Bondár Mária
A késő rézkori fémművesség magyarországi emlékei c. akadémiai doktori értekezéséről
Értékelésemet egy általános észrevétellel kezdeném. A sokféle őskoros régészeti kutatói érdeklődés, szakmai profil közül kiemelkedik kétféle karakter. Az egyik kutatói pályaív alapvető változásokat, a társadalmi folyamatok alakulásának mindig ugyanazon aspektusait veszi górcső alá, legyenek azok demográfiai jellegűek, a kultikus szokásokkal, vagy éppen az innovációkkal kapcsolatosak, mint pl. a fémművesség fejlődése, terjedése a rézkor hajnalától kezdve a bronzkorig vagy még tovább. A másikfajta kutatói hozzáállás egy korszak, akár egyetlen kultúra régészeti nyomait vizsgálja és helyezi tágabb ősrégészeti, társadalom- vizsgálati kontextusba, ilyen például a dunántúli késő újkőkori Lengyel-kultúra kutatása vagy a sok száz éven át fennálló, Délkelet-Európától az Alpokig terjedő, a Kárpát-medence késő rézkorát felölelő Baden-kultúra vizsgálata.
Bondár Mária szakmai életútja egyértelműen az utóbbi jelleget tükrözi. A Jelölt négy évtizede kutatja a Magyarország és a Kárpát-medence területének késő rézkorát, monográfiákat és több, mint ötven tanulmányt szentelve újonnan előkerült és régi, elfeledett, publikálatlan leletanyagok közlésének, értelmezésének. Ezzel egyedülállóan kiterjedt és szilárd alapokra helyezte mind a Baden-kultúrával kapcsolatos ismereteinket, mind saját jelenlegi kutatásait. A hosszú feldolgozó munka során olyan alapvető kérdésekre is választ kellett találnia, mint hogy pl. az agyag kocsimodellek, amelyek először ekkor bukkannak fel a hazai leletanyagban, hogyan függenek össze a korszak ugrásszerűen fejlődő kapcsolati hálójával, a növekvő cserekereskedelemmel, az információ áramlásának felgyorsulásával kapcsolatban megtapasztalt régészeti jelenségekkel. Munkásságát végigkíséri a topográfiai adatok, az Adattárakból és archívumokból, régi dokumentációkból összeszedhető lelőhelyek, szórványos adatok kigyűjtése, rendszerezése, feldolgozása, értelmező közlése. Az itt vázoltak fényében értelmezhető, hogy a Jelölt ezúttal egy olyan témát is feldolgozott, amelyet a kutatás eddig meglehetősen mostohán kezelt; talán éppen azért, mert a középső rézkor bámulatos réz- és aranyművességének emlékei mögött szinte alig észrevehetően húzódik meg a késő rézkori Baden-kultúra fém leletanyaga.
A budakalászi vagy a pilismaróti temető monografikus feldolgozásához Bondár Mária mindent legyőző szervező ereje kellett, hogy korábban sikertelen kísérletek után ő végre összefogja és rábírja az együttműködésre a különböző területek szakértőit. Emellett azonban az ő több évtized alatt kikristályosított munkamódszere és háttér-ismereteinek összessége is szükséges volt, hogy a big picture fontos részletei a jelentéktelennek tűnő adattári leírásokból, részletfotókból, töredékes és semmitmondónak tűnő régi dokumentációból életre kelhessenek. Így sikerült a Jelöltnek hozzáadnia megannyi részletet a mai kutatási állapot megszületéséhez, amely a régi, pl. a Banner János által összefoglalt állapothoz képest jelentős előrelépést jelent a Baden-kultúra temetkezési szokásainak ismeretében.
Ezek a háttér-gondolatok véleményem szerint nélkülözhetetlenek, amikor az értekezés gyanánt benyújtott könyvet vesszük górcső alá: alapja az a tudás, amelyet a Jelölt
munkássága során szerzett, a Kárpát-medence késő rézkorában szinte minden más régészeti jelenség vizsgálata során. Most a fémművesség összefoglalására került sor.
