UEflJELEN MINDEN VÁSÁRNAP.
Előfizetési feltételek:
Egész évre ... _ kor. 2 0 . — Félévre ... » 10.—
Negyedévre ... _ » 5 . —
Egyes szám ára 40 fillér.
A HÉT
P O L I T I K A I ÉS I R O D A L M I SZEMLE.
S Z E R K E S Z T I K I S S J Ó Z S E F .
Szerkesztőség és kiadóhivatal:
B U D A P E S T , VIII., Népszinház-utcza 22. sz.
T e l e f o n s z á m : 6 1 — 3 8 .
H i r d e t é s e k
f e l v é t e l e u g y a n o t t .
Budapest, augusztus hó 7. <|r2y-
Krónika.
A világmegváltó revolver.
— aug. 5.
Az egyik elvtárs, még pedig szűkebb értelem- ben vett elvtárs, az építőmunkások csoportjának egyik vezetője, Markó Elek az elmúlt héten kénytelen volt revolvert fogni Bokányi Dezsőre, aki hajdan szintén kőfaragó mesterember volt, de ma már önmagának a szobra. A revolver-ügynek az. előzménye az, hogy ma már a szocziáldemokrata pártvezetőség a belsőbb pártügyekre is kiterjesztette a harcznak és a kapaczitá- lásnak azt a modorát, amelyet eddig csak a hitvány burzsoával szemben használt : a fejbeverést. »Hol nem győzsz okkal, vágj bátran közbe botokkal«, idézte a magyar Ázsiának valamelyik elmaradott költőjét Bo- kányi Dezső és, miután az építőmunkások csoportját nem volt képes úgynevezett észokokkal újból rabszol- gai engedelmességre hajlítani a szocziáldemokrata párt vezetőségének a vasvesszeje alá, tehát összeszedett huszonöt elvtársat, velük egyszerűen rátört az építő- munkások tanácsára és szét akarta verni őket. Nem tudom, hogy a gyülekezési szabadság, avagy pedig a testvériség nevében-e ? Csúnya verekedés támadt, — ez már bizonyosan az egyenlőség nevében — de a hivata- los párt csak kettőt tudott véresre verni az önálló gondolkozást is elárulni merő építőmunkások közül, mert ekkor Markó elővette a revolverét, amire azután Bokányi és Garbai hiába biztatták hátülról a hívei- ket, hogy csak »vágd fiam elvtárs«, a torlaszok eljövendő hősei, a kávéházi ablakok beverésének válogatott gárdistái meghátráltak az egy szál revolver elől és igy a vérontás eszköze a béke szerzőjévé vált. Ami tanú- bizonyságot tesz amellett/hogy a szocziálisták is hivei a fegyveres békének.
Nekünk bizony nem nagyon fájna a fejünk attól, hogy a szocziálisták egymás között verekednek. Qu' ils font. Hanem ez a revolver-ügy most már ujabb szimptó- mája megint annak a gazdálkodásnak, amely a leg- utóbbi évek óta folyik a magyar hivatalos, forradalmi és világmegváltó szocziáldemokrata párt vezetőségé- ben. Egymást érik részben a botrányok, részben a ki nem magyarázott, vagy csak félig-meddig megmagya- rázott események, amik mind csak arra alkalmasok, hogy teljesen lejárassák a szocziáldemokrata párt veze- tőségnek az immár amúgy is körülbelül gyaluforgácscsá tépett hitelét. A párt valamelyik vállalkozásában,
gondolom a könyvkiadó vállalatukban, olyan hiba esett a számitások körül, hogy a legpolgáribb kisbank is megirigyelhetné ezt a dolgot ; azután Bokányi Dezső megígérte a pártból eltávolított Kardos Jakabnak, hogy be fogja csukatni, de — nem csukatta be ; azután egy elvtársat, aki nem volt egészen megelégedve a pártvezetőáégben tapasztalható állapotokkal és ennek az elégedetlenségének szóban, sőt külföldi szocziálista lapokban Írással is kifejezést adott, kiközösítettek a pártból, de olyan pózzal, mint ahogyan hajdan csak a velenczei tizek tanácsa Ítélkezett a köztársaság enge- detlen fiai fölött, azzal a különbséggel persze, hogy a velenczei dieci nem a szólásszabadság és a sajtó- szabadság nevében, hanem a becsületesen bevallott hatalmi érdek nevében hozták meg az ítéleteiket.
Azután pedig jött az a bizonyos kis leleplezés arról a három mandátumról, amelyért a pártvezetőség Andrássy Gyula gróf, á fekete gróf, a latifundiumos gróf előtt hajlandó lett volna letenni a fegyvert és leszerelni az általános titkos választójogot. Ez is megczáfolatlanul maradt.
Es most a terror, amit eddig csak a New-York üvegtáblái, meg a polgári lapok szerkesztőségének az ablakai nyögtek, revolveres csattanóval bukkant ki Bourgeoisia levegőjére is és azért nem pártbelügy többé, mert a szabadságnak, -az egyéni biztonságnak, a véleménymondás és cselekvés tetszés szerint való- ságának az ügye nem a szocziáldemokrata párt ügye csupán, hanem egy kissé a mindnyájunké is." H a vélet- lenül nem is proletárnak szült bennünket a szerencsés végzet és ha a jogfosztottság örve alatt nem is vagyunk képesek magunknak egészen jogok felett álló privi- légiumokat kicsikarni.
• Igaz, hogy a népbolonditásnak már az athéni Kleón idejében, de még sokkal azelőtt is az volt a leg- biztosabb jelszava, hogy »jogot a népnek«, de ez alatt a jelszó alatt alattomban mindig az értődött, hogy »ne- kem magamnak meg majd egy kis pecsenyét és egy kis palotácskát a Vig-ütcza sarkán«. De gondoljuk,, hogy amiképpen lejárta magát ma már az önálló hadsereg jelszava, a tüstént önálló vámterület és a külön bank cri de guerre-je, ügy be kell látni egyszer végre azt is, hogy az általános választójog és a többi szépen hangzó programmpont éppen ilyen üresen döngő frázissá vált a szocziáldemokrata párt félkézkalmárjainak a száján. Programm és tények náluk sokkal kiáltóbban nem fedik egymást, mint a legdühösebben támadott polgári pártoknál sem és Holló Lajos egy árnyalattal
Sem lesz kevésbé fekete, ha Garami Ernőnek hívják is.
Los mismos perros con altros collares.
Önérzet helyett arrogáncziát, münkalenézést és blaumontág-érzéSt neveltek bele a munkásokba. Kul-.
tura, felvilágosodottság és feljebb emelő világnézet helyett szóban is, írásban is a szeneskocsisok fraze- ológiáját népszerűsítik, a választójogot eladják három mandátumért, a maguk intézkedéseiért dogmatikusab- bak és türelmetlenebbek, mint a legutolsó tót falu heccz- káplánja, a szájuk mosdatlan, a cselekedeteik- gyanú- sak, a szabadság zsarnoksággá vadult a kezükben, a hitelük a fagypontnál jár, — mi a létük jogalapja még ?
Nem sok ilyen revolver-ügy kell már, hogy aztán elérkezzék az idő, amikor a polgári társadalom lesz kénytelen megvédelmezni az egyéni szabadságot és a köznek a -biztosságát a furkósbottal, utczai kavicscsal és egészen alsórendű irodalmi' produktumokkal világ- megváltó érdekszövetkezettel szemben.
Paganel.
Az asztal szegletén.
Szivem te drága szent edény, Fekete vérem vedre,
Az életasztal szegletén Maradtál ittfelejtve.
Az ördög sápadt lányai, A Gond, a Gyász, a Bánat, . Elébed ültek szomjasan
S a torkuk soh'se fárad.
Fekete vérem italán Lassan pohosra híztak, S vérem borától részegen • Most nótákra t a n í t n a k . . . Most éjszakánkint mulatunk És éneklünk, — mi négyen. — Én meg a három czimborám, Kik megitták a vérem.
Dutka Ákös.
Minden szép alkotás jelentősége legalább is ugyanannyira megvan annak a lelkében, aki nézi, mint megvolt annak a lel- kében, aki elvégezte.
A tények közönséges világában nem éri büntetés a yosz- szakat,. sem pedig jutalom a jókat. A z erősek osztályrésze a siker, a gyöngéké a bukás.
Mennyi bolondságot fecsegnek az emberek boldog házas- ságokról ! E g y férfi minden nővel boldog lehet, ameddig őt nem szereti.
Bőrcsuha.
Irta : KRÚDY GYULA.
Balkáj György, vagy más néven Bőrcsuha, közép- kori zsoldoskatona volt és egyszer késő őszszel a Kárpát pirosló vízmosásai között utazgatott.
A háborúk akkoriban szüneteltek és Bőrcsuhának igen rossz kilátásai voltak a közelgő télre. Húszesz- tendős kora óta (most már ötven felé • hajlott) meg- szokta, hogy a háborúból éljen. A koponyáját beszakí- tották, a fülét megcsonkították, a kezéről is elhagyo- gatott egynéhány ujjat, de mindig megvolt az enni- és innivalója. Végigverekedett Európán és csak homá- lyosan emlékezett már arra, liogy hány embert kül- dött a másvilágra. J ó álma, pompás étvágya volt és hatalmas fogai közül alig néhányat britak kiverni a tusakodásokban. Még teljes erejében volt és ime a királyoknak egyszerre eszükbe jut békét kötni. Bőr- csuha valahol egy düsszeldorfi korcsmában üldögélt akkoriban (egy régi barátnál) és a szász háború ki- törését várta. -A háborúból nem lett semmi és a düsszel- dorfi barát szépen kiadta az útját az ingyenélő/zsoldos- katonának. Bőrcsuha csupán azért nem ütötte agyon a hűtlen barátot, mert korábbról ismerte a német bör- tönöket. Csupán annyit engedett meg magának, hogy
• tüzes taplót dugjon az eresz alá és hátra sem fordulva, megindult régi hazája, Magyarország felé.
