Előfizetőknek: 500 Ft

CMYK

Ára: 600 Ft

Előfizetőknek: 500 Ft

9 7 7 0 1 3 3 1 1 6 0 0 8 20003

74 . É V F O L Y A M

3

2020. március

Berta Ádám Térey János

prózája

Fogarasi György tanulmánya Diákmelléklet Borbíró Aletta

Papp András és Térey János drámájáról Tornai József

Szerhij Zsadan versei

Bojár Iván András beszélgetése Térey Jánossal

Demény Péter Harcos Bálint

Kiss Ottó Lajtos Nóra Lanczkor Gábor Makáry Sebestyén

Molnár H. Magor

Halasi Zoltán esszéje

/ TI SZ AT Á J 20 20 3

IRODALMI FOLYÓIRAT

Megjelenteti a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma a Csongrád Megyei Önkormányzat, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata,

az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.

H

R

főszerkesztő

A

G

, O

R

, T

Á

szerkesztők S

B

korrektor

S

A

szerkesztőségi titkár

Felelős kiadó: Tiszatáj Alapítvány Szedés, tördelés: Tiszatáj Alapítvány A lapot nyomja: E-press Nyomdaipari Kft.

Szeged, Kossuth Lajos sgt. 72/B Felelős vezető: Engi Gábor

Internet: www.tiszataj.hu e-mail: tiszataj@tiszataj.hu Online változat: tiszatajonline.hu

Szerkesztőség: 6720 Roosevelt tér 10–11. Tel. és fax: (62) 421–549.

Levélcím: 6701 Szeged, Pf. 149.

Terjeszti: Lapker (Magyar Lapterjesztő Rt.)

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága 1008. Budapest, Orczy tér 1.

Előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mailen: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: 303–3440

További információ: 06 80/444–444

Tartalom

LXXIV. évfolyam, 3. szám / 2020. március

T

J

Kis dal a boldogságról; Egyetlen angyal; Csillaglépcső 3

K

O

Utolsó napok; Nem félek; Égi tinta ... 5

T

J

„Csipkefa bimbója” (Egy cívis vallomásai) ... 8

L

G

Sarjerdő (részletek) ... 12

M

H. M

Könnyű; Forduló ... 14

B

Á

A kígyó feje (részlet a regényből) ... 17

H

B

Don Juan; Nyílás ... 23

M

S

Kedvesnek lenni ... 24

L

N

Apám útja a Volvóval Szmolenszkbe; Apám útja Ud- murtiába; Apám útja Üzbegisztánba ... 26

S

Z

Az ukrán időmértékes verselés vége; Harminckét nap alkohol nélkül; Kínai konyha (Vonnák

sai) ... 30

D

P

Lemúr ... 35

Térey – Hegymagas (Bojár Iván András beszélgetése Térey Jánossal) ... 37

H

Z

Korbács és legyező ... 52

F

G

Idiómák és idiotizmusok (A spektrális öröklés gondo- lata Thienemann Tivadar kései nyelvfejtésében) ... 57

mérlegen

D

P

„Rosmersholm bennetek van” (Térey János kötetéről) 73 G

B

A nagyság igézetében (Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba) ... 77

W

N

A hűséges mértéktartásról (Benedek Miklós: Miköz-

ben halkan) ... 80

H

É

„A kifáradás esztétikája” (Legéndy Jácint: Földalatti Oltár) ... 82 H

L

„Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?” (Poós Zol-

tán: Rock & Roll Áruház – ez a divat, 1957–2000) ... 85 S

D

S

Test, látás, ábrázolás (Kérchy Anna, A nő nyelvet ölt.

Feminista narratológiai, esztétikai, testelméleti tanul- mányok) ... 88 B

L

Tekhné a versek világában (Csehy Zoltán ‒ Polgár

Anikó: Gyakorlati magyar verstan ‒ Prakticka prí- ručka maďarskej versológie) ... 93

B

A

„A fönti kéz: kongat egyszerre kint-bent…” (Papp András és Térey János

értelmezése a térpozíciók szempontjából) ... 96

S

E

Tüntetésen ... 105

Illusztrációk

LIPTÁK GYÖRGY alkotásai a címlapon, a 72., 76., 84., 87. és a 95. oldalon.

Fotók Térey János és Bojár Iván András hegymagasi beszélgetéséről a 13., 16., 29., 34., 36. és az 56. oldalon

A 2020. márciusi diákmellékletünk elérhető a mellékelt QR-kód- dal, korábbi diákmellékleteink a következő címen olvashatók:

tiszatajonline.hu/?p=121867

TORNAI JÓZSEF

Kis dal a boldogságról

Minek nekem mezítláb mászni a hegyekbe?

Kis konyhában vadászni a döglött legyekre?

Egész éjjel kórók közt térdeltem a szoknyád.

Kápolnában hűvösebb a mennyei boldogság.

Egyetlen angyal

Régen meghalt a legelső szerelmem.

Hetven év szállt el azóta fölöttem.

Gubanc-haja lehajlott a nyakához,

ég-kék szeme, emlékszem, hogy villámlott.

József Attila-sor volt írva szobája hófehérre festett, üres falára.

Magyarázta az eretnek fülemnek, mitől olyan gazdagok e szellemek:

Móricz Zsigmond, Dosztojevszkij s amit a Háború és béke ír.

Adtam neki rossz szerelmes verseket, mindezeken megbocsájtón nevetett.

De aztán oly zavaros lett a lelke, hogy megváltam tőle egyik este.

Sírt, könyörgött: továbbra is maradjak,

de én csak toltam kerékpáromat.

4 tiszatáj

„

Elhajtottam, soha többet nem láttam, de a lelkem ott rekedt a szobában.

Nem volt nála szárnyasabb szélkiáltóm.

Teheneit őriztük a határon.

Hallottam, hogy korlátolt, vad férje lett, bosszút állt, s miattam mind részegebb.

Tóth Irénke, lakj síromig szívemben:

egyetlen angyal, örökre egyetlen.

Csillaglépcső

Ha csak egy fokot lépsz, mindig följebb haladsz, ha többet kísértesz, a botod elakad, mindig egyet-egyet Buddha magasáig, s eléred a lépcsőn, amit véred áhít.

Egy-egy fok, egy-egy fok

már ezer esztendő,

s megnyílik előtted

egy darab jövendő.

2020. március 5 „

KISS OTTÓ

Utolsó napok

Veled játszottam az erkélyen, apa, nyár volt, sütött a nap ebéd után, anya kijött, és azt mondta: költözünk – kastélyt ígért, és hogy majd lesz kutyám.

Mi nem megyünk, mondtuk, miért is mennénk,

s hogy ezzel csak a szívünkön facsar.

Azt felelte, neki joga van hozzá, hogy elvigyen engem is, ha akar.

Az utolsó napon még lovagoltam apával a vár előtt, strand után, aztán anya elvitt, igaz, nem kastélyba, de egy hónapig tényleg volt kutyám.

Addig azt nekem nem mondta meg senki,

hogy apát már nem mindig láthatom, csak kéthetente pénteken, s hogy vissza kell hoznia minden vasárnapon.

Az új óvodában sírva ébredek,

hogy a régi apukámat kérem.

Nem félek

Mondták, hogy rossz lesz majd, rossz lesz majd először,

szememből a sírás, a sírás előtör.

6 tiszatáj

„

Mondták, hogy sírjak csak, sírjak csak, ne féljek,

egyszer majd vége lesz, vége lesz a télnek.

Jön majd a Mikulás, hoz piros csomagot,

megkérdi, jó voltál, mondjam, hogy jó vagyok.

Míg felnő Jézuska, azt mondták a bölcsek,

még néhány évet majd itt kell hogy eltöltsek.

Mondták, hogy jó lesz majd, eltelnek az évek,

jönnek majd angyalok, felcsendül az ének.

Mondták, hogy sírjak csak, sírjak csak, ne féljek,

néha még sírok, de nem félek, nem félek.

Égi tinta

A régi versek égi versek, feltámadnak, mint a holtak.

Mese után, elalváskor ők vigyázzák lent az álmod, ők üzennek fel a holdnak:

nézzen be a kisszobádba tavasszal és őszi éjjel, hozzon neked könnyű álmot egy szép égi költeménnyel!

Gyűjtsél megint gesztenyéket a gyulai óvodánál,

és amikor megyünk haza,

az ég alja vörös legyen

– hajnalra a szél hajadba

fényes égi kottát tegyen.

