NYELVMŰVELŐ KÉZISZÓTÁR
A MAGYAR NYELV KÉZIKÖNYVEI IX.
Sorozatszerkesztő:
KISS GÁBOR
Nem kell bántani drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvünket. Őt már senki se veheti el tőlünk. Amint a múltunk, a legsajátosabb nemzeti múltunk is a miénk marad, bármi történjék.
KRÚDY GYULA: „Felhők”, A mi nyelvünk.Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2000, 286.
NYELVMŰVELŐ KÉZISZÓTÁR
Szerkesztette
G RÉTSY L ÁSZLÓ és K EMÉNY G ÁBOR
TINTA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 2005
Tartalomjegyzék
Előszó ... 7
A szótárban használt jelek ... 14
A, Á ... 15
B ... 70
C ... 107
Cs ... 114
D ... 126
Dz ... 144
Dzs ... 145
E, É ... 146
F ... 204
G ... 254
Gy... 264
H ... 268
I, Í... 307
J ... 336
K ... 347
L ... 407
M ... 432
N ... 485
Ny ... 510
O, Ó ... 517
P ... 538
Q ... 570
R ... 571
S ... 594
Sz ... 624
T ... 669
Ty ... 720
U, Ú ... 721
Ü, Ű ... 730
V ... 733
W ... 762
X ... 764
Y ... 765
Z ... 766
Zs ... 770
Szakirodalom ... 772
KÉSZÜLT A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA NYELVTUDOMÁNYI INTÉZETÉBEN
Írta
BÍRÓ ÁGNES,FELDE GYÖRGYI,GRÉTSY LÁSZLÓ,HELTAINÉ NAGY ERZSÉBET,KEMÉNY GÁBOR,KOVALOVSZKY MIKLÓS,SEREGY LAJOS,SZŰTS LÁSZLÓ,T. URBÁN ILONA,TÖRÖK
GÁBOR
Lektorálta KOVALOVSZKY MIKLÓS
Az első kiadást új szócikkekkel kiegészítette Kemény Gábor
Az új szócikkeket lektorálta Grétsy László
Második, javított és bővített kiadás 2005
ISSN 1589-4371 ISBN 963 7094 29 6
Kiadja a TINTA Könyvkiadó Felelős kiadó a TINTA Könyvkiadó vezetője
Felelős szerkesztő: Hidalmási Anna Műszaki szerkesztő: Bagu László
ELŐSZÓ
Elöljáróban hadd ejtsünk néhány tájékoztató szót szótárunk keletkezéséről, munkálatairól!
Még szinte be sem fejeződtek a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv (Akadémiai Kiadó, 1980, 1985) munkálatai, amikor többfelől is azzal a javaslattal, sőt kívánsággal fordultak ennek a 230 nyomdai ív terjedelmű kiadványnak a szerzőihez, hogy mielőbb készítsék el a nagy „kódex” kisebb változatát, amely tömören és népszerűen közli mindazt a nyelvi, nyelvhelyességi, helyesírási, nyelvtani, stilisztikai stb. tudnivalót, amelyre az ún. művelt nagyközönségnek önmaga szó- és írásbeli kifejezéséhez szüksége lehet. Egy ilyen nyelvi ismeretterjesztő munkát nemcsak a nyelvművelés hagyományos közönsége forgathat haszonnal – hangoztatták az akadémiai és kiadói illetékesek –, hanem az anyanyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakemberek (magyartanárok, kiadói és lapszerkesztők, fordítók, tolmácsok stb.) nem nagy létszámú, de a nyelvhasználatot nagymértékben befolyásolni képes csoportja is. S ami talán a legfontosabb: egy kisebb terjedelmű és olcsóbb kiadvány könnyebben eljuthat az anyanyelvi szempontból leginkább veszélyeztetett réteghez, az ifjúsághoz is.
Érthető hát, hogy a Nyelvművelő kézikönyv egyik főszerkesztője, az MTA Nyelvtudományi Intézete mai magyar nyelvi osztályának akkori vezetője, Grétsy László nem tudott, de nem is akart ellenállni ennek a mindenfelől megnyilvánuló sürgető ösztönzésnek, s beiktatta az osztály munkatervébe a Nyelvművelő kisszótár, későbbi, végleges címén: Nyelvművelő kéziszótár elkészítését.
