TI Í rí]

TI x z

^{Í rí]}

n

w \ 3 n m t w J?/

1954. március VIII. évfolyam

T I n A T A' 1

- t -S — — — — _ _ _

A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE SZEGEDI CSOPORTJA FOLYÓIRATA Felelős szerkesztő: DÉR ENDRE

Szerkesztő: SOMFAI LÁSZLÓ Szerkesztőbizottság:

BARÓTI DEZSŐ, ERTSEY PÉTER, NACSÁDY JÓZSEF, NAGY SÁNDOR, VAJDA LÁSZLÓ

A kiadásért felel: DÉNES LEÓ

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szeged, Takaréktár-utca 8.

Szerkesztői és titkári fogadóóra: kedden délután 5—7-ig.

Postacsekkszámla: 603.533.

MEGJELENIK NEGYEDÉVENK1NT Előfizetési díj egy évre 12.— Ft, félévre 6.— Ft.

1954. VIII. évfolyam 1. szám.

T A R T A L O M

Vajda László: Móra Ferenc társadalomszemlélete — — — — — 1 Simái Mihály: Simái Mihály versei — — — — — — — — — 12 Gurszky István: A Kárpátokból jöttem (vers) — — — — — — — 13 Hazainé Márjás Magda: Az „extra" hely (elbeszélés) — — — — — — — 14 Moldvay Győző: Vízen, Siófok felé (vers) — — — — — — — — '29 Lődi Ferenc: A Dunánál (vers) — — — — — — — — — 29 Pctrovácz István: • Boldoggá tettél (vers) — — — — — — — — 30 Borsi Darázs József: Borsi parázs József két verse — — — — —• — 31 Dér Endre: Hej, iharfa, j u h a r f a . . . (elbeszélés) — — — — — 32 Bárányi Sándor: Barainyi Sándor két verse — — — — — — — 35 Csillik László: Vidám hóesés (vers) — — — — — '— — — — 36 Gurszky István: Téli este (vers) — — — — — — _ _ _ _ _ 36 Üj Rezső: Körös partján írogattam (vers) — — .— — — — 37 Lökös Zoltán: Öntöz a „Szabad Tisza" (ripont) — — — . — — — 38

MUNKÁNK ÉS ÉLETÜNK

Fiissy József László: Éghajlattani Intézetünk munkája — — — —• — 41 HALADÓ HAGYOMÁNYAINK

• *

Nagy Dezső: Csongrád megyei munkáshagyományok — — — — 49 Péter László: Adatok József Attila életéhez, költészetéhez — — — 71

VITA

Az áruló „zsírosy kalap (B. J. és S. J.) — — — — 76 SZEMLE:

S. Heksch Ágnes: Comenius Ámos János: Nagy Oktatástam-a — — — 78

Móra Ferenc társadaJomsze

Halálának huszadik é v f o r d u l ó j á r á ^ i ^ = = - >Kl a-0} 'r

A szegedi ipartestület halála előtt 19 nappal küldöttséggel kereste íeV-s-;, tiszteletbeli elnökének választotta meg. Ö már betegen, íróasztalába kapasz-^

kodva köszönte meg a kitüntetést. Apja, mondta, rangbéli ember volt a céhbefr- annakidején: szolgálómester. Rendesen a szegény mesterek közül szemelték ki/

ezt a szaladj-ide, szaladj-oda embert. Ö most, hpgy a halál árnyékában számot * vetett eltűnő életével, rájött, hogy az apja örökébe lépett. írói tevékenysége révén egy szélesebb közösség, a nemzet szolgálómestere lett. „Tulipánokat és rozmaringokat hímezgettem, csak ő drága tűvel, én olcsó tollal és szolgáló- mestere voltam szegény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorú- ságokat jelentgetve nekik, de mindig olyan tiszta szívvel és becsületes szán- dékkal, mint az apám, s azért szíveltek úgy az emberek, mint az apámat."

Ennyi Móra művészi hitvallása. Fölcsillantott mosollyal s kifakasztott könnyel egyaránt nemzetét kell szolgálnia áz írónak; s ő vállalta é szolgálatot.

n Feladatát a körülmények szabták meg. Ady Endre Magyarországot Halál- tónak nevezte, mely fölött ők, a szép, bátor, büszke madarak hiába kerengenek, hiába lelkük, lángolásuk, hiába szerelmük, jóságuk, eszük, mert húz a Halál-tó s valamennyien belevesznek. Móra Ferencnek is volt egy ehhez hasonló víziója.

Lápokkal .volt telehintve a honfoglaláskorabeli Magyarország, s ezek a lápok időnként kiöntötték, s elmosták mindazt, amit alkotó kezek teremtettek. Támad- tak azonban felforgató fiatalok, napnyugati kórságba belekóstolt peregrinusok, akik azt vették a fejükbe, hogy ők parancsolni fognak a.lápnak, mely fenekén születendő búzamezőkét, aranyat érő tengeritáblákat, dús veteményeskerteket őriz. A cirkálom és lénia Bátor Óposai voltak ezek. Sokszor megzavarta őket munkájukban az, aki csak egy kis szegényes hasznot is húzott a lápból, de mégis utoljára győztek. „A mocsarakból televények lettek, a lenge nád erdeiből kukoricaerdők, a hinárosokból búzamezők, a bölömbika helyett cséplőgépek búgnak az elnyelt falvak helyén, amelyek fölött a vasúti sínek acélkígyói csil- lognak, pákász nagyapák szántóvető, gyári munkás unokáinak faluharangjai feleselnek egymással." De az ősláp egy-egy darabja még megmaradt, s mert elnyeléssel fenyeget, most is szükség van Bátor Oposokra. Mert mi is ez az ősláp? A megállott idő. A mozdulatlanság. A nemakaromság, mely ellen mindig küzdeni kell, mert különben ellep falut, várost, országot, mindent.

Ady haláltava és Móra őslápja a maradiság találó jelképei; a Haláltó fölött keringő büszke madarak s az ősláp ellen hadakozó Bátor Oposok a hala-

dást jelképezik. ^v • • • •

írónk nem habozott. Beállt a Bátor Oposok közé, s történelmünk legsöté-.

tebb napjaiban is magasra emelte a haladás zászlaját.

Az 1867—1914-ig terjedő kor hazánkban a kapitalizmus hőskorának' nevez- hető; igaz, hogy sajátos fejlődésünk következtében a feudalizmus nyomai sem tűntek még el. A kiegyezést követő évek. élesszemű kritikusa, Vajda János ezek ellen visel írtóhadjáratot két legfontosabb röpiratában, az Önbírálatban , és a Polgárosodásban. Sőt: a feudalizmus annyira hatóerő volt még 1914-ben is,-hogy arisztokratáink az uralkodóházat ért sérelem megtorlásának ürügyével hajszolták nemzetünket a világháborúba — voltaképpen az osztrák tőkés érde- keltségekkel való kapcsolataik miatt, melyek, mint a többi nagy nemzet tőkés érdekeltségei, a kapitalizmus piacszerző éhségétől ösztönözve szálltak síkra a világ felosztásáért.

1

Az ősláp képében kísértő maradiság — a feudalizmus — ásta a tömeg- sírokat az ellenséges gépfegyverek elé felvonultatott, díszbe öltöztetett ezre- deknek, — de a haladás hívei, a polgárság radikális baloldali szárnya nem bódult el a magyar vitézséggel soviniszta propagandát űző szólamok mákonyá- tól, s a hazafiatlanság vádját vonva fejére, újságba, folyóiratba, könyvbe a háborúellenesség eszméit lopta be; ennek szócsövévé lett Móra Ferenc lapja is, a Szegedi Napló. Sokan szerették s még többen gyűlölték az ide írt versei miatt, mint amilyenek a „Hőfer", és a „Piéta". A „Hőfer" csak ennyit jelent kurtán:

vaktában ugatott az ágyú, puskából lőttek egy járőrcsapatot, egy katona esett el, de az is csak véletlenül — máskülönben: a helyzet változatlan. „És messze valahol a front megett Egy feszület a falról leesett, Váratlanul k'ialudt a lámpa- fény, Megindult a könny két szem szegletén, Hogy folydogáljon mindörökre halkan — Máskülönben: a helyzet változatlan. A „Piéta" — jelentés a szegedi tanyákról, hol Papdi Kis Veron a csordakút vízében látta meg Máriát, ölében fiával, de a fiú az ő fia volt, katonasapka szürkült fején, s szívéből a rongyos zubbonyon át hullott a vére, nyakában az apró Szentantal szobor, mit ő kötött oda valaha. „Veron egyre mélyebben kandikál, S két k a r j á t ölelőn terjesztve ki, Magát a kút káváján átveti. Az alvó víz magasra fellocsog. Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok!" — Móra pacifizmusa — ebben a két zsánerképben

— bosszúért kiált az agyongyötört, halálbahajszolt nép nevében; Babits paci- fizmusa a mindent megbocsájtást hirdeti: „Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik ^ temetésre: adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre!"

» . Az első világháborút követő években már vetni kezdték a második világ- háború magvait, melyek — j ó l ' l á t t a írónk — ha szárba szökkennek, halált, nyomort teremtenek a* kisembereknek.