2020. március 7 „

A régi versek égi versek, feltámadnak, mint a holtak:

hóhullásos téli éjjel ablakodra rátapadnak hangtalan a pehelytollak, puhán, mintha egyik ősöd teste nélkül arra járna – mint amikor vattacukor tapadt rá a plüsspandára.

Az udvari barackfánál a friss hóból újraépül Pamacs kutya és a Pajti, azt álmodod, velük játszol, s ott van megint nagymama is, három bárány és a jászol.

A régi versek égi versek, feltámadnak, mint a holtak:

nyári éjjel, ha elalszol, arcodon a holdfény játszik, mert a költők ott dalolnak.

Arany János balladát ír, Sinka István búsan táncol, édesapád verseiben az ég alatt csak te látszol.

Battonya és Gyula között, Vésztőtől Nagyszalontáig, a Körösön, Száraz-érnél holdfény terül szét a tájra:

újra szép lesz, mi már szép volt,

s újra fáj, mi úgyis fájna.

8 tiszatáj

„

TÉREY JÁNOS

„Csipkefa bimbója”

E

A nevemet sokáig nem szerettem. János, azt jelenti héberül: Isten kegyelme, más- képpen: Jahve megkegyelmezett. Erre a kegyelemre nem egy ősömnek szüksége volt vagy lett volna. Mint keresztnév a családunkban a múlt század hetvenes éveire unalmas sormintává vált. János az apám, a nagyapám – és a dédapám? Nem-nem, ő bizony István (őutána István az én második keresztnevem is), igaz, neki is élt János nevű bátyja. Ükapám János? Ükapám János, de a szépapám már nem, mert a szép- apám Mihály.

Jánoska, Jánosa, így szólítottak odahaza, Jancsinak egyedül az iskolában, Janinak csak a távoli ismerősök, Janónak pedig csak két lány hívott. Először is Szigeti Mária a nyolcadik Á-ból, aki magas volt, sovány, finom vonású, és befont hajával éppen úgy nézett ki, mint Leia hercegnő a

Ecsedi Erika is ugyanígy szólított, ő is tetszett, nem csak közvetlen és kedves, de ko- rán érő és formás is volt, egyszer, közös futás közben még a fenekét is meg meré- szeltem fogni („Terólad nem gondoltam volna”, csapott a kezemre), csábított Incze Balázsék vehemenciája. Csábított, ha nem is tetszett a mozdulat, mivel a libidó éb- redése, a serdülőkor éledezése közben is tudtam, éreztem, éreznem kellett, mekko- ra pofátlanság ez a paskolás. Taktilis élmény, egyúttal óriási pofátlanság. Jól el is szégyelltem magam. „Te vajon mit szólnál hozzá, ha hozzád nyúlkálnának?”, kérdez- te csípősen Erika, mire végre tényleg bocsánatot kértem. Viszont ez a két lány min- den tekintetben tetszett. Máriát, azaz a barátnői számára csak Macát érinteni sem mertem, sem így, sem úgy, még a kezét sem, vajon miért? A hercegnősége miatt? És

„Era” civilebbnek tűnt nála, hétköznapibbnak, talán tapinthatóbbnak is?

Valójában nem.

Erikára egészen más okból néztem borzongva: a következő évben egyszerre ve- szítette el az édesapját és az édesanyját, ugyanazon a napon haltak meg a szülei, amikor a Medicor Művek kirándulóbusza szakadékba zuhant egy szerpentinről Grác környékén 1983. szeptember 14-én. Megjegyeztem, mert ez volt a tizenhar- madik születésnapom estéje. Bemondták a

egy debreceni Ikarus busz, és rengeteg halott van.

Másnap reggel beszélték az „újépület” lépcsőin a gyerekek, hogy valami történt.

„Mi a baj?”

„Odavesztek szegények, azt mondta este apukám.”

2020. március 9 „

„Csak nem az a busz?”

„Csak de.”

„Medicor?”

„Medicor.”

„Gyerekek is?”

„Csak felnőttek mentek.”

„Hallottad, hogy az Eötvösből…”

„Ecsedi Erikának a szülei is.”

„Mind a kettő?”

„Apja, anyja”, mondta egy fonott copfos lány a nyolcadik Á-ból, és a korláthoz dőlve rázendített A börtön ablakában című dalra. Én nem találtam semmi lelkesítőt ennek a tábortűznél is sokszor elővett dalnak az éneklésében, nem értettem, ki be- szél benne és kihez, nem értettem, nem volt meg a kontextus, és kiskorúságom tu- datlanságában is taszított az a fülbemászó tolakodás, amit ma egyszerűen giccsnek mondanék.

Utánanéztem a balesetnek: tizenöt halott, harmincöt sebesült.

Erikáék a Thomas Mann utcán laktak, az Újkert szélén, tudtam, mert egyszer ha- zakísértem. Néhány hétig nem jött iskolába, mondták, egy rokon néni fogja magá- hoz venni. Olvastam az újsághírt, negyvennégy évesek voltak a szülei, apja is, anyja is. Milyen érzés lehet hazamenni tanítás után, úgy, hogy nem vár otthon az apukád és az anyukád? Eddig vártak, és soha többé nem fognak várni. Akkor nem is haza- mész, hogyha nem hozzájuk, hanem valahová máshová. Ott áll az autó a ház előtt, ott lóg a kabátjuk a fogason, mégsem vár vacsorával az anyád, mint tizenhárom éve mindig, nem készíti ki a holnapi ruhádat, nem pakol be helyetted apád az iskolatás- kába. Láttuk Erika kisírt szemét a következő hétfőn az udvaron. Nem mertem oda- menni. Aztán igen, megöleltem, eltolt, végül visszaölelt. A balesetet a lassan szivár- gó hírek szerint egyértelműen a kipufogófék hibája okozta, a busz sofőrjét először mégis hét év börtönre ítélték, majd két év múlva – bizonyítottság hiányában – kien- gedték. Megbélyegezve egy egész életre.

Nem tudom, miért, de utána rajtam ragadt ez a nem kívánt és szokatlan „Janó”

egész gimnáziumban. Mintha valami felvidéki favágó vagy drótostót fia volnék.

Ahogy tulajdonképpen majdnem vagyok is. (Még a grund szlovák származású, foly- ton pipázó őrét is Janónak hívják A Pál utcai fiúkban, ő tudatja lakonikusan a fiúkkal a keserű véget.)

Az iskolában korábban másféle, még váratlanabb gondok támadtak a nevemmel.

Nos, a nevem olyan, amilyen, se nem szép, se nem csúnya, de hogy támadási felüle-

tet is nyújt, azt addig nem tudtam. Hogy össze is tud szorulni tőle a gyomrom. So-

kalltam azt a már-már fizikai szenvedést, amelyet a Csipkefa

10 tiszatáj

„

Arra ment Jánoska, Szakajt egyet róla.

Voltak, akik nyerítettek ezen Tóth Tihamérné énekóráján, az Eötvös utcai „új- épületben.” Utólag meg is értem. Mások a helyemben kifejezetten élvezték volna sa- ját keresztnevük emlegetését, ráadásul ennyire pozitív kontextusban, mint a bim- bószakajtás. Minek törik föl vele jóleső magányomat? Semmi közöm hozzá.

Pedig Tóth Tihamérnének jót is köszönhettem a kellemetlen csipkefa mellett, magát Richard Wagnert. Tihamérné tette föl hetedikben A walkürök lovaglását meg az Erdőzsongást. Sőt a Tűzvarázst. Elképesztően telt és kerek világ volt, olyan kerek, amilyen addig csak a Csillagok háborúja, a Fiatalok Bibliája meg a régi görögök tör- téneteiből állt össze. Ez a kettő, a Star Wars és Wagner ki is ütötte a helyéről az aj- tómon éppen csak kopogtató Gyűrűk ura-trilógiát, még mielőtt igazából beléphetett volna az életembe. Rögtön tele is rajzoltam a kottafüzetemet a félszemű Wotannal meg a daliás Trisztánnal. Sentával, Izoldával, Kundryval miért nem? Mert nem mer- tem. Mert sohasem tudtam embert rajzolni, és szép nőkről nem szerettem volna ka- rikatúrát firkantani, ahogy a Carrie Fisher-hasonmás Szigeti Máriához sem mertem közeledni. A Wagner-hősnőket pedig nagyon szépnek képzeltem. A férfiak ilyen ér- telemben sem számítottak tabunak. Karikatúratárgyként Vejnemöjnen szakálla és kanteléje foglalkoztatott közvetlenül azelőtt. De aztán mindent elsöpört a Ring. Ak- koriban, 1983-ban ment a tévében Tony Palmer sorozata Richard Burtonnel a fő- szerepben, magyar hangja Szabó Gyula (nem sokkal előbb Gyula bácsi adta a hang- ját Frakknak, a macskák rémének, és a monumentális

valójában is megmutatkozott mint Cecey Éva apja). Magyarországon forgatták, a kecskeméti színház alakította benne a drezdai operát. A Tűzvarázsra itt már jóleső- en és lúdbőrözve ismertem rá. Utólag visszanézve nem volt valami hű, de szofiszti- kált alkotás, inkább afféle didaktikus gyorstalpaló biográfia, egyedül Gálffi László excentrikus, elboruló elméjű Lajos királya érdekes figura benne a számtalan kasté- lyával, aki végül a Starnbergi-tóba öli magát; nem volt nagyon okos film, de alapo- zónak, afféle kapudrognak Wagner világába pontosan megfelelt.