Útközben verekedett, ahol lehetett, majd elado- gatta a fegyvereit, — késő őszszel, amikor átkapaszko- dott a Kárpát hegyszorosain, eszébe jutott Lőcse és Lőcsén Gadiva János, akivel együtt verekedett Spanyol*
országban. Gadiva valamely kolostor elfoglalásánál szerencsésen ráakadt a kincseskamarára, teleszedte a tarisznyáját az egyházi aranynemüvel és kijelentette, hogy otthon, Lőcsén, várja őt egy leányzó.
S egyszer csak megszökött a táborból.
— No, majd megnézem, hogy szerencsét hoztak-e neki a spanyol kelyhek ? — dörmögte magában Bőr- csuha és serényen folytatta útját a pirosló' hegyek kö- zött. (Arra gondolt, hogy Lőcsén fütenek-e télen ?)
Alkonyattájban érkezett a vámhoz, a kassai kaput megnyitva találta és jókedvűen nézegette a- csinos ház- tetőket, tornyokat, -magas erkélyeket.
— Itt, ugy látszik, rendes emberek laknak — düny- nyögte magában, amikor egy kurtafarku malaczot min- den felügyelet nélkül látott szaladni az utczán. Egy darabig önkéntelenül figyelte a malacz futását, és ki- számította magában, hogy hány napra való eleség tellene a malaczból ?
Majd a házak földszintes ablakain pillantgatott be és alázatosan levette a süvegét egy szembejövő pap előtt. Barátságosan nézegetett az utczán futkározó gyerekekre, még a kutyáknak is pattintott ujjával.
Tudniillik már akkor elhatározta magában, hogy a telet a kellemes tiszta városkában tölti és a kovácsműhely • előtt, ahol egy lovat patkoltak, segített nézni a pol- gároknak. Azt ugyan észrevette, hogy a városban senki sem örül válami nagyon az ő megérkezésének, egy kövér, polgár haragosan kiáltotta, hogy a"szolgáló rete- szelje .be a kaput ; majd egy bőrkötényes ember mél- tatlankodó fejcsóválások közepette szemlélte a Bőr- csuha csizmáit. Bizony azok a csizmák régen voltak csizmák. Később beszélgetésbe próbált ereszkedni a kovácsműhely előtt, de senkitől sem kapott feleletet.
Már éppen odalegyinteni akart egy polgár fejére, amikor a toronyban megkondult az öreg harang és . a város- háza felől előnyargalt egy fehérlovas vitéz. Körülnyarga- lászott a piaezon, aztán gyorsan visszaszáguldott a várba.
— H á t még holnap sem lesz meg a kivégzés ! — Enni-innivalót hordott neki, miközben fenyegetöleg fo- dünnyögte egyik polgár a másiknak. rogtak a szemei és dühös pir borította be a homlokát.
Bőrcsuha, riadtan kapta el a fejét, mintha golyót Á zsoldos teli tüdővel kaczagott, közben hatalmasan hallott volna süvölteni. dolgoztak nagy erős fogai. A torkán tüneményes gyor-
— Miféle kivégzés ? — kérdezte. sasággal folyt le egyik kupa a másik után. •'
-De választ már nem kapott. — H á t feleséged nincs ?—kérdezte elnyujtózkodva Erősen alkonyodott, Bőrcsuha czéltalanul csatan- a faragott székben. •
golt a városban, mert senki, sem állott szóba a leron- — Van, de öreg — fejelt visszafojtott dühvel a gyolódott zsoldoskatonával. A kapuk becsapódtak orra fogadós.
előtt,. egy asszony sivitó hangon csitította sírdogáló — H á t pénz dolgában hogy állunk ?
csemetéjét : . — Pénzem nincs, tavaly leégtem. Koldus lettem.
— Elvisz a vén zsivány bácsi ! Bőrcsuha hatalmasat kaczagott :
Es Bőrcsuhára mutatott'. . — Mind ezt mondjátok ti, polgárok. Pedig tán
— Hm, — dörmögte magában a zsoldos — ha emberemlékezet óta sem volt tüz Lőcsén.
soká tart ez az állapot, nem mondom, hogy bele nem — Bőrcsuha, esküszöm, hogy igazat mondok — nézek a templom sekrestyéjébe ! Hol lehet az a hunczut felelt a fogadós. — Tavaly csaknem az egész város a Gadiva -János ? • • tüz martaléka lett.
E g y régi korcsma terpeszkedett az utmentén, ha- A zsoldoskatona vállat vont :
talmas boltivei alatt egy mécsest hintáztatott az esteli 1 — H a ez igaz, akkor te voltál a gyújtogató, öreg szél és a nvitott ajtón át kellemetes illatok sodródtak bajtárs. Te értesz ebben a városban egyedül a szép tüz a zsoldoskatona orra alá. csinálásához. Remélem, megszedted magad a rémíilet-
— Legfeljebb itt hagyom a süvegemet ! — gon- ben, zavarban ?
dolta magában Bőrcsuha és elszántan belépett a fogadó — Keresztény ember vagyok, Bőrcsuha. Ami volt, ajtaján. az elmúlt. Minden héten gyónni járok. Megtisztultam.
A sötétes ivóban egv össze-visszafarigcsált hosszú N e m a k a r o k a Po k o l r a Íu t n i"
asztal mellett foglalt helvét és bátran zörgetett az A zsoldoskatona ugy nevetett, hogy a konyei öklével. ' . potyogtak. • ^
Hej/ korcsmáros ! ' - '— H á t én tán pogány-vagyok ? — kérdezte fuldo- Egy széles, potrohos,, bőrkötényes férfi jött elő. kolva a kaczagástól. — Mi már csak egyformák vagyunk, Az arcza vörös volt, mert éppen bort húzott le a pin- Jánoskám.
czében és az nem könnyű foglalkozás. A zsoldos nem A fogadós komoran, nyugtalankodva nézegetett az mert a fogadós szemébe nézni, hátha kiolvassa az ajtó íelé. Aztán aggodalmasan mérte végig a zsoklos- arczából az üres zsebeket. Lehorgasztott fővel dünv- katona testi izomzatát. Nem, ezzel az emberrel egyedül nyögte: " nem bir meg.
— Valami ennivalót akarok ! Bőrcsuha tréfálkozva vont elő a zekéje alól egy A fogadós tetőtől-talpig végignézett Bőrcsuhán, rövid, zömök tőrt, amely arról nevezetes, hogy az aczél- aztán a fejéhez nvult és levette a bőrből készült, meg- inget is keresztüldöfi.
vasalt süveget á fejéről és belenézett. — Csupán ez maradt meg a fegyvereim közül. De
— Nem. sokat ér'már ez a süveg, czimbora — ez éppen elegendő! — dünnyögte és ásított.
szólalt meg kedélyesen.- ' ' A fogadós ismerte azt a tőrt. Azzal csak egyszer Bőrcsuha, mikor a potrohos ember hangját meg- szoktak döfni. .
hallotta, nyomban felkapta a fejét. - Hirtelen felvillant a szeme és á zsoldos vállára
— Gadiva J á n o s ! H á t nem ismersz m á r ? En va- csapott a tenyerével-:
gyok a Bőrcsuha ! — kiáltotta teli tüdőből. ' — Bőrcsuha, én téged sok pénzhez juttatlak, ha A fogadós tagadólag rázta a fejét és figyelmesen • rám" hallgatsz,
nézett a zsoldoskatona arczába. Aztán lassan-lassan el- ' A zsoldos ásított. •
komorodott, mig végül tökéletesen megmérgesedett : ' — Az ördögnek kell a pénz. Nekem már csak barát-
— Mi a manónak jöttél ide ? — dörmögte. — Itt ság kell !
nincs háború, aztán az idegen frátereket-a tömlöczbe .— Kétszáz tallért kereshetsz egyszerre, csak akar- szokták csukni. Jobb lesz, ha tovább mégy. A.kassai nod kell!
kapu még nyityíi van, mert hazatérő kereskedőket vár- — Nono — dünnyögte a zsoldos. — Azelőtt volt nak a kapuőrök.' ' akaratom. Nem tudom, van-e még most is? Kivel kell
— János, János ! — örvendezett Bőrcsuha, mintha verekedni? • " - nem is hallotta volna á mogorva beszédet. — Csakhogy — Senkivel.
megtaláltalak, öreg czimbora. Emlékszel a spanyol hábo- — Gyújtogatni kell? Ezt nem szeretném,
rura ? . . . Mikor Madridban gyújtogattunk ? ' — Gyújtogatni sem kell, csak valakinek a fejét A potrohos polgár ijedten fordult hátra, hogy nem kell venni, akit már két hónap óta őriznek a lőcsei hallja-e valaki a zsoldos szavait ? Az pedig nyugodtan városházán, mert a mi hóhérunk most- másfelé dolgozik,
folytatta : ' — Brr ! — szisszent fel Bőrcsuha. —: Mindig utál-
— H á t -csak azért jöttem.. . . Pénzem nincs, fegy- tam a hóhérokat !
verzetem nincs. Te talán azóta polgár lett,él Lőcsén? — Ez másféle munka. Egy-szép asszonyról van szó,
— Az vagyok ! — felelt a fogadós. — Es azért jó a Schmidt mézeskalácsosnéról. Megölte az urát, ez a lesz, ha csendesebben beszélsz. Mit akarsz ? büne. Aztán az utolsó éjszakát vele töltheted. A törvény
— Elsősorban jóllakni. - megengedi.
•— Aztán? ' • Bőrcsuha összeránczolta a homlokát.
— Majd meglátjuk. Hej,, öreg czimbora, de régen — Bolond törvényeitek vannak. De hát van valami is találkoztunk egymással ! igazság benne.
A fogadós betuszkolta a hirtelen nekividámodó — A legszebb asszony Lőcsén, még nincs husz esz- Bőrcsuhát egy mellékszobába és ott rázárta az ajtót, tendős — folytatta a kövér fogadós és a nyelvével eset-
tintett. — Olyan fehér a nyaka, mint a galambé.- A já- rása, mint a páváé. A szeme pedig zöld meg kék. A bal- vállán van egy lencse. Egy piczi anyajegy.
