LENGYELORSZÁG
SPIRÓ GYÖRGY
Wyspianski fordítása közben
Ezt a drámát nem lehet lefordítani.
Az első nap kilencórás erőfeszítésének eredménye: az első oldal, vagyis a szintén rímes versekben írt szerzői utasítás. Van benne három tisztázandó sor, két biztos melléfordítás, amit később, talán hónapok múlva, valahogy ki kell javítanom. Egy oldal megvan, az sem egészen, hátravan 197 oldal. Vissza kellene adnom, ha nem lenne kínos, hogy én javasoltam a Nemzeti Színháznak Wyspianskit is, meg a No- vemberi éjt is a Menyegző és a Felszabadulás elé helyezve mind művészi, mind for- díthatósági szempontból. Azt hittem, le lehet fordítani, hiszen nincsenek benne nyelvjárási szövegek, mint a Menyegzőben, és nem kötődik annyira a korabeli krak- kói politikai helyzethez, mint a Felszabadulás cselekménye. Görög istenek tömege avatkozik bele az 1830-as lengyel felkelésbe, de irodalmi lengyel nyelven, tehát elvi- leg átültethetően. Gondoltam én. És most a szerzői utasítás is milyen nehezen ment.
Mi lesz már az első jelenettel, ahol hosszú oldalakon keresztül hergeli forradalomba a lengyeleket Pallas Athéné, a különböző Nikék és más istenek tömege rímes, olykor üresen pufogó klapanciákban ?
És ha lefordítom, kinek kell? Eddig is megvoltunk Wyspianski nélkül, elvégre 1907-ben már meghalt, és azóta senki sem akadt nálunk, akinek fontos lett volna.
Bonyolult, nehéz darab, és ha nem adják elő, és kiadónak se k e l l . . . ?
2.
Egy hete piszmogok, az első jelenetet nagy nehezen befejeztem, persze majd többször át kell írnom, talán hét-nyolc sor ha végleges. Shakespeare-t biztosan köny- nyebb fordítani: csak néha rímel; a blank verse magyarul már ki van dolgozva, a shakespeare-i vershangulatot még a reformkorban kidolgozták. De ez a Wyspianski- féle elképesztő egyveleg, ez a szimbolista-naturalista-expresszionista-szecessziós ke- verék, ennek nincs magyar megfelelője, ez nem Ady súlyos, biblikus nyelve, nem Kosztolányi könnyedsége, nem Babits keserves műgondja, a századfordulónk hangu- latába nem illeszthetem, mai szöveget sem faraghatok belőle. Nagyon nagy a fele- lősség: ez lesz az első magyar Wyspianski, én ütöm meg a hangot, és hiába biztatom magam, hogy félrefordítás talán nem lesz benne, a lényeget visszaadni talán nem vagyok elég felkészült.
Hogyan fordítsam például a gyönge sorokat? Homérosz és Shakespeare is szun- dikál olykor-olykor, de Wyspianskit a hév oldalakon át elragadja, pufognak ezek a kínosan tiszta rímek, konganak a tirádák. Ha dilettáns lesz néhol a magyar szöveg, ki hiszi el nekem, hogy nem a fordító tehetségtelen, hanem éppenséggel az eredetit adja vissza? Ha a gyönge sorokat költőivé emelem, meghamisítom a darabot.
Érdekes, eddig nem tűntek föl az üresjáratok, pedig láttam kétszer, olvastam
58
háromszor. Hogy olvasok én szöveget? Az ember idegen nyelven óhatatlanul lassab- ban, tehát alaposabban olvas, mint magyarul, a részletek tehát jobban rögződnek benne, mégsem olvastam elég lelkiismeretesen. Persze az is igaz, hogy az ember ide- gen nyelvű költészetbe többet beleérez, mint a magyarba, a képzelet kitölti a szöveg hézagait és erőtlenségeit. De vajon csodálhatom-e ezentúl, hogy az én saját, Wys- pianskinál jóval kevésbé, de a magyar átlagnál jóval inkább bonyolult darabjaimat nem képesek megérteni, minthogy felületesen futják át őket?
3.
Elképesztő, mit meg nem mer csinálni.
