helytelen és indokolatlan használatát is. Sőt a könyv- és fejezetcímeket, va- lamint a kiemelt szövegrészeket is az egyszerű aláhúzás helyett a könyvkia- dásban szokásos formában kellett volna szedni.
Van azonban szeretnivaló hiba is: az utolsó fejezet második mondata így kezdődik: „Aladdin dzsinje (sic!) min- den kívánságot tudott teljesíteni.” Ha- sonlóan derültséget keltő elírás a kom- munikáció és a társadalmi normák vi- szonyát tárgyaló részben a bibliai pa- rancsok közé sorolt „dobd vissza kő- vel” (190. old.). Kedvencem azonban a „felhasználóbarátság” (70. old.) lett – ami, úgy tűnik, e könyv kiadásakor sajnos nem volt a legfontosabb szem- pontok között.
IIIIIIIIIIIII REMÉNYI ÉDUA
K. Ludwig Pfeiffer:
A mediális
és az imaginárius
EGY KULTÚRANTROPOLÓGIAI MÉDIAELMÉLET DIMENZIÓI
Ford. Kerekes Amália. Magyar Műhely – Ráció Kiadó, Budapest, 2006. 512 old., 3300 Ft (Techné és theória) Az irodalomértés horizontjait is átfor- máló tendenciák a tudományköziség erősödő igényének köszönhetően egyre szélesebb körű tájékozódást tesz- nek lehetővé. A medialitás kérdéseiről például alapos és aprólékosan értel- mező tanulmányt publikált Kulcsár- Szabó Zoltán A közvetlenség visszaté- rése? Materialitás és medialitás az iro- dalmi kommunikációban címmel (In:
uô: Hermeneutikai szakadékok. Cso- konai, Debrecen, 2005. 84–116. old.), melynek egyik fő témája éppenA me- diális és az imaginárius.Nem véletle- nül: többek között Pfeiffer a kidolgo- zója azoknak a kommunikáció- (és iro-
dalom-)elméleti elképzeléseknek, amelyek a hermeneutika és a dekonst- rukció nyelvfilozófiájának, illetve a nyelvbe vetett – pozitív vagy negatív előjelű – hitének érvényességét kérdő- jelezik meg, és a nyelv jelentés-, érte- lem- vagy igazságközvetítő szerepének vagy e szerep dekonstrukciójának kri- tikáját is adják. A jel, a kommunikáció érzéki, anyagi jellegét domborítják ki a jelentés, az üzenet nyelvileg kódol- ható, megérthető „szellemi” dimen- zióival szemben. Kulcsár-Szabó így fogalmaz: „A mediális tapasztalat egy olyan képlete állna tehát elő, amelyben a – mediális dimenziókat szükségsze- rűen redukáló – nyelvi közvetítettség, a nyelv »közbejötte« tűnik kiküszöböl- hetőnek, olyan kommunikatív szerve- ződések révén, amelyek nem veszik igénybe a kommunikálható értelem pályáit. Ez a – meglehetősen torz meg- világításban felvázolt – vízió persze már igen messze van az autopoietikus rendszerek elméletének ismeretelmé- leti szigorától, s a »nem-hermeneuti- kai« irányvételt kiváltó teoretikus szük- séglet egy másik komponensét tárhatja elő: azt nevezetesen, hogy az iroda- lom (inter)mediális pozíciójára rákér- dező, s így az imagináriusban vagy ép- pen a »performance«-ban megkép- ződő, sajátosan irreális terekre össz- pontosító elméleti fókusz az esztétikai kommunikáció (ha lehet még így ne- vezni) olyan mintázatait varázsolja elő, amelyek a tapasztalat sajátos közvet- lenségét (sőt – akár – vitalitását, per- formatív erejét) helyezik szembe a nyelvi közvetítettség, az örökös közle- kedés és halasztódás, az időbeli egybe- nem-esés komor filozofémáival, ame- lyek között mind a hermeneutika, mind a dekonstrukció nemes vagy ép- pen fenyegető nyelvcentrikusságára könnyűszerrel rá lehet ismerni.” (i. m.
101–102. old.)