— H á t ezt már honnan tudod ? — érdeklődött Bőrcsuhá.'
— Tudom, mert kihirdették. .Még sem akadt ki- segítő hóhér Lőcsén.
A zsoldoskatona felhajtott egy kupa bort és réve- dezve nézett maga elé.
— Talán egy esztendeje sem láttam asszonyt — dünnyögte. — Mióta lerongyosodtam, a tallérjaimat el- koczkáztam, a szakállamat nem nyírattam. Az ördög bújjék belé. Pedig azelőtt högy szerettek !
A potrohos fogadós megveregette a zsoldoskatona vállát.
— Most is derék szál ember vagy, Bőrcsuha. Látod, én milyen vénség lettem. É n már nem kellek az asszo- nyoknak ! Meg aztán ennél az asszonynál, a mézes- kalácsosnénál, másképpen van a dolog. Éppen egy esz- tendeje .üli a tömlöczöt. Az megörülne még a mi öreg hóhérunknak, Mayercsiknak is, pedig hetven esztendős.
Bőrcsuha felhajtott egy kupa bort és csöndesen hümmögni kezdett :
— Aztá.n bizonyos, hogy levágja a fejét a hóhér?
— Amint haza kerül Kassáról, nyomban !
A zsoldos elgondolkozva meresztette a .szemét a barátj ára :
— Okos ember vagy te; János. Pénzhez is juttatsz, meg egyszerre meg is szabadulsz tőlem. Mert hisz Lőcsén azután már nem maradhatok. H á t majd megnézem holnap azt a menyecskét !
Lassan álomra kezdte ereszteni nagy bozontos fejét. A fogadós azonban még szólott hozzá :
— Aztán csak azt mondjad, ha kérdik, hogy már máskor is hóhérkodtál . . . Németországban vagy ahol éppen akarod.
— Jó, jó — dörmögte Bőrcsuha. — Voltam én már minden. Lehet, hogy hóhér is.
Es ezután bóbiskolni kezdett az asztalnál és durva, rőt szakállával lesodorta az elébe akadó czinpoharakat.
*
A zsoldoskatona arra ébredt, hogy világos reggel van és a városi drabantok a lőcsei biró elé czipelik.
— Hej, megkeserüli ezt János, de még a város, is
— mormogta fogcsikorgatva.
Super Mátyás volt akkor a biró Lőcsén. Erőszakos, kegyetlen ember volt, aki tudta, hogy mire való, a város
pallosa. a
— Te hóhérlegény voltál Díisszeldorfban ? . "' A zsoldoskatona vállat' vont. Megszokta, hogy a nyelvére vigyázni kell a birók előtt.
— Tehát mégparancsolom neked, birói hatalmam- nál fogva, hogy a fogva lévő férjgyilkos Sohmidt'Fride- rikát holnap,' a város piaczán; annak rendje és módja szerint kivégezzed ? — mondta szigorúan a biró.
— Elégessem ? — kérdezte a katona.
— Lefejezzed !
A tanácsterem hátulsó részében égy • külön szek- rényben őrizték a pallost, amelyet most ünnepélyesen átnyújtott a biró Bőrcsuhának." Széles' pengéjű egyenes kard volt az, a zsoldos végigtapogatta az élét és'elol- vasta a rajta levő felírást : Wenn ich dieses Schwert thue aufheben . . . So wünsche ich dém armen Siin- der das E'wige Leben ! — ' Bőrcsuha bólintott a fej ével.
A városháza pinczéjét az itélet. óta hármas pecsét őrizte. Azokat a pecséteket csak á hóhérnak van joga letépni onnan. Az eledelt a fogolynak egy felhúzó gép-
pel küldik az emeletről. Sürü vasrácsos ablakon a bo- rongós őszi nap világossága szűrődik a börtönbe. Bőr- csuha a pallossal a kezében belép és megáll az ajtónál.
A fogolyasszony fekete ruhában ül az asztalnál és riadtan takarja el a szemét. Bőrcsuha megnézi jobbról- balról. A fogadós' nem hazudott. Valóban nagyon szép asszony volt a halálraítélt. Még a börtön levegője sem hervasztotta el arczának üdeségét, ajkának harmatos- ságát. A zsoldos az asszony füléhez hajolt ; picziny, pirosas fülkagylót öveznek az aranysárga fürtök.
— Ne félj, nem foglak megölni ! — dörmögi Bőr- csuha. .
Az asszony az egyik kézével a pallosra mutat, a másikat a szeme előtt tartja.
— Ez a kard nem fog hozzád nyúlni — mondja a zsoldoskatona. — É n véletlenül kerültem ebbe a vá- rosba, ahol hóhért keresnek. E n azért jöttem csupán ide, hogy láthassalak, mert hallottam, hogy nagyon szép vagy.
Az asszony most már levette a tenyerét a szeméről és tetőtől-talpig végigmustrálta Bőrcsuhát.
— Valóban, — mondta csöndesen és megnyugodva
— nem látszol hóhérnak, inkább katonának.
— Az voltam. Sok asszonyt láttam, megcsókoltam, de te vagy a legszebb . . .
— H á t tetszem neked? — kérdezte Schmidtné és a katona szemébe nézett a tengerzöld szemével.
— Már akkor tetszettél, mikor még nem láttalak, mert én zsoldoskatona voltam és harmincz év alatt csókoltam már mindenféle asszonyt, leányt, markotá- nyosnét, meg haldokló zárdaszüzet, öreget, fiatalt, ahogy jött, esalc olyan asszonynak nem éreztem még a csókját, akinek a feje fölött a hóhér pallosa függ.
Aki utoljára csókol. H á t azért vagyok itt. És te nagyon is tetszel nekem. Estére majd visszajövök s akkor tovább beszélgetünk.
Este, mikor a zsoldoskatona visszajött, az asszony merően a szemébe nézett és a két karját a nyakára fonta. .
— Te, katona, én nem hiszek neked." Te azt. gon- dolod magadban, hogy mégis csak levágod reggel a fejem . . . •
— Lehet, hogy gondoltam.
• — No, majd meglátod, hogy nem fogod levágni ! Mert én megboszorkányozlak. Nem fogod birni a kezed felemelni, nem látod meg az utat a vérpadig és a lábad elbotlik a lépcsőkön. H a meg akarsz ölni, akkor ne nyúlj hozzám, mert nem tudsz majd megölni. Te már a harmadik hóhér vagy, akit fogtak, kettőt megbűvöl- tem, te leszel a harmadik.
Bőrcsuha a székre vetette magát „és kigombolta a zekéjét.
— En a boszorkányt szeretem, — nevetett -- mert nagy ördög vagyok magam is. '
Aztán kezébe vette az asszony sürü, hosszú haját.
— Már megalkudtam a hajadra a borbélylyal.
• :— Nem fogod levágni.
— A fejedet kéri a megölt férjed rokonsága.
— Nem adod nekik oda. :
— Kétszáz tallért kapok a munka után.
— Azt ,a kétszáz tallért te sohasem látod.
Bőrcsuha nevetett, mintha csiklandoznák.
— Tehát te vagy a boszorkány . . .
— Igen. A férjemet is azért öltem meg, mert már annyira szeretett, annyira vágyakozott, epekedett a gyönyörűségek után, amelyekre én megtanítottam, hogy a végén már a halál is édes volt neki, amely az én kezemtől származik. A ruhámat csókolta, letérdepelt előttem, megragadta a kezem és őrjöngve" kiáltozott
szerelmében. Napokig, hetekig nem léptünk ki a ház- ból. Ő mindig csak az után vágyakozott, hogy ölném meg. Szemben ültünk és a szerelemből már csak az ismeretlen, sohasem próbált kéj izgatta a- testünket, amely a gyilkolással, a- vérrel, a halálhörgéssel van összekötve . . . Tehát még egyszer utoljára megöleltük egymást és az ölelkezés közben én égy hegyes tőrrel lassan keresztülszúrtam a szivét és mámorosan, bol-
dogan halt- meg a két fehér karomban. Az volt a leg- boldogabb ölelésünk . . .
Bőrcsuha, a kalandos zsoldoskatona kimeredő szemmel hallgatta az asszony szavait, aztán kiszáradt ajakkal mondta :
— Hallottam valaha erről . . . A spanyol kolos- torókban ölik meg a nőket •ilyenformán.
Az asszony a körszakállára villantotta két mély- séges szemét :
' — A halál édes, mint a szerelem. Tetszem még neked ?
A zsoldos ledobta a" bőrzekéjét és a meztelen karját az asszony elé tartotta :
— H a d d lássam, tudsz-e harapni ?
Az asszony szájában tündökölve villantak meg a fogak és vadállat módjára harapott a zsoldos karjába.
A vér szertefreccsent. Bőrcsuha egész testében meg- reszketett és szinte meggörnyedt a háta a harapás gyönyörűségétől.
- *
. . . Reggel a városi drabantok nyugodtan aludva lelték' Schmidtnét, a krónikabeli mézeskai ácsosnét.
A körszakállu zsoldoskatona a sarokban hevert félig ' öltözetlenül és egy rövid, pánczélnyélü tőr volt a szi-
vébe verve. Az őrök megesküdtek, hogy éjjel ébren voltak és egyetlen jajkiáltást sem hallottak.
Ez volt' Bőrcsuha, alias Balkáj György vége. '
Toll és tőr.
— aug. 5.