A Varsóban székelő orosz Nagyherceg és a görög származású tábornok, a Nagy- herceg adjutánsa, Kuruta beszélget.
NAGYHERCEG Te marha.
KURUTA
Én csak ember.
Kicsivel később:
KURUTA Hű vagyok.
NAGYHERCEG Hülye.
KURUTA
Bölcs is vagyok, parancsra.
Ki mer ma így jellemezni?
Másik példa, Makrót, a zseniális besúgó. Vezetik a Nagyherceg elé. Makrót csűri-csavarja a dolgot, húzza az időt, nem akarja elmondani, mit szaglászott ki a városban, előbb a pénzt, csak aztán a híreket. Fecseg, de közben elképesztő dolgokat közöl egy forradalmi hangulatról, minden szavának íze-bűze van:
KURUTA
Mi újság odakint?
MAKRÓT
Szavak — gesztusok — árnyak.
KURUTA
Ki fejti meg a titkukat, he?
MAKRÓT
A lelkifurdalásuk.
Aki fél, annak egyetlen gesztus elég, megérti — aki érti — kitalálja
félszavakból is — ha bárki a néma éjszakába lelkébe zárt titokkal lép, a titka
rémmé növekszik benne, s e szörnyűség vérét mérgezi, belsejét nyomorítja
s a méreg beszivárog, befurakszik a pulzusába — mérgezi, gyötri a lelket — mellét nyomasztja, nyomja, míg végleg az éjbe emészti.
Nagyon erős, expresszív szöveg, amely egyszerre rengeteg drámai feladatot tel- jesít. Makrót időt húz, fecseg; pszichológiailag hű képet fest mind önmagáról, mind az összeesküvőkről; a titkos, rémes éjszaka képe a felkelés szükségszerűségéről vall;
és közben Wyspianski szerzői utasítást rejt el a szövegben a világítást illetően, mint több más helyen is (ezt majd külön meg kell magyaráznom az adódó rendezőnek):
vesszőparipája a fény-árnyék szimbolikája, tehát a „végleg az éjbe emészti" nem csak (kicsit zavaros) költői kép, hanem a szcenikai megoldás visszacsengetése sza- vakban.
Ez Makrót legkevésbé hatásos szövege!
Visszamenőleg nem igaz mindaz, amit korábban Wyspianski üresjáratairól gon- doltam. Az a sok üres hazapufogtatás, amit az első jelenetben a görög istenek sza- valnak, és az a rengeteg általánosság, amit Piotr Wysocki, a felkelés vezére mond lelkesítésül a fiatal lengyel kadétoknak, mindez szándékosan üres és bombasztikus.
Wyspianski elképesztően tudatos, nála minden ki van dekázva akkor is, ha látszólag ellenőrizetlen hévvel ír rímet rím alá. A görög istenek bombasztjaival belehelyez minket a forradalmi hangulatba; ugyanakkor pokoli iróniával adja tudtunkra, hogy a hevülésen túl a felkelőknek nincs határozott koncepciójuk, csak indulatuk döngeti a falakat. Az egész első jelenet azért pufog üresen, de hatalmas erővel, hogy meg- értsük: indulatokról, nem pedig racionális belátásról van szó. Ez nem politikai drá- ma, az első jelenet nem valamilyen sematikus cselekmény kezdete. (Cselekményről úgysincs szó, drámai jelenetek laza füzére, amelyeket csupán az tart össze, hogy minden a felkelés első éjjelén játszódik.) Indulat ráció helyett: végül is az emberi gondolkodás tragikus alapkérdését exponálja, és később valóban ezt fejti ki.
És én még azt hittem, Wyspianski időnként szundikál.
Mit fog hinni, aki a darabot idegenkedve veszi kézbe? Aki nem tudja eleve, hogy Wyspianski zseni? A legjobb szándékú szakember is azt fogja mondani: na igen, igen, egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes kelet-európai tehetség.
4.
Ez a Nagyherceg páratlan a drámairodalomban.