Ezért sokszor a swifti irónia hangján támad a militarizmus ellen. Tanul- mány az emberevésről c. karcolatában abból a hírből indul ki, ' hogy Ú j - Guinea kormányzótanácsa felköttetett egy tucat pápuát, mert nagy vétekben találtattak: emberhúst ettek. Ha ez nem jut a fülébe, megmaradt volna abban a hiszemben, hogy a kannibalizmus már tisztán Európára szorítkozik, illetve a fehér J a j r a , az úgynevezett kultúrnémzetekre. Így lezuhanván álmai egé- ből, legalább bosszút áll, és kimutatja, hogy az európai emberevés a lényeg- beli. megegyezés ellenére is sokkal fejlettebb fokán áll az emberi művelődés- nek, mint. az. újguineai. „Például a franciák hetvenmilliós emberevő üzemmel dolgoznak, s ,ez olyan szédületes arány, hogy ilyent még nem pipált az. emberi művelődés története." Érdekes különbség észlelhető az iparág elnevezésében is. „A durva pápua, akinek nincs semmi fogékonysága az idealizmusra, ezt a foglalkozást egyszerűen emberevésnek nevezi, és nem kívánja eltagadni, hogy őt arra olyan primitiv indok készteti, mint az éhség. A fehér f a j az ő kanni- balizmusát politikának nevezi és a legmagasztosabb eszmékkel motiválja, ame- lyekben némelyek hisznek is." Új-Guineában a pápua társadalom közönyösen vette tudomásul áz emberevők felakasztását. „Európában az emberevőket hol felmagasztalják, hol szobrot emelnek nekik, néha mind a kettőt is mégkap- ják egymás után, csakhogy a fehér emberiség nem a vadak fatalizmusával nézi a dolgokat, hanem tapsolva. Tapsok az emberevőknek is, meg azoknak is, akik az emberevőket megeszik; mert a fehér emberiségben mindenkivel szem- ben van megértés."

Néha a Jeruzsálém pusztulását jósló prófécia hangján . szól írónk, mikor végighordozza tekintetét a ' szuronyerdő borította Európa felett. Az őslények védelmi szerveik súlya alatt roskadozva pusztultak el; s ez a sors vár az emberiségre is — írja. A. saurusok, ezek a 35—40 méter hosszú, csontleme- zekkel páncélozott, csonttőröket viselő óriások irdatlan „testtel és fejletlen agy-

•velővel rendelkeztek. Egyetlen gondjuk hústornyuknak a táplálása volt, s egyetlen érzelmük a félelem, mely páncélokba, kardokba, tőrökbe, buzogá- nyokba öltöztette -őket. Egymást rémítették förtelmes fegyvereikkel, melye- ket a természet hagymázos fantáziája szült. Ügyetlenül és nehézkesen tánto- rogtak, s h a elbuktak, önsúlyuk miatt nem tudtak feltápászkodni. Megreked- tek a mocsaras erdőkben, a sekély tengerek iszapjában, s ott vergődtek tehe- tetlenül, halálos tajtékot túrva. Ezeknek a mennydörgő gyíkoknak a világ- rendje még mindig érvényben van; a saurusok kimúltak, de a saurusok lelke megmaradt. Most Anglia a világ legnagyobb mennydörgő gyíkja. Nemrég bizonyosodott meg arról, hogy nem élhet biztonságban '— meg kell kétsze- rezni, sőt háromszorozni a légi flottáját. Azért 'verejtékezik majd éveken át az angol polgár, azért fog csonttá aszni a hindú paraszt a rizsföldeken, s azért fagy bele a hóba á kanadai prémvadász, hogy e legnagyobb mennydörgő gyík egy ú j csonttarajt növeszthessen a többi mellé. És ebben rongyosodik el teste-

"lelke a' francia boltosnak, az- olasz kőfaragónak, az orosz muzsiknak, mert egyik gyíksárkány nem tűrheti, hogy a másiknak- hosszabb legyén a bórda- nyúlványa, mint őneki. Ez az önmagából szörnyeteget csináló saurus-lélek elkerülhetetlen végzete felé sodorja a világot. „Össze fog omlani minden nagy- szerű alkotásával, a saját páncéljai, csonttarajai, kardjai, tőrei, lándzsái csö- römpölő súlya alatt, s csak egy rejtélyes állatfej emlékezetét hagyja az utó- korra. Mert utókor lesz, az élet nem pusztul el a kihalt fajok ezreivel, s nem pusztul el azzal a fajjal sem, mely homo sapiensnek nevezi magát. Az élet önmagáért van, félrerúgja az összetört cserepeket,, és ú j formákkal űzi isme- retlen célú vagy céltalan játékait. A primatesek rendje eltűnik, s talán a chi- ropterák rendje kerül egy ú j irányú fejlődés élvonalába."

A világháború elvesztével nyilvánvalóvá lett, hogy a királyi - házzal szo- Tosan összeforrt arisztokrácia — tehát a feudalizmus — továbbra nem lehet

a nemzet sorsintéző hatalma, mert hiszen politikájával most is a pusztulásba kergette. A polgárság leghaladóbb rétege, a radikális balszárny az elégedetlen munkásság nyomására kényszerült kikiáltani, a köztársaságot, s, ezzel megkez-

dődött a polgárság kérészéletű uralma — ugyanis az ellenzék főereje ekkor már a munkásság volt. Móra a napnyugati kórságba belekóstolt felforgató fiatalok soraiban harcol Bátor Oposként a régi világ romjain felépítendő ú j világért. Himnuszt ír prózában az őszirózsás forradalomról.— Hiszek az em- berben címen. Meghatározza, hogy mi a tartalma a forradalomból született szabadságnak: „szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem- kiváltság, hanem megváltás;

•szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet a világom.". S ezt üzeni azoknak, akiket félelem szorongat amiatt, ami van, s gond ül amiatt, ami lesz — akik kétségbeesnek a történelmi idők régit emésztő s újat élesztő zivatarában:, „Én tudom azt, hogy itt még lesznek földrengések és lávaömlések, és hogy sok minden, ami szívünknek kedves, el- pusztulhat, még a saját életünk is füstté válhat .a nagy tűzvészben, amelynek csóvavetői voltunk — és én mégis hívő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom áz ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél emberibb életét."

A polgári forradalmat nyomon követte a proletárforradalom, s a polgári köztársaságot a proletárdiktatúra. Móra visszarettent a munkásság parancs- uralmától. De elvileg nem helyezkedik szembe a kollektivizmus gondolatával.

„Én magam sohasem ' csináltam belőle titkot — mondja 1918. dec. 8-án, a magyar nők nemzeti tanácsának alakuló ülésén —, hogy a jövő társadalmá-

nak a tiszta kollektív társadalmat kívánom, mint meggyőződésem szerint leg- tökéletesebbet, amely ugyan nem teszi boldoggá az emberiséget, de elvesz boldogtalanságából."

A proletárdiktatúra bukása után a legsötétebb reakció kerekedett felül.

Pár évig félig-meddig feudális színezetű nyílt terror tombolt. Ugyanis a p o l - gárság visszariadt a forradalomtól, mert látta, hogy az feltétlenül a polgári rend megdöntésére vezet, elzárkózott minden haladó gondolattól, s a feudaliz- mus erőihez" folyamodott. oltalomért. Radikális balszárnya hosszú időre telje- sen elnémult; a legtöbben behódoltak annak a demagóg ideológiának, mely a trianoni békekötéssel szentesített területcsonkítás miatt bűnbakul a f o r r a d a l - márokat, s minthogy köztük zsidók is voltak, egyben a zsidókat állította a zúgolódó tömeg elé, a magyarság esküdt ellenségeinek- kiáltva ki őket, s a:

magyarságot, — pontosabban szólva: az ébredő magyarokat — érdekvédelmi harcra uszította ellenük. Üldözni a zsidót meg a forradalmárt, s ébredőmagyar—

kodrii — Nyugatot átkozva Kelet felé fohászkodni, azaz éurópái hagyomá- nyunk helyett szittya örökségünkre utalni — ebben merült ki az akkoriban fennen hirdetett sovinizmus, melynek nagy kelete volt országszerte, m e r t perbeszállni ellene —: ez felettébb veszélyes kísérletnek látszott.

Ezekben az években kezd nőni Móra jelentősége. Proletárforradalmárrá:

sohasem lett, de a polgári forradalomnak a .felvilágosodásból táplálkozó haladd eszméihez most is ragaszkodott, mikor azokat az óvatosak már rég lomtárba hajították. Radikalizmusából egy szemernyit sem engedett.

1924-ben írta meg a Világ szerkesztőségének kérésére „Hannibal f e l - támasztása" c. regényét, ezt a kegyetlen szatirájú korképét a fehér terrornak, vagy más néven: keresztény kurzusnak. A regény kézirata azonban előtte- érthetétleri módon elveszett. . Ugyanis rejtegette a család meg a jóbarátokv

mert sejtették, hogy ha megjelenne, ebből sok baj származnék az íróra. Móra fölöttébb fájlalta, hogy eltűnt a műve, mert legjobb munkájának tartotta, d e újra írni képtelen volt, s így belenyugodott a változhatatlanba.