Wagner a nagyerdei lombok közé is kiköltözött velem. Mit sejtettem én az ő er-

dőzsongásába felejtkezve, hogy olyan valódi tortúra vár rám, mint a

És bár csúfondáros szövege egyetlen ponton sem kínál lehetőséget az

azonosulásra (sem a fűszállal, sem a kukacokkal nincs dolgom), mégiscsak kímélet-

lenül vetik majd be ellenem leleményes osztálytársaim; és azt is ki kell bírni. De

azért eléggé szenvedtem ott az énekórán és a napközi udvarán. Iszonyatosan ki-

szolgáltatottá tett, hogy egy véletlen dalszöveget olvasnak rám, és legalább olyan

kajánul, mintha egy titkolt bűnömmel buktam volna le. Nem tudtam, hogy a gyere-

kek határtalan csúfolódó kedve nem mindig keres magának valódi hibát, az átlagtól

való eltérést vagy testi torzulást. Pont elég, ha szem előtt vagy. És ez nem igazán fog

2020. március 11 „

változni a későbbiekben sem, a közösségi média korában végképp nem. Vagyis ha látszol, nincs és soha nem is lesz irgalom.

Az elkülönböződés vágya, amelyet a névváltoztatásom fog fémjelezni, az apai házból való. Természetesen párosult a menekülni vágyással a szorongás másik me- legágyából, az iskolából, amelyet felső tagozattól kezdve nem élveztem többé. Ké- sőbb az ország egyetlen Tóth Árpádról elnevezett gimnáziumába jártam, azaz a TÁG-ba, és Tót Ferenc volt a huszonéves, kicsit talán „elvarázsolt” és bogaras, de ra- gyogó elméjű magyartanárom, aki először olvasta a verseimet – igaz, ő „h” nélkül ír- ta a nevét –, továbbá majdnem minden rokonom is Tóth volt, s ha mindez nem lett volna elég, meg persze volt három Tóth nevű osztálytársam is, és ráadásul én is Tóth voltam. Sok. Akkori kedvenc költőmmel nem így, nem ebben szerettem volna egyezni. És naponta jöttek szembe az azonos nevűek, elég volt ebből. Ettől a névtől előbb-utóbb szabadulnom kell.

„Vedd vissza nagyapád előnevét, legyél te is Macsi Tóth János”, javasolták nekem a rokonok.

„Még mit nem, az hogy hangzik már”, válaszoltam ifjonti értetlenséggel.

„Szerintem jól. Becsületesen. De ha nem tetszik, akkor változtass M. Tóthra”, ta- nácsolták a kompromisszumpártiak.

„Változtassatok ti”, feleltem dacosan én.

Végül sikerült a régi nevem alól, egyben a régi magamból is kibújni.

Nem volt kérdés, hogy nem a keresztneveimet cserélem, jó lesz nekem az a meg- szenvedett és kiérdemelt János István, hanem a vezetéket: így lettem Tóthból Térey.

Ilyen nevű ősöm sohasem létezett. Feldobtam, latolgattam néhány T-kezdőbetűs nevet, s a kultúrtörténetben találtam is Téreyket – Marit, Szendrey Júlia barátnőjét, Pált, az 1848-as honvéd őrnagyot, Gábort, a pesti muzeológust, az előbbi fiát, s az ő csemetéjét, Bennót, Szerb Antal osztálytársát és ihletőjét, végül Sándort, a debrece- ni költőt, aki meg Tóth Árpád gimnáziumi társa volt a Reáliskolában –, és elkértem tőlük örökbe a daktilusukat a trocheusom mellé. Igen, trocheus, mert mint említet- tem, a harmadik nevem István, s a szókezdő magánhangzó beszippantja az előző szót záró s-t.

Kérsz engedélyt a belügyminisztériumtól, és befizetsz ötszáz forintot. Pár hónap múlva másképpen fognak hívni. Néz majd nagyot a családod.

Akkor döntöttem el azt is, hogy ha fiam születik, ő már semmiképpen sem lesz János. Így is történt, megszakadt a családi sorminta, amikor én tizenkilenc évesen családnevet cseréltem; a keresztnevemet pedig, nincs mit tenni, időközben határo- zottan megkedveltem, ha nem is adtam tovább; így a nevek monoton láncolata a családunkban kétszeresen is megtört. Ha pedig a régi vezetéknevemet hallom, már föl sem rezzenek rá, elszoktam tőle, nem hallgatok rá, idegen.

Nem az őseim idegenek, akik viselték, hanem csak a nevük.

Hogyan is volnának idegenek? Hiszen évek óta őket nyomozom.

12 tiszatáj

„

LANCZKOR GÁBOR

Sarjerdő

(

)

„Itt nyugszik/ A. B. F. R. A./ Térey János/ 1970–2019/ Béke poraira”

Farkasréti temető, Budapest

Április tizedikén volt estem Debrecenben (a Kétmalom utcai házhely közelében volt szállásunk, ahol felnőttél), és kérdezted, tudok-e maradni – másnap, a költészet napján volt ested Debrecenben. Ugyanott, ahol nekem, a könyvtárban. De a költé- szet napján már Pesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt jelenésem Ady Endre csónakos fejfája mellett; verseitek üvegkoporsóban, egymás kihűlt lábnyomaiban lépkedünk. A huszadik érettségi találkozóm miatt utaztam el május utolsó napján Szombathelyre. Neked is ekkor volt a harmincadik érettségi találkozód Debrecen- ben: elsején, szombaton. Én kialudtam magam hétfő reggelre, te meghaltál hétfő reggelre.

„Itt nyugszik/ A. B. F. R. A./ Térey János/ 1970–2019/ Béke poraira”

Farkasréti temető, Budapest

Találtam egy telekocsit Siófokról Szegedre, a szüleim autóját Balatonfüreden hagy- tam vasárnap reggel. Nem szívesen vezetek ilyen kótyagosan, de nem volt mit tenni.

Át kellett kelnem a tavon. Jegyzeteltem a hajón. Szaporán pislogott a viharjelző, könnyű bríz fodrozta a vízfelszín kékeszöld selymét. A Bakony vonulatai fölött feke- tébe játszott a délelőtti ég sötétkékje. A Hegyestű a félszigeti Csúcs-hegy mögött bujkált, mint részleges fogyatkozáskor a hold mögött a nap.

„Itt nyugszik/ A. B. F. R. A./ Térey János/ 1970–2019/ Béke poraira”

Farkasréti temető, Budapest

Kiléptem a mólóra, és iszonyúnak találtam a szezon eleji várost; émelyegtem. Pár

nappal előttem jártál Siófokon egy folyóiratszám bemutatóján. A Jókai-park magas

fenyői alatt lézengtem, amikor leszakadt az ég. Bemenekültem a szabadtéri színpad

beton kapuíve alá; ömlött az eső; égetően sütött ki a nap. Egyetlen kocsma-, egyet-

len éttermi terasz se volt abban a városban, ahová jó szívvel beülhettem volna. Vé-

2020. március 13 „

gül mégis akadt egy hely a vasúti átkelő mellett, ahová behúzódtam; kávét rendel- tem és fröccsöt. Nem voltam ott a temetésen. Indiába utaztam a családommal.

„Itt nyugszik/ A. B. F. R. A./ Térey János/ 1970–2019/ Béke poraira”

Farkasréti temető, Budapest

Rezzenő gyíkok vagy a lépteim menetszele zörgeti az augusztusi avart,

a sírhoz veze- tő vadgesztenyesor jó három méterén bizonytalan voltam a kérdést illetően. A rep- térről egyenesen a Farkasrétre hajtottam. A feleségemet és a lányokat kiraktam a MOM Parknál, várták őket az unokatestvéreik.