A szótár munkálatai a címszójegyzék összeállításával és a koncepcióról folytatott vitákkal, megbeszélésekkel kezdődtek. E viták során az az elgondolás kerekedett felül, hogy a már ekkor is 35–40 ívesre tervezett munka elsősorban az egyes szavakhoz, kifejezésekhez köthető nyelvhelyességi tudnivalókat tartalmazza, s – hely hiányában – mondjon le a hosszabb, összefoglaló jellegű, inkább enciklopédiába kívánkozó nyelvtani és stilisztikai cikkek felvételéről. Bár ez fájó önkorlátozás volt, a Nyelvművelő kéziszótár ezáltal tagadhatatlanul szótárszerűbbé vált (noha a szó szoros értelmében még így sem minősíthető szótárnak, mivel a nyelvi-nyelvhelyességi értékelést, eligazítást többé-kevésbé kerek mondatokban, szövegszerűen nyújtja).
A Nyelvművelő kéziszótár szerzői egy kivétellel az említett akadémiai intézeti osztály mai vagy egykori munkatársai (név szerint: Bíró Ágnes, Felde Györgyi, Grétsy László, Heltainé Nagy Erzsébet, Kemény Gábor, Kovalovszky Miklós, Seregy Lajos, Szűts László, T. Urbán Ilona és Török Gábor). Valójában a „kivétel”, azaz Török Gábor sem kivétel, mert – hol szerződéses, hol ún. megbízási díjas munkatársként – ő is részt vett az osztály tevékenységében. Fájdalom, e közös munkánk megjelenését már nem érhette meg:
1996. február 16-án elhunyt. Azóta a munkatársak közül Kovalovszky Miklós és T.
Urbán Ilona is eltávozott az élők sorából.
A Nyelvművelő kéziszótár munkálatait 1987 végéig Grétsy László egyedül irányította, ettől kezdve Kemény Gáborral, az osztály 1988–1993 közötti vezetőjével osztotta meg a szerkesztés munkáját, mégpedig oly módon, hogy a betűrend első felét (A–K) Grétsy, második felét (L–Zs) pedig Kemény gondozta.
A nyers kézirat 1991 elejére készült el. Ettől kezdve a szerkesztők dolgoztak rajta, hogy a még meglevő egyenetlenségeket elsimítsák és az esetleges hiányokat pótolják. Többek között ekkor egészült ki a szöveg mintegy 40 elméleti szócikkel (argó, bizalmas stílus, csoportnyelvek, divatszavak, durva stílus, hobbinyelvek, képes beszéd, közmondások használata stb.). E cikkek szorgalmazását és alapszövegük megírását Török Gábornak köszönhetjük.
A lektorálást Kovalovszky Miklós végezte, a rá mindig jellemző példamutató gondossággal. Itt jegyezzük meg, hogy – sajnos, csak egy betű, az o–ó erejéig – magát a lektort is szerzőink közé számíthattuk.
A kötet majdnem pontosan kilenc évvel ezelőtt, 1996. április végén jelent meg az Auktor Könyvkiadó gondozásában, és lényegében egyöntetű szakmai sikert aratott. De talán ennél is nagyobb megelégedésükre szolgált a szerzőknek és a szerkesztőknek az a tény, hogy a könyv példányai rövidesen egytől egyig elkeltek, olyannyira, hogy néhány évvel ezelőtt még „kalózkiadás” is felbukkant belőle egy antikvárium polcain.
Ezek után érthető, hogy nagy örömmel fogadtuk a Tinta Könyvkiadónak azt a kezdeményezését, hogy a Nyelvművelő kéziszótárt újból kiadja, mégpedig bővített kiadásban, az újabb nyelvhasználati fejlemények ismertetésével, értékelésével kiegészítve.
Az átdolgozás munkája 2003 végén kezdődött, és közel másfél évig tartott.