A regéhy főhőse egy orosz fogságból hazatérő classica-philologus tanár;

ki félkezét hagyta ott a világháborúban, megcsömörlött a harctól, s minden vágya az, hogy békében élhessen — feleségének és tudományának. Az is:

visszariasztja a küzdelemtől, hogy tótágast áll az a világ, amelybe belecsöp- pent. Távoltartja magát a politikától, s mégis belesodródik, mégpedig egy, az"

iskolai értesítőbe írt tanulmánya révén, melyben azt fejtette ki, hogy a világ"

képe egészen másk.ént alakult volna, ha Zámánál nem Scipio, hanem H a n n i - bal győz. Mert „Karthiago volt a finom szellem, a messze horizontokig érő ész,, a világokat átfogó civilizáció, a puha és raffinált Ábel, és Róma a nyers és"

durva Kain, a korlátolt kecskepásztor, aki zöld gallyakból rakta a tüzet, és^- csodálkozott azon, hogy füstje nem száll az ég felé". A tanulmány ügyében interpellált egy képviselő a parlamentben, s másnap ez volt olvasható az.

újságokban az inkriminált írásról: Propagandaértekezés a sémi világuralom-

ról. Orosz bérenc a katedrán. z Maga az a helyzet, melybe tanárunk belekeveredett, alkalmas arra, hogy"

karikírozza a kurzust, mely a vélemény- és gondolatszabadságtól való félel- mében gyanúsan szimatol minden elmeszüleményt, s biztonsága érdekében alaptalanul is rásüti a zsidóbarátság s forradalmi kacérkodás bélyegét.

Hősünk igaza védelmében harcba kényszerül a kurzuslovagokkal, s er harc közben ismerkedünk meg az ébredő magyarokkal, kik a „nemzeti szel- lemtől áthatottan" egy újfajta, piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kultúra megteremtésén fáradoznak, melynek értékét mi sem mutatja inkább, mint az, hogy a tanár egyik kollégája Horatius antiszemitizmusáról értekezik, különös tekintettel a magyar ódaköltészetre, s ezt német nyelvre is lefordít-

4

j á k . A tanulmány feletti vita során azután a „tudósok" kiderítették, hogy Horatius maga is zsidó volt, tehát antiszemitizmusa nem lehetett őszinte.

Egy miniszteriális főember, ki olyan sokoldalú, hogy a vicclapok terakonta- oktaedernek ábrázolták, mert a kartonpapírból készült mértani testek közül ez takarja be a legtöbb oldallal az ürességet — megfeddi tanárunkat, mert lehet, ugyan, hogy jó hazafi, de mutatni nem mutatja,' Ha csak egy kissé is m u t a t t a volna, ha' tanulmányában nemzeti alapra helyezkedett volna, nem

hördült volna fel senki ellene. Egy kis csalafintasájggal — mondja az ámuló tanárnak, aki sehogysem tudja elképzelni, mint lehet a zamai ütközetet nem- zeti alapon tárgyalni — mindenbe bele lehet és bele kell vinni a magyar vonat- kozást. S mindjárt példával is szolgál, hogyan. Scipio. Erre a szóra bátran ráfogható a csángós hangzás. Hazai nyelven Scsipiónak ejtjük. Scsipio, Csi- pijó, azaz Csipi jól, vagyis aki jól megcsípi Hannibalt. Hannibal — hát ez a szó mire is emlékezteti az embert? Ahá, Hánni bál, Honni bál, azaz Honi'bál.

Tehát az ókor degenerált franciái, a karthagóiak, úgy fogták fel a háborút, mint egy bálát. A tanár nem tűrhette tovább a tudománynak vásári komé- diává való züllesztését, s azt felelte gúnyosan, hogy ilyenfajta szófejtege- téseket olvasott .ő már a Kakas Márton naptárában is, mély a Bach-korszak- b a n nevelte nemzeti önérzetre a magyarságot azzal, hogy tudtára adta, mi- szerint Nabukodonozor is magyar volt meg Salmanassar is. Az egyik bunkó- val hadonászó úr, á másik meg nagy szalmaszár. Halhatatlan ' magyar típus mind a kettő! A tetrakontaoktaeder önmagából kikelve förmedt rá az orcátlan nemzetgyalázóra: maga pedig mételyes vörös! Tanárunk sarkonfordult, Vá-

•csapta az ajtót a miniszteriális emberre, s ezzel rácsapta az ajtót a kenye-

rére is. >

Most már mint a munkanélküliek egyike kószál céltalanul az utcán; lába -a Dunapartra viszi. Egy gyermekkori emlék jut eszébe: társai közt ő tudott a legjobban kacsázni. Sorra előszedi zsebéből a bronz, kisezüst, nagyezüst s .arany hadi kitüntetéseit, s próbát tesz velük. Tétova tanácstalansággal nézi, hogy egyik sem merül fel a vízből. Kis híja, hogy magát is nem vetette utá- nuk, mert mit ér az élet, ha megfosztanak valakit az életlehetőségektől? — .Az érmek elhajítása s az öngyilkossági szándék: ez a legsúlyosabb kritikája .annak a sovinizmusnak, mely éppen azokat rövidíti meg, kik igaz fiai a hazá-

nak: a háború kárvallottjait, a tiszta szándékúakat.

Az ügyeseket, a törtetőket, az elvteleneket viszont előnyhöz juttatja, mert forradalomellenességük, faj magyarkodásuk révén a kurzuspolitika leg- megbízhatóbb támaszaivá lettek'— csupán azért, mért észrevették, hogy poli- tizálni hasznot hajtó foglalkozás, s a maguk haszna mindennél fontosabb szá- mukra. Morognám képviselő úr, aki annak idején a parlamentben interpel- Tált, gyűlésbe hívta össze az ébredőmagyarókat, hogy kiűzesse velük Júdást,

már mint a tanárt, a tudomány templomából. Azt javasolta, hogy rakjanak máglyát a kárhozatos értesítőkből. Az ébredőmagyarok mindegyikében ágas- kodott az önérdek. Á petróleumkereskedő azt indítványozta, hogy előbb min- den értesítőt itassanak, át petróleummal; a mézeskalácsos azt szerette volna, ha az ünnepélyes alkalomból a jobb előmenetelű tanulókát mézeskaláccsal jutalmazzák meg. Maga Morognám képviselő úr is' megtalálta a számítását.

Palotája van a Dunaparton, s számos vállalatnak a tulajdonosa. — Látja írónk, hogy a kurzuspolitika a polgárság szűkkörű érdekeinek — mondhat- nánk egyéni érdekeinek — a védelmét szolgálja, s ezért mondatja ki a tanár- ral a szentenciát: politizálni —^; legalább is ma — annyi, mint elvágni másnak -a nyakát. Talán Uticai Cato volt az utolsó becsületes politikus, mert az a , maga nyakát vágta el. Igaz, hogy ez is leginkább azért, mert más nem esett

.a keze ügyébe. x '

\ Sí '

Az sem kerüli el írónk figyelmét, hogy ez a fölöttébb magyar-celűhak látszó sovinizmus sokszor éppen a nem magyarok érdekeit szolgálta. Egyik jellegzetes képviselője Bierhuber úr, a vándorméhész, ki nagy megbecsülés^ £ nek örvend az ébredőmagyar körökben — életrevaló nemzetmentő ötlete ^ miatt. Kidolgozta Magyarország szabaddátételének egyetlen keresztülvihető tervét. Minden családba legalább egy kaptár méhet! Mikor már minden csa- ládnak van egy kaptár méhe, akkor neki az ellenségnek! A méh szurony, repülőgép, minden. Akinek megcsípi az orrát, az kiszalad a világból. Akié a méh, azé a jövő, az biztosította magának a jövő háború győzelmét. S csak egy lelkes szakember kell a nagyszerű terv valóraváltásához, egy lelkes Bienen- vater. Még csak Diogenes lámpájával sem kell keresni, ki legyen az, hiszen

itt van ő! Megérdemli azt a rongyos kis napidíjat, amit majd kap a munká— ••

jáért.

A tanár a Dunapartról az ébredőmagyarok gyűlésébe indult, hogy birokra keljen a felette ítélkező'filiszteusokkal. Épp akkor érkezett, mikor Morognám- már fonta azt a korbácsot, mellyel a Júdást volt kiűzendő a tudományok c s a r -

nokából. Hogy megmentse a helyzetet, a politika fegyverét kapta kezébe,. >

melytől eddig undorodott, s muszájból jól forgatta — jobban mint Morognám.

Mint a tetrakontaoktaeder, ő is cirkuszi mutatvánnyá züllesztette a tudományt

— merő politikai meggondolásból, győzelmet követelő egyéni érdekének p a - rancsára. Főként kereskedők és iparosok voltak az egybegyűltek, 3 Hannibalt úgy mutatta be nekik, mint a kereskedelem és ipar vértanúját, aki törvénybe iktatta, hogy a fa- és szénkereskedők puszta szemmérték szerint tartoznak kimérni portékájukat, s aranyéremmel jutalmazta azt a péket, aki a legkisebb zsemlyét süti, s mézeskalácsból süttette a katonák prófuntját, mert így' sokkal jobban elhitték, hogy édes a hazáért meghalni. S a vesztett zámai csata u t á n ezekkel a szavakkal lehelte ki a lelkét: „Isten áldja a tisztes ipart!" N a g y tetszéssel fogadták a jelenlévők a beszédet — a "tanár győzelme teljes volt.