A jel érzékisége, a kommunikáció materialitása Pfeiffer munkájában a tapasztalat közvetlensége, amely nem feltétlenül iktatja ki vagy tagadja a nyelv közvetítő jellegét, de az irodalom-
értésben az esztétikai tapasztalat re- dukálhatatlanságát, elkülöníthetetlen- ségét, „lefokozhatatlanságát” hangsú- lyozza. Wolfgang Iserhez (A fiktív és az imaginárius. Osiris, Bp., 2001) kap- csolódva, az irodalmi antropológia ho- rizontjának kiszélesítéséről, sőt uni- verzalizálásáról beszélhetünk, hiszen a kulturális cselekvések intézményes felépítésében az irodalmi műnemeken – egyáltalán: a szövegeken – túl nagy szerepet kapnak a rítusok, ünnepek, játékok mint cselekvések – a nyugati és a japán színház, a tánc, a sport és iro- dalmi kontextusuk – reprezentálónak, intézményes szinten kommunikáltnak tekinthető jelenségei. (A japán kultúra egy-egy jelensége például éppen azért érdemel különös figyelmet, mert ben- nük a jel érzéki oldalának színrevitele diadalmaskodik a jelre „rárakott” vagy
„rárakódó” jelentésekkel szemben – ugyanúgy, mint a korai nyugati szín- játszásban.)
Pfeiffer könyvének bevezetőjében tárgyalja az antropológiai érdeklődés elhibázott célkitűzését, hogy megha- tározza az ember „lényegét”. Ezután ember és társadalom, ember és tár- sas, illetve privát cselekvés, ember és kultúra, kultúra és társadalom dimen- zióiban mutatja be az ember, a társa- dalom és a kultúra (újra)termelésének folyamatait. Főleg a performativitás önszervező, intézményesített keretek közt zajló, a közvetlenség tapasztalatát, az „élmény” lehetőségét nyújtó jelen- ségeire fókuszál. Ebből következően a médium fogalmát a bevett használat- tól eltérően alkalmazza. Az ember megjelenésének vagy megjeleníthető- ségének kulturális és társadalmi formái ugyanis a médiumok olyan sokrétű, szétszálazhatatlan játékát implikálják, hogy aligha kivitelezhető a médiumok elkülönítése vagy valamelyik mono- mediális, „egy művészet – egy mé- dium” típusú szűkítő eljárás.
A művészetek mint médiumok az ember és a társadalom (a kultúra és a tapasztalat) reprezentálói és „fölfor- gatói”. Pfeiffer a produktivitás, az esz-
266 BUKSZ 2007
tétikum és az észlelés szempontjából, de határozottan történeti kontextus- ban vizsgálja a tapasztalat imaginá- rius tereit. Fiktív, mediális és imagi- nárius fogalmi triászával dolgozó mé- diaelmélete a tapasztalat közvetlensé- gének antropológiai dimenzióit ráve- títi a tudat és a test, az érzékelés és az élmény viszonyrendszerére (a rítus, a játék liminalitása vagy az intézménye- sített művészeti tapasztalat liminoid jellege). Az elmélet minden „művé- szeti tapasztalat” kiiktathatatlan felté- teleként tételezi az intermedialitást,s e vezérfonal mentén halad az antik dráma és színjátszás reprezentáló funkciójától a modern dráma és szín- ház mediálisan összetett rendszeré- hez; az irodalmi szöveg – elsősorban a regény – elméletétől az opera közegé- hez, amelyben a szöveg, a zene és az ének médiumközi effektusai a színre- vitel performatív erejét, a tapasztalat
„közvetlenebb” hozzáférhetőségét te- szik lehetővé.
További érdekes, bár ki nem bontott lehetőségek rejlenek Pfeiffer szinte minden gondolatmenetében. Valószí- nűleg azért is, mert munkája igen szer- teágazó kontextusokra terjed ki. Az
„operaelv” során merül föl például a zene (egyáltalán: a hang) és a jelentés viszonyának dilemmája: van-e a zené- nek „szemantikája”, lehet-e a hang- nak biztonsággal meghatározható je- lentése? Ha az érzéki tapasztalatot a
„hagyományos” szöveg olvasásánál közvetlenebbé teszik a zenei effektu- sok, az ének vagy éppenséggel a me- takommunikatív gesztusok és szupra- szegmentális jelek, akkor a zene – mint jelentést önmagában nem hordozó kö- zeg, amelynek semmilyen értelem nem kölcsönözhető – bonyolultabb kérdés- irányokat is kijelölhet, amelyek a pszi- chofizikai területektől a kognitív tu- dományokig és tovább, az interme- dialitás nem kizárólag kultúrantropo- lógiai értelemben vett értelmezhető- ségéig vezetnek. Ugyanez a helyzet a képi kultúra, a „láthatóság” térnyeré- sével.