ERŐSDY FŐISPÁN arra vállalkozott, hogy rendet csinál Maros-Torda vármegyében, s akik Erősdy főispán egyéniségét ismerik, kétsé- gen kivül állónak tartják, hogy meg is valósitja azt, amire vállalkozott. A munka tömérdek nehézséggel jár. Az urak Maros-Torda vármegyében átalud- ták mindazt, - ami- az utolsó pár" hónap alatt az országban történt s csak igy érthető, 'hogy a tintatartóknak olyan .hivatást tulajdonítanak, amilyennel az kőszerszámok a koalicziós Uralom alatt birtak. S itt az ütköző pont Erősdy főispán s a koalicziő Ripp van Winkle-i között, akiknek állán hosszú szakált eresztett a tudatlanság. Erősdy kikülde.
tége körülbelül azt szimbolizálja velük szemben, amit a tintatartó szimbolizál az írástudatlanok és kulturszegények között. Européerséget akar meghonosítani a félvadak szige- tén s a tintatartót vissza akarja adni a maga igazi hivatásá-' nak. Értjük," hogy az urak irtóznak ettől a meghonosítandó uj szokástól, de ugyanigy értjük, hogy Erősdy főispán erős kezekkel fog a munkához, hogy a kulturának utat vágjon Maros-Torda vármegye szivéhez. A munka kissé hangosan folyik, dé a czivilizácziót még az angolok se tudták keztyüs kezekkel terjeszteni a kul'turától • irtózó 'gyarmatokon.
De várjunk csak. Hamarosan megérjük, .hogy Erősdy kitanítja az urakat arra, hogy a tintát nem ivásra, de Írásra használja a huszadik század szülöttje.
PÖSTYÉN EGYETLEN VILÁGÉ ÜRDŐ JE AZORSZÁG- NAK. S ezt az egyetlen világfürdőt annyira meghur- czolják mostanában idehaza, hogy végre is meg- utáltatják az idesereglő idegenekkel. Hogy a fürdő- parkban német darabokat játszanak ! Hogy a ven- déglőkben németül beszélnek -a pinczérek s a. fürdőtelepeken német felírások adnak útbaigazítást az idegeneknek ! Minden- ható Isten, hát még mindig azt hiszik ebben az országban, hogy fejlődésünk, virágzásunk attól függ, hogy a katonabanda milyen nótákat játszik. Pöstyénbe az ember a rheu máj át megy gyógyíttatni, s nem zenét hallgatni. Akinek jó zene kell, meg-' kapja azt Budapesten s nem kell miatta Pöstyénbe zarándo- kolni. A dolog szörnyen mulatságos lenne, ha a mulatságnak nem lenne oly nagy az ára. Elzavarjuk magunktól az idegeneket még pedig az ingyenes idegeneket. Mert aki Pöstyénbe zarándo- kol messze idegenből, azt nem az idegenforgalom emelésére kidobott költségek hozzák Magyarországba. A pöstyéni iszap csábítja ide s nem holmi látványosságok szirénhangja. Azon- ban ugy látszik, hogy nekünk nem kellenek az ingyen-idegenek.
Elzavarjuk őket kicsinyeskedő sovinizmusunkkal, s ha még ez se árt az idegenforgalomnak, talán egészen bezárjuk Pöstyén- fürdőt. Valóban, nagyszerű náczió vagyunk ! Régen csak egy ezres bankót adtunk egy magyar nótáért. Ma .egy egész fürdő- helyet.
A z ELLENZÉK VEZÉREI esztendők óta nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy gyomrukkal törődjenek. A haza mindig vesze- delemben forgott s az ellenzéket arra kötelezik a hagyományok, hogy inkább a gyomrot hanya- golják el,, mint a hazát. Az idei rendszerváltozás kedve- zőbbre forditotta az ellenzéki vezérek helyzetét. Khuen-Héder- váry beült a kormányelnöki székbe s az ellenzéki vezérek be sem várták az ülésszak berekesztését, Marienbadba és Karls- badba siettek, hogy rendbe hozzák elhanyagolt gyomrukat.
Idehaza nem akadékoskodtak, nem obstruáltak s a képviselő- ház alig hat heti munka után megkezdhette nyári vakácziófát.
Gyomorkurára mehetnek, a miniszterek is, ami eléggé ért- hető. Mert ha az ellenzéki uraknak jó gyomorra van szük- ségük, mennyivel inkább van erre szükségük a miniszterek- nek ! Az ellenzéknek hivatalból rossz a gyomra. Hivatalból kifogásol mindent, s ha nem lenne gyomorbajos, elvesztené ellenzékieskedésének, jogalapját. De a kormánynak ez az ellenzék az ellenfele. Es ezzel az ellenzékkel mindenképpen megbirkózhatik egy kormány, csak jó gyomor nélkül nem.
NYÁRON ZÁRVA A SZÍNHÁZ és Jászai Mari is ráér- apostoli körútra indulni Bédy-Schwimmer Rózsikával, hogy a feminizmusnak híveket sze- rezzen. A nagy művésznőt Rózsikán kivül szim- pátiánk is elkíséri útjában,' ami azonban nem tart vissza attól, hogy ne nézzük csodálkozó szemekkel a művész- nőnek ezt a legújabb szerepét. Jászai Mari tudja legjobban, hogy a tehetséges asszony karriérjének semmi sem állhatja útját. És tudja ezenkiviil azt is, hogy a tehetségtelen nőket nem a feminizmus, de a protekczió segiti az érvényesüléshez.
A helyzet tehát az, hogy- a tehetség mindig karriért csinál, ha- csak a tehetségeset, de csúnyát nem nyomja el a tehetségtelen, de.szép nő. A női kérdést ezen az utóbbi ponton kell megfogni, bár itt sincs sok kilátásunk arra, hogy az állapoton akár a nagy művésznő, akár Rózsika tudjanak valamelyest változ- tatni.. A szép asszonyoknak is joguk van az élethez, s ha Magyarországon sok' is a szép asszony, azért mégsem kell őket lebunkózni. Ebbe beleszólása van a szépeknek is, s mi egyszer már szeretnők a szépek véleményét is ismerni a feminizmusról.
B E R C Z I K ÉS A RHEUMA.
Berczikhez, a kitűnő magyar iróhoz egy szép napon ellAtogatot'tbRheuma, a kitűnő magyar csuz. Berczik tehát ellátogatott 'Pöstyénbe, a kitűnő magyar kénes fürdőbe.
— jól jött ez a rheuma. — góndolta magában a kitűnő magyar iró — mert most kitűnő magyar fürdőlevelet irhatok
Pöstyénből. ' A íürdőlevél ugyan már rég kiment a divatból, de a magyar
iró ezt nem vette tudomásul, s tekintettel a súlyos rheumára, mi sem veszszük tudomásul.
Az első fürdőlevél igy hangzott :
Pöstyén, julius hónap.
Elmentem dr. Neumannhoz, a kitűnő rheuma- gyógyászhoz (a gyógyász is kiment a divatból, de tekin-' tettel a súlyos rheumára, nem veszszük rossz néven).
Első dolgom' az volt, hogy felháborodásomnak adtam kifejezést. »Qnt Neumannak hivják ? Amikor Nemes- nek kellene lennie, vagy Neményinek, vagy Nagynak ?«
ő nem felolt, hanem melegen megszorította fájós lábamat és harmincz fürdőt preskribált. Siettem • a fürdőbe, amelybe alig ültem be, éreztem a nagyszerű gyógyító erőt. De jött a szolga és trinkgeldet kért tőlem. >>Ha !.«
— kiáltottam elsápadva — >>trinkgeldet nem adok, mert az germanizmus.« És intem derék magyarjainkat, ne jöjjenek ebbe a fürdőbe; ahol a német szellem még a tót szolgákba is befészkelte magát. Második fürdőlevelem
következik. ' Berczik.
Pöstyén, julius hónap.
A lábam kezd gyógyulni. De találkoztam egy angol házaspárral ; egyenesen Manchesterből jöttek ide.
Megkérdeztem tőlük, ismerik-e az »Igmándi kispap«-ot.
. Nem ismerték ! Ezt az egész fürdőt be kellene csukni.
Harmadik fürdőlevelem jön. Berczik.
Pöstyén, julius hónap.
•Lábam meggyógyult. Elmentem egy kis czigány- zenét hallgatni. Persze nem volt ; helyette Puccini- .' muzsikát kellett végighallgatnom ; vagyis német zenét.
Az egész kénes fürdőre köpök, ha nincs czigány, aki elmuzsikálja nekem a >>Csirke csipog az ágy alatt*
czimü szép nótát. A doktorom egy aláValó'-német érzésű ember ; kigyógyított ugyan a csuzomból, de az amerikai betegeivel folyton angolul és németül beszél. Ezt az embert ki kellene tiltani innen. Negyedik, levél követ-
kezik. Berczik.
Pöstyén, julius hónap.- Ausztráliából érkezett ide egy professzor. Annyira meggyógyult Pöstyénben. hogy a következő kijelentést tette : '/Hirdetni fogom világszerte Pöstyén gvógyitó:
erejét*. Képzeljék, nem Pöstyént mondott, hanem Pistyánt! Nyomban elmentem a fürdőigazgatóhoz és erélyesen felszólítottam, hogy ezt az embert botoz- tassa ki a határból. A fürdőigazgató megtagadta-kéré- semet. Az egész Pöstvént be kell csukni !
Berczik.
Pöstyén, augusztus hónap.
Teljesen meggyógyultam. Sietek él erről a piszok1- helyről. Fürdőleveleimet ki fogom adni: Utókurára megyek a Lidóra, ott legalább mindenki magyar.
Berczik.
A leveleket másolta : '
Maitre Jacques.,
Politikai szilánkok.
— áug. 5.
Itt hosszú bevezetés következik apró igazságokhoz.
(Nyári koszt a budai kis korcsmák mintájára : sok pörköltlé és kevés husocska.) ^ z uj Házban erősen kezdték érezni, hogy okos dolog, ha hosszú időre rendezkednék. Az. öreg, kényelmes kegyelmes urak uj, gyorsan járó liftet épittetnek . s a legeldugottabb zugokból előkeresik a megszokott bútor-
darabokat. Most már érdemes kellemes miliőt szerezni.