Ö 'pedig megundorodott magától, amiért meggyalázta az igazságot, mely- nek szolgálatában telt el egész addigi élete, s lemondott a tanári állásáról.

A hős sorsának fordulatai vádolják legkiáltóbban a reakció leplezetlen"

terrorát: ha valaki bátran harcol a vélemény- és gondolatszabadságért, az előbb-utóbb a rendszerrel kerül összeütközésbe; megmentheti a bőrét, há

„politikából" azt hazudja, amit éppen a körülmények kívánnak, de akkor meg"

önmagával hasonlik meg.

A tanár — most már szolgálaton kívül —a fia születését várja. A fia — az majd szolgálatba áll egyszer. „Az ő idejében majd más lesz a v i l á g . . . n e m akarják az igazság kutatásáért máglyára tenni az e m b e r e k e t . . . " Az író utolsó- szavából a jövőben bizakodó optimizmus hangja hallatszik.

• * -

A keresztény-kurzussal a leghatározottabban szembeszállt Móra, de annak , a gazdasági rendnek, melynek talaján termett — a feudalizmussal összeszö-

vődött kapitalizmusnak — nem sújtott a gyökerére. A jövő társadalmának ugyan a tiszta kollektív társadalmat hitte, de a jelen társadalmában — talán éppen a parasztsággal való szoros kapcsolatai miatt — nem kívánta a kollek- tivizmus elvének érvényesítését. Legalább is erre mutat 1927-ben írott r e g é - nye, az' „Ének a búzamezőkről". Látja, hogy a feltörekvő kisparaszt elember- telenedett abban a küzdelemben, melyet a föld megszerzéséért és. m e g t a r t á - sáért folytatott — elembertelenedett érzelmi, gondolati és akarati megnyilat- kozásaiban egyaránt, s ennek végső fokon az a 6—8 hold föld az oka, mely, ha ereje szakadtáig gondozza is, akkor sem hoz annyit, hogy magasabbrendű,.- emberibb igények ébredhetnének benne. Éppen ezért a több földtől várná a- 6

parasztság anyagi, lelki és szellemi életszintjének az emelkedését; több föld- höz viszont ez a kisparaszt csak úgy juthat, ha merészen vállalkozásokba kezd.

Ferenc az író ideálja, a Nyugatot járt katona, akiben felébredt az igényesség, s megtanulta, a módját is annak, mint elégítheti ki. Üzleteléssel. Valóságos üzemmé fejleszti kis birtokát, s így típusává lesz annak a polgárosuló paraszt- nak, melyre leginkább Szeged környékén akadhattunk rá.

Valószínű, hogy Móra azért nem tartotta időszerűnek a kollektivizálást, mert ismerte a parasztnak ezt a földéhségét, melyet a feudalizmus idején- nem elégíthetett ki — abban nem tudott hinni, hogy kiölhető lenne — s csillapí- tását éppen a polgári forradalomtól várta.

Ferenc — az író szavait idézem — „a legnagyobb emberi háború sokat próbált, sokat kóstolt, sokat tanult, nyiladozó szemű parasztja, akinek az esze élesedett, az értelme szélesedett, a- művelődéshez való ösztöne felébredt, a szíve emberibb lett, és az idegélete megkezdődött, talán meg-is romlott". Éppen megkezdődött és romlott idegélete — kifinomultsága — érleli tragikussá a sorsát. Feleségét az őrülésbe kergette, s most lelkiismeretétől gyötörtén a halott asszonyba lett szerelmes, ki meg-megjelent éjjelente látomásaiban, hívo- gatta, s ő felkötötte magát a körtefára. Nem a kapitalizmus buktatja el tehát a polgárosuló parasztot, mely csak kivételkép engedi meg már ekkor, hogy a kisemberek felküzdjék magukat, hanem magánéletének megoldatlan kérdése.

Igaz, hogy meghasonlottsága végső fokon arra a haldokló kátonatársától — feleségének első férjétől — megtagadott falat kenyérre vezethető vissza, mert e miatt érzi magát gyilkosnak, s ez a gyötrő titok tartja vissza attól, hogy tel- jesen feloldódjon a feleségével való együttlétben, s az asszony akkor tébolyo- dik meg, mikor őszintén elmondja neki, hogy ő voltaképen embert ölt — ez igaz, s így valahogy ez a falat kenyér az enyimnek, a magántulajdonnak a szimbólumává nő — mégpedig életet fojtó szimbólumává. Péterke is — Ferenc gyermeke azért vesz bele az ingoványba, mert Márika kezéből kikapott egy falás kenyeret. Perszé mert éppen egy falásnyi kenyérről van szó, s nem több- ről — még csak azt sem mondhatja az - olvasó, hogy bűn ennyire ragaszkodni hozzá, hiszen a hősök helyében jómaga is valószínűleg így tett volna; így nemcsak végzetesnek, hanem egyben természetesnek is látszik. Végzetes és természetes a birtoklás vá'gya: körülbelül ez Móra Ferenc félfogása a kapita- lizmus kérdésében, s ezért képtelen kategorikusan pálcát törni fölötte. ^

Ez nem gátolja abban, hogy a legkíméletlenebb bírálattal sújtsa azokat j i visszás jelenségéket, melyeknek szülőoka végső fokon a kapitalizmus gazda- sági rendje.- Akkor, amikor a reakció a nyílt terrorral felhagyva- a konszoli- dáció leple alatt haladt tovább a megkezdett úton, ő lépten-nyomon felemelte tiltakozó szavát. Meghitt beszélgetést folytatott a pisai ferde toronnyal, s ez bevallotta neki, hogy halálra idegesíti, . amiért mindenki ferde toronynak nevezi, s nem tudja, mivel szolgált rá erre a gyalázkodó gúnyolódásra. Az ellenség találta ki ezt.— mondja -—, hétszáz éve folyik már ellene az akna- munka, s hétszáz éve nem veszi észre senki, hogy olyan egyenes, mint egy márványból faragott gyertyaszál. S mikor ezt mondta, ferdébb volt, mint valaha. De azért hajtotta tovább a magáét. A legőrültebb tévedés, hogy ő ferde. A dolog úgy áll, hogy az egész Pisa ferde, csak ő az egyenes. Mondoms

— írónk beszélgetett a pisai ferde toronnyal, s nem szűnt meg adatokkal bizonygatni, hogy mily ferdére sikerült az a torony, melyet a magyar élet .építői raktak a proletárforradalom bukása után — jóllehet ők. azt kürtölték

világgá, hogy egyenesen áll, csak körülötte ferde minden.

Különösen a nevelés, a tudomány, a művészet fonákságait sorjáztatja fel.

Gondoljuk meg, mit jelentett ez akkor, mikor a hivatalos politika egyik leg- főbb érvként éppen kultúrfölényünkre hivatkozott revíziós követeléseiben, írónk könyörtelenül foszlatja szét a kultúrfölény ábrándját. „Kedves bará-

7

tom, itt kultúrfölény van, de pénz nincs" — mondja egy aranyművesnek, ki egy gyönyörű meroving-fibulát kínált fel megvételre a múzeumnak — ami- ből nyilvánvaló, hogy kultúrfölény sincs, mert ahhoz is pénzre van szükség.

A városi kultúrintézmények alkalmazottai nem kaptak vasúti féljegyet, mert

„negyven -esztendővel ezelőtt kimondta az akkori magas kormány, hogy a könyvtár, a múzeum, az úgynevezett kultúra, csak magánvállalata a városnak, s az efféle pántlikamérések hivatalnokai máig is nem szorosan vett közigaz- gatási tisztviselők, akiknek nincs jussuk azokra az állami kedvezményekre, amikre a vármegyei útkaparók érdemeseknek találtatnak". Mikor aztán di- vatbajött a kultúrfölény, Rubinek Gyula, a kereskedelmi miniszter megboly- gatta ezt az ősi tradíciót. Kiterjesztette a vasúti kedvezményt mindazokra a hajdúkra, akik addig nem voltak benne. Attól kezdve a szegedi múzeum szol- gái- is kijártak minden héten bort kóstolni Szatymazra, kutyástól-macskástól, és szívből sajnálták az igazgató urat, aki nem ^hajdú minőségben kaparja a kultúra országútját.

Nevelésünk alapjában elhibázott. Efféle számtanpéldát ad fel a nénike megoldásra a kis másodikosnak: öt póknak hány lába van? Az apa sem tudja, s. tekintélyének megóvása céljából azt javasolja, hogy olvassák meg, de mivel egy fia pók sem akadt a lakásban, nyakába vette á várost, hogy utána járjon a dolognak. Felkereste a borbélyát, a .frafikosát, két egyetemi tanárt, egy aka-, démiai levelezőtagot, a kerületi rendőrfőkapitányt, de egyik sem tudta meg- mondani, hogy hány lába van egy póknak. Egy kis tanyai iskolás elé meg egy ilyen, mondatot bök a könyve elolvasásra: „Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt lelkesedéssel." A - k i s ' h ú n utód hol felkönt lelke- sedést betűz ki a neki furcsa kifejezésből, hol fölkent leselkedést. „Nem ez a kis bórembuk a hibás- — csillapítja írónk a tanító urat —, hanem azzal'kellene megétetni valami pedagógiai banketten az olvasókönyvet, aki belevette ezt az olvasmányt. De azt is erre a kosztra fognám, aki a könyvet approbálta. Hát honnan tudhatná ez a nyolcesztendős pulykapásztor, mi az a fennkölt, és micsoda teremtett állat az a lelkesedés?" A középiskolások számtankönyvét egy nagy matematikus írta, világosan, magyarosan, ahogy az előszóban mondja, s elvét az időszámítás egyik törvényének megfogalmazásában a követ- kezőképpen váltja gyakorlatra: „az esemény kezdetének keltét úgy számítjuk ki, hogy az esemény keltéből múlt időt csinálunk, s abból levonjuk az esemény időtartamát, amikor az esemény kezdete keltének m ú l t ' idejét kapjuk meg, amiből keltet csinálunk". Az efféle tankönyvek sem azt nem veszik tekintetbe, kinek szólnák, sem arra nem fordítanak gondot, hogyan kellene szólni — így hát semmi csodálatos sincs abban, ha, diákjaink műveletlenül kerülnek ki az iskola padjaiból.