*
A továbbiakban arról szólunk röviden, miben különbözik a Nyelvművelő kéziszótár az előzményének és egyik fő forrásának tekinthető Nyelvművelő kézikönyvtől, s miben különbözik ez a második, javított és bővített kiadás az elsőtől.
A Nyelvművelő kéziszótár korántsem puszta kivonata, sűrítménye a Nyelvművelő kézikönyvnek, hanem jóval szélesebb olvasói réteg felé forduló s ennek megfelelően eltérő módszerű és szerkezetű, önálló alkotás. Bár terjedelme alig egynegyede a Kézikönyvének, kb. ugyanannyi szócikk van benne, mint amabban. E kisebb-nagyobb cikkek igyekeznek tömören (de árnyaltan) eligazítani az olvasót a magyar nyelv használatának minden lényegesebb kérdésében s ezáltal eloszlatni a ma is bőven tenyésző nyelvhelyességi babonákat. A szerzőknek és a szerkesztőknek az volt a szándékuk, hogy egy olyan gyakorlati célú kézikönyvet adjanak az érdeklődők kezébe, amelytől azok nemcsak fogalmazás közben kérhetnek tanácsot, hanem amelyet szükség esetén szellemi fegyverként, ill. pajzsként szegezhetnek szembe mind a laikus „nyelvvédőkkel”, mind a nyelvművelés létjogosultságát kétségbe vonó szkeptikusokkal.
Mint jeleztük, az 1980-as évek közepétől dolgoztunk a Nyelvművelő kéziszótár elkészítésén. Ebben az időben zajlott le a XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb horderejű fordulata, az ún. rendszerváltás (mások szerint: rendszerváltozás vagy -változtatás; ez is nyelvművelő kérdés, amely helyet is kapott szótárunkban).
Hogyan tükröződnek a nyelvhasználatban ezek a gazdasági, politikai, életmódbeli stb.
változások? Mi az, amit ebből kéziszótárunk meg tud ragadni? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása természetesen nem szorítható bele egy szerkesztői előszó kereteibe. Ezért csupán arra vállalkozhatunk, hogy néhány érdekesebbnek látszó témakörre és kérdéscsoportra külön is felhívjuk az olvasó figyelmét.
E témakörök (nem fontossági sorrendben!) a következők: 1. új szavak (magyar és idegen); 2. új szójelentések; 3. az idegen elemek befogadása, a szómagyarítás lehetőségei és korlátai; 4. nyelvtani kifejezőeszközök; 5. nyelvi illemtan. (A példákat a germanizmusok-tól a kvázi-ig terjedő rész anyagából vesszük.)
Az újonnan keletkezett magyar szavak közül önálló szócikket kapott a hallássérült, a házilagos, a kitűző és a környezetbarát. A hallássérült melléknév és főnév minden bizonnyal a mozgássérült mintájára alakult ki; a maga betűrendi helyén foglalkozunk a látássérült szóval is. Mindezek helyett a részben eufemisztikus, részben hivatali nyelvi ízű megjelölések helyett jobban kifejezné a szóban rejlő tartalmat a mozgás-, hallás-, látáskorlátozott, ill. -gátolt. Itt ugyanis nem sérülésről, hanem valamely korábbi baleset, betegség stb. következtében előállott fogyatékosságról van szó. De a hivatalos szóhasználat egyre inkább meggyökerezteti a hallássérült-et és társait.
A házilagos melléknév jobbára állandó szókapcsolatokban él: házilagos kivitelezés, eljárás, módszer(ek). Ez is a hivatali nyelvnek meg a sajtónyelvnek a szava; a köznyelvben általában elég helyette a házi melléknév, pl. házi munka, dolog, elfoglaltság.
A kitűző csak főnévként divatszó, melléknévi igenévként régóta használatos, pl. a kék szalagot kitűző tiltakozók. Szótárunk azt is igyekszik meghatározni, miben különbözik a kitűző a jelvény-től (hiszen ha nem különbözne, nem is lenne rá szükség). Ezt az értelmezést adjuk róla: ’a szokásosnál nagyobb alakú, kabáthajtókára tűzhető jelvény, kezdetben vmely híres ember (politikus, sportoló, popsztár stb.) fényképével, később többnyire vmilyen felirattal, jelszóval’. Persze nem feledkezünk meg arról sem, hogy a kitűző ’női dísztű’ is.