Megbarnult tűleveleket láttam a han-

ton. Zsibbadtan körbenéztem, nem láttam sehol fenyőt; a koszorúkról maradtak ott

a tűlevelek. Nagy fény verte a sírt. Az árnyékba ültem. Villamos csikorgott a hegyvi-

déki utcán. Nem leszek a duci házinyulatok, budaiak. Őszre terveztem be a Farkasrét

első, alapos bejárását ehhez a könyvhöz. Félrehajtottam a fejfára drótozott szalago-

kat, hadd lássam a nevedet. És valóban. A falevelet, ami a Bodhifáról zölden hullott

a lábam elé Bodhgayában, és mostanra bronzszínűre érett a könyvemben, a hantra

tettem egy rög alá.

14 tiszatáj

„

MOLNÁR H. MAGOR

Könnyű

Gyönyörű, könnyű, napfényes, november végi délután. A feleségem a szülészeten van, kétnapos, komoly, szép fiammal, így marad időm egy rövid sétára édesapámmal Budapesten.

Az Izabella utcából indulunk, a sors akarta így. Füst-, cement- és pernyeszürke balkonok kedvünket nem szegik, ezüstként csillannak két szemünkbe, már lassítjuk is lépteinket.

Úgy csordulunk az Andrássy útra, hömpölyögve, mint a méz, mely tőlünk tanult nyugalmat, pompát, méltóságot.

Holnapunkat hátrahagyva bézs és drapp és rozsdabarna házfalakra olvadunk.

Ez most jó, ez a létközi, őszi kavargás az Oktogon rőzsefriss fényei mentén;

ez most jó, a teraszok a Teréz körúton, s hogy nem állunk meg egy sörre sem;

az örökké pulzáló pályaudvar, igen,

ez most jó lesz; hiszen hamarosan

vonatra szállunk, s egy kékre festett,

keskeny vagonban elpihenünk végre

mi is, már a vérnél is némábban, akár

egy vénában, mely hazáig lüktet,

2020. március 15 „

mely hazáig ringat bennünket.

Így búcsúzunk, boldogan és könnyű szívvel, mintha volna visszajegyünk, mintha az apám csak néhány napra jönne át. De utoljára látja, már az én szememmel, ezt a várost és benne apró önmagát. Egy vászontáskába tettem őt, az urnában elhűlő hamvait:

viszem haza, mint eltévedt nagyapát, viszem haza, mint elcsórt könyveket, viszem haza, mint szatyor krumplit.

A feleségem a klinikán van, lesz egy kis időm felkészülni még valami újra.

Az apám most nagyjából három kiló, itt egy élet, ennyi volt a születési súlya.

Forduló

Tegnap este volt már egy éve, hogy bevégezted, bár nélkülem;

nem láttam, ahogy haldokoltál, s a bőrödet, hogyan kékül el.

Tudtuk, hogy ez így lesz végül, mindketten tudtuk ezt, igen.

Tegnap este gyertyát gyújtottam, pálinkát ittam a bor helyett, s néztem egy patinás ezüstpénzt az égen: a jussom ott lehet.

Volt idő, apám, és volt hely, hogy féltem is arcod felett.

Ma este már száraz az égbolt, enyhül a szomjam is elvileg;

régvolt könnyeim számba venni nem hagyom neked sem, senkinek.

Néhány csillag színét veszti,

s fénnyel telnek a tengerek,

16 tiszatáj

„

ha fogamba csorbul a holdtölte;

s a csonka gyász, akár az árulás, beleolvad a csókcsöndbe.

Épp ezért aztán felkötni magam nem fogom, korholjon bárki érte, amit tettem, már megérte:

ha nem csalok, nem volna ember, ki győzelmedben megmártózna, s a fájdalom, mit neked adtam, megannyi bűnöd megváltotta.

Cserébe hálát nem várok;

hagyd a kegyelmet másokra.

Ma este is csak azt kérem tőled, mint bármelyik irgalmas istentől:

hordd el magad a szívemből.

2020. március 17 „

BERTA ÁDÁM

A kígyó feje

(

)

Mint minden ügyben, ebben is alkatának megfelelő rendszerességgel járt el. Inter- netes hirdetéseket, fórumokat és new age portálokat böngészett, egészséges bizal- matlansága persze eközben sem hagyta el. Hamar rábukkant a Vipassana meditáci- ós táborra, de arra gondolt, hallgatni megfelelően tud egyedül is, ehhez nincs szük- ség szervezett keretekre. Első útja egy jósdához vezetett, de az be volt zárva, az üvegajtó mögött lehúzott reluxa, a reluxa és az üveg között szemmagasságban elhe- lyezett, profin legyártott tábla:

, a második útja pedig egy guru- hoz, akiről előzetesen tájékozódott a neten. A guru nagyon is homályosan fogalma- zott a weboldalán, de néhány fórumozó itt-ott lelkendezett róla. S. semmi jóra nem számított. Gondolta, egy próbát ez is megér.

– A gondviselés vagy a társadalom vagy a sors, nevezzük bárminek, megterem- tette nekünk ezt a viskót, hogy bejöhessünk a viharból – mondta a hímzetlen kaf- tánt viselő guru, amikor kezdetét vette a tanítás.

– Színlelünk, hogy fennmaradhassunk. És fenn is fogunk maradni – mondta a guru.

S.-nek az volt az érzése, a guru válaszra vár, de nem jutott semmi eszébe. Ebben a pillanatban halkan brekegett a telefonja, elfelejtette lehalkítani. Megnézte a kijel- zőt, és egy Hercegnő

kapcsolatban. S. nem adott fel apróhirdetést. Lehalkította a készüléket. Rajta kívül még ketten lesték a guru szavait, mindannyian a döngölt padlóra terített bordó sző- nyegen térdepeltek.

– Maradjanak itt három napig – mondta a guru a nap vége felé.

S.-nek nagyon el volt zsibbadva a lába. Feltérdelt, hátranézett, és a viskó sarká-

ban különös, apró, barna figurát látott, aki éppolyan passzív volt, mint a talaj,

amelyből kinőtt. A por ülepszik, az agyag tapad, gondolja magában. …tovább kell

lépni… szűrődött be a fülébe a guru hangja kontextus nélkül. Végigvárta a tanítást,

sőt, reggel a másnapiba is belekezdett, csak délben osont ki a viskóból, és szó nélkül

távozott. Amikor felkanyarodott az autópályára, és berakott valami zenét, már sok-

kal jobban érezte magát.

18 tiszatáj

„

– Nem ártunk senkinek, kimondjuk, amit akarunk, és még fizetnek is érte – mondta a guru az első napi előadás közben.

S. először nem tudta, jól hall-e. Mikor a bevezető előadásnak vége lett, két asz- szisztens terelte ki őket a viskóból. Kiderült, hogy kicsit hátrébb konténeres szállá- sok vannak felállítva számukra.

– Most vacsorázhatnak – mondták, és egy ponyvás előtér felé böktek, ahol hosz- szú asztal állt.

S. tétován állt meg a széke mögött.

– Nem éhes? – kérdezte az egyik asszisztens.

– Nem – mondta S.

Feszengett, alig várta, hogy félrevonulhasson. Üres volt a gyomra, legszíveseb- ben a szobájában evett volna, csukott ajtónál, de nem akart udvariatlannak tűnni, másfelől a házirenddel sem volt tisztában. Abban biztos volt, hogy a szobájában fog kajálni, úgy, hogy mások ne lássák.

A konténerben gyengén világított a mennyezeti fény, sistergett, vibrált. Magára húzta az ajtót, és tömni kezdte magába a kinti asztalról származó ennivalót. Nem emlékszik, hogyan aludt el. Reggel, amikor kinyitotta a szemét, az asszisztensek áll- tak fölötte, a párnával egyvonalban. Éles tekintettel nézték S.-t.

Haladt a Lexusszal Budapest felé, és igyekezett nem gondolni arra, mi történt a vis- kóban és a konténerben. Nem volt ebben a lesújtó ítéletben fellengzősség: S. nem érezte magát különösebben fontosnak, és nem hitte, hogy bárki más is túlzottan fi- gyelemre méltó dolgokat találna őbenne, már ami a személyiségét illeti.

A guru egyik mondata csengett a fülében másnap, amikor a saját ágyában éb- redt.

– Tartsátok szem előtt, hogy mik vagytok most, hogy mikké akartok válni, és hogy mi a jelentősége annak, amit csináltok.

