M Á R K I ZOLTÁN
C S I L L O G Á S
Isac E m i l emlékének
A sánta költő botjára támaszkodott, sűrű-ezüst hajában rózsaszín vonal, s csokornyakkendővel tisztelte meg magát.
A fák törzsén hűvös hólé hintált fehérlőn, a földtől koldult meleget a hontalan szél, s a füvek illata párákba habzott át.
Nézte a tavasz súlytalan lebegését, s nem ábrándozott már arról, hogy Eluard fordítja le majd franciára verseit, államfőkkel s ausztrál törzsfőnökkel se parolázott többé délutáni álmaiban,
csak szíve fölött őrizte Ady s Babits leveleit, s Kosztolányi zöld tintás, román üdvözletét.
A sarkon állt, beszélgetett a kockákba ugró gyermekek féllábú örömével, az ég ősi egyszerűsége hunyorgott rá, s ő is egyszerű volt, mint a jóság: szemébe csukta leheletét az izzadó tetőknek, a jég-szappannal mosdó víz karikáit s az átlényegülés olajos csillogását.
TÉLI T Á J
Üt, erdőszél síkokra • oszt ja,
a bokrok képzelt vonalak pontjai, s egyenletes hullámverés képezte ki a dombok köpenyegét.
Megtüremlik az árnyék, mit gépünk a hóra buktat, völgyekbe horpad,
s a szántókon föltámad a sűrű simaság.
Hidak alá szorult ék a folyó,
s a házak és kerítések sokszöge őrzi a laza derengést.
A madarak
kínai jeleket írnak az égre, a gyárkémények önuralma füstök idegességét váltja ki.
Mint egy Gy. Szabó-metszet, líra és geometria a táj:
fekete és fehér találkozások vonják a messzeségbe.