A környezetbarát (és a többi -barát utótagú melléknév) valószínűleg idegen hatásra terjedt el, de szükség van rájuk, mert a velük jelölt tulajdonságot csak általuk lehet ilyen tömören megnevezni. A környezetbarát még lehetne környezetkímélő is, a vállalkozásbarát (környezet, törvénykezés stb.) azonban legfeljebb (a) vállalkozás(ok)nak kedvező.
Végül megjegyezzük (bár nem különösebben fontos, de ez is jellemző korszakunkra), hogy a kukkoló szócikkébe bevettük az újabb képzésű, tréfás kukkolda főnevet, amely jól pótolhatná az angol peep-show (magyarosan írva: pipsó) kifejezést.
Külön szócikkben tárgyaljuk azokat a szavakat és szókapcsolatokat is, melyek az utóbbi időben új jelentésben (vagy abban is) használatosak, pl. jogosítvány, kaszál, koncert, körül- vagy körbejár, kötődik vmihez. A jogosítvány a mai közéleti nyelvben nem
’gépjárművezetői engedély’, hanem ’vmire való jog, jogosultság, felhatalmazás’, gyakran homályos vagy szándékosan elhomályosított jelentésben, pl. rendelkezik a szükséges jogokkal és jogosítványokkal.
A kaszál argónyelvi ízű, de legalábbis bizalmas ige. Új jelentése ’pénzt besöpör’, ill.
általánosabb értelemben ’sok pénzhez jut; jól keres’. A szójelentés kibővülésének motívuma a kaszálás és a pénzbesöprés mozdulatának hasonlósága lehetett.
Aki körüljár vagy körbejár valamit, az rendszerint meg is nézi, alaposan megvizsgálja.
Így alakult ki az értelmiségi zsargonban, majd a sajtónyelvben a körül-, ill. körbejárja a problémát típusú szóhasználat. Régebben a fiúk kötődtek, azaz ’kötözködtek, ingerkedtek’
a lányokkal (olykor bizonyára fordítva is); ma az író, a színész, a filozófus kötődik vmihez, pl. szülőföldjéhez, valamilyen eszméhez. Itt tehát az újabb jelentés kialakulásával az igevonzat is megváltozott.
A koncert azelőtt ’komolyzenei hangverseny’-t jelentett, ma egyre inkább ’könnyűzenei előadóest’-et. A magyar és az idegen szó között spontán funkciómegoszlás ment végbe, s ennek csak örülhetünk.
Ezzel át is tértünk az idegen szavak kérdéskörére. Köztük is vannak új képzésűek: a higiénia mellett (részben helyett) tért hódít a higiéné, a humánus-tól kezd elkülönülni a humanitárius. A rossz emlékű személyzeti ügyek, személyzetis helyett itt van az – egyelőre – sokkal szebben hangzó humánpolitika, ill. humánpolitikai megbízott, munkatárs, sőt
humánerőforrás-menedzser. Megváltozott a grill főnév jelentése (azelőtt ’zenés, táncos éjszakai mulató’, ma ’hússütő eszköz’). Kiterebélyesedett a szócsaládja is: grillsütő, grillcsirke, igei származékként grillez ’grillsütőben húst süt’. A kompakt azelőtt elsősorban melléknév volt (magyarul: tömör, szoros, sűrű, tömény), főnévként legfeljebb a púderkompakt összetételben fordult elő. A kompaktlemez meg a kompaktlemezjátszó megjelenésével viszont gyakori szóvá vált, igaz, csak előtagként. Divatja azonban múlónak bizonyult: a CD (cédé) mozaikszó rövidesen kiszorította.