S. meglepetten vette tudomásul, hogy ez a guru normális dolgokat is beleszőtt az előadásait alkotó sok zöldségbe. Mindenesetre a következő hétre már fogalma sem volt, mi egyebet hallott az ezoterikus fejtágításon. A rákövetkező hétvégét ecuadori indiánok között töltötte, akik Biatorbágy határában állították fel a sátrukat. Három korty főzetet ivott, aztán órákon át ült egy helyben a tűznél, minden erejére szüksé- ge volt, hogy ne dülöngéljen. Egyre szomjasabb lett, végül nagy nehezen összeszed- te magát, feltápászkodott, és megkereste a sátorlap közti nyílást.

Pár másodperccel azután, hogy kilépett a levegőre, az orvosságos ember is csatla-

kozott hozzá. S. félmeztelenre vetkőzött. Az orvosságos ember úgy tett, mintha vé-

2020. március 19 „

gigsimítana a törzsén és karjain, de a tenyere valójában S. bőrétől pár milliméterre siklott. A majdnem érintést S. hűvösnek érezte, felélénkült tőle.

– Ismered a csalánt? – kérdezte az orvosságos ember.

– Igen. Hároméves koromban biciklivel beleestem.

Hazafelé egy csaj elviszi kocsival. Virágkötészetről és decoupage-ról magyaráz, S. bólogat, aztán megtelepszik a csönd kettejük közt. S. a forgalmat figyeli.

– Meg se köszöntem, hogy segítettél odahozni a takarókat az autóhoz – mondja a lány.

S. nem emlékszik a nevére, de most már ciki lenne megkérdezni. Most beugrik, tényleg, valószínűtlenül sok cucca volt. S. kis hátizsákkal jött, neki meg volt két óriá- si meg egy közepes méretű sporttáskája.

– Ugyan már, semmiség – mondja.

– Tudod, szeretek minden eshetőségre felkészülni – feleli a lány.

Ez a csaj nagyon fura, gondolja. Amint lehet, elköszön. Még fél napig folytonos eufóriát érez.

Amint kiheverte az orvosságos hétvégét, továbblépett a kiszemelt közösségeket tar- talmazó lista következő tételére. Benyomkodta a telefonszámot, és két napra rá már ott is volt az első tai chi edzésen. A gyerekkori cselgáncs miatt – ezen azóta is bán- kódott, hogy abbahagyta – nem gondolta, hogy éppen egy küzdősport fogja köze- lebb vinni a megoldáshoz. Közvetett módon azonban mégis segített az edzés: itt fu- tott össze Tibivel, akit Norbin keresztül már ismert, de addig nem sokat beszéltek, csak bulikban találkoztak. Aztán Norbi egyszer rácsörgött S.-re, hogy le akar menni Pécsre, mert dj Krush ott lesz valami egyetemi fesztiválon. S. tudta, miről van szó, néha az autóban vagy az iPodon betette az ilyen lassú absztrakt hip hop zenét, főleg régebben, de élő fellépésekre nem nagyon járt, nem szerette, ha elé állnak és lökdö- sik, és vinnyogva énekelnek a fülébe.

– Holnap érted megyek meló után – mondta Norbi.

– Holnap? – kérdezett vissza S. kedvetlenül.

– Aha. Ott alszunk, másnap délben visszajövünk. Úgysincs más dolgod, nem igaz?

S. hümmögött valamit, de már letett róla, hogy hihető kifogást találjon. Másnap reggel vitte magával az utazós cuccát az irodába, és a nap végén Norbi ott várta, csak be kellett ülni a kocsiba. Tibi is ott ült a hátsó ülésen.

– Hárman megyünk – mondta Norbi, miután S. beszállt.

Szólt az autóhifiből a zene, Tibi és Norbi egy nagy, tölcsér alakúra sodort cigaret-

tát adogatott. A pályán Norbi beállt a belső sávba, és csak azt engedte el, aki tényleg

nagyon villogott. Este nyolcra értek Pécsre, kiderült, hogy a fesztivál valami külvá-

20 tiszatáj

„

rosban van. Megálltak egy kajáldánál, aztán vacsora után felvették a karszalagokat.

Nem volt tömegnyomor, több helyszínen is szólt a zene. A lepukkant gyártelep megmaradt falaira színes, hallucinogén ábrákat vetítettek. Hátul álltak a koncerten, S. a fejét ingatta. Mindenfelől fűszagot éreztek. A közönségben volt egy-két lány is, de főleg fekete sísapkás fiúk ringatóztak a zenére.

– Nem volt valami hangos – mondta Tibi, miután vége lett.

S.-nek kicsit fájt a dereka.

– Menjünk haza – mondta.

– Ezt még megiszom – bökött a sörére Norbi –, aztán indulhatunk.

Volt egy lakáskulcsuk, kölcsönkérték valakitől. A kétszobás panelben senki nem volt otthon. A számítógép tetején dvd-tok hevert, a 24 című krimi három évadja.

Nézni kezdték, közben Tibi egymás után tekerte a füves cigiket. S.-t elnyomta az álom, de pár óra múlva felriadt. A lejátszást addigra valaki leállította, képernyővédő úszkált a monitoron. Hallotta Tibi és Norbi hortyogását. Szomjas volt. Kiment a für- dőszobába, és ivott a csapról. Azt hitte, nem fog visszaaludni, de visszaaludt.

Másnap reggeli után nekivágtak hazafelé.

– Menjünk kis utakon – mondta Norbi.

Zöldellő dombok között vágtak át, forgalom alig volt. Balatonlellénél csatlakoz- tak rá az autópályára. Előtte egy szakaszon lassabban kellett menni. Norbi kivett a pohártartóból egy távcső alakú tárgyat, és a szeméhez illesztette.

– Mi az? – mondta Tibi, és nagyot szívott a cigiből.

– Kaleidoszkóp, egy spanyol sráctól kaptam.

– Nézz bele, Norbikám, tegyünk egy próbát, úgy is megy-e a vezetés – rikkantot- ta Tibi.

Norbi lassított, és belenézett a kaleidoszkópba. A szemben haladó kocsik nyolc háromszögletű cikkelyre hasadtak, és a törmelék megnyolcszorozva igyekezett a kép szélei felé. Norbi tartotta az irányt.

– Nem látok semmit.

– Akkor kanyarban nem célszerű belenézni – felelte Tibi.

Norbi kicsit később megint kotorászni kezdett a pohártartóban, előhúzott egy apró sípot, és belefújt.

– Ötszázhuszonnyolc – mondta.

S. kérdőn nézett rá. Tibi nagyon röhögött, mint aki már hallotta ezt a poént.

– Mármint a frekvencia – mondta Norbi. – Ötszázhuszonnyolc hertz. A szeretet és az univerzum gyógyító hullámhossza.

– Valóban nagyon kellemes – mondta S. udvariasan.

Norbi letette a sípot.

– Kérek szépen kólát.

Tibi lecsavarta a kupakot, és előreadta az üveget.

– Ugyanattól a csókától kaptam, akitől a kaleidoszkópot – mondta Norbi.

– Biztos jó fej – felelte S., és féloldalasan felhúzta a száját.

2020. március 21 „

– Bejött a koncert – mondta négy-öt nap múlva a telefonba Norbinak.

A hazaérkezést követően akkor beszéltek először.

– Elmehetnénk valahova megint – mondta.

Pár hét múlva kapott egy sms-t. „Megvettem a jegyeket. Jövő hétvégén megyünk Zágrábba Pixies koncertre.” Az indulás napján négyen voltak az autóban, Tibi egy lányt is hozott magával, akit se előtte, se utána nem láttak. A zenekar már játszott, mikor odaértek. Oldalt álltak, elég közel.

– Ez most elég hangos – vigyorgott Tibi.

Itt nem mert rágyújtani. Fákkal teli, teraszos szórakozóhelyen tartották a bulit. A Pixies műsora után ott lehetett maradni, sörözni a kerthelyiség asztalainál, de a tö- meg nagy része kitódult az utcára. S. és Norbi és a másik kettő a belvárosban teke- regtek, burekot vettek egy éjjeli péknél.

– Ne aludjunk itt – mondta Norbi.

Megittak pár sört itt-ott, aztán nekivágtak a hazaútnak. Két órát autóztak, ami- kor hajnalodni kezdett.

– Állj félre – kérte Tibi. – Szívjunk el egy cigit.

Kétsávos út mellett húzódtak félre, amelynek egyik oldalán mély völgy nyílt. A lány nem ébredt fel. Hárman álltak a pirkadatban, a napsugarak a lábuk alatt úszká- ló párafoszlányokon keresztül jutottak el hozzájuk. Szép, zöld volt a vidék, idilli a csönd. S. igazán elálmosodott.