A tudomány és művészet bántó nyegleséggel leplezi erőtlenségét. Ha- landzsába fullad, s'ezt a halandzsát a sznobok, beavatottságot színlelve kinyi- latkoztatásként fogadják. A tudomány elvetve az önként kínálkozó észokokat, ködös feltevésekkel magyarázza a tényeket. Móra egyszerűen okolja meg, hogy miért zsugorítva temette el az ősember a halottját. Így kevesebb helyen elfért, s kevesebb földet kellett neki feltúrni a csontvésőjével., Gúnyosan emlegeti azokat, akik- nem fogadják el ezt az okfejtést, mert nagyon világos- nak" találják, s meggyőzőbbnek-hiszik a maguk homályos koholmányát. „öt-_

ezer év múlva jön a tudós," -és azt mondja, hogy mennyi ihlettség volt az em- berben már medve-korában is. Ugyanabban a helyzetben adta vissza a halot- tat á földanyának, amilyenben az anyaméh világrahozta. A művészet lemon- dott arról, hogy egyáltalán mondjon valamit; a semmit is valahogyan, minél körmönfontabban, ködösebben, sejtelmesebben önteni formába — ez volt a jelszó. S hogy mennyire leszokott a közönség arról, hogy szavakbafejthető tartalmat keressen az alkotásokban, azt mi sem mutatja inkább, mint az, hogy 8

xendjénvalónak találja, ha a kezeügyébe kerülő verset sehogysem tudja fel- fogni. Móra A hegedű c. versének egyes szavait tévesen szedték, s tördelés közben égyes sorait összekeverték. „Ahol én azt írtam, hogy mély kút a szeme,

•ott a nyomtatás azt mondta, hogy mély húr a szeme" — s ez így folytatódott:

„tenyerébe veszi, s megpengeti balkan". „De csak egy pillanatig" bosszankod- t a m , azután nevettem. Nagyon imponáló teljesítmény az egy muzsikustól, ha a szemét a tenyerébe veszi, s megpengeti halkan." Bár az író a második ki- adásban kijavította a hibákat, mégis a vers a téves szöveggel lett közismertté.

Tíz esztendő alatt legalább tízszer hangzott, el, s mindig ezekkel "a kificamított soi okkal. Végre aztán levelet kapott írónk egy pesti kislánytól, aki mint sza- való, ezzel a verssel szeretett volna bemutatkozni a nagy nyilvánosság előtt.

Azt írta, hogy a költemény közepén van valami mély homály, amivel, bár bizonyára mély értelem van abban, (mély húr a szeme, stb.) nyilván a fiatal kora miatt n e m , t u d tisztába jönni. Írónk azt válaszolta, hogy hagyja-csak úgy, ahogy van. Kár lenne elrontani az embereknek a költőről táplált illúzió- ját: milyen fejlődésképes ember az, még ősz fejjel is tud érthetetlenséget írni.

Másrészt a megcsontosodás nyomait yiseli magán ez az impotens tudo- m á n y és művészet. Lemond a tételek újrafogalmazásáról s a kép'ék újrafesté- séről. Különösen a tudomány visszatorpanása szembeötlő.' Az ú j nemzedék kritika nélkül veszi át a régi nemzedék megállapításait, még akkor is, ha ezek jelentéktelenek, üresek vagy egyenesen tévesek. Mórának egyszer Klauzál

•Gáborról kellett megemlékezést írnia. Elővette egy szegedi tanár róla írt köny- vét, de nem talált semmit benne, aminek hasznát vehette volna. A kétszázadik

•oldal elolvasása után is csak annyira emlékezett vissza belőle, amin már az

•elején megakadt a szeme: Klauzál Gábor a megyei közélet emlőin növeke- d e t t - Elővette a Klauzál Gábor temetése után megjelent szegedi újságot, s a leglényegesebb megállapítás ebben is ez volt: Klauzál Gábor a megyei közélet emlőin növekedett. A Vasárnapi Újságnak ezt pár nappal megelőző száma is így búcsúzott a nagy férfiútól: Klauzál Gábor a megyei közélet emlőin növe- kedett. Kifogyva a lapokból, a régi könyveket szedte elő; most már nem is Klauzál Gábor érdekelte, hanem az, honnan ered ez a frázis. Az Űjabbkori Ismeretek Táráig. jutott el, melynek 1853-ban megjelent ötödik kötetében ez olvasható: Klauzál mint státusférfi és politikus a megyei élet emlőin nevel- kedett. A művészet korántsem ennyire kérődző természetű, de sok az olyan kultúrkorifeus, aki azt kívánja, hogy rie keressen ú j utakat, hanem döcögjön a régi csapásokon. A főigazgató úr- például, ha -a fejét elütnék, sem tudna egy ihodern verset elolvasni. Szerinte az utolsó komolyan vehető költő Jámbor Pál volt. Kár, hogy a tankönyv elejtette. Sokaknak tetszenek ugyan Szabolcs- kának a versei is, de ő mindig elbóbiskol rajtuk.

A tudomány és művészet sorva'dásának — erre is* utal írónk — a kon- struktívok „nemzeti-vallási-erkölcsi" világnézete az oka, mely megakadályozza a tudományt a szabad vizsgálódásban, a művészetet pedig a szabad alakitás-

"ban. Egy buzgó régész értekezést írt a csontvázokon található eleven színezésű

•gyöngyökről, s ebben azt állítja, hogy az ősmagyarokat nagyon könnyű fel- ismerni, mert piros-fehér-zöld gyöngyöt viseltek. Móra ennyit fűz hozzá:

„De ezt legalább történettanár írta. Fülheggyel mintha hallottam volna is, hogy azóta állami ösztöndíjjal külföldön gyarapítja őstörténeti ismereteit."

Egy más helyen ezt olvassuk. „Egyszer például előadást tartottam arról, hogy . az őskorban az emberek sokkal kisebb termetűek voltak, mint ma; a bronz-

kori kardok markolata ma csak egy gyerekkéznek felel meg.' Avatatlan ember azt hinné, hogy ebben igazán nincs semmi sérelme a társadalmi rendnek. Sze- rencsére vannak olyan éles szemek, amelyeknek figyelmét a legtitkosabb cél- zások sem kerülik el. Mi következik abból, hogy az utolsó három-négyezer év alatt nagyobbak és erősebbek lettek az emberek? Az, hogy nem igaz, mintha

9. '

/

az isten elsorvasztaná a bűnök fertőjébe merült emberiséget. Már pedig e r r e az igazságra szüksége van a társadalmi rendnek. Aki ezt kikezdi, az petrolőr, az csatornapatkány, az kommunista."

Móra életének utolsó éveiben még mélyebbre hat a bírálatával. Az Európaszerte, s nálunk különösen érezhető mezőgazdasági válság rányitja sze- mét arra a kiuzsörázásra, mely egyenesen létfeltétele a kapitalizmusnak, és sötét képekben tárja olvasói elé a . Földhözragadt Jánosok nyomórát. Nem a feltörekvő kisparaszt érdekli most már, hanem az a paraszt, akinek még remé- nye sincs arra, hogy feljebb juthasson. „Engem is kiöntött az alföldi paraszt sírása nyugalmam szigetéről — írja. — A Földhözragadt Jánosok elébe tola- kodtak az Olimpuson fényeskedőknek. Jussuk volt rámszegezni beesett s z e - müket a beíratlan kéziratpapíromról. Közülünk való vagy, vérünk vagy, a mi eresztésünk vagy, beszélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, n e szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk ebben az esz- tendőben."