Figyelemmel kíséri a szótár az idegen szavak és magyar megfelelőik versengését is. A korábbi időszakra, úgy az 1930-as évek eleje óta inkább a szómagyarító törekvések voltak jellemzők. Napjaink nyelvi divatja ezzel szemben az idegen szavak korlátlan beáramlásának kedvez; még az egykor sikeresen megmagyarított szavakat is visszaidegenítik, pl. a gyúró helyett a sportnyelvben újból a masszőr használatos (más betűrendi helyről: cselgáncs helyett dzsúdó, edző helyett tréner). A számítástechnika szaknyelvében nem sikerült megtalálni a két alapfogalom, a hardver és a szoftver jó magyar helyettesítőjét (így be kellett érnünk írásmódjuk megmagyarosodásával). A számítógép viszont egyre inkább kiszorítja a bizonytalan írású és ejtésű komputer-t vagy kompjúter-t.
A nyelvtani jelenségek közül itt tárgyaljuk az ikes és iktelen ragozást meg a jelzői értékű hátravetett határozót. Az ikes ragozásról a nyelvi tényeknek megfelelően meg kellett állapítanunk (akár örülünk ennek, akár nem), hogy „szabályos használata egyre inkább a kijelentő mód jelen idejének egyes szám 3. személyére korlátozódik”. A jelzői értékű határozót (rokonaink Cegléden, a kerítés a két telek közt, utazás a Holdba, a Marsra) általában nem helytelenítjük, csak akkor, ha értelmi zavart okoz, pl. a leírás Új- Zélandról nem érkezett meg. Ez azt is jelentheti, hogy Új-Zélandról, e távoli országból nem érkezett meg a várt leírás, de azt is, hogy az Új-Zélandról szóló leírás nem érkezett meg (akár a szomszéd utcából, ahol a fordító lakik).
Végül valamit a nyelvi illemtan körébe tartozó, ebbe a betűrendi szelvénybe eső szócikkeinkről! A heló köszönésformáról megállapítjuk, hogy – angol-amerikai mintájától eltérően – nemcsak üdvözlésre, hanem elköszönésül is használatos. Nem kell féltenünk tőle a szervusz-t és társait, de túlzott divatozását stílustalannak érezzük (meglehet, nemzedéki elfogultságból). Rámutatunk a hölgy megszólítás kétarcúságára: éppúgy lehet udvarias (hölgyeim és uraim!; parancsoljanak, hölgyeim!), mint gúnyosan kellemetlenkedő (a hölgy legalább öt perccel később jött, mint én). A kezét csókolom, kezicsókolom köszönésnek az idők változtával újból megváltozott a stílusértéke; már nem kell tartanunk a hozzá tapadó állítólagos „feudális íz”-től, hanem bátran használhatjuk mint semlegesen udvarias köszönést. S végül maga a köszönés szócikk is itt található.
A szótár többi részéből, a teljesség igénye nélkül, csak felsorolunk néhány olyan szót és szójelentést, amely a Nyelvművelő kézikönyvben nem található meg, vagy azért, mert annak szerkesztése idején még nem is létezett, vagy azért, mert valamilyen okból kimaradt belőle: alternatív főnév (pl. az alternatívok ellenzik a javaslatot), ártalmatlanít, body ’egy fajta női alsónemű’, csevej, csúsztat ’ferdít, torzít, hamisít’, egyházfi (hibásan ’pap, lelkész’ jelentésben), ellehetetlenül, élő gyapjú (é. ’tiszta gyapjú’), elvállal, felvállal, sőt bevállal, eredő (’eredet, ok’ értelemben), fecsej, magánerős, marketing, megméretés, megmérettetés, méretes ’nagyméretű’, ócska ’vacak, rossz minőségű’, olvasat ’értelmezés’, pontosít, pop, pop-, printer, professzionális, századfordulós, tender, terel(és), visszaforgat (a gazdaságba), visszajátszik (hang- vagy képfelvételt).
Az újdonságnak, illetve a kétkötetes Kézikönyvhöz képest többletnek tekinthető tárgyi szócikkek közül e helyütt csupán kettőt említünk: -s melléknévképző használata (ebben az -s képzőnek jórészt az -i képző rovására való előrenyomulását tárgyaljuk újabb adatok alapján) és zenei együttesek nevének írása (erről, tudomásunk szerint, itt találhat először felvilágosítást az érdeklődő).