Annyira megy. ez a buzgólkodás, hogy az egyik öreg szolgát, aki Tisza Kálmántól kezdve Tisza Istvánig állott a folyosó rendelkezésére (már olyan titkokat is tudott, hogy • félni kellett tőle), visszahozatták Kisküküllőből, ahová elment a megtakarított pénzecskéjével zsentrinek. Farkas János terembiztos pedig egyelőre még csak kegydijat kapott, de már ott hordozza körül mindennap diadalmas kövér or- czáját a csillogó mümárványfalak közt:
— Most nincs üresedés — beszéli. — De én leszek a legelső ember, aki ide visszakerül. Perczel. Dezső kegyel-
mes ur megígérte. . ' És Perczel kegyelmes urnák nincs oka, hogy Farkas Jánost ne tartsa makulátlan honfiúnak. Tehát, amint ez már nem uj felfedezés, az emberek tésztának nézik az életet s ebből egyszerűen ki akarják vágni az plmult öt esztendőt.
Mert a rétes éppen olyan izes és omlós, há gyúrás "közben el is tünt belőle egy darab, csak meglegyen benne mindaz a furfangosan sokféle töltelék, amit még szépanyáink gon- doltak ki fehér, tiszta téli estéken a búbos kemencze mellett.
A mézédes czukor (itt talán Kossuth Ferenczre gondolnak azok, akik mindenütt metaforát keresnek), a szerecsendió (természetesen Polónyi Géza?), az élesztő (kinek Justh Gyula, kinek Héderváry Károly), a mazsola (a kellemes Láng Lajosra gyanakodhatik a nyájas közönség), de - a szakácskönyvet kellene előszednünk, hogy pontosan elskatu- lyázhassuk az urakat.
Csak az attikai sóval- állunk fogyatékosan. Pedig lehet-e a szivarfüstös folyosói élet megint olyan kedvesen- intim, mint valamikor, ha elfogytak belőle azok a vig legények, akiket csak a politika deszkakerítése érdekelt s erre is azért kapaszkodtak, hogy hol bogáncsot, hol érett körtéket dobáljanak a kertészekre ? A sok intrika, sugdoló- zás, féltékenykedés, strébervi'rtus, komolyság és nagyképű- ség lapulevelei közül hiányzik a pipacs. Beöthy Aldzsitól kezdve Mikszáth Kálmánig hány gyönyörű tréfa-fa virágzott ki és korhadt meg a keskeny, pirosszőnyeges parlamenti ösvény mellett, mely csak kétszáz lépés, de mégis ez az igazi országút, melyen mértföldes csizmákkal jár az ember.
Egy lépés: lenn vagyunk a nyájas, mosolygó tótocskák között, a másik lábunk már az oláh vidéket járja, s ha nem vigyázunk, egyszerre eljutottunk a legsötétebb Ázsiába.
A magyar politika kanyargásai közül, sajnos, igen szaporán vezet ide az u t . . .
Vagy legalább is, nem haladunk rajta egyenesen a-czél felé. Mert különben régen el kellett volna mondanom, hogy a régi'tradicziókat Förster Aurél szeretné áthozni a jelenbe.
Ez a kitűnő agrárius évtizedek óta arról hires egész Pest
vármegyében (de talán még ezen tul is), hogy neki van a legcsipősebb nyelve s a legjobb memóriája. Száz éves, csintalan történeteket a kabátja ujjából ráz ki s- egyszer fogadásból ezer zsidó anekdotát mondott el egy ültőhelyé- • ben. A tálentumot pedig nem lehet véka alatt tartani:
Försternek szük lett a Köztelek palotája, ahol már a portás is könyv nélkül tudta az adomáit és az ambiczió elhozta a parlaiiientbe. Ö lesz — gondolta — az a jótékony szellem, amelyik majd kaczagásba fullaszt ja a szenvedelmeket és — észre sem togják venni — a jókedv selyemczérnájával egyszerre csak összekötözi Kossuth Feréncz meg Justh Gyula haragos ökleit. Nem is olyan olcsó dicsőség az:
harmincz évig takarékoskodni, gyűjteni a jpkedv vörös rézkrájczárosait, meg ezüstkoronácskáit (mert hiszen azért ennél nagyobb pénz nem igen akad a Förster kasszájában), hogy azután az ember két kézzel dobálja szét a kincseit, ' vidámságot és derűt szórjon az arczokra és szárnyakat rakjon az amúgy is röpülő perczekre !
És Förster, ragyogva, mint aki azért jön, hogy lásson és győzzön, megjelént a folyosón. Elkezdte rázni a bőség- szaruját és csak ugy ömlött belőle a sok tréfa. De a csipős maliczia, ártatlan gonoszság, .bölcs krónikás-adoma, ravasz galicziai viccz zsargónnal és anélkül, sárosi móka és bihari gorombaság, leheletfinom ötlet és vaskos trágárság egy- formán nehezen gyújtott: a folyosó népe nem értette meg, hogy Försternek hivatása van. A régi szép időben vissz- hangzott volna a mennyezet a gondtalan kaczagástól. Akkor még minden pamlagnak megvolt a maga elégedett, jókedvű és hálás publikuma, amely odahaza négylovas hintón járt és idefönn is jól akarta magát érezni. Ma már egészen más világ v á n ! Az emberek lázasan lótnak-futnak, gonddal és számokkal van tele a fejük, savanyúan, önzőn és ridegen néznek arra, aki utjukat állja: vájjon mit akar ? Talán nem is tudnak nevetni, mert nem a szájuk van nyitva, hanem a tenyerük. A jókedv helyébe az üzlet költözött a parlamentbe s Förster Aurél bus csalódással látja, hogy a tradicziók is anakronizmusokká hervadhatnak. (Pedig az ő tábora éppen ezt nem akarja megérteni!) Nincs tréfa, csak józan, hideg számítás . . .
Ez a most befejeződött néhány hét egyik tapasztalata.
Elégtétellel sietünk jelenteni, hogy a másik' impressziónkat éppen Förster Aurél egyik tréfájával magyarázhatjuk meg.
A főrendiház csütörtökön két óra alatt végzett mindazzal a munkával, amit a parlament másfél hónapos lelkendező sietéssel szállított neki. Ennél tökéletesebben a főrendiház még nem értette meg, hogy mi a föladata. És mégis, pénteken éppen a kormány újságjai voltak tele gúnyolódó gáncscsal•
a méltóságos törvényhozók indolencziája miatt. Termé- szetes, hogy erre eszünkbe jutott annak az érdemés rabbinus- nak az esete, akit a gondviselés ugy elhalmozott minden íöldi jóval, hogy Förster Aurél szerint egyi-k kövér szombati napon a zsírtól csöpögő és czukortól duzzadó diós-bélest vastagon behintette sóval és paprikával.
—. Jóságos Isten, — kérdezte tőle az asztalánál ülő talmud-gyakornok rémülten — miért rontja el ezt a fölséges eledelt?
— Mert — felelte a szent férfiú — az embernek néha emlékeznie kell arra, hogy nemcsak csupa édességből áll
az élet. És jobb, ha én keserítem meg a falatomat, mint ha
a sors nyul a tányéromba. ^ . . . E n n e k az adomának van point-je is, de azt már
csakugyan nem lehet reprodukálni. Annak, amihez nekünk szükségünk volt rá, ennyi is elég belőle. A • kormánynak mámolyan jól megy a dolga, hogy kezdi sóval és paprikával megrontatni örömeinek az izét. A főrendiház szerinte nem eíég lelkiismeretes. Mit csinálna azonban, ha a főrendeknek eszükbe jutná, hogy — igazat adjanak ennek a szemre-
hányásnak ? • —en.
Révület.
Lelkem kárpitja fellebeg * S szemeim fénylő ablakán át
Veti beléje száz csodáját A táj, áz ég, á fellegek.
Hull, hull a színes áradat, Kép kép után csillogva lebben S én boldogitó révületben Szivok fel minden sugarat.
Én, én vagyok a tarka távol, Az eget úszó fellegfátyol, A napos lombok, levelek.
Én, én vagyok a csillogó tó, Az alkonyég, a bíborontó
S a messzi halványkék h e g y e k . . .
Kún József.
Ifjúkori pajtások.
I r t a : K R J U K O V F. (3)
— Elnyüvődünk, barátom, mindnyájan elnyüvő- d ü n k , ' — szólt Pulhritudov, hogy megnyugtassa őt — látod, én is viseltes vagyok már, ahogy mondani szokás.
— No, ön még javakorában van ; azt lehet mon- dani, hogy a legjobb erejében, teljes megelégedettség- ben . . . Nekem pedig az egész megvedlésem az én bol- dogtalan életemtől van . . .
' — No, ne térj el a tárgytól, Szema, folytasd a regényedet. Szeretném tudni, hogy megkaparintottad-e azt a lányt, vagy sem ?
i— No jó. Tehát szemmel tartottam. Amint kisurran a házból, én a nyomában, persze loppal. Vagy egy hét múlva látom : Prokudin átmászik a sövényen a hátulsó udvarra.
— Hej, galambocskám, — mondok — hát te vagy az ?.Te azt Ígérted, hogy leszúrsz engem ; no hát, rajta, szúrj le, itt állok előtted.
De akármilyen bátor legény volt is, megijedt őkeme. Hallgat. No, ütni nem ütöttem, de elvettem és eldobtam az uj csizmáját. Szép, lakkos csizma volt, hamburgi készítmény. Megért vagy tizenkét rubelt.
— De látom, hogy ámbátor az öklömmel én felül- kerekedem, Kati azért nem vonzódik jobban hozzám, mindig csak Prokudin kell neki. Pedig minden lehetőt elkövetek a magam érdekében. Dühbe jövök. Annyira,
hogy egyszer mérgemben még meg is ütöttem, mond- juk : nem nagyon, de ő attól sirva fakadt. Csak ezután kaptam meg a tökéletes elutasítást. . Hogy még csak közel se merjek hozzá menni. Megkapván az elutasítást, nagy melanchóliával járok-kelek. Nem lelem a helyemet.
Észreveszi ezt az anyja. — »Szema, mit busrüsz te, he?« — Hallgatok, nem felelek. — »Tudom én«, —r azt mondja — »no, ne szomorkodj, lehet még azon segí- teni.« — Ugyan miképpen ? — kérdem én. — »Hát majd megmondom.« És elmondja, hogy mit kell tenni.
