L é g y s z á m ű z ö t t a t ö l d ö n de . . Ö r ö k k é bánatos, és m o n d t a : E v í v m á n y , a m i t i t t m ü v e i t é l E sötét f ö l d ö n , ez téged kisér A z ö r ö k valóságba . . .
Ks i m e ember, m e g á t k o z v a m o n d t a A z egy, a viharos, nekem, de csak F ö l d i átok ez, földnek átka,
É s ime kedves ember a m e n n y o r s z á g : A szeretet, ez az én h a j ó m ,
M e g á t k o z o t t engem a nap, Á t k o t s z ó r t r á m a n a p és m o n d á : Sohse lásd f é n y e m e t ! és j ö t t az észak !
M o n d á ö is : szólott h o z z á m vérfagyasztó életet Es j ó az élet, az ö r ö k k é v a l ó s á g
És kérve-kért: I s m e r j meg engemet Es j ö e percben a j ó s á g o s halál És kérve-kért az Ü d v ö z i t ö i n nevében S á n d o r kérlek j ö j j velem !
Es igy fogod elérni A z örök b o l d o g s á g o t !
• Kedves emberek, ezt a fohászt, ez volt az utolsó fohászom, hogy elhagytam e sötét sárpocsolyát, de
mily boldog vagyok kedves ember, hogy ismét közé- tek jöhetek ezen eszközöm által mondom nektek hangomat, hogy megértsétek ti is az örök boldog- ságot és most elmegyek kedves testvéreim innen, de azért mindig veletek vagyok, áldjon meg benneteket, az Üdvözítőm. Szeretet legyen veletek. S á n d o r . "
• A költeményben ugyan kevesen ismernének rá Petőfi szellemére, de a lányka hangja még sokáig zsong a hivek lelkében.
• A leány j ó negyedóráig még ilyen álomállapotban ül, majd egy rázkódással felébred. Csodálkozva néz körül. Sejtelme sincs róla, hogy mi történt vele.
Nem emlékezik semmire. Az emberek épp befejezték a közös imádságot, amelylyel a szeánsz véget ért.
• Még egy ideig együtt maradtak és halk hangon, átszellemült arccal hánytálc-vetették meg Petőfi „üze- netét". Aztán szép csöndesen elmentek. K i a csillagos, holdtulan éjszakába, ahol gőzmalmok, gyárak kürtői sötétlenek, ahol álmodni lehet másnapig, amikor újra felzúg a malomnak munkás zsongása.
T Á B O R I K O R N É L .
Szalay P á l rajza
Fátrám, ragyogsz . . .
Fátrám ragyogsz, mint büszke fénykirály, Mint eszme, gondolat, mint ifjúság, tiizár.
Hő száll feléd s ez nem a bolygó Nap heve:
Az én rajongó lelkem izzó melege.
Felhőket látok rólad szerteszállani:
Az én sóhajtó emiékim foszlányai.
S az árny, amit levetsz magadról hallgatón:
Az én szerelmem, gyászom, késő bánatom.
Dalol a szél, zokog a fenyves kőkebel:
Ezt egykor én daloltam és zokogtam el.
Fátrám, amott jön s rád szakad a zord homály.
Sötét vagy, mint a kétség, gyászos, mint egy holt király.
Köveskuti Jenő.
— 520 --