Kiderül ezekből a karcolatokból, hogy a konszolidációs politika minden ' látszólag a paraszt'javára történő sakkhúzása valójában semmit sem enyhít

annak szörnyű helyzetén. Jánosunk felment a faluházára, mert hallotta, hogy földosztást rendeltek el az urak, s úgy gondolta, hogy ő is rászolgált vagy két holdra, hiszen eleget szenvedett a világháborúban, s nagy a családja, és nincs miből eltartania. Mikor előhúzakodott a kéréssel a két hold irányában, a kör- nyékbeli földbirtokosok toporogni kezdtek s morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek neki kettő? Mégiscsak megkapta, amit kért, „Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor k ö r ü l - hordozta a maga földjén." Persze, mikor átvette az^impériumot, már a k k o r megkésett a szántással, különben sem volt se igája, se vetőmagva, se semmije az égvilágon. Leduggatott a földbe egypár nem nagy m u n k á j ú palántát, ami- vel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni, hogy ő maga minden erejét napszámba adhassa. Péter-Pálkor fogta a kapát, s elindult részt keresni, célszerű szegényember módjára. Kell-e munkás, uram? — köszönt be az első majorba. „Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősz—

• szel a földosztáskor." És ahova beköszönt, mindenütt azzal fogadták: „Hja,, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát, menjen kend a.

dolgára, és ne vigye el a keresetet a szegény embertől." így maradt a nyáron rész nélkül, s őszön se kellett se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répa- szedőnek. Hiába kérdezte, hogy mit eszik majd a télen kilencedmagával, m i n - denütt azzal fizették ki: egye meg kend a földjét! Belátta, nagyot vétett azzal, hogy földet igényelt. Föl is ment a községházára, hogy visszaadja a két hold földet. „Sok baj van kendtekkel, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet." „János megfogadta, hogy soha az életben nem lesz vele baj,, csak még most ez egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden o k - vetlen, mert ő máskép kénytelen lesz agyonverni az egész családját és kilen- cedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle."

Aki meg nem adta vissza a földjét, — persze kiosztásra a legrosszabb f ö l - dek kerültek — az a megyáltási árat nyögte, abba fizethette bele a pár hol- dacska minden hozamát. Megütik a feje fölött a dobot árverésre, de nincs mit megvenni rajta. A-törvénynek azonban érvényt kell szerezni •— hát kilakol- tatják. A végrehajtási s kilakoltatási költség többe van a városnak, mint amennyi a szerencsétlen tartozása, de hát nincs kegyelem. Pedig a putriban megfoghatatlan, a torkonragadhatatlan, a legyőzhetetlen Rendszer, a ködből a vackon egy méhrákos anya kínlódik, s körülötte a hét csöppség.' Öt a sajá—

tuk, kettő meg lelenc. Ki ezért a felelős?- A rendszer. „Igen, a misztikus, a való rettenetes kőszikla:" Pap Valérba szerelmes lett Pali, de nincs miből k i -

10

házasítani a lányt. Mit tehet az apa? Felgyújtja a bebiztosított kalibát. Nyolc- száznegyvenhárom pengőt fizetnek ki neki a biztosítók. Volt már pénz bútorra,

„így aztán Valért pa^ adta össze a Palival, ami nagy ritkaság mostanában ebben a tartományban." Julis asszony férjét elkívánta a császár, s nem tért vissza a háborúból. Hadiözvegynek nyilvánították az urát, meghagyták a tíz hold bérletben, s hadisegélyt is szavaztak meg neki, öt forintot hónapon- ként. Egymaga nem bírta megmunkálni a földet, összeállt hát egy béressel, aki jódolgú ember volt. El is vette volna a béres, de csak megmaradtak vad- házasságban, mért különben Julistól megvonták volna a hadisegélyt. Mikor a bérest eltiporta a bika, más férfi karolta "fel az asszonyt, s aztán megint más, míg végre az ötödiknek, aki kihízott rajta, ő adta>ki a nyargalót. A gyerekele csak szaporodtak. Végül is a szomszéddal, egy magabíró hatvanéves emberrel állt össze, akinek szintén volt tíz hold bérlete. Akkorra már úgy nőtt az adó, mint az árvíz, s még az árendát sem tudták fizetni. Ügy határoztak, hogy a Julis ne köszönjön le a hadisegélyről, s áldás nélkül fogtak bele a racionális gazdálkodásba. A szomszédnak is voltak gyerekei, s mikor meghalt, Julis az ő fiatal fiának lett törvénytelen feleségévé, csak azért, mert így nem kellett a.

birtokot szétválasztani. Szodoma és Gomora ez, vagy még annál is rosszabb.

„A Holt-tenger egy bújálkodó csordát nyelt el, amely nem hallgatta meg, amit.

az Űristen angyalai által üzent neki. De ezek közt nem járnak angyalok az Úristen üzenetével, ezeknek csak az emberek csinálnak törvényt."

Ezek a ' képek miniatűr voltukban is vetekszenek Móricz Zsigmond hatal- mas, sötét színezetű freskóival. Bennük Móra már-már túljut a. polgári radi- kalizmus határán s 'a proletárforradalmárok közvetlen közelségébe kerül. For- radalmasít anélkül, hogy forradálmat akarna, pusztán a valóság reális á b r á - zolásával.

Móra. pályája tehát egy' lassan, de állandóan emelkedő vonallal ábrázol- ható; egyre inkább kiteljesedőben emberi és írói nagysága. Meg sohasem al- kudott: következetesen a polgári radikalizmus álláspontján volt, az élet kényszerítő körülményeinek, s ezek' tiszta látású felismerésének köszönhető, hogy az ellenforradalom létrehozta társadalmi rend tarthatatlanságát á b r á - zolva közvetve egy létrehozandó új társadalmi rend szükségességének érzetét kelti az olvasóban. Azét, melyet csak forradalommal valósíthatni meg..

Sőt a Földnélküli Jánosék 1932-ben c. tárcasorozat utolsó darabja egye- nesen lázításnak tekinthető. „Nem mondhattam el mindent — írja Móra —, amit láttam, mert akkor azt mondhanák rám, lázítok. így is volt egy-két jó emberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég pajzsom, ha védelemre- szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutalitása." „Nem találtam ki semmit, de egy-két színt vettem abból a forrásból, ahol az életem eredt. Én is voltam szájból mosdó kisgyerek, csak- hogy én édes vizet vehettem a számba. A mai földhözragadtnak étele, itala, mosdó vize, törülközője csupa "Keserűség. Én is bukdácsoltam a hóban csillag- fényes téli hajnalokon, de én hihettem, hogy elérem a csillagokat. Mit hihet a mai egyinges kis'rongyos," akit apja, a béres még a maga karrierjével sem biztathat?"

Nagyon emberi s nagyon- nevelő a műve mellett kezét tördelő fró: „nem hazudtam bele semmi optimizmust az írásaimba, s mégis — sötétebb a való- ság. mint ábrázolásom,⁴ mert a legfelháborítóbb tényeket el kellett hallgatnom, s mert a legelviselhetetlenebb élmények engem nem kínoztak." Azzal, hogy bevallotta korlátait, önmagán ps könnyített, s á rendszert is meggyűlöltette, mert minden, ami őt felmentette, a rendszert vádolta. Engedelmeskedett a megvesztegethetetlen őszinteség- parancsának. '

VAJDA LÁSZLÓ-

1L

SIMÁI MIHÁLY versei :

Gyapotszedés közben

Tág reggel van. A messzeség elém özönlik, hömpölyög, a végfelen mezők neszét

szél görgeti a. föld fölött. . Omlik a könnyű, őszi fény.

Nevetés villan, dal ragyog.

A gyapot tiszta hószínén hunyorgó, pöttöm harmatok.

Lágy békesség ring mindenütt.

Az ég egy-nagy kinyílt mosoly.

Szelíd szemed szivemre süt:

Reámnevetsz, míg dolgozol.

Mögötted karcsú nyárfa áll, mint fényes, égbeszúrt szurony.

Kezem vakon motozva jár, szemed szépségét bámidom.

Pedig, hej, mennyi munka van!

Fehérlő tábla integet.

Mé g jó, hogy nem vagyok magam., hogy együtt dolgozom veled!

Kis vallomás

Közös vagyok veled... szeretlek.

Azúr derűjét kék szemednek, az arcodat, a tiszta-szépet,

s a lelkedethogy így megértéit.

Közös vagyok Veled. Szeretlek.

Szivem tüzénél melengetlek.

Arcodra fűzfaként lehajtók,

s megcsókollak, mint a víz a partot.

Nyár

Az országúton por pörög, S telt, gömbölyű fák intenek.

Bujkálnak fenn a. lomb között.

a szégyellős eperszemek.

Öreg dűlőre vágok át,

szikkasztja harmatát a gyep.

Kuszált kökények ág-bogát könnyű madárdal rázza meg.

Aranyos kedvvel tűz felém

"a Nap. Tűnődve baktatok.

A búza szőke tengerén futó szellőcske ver habot.

Pipacsszín... áradó derű ....

Ember, vidék munkában áll.

Hazáin gyöngéd ölébe gyűl és érik, érik már a Nyár.

:i2

GURSZKY ISTVÁN

A Kárpátokból jöttein

Szivekre ült g jégcsapos kor.

A télbe fult minden tavasz.

A fehérsapkás Mármarosból köszönt csak a nap: bár havas, csikorgató, karcsú gerince örök télként nyújtózkodott, \ mint újbor, sötét, hűvös pince mélyén — forrtak a tavaszok a Mármarosban.

Hólepellel

•betakart kunyhók sorba' itt, az ég szikrázó hajnalszemmel felitta bércek borait...

Csillogó, mégis zord merevség pihent az elnyűtt arcokon, mint szivetrágó népbetegség a szálló szolyvai korom ruszin tüdőkre ráfeküdt — még ott is, ahol égbenőtt, ágaskodó örök fenyők frissítették a levegőt.

Hiába mérgezték, — . ; érős

volt a kárpáti levegő, a meghúzódó zsúptetős kis kunyhók felett lebegő.