A benyújtott mű, „A késő rézkori fémművesség magyarországi emlékei”, 2019-ben megjelent, így észrevételeim nem szolgálhatják a későbbi nyomtatott változat esetleges jobbítását. A 266 oldal terjedelmű könyvből a Jelölt saját munkája 176 nyomtatott oldal és a 245 tételes hivatkozás-jegyzék, amely kiegészül egy antropológiai és néhány fémelemzésről szóló fejezettel a Függelékben, valamint egy hasznos angol nyelvű összefoglalóval. Formai szempontból tehát megfelel az Akadémiai Doktori szabályzat követelményeinek. A formai kritériumok közt kell még megemlíteni, hogy a mű érthető, közérthető nyelven íródott, gondos szerkesztés nyomait viseli, aminek jele, hogy csupán elenyésző számú sajtóhibát, elütést találtam a szövegben, amelyek közül a Münchshöfeni kultúra nevének hibás írása volt talán az egyedül igazán zavaró (94. o.).
Mivel két opponens társam is a környezet-régészet és az archeometria szakértőjeként valószínűleg elsősorban a fémművesség, fémfeldolgozás technológiájával, a fémösszetétel- vizsgálatokkal és a további fizikai, kémiai analízisekkel fognak foglalkozni, ezért magam az értekezés tartalmi részének áttekintésekor inkább az egyszerű régészeti megállapításokra összpontosítom véleményemet.
Ezek a könyv első tíz fejezetét alkotják, a végén a 2000 ma ismert Badeni lelőhelyből a harminc rézleletet is tartalmazó lelőhelynek és az onnan származó 231, eddig ismert késő rézkori leletnek a katalógus-szerű leírásával.
A kissé ismeretterjesztő jellegű bevezetés még nem sokat árul el a téma hiánypótló jellegéről, tehát, hogy itt egy olyan ősrégészeti problémát vet fel a rézkor végi lelet- szegénység, amelynek okait keresi a Jelölt a további fejezetekben. Az azonban kiderül, hogy a vizsgált korszak a „korai fémművesség, tehát a neolitikum végének, a kora és középső rézkornak az évszázadai és a Jelölt által ’igazi’ bronzkornak” (15. o.) nevezett 3. évezred második negyede közötti, határterületnek is beillő időszakot tölti ki. A kutatás története ebben a műben értelemszerűen nem a kárpát-medencei, késő rézkori kulturális viszonyok kutatásának áttekintése, hiszen azt részletesen meg lehet találni a Jelölt korábbi munkáiban;
itt inkább a fémmegmunkálás kezdeteinek globális, ám rövid áttekintéséről van szó. Ebben nagy szerepet kap az amerikai Theodor Wertime, akinek eredményeit követve kap az olvasó képet arról, hogyan képzelhető el a felfedezés első mozzanata (vagyis a felszínen talált véletlen hőhatásnak kitett kőzet-darabok) idejétől a melting, vagyis a kalapált megmunkálás idején át a smelting, azaz a valódi olvasztásos technika megjelenéséig terjedő fejlődési folyamat. Érdekes megfigyelés, hogy a korai fémműves központok nem az érclelőhelyek szomszédságában találhatók – ám ilyenek az újkőkorban a radiolarit bányák is, amelyek közvetlen környezetében sosem találni egykorú lelőhelyeket (T. Biró - Regenye 1991).
Hasonlóan fontosnak ítéli a Jelölt a stuttgarti Studien zur Anfänge der Metallurgie adatbázis közölt formáját, amelynek majd háromezer magyarországi adata közül négyszázat talált, amely a késő rézkor-kora bronzkor idejére tehető. (Zárójelben: hogy ezeknek az adatoknak a kinyerése mennyire bonyolult feladat lehetett, arról több németországi kollegám panasza nyomán alkothattam képet).
Az korai fémművesség európai és azon belül a magyar kutatóinak érdeklődése szinte kivétel nélkül a Tiszapolgár- és a Bodrogkeresztúr-kultúra leleteire összpontosítottak, ezeket követték a dunántúli középső rézkori áttekintések. Kutzián Ida, Kalicz Nándor, Patay Pál, újabban Virág Zsuzsanna és Siklósi Zsuzsanna, sőt a cseh Martin Kuna is mintegy határvonalat húzott a javarézkor végén, tegyük hozzá, az itt összegyűjtött kevés lelet alapján talán joggal. A fémhasználat mégoly vázlatos történetéből nem maradhatott ki a Colin Renfrew-nak a radiokarbon forradalommal összefüggésben az önálló, közel-keletitől független délkelet-európai fémművesség kialakulásáról szóló nagyhatású elmélete. Ennek egyik következménye a legalaposabban végiggondolt őstörténeti folyamatok leírása az összefüggő kulturális hátterű délkelet-európai és annak északi peremén a Kárpát-medencei fémműves központokról (Raczky 2000). Meg kell azonban jegyezni, hogy a kapcsolati hálókból és a hagyományokból adódó kulturális összefüggések, amelyek ezeket a folyamatokat meghatározták, nem az 5. évezred végén és a 4. évezredben alakultak ki, hanem szinte a letelepedés kezdetétől így alakult, hogy az Alföld és a Duna-Tisza közének déli része inkább az Észak-Balkánhoz tartozott, míg a Dunántúl számos kötődése inkább Közép-Európa felé mutatott. Éppen e kettéosztott kulturális hovatartozás egységesülése az egyik legfontosabb aspektusa a késő rézkori Baden-kultúra és köre kutatásának.