A Nagyherceg az orosz cár bátyja, másfél évtizede ül Varsóban, lemondott a cári trónról a lengyel tartományért cserébe, lengyel nőt vett feleségül, s bár ellene tör ki a felkelés, ő valójában az impériummal és öccsével, a cárral szemben a lengyel felkelés sikerének szurkol. Ez önmagában is nagy drámai lehetőség. Wyspianski to- vább megy: a Nagyherceg jelleme csupa ellentmondás. Cinikus bölcs és szentimentá- lis gyerek, okos politikus és szerelmes férj, embergyűlölő, vérengző vadállat, megveti a cári rendszert és tulajdon talpnyalóit, lelkének legmélyéről időnként infernális lelkifurdalással ősemberi babonák buknak elő. Elképesztően nagy, csak Dosztojevsz- kij alakjaihoz hasonlítható szerep.
Azt mondja feleségének, a lengyelség különös megtestesítőjének:
NAGYHERCEG
Kevély,
rátarti lélek — mi vagy te? — hitvány edény, szikrázol elérhetetlen kéjvágyad színeiben, a fellegekbe tűnsz pompásan, szivárványosan,
holott szellő is elfúj — eltemet;
törékeny virágszál, te — nincs lengyel gyökered — lengyel bájad lehervadt — szépséged oda van — hát széttörlek egészen.
Pontosan leírja egy bábként használt nő helyzetét, képzeletvilágának fülledtsé- gét, s közben bosszút áll a volt szépségen, amelyet végül is ő hervasztott el, gyilkos, állati ösztön tör fel belőle a szexualitással együtt, ridegen jellemez, szerelme gyűlö- lettel keveredik — és ez a rész megint csak a sápadtabbak közül való.
Hol az a magyar színész, aki ennyi mélységet tudna előhozni magából? Ha élne még Latinovits... Wajda krakkói rendezésében Nowicki zseniálisan játszotta.,
Ki fogja megérteni a Nagyherceg alakját nálunk, ahol szalonképesen simának és felszínesnek lenni a fennkölt, klasszicizáló művészet alapkövetelménye?
5.
Nem szoktunk hozzá, hogy jellemezni tömören is lehet.
A tazienki-parkban, a felkelés kitörésének színhelyén III. Sobieski János szobra
alatt tizenhat diák várakozik, nekik kell majd elfogniuk a Nagyherceget. (Később kiderül, hogy nem sikerül, a diákok dilettánsok az ilyesmihez.) Örák óta várnak, fogalmuk sincs, elkezdődött-e már a felkelés. Wyspianski igazságos és ironikus.
GOSZCZYNSKI
A fákból szinte hárfa szól, a kert lidércektol jajong.
Egy széplélek érzékeli így a hangulatot. Pontos megfigyelés: Goszczynski költő, romantikus, lágy lélek.
I. HANG
És ha a Herceg felébred?
II. HANG
S ha végül mégse jönnek?
GOSZCZYNSKI
Keblünk tüzel az izgalomtól, vért szív a Hárpia-harag.
Az esküvés, mint puszta szó, kong, meddő talajra hullt a mag.
Az önjellemzés megint pontos, Goszczynski képzeletvilága, a görög mitológia a kor költészetének közhelyeiből táplálkozik. Megfigyelhető, hogy a kételkedés első jeleire Goszczynski lelkesedése azonnal lelohad, és mindössze rövid várakozását ro- mantikus nagyzolással azonnal túláltalánosítja: meddő talajra hullt a mag.
I. HANG Jönnek.
GOSZCZYNSKI Hallom.
Ez is a romantikus lélek reagálása, amit hallani szeretne, hallja is.
III. HANG
Fák zaja csak.
I. HANG
Nem jönnek.
GOSZCZYNSKI Kísértet vajon?
Ez is a túlajzott lélek romantikus képzelgése.
I. HANG
Bezúzunk minden koponyát, ütünk ellenséget, barátot.
A várakozás közben növekvő feszültség céltalan agresszivitásba csap át. Ez a pár percnyi feszült színpadi várakozás évek folyamatát ismétli meg kicsiben. Goszczynski kísértetekről és lidércekről beszélve azt a szférát képzeli el, amely a drámában a görög istenek alakjában kivetítve jelenik meg. Wyspianski itt is, máshol is gondosan ügyéi, hogy ezeket a lidérceket visszahorgonyozza a szereplők lelkébe és képzelet- világába.