Aki szócikkről szócikkre haladva módszeresen összehasonlítja a Kéziszótárt a Kézikönyvvel (ilyen odaadó figyelmet legfeljebb majdani kritikusainktól remélhetünk), látni fogja, mi maradt ki, és mi került be, s ily módon megvonhatja a tömörítés, kiegészítés és átdolgozás mérlegét. Egyszóval, hogy érdemes volt-e ezt az újabb nyelvművelő lexikont elkészíteni.
*
Amikor szótárunk első kiadása 1996 áprilisában megjelent, ezekkel a szavakkal zártuk a szerkesztői előszót: „Szótárunk – műfajából és céljából adódóan – a múló (s mostanában különösen felgyorsult) idővel való versenyfutásban készült. Még a szerkesztés, sőt a nyomdai kivitelezés időszakában is állandóan bővítenünk kellett új példákkal, minősítésekkel, sőt egész szócikkekkel. Ennek ellenére biztosak lehetünk abban, hogy mire ez a kötet az olvasó kezébe kerül, már lesznek olyan – nyelvhelyességi minősítést kívánó – szavak, kifejezések, nyelvtani szerkezetek stb., amelyeket a Nyelvművelő kéziszótár (még) nem tartalmaz. Emiatt, s abban a reményben, hogy kiadónk lehetővé teszi későbbi bővített és átdolgozott kiadás(ok) elkészítését, kérjük minden Kedves Olvasónkat, közölje velünk, ha hiányt vagy hibát talál szótárunkban.”
Ez a reményünk közel egy évtized múltán teljesült azzal, hogy a Tinta Könyvkiadó vállalkozott arra, hogy A magyar nyelv kézikönyvei című sorozatában újból megjelentesse szótárunkat, mégpedig nem változatlan utánnyomásban – ami az elmúlt évtizedek egyik rossz „hagyománya” volt –, hanem javított és bővített új kiadásban, ami lehetővé tette, hogy a szerkesztők figyelembe vegyék az első kiadás megjelenése óta bekövetkezett nyelvhasználati változásokat, és a lehetőségig pótolják a hiányzó szócikkeket.
Az átdolgozott kiadás tehát mindenekelőtt abban különbözik a korábbitól, hogy ki van egészítve mintegy 500 tárgyi és utaló szócikkel. Ezek kisebb részben olyan szavakat tárgyalnak, amelyekről annak idején véletlenül megfeledkeztünk (pl. epizód, hiteles, image), nagyobb részben azonban olyan nyelvi jelenségekkel foglalkoznak, amelyek az utóbbi években bukkantak fel vagy váltak nyelvhelyességi szempontból is érdekessé, állásfoglalást igénylővé (pl. áfa, eva toldalékolása, agrárium, álságos, átvilágít, az egy dolog – hogy csak a szótár első betűjéből szemelgessünk). Ezeket az újabb cikkeket Kemény Gábor írta meg, lektorálásukat – minthogy egykori lektorunk, Kovalovszky Miklós 1997-ben, alig egy évvel az első kiadás megjelenése után elhunyt – Grétsy László végezte el.
Az átdolgozás során természetesen az eredeti szócikkek sem maradtak mindenben változatlanok, pl. az asszisztens cikkét kiegészítettük a szónak újabb sportnyelvi,
’partjelző’ értelemben való használatára vonatkozó észrevétellel. Több helyütt változtattunk, finomítottunk a stiláris minősítéseken, és általában mindenütt igyekeztünk összhangba hozni a szöveget napjaink aktualitásaival. (Hogy csak egy apróságot említsünk: a múlt században, múlt századi kifejezést mindenütt ezzel kellett helyettesíteni:
a XIX. században, XIX. századi, mert most a „múlt század” már az a XX. század, amelyben a kéziszótár első kiadása készült és napvilágot látott.)