A kutatástörténeti összefoglalóból egyelőre hiányoznak azok a kutatók, akik az őskori fémek összetételének és lehetséges provenienciájának vizsgálatában élen jártak, itt elsősorban a magyarországi leleteket nagy számban analizáló Ernst Pernickára gondolok, de ezek a kérdések a könyv későbbi fejezeteiben válnak jelentőssé. A rézkori bányákról szól részben ugyanis (96. o.) fény derül a rézleletek származási helyének vizsgálatakor jelentkező nehézségekre, az ólomizotóp-meghatározás bizonytalanságára, ha korábban megmunkált réztárgyakat olvasztanak össze. Márpedig az újraolvasztás kérdése bizony a késő rézkorban véleményem szerint az értelmezésben döntő jelentőségű lesz. Erre a fejezet már-már fenomenológiai egyszerűséggel leírt záró gondolata is utalhat: a kutatás szerint a késő rézkor fémművességére a mennyiségi és minőségi hanyatlás jellemző (27. o.).
A Baden-kultúra fémművességével kapcsolatba hozható leletek áttekintése a következő fejezet feladata, és bár ezek korántsem mind fémből készült tárgyak, hanem gyakran a megmunkálás vagy olvasztás járulékos tárgyai, itt a rézleletek ismertetése és a 231 lelet táblázatos bemutatása következik. Ezek egy része valóban újabb lelet, de a gyűjtés nagy erénye véleményem szerint az a nagyszámú réztárgy, amelyek régi ásatásokból, pl. Korek József feltárásaiból vagy a római koros Soproni Sándor ásatásaiból maradtak ránk, de sem a leleteket, sem a lelőkörülményeket eddig sohasem tekintette át rézkoros szakember.
Érdekes felfedezésnek tűnik, de az is lehet, hogy valójában a lelőhelyek és leletek az évezredes földművelés általi bolygatása, pusztulása az ok amögött, amit világosan le lehet olvasni az 5. ábra magyarországi térképéről: a 30 Badeni lelőhely közül 27 valamelyik középhegységben vagy annak közvetlen közelében található. Árnyalhatja a képet a 61.
oldalon közölt térkép, ahol a fémmegmunkálás egyéb leleteinek megtalálási helyét láthatjuk:
az öntőformák, öntőtégelyek lelőhelyei is a Mecsekben, a Dunántúli vagy az Északi középhegységben találhatók. Ugyanakkor mindez együttesen is a közeli, azonosított érclelőhelyek híján talán valóban inkább tafonómiai megfigyelés.
Fontos adalék az ún. Fajsz-Bányabükki baltatípus bronzkori helyetti késő rézkori keltezése. A szövegből az olvasható ki, hogy a típusról csak nemrégiben állapította meg Szeverényi Vajk,
hogy nem bronzkoriak. Valójában úgy tűnik, hogy a maikopi temető leleteivel felfedezett párhuzamok (Hansen 2009) alapján a mondott tanulmányban inkább a lényeg a Badeni időszakra való datálás, hiszen azt, hogy rézkor végi eszközökről van szó, Bóna István a hetvenes évek végén már így tanította és Ecsedy István is ezt feltételezte a 90-es évek elején.
Akkoriban még inkább a Zók-Vučedol horizont felé hajlottak a keltezésben, ám az idézett 2013-as tanulmányban nem a bronzkorhoz képest korábbi keltezés az újdonság, hanem egyértelműen a 4. évezredre valószínűsített keltezés, amely egyet jelent a Badeni időszakba helyezéssel és itt különösen jelentőssé válik az említett keleti, majkopi párhuzamos leletekkel való kötés. (Ezt a kapcsolódási irányt egyébként az erdélyi bányabükki lelőhely is jelzi.) Ennek megfelelően talán többet is megérdemelt volna a bányabükki típus, különösen a többször felemlegetett szegényes Badeni fémhorizontból való kiemelkedése okán.