Vágja meg az ember a hajának egy kis csomóját egész apróra és hintse annak a teájába, akinek.a szerelmét, meg akarja nyerni.
— Azt is megtettem. Az anyja elvette tőlem az apróra megmetélt hajat, elvitte valahová ráolvasás végett, és tényleg behintette a K a t i teájába.
— No és volt valami eredménye ? — kérdezte az ügyész.
. — Volt . . .
— Ejha ! — csodálkozott nagy őszinteséggel Pris- csepa Terentius, a nyelvével csettintve.
— Bizony Isten nem hazudok! — mondta meg- győző hangon Parijszkij, valami kétkedést sejtve a Jevsztáfics Bazil hallgatásában. *
— Eszerint a benső, részében volt hatása — jegyezte meg komolyan Terentius. — Az nagyon lehet- séges . . . mások is kipróbálták azt már.
— Ezután megváltozott a leány, megadta magát,
— folytatta Parijszkij — Prokudin éppen abban az idő- ben eltűnt valahová. A postán feltörték a pénztárt, hát a mi harmónikásunkat is belevonták a dologba. Éppen abban az időben . . . No, az igazat megvallva, Kati megsiratta a legényt. Nekem pedig szerencsém volt: a vizsgálóbíró felemelte két rubellel a fizetésemet. Persze első dolgom volt, hogy egy pár uj sárczipőt vettem Katinak ajándékba. Elfogadta. Es — tetszik tudni — pompásul ment a dolgom. Egy féleszténdeig boldogul éltem. Időközben aztán az történt, hogy Kati már alig birt járni, — ekkora volt a hasa, ni ! . . . Akkor az anyja igy szólt: »E1 kell takarni a hibát, Szema«. — Jól van, ha el kell, hát el-kell. É n nem ellenkezem, ámbátor
— -mondok — hogy kinek a hibája, az nem egészen világos ; dé mert sa-jnálom a leányt, hát én kész vagyok.
Szóltunk a nyikolajevszki • papoknak ; nem akar- nak megesketni, mert a menyasszony még nem érte el a törvényes kort. Mit tegyünk ? Az anyós azt hallotta, hogy a Szjennóvkán van egy olyan pap, hogy az akárkit is összeesket akárkivel is. Elmentünk ahhoz. Megjelen- tünk a Szjennóvkán. Az én jövendőbeli apósom elment a paphoz a dolgot megbeszélni és odaveszett. Várunk, várunk. Végre megjön, de olyan részegen, mint a vas.
Darál Valamit, darál, de abból mink semmit sem értünk.
Elindultam magam a bátyuskához. Megérkezem, Azt kérdi tőlem, hogy kiféle és honnan való vagyok én ? Elmondom, hogy igy meg amúgy, én egy diakónus fia vagyok, egy alázatos kéréssel jöttem ide. Elmondom, hogy miről van szó. — »Hát mért nem eskettek meg benneteket Nyikolajevkában ?« — azt mondja. —• Igy meg ugy, — mondok — a menyasszonynak még nincs meg a kellő kora és ilyen állapotba jutottunk. — >>Kap.
maga hozományt ?« — Az igazat megvallva, —. mon- dok -— erről nem is beszéltünk. — »Hát akkor I miért mondta a' maga apósa, hogy ötszáz rubelt á d ' hozo- mányul ?« •
— No,'az apósomat nem akartam „meghazudtolni.
Azt feleltem : meglehet, hogy ötszáz rubelt ; ő keres- kedőember, de szó még nem volt köztünk róla. Kráko- gott erre a bátyuska és elgondolkozva fel s alá (j árt a szobában. — »Lássa csak, fiatal ember, nekem uj djácso-
k o m * van«. — H á t aztán? — kérdem én. — »Eh,.fiatal emberek, maguk mindent olyan könnyen vesznek.
De lennének csak az én bőrömben !«
— Ránézek, látom, hogy a bátyuska jól táplált, piros, a reverendája finom, a szobájában csinvatba vont puha -bútor. És. gondolom magamban : no, a te bőrödben lenni nem is olyan rossz . . . — H á t nem lehet ? — kérdezem tőle. — »Lehetni tán lehetne, de nagy a koczkáztatás«. — H a lehet, — mondok — akkor tegye meg a szívességet, örökké áldani fogom érte, bátyuskám. — »Jól van«, — a z t mondja — »egy százasért nyélbe süthetjük a dolgot, de ezt igy is csak önnek teszem meg, fiatal ember . . .«
— Tudta, hogy kitől kért olyan sokat — nevetett Terentius.
— Köszönöm alásan — feleltem éri s gondoltam magamban : huszonöt is szép summa, hát még 'egy százas . . .
— Nézze, bátyuska, — mondom — itt van az összes pénzem, ezt odaadhatom — folytatta Parijszkij a kabátja ujjába köhögve. — Ez az én összes vagyo- nom, s egy huszonöt .rubeles bankjegyet tartottam eléje. — »Nem, barátocskám,« — azt mondja — »eny- nyiért én „be nem piszkolom magamat. Gondolja meg : uj djácsokom van, nagy a koczkáz\t«. ;— Nekem meg többem nincs — mondok.
— »Hát próbáljon valamit az öregeknél, azoknak- tán lesz . . . Nekik biztosan lesz, fiatal ember. De ilyen kis összegért nem piszkolom be magam : nagy a fele-
lősség . . .« .
— Kértem, könyörögtem, de mindhiába .'.. No, — mondok — nincs más tennivaló, mint elmenni az öregek- hez, azoktól kérek. —• »Csak menjen, fiatal ember, mén- jen és ne sokat czeremóniázzon velők. Azok olyan emberek, hogy udvariassággal nem lehet velők semmire sem menni, erőszakoskodni kell velők«.
— Elmentem a szállásunkra, elmondtam Kati- nak a dolgok állását. Kérdezem: mit tegyünk ? Az meg, ámbátor még igen fiatal, egészén jól okoskodott.
— »Nagyon sok pénz olyan semmiségért«— azt mondja.
— »A pénz jó lesz nekünk magunknak. Az esküvővel pedig várhatunk; megleszünk igy is. Ostoba leány vagyok) hát nagyőri vágytam az esküvőre : virágosán, fehér ruhában ott állni az oltár előtt, a szép énekszót hallgatni. . . S a nép néz és gyönyörködik; mint valami herczegi kisasszonyban. De igy, titokban meges- k ü d n i . . . ebben semmi öröm sincs«. — H á t a szüleid mit mondanak ? — »Semmit; elmegyünk valahová, azzal vége«. — Ez csakugyan helyes. Tanuk ehhez a házassághoz nem kellenek : valóban ez a legegyszerűbb, összeszedődtem vele és elmentem, mintha esküvőre mentünk volna. Magunkkal vittük .még a szekeresünket is ; énnek adtam egy rubelt a nyelvére, hogy ha tuda- kozódnának, hát ő is azt mondja. Magam pedig be- mentem egy boltba, vettem . papirost, magam meg- írtam egy bizonylatot (értettem én ahhoz), mindezt elvégezve visszamentünk a kvártélyunkra. Egész vidá- mak voltunk . . . — Megesketett bennünket — mon- dottuk. — No, ha megesketett, hát hál Istennek. Gyerünk
•vissza.
— No persze, haza érve ugy éltem náluk, mint vő : •
»apám, anyám« és a többi. Ezután nem később, mint egy hónap multán megszületett a Vladimír fiunk, de nem. sokáig élt; két-három hét után meghalt. - No, persze, kellemetlenségek' támadtak : a jó barátok nevet- tek, gúnyolódtak. Koronkint kénytelen voltam egyik- nek-másiknak a füle mögé-is csapni. Mindazáltal, vagy
* Kántor.
másfél évig jól éltünk, csak a második évben kezdő- dött a kellemetlen katasztrófa . . .
— Állj meg, Terentius! — szólalt meg hirtelen az ügyész olyan hangon, . mintha valami rendkívüli tör- tént volna.
Terentius meghúzta a gyeplőt és ijedten nézte az ő beszédes tarantaszának a kerekeit jobbról is, balról is : a kerekek épek voltak. Aztán felállt és hátranézett, hogy nem veszett-e el a hátra felkötött utazóláda ? Az is megvolt.
— Talán elejtett valamit, tekintetes ur ? — kér- dezte Terentius zavartan.
Az ügyész nagynehezen ocsúdott fel szemlélő hangulatából s ünnepiesen, meggyengült nyelvével kissé akadozva, nyújtott szavakkal szólt:
— Ugy látom, hogy a Parijszkij Szemjon regényé- nek első része szinte törvényes formájú véget ért és e sikeres bevégződés ötletéből ajánlom, hogy igyunk egyet.
Terentius hangosan felkaczagott, Parijszkij Szem- jon pedig elégedetten sziszegett, aztán azonnal köhö- gött. Pulhritudov előhúzta az üveget,"* magasra tar- totta, mintha világosságnál akarná megvizsgálni, — pedig semmit sem lehetett látni — megrázta s tompa, locsogást hallván, örömmel kiáltott fel:
•—• Oh, hiszen még csaknem a fele megvan . . .' Es az iméntinél csaknem kétszer akkora poharat töltött meg.
— No, Szema, a te házasságod emlékére ! — mondta aztán ünnepiesen.— Most már látom, hogy szerelem dolgában te valódi férfi, v o l t á l . . . A te egészségedre is, Terjosa ! * Ne haragudj, hogy minduntalan meg-
állitlak, de először is : legalább pihennek egy kicsit a lovak; másodszor pedig . . . hiszen ugy is- czélhoz érünk.
— Oh kérem, — felelt Priscsepa szives hangon — hosszú még az éjszaka, virradatra otthon leszünk Már a hold is kibújik.
S a szakálla felével arra az oldalra intett, ahol a föld széle mögül ködös burkolatban mintegy meglepet- ten, álmosan és zavartan- nézett szét a hold nagy, vörös korongja. A puszta sötétlett s a magas égen sok volt a csillag.