– Vezetek én – mondta Norbinak –, aludj nyugodtan.

– Oké, kösz – bólogatott Norbi, és nagyot ásított.

– Te Norbi, neked miért nincs csajod? – kérdezte Tibi.

– Hagyjad már – nézett Tibire S.

Norbi arca kifürkészhetetlen volt. Eldobták a csikket. S. a volán mögé ült.

– Indulhatunk? – kérdezte, és felhangosította a hifit, amelyből egy Bill Laswell cd szólt.

Rálépett a gázra, és a kocsi megindult az úttest közepe felé. S. rájött, hogy még nem kötötte be magát, és keresni kezdte az övet, de közben picit balra, az úttest kö- zepe felé rántotta a kormányt. Ebben a pillanatban dudálva söpört el mellettük egy kamion.

Nem sok híja volt, gondolta S., és kicsit leizzadt.

Ettől kezdve gyakrabban találkozott Tibivel. Rászoktak, hogy keddenként beül- jenek egy innivalóra munka után, és beszélgessenek egy-másfél órát. Úgy tűnt, egész jól kijönnek.

– Feliratkoztam a csokiöntő műhelybe – mondta Tibi egyik kedd este. – Nem

jössz te is?

22 tiszatáj

„

Itt, a kézi készítésű csokoládék világában ismerte meg S. azt a biztonságérzetet és melegséget, amit otthon, gyerekként kellett volna éreznie, de ami nem jutott osz- tályrészéül, és nem hitte, hogy másutt rátalálna. Ideszokott. Ezen a tanfolyamon, csokikészítés közben ismerkedett meg Annával is, ámbár ezen a ponton S. még ép- pen csak annyit észlelt, hogy létezik egy ilyen nevű nő, aki idejár a műhelybe. Nem is nézte meg rendesen, valahogy nem lett felület, Annára ugyanis valami csávó ott már nagyon rá volt cuppanva, végig párban hegesztették a nyulacska és talicska és egyéb formájú bonbonokat, és ez a körülmény S. számára majdnem teljesen kita- karta Anna sziluettjét.

Éppen a különböző neszkávékat nézegette a bevásárlóközpont alsó szintjén levő nagy élelmiszerboltban, amikor csörgött a telefonja. Tibi, villogott a név a kijelzőn.

– Helló – szólt bele S., és a földre tette a piros műanyag kosarat.

– Szevasz, öregem – hallotta Tibi vidám hangját a fülében. – Nem rosszkor? Mit csinálsz?

– A boltban vagyok, jókor hívsz – mondta S. halkan.

– Azt hittem, szokás szerint rászáradtál arra a padra a parkban. Na mindegy, fi- gyi, lesz egy buli holnap este – hadarta Tibi. – Mindenképp el kell mennünk, ott lesz az összes jó csaj a csokizásról!

S. érezte rajta, hogy Tibi most tényleg nagyon lelkes. Ez egyébként elég gyakran előfordult nála.

– Oké, elmehetünk – mondta S.

– Akkor hadd halljam, mekkora fasza gyerek vagyok, hogy elintéztem, hogy ben- nünket is meghívjanak, nem, aranyapám? – mekegte a telefon hangszórójából Tibi.

– Na, szerbusz, Tibikém – mondta S., és kinyomta a hívást.

A Davidoff neszkávé három eltérő ízesítéssel volt kapható. S. mindhármat a ko-

sárba tette, és elégedetten állt be a sorba a pénztárnál.

2020. március 23 „

HARCOS BÁLINT

Don Juan

Úgy kell harapófogóval kihúznom belőled a kötelességet, hogy végre megetess.

Kerüljük el együtt az éhet és a csömört!

A testek mennek, amerre őket hajtják. És ha – hazudnak? Gyere! Gyere hozzám feleségül, mert én nem értem, amit mondasz.

A testem legyűr,

fölhasogatja a szőnyeget, beleszarik a mosdóba, majd unottan döfködi az ételt.

Fejfájás, hazug lendület, öröm és vágy látszata…

Meghittségre vágyom. Hogy az erőmet átpumpáljam

a takarómat.

Nyílás

A férfi azt mondja a nőnek: nézz ide.

A nő nevet, hogy látta már őt meztelenül…

Mikor?… A nő mond valamit, amit a férfi képtelen beazonosítani, lehet, hogy a nő csak egy hangot hallatott, de nem a férfi nyelvén,

egy hangsort, hogy megelégedjen a – hiszen a hangsor kuszasága

olyan, mint az ajtónyílásban a –

mint az ajtóban, a sarokban az összegubancolódott, egymásra hányt ruhák, vonalak, mint a –

És a nő, nézd, mereven ki-be hátrál a nyíláson, ki-be, ki-be,

most él, most nem él, most él, most nem él.

24 tiszatáj

„

MAKÁRY SEBESTYÉN

Kedvesnek lenni

„Akkor már apám helyett is bőgtem.” A kutya nyögött fel mellettünk, ahogy fészkelődött a vackán.

Azt mondta, öleljem meg. Védekezésül mondom, ez egy barátom gyerekkorának meghatározó emléke.

Nem tudta az apja a holdautót megvenni.

A másik szobában fekszem. Tegnap is vele álmodtam. Egy hosszabb ölelésre. Ahogy közeledek a házhoz, izgulásomat elégedettség.

Három napja beteg vagyok.

Az elégedettség, hogy újra. Közben a gyomrom megint égni kezd.

Attól félek, hogy szeretkezni fogunk.

Ahogy elakadunk a beszédben, a kutyát kezdi szeretgetni.

Odahívja magához a teraszon.

Öt percig szeretgeti. A terasszal szemben vasúti őrbódé, a nagyapja hozta magával.

Nyugdíjba. Most szerszámtároló, darázsfészek.

Megsimogatja a karomat.

Nem merek mozdulni. Lemegyek a strandra.

Farmerban fekszem mellette. Arra se ébred fel, ahogy a zárral baszakodok. Minek éjszakára ezt is becsukni? Tudja, nem léceltem le.

Combközépig állok a vízben. Nem számítottam rá, hogy ennyire hideg. Még mindig nem úsztam meg, pedig már világosodik. Csak ágyékig merüljek bele.

A meggyfa alatt, a kertben hugyozok. A ház

még mindig sötét. Egy 30 éves rózsaszín elemlámpa a szekrény tetején, mélyen becsúszva. Vagy inkább 40, mint a holdautó. Áll a farkam. A használaton kívüli ház pora az ágyra borított pokrócon. Az orrom még jobban bedugul.

Át akarok menni. Fekszem. Nincs zsebkendő az ágyban.

2020. március 25 „

A markomba fújok. A növekvő túlnyomás az arcomban.

Csak, édes Istenem. Pár perc alatt kitisztul. Levetkőzik.

Csak a mellétől lefelé látom. A nagyszülei

esküvői fotója balra, a növényi mintákkal tapétázott falon.

Csak öt perc. Becsukom a szemem, hátha

nem mozdulok. Nagy, nyomtatott á betű. Hirtelen

ébredek. Kisiskolás apukájának kötött pulcsijában a képen a fejem fölött. Mállik a tapéta. Még

átmehetek. A másik ágyon ébredek, ezt régebben használtuk. Még mindig nem ugrottam a vízbe. Csak a félelem van bennem, hogy lefekszünk. A holdautó helyett

sárga, műanyag homokozólapát.

Akkor már az apja helyett is bőgött. Ő meg csak fogta a kezét.

20-30 éves, üres piásüvegek. Farönköt utánzó felespoharak.

Kávé a teraszon. 4 személyes. Kerámia kiöntőjén zöld, mázolt krizantém. Kisautós és lila

hibiszkuszvirágos bögre. Nagyszülők. Az edzett, dróthálós üvegtető a terasz fölött

végig van repedve. A homok koptatta sárga műanyaglapát a pincében évtizedekkel később. Most

a kezét. Szörnyű. A kutyának kell dobálnom a botot. Mondtam neki, félek.

Szörnyű, mondja. A fára akad. Lángos nincs csak hotdog, még este. Erre ő hív meg.

A hálózsákomat az ágyon hagyom.

Nem ízlik a rizling. Hogy lehet egy rizling rossz.

Neki. A becenevemen szólít. Be kell bújnom a hálózsákja alá. Csak megismétlem. Alsógatyában később. Elhagyta a nagyszülői,

sufnifiókban talált karikagyűrűt. A papáé.

Fügefa is kihajt, gyökérről, mert elfagy minden évben.