A jelenet egyre növekvő feszültsége odavezet, hogy a diákok a felettük álló szobrot már mozogni látják:
GOSZCZYNSKI
Hiszen ő — arra mutat.
NABIELAK
Mutat a Belweder felé.
Vagyis arrafelé, ahol a Nagyherceg lakik, ahonnét a diákoknak el kell rabolniuk.
61
GOSZCZYNSKI
Szól hozzánk? Tán parancsot ad?
NABIELAK
Amit mi érzünk, ő is érzi, tudja.
GOSZCZYNSKI
Nézd — remeg a karja.
A feszültség a tetőfokán, noha még mindig nem történt semmi. És ekkor Wys- pianski elköveti azt a merészséget, hogy megdermeszti a jelenetet, és behozza a szín- padra a mitológiából ismert Démétért és Korét, az örök halál és örök feltámadás, az örök tél és örök tavasz allegóriáját (mellesleg a felkelés elbukásának és újjáéledé- sének szimbólumát). A hosszú, lírai duett végeztével tér csak vissza a dermedten várakozó diákokhoz, akik végre hírt kapnak és cselekedhetnek. Mielőtt rohannának elfogni a Nagyherceget, Goszczynski még a fehér, behavazott királyszobor felé fordul:
GOSZCZYNSKI
A fehér királyé tisztelgésem.
Majd kirohannak.
A kísérteties hangulatot a nézőben a Démétér—Koré duett annyira természetessé tette, hogy Goszczynski sem visszakozhat már a feszültség kiváltotta vízió hatása alól, a számára most már a fehér király él — és később ezt, a nézőben is rögződött hangulatot felhasználva Wyspianski a király szobrát a Nagyherceg számára is élővé teheti.
Hány percet beszél Goszczynski összesen? Egyet, másfelet? Nem szükséges is- mernünk a történelmi személy életrajzát, nem kell tudnunk, hogy ismert, másod- vonalbeli romantikus költő, előttünk áll egy összetéveszthetetlen, emlékezetes alak.
Holott nála izgalmasabb jellemek tömege van a drámában.
Erre a szerepre is jó színész kell. És elmélyült, hosszú, elemző próbák. És figyel- mes szemű rendező, aki a diákok várakozását nem tekinti könnyen elintézhető, lényegtelen jelenetnek. Aki minden szót, minden hangsúlyt értelmezni képes, és egy- egy szerep jelentőségét nem a szerep hosszán méri.
6.
Wyspianski előbb látja a színpadot, a szereplők elhelyezkedését, mozgását, előbb érzékeli színüket, talán szagukat is, és csak aztán írja le a szövegüket. Úgy fogal- maz színpadra, ahogyan Csontváry festette a képeit: a látvány előre készen volt, a fehér vásznat úgy kellett csak kipingálnia, mint egy kifestőkönyvet. •
Wyspiaúski pokoli látványokban fogalmaz.
A színen egy shakespeare-i, hatalmas, kavargó, gyötrelmes tömegjelenet végén három hulla fekszik. Jönnek a mitológiai Kérek, és szívni kezdik a holtak vérét.
Nem valami artisztikus látvány. Wyspianski szereti a borzalmasat, a triviálisát, a giccsel határosat, mert valóban színpadi, tehát durva hatásokra épít, mint minden igazi színházi ember. Megjelenik ekkor egy epizódfigura, csak olvasva tudjuk meg a nevét — Czartoryski herceg, történelmi személy, Lengyelországban annyira ismert, mint nálunk mondjuk Széchenyi, hiszen benne volt a forradalmi kormányban, majd a párizsi emigrációban haláláig a lengyel trón várományosát látták benne —, szín- padon látva fogalmunk sincs róla, kicsoda, hiszen eddig nem láttuk és többé nem bukkan elő. Előóvatoskodik és egy-két szavából annyi derül ki, hogy a koronáról ábrándozik. Kicsit előre lép az árnyékból a fénybe (ez is Wyspianski már említett világítási megoldása), áll, gondolkodik, hallgat, a három Kér figyeli.
CZARTORYSKI
Az én lelkembe nem hatolnak, tehát...