A legfőbb – mindenesetre a leginkább szembeötlő – különbség az első és a mostani kiadás között az, hogy kiadónk kérésére megszüntettük az első kiadás nagyszámú rövidítését, és csupán az akadémiai helyesírási szabályzat 282. pontjában felsorolt közkeletű rövidítéseket (pl., ill., v., stb. és a többi ilyet) tartottuk meg. Ezzel a szócikkek szövege remélhetőleg még könnyebben érthetővé, áttekinthetővé vált. A legfontosabb szótárak, kézikönyvek címét általában a nyelvészeti szakirodalomban használatos rövidítéssel helyettesítettük, pl. AkH.11 = A magyar helyesírás szabályai. Tizenegyedik kiadás; ÉKsz. = Magyar értelmező kéziszótár; MHSz. = Magyar helyesírási szótár.
Az új kiadás szerkesztése során igyekeztünk kijavítani minden egyes, a megjelenés óta észlelt sajtóhibát és egyéb hibát. Ezúton mondunk köszönetet mindazoknak (közülük hadd emeljük ki név szerint is Ágoston Mihályt és Holczer Józsefet), akik e hibákra felhívták figyelmünket, sőt új címszókat is javasoltak. Köszönet illeti még Hidalmási Anna szerkesztőt, a kiadó munkatársát, aki lankadatlan figyelemmel nézte át a kötet nyomdai levonatait, és hasznos kritikai megjegyzéseivel szintén hozzájárult a hibák számának csökkentéséhez. Végül pedig megemlítjük, hogy a könyv végén található szakirodalmi ajánló jegyzéket kiegészítettük az 1996 óta megjelent legfontosabb nyelvművelő kötetekkel, és elhagytunk belőle néhány, azóta aktualitását vesztett kiadványt.
*
Az alábbiakban néhány gyakorlati tudnivalót közlünk a szócikkek szerkezetéről, megformálásmódjáról. Szótárunk – a Nyelvművelő kézikönyvhöz hasonlóan – kétféle szócikket tartalmaz: önálló és utaló szócikket (röviden: utalót). Az utóbbi típus, mint neve is mutatja, nem fejti ki a címszóban jelzett témát, szót v. kifejezést, csupán utal könyvünknek egy másik helyére, ahol arról, valamely más szócikkben, tájékoztatást kaphat az olvasó (pl. bolondot csinál vkiből L. csinál). Az ún. szétutalók arra hívják fel a figyelmet, hogy az adott jelenségről – rendszerint nyelvtani vagy stilisztikai fogalomról – önálló szócikkünk nem készült ugyan, de annak bizonyos vonatkozásairól, részleteiről több helyütt is szó esik (pl. mutató névmás L. annak, ennek birtokos jelző | az, ez – ő | azzal – avval | ezzel – evvel | őket – azokat; stílusrétegek L. argó | bizalmas stílus | hivatali nyelv, valamint további 11 szócikkre való utalás). Olykor az önálló szócikkek végén (ritkábban:
belsejében) is adunk utalót, Vö. (= vesd össze!) vagy L. (= lásd) még: megjelöléssel. Az utalásokban feltüntetett címszók közé függőleges vonalkát, idegen nevén virgulát (|) teszünk.
Az önálló szócikkek vagy tárgyi címszót (pl. beszédhangok kapcsolódása), vagy nyelvi adatot (szót vagy kifejezést) (pl. bessz) tárgyalnak. Az utóbbiak sorában elég gyakoriak a gondolatjellel tagolt kettős címszók (pl. beszüntet – megszüntet | betanít – megtanít).
Ezek a szócikkeink a címül írt szavak viszonyát, használati szabályait, helyes vagy helytelen voltát taglalják.
A tárgyi címszó ritkított, a nyelvi címszó félkövér (idegen szóval: fett vagy bold) betűkkel van írva. Az utalókban (helymegtakarítás végett) az L. után a tárgyi címszók nincsenek ritkítva, s a nyelvi címszók kurzív szedésűek.
A címszót (akár egy, akár több szóból áll) a szócikk szövegében tilde (~) helyettesíti.