A Badeni rézleleteket Jelölt funkciók szerint csoportosítja, legelső a rézékszerek c. rész, amelyről nyilvánvalóan először a vörsi diadém jut az eszünkbe, de látható, hogy a többség hengeres, talán dentálium-gyöngyre tekercselt rézgyöngy, rézhuzalok, amelyek karperec vagy gyűrű részei lehettek, és a ruházat tartozékai, pl. gombok is ide tartoznak. Azonban itt valóban a vörsi diadém és a még hasonló kakaslomnici lelet különbségének bemutatása az igazán jelentős: Jelölt meggyőzően érvel amellett, hogy a fejkörmérettel megegyező diadém mellett a halott szemét és a száját is rézlemezzel takarhatták be, és ez a Badeni temetkezési rituálé sokszínűségének újabb bizonyítéka. A vörsi rézlelet archeometriai elemzéséről a Függelékben olvashatunk, Miháczi-Pálfi Anett munkájában.
A továbbiakban az eszközök és a fegyverek tárgyalása következik. A lényeges megállapítás itt Kalicz Nándort, ill. Virág Zsuzsannát idézve a kelet-alpi fémművesség hatásának megjelenése a Dunántúlon, szemben a korábbi, elsősorban délkeleti kapcsolatokkal. Ugyanakkor Jelölt saját véleményének is hangot ad, amikor megkérdőjelezi az ún. arzén-réz arzén-tartalmának szándékosan hozzáadott jellegét és felveti, hogy természetes „szennyezőanyag” lehetett.
Ehhez a felvetéshez Ivan Vajsov részletes elemzéseit is említi, aki a Balkánon is talált arzénréz-leleteket, pl. tőröket. Így az arzénréz (és később az arzénbronz) kizárólagos alpesi eredete, amelyet még ma is sok helyütt tényként kezelnek, is bizonytalanná vált.
A további bányászati eszközök összegyűjtése és értékelése izgalmas rész a műben, például felhívja az archeozoológus kollégák figyelmét arra e lehetőségre, hogy a szarvasagancs- leleteken vizsgálni lehetne, nincs-e nyoma annak, hogy az agancsokat a rézforrások körüli föld kilazításához, eltávolításához is használhatták. A tömör, nehéz „bányászkalapácsok” és egyéb fejlettebb eszközök részben a Rudna Glavai bányából származnak, de sok leírást, ill. a könyvben szereplő ábrát csak földrajzilag távoli, vagy sokkal későbbi példákon keresztül ismerhetünk meg, ezek hazai rézkori használata így inkább feltevés marad a Jelölt részéről.
Ezzel elérkeztünk a késő rézkori fémtárgyak archeometriai vizsgálatának fejezetéhez, így amit a továbbiakban még mondandó vagyok, inkább a Badeni időszak régészeti és őstörténeti kérdéseinek a könyvben található feltett – és nem feltett – kérdéseire vonatkozik.