62
Elindul kifelé, ekkor azonban megszólal az egyik Kér:
KÉR
Hallanak.
Czartoryski meghallja a földöntúli hangot, megáll, fülel, és azt kérdezi:
CZARTORYSKI Kik?
Ekkor a Kér feláll, felénk fordul, látjuk, hogy szájából csorog a vér, és közli:
KÉR A holtak!
Iszonyatos látvány ez a véres száj, de igazságos, amit mond, a szenvedők, a hol- tak igazát képviseli a koronáról álmodó, tehát a hullákon élősködő élővel szemben.
És ebben a pillanatban válik lényegtelenné, hogy a hullák közül az egyik ártatlan fiatalember, a másik egy habozó lengyel tábornok, a harmadik pedig a besúgó Mak- rót. A lényeg az, hogy meghaltak. Wyspianski csak ábrázolta, de nem gyűlöli őket.
Akár a halálban, úgy válnak egyenlővé Wyspianski lelkében is.
Szörnyű látvány és igazságos ítélkezés. Nem értelmünkre, nem civilizált lel- künkre, hanem a zsigereinkre hat. Pokoli ereje van.
7.
Már Shakespeare-rel kapcsolatban elképesztett, hogy az irodalmárok csaknem egyöntetűen lekezelően bánnak a zsenivel, talán mert belőle élnek és ezt kompenzál- ják, talán mert képtelenek követni a nagyságot, talán mert pár évszázaddal később születtek, és mintha az azóta eltelt idő történelmi tapasztalatai a korábbi tapasztala- tok nagy összegzője fölé emelné őket. Hülye gyerekként kezelik, nem is gondolják, hogy egy-egy „szabálytalan" megoldás mögött átgondolt koncepció rejtőzhet. Követ- kezetlenséget látnak rafinált fogásokban és hibát a nagyvonalúságban.
Nagyon könnyű ezt a hibát elkövetni, most látom csak, mennyire. Én sem téte- leztem föl korábban az abszolút tudatosságot Wyspianskiról, akit pedig régóta szej- retek, akit régóta érteni véltem. Utálom a stíluskategóriákat, elvetem a korszakba és filozófiai, esztétikai sémákba való gyömöszölést, úgy látszik, mégis hatottak rám a tartalmatlan kategóriák, úgy látszik, mégiscsak besoroltam valahová Wyspianskit is.
Most már nem győzök csodálkozni magamon és — bocsássák meg nekem a len- gyelek — a lengyel elemzőkön. Mindenfélét összeírtak Wyspianskiról, töviről hegyire leírták magánéletét, betegségeit, buta anekdotákat naivitásáról, köteteket egy-egy szimbólumáról, de szinte senkiben sem volt annyi tisztelet iránta, hogy alaposan át- gondolja, mit is csinált voltaképpen Wyspianski, a művész. Nem a „negyedik" vá- tesz (minthogy csak negyedik lehetett váteszként Mickiewicz, Slowacki és Krasinski után), hanem az alkotó.
Azt persze leírták, hogy egyfelől naturalisztikus hűséggel ábrázolja a felkelés első éjszakájának történelmi eseményeit és történelmi szereplőit, másfelől szimbo- likus-romantikus-pszichoanalitikus módon szólnak bele a történelembe a görög iste- nek, akik szoborként valóban ott állnak a varsói tazienki-parkban, ahol a felkelés kitört. De az ötlet leírásán túl, úgy látszik, nem jutott senki.
Azt senki sem jegyezte még meg, hogy Wyspianski a drámai végzetet fogal- mazza újra úgy, hogy a külső végzet pokolian erős ugyan, de teljesen kiszámítha- tatlan, nem determinált: a görög istenek egymással is hadakoznak, és semmit sem lehet előre tudni. Nincs eleve elrendelés, semmilyen formában sincs.