Ittak. Utána kissé hallgattak, mert nehéz lett volna olyan nagy adag konyak után beszélni, aminővel ezúttal Pulhritudov őket megkínálta. Terentius elővont a zsebéből valami barna, fonott kalácsot és szótlanul nyújtotta oda társának, hogy harapjanak az italra.
Pajtássági gyöngédségből Jevsztáfics Bázil tört egy darabot magának s elkezdte azt majszolni, miközben a' nyelvén valami sertefélét érzett, amellett valami agyagizt. Kiköpni restelte. önmegtagadással rágta meg a pajtás kalácsát s leerőltette a torkán. Aztán meg- rázta az üveget s annak a kotyogásából megállapította, hogy van' még mivel az. agyagizt leöblíteni.
— Hogy ne kelljen megint megállanunk, igyuk meg ami még van- — mondotta.
— Ahogy parancsolja, Jevsztáfics Bazil — egye- zett bele alázatosan Parijszkij.
— Ez aztán i t a l ! — kiáltott fel elragadtatással Terentius. — Akárcsak a tüz . . . szinte gyullaszt . . .
Valami különösen jól esett a fekete pusztai térség középén állni,, érezni annak néma, széles ölelését, nézni a ragyogó csillagokat, a felkelő, fogazott átmetszésü holdat és a régi gyerekkori pajtások iránti szives érzé- seket érezni. Magukban vannak — és senki más nincs a világon. Az ügyész szerette volna őket megölelni, szeretett volna nekik valami meghatót, szépet mondani, vidáman nevetgélni és csodálkozni a nagyszerű vélet- lenségen, amely őket igy összehozta. A múltból ki-
* A Terentius diminutivuma.
bontakoztak valami határozatlan, de nagyon kellemes>
gyöngéd emlékek. Fényes sugarakként rezegtek azok a pajtások fejeiben, vidám csodálkozást keltve bennök a váratlan találkozás alkalmából. r-
Amint czigarettára gyújtottak, visszaültek . s a tarantasz az ő összes vasrészeivel, újra rákezdte a csörgő fecsegését, az ügyész szives szemrehányással mondta Párijszkijnak, aki most már szorosan ő mellette ült :
.—1 Felizgattad te az én szivemet, barátocskám, a te régi szerelmi históriáddal. Mikor az valója le van vetkeztetve minden díszből, akkor ő a múltban leg- alább egy pillanatot keres . . . hacsak egyet is ! ele mesei diszbe öltözve . . .
Parijszkij ezt nem értette, de rövid heherészéssel értett egyet a Pulhritudov gondolatával.
— Tudod-e mit, Szema . . .
Az ügyész kissé meghalkitotta a szavát :
— Nem • tudod-e, hol van most Taisza ?
— Az Averkij dj ácsok leánya ?
— Igen.
— Rég nem láttam. Olyasmit hallottam, hogy szülésznő vagy gazdasszony a kerületi kórháznál . . . Averkij pedig meghalt. Nem tetszett hallani ?
— Nem hallottam. No, nyugodjék békével. Nagy ellenségem volt a megboldogult. Minduntalan el akarta küldeni a leveleimet a feljebbvalóimnak, hogy elvetesse velem. Taiszát. A jó bolond Taisza pedig visszacsente nekem a leveleket . .-. Vissza . . . A nemességével akart engem magához fűzni . . . De én aztán elkergettem őt . . . Gazember voltam, Szema.
Az ügyész egy pillanatra lecsüggesztette ' meg- nehezült fejét, aztán kifutta az orrát és folytatta':
— Gazember voltam, mint a halandók legtöbbje . ...
-Parijszkij" az orrán át fújta ki a czigarettafüstöt, megint heherészett, mintha egyetértene megmámoroso- dott gyerekkori pajtása gondolatával.
— No, de nem erről van most szó . . . A kései bánat nem sokat ér, kivált mámoros állapotban. De Taiszának leánya volt, tudod-e te azt ?
— Hogyne t u d n á m ! Az" most tanítónő Podlinki- ban s a nagymamáját is magához vette. Már második éve . . . hogyne tudnám ! Szorgalmas, jó .leányka ! . . .
— Hiszen az . . . az én leányom ! — mondta büsz- kén "Jevsztáfics Bazil. — A m i g meg nem házasodtam,, minden hónapban küldtem neki öt rubelt. De amint megházasodtam, abbanhagytam. Mert az én felesé- gem született Batura-Vorobjeva, igen finom izlésü nő s az- én fizetésem nem elég az ő igényeinek a kielégí- tésére, kedves barátom. Ugyanazért az öt rubelt most már nem tudnám hol v e n n i . . .
Felnevetett és megingatta a fejét, aztán megint hangos köhögés vett erőt rajta.
— No, de megint nem erről van szó, — folytatta az ügyész odahajolva a köhögéstől rengő Parijszkij Szemjon füléhez — nem ezeket az emlékeket ébresztet- ted te. fel én bennem az elbeszéléseddel. Az én aljas- ságomról én csak véletlenül tettem szót . . . Az ügyészi szokás kiütött • rajtam . . . Hanem a szerelem édes, visszahozhatatlan lázát juttattad eszembe . . . a sziv édes elfogódását . . . a fiatal test izzó remegését . . . Es . . . előttem van a fiatal szemek gyújtó -csillogása és szivemben újra édes hullámzást, édes fájdalmat érzek . . .
— Látja, milyen az én egészségem ! — felelt erre Parijszkij Szemjon, alig birván elnyomni a köhö- gést.—- Egyre kinoz ez a bajom. A fejem állandóan fáj : hol tücsökczirpelést érzek benne, hol más csöngést- b ö n g é s t . . .
— Es mindennek vége ! — folytatta az ügyész
felgerjedten, nem ügyelve a pajtása köhögésére — minden elmúlt és nem jön vissza ! Semmi sem jön vissza.
Sem a tavasz sötét éjszakái a szunyogdöngéssel. . .'
— Bizony, az idei tavasz hideg, száraz — mondta sajnálkozó hangon Terentiús a bakról.
— . . . sem a csillagokkal beszórt, titokzatos ég, sem a csalitos sötét zugai, ahol gyakran megbujtunk . . .
— Most már nincs csalitos, tekintetes uram, ki- irtották . . .
— Vigyen el az ördög az irtásoddal. Nem érted te azt, hogy a lányok bizakodó' beszélgetéseinek és báva könyeinek a bája, a koczkáztatás édessége, a tiltott találkozások boldogsága csak megfelelő körül- mények közt érezhető ? ! Hogy feltétlenül tavaszi fü selymes szőnyege, langyos éjjeliüllat, a távolban békák ungatása szükséges hozzá . . . lágy, szenvedelmes, kísér- teties ungatás . . . Es ami fő : fülemile éneklése . . .
»Kiirtották !« Ugyan okosan szóltál hozzá !
— Hiszen ha mink is tanult emberek volnánk, tekintetes uram . . . — igazolta magát Terentiús.
— Nagyon sajnálom én Taiszát, Szema, — szólalt meg újra szomorú hangon Pulhritudov — különös egy teremtés volt az ! összekuporgat néha néhány garaskát, eljön hozzám Moszkvába, ahol én tanuló voltam és az utolsóját is nekem adja. Pedig hiszen tudta, hogy én őt soha el nem veszem, még ha ugy. Ígértem is azt neki . . . Tudta . . . De ilyen a kutyahűség. Meg . is vertem őt, el is kergettem, rosszabbul b á n t a m vele, mint valamely részeges toprongyos s ő mindent eltűrt . . . S nekem már akkor megvolt az az aljas szándékom, hogy vagy gazdag, vagy befolyásos családból fogok háza- sodni. S elvettem egy született Batura-Vorobjevát . . .
Ittas, nedves szemével merően nézett a . meg- rökönyödött Parijszkij szemébe. Mintha kemény el- itélést vagy helyeslő szavakat várt volna. De Parijsz- kij csak bólintott a fejével, mintha azt mondaná : tudomásul vétetik. Aztán igy szólt :
— De ön még az én legfőbb katasztrófámat nem is hallotta, Jevsztáfics Bazil.
Az ügyész hosszabb szünet után kiábrándult, közömbös hangon szólt :
— No, no . . . bocsánat . . . hallgatom.
— Elkezdtek a házunkban különféle emberek meg- . jelenni, — folytatta Parijszkij, mint valami idegen ember, nyugodt, szinte epikus hangon — kupeczecskék, boltos legénykék. Eleinte mintha Tiskához jártak volna, mert ő is kapott alkalmazást a kincstári mono- póliumnál. Jönnek a látogatók, különféle nyalánk- ságokat hoznak, a többi közt pálinkát, bort és persze megkezdődik az eszem-iszom. Az apósom is elázik:
ez neki nagyon kedvére való. K a t i a szamovárt kezeli.
E n pedig- ezalatt a hivatalban vagyok. Ebben az időben Kati egészen megtermett, meggömbölyödött, fehér az arcza, domború a melle ; egyszóval : kívánni sem lehet szebbet, szemrevalóbbat . . . A szeme pedig — szinte gyilkol. Es nagyon jól tudta, hogy mekkora erő van őbenne m i velünk, férfiakkal szemben. Egész had járt a nyomában . . . Es hogy szórták a pénzt !
— És szives volt, nem durczás ? — kérdezte álmos hangon Pulhritudov.
— Csupa szívesség.
—• H m . . . az olyanokkal nem nagyon nyugodt az élet . . . Az én született Batura-Vorobjevám is szereti magát gácsérokkal körülvétetni. Leginkább fiatal dra- gonyosokkal. Akadnak ügyészek is . . . volt liczeisták
. . . nagyszerű választék . . . lakkczipők, alattomos be- szédek . . . Fiatal emberek, akik szédítő gyorsasággal haladtak előre . . . No, de folytasd.
(Folytatása következik.)
Saison.
Megszűnt a Holnap.