A farmeromat keresem. Ő adja oda. Nálam volt.

26 tiszatáj

„

LAJTOS NÓRA

Apám útja a Volvóval Szmolenszkbe

Szmolenszk Oroszország legnyugatibb városa Moszkvától 360 km-re

Szmolenszkig az út rendkívül unalmas lett volna ha apám és Pali bá aki tudott oroszul nem a hócipőjükkel bajlódtak volna néha meg a Volvóval amibe belefagyott a mínusz 25 fokban a gázolaj de volt külön kannában nekik azt csövezték össze a tankkal az utakon csak 30-40-nel lehetett menni de a rendőr azt mutatta hogy 60-nal mentek és 20 dollárra megbüntette őket aztán ez még az ukrán határnál volt ahol sétáló utcába hajtottak a ködfüstben onnan is 20 dollárért vezette ki egy rendőr apámat és Pali bát.

Az ukrán–belarusz határnál meg akkora volt a hó, hogy a Volvo csak ugrálni tudott lefelé mint kiderült lépcsőn hajtottak be Fehéroroszországba az autópályán egyébként kábé félóránként találkozni egy autóval de gyorshajtásért itt is kiszúrták a Volvót ahol meg dollárral nem lehetett fizetni hanem be kellett váltani belarusz rubelre amiből a legközelebbi faluban kilószámra vették az édességet amit az eladók csak néztek aztán hazafelé nyolc-tíz kilométeres kamionsor mellett húztak el a vámnál kipakolták a Volvót elvettek néhány szerszámot köztük egy

hegesztőpálcát és 20 dollárra itt is megvámolták

őket a főzőfüstölő szekrény amit szervizelni

mentek megjavult… következő útjuk

Izsevszkbe vezetett ezúttal a Volvo nélkül.

2020. március 27 „

Apám útja Udmurtiába

Apám és Pali bá Malév- géppel repültek Moszkváig TU-154-es járattal majd onnan Izsevszkbe helyi járattal huszonnyolc személyessel s ebben benne voltak a tyúkok és kecskék számai is.

Kamionkonvoj szállította a konténer vágóhidakat az Urálon túlra. A Káma folyó olyan széles hogy nem látni a másik partot.

Az utak hagytak kívánnivalót maguk után: egyszer csak eltűnt a kövesút ez csak azért volt gond mert elkezdett szakadni az eső és a földúton akkora lett a sár hogy lánctalpas tolólappal kellett letolni a sarat hogy kemény földön tudjon menni a kamionsor. Az udmurtok előételként is tejfölös uborkát esznek a tejfölük szinte fénylett a kanál is megállt benne.

Udmurtiában készülnek a híres Kalasnyikov gépkarabélyok és a Kamaz teherautók. Vallásilag orosz ortodoxok és állítólag sámánisták.

Udmurtiában az Izs folyó partján fekszik Votkinszk ott született s nevelkedett Csajkovszkij apám a szobrát is lefotózta de nem találom csak arra emlékszem hogy ellenállhatatlanul mulatságos volt a piros munkásruhájában ahogyan pózol a sárgára festett szülőház előtt.

A hazaút sem volt egy lepkeszárnyalás

apám és Pali bá nem voltak félősök de

néhány gyors fohász szétrepült a fejükben

amikor eltűnt a felhajtó erő a kisgép alól

28 tiszatáj

„

ami süllyedni kezdett és hát hol máshol mint az Urál felett mondhatni zuhant egy kicsit de aztán elkezdett felfelé ívelni Moszkva körül keringett míg a leszállópályát megtalálva szerencsésen landolt a jakokkal együtt.

A moszkvai reptéren várni kellett egy fél napot onnan vett apám meg Pali bá originál matrjóska szuvenírt meg néhány ponyvalapot mert valamivel csak el kellett ütni a várakozás óráit hogy aztán majd hazaérve a legkisebb gyűszűnyi baba festett és láthatatlan fa-szívébe szorult

emlékeket apám nekünk húsz év távlatából felidézhesse.

Apám útja Üzbegisztánba

Üzbegisztán Magyarországnál ötször nagyobb területű ország.

Budapest–Taskent légvonalban mért távolsága 3976 km. Apám és Pali bá

moszkvai átszállással érkeztek Üzbegisztánba hajnalban a reptérre, a plusz négy óra

időeltolódást beleértve. Kiérve a városba, azt hitték, hogy Koreában vannak, mert minden autó Daewoo volt, de kiderült, ott gyártják a Daewoo-kat. Épp a ramadán idején tartózkodtak az üzbégeknél.

Kétezertízben a ramadán augusztus 11-ére esett. A muszlim vallás szerint ez böjtöt jelent, de ezt csak nappal tartották az üzbégek, amint feljött a Hold, jóízűeket ettek-ittak.

Apa és Pali bá tulajdonképpen húsipari gépeket mentek beüzemelni, úgymint például főző-füstölő szekrényt, hűtőkamrát vákuumcsomagolót, késfertőtlenítőt.

Egy fűszerkereskedő is odament az üzembe,

és a helyi receptúráival ismertette meg apámékat,

akik megmutatták, hogyan lehet a gépekkel

baromfiból meg marhából virslit készíteni,

füstölni combokat és baromfisonkát.

2020. március 29 „

Taskentben egyszer kivitték őket a piaccsarnokba, ahol betonlapon árulták elkülönítve a birka-, a marha- és a lóhúst, disznóhúst nem tartanak.

Érdekes, hogy a marhának is csak az elejét fogyasztják. Kitalálták, hogy Magyarországról

fognak importálni pulykát, a nádudvari pulykateleppel fel is vették a kapcsolatot, de a végén nem lett a projektből semmi, mert túl nagy volt a kockázata a napos pulykák szállításának, még repülővel is. A piacon vett apám nekünk, nőknek világoskék puha selyemsálat, szommal fizetett.

Az építészetük, mi lenyűgözte apámat és Pali bát, a hatalmas terek, a széles, kétszer négysávos tűegyenes utak. Szamarkandba és Buharába nem jutottak el, de a taskenti mecsetek látványa is bámulatos volt.

A hazaúton csak az jutott az eszükbe, hogy Kazahsztánba is átléphettek volna, de útjuk tíz nap után hazafelé vezetett.

Taskent–Moszkva–Budapest repülővonalon utaztak, s

közben arra gondoltak: Budapest–Északi-sark távolsága

csak 700 km-rel több, mint Üzbegisztánig eljutni, és

oda biztosan nem kellene hűtőkamrákat szerelni…

30 tiszatáj

„

SZERHIJ ZSADAN

Az ukrán időmértékes verselés vége

ebben az épületben ők éltek is valaha

látod még ott az ablakfán a vörös festék maradéka

hámlik régről mikor valaki kitalálta hogy beköltözteti egy házba mindüket lehessen hallani ahogy az előszobákban lélegeznek a lélegzet szél a félelem strukturálja közben te

kifelé nézel az udvarra ahol aszfaltot simítanak a katonák és fenyőket ültetnek

az éjszaka közepén elvitték őket szétrohantak a vállukról mint párkányokról a patkányok az álmok

végül rájuk izzadt a szürke ing is a testükben lapulva várt a sárga húgy mint a csempészáru

azoknak akik elvitték őket tetszett az éjszakai élet illata az izgalomtól lucskos szürke fehérneműik

a nőik ahogy az arcukon szétkenődött a rémület és a smink nyoma

a sarki újságosnál felforrt a limonádé a bőrt összehúzták a ragadós lila cseppek az ujjak és a szájak sarkai összeragadtak

potrohukkal álmos méhek simogatták a ruhákat a szemhéjakat és az épület árnyéka úgy siklott föl a lábfejeken mint az özönvíz hazaérhetni hamarabb az ajtót szorosra zárni

1 Szerhij Zsadan (1974) az egyik legelismertebb kortárs ukrán költő, prózaíró és zenész. A Donbasz régióban született, Harkivban járt egyetemre. Kelet-Ukrajnát tematizáló regényeivel és költészetével lett híres, művei több tucat nyelven megjelentek. Magyarul a Depeche Mode és a Vorosilovgrad című regényei olvashatók, versei közül néhány pedig a Versum Online-on. Harkivban él. A források: Az ukrán időmértékes verselés vége: Baladi pro vijnu i vidbudovu, Lviv, Kalvarija, 2011, Harminckét nap alkohol nélkül: Efiopia, Harkiv, Folio, 2009, Kínai konyha: Isztorija kulturi pocsatku sztolittja, Kijev, Kritika, 2003.