Csakhogy ez az újítás is eltörpül ahhoz a formai újításhoz képest, ami ezzel összefügg ugyan, de nélküle is megáll a lábán. Wyspianski valamennyi szereplőjét ellentmondásosságában ragadja meg, méghozzá úgy, hogy nem egy, hanem több meg- oldhatatlan konfliktussal küzdenek egyszerre, és sosem lehet tudni, hogy határhely- 63
zetben énük melyik része kerül pillanatnyi uralomra. Nemcsak a Nagyherceg van szélsőséges végletek tömegéből összerakva, hanem mindenki. Soroljam föl? Talán nem kell, talán eljátsszák egyszer, talán akad rá kiadó. Minden szereplőben annyira összezavarodtak az erkölcsi fogalmak és a külső — társadalmi — parancsok, érték- rendek, hogy teljesen magukra vannak hagyatva, összevissza, véletlenszerűen cselek- szenek. Akár az életben. Azt hiszem, ilyesfajta drámaisággal még senki sem alkotott drámai jellemeket, Shakespeare sem. Kleistnél és Büchnernél van valami hasonló törekvés, Kleist azonban csak egyetlen skizofréniára összpontosít, az állam és az egyén dialektikájára, tehát képlete egyszerűbb; Büchner pedig megérezte ugyan a lényeget, de rövid élete alatt nem hajthatta végre a radikális reformot.
Csehov ugyanabban a korban, hasonló társadalomban hasonló, vagy éppen azo- nos dramaturgiai kérdést old meg, mint Wyspianski, homlokegyenest ellenkező mód- szerrel: szétoldja a jellemet, a tragikus feszültséget a cselekmény alá, a szövegalat- tiba (és talán kicsit a tudatalattiba) nyomva szomorú, az abszurdba hajló hangulati egységet, tehát harmóniát hoz létre. Wyspianski hősei nem oldódnak szét, ők szét- szakadnak, szétrobbannak. Wyspianski harcosan harmóniaellenes álláspontot kép- visel, plebejusnak mondható a művész Csehovval összevetve. Wyspianski sohasem lirizál, élesebben veti föl és élesebben hagyja megoldatlanul a konfliktusokat, mint a szintén utópiahiányban szenvedő Csehov. Arra kérdez, amire Csehov, de még a kor- társai által cinikusnak és istentelennek tartott Csehovnál is kevésbé ad választ a kérdésekre.
Mármint ideológiai értelemben. Mert művészileg tökéletesen egyenértékű a cse- hovi módszer, a naturalizmust szétoldó, a személyiséget megszüntető drámaiság- ellenesség, és Wyspianski harsogó, szemet-fület-érzékeket bántóan ingerlő, a lelki tartalmakat szellemekbe kivetítő, többszörös feszültségeket ütköztető módszere, amely ugyanúgy a személyiség fölött mondja ki a halálos ítéletet.
Wyspianski született drámaíró: mindenütt és mindenben, hitben, politikában, ideológiában, emberi lélekben, mindennapi létben megoldhatatlan konfliktust lát.
Dramaturgiájának óriási érdeme, hogy belefér mindaz, ami törvényszerűen kívül- reked mind a romantika, mind a naturalizmus lehetőségein. A romantikából átveszi az egész világot bekebelező látásmódot, eget és földet, létezőt és képzeletbelit vonul- tat föl a színpadon. A naturalizmustól átveszi az időszemléletet, a csaknem a meinin- geniekre emlékeztető konkrétságot, a helyszín kiemelt szerepét. A létrejövő forma páratlan. Megvan benne a romantikából hiányzó konkrétság és a naturalizmusból hiányzó nagyság, a világegész érzékeltetése. A mindennapoknak a naturalizmusban kizárólagos szféráját tágabb összefüggésrendszerbe helyezi, és valóban a helyére teszi; nincs szüksége arra, hogy ezeket az összefüggéseket a szöveg, alatt, lappangó hangulatok révén érzékeltesse velünk.
Különös, hogy ezzel milyen magányosan áll a XX. században, legalábbis a dráma műfajában.
Erre a mai drámaírók nem is törekednek. Elkeseredett színházművészek szeret- nék létrehozni ugyanezt a formát az utóbbi évtizedben (Bob Wilson, Brook, Peter Stein, Strehler, Ljubimov), nem teljes sikerrel.
Fellini megcsinálta filmen.
Andrzej Wajda joggal nevezte Wyspianskit filmírónak, ha arra gondolt, hogy a filmnek minden más műfajt magába olvasztó, wagneri összművészetnek kell lennie.