Vajon mennyiben árnyalható és bő- víthető a „médiakonfiguráció” és az intermedialitás teóriája, ha Pfeiffertől eltérően kellőképp számol a tapaszta- latok kulturális összefüggéseivel? Az ún. elit- és populáris kultúra szokvá- nyos elkülönítése kerül elő, amikor Pfeiffer láthatólag a szöveg–opera–
rockzene vonalat skicceli föl a perfor- mativitás, a tapasztalat intenzitása szempontjából. Talán nem lenne szük- ségszerű, hogy meghátráljon mélyre- hatóbb interpretációjuk előtt. (Mert – populáris kultúra ide vagy oda – nem érhetjük be olyan odavetett gondola- tokkal, mint például az, hogy a rock- zenének van „némi” társadalmi kül- detéstudata, s ezzel rögvest visszautal- ható a reprezentáció latensen primití- vebbnek, egyoldalúnak gondolt kate- góriájába.)
A televízió, a digitális technológia, az internet kultúrája nemcsak az in- formációtárolás és -forgalmazás, de minden bizonnyal a „színrevitel”, a performativitás, az emberkódolásate- kintetében is ugyanolyan beszédes le- het, mint a tánc vagy a sport vagy mindezeknek allegoréziseken átívelő lecsapódása az irodalomban. Mert bár Pfeiffer körültekintően megemlíti a kortárs kontextusokat, metodológiája és munkájának történeti határai nem engedik meg részletesebb tárgyalásu- kat. A kortárs sportnak mint a test kó- dolásának például mégis nagy figyel- met szentel, ennek tematikus formái az irodalomban – akárcsak a tánc mo- tívumának fölbukkanásai és változa- tai-változásai – mutathatják a perfor- mativitás, az élmény különböző szint- jeit, de azt az érzést is kelthetik, hogy mindössze az allegóriában rejlő idő- beliség tapasztalatával van dolgunk.
A kérdésirány ilyen megváltoztatá- sával pedig a retorika felé teszünk egy gesztust, ily módon terjesztve ki Pfeif- fer nagyszabású és meggyőző elméle- tét a mindig már valamiként értett dolgok nyelvi megalapozottságának konkretizációira.
IIIIIIIIIIIIL. VARGA PÉTER
Oláh Szabolcs – Simon Attila –
Szirák Péter (szerk.):
Szerep és közeg
MEDIALITÁS A MAGYAR
KULTÚRATUDOMÁNYOK 20. SZÁZADI TÖRTÉNETÉBEN
Ráció Kiadó, Budapest, 2006. 431 old., 3450 Ft (Ráció–tudomány)
A kötet az ELTE BTK Általános Iro- dalomtudományi Kutatócsoportja médiatudományi kiadványainak egyik újabb darabja. Ide tartoznak atechné és teóriasorozat könyvei és aRáció–Tu- domány sorozat egyes kötetei, mint például aKulturális közegekcímű szö- veggyűjtemény, amely a XX. század első feléből közöl szemelvényeket a medialitásról, anyagot szolgáltatva e mostani tanulmánykötethez. ASzerep és közeg célja (az alcím szerint leg- alábbis) az, hogy feltárja vagy emléke- zetbe idézze a XX. század első felének nemzetközileg is ismert és hivatkozott magyar tudósai által közzétett média- elméleti megfigyeléseket. E megfigye- lések többnyire az írás medialitásával, az írás és a könyvnyomtatás kultúr- történeti, illetve filológiai jelentőségé- vel és problémáival kapcsolatosak – mint Thienemann Tivadar és Hor- váth János irodalomfogalma, Balogh József és Hajnal István olvasás- és írás- történeti kutatásai vagy Zolnai Béla nyelvesztétikája. De lehet-e mediali- tásról, illetve kultúratudományról be- szélni Magyarországon a XX. század első felében? A könyv a kérdés első felére kíván válaszolni, a második, úgy tûnik, fel sem merül. További problé- mák erednek abból, hogy a kötet tu- lajdonképpen egy konferencia anya- gát tartalmazza. Egyrészt nem ad át- fogó képet a témáról, sok kérdésünk megválaszolatlan marad, másrészt vi- 267 SZEMLE