2 A versben említett ház a Harkivban található Írók háza, amelyből 1938-ban Sztálin parancsára több tucat értelmiségit elhurcoltak. Karéliában, Szandormokban végezték ki őket.

2020. március 31 „

a lánccal a zárral a fekete lakattal figyelni ahogyan motoz az ajtón a szél és a járomcsont alatt figyelni ahogyan dobog a napfény a függönytelen ablakokon elvitték őket

át az utcán gyorsan

a fekete autók gyomrába hajtva mind

egy darabig így még az a lélegzet maradt bennük az épület levegője a gyomrukat szorították nehogy véletlen kijusson akárcsak egy csepp szabadság nehogy egy cseppnyi hisztéria

később mikor a szavakat majd szét akarod választani azt amit egyszer is használtál attól amihez soha nem nyúltál nem tudod nem érezni a csöndet ami széthasította

annak az éjszakának a magját azt a sanyargatott kört érzed bármikor ha visszatérsz

mert valamikor régen itt forró lexémák darabjai hűltek ki félelemmel eltorlaszolt torkokban és az elkomorult tekintetű

fekete füzetes grafitceruzás férfi után csak a döglött madárként lezuhanó csönd maradt egyszerűen vannak ilyen épületek

ahol az a végső határ különösen baljós

ahol a pokol és a föld alatti ércek erei sekélyek

és az idő úgy látszik ki mint széndarabok a földből

ahol elkezdődik a halál és vége lesz az irodalomnak.

32 tiszatáj

„

Harminckét nap alkohol nélkül

A jó nap

rossz-hír-mentes nap.

Néha jól alakulnak a dolgok se hírek

se irodalom.

Háromezer lépés a boltig a mélyhűtött csirkék mint a döglött bolygók halálukban fénylenek.

Csak az ásványvíz kell

nekem csak ásványvíz kell, a menedzserek mint fagyott csirkék kotlanak az alkonyatban a haszon tojásain.

Háromezer lépés hazáig Csak kapaszkodni kell az ásványvizes üvegbe

és számolni:

harminckét nap alkohol nélkül harminchárom nap alkohol nélkül harmincnégy nap alkohol nélkül.

Két madár ül a vállaimra, a baloldali azt ismétli:

harminckét nap alkohol nélkül harminchárom nap alkohol nélkül harmincnégy nap alkohol nélkül.

2020. március 33 „

De közbeszól a jobboldali:

csak huszonnyolc nap és szétesel csak huszonhét nap és szétesel csak huszonhat nap és szétesel.

És a baloldali ezüstcsészéből Krisztus vérét issza.

És a jobboldali, az a prosztóbb, valami szart,

valami mentes kólát.

Ráadásul mindkettő az én kontómra iszik.

Kínai konyha

Tizenöt éve volt ez az incidens, ha nem tévedek.

Itt rögtön, a szomszédos utcában, lehet, hogy emlékszel is, van az a magas épület,

akkoriban szobákat adtak ki benne

és odatelepült néhány kínai, akik, mint kiderült, drogot csempésztek a gyomrukban,

mint valami sosem látott, égi kaviárt, ami

képes ezt a veszett civilizációt véglegesen elpusztítani.

Többnyire válogatott sarlatánok és taxisofőrök használták a szobákat,

meg az égi meteorjaiktól megfosztott repülősök, együtt főzték a konyhában a kávét és jazzrádiót hallgattak mind,

a dolgok ragyogni kezdtek a sötétben és nem vetettek árnyékot, és volt rögbijátékosok sör és kártya mellett

camelt szívtak és a kurva rögbijükről beszélgettek.

Valami nem jött össze a kínaiaknak az üzlettel, később sokat cikkeztek erről,

tudod te is, hogy megy ez:

34 tiszatáj

„

egyszer nem jól osztottak el valamit, és ennyi, ott a hátsó udvarban

brutális lövöldözésbe kezdtek,

a patkányokat a pincébe, a madarakat az égbe kergették.

Időről időre elmegyek oda,

teszek egy kitérőt, mikor hazajövök látogatóba, fölnézek a tűzlétra mentén az égbe, ahol, ha belegondolsz, semmi sincs az eget leszámítva és, tudod, néha beugrik, hogy mi van, hogyha néha csak azért halnak meg az emberek, mert megáll a szívük, úgy szeretik ezt a furcsa, őrült, abszurd világot.

VONNÁK DIÁNA fordításai

2020. március 35 „

DEMÉNY PÉTER

Lemúr

a gyűrűsfarkú maki más néven katta magára keni illatmirigyei váladékát ha én is lemur catta lehetnék

hogy a fájdalmamat mindenüvé

odakenjem hogy a legádázabb barátom

is tudja

hogy szenvedek pater dolorosa bár végül is mit segít az ha ország-világ az öngyilkosok is posztolhatnak akármit a meleg dunáról mohácsról a gyermekeikről akiket

nem engednek

hozzájuk

még senkit

nem sikerült

megmenteni

legfeljebb

tengődött

még néhány

36 tiszatáj

„

évet

és felnevekedék

a gyermek

és elválasztaték

ábrahám pedig

nem szerze

vendégséget

meg kell

szoknom hogy

a cry for help

nem hallatszik

az égig

a pokolnak

jobb füle van

2020. március 37 „

Térey – Hegymagas

B

I

A

T

J

– Zavarban vagyok, mert sem irodalmár, sem színházi szakember nem vagyok, és ez a könyv¹ körülbelül ezt a két területet járja körül. A színházi világot, illetve a Káli‐régiót, amiben – ez utóbbiban – már van némi kompetenciám. De mégis, azért egy csomó olyan kérdésem van a könyvvel kapcsolatban, ami valahogy az irodalom irányába vezet. Remélem, többen vannak itt, akik már forgatták vagy olvasták is a könyvet. Talán legokosabb, ha azzal kezdjük, amivel a kö‐

tet maga is indul. Van egy bevezető pár mondat, illetve egy egyoldalas szöveg, hogyha azt felol‐

vasnád.

– Igen, köszönöm!

„A mosóház előtti apró, füves terecskét lassanként benépesítik a mosónők, és nagy dé- zsákban öblögetni kezdik a vásznaikat. Óriási lepedőket, fehér függönyöket, párnahuzatokat, bő férfiingeket, színes szoknyákat, habos blúzokat sikálnak, mint megannyi rossz lelkiisme- retű Ágnes asszony. Lassan közelít rájuk a kamera. Nem pletykálnak, nem is énekelnek, mint ilyenkor szokás; összeszorítva a szájuk. Premier plánban egy különösen keserű öregasszony arca. Kádnak használják a vízgyűjtő medencét és az itatóvályúkat is. Viseletük paraszti, bár a korszak nem pontosan eldönthető. Nem középkor, és nem is a huszadik század.

Nyár van. Szürkület. Tücsökszó. Száll a gőz. Egyesek mángorlóval simítják a száradó ru- hát. Ám a vásznak ahelyett, hogy kifehérednének, egyre vérmocskosabbak és feketébbek lesznek, ahogyan az asszonyok arca is mind barnább és komorabb.

Fölmerült, hogy magában a mosóházban is forgassunk, de odabent olyan szűk a tér, hogy képtelenség volt megtalálni a jó szögeket a felvételekhez.

A kamera az ég felé fordul, és hasas, szürke gomolyfelhőket mutat.”

– Aki nem olvasta, vagy nem olvasott utána a könyvnek, annak talán furcsa vagy nehezen ér‐

telmezhető a kontextus, amiben ez a szöveg megjelenik. A regény alapfelállása vagy képlete, hogy egy filmforgatás zajlik itt, a Káli‐vidéken. Egy zombiapokalipszis‐filmet forgatnak, egy több részes tévésorozatot, ugye?

– Sorozatot, igen.

– Ennek a főszereplője Alex, egy 28‐30 év körüli nagyon sikeres színész. Végül is vele járjuk vé‐

gig a történeteket, a Káli‐vidéket, Rómát, Athént, Kolozsvárt, Párizst, talán Londont, és rajta ke‐

resztül kapunk képet a jelenkorunkról. Tudjuk régóta, hogy „színház az egész világ”, és hogy a színház mint mikrovilág nagyon alkalmas arra, hogy abban emberi élethelyzeteket meg konf‐

liktusokat láttass, de minthogyha maga a Káli‐vidék is egy kitűnő színpad lenne. Miért esett a választásod erre a vidékre?

* A Hegymagasi Nyári Esték sorozatban 2018. július 22-án elhangzott beszélgetés szerkesztett válto- zata.

1 Térey János: Káli holtak, Jelenkor, Budapest, 2018.