Ezt egyszer alaposan elemeznem kell. Wyspianskit, a fiatal Krlezát és Fellinit valami lényegi jegy kapcsolja össze. Erre egy disszertáció terjedelme sem lesz elég.
8.
Elemzés nélkül is szembetűnő a drámából áradó, érett emberi gazdagság, ami- nek párját csak Fellini kései filmjeiben találni.
Egyetlen példa. Kuruta tábornok fél, és arra kéri a Nagyherceget, adjon paran- csot a katonáknak, hogy ne féljenek semmitől. A Nagyherceg elképed, nem érti.
Kuruta megmagyarázza: „Ha parancsba adva hallom, szűnik a félelem." Többször 64
átsiklottam a mondat fölött, szerencsére fordítás közben ezt nem tehettem. Elké- pesztő mondat. A dráma cselekményétől, a szituációtól és mindentől függetlenül, csupáncsak mert emberi dolgokat akar közölni velünk, megfogalmazta a manipuláció pszichikai alapját. Velünk is ez történik: tudunk valamit, joggal félünk valamitől, de ha „parancsba adva halljuk", hogy félelemre nincs okunk, valóban hajlamosak va- gyunk megnyugodni. Életösztön? Jótékony vagy kártékony érzelmi vakság? Végül is ez a vallásos gondolkodásmód alapja.
Ezeket a látszólag odavetett félmondatokat ki fogja lelkiismeretesen elolvasni?
9.
Milyen lesz a magyar Wyspianski?
Már csak egy-két apróságot kell javítanom. Feleségem azt mondja, a szöveget olvasva visszahallja a csodálatos krakkói előadást és maga előtt látja a jeleneteket.
Más véleményt nem fogadhatok el: egyetlen magyar színházi szakember sem akadt, aki egy nagy Wajda-rendezés hírére átugrott volna Krakkóba. Pedig nincs messze.
Az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb színházi előadása a világon. Ezt nyugodtan állíthatom, egy-két kivételtől eltekintve láttam a nagyokat, Brookot, Peter Steint, Bessont, Ljubimovot. De hát ez nem volt fesztiváldarab, nem volt kötelező írni róla, végül is csak a legnagyobb kelet-európai rendező állította színpadra a legnagyobb kelet-európai drámaíró egyik legnagyobb drámáját, az egyik legjobb európai szín- házban.
Biztosan nem is hallottak róla. Egyetlen híradás jelent meg az előadásról, 1974-ben jelent meg a Tiszatájban, én írtam.
Talán a ritmus, az sikerült. A rímelését vegytisztán úgysem lehetett visszaadni, bár betartottam a bonyolult rímképletet, de a ritmus döng, nehézkesen, súlyosan gördül, meg-megugrik, ez közel van az eredetihez. Fel vagyok készülve, hogy a szak- mabeliek kifogásolni fogják, minthogy fogalmuk sincs az eredetiről. A jambus — vagy éppen a magyaros verselés — megrontását fogják a fejemre olvasni. Majd hiába hivatkozom Radnótira, aki megírta, hogy egy goethei hexameter nem fordít- ható latinos könnyedséggel. (Mit szólt volna Wyspianski verseléséhez? Azt hiszem, kilelte volna a hideg.)
Most már itt van előttem, kétszáz oldal, megírtam hozzá másfél ív jegyzetet és egy ív utószót is, időben és energiában annyit pocsékoltam, hogy másfél saját drá- mát írhattam volna belőle, rosszabbat ugyan, mint a Novemberi éj, de mégiscsak saját művet. Az biztos, hogy remekművet többé nem fordítok. Ügyis csak alul- maradni lehet.
Kimerítő pepecselés volt. Nem baj, most már van magyar Wyspianski, most már mindenki beláthatja, hogy a mai lengyel dráma mennyivel gyatrább, holott a mai magyar drámához képest az is nagyon magasan áll. Az lehetetlen, hogy aki elolvassa ezt a remekművet, az ne tanuljon valamit Wyspianskitól — ha mást nem is, de a lényeget igen, a bátorságot.
Csak nehogy a fiókomban maradjon ez is.
5 Tiszatáj 65