Jövő-csírák keringtek benne, a napfény felé kavarogtak:

évszázados fenyőfák lelke lélegezte a bátor holnap friss, erős gőzét.

Csodafák . voltak, ezek az örökzöldek, ismeretlen Szép szózatát hallottam, mikor üdvözöltek sok éve már.

Itt voltam gyermek.

Futkostam ott a zöld hegyékben, tükörpatakok csörgedeztek s a Róna csúcsa nyúlt felettem, tengerszemek kacagtak fel rám;

a Kárpát ezer titka tette,

hogy sorsom lett az írószerszám, hogy sorsom lett a fenyves lelke s örökre az marad.

Az erdők szebben meséltek, mint a, dajka, ételből, vett meséjük túlnőtt az életen, s míg vadnyulakra lestem — köröttem partizánok, kiket nem láttam, s nem .is tudtam, hogy ők is vannak, vadvirágot szedtem és csendben meglapul,tam.

'Nem- tudtam róluk,

de éreztem • őket a fenyők derekán:

száguldó vihart rendületlen állta a fenyő-partizán.

Ma is, ha hallok partizánról, agyamba fenyők csúcsa nyúl:

fölöttük víg napsugár táncol, amíg alattuk alkonyul...

A lombosodó új eszméket szivemben száz fenyő táplálja, belőlük lettem én

az élet

rendíthetetlen partizánja.

Onnan indultam, hol az égbe , fúrják a fenyők fejüket,

hol a hegyek közt játszó szélbe havasi gyopár integet,

hol csillanó, ezüst patakban pisztráng viháncol kéjesen, hol éjente pásztortűz lobban, mint pompás, régi képeken.

Onnan indultam, hol a szláv nyelv édes magyarral összenő ...

...A pásztortűz^egy éjjel rámlelt, s rádleltem, kárpáti fenyő!

Onnan indultam,

és az úton fenyő, pásztortűz jön vélem, szemeimet az égbe fúrom, mint a fenyők a hegyeken..

Ajkamon száll, repül az ének, mint szél a fenyvek derekán;

így értem el hozzád, ó, élet, így értem el hozzád,'Hazám!

Az „extra" hely

— Ho-hó, Váradi elvtárs! — nevetett a' járási titkárra Csordás, míg

•rövidrenyírt fekete bajusza vígan ugrált összecsucsorított ajka felett. — Te nem tudod, miféle hely ez a Gácsoros! No persze . . . — tette hozzá gyorsan, elnéző mosollyal — még nem is igen tudhatod .. . Elvégre az a három h é t . . . Dehát majd meglátod!

A járási titkár mosolyogva nyomta az üveghamutartó barnára égetett fenéklapjához elszívott cigarettája maradványát, aztán ránézett a beszélőre.

— Szóval ez a te községed valami extra hely!

— Úgy is van! — kapott a szavain Csordás, még az elkezdett pipatömést is abbahagyva. — De mennyire így van! Vagy tagadjam? Mért tenném, ha igaz? -— Várt egy darabig, de mivel sem helyeslés, sem ellenvetés szavaira nem érkezett, folytatta a pipatömést is, a beszédet is. — Tapasztalod majd magad is. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy nálunk megy a munka! Nem alszunk, az igaz, de az is lehet, hogy valami szerencsés körülmény. Afféle extra hely, ahogy te mondod! — Nevetett, aztán rágyújtott. A jólszelelő pipá- ról szeme a járási titkár figyelő arcára tévedt, s ettől valahogy abbamaradt az élvezet. Mi a fenét néz úgy? villant át rajta. Nem vagyok én eladólány!

Egy pillanatra zavarbajött. De aztán eszébejutott, hogy a járási titkár ú j ember, méghozzá gyerkőc is hozzáképest. Nem lehet több 26—27 évesnél, méricskélte magában, és mi az? Ö maga már régen a kapanyelet markolta a grófi uradalomban, mikor az csak szopósgyerek lehetett! Ni csak, nézte, még a sörénye ié, akár a szalma, összevissza hull a homlokába. Hát persze, hogy figyeli az idősebb, tapasztaltabb mondanivalóját. Dehát igaz is, nem a k á r - milyen dologról van szó, hallgathatja! . .

Ahogy így egy-kettőre rendbejött a kérdéssel, zavara is elpárolgott.

Megint a megszokott lendülettel beszélt tovább. A járási titkár nem szólt közbe. Felvett az asztallapról egy papírszeletkét, és. ujjai között gyors, meg-

szokott mozdulattal sodorni kezdte. A papírdarabka pillanatok alatt apró tekerccsé vált, elárulva a megrögzött szokást. Elgondolkozva, ujjainak mozT

gását figyelve szólalt meg Váradi.

— Tehát "kulák nálatok nincs.

Csordás elnézően mosolygott.

— Ami azt illeti, nem így értettem. Mert akadni éppen akad, ha nagyon keresi az ember, dehát az . . . — legyintett — nem sok vizet zavar. Két-három család. 47-ben persze — tette hozzá — nem így állt a dolog! Az volt ám a harc! Akkor láttál volna bennünket! Egyszer.. . — emlékezett — meg is akar- tak szurkálni az országúton . .. Majd alkalomadtán elmesélem — mondta. — Nem akármilyen eset volt.

— De most — tért vissza az eredeti témához — akár azt is mondhatnám róluk, hogy nincsenek, mert éppen annyi, mintha nem volnának. Letörtük már a szarvukat! — Nevetett és hozzátette: — Hála istennek! ^c

Váradi még egyre a papírszeletkét sodorta.

— Hogy megy az agitáció?

Csordás nagyot csapott tenyerével csizmája szárára, csakúgy visszhang- zott tőle a kis szoba. Felállt és Váradihoz fordult.

— Hát ezt megnézheted! Elsők vagyunk a megyében! Legyen az akár- milyen kampány-feladat, mi megoldjuk! Ne vedd szerénytelenségnek, dehát ez így van . . .

A járási titkár felállt. Bedobta a hamutartóba az ujjai között foszlá- nyokká morzsolt papirost, és az ablakhoz lépett. Valami bosszantotta, de vala- hogy még magának sem formálhatta meg, hogy mi az, még gondolatnak sem.

.14

Odakint hullott az eső. A heves októberi szél kupacokba hordta a megsárgult, lehullott lombot, majd megunva a sepregetést, belekapaszkodott az utcán rendben sorakozó fák félig megkoppasztott koronájába. Tépte, szaggatta az' .ágakat, hogy azok a heves nyomásnak engedve, sorra meghajoltak, majd újra

felegyenesedtek, hogy az újabb lökésnek ismét engedjenek .. . Mint annak- idején az a vén százados a gyűjtőben, emlékezett Váradi. „Jól van fiacskám . . .

•Jól van, persze, hogy te semmiről sem tudsz . . . Még arról sem hallottál, hogy a műhelyben röpcédulákat osztogattak, igaz?" Egyre csak bólogatott, miköz- ben a másik vadállat a talpát verte . . . Hogy hullottak a könnyei! Kamasz- könnyek . . . Hát igen, fűzte tovább gondolatait, a röpcédulákról valóban sem- mit sem tudott még akkor, de ott, abban a szörnyű szobában fogadta meg .•gyerekszívének minden idegével, .megbosszulja azt, ami vele történt!..'. El-

mosolyodott. Bizony, akkor még csak személyes sérelme, fellobbanó gyűlölete

"vitte az elvtársak közé. Tíz éve már. S ez idő alatt mennyi minden törtéht, mennyi nehéz harc! Pesten a gyárban, s még otthon is! Hiszen a mamával is harcolni kellett! Féltette a legkisebb gyerekét. Még felszabadulás után, hóna- pok múlva is csak suttogva merte kimondani, hogy „kommunista párt". Sze- igény megszokta . . . És i t t ? ' i t t minden ilyen egyszerű lenne? Dehát akkor . . .

Egyszerre honvágya támadt. A szülőváros ismert utcái, az elhagyott üzem lármája, a barátok, régi elvtársak szeretett arca hiányzott. Megfordult. Csor- dás a fiókjában motozott, majd írásokat vett elő.

1 — Ha akarod, Váradi elvtárs.-— bontogatta a papírokat, — pontos ki- , mutatásaim vannak. Végeredményben a légjobb bizonyítvány a tervteljesítés,

igaz?' ¹ ' * »

.— Köszönöm — kergette vissza a járási titkár most már végleg a régi- emlékeket helyükre, — majd később." — Nem szerette a hevenyészett munkát.

— Igazad van — helyeselt Csordás. — Mindent alaposan kell megnézni, a z az igazi! No .. . tedd csak el — nyújtotta feléje a papírokat, — nálad

"hagyom. Ha akarod, vedd jelentésnek.

Váradi leült az előtte kínálkozó székre, és, kettőbe hajtva az írásokat, beletette az aktatáskájába. Hallgattak. Egy darabig csend ülte meg a szobát, mikor odakint hangos csattanással bevágódott a kiskapu. A csattanást gyors léptek dobogása, követte. Valaki végigrobogott a tornác téglakövezetén, s máris sarkáig tárult az ajtó. /

Fiatal, 20 év körüli lány robbant a szobába, s lépteit egy jottányit sem

„ mérsékelve úgy vágódott Csordás íróasztala elé, hogy Váradi attól tartott, felborítja. De nem lett semmi baj. A lány pontosan Csordás meglepett arca

•előtt állt meg, szorosan az asztal mellett, és azonnal beszélni kezdett, mitsem törődve a fejére borított hárászkendőről aláhulló esőcseppekkel, melyek azon- nal apró tócsákba gyűltek körülötte.