Régészeti leletanyagból kiindulva kétfajta alapja lehet a vizsgálatnak: leggyakoribb a talált leletek osztályozása, értelmezése; ritkább, de talán nem kevésbé fontos a leletek hiányának vagy gyér voltának az (ős)-történeti keretbe helyezése, a lehetséges okok keresése. Jelölt a
könyv hetedik fejezetén foglalja össze mindazt, amit a késő rézkor fémművességéről és annak társadalmi vonatkozásairól fontosnak tart. Számos példát hoz fel a tőlünk keletre és nyugatra is a fémművességhez kötődő fejlett kohászati ismeretekre. Emellett tudjuk, milyen technikai tudást, kapcsolatrendszert, sőt esztétikai igényességet árulnak el a Baden-kultúrát megelőző magyarországi fémművesség emlékei. Jelölt a vizsgált korszakkal kapcsolatban mégis arra a következtetésre jut, hogy „a korszak fémművessége nem iparszerű, nagyléptékű, széles tömeg-igényeket kielégítő metallurgia volt” (109. o.). Igaz ugyan, hogy ismerünk Badeni rézbaltákat, amelyek készítéséhez öntőforma kellett, vagy szegecses tőröket, amelyekhez már szükségszerűen nagy tudást felhalmozó műhelyeket kell feltételezni. Úgy tűnik azonban, hogy a kevés magyarországi öntőminta-lelet nem elegendő bizonyíték arra, hogy ezt a fémművességben elért szintet a Baden-kultúra mai Magyarországon elterjedt népességében feltételezzük. A korábbihoz képest hirtelen hanyatlásnak több oka is lehet: régészeti szempontból talán a legszembetűnőbb változás az lenne, hogy a 6. évezred eleje óta töretlenül fennálló Alföld-Dunántúl különbségei első ízben oldódnak fel, és válik egységessé a Baden-kultúra hagyatéka a teljes területen. Talán tudás- vesztéssel járt ez az új, egységes betelepülés? A másik lehetséges felvetés a fémfeldolgozás szempontjából közelít: ezt Jelölt úgy fogalmazza meg, hogy míg a korábbi időszakok könnyen hozzáférhető termésréz-kibúvásai álltak rendelkezésre, addig ez a forrás a késő rézkorra kimerült, és csak mélyebb rétegekben tudtak hozzáférni. Ezt Raczky Pál (2000) és Kiss Viktória tanulmánya (2009) alapján feltételezhetjük. Számos kérdés azonban így is nyitott marad, többek között, hogy mekkora lehetett az újraöntés, újrafelhasználás aránya ebben a szűkös időszakban. Jelölt feltételezi, hogy paradigma-váltás történt a késő rézkor idején. Ez bizonyára arra való utalás, hogy a rézérchez és a réztárgyakhoz, annak értékteremtő jellegéhez való viszonyulás változhatott meg. Ennek részletes, és a Badeni társadalom más régészeti emlékeinek együttes elemzésével való egybevetés még hátralévő feladat. A Jelölt eddigi munkássága alapján nem lehetetlen, hogy ezt hamarosan ő maga fogja elvégezni. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy 2019-es kismonográfiához képest az MTA doktora cím elnyeréséért benyújtott pályázathoz – nyilvánvalóan a mű megjelenése után megírt – Tézisek több szempontból már szintetikusabb, előremutatóbb képet rajzol a késő rézkori társadalmakról.
Ugyanígy fontosnak tartom, hogy további kérdés-feltevések, kutatások központjába kerülhessenek az először a Badeni időszakban nyilvánvalóvá vált innovációk sorai, amelyekről közép- és délkelet-európai, sőt eurázsiai vonatkozásban már igen sok elemzés és eredmény született. A magyarországi leletanyagra vonatkozó összefoglalás is a jelen kutatási eredmények hasznosításának egyik következő feladata lehet. Az obszidián, a só, a kagyló- ékszerek évezredes kapcsolat-rendszere után a késő rézkori keleti és nyugati kapcsolatrendszer fontos fokmérője lehet a rézleletek alapján megrajzolt kép. A benyújtott műből is tudható, hogy ehhez egyelőre még túl kevés a lelet. Azonban a Jelölt, aki, mint kimondható, generációnkban a magyarországi Baden-kultúra legjobb ismerője, bizonyára nem riad vissza a további új és régi leletek felkutatásától, feldolgozásától és értelmezésétől, így remélhetőleg ezeknek további tanulmányokban, könyvekben való lenyomatával is találkozhatunk a közeljövőben. A könyv egyik kiemelten értékes része, a tizedik fejezet részletes katalógusa is erre enged következtetni.
A mű képanyaga jó minőségű, az archeometriai fejezetek ábrái is segítik a megértést. A távoli tájakról kiválasztott, fémművességgel kapcsolatos fotók tájékoztató jellegükkel együtt is
helyénvalóak. Egyedül talán csak a bevezető fejezet kronológiai táblázatára lehet panasz (18.o.): ez ugyanis a Kárpát-medence rézkorának mintegy másfél évezredét egyetlen rubrikában jelzi. A könyv késő rézkori témája, a korai és középső rézkorhoz képest tapasztalt hatalmas, a fémművességben is megnyilvánuló különbségek alapján talán érdemes lett volna kicsit finomítani ezen a táblázaton. Azonban lehetséges, hogy a cél itt csak az általános tájékoztatás volt.
Bondár Mária eddigi munkássága, mostani célkitűzése, feldolgozási módszere és elért eredményei megfelelnek az akadémiai doktori értekezés követelményeinek, ezért disszertációját a tisztelt Bizottság számára elfogadásra, és további eljárásra bocsátásra javaslom.
Bánffy Eszter