— aug. 5.
ELSŐ ZSENI: H a l l o t t a ? ! A nagyváradi >>Holnap«
nevü irodalmi társaság beszünt.
MÁSODIK ZSENI : É s ez igaz legyen ?
ELSŐ ZSENI : Legyen ? . . . Isten ments, inkább ne legyen ! Miből fogunk akkor megélni ?
MÁSODIK ZSENI : Vissza kell térni.
ELSŐ ZSENI : Hova akar maga visszatérni ? A köny- veléshez ?
MÁSODIK ZSENI : Nem, hanem a magyar nemzeti versidomhoz. Csuhaj !
ELSŐ ZSENI : Miért csuhaj ?
MÁSODIK ZSENI : Mert nem magyar vers az, amely nem igy kezdődik : >>Csuhaj<<. Vagy pedig >>hej !«
ELSŐ ZSENI : Maga csak térjen vissza. E n m á r nem tudok. Nem tudok többé barbárrá visszavedleni. K i a Szajna vizét iszsza, vágyik annak szive vissza.
MÁSODIK ZSENI : Mert maga egy romlott kozmo- polita. Dekadens. Maga nem verseket ir, hanem per- verseket. Maga pervers !
ELSŐ ZSENI : Maga pedig égy szemtelen köpenyeg- forgató. ö t évvel ezelőtt- még Kiss Józsefet utánozta, aztán Ábrányi E m i l t és Szabolcska Mihályt. Aztán jött egy kor, amikor maga versben szidta a moderneket.
Es egyszerre csak a >>Világlap« kávéházba elhozott egy verset, amely igy kezdődött : >>A magyar ugaron én, elkárhozott táltost.
MÁSODIK ZSENI : P a r d o n . Tévedtem.
ELSŐ ZSENI : Szépen tévedett ! Maga látta, hogy A d y Endrének kezd jól menni. És maga is beirta egy versébe :
Szidjanak engem csak a mamlaszok, De én mégis csak Köd Benő vagyok.
KÖD BENŐ : Nem meggyőződésből irtam ezt. A vi- szonyok'kényszeritettek rá. E n lelkemben magyar ma- radtam.
ELSŐ ZSENI : Lássa,- ez jellemzi a maga gyáva- ságát. Csak annyit hallott, hogy a >>Holnap«i beszünt és . m á r meg van ijedve. Ahogy magát ismerem, a legújabb versét nem Juhász Gyulának fogja ajánlani, hanem J a k a b Ödönnek.
KÖD BENŐ : Téved. E n csakugyan egy verset irtam, amelynek a czime : >>Hajdan és most«. Az első részét Lampérth Gézának ajánlottam, a második részét Erdős Renéenek.
ELSŐ ZSENI : Szóval, bebiztosította magát.
KÖD BENŐ : A z első részben lebomlok Honalapi tó Árpád kaczagánya előtt, a másodikban felszólítom Erdős Renéet, hogy hagyjuk el a J ó Csönd Herczeg birodal- m á t és szöges csuhában vezekelve boruljunk a magyar föld kövér, dus rögére.
ELSŐ ZSENI : Szégyelje m a g á t .
.KÖD BENŐ: Főnét szégyöllöm magam. Mer am- rnondó vagyok, hogy a magyar embör csak visszatér az idős anyaröghöl. Héjába kóstút bölé a frank pözs- gőbe, szive sugalattya csak viss-zahúzza a jó 'magyar borhol, mer édösöbb ennek a karczosa jis m i n d a gallns abszénty . . . Aki mérög. . .
ELSŐ ZSENI : Hogy a füzfánfütyörésző ménkű süsse meg a zúzáját, de hamis maga ! Nincs bőr a pofáján, hogy olyan versek után, m ' n t »Czafatos lélekkel a Man- zanáresz partján . . . Átkozom magyar ü k a p á m renyhe vérét« — még - vissza mer térni a népieshez !
KÖD BENŐ : N a ja, hogy én is ugy járjak, m i n t a
>>Holnap«.
ELSŐ ZSENI : Magát hatóságilag kellene föloszlatni.
KÖD BENŐ : V a k a p á d !
ELSŐ ZSENI : Nonono ! Miért nem ránt rám mind- járt fokost ?
KÖD BENŐ : E b u r a f a k ó !
ELSŐ ZSENI : És mindezt maga meggyőződésből mondj a ? Látom, hogy m á r meg is növesztette az angol bajuszát.
KÖD BENŐ : Mer nem magyar embernek való ja ! ELSŐ ZSENI : És ezüstpitykés mellényt visel.
KÖD BENŐ : Magyar lölköm pitykét óhajt.
ELSŐ ZSENI : Magával nem lehet m a okosan beszélni. .
KÖD BENŐ : Csak egy kis lány van a világon ! ELSŐ ZSENI : A. magyar átok rúgja meg magát ! . KÖD BENŐ : Több is veszett Mohácsnál!
ELSŐ ZSENI : De nézze, kedves K ö d Benő. Engedjen meg egy kérdést . . . K ö z t ü n k maradjon . . . Igazán hiszi maga, hogy vége a >>Magyar ugar« czimü- kor- szaknak ? ..
KÖD BENŐ : H á t nem látja, maga pervers viziló ? : . . A »HoInap« megszűnik. A nagy Pán halott. Erdős.Renée
>>Aranyvödre« feltűnik az égen. I n hoc signo vinces . . . E z t csak maga nem látja, lila barom.
ELSŐ ZSENI : Tudja, mert nekem is kételyeim voltak.
KÖD BENŐ : Fél év múlva maga is suj tásos verseket ' fog irni.
ELSŐ ZSNEI : Van egy hősi époszom, de nem merek vele kirukkolni. A >>Bé Há« megdicsérné, de a >>Nyűgat«
lerántaná. Az ember most m á r igazán nem tudja, "hogy merről fuj a szél.
KÖD BENŐ : Lássa, r. kis élelmesek m á r tudják.
ELSŐ?ZSENI : É n nekem egész életemben pechem volt.
Alighogy beletreniroztam magam a >>Holnap<< stilusába, m á r elbúcsúzzam tőle ?
KÖD BENŐ : H j a , ez a rizikó az irodalomban ! Orr kell hozzá, jó szimat.
ELSŐ ZSENI : Boszantó, hogy olyan átmeneti kor- szakban élünk. " •
KÖD BENŐ : H j a , minek ment olyan pályára, ahol nagy a konkurrenczia ?
ELSŐ ZSENI : Tudja, én m ndig naiv ember voltam.
Azt hittem, hogy a költészethez eszmék, hangulatok, ötletek, elmélyedések, őrületek kellenek. Pedig ez is
olyan, mint a bakkará. Szerencse dolga. É n kimaradtam egy szériesből, amely a moderneknek kedvezett, csak utólag csatlakoztam hozzájuk. És ilyen pibecz vagyok én, hogy amint hozzájuk csatlakozom, a koczka for- dul . . . "
KÖD BENŐ : Minek akar maga minden áron költeni.
ELSŐ ZSENI : Eleinte novellával próbálkoztam de nem kellett senkinek. Aztán lefordítottam Baudelaire
•verseit: Ezek voltak az első betűim, amik egyáltalán nyomdafestéket láttak. Sok ideig abból éltem, hogy a saját verseim fölé odaírtam; »Oscar Wilde«. Aztán végre fölfedeztek. Most m á r kezdenek imádni ! . .
KÖD BENŐ : Csak rúgjon bátran beléjök.
ELSŐ ZSENI : M i é r t ?
KD BÖENŐ : Mert nem jó nagyon elkényeztetni azokat, akik imádnak bennünket. Nagyon hamar rá- jönnek arra, hogy nincs bennünk semmi.
ELSŐ ZSENI : És ezt maga ilyen őszintén bevallja ? KÖD BENŐ : H á t zseni vagyok én ? Mondtam én valaha, hogy zseni akarok lenni ? Éhen akarok én halni ? A költészetért ? . . . Hogy halálom u t á n egyetemi taná- rok belőlem éljenek? . . . Az üzlet üzlet.
ELSŐ ZSENI : Engedjen meg, de a költészet, a szent költészet !
KÖD BENŐ : E z t is csak Pesten lehet elhitetni az emberekkel. De itt is csak a költőkkel. H a egy kupiét irok, amelynek az a czime( hogy a >>Weisz ur nagy- mamája«, akkor kapok érte akár a Bálinttól, akár a Nagy i Endrétől harmincz, esetleg ötven forintot és megírom két czigaretta közt a kávéházban. De ha töröm a fejem egy hétig és a lelkem véres tintájával irok egy verset, az szent dolog. Miért ? Mert legföljebb csak tiz koronát kapok érte.
ELSŐ ZSENI : Mert nem élünk kulturállamban.
KÖD BENŐ : Kultura ? K i beszél itt kulturáról ? Látszik, hogy maga egy párolt rinoczerosz. Kinek kell itt kultura ? -
ELSŐ ZSENI : Mégis . . . Nem maradhatunk örökké.
Balkán-állam ! '
, KÖD BENŐ : H á t kultura az, hogy maga rossz ver- seket ir ? É n is irtam és tudom, hogy az nem kultura, még ha Baudelaire, Wilde Oszkár, vagy akár A d y Endre nyomán is irom őket. Vallja meg, ténsur, hogy azzal a tehetséggel, amivel m i itt boldogulunk, Párisban leg- föjlebb Írnokok lehetnénk a sóhivatalban. Kinek kell kultura ?
ELSŐ ZSENI : Ma még nincs, de holnap lesz.
KÖD BENŐ : Holnap ? . . . A >>Holnap<< m á m a Tegnap lett.
ELSŐ ZSENI : H o l n a p u t á n . . .
KÖD BENŐ : Kiskedden, Bornyunyuzó Pénteken. * Reveur.
A legelőkelőbb hölgyek k e d v e n c z szépitőszere a Földes- féle Margit-crém, mert zsirtalan, ártalmatlan és rögtön szépít.
Kapható minden gyógytárban.