— Látod, Csordás elvtárs — kezdte jó hangosan, — én megmondtam!

Legalább százszor szóltam, hogy Szijjártóval nem lehet dolgozni, de te akárha

"beleszerettél volna, csak hagyod, csináljon, amit akar!

Csordást éktelen méreg öntötte el. Mit képzel ez a lány? Csak így be- rontani! És éppen a járás előtt! — gondolta, s érezte, mint száll fejébe a vér.

Csak nem hagyom? Közbevágott:.

— Mi bajod vele megint? És különben is . . . Ügy jössz be ide, se szó, se beszéd, m i n t . . . mint valami tank! — Alig találta a szavakat, és ettől még mérgesebb lett. — Láthatod — folytatta, — hogy más dolgom van, mint a te

"karatyolásodat hallgatni. . '

' A lány most vette észre Váradit, és elvörösödött. Kipirult, kerek arcán mint nagy harmatcseppek ültek az esőnyomok, s ahogy megrázta a fejét fel- háborodásában, a víz szertehullott róla, egyenesen Csordás asztalára.

• ' ' ' . ' ' 15

— A karatyolásomat? — ismételte, és dühében még gumicsizmájával "is toppantott hozzá. — Hiszen nem tudod, mit akarok . . .

— Tudom, tudom!. — vágott szavaiba türelmetlenül Csordás. — Azt, a m i t mindig!

A lány kinyúlt meleg kendője alól, mintegy szavait segítve.

— D e h á t . . .

Csordás azonban elhatározta, hogy megőrzi tekintélyét, hát nem h a g y t a kibeszélni. »

— A mondanivalódat majd máskor. Akár este az értekezleten, de m o s t nem érek rá — mutatott Váradira. — Láthatod!

Most a lány szakította félbe.

— Jól van — simította félre arcából a vizes hajszálakat, — ahogy akarod í

— Majd mély szemrehányással szemében, szinte figyelmeztetőleg tette hozzá:.

— Elmondhatom en a magamét este is! Szabadság! , összekapta a kendőjét és elment. Olyan sebesen, ahogy jött. Váradi az:

otthagyott apró tócsákat nézte, meg a friss sárral szegélyezett lábnyomokat,, aztán megszólalt.

— Kicsoda ez a lány?

- Csordás még mindig bajuszát rágva, mérgesen felelt.

— Népnevelőfelelős. Battó Anna! A tanáccsal van baja. Dehát ha én f e l - ülnék mindenfajta asszonysuttogásnak! Előttem csak egy a fontos. Ki hogy- dolgozik, én abból ítélem meg az embert.

Váradi felütötte a fejét.

— Nem sokra tartod az asszonybeszédet?

Csordás legyintett. '" . : ' '

— Máshol van a kutya eltemetve. — Közelebb hajolt Váradihoz, m i n t h a valaki más is meghallhatná szavait, és hamiskás mosollyal folytatta. — Az:

van a dologban, hogy az a zsivány Szijjártó, a tanácselnökünk,.egy időben e r ő - sen csapta a szelet ennek a lánynak, de aztán abbamaradt. Maga mesélte- nekem, mert én megkérdeztem tőle kereken, mért szapulja úgy ez a lány, h á t nekem megmondta. Csak az a baj — tette hozzá megint mérgesen, — hogy már a fél. falut a tanács ellen hangolta! Fújják a nótáját, akár a visszhang!' Node véget vetek én ennek, ne félj!

Váradi cigarettára gyújtott, s míg kattant az öngyújtó, elismételte m a g á - ban az imént hallott nevet. Battó Anna, gondolta el; a neve jól illik hozzá.

Egyszerű, határozott, mint ő maga. Valahogy nem tudta érzéseit összeegyez- tetni azzal, amit hallott róla, s az érzéseiben pedig nem szokott csalódni..

Máris elhatározta, hogy megvárja ezt az értekezletet.

Megcsörrent a telefon. Csordás felkapta a hallgatót, és olyat kiáltott,, mint akinek még újdonság az efféle öröm. Mosolyogva kezdte a beszédet.

— Halló! . . . Én hát! — egyenesedett ki. — Mi kéne, ha volna?

Azonban odaát is erősen beszélhettek, mert Csordás k'énytelen volt egy kicsit távolabb tartani a hallgatót, s az arcán' elterült széles mosoly úgy h e r - vadt le róla, mint palatábláról az írás a szivacs nyomában.

— Micsoda? Dehogy felejtettem! A ménkűt! — dühösködött. — Szó .se- lebet róla! Most nem érek rá.

A járási titkár kérdő arccal nézett rá. .

—-Miről van szó?

Csordás hol levette, hol megint felemelte a hallgatót. Nem tudta-, hova:

figyeljen előbb.

— A gépállomásra várnak — súgta sebtében, .— tudod, a szántási t e r v m i a t t . . . Mi az? — kiáltott ismét, és a' megkezdett mondatot abbahagyva, mái-

16

újra a vonal túlsó felére figyelt. Váradi felállt, és rátette kezét Csordás telefonkagylót szorongató öklére.

— Megígérted?

Csordás csak bólogatni tudott.

— Menj akkor csak el. Ne várják hiába a községi titkárt, Csordás elvtárs.

Csordás nem tudta, mit csináljon, de Váradi otthagyta, és. máris kabát- jába bújt.

— Mégiscsak... A fene vitte volna el! — mérgeskedett. — Hogy ez is éppen m o s t . . . — Bizonytalankodott még, de a hang messziről ismét nyugta- lankodni kezdett, így hát a gombolkozó Váradit látva, beadta a derekát. — Jól van, m a . . . — egyezett bele. — Megyek! Máris! — Lecsapta a hallgatót, és a fogashoz lépett. Mire belekecmergett bekecsébe £s a hamut kiverve pipáját is zsebredughatta, a járási titkár már hóna alatt táskájával útrakészen állott, majd meg is indult az ajtó felé.

— Nohát éppenséggel az úton is beszélgethetünk, ha- már így e s e t t . . . — udvariaskodott. — Ügy sem igen vari nyugta az e m b e r n e k . . . Hol ez, hol amaz, semmit se tudnak magukban elvégezni — dohogott még végig a torná- con is, de csak úgy, mint akinek jól esik a nélkülözhetetlenség, a sürgés- forgás, s még sóhajtott is, míg hozzátette: — Arra a lóra szokás tenni, mi- felénk is, amelyik a legjobban húz . . .

Az utcára értek. Váradi megállt. , .

— Én addig csak itt nézek körül, Csordás elvtárs. — És máris nyújtotta a kezét. ' . " "

Csordás őszintén elcsodálkozott.

— Micsoda? Hát nem jössz velem? — szorongatta a felé nyújtott kezet.

— Csak nem teszel ilvet velem, Váradi elvtárs?

• A járási titkár mosolygott. , . .

— Nem jártam még errefelé, körülnézek. Gondolom, ráfér az, egy ilyen újdonsült járási titkárra — tette hozzá nevetve. — Nem igaz? v

— H á t . . . —. hökkentette meg Csordást a váratlan mondat A- l e h e t . . .

— Kicsit fürkészvé nézett Váradi szeme közé, de nem látott benne valami huncut vidámságnál egyebet. így megnyugodott. Kezet ráztak.

Az eső közben elállt, csak a szél f ú j t még veszettül. Szerteszét hatalmas tócsák, a mélyedésekben kis patakocskák csörgedeztek, falevelet, szemetet hordva hátukon. Egy kacsacsapat hangos hápogással fejezte ki örömét, és az úttest közepén, a frissen keletkezett tóban latyakolva egymás után fúrták csőrüket a • vízfenékre, míg csak Csordás, hatalmas lépteivel szét nem ugrasz-, totta őket. A járási titkár még ott állt a ház előtt, mintha azon gondolkozott volna, hogy merre is? Valahonnét éles vonatfütty hasított feléje. Az órájára pillantott. Nyolc , óra, állapította meg. No, mi elég hamar végeztünk.

Vaktában indult el. Szerette maga megtalálni, amit keresett, s ez elég hamarpsan sikerült. Már messziről észrevette a tanács épületét. Világos, tégla- színű ház volt, szinte pucérnak hatott a többi mintás, cifrázott kerítésű ház között, de tiszta, takaros volt, az szent. Belépett. Odabent már hárman ültek, s ennek nagyon, megörült.

— Mindnyájuknak jóreggelt! •— köszöntötte a padon ülőket, és körül- nézett. •

-A nagyobb lócán" két menyecske ült, az egyik idősebb, a másik fiatalabb!

Szemben egy csorba szélű padkán öregember pipázott .

— Akad egy kis hely? ⁽ • •

— Már hogyne akadna! - v szíveskedtek az asszonyok, azzal nyomban ösz- szébb fogva szoknyájukat, arrébb telepedtek. Váradi leült/Szemben az öreg elnyűtt, zsíros kalap alatt egykedvűen füstölt, s mégcsak egy pillantásra sem méltatta a jövevényt. Egyre a falon levő órát leste.

17