)
Kertészt zavarta minden rendellenesség, amit észrevett. Most sem volt nyugodt. Leakasztotta a szögről borotválkozótükrét, és alaposabban szemügyre vette a szemölcsöt. Semmi kétség, nőtt. Fogta borotváját, és egy gyors moz- dulattal lemetszette. Bár az apró műtét fájt, összeszorította fogát, fel sem szisszent. A konyhaszekrényből elővett kötszerrel leragasztotta a sebet, gyor-
214
san megtörülközött és felöltözött. Kenyeret vágott, szalonnát szelt, becsoma- golva Jcabátzsebébe tette. Egy utolsó pillantást vetett a csukott szobaajtóra (felesége és a gyerekek még aludtak), és kilépett az udvarra. A nyitott ajtón besurrant a macska, és a konyhaasztal alá ült.
Délután a seb fájni kezdett. Leült a satupad mellé, felhúzta ingét, de ¡a géz nem vérzett át.
Éjjel többször felébresztette a fájdalom, másnap éjjel még többször. Fele- sége megnézte a sebet.
— Nem gyógyul, Danikám. Kár volt levágni. — Megsimogatta f é r j e boros- tás arcát. — Aludj — mondta, és lehunyta szemét. Az Alumíniumáru Gyárban dolgozott betanított munkásként, naponta nyolc órán keresztül féligkész tejes- kannáikat mártogatott sósavfürdővel teli kádba. Férje sohasem engedte túl-