Ha a címszó végén levő magánhangzó valamely toldalék előtt megnyúlik, az értelmező szótárainkból ismerős ékezetes tilde (I) jellel élünk (pl. a média szócikkben: a Ik). Nem használunk viszont tildét a többszörös (pl. restell – röstell; részvevő – résztvevő – részt vevő) és az összetett (pl. bízik határozója) címszavú szócikkekben, továbbá a szépirodalmi idézetekben.
A szócikkek szövegében a nyelvi adatot – legyen az szó, kifejezés vagy akár egész mondat – a könnyebb áttekinthetőség kedvéért egységesen dőlt betűs (kurzív) szedéssel közöljük. A szépirodalmi idézeteket (de csak ezeket!) idézőjelbe tesszük, s utánuk megadjuk a szerző nevét, rendszerint a mű címét is. A köznyelvi mondatpéldákat, a Nyelvművelő kézikönyv gyakorlatát követve, általában kis kezdőbetűvel írjuk. Ha azonban helyesírási szempontból fontos a nagybetűvel való kezdés (pl. feliratokban), természetesen megtartjuk a nagy kezdőbetűt.
*
Befejezésül ismét arra kérjük szakmabeli és a szakmán kívüli, de a nyelvi jelenségek, változások iránt érdeklődő olvasóinkat, hogy a kötet lapozgatása közben észlelt hibákat, hiányosságokat szíveskedjenek közölni a szerkesztőkkel, ill. a kiadóval annak érdekében, hogy azokat a további kiadások sajtó alá rendezésekor figyelembe vehessük.
Napjainkban újból megélénkültek a viták akörül, hogy helyénvaló-e, érdemes-e nyelvhelyességi minősítésekkel „beleavatkozni” egy élő nyelv természetes fejlődésébe.
Ennek a szerkesztői előszónak természetesen nem lehet feladata, hogy ezt a vitát ismertesse, és abban állást foglaljon. De véleményünket talán kifejezi az a tény, hogy kilenc év múltán ismét útjára bocsátjuk a Nyelvművelő kéziszótárt. Azt kívánjuk minden olvasónknak, hogy találja meg a választ szótárunkban nyelvhelyességi kérdéseire.
Budapesten, 2005. április 28-án
a szótár szerkesztői:
Grétsy László és Kemény Gábor
A szótárban használt jelek
’…’ félidézőjel, a jelentést foglalja magában
>, < származtatásjelek (nyelv – nyelv, ill. szóalak – szóalak viszonylatban)
~ tilde, a címszó helyett
I ékezetes tilde, pl. szamóca = ~, szamócát = It
= (nagyjából) egyenértékű […] kiejtett szóalak
– váltakozásjel (váltakozó, párhuzamos, ill. szembeállított alakok, alakváltozatok között)
× keveredésjel (egymással keveredő, vegyülő szavak vagy kifejezések között)
A, Á
a, az névelő
A határozott névelő arra szolgál, hogy a hozzá tartozó szóval megjelölt személynek v.
dolognak a meghatározott voltára utaljon. Ezt a feladatát v. a felidézett fogalom körének leszűkítésével végzi el (pl. megvettem a zakót, amelyet tegnap a kirakatban láttam), v. úgy, hogy a fogalom teljes körére rámutat (pl. a kenguru erszényes, növényevő emlősállat).
Bizonyos esetekben a névelőnek csupán másodlagos, analógiás szerepe van. Pl. a ki ez a fiatalember? kérdésben a szükséges egyedítést már elvégezte az ez mutató névmás.
A határozott névelővel kapcsolatos legfontosabb nyelvtani és nyelvhelyességi tudnivalókat külön szócikkekben tárgyaljuk, de azt itt is szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy igen sok névelőhasználati hibának a logikai tisztánlátás hiánya az oka. Pl. költeményt előadja: Jordán Tamás. E mondat tartalma és a tárgyas ragozású igealak (előadja) kétségtelen bizonysága annak, hogy egy pontosan meghatározott költeményről van szó.
Ennek következtében okvetlenül ki kell tenni a határozott tárgy elé a határozott névelőt: a költeményt előadja…
Persze ez nem jelenti azt, hogy ha vki tudatosan tér el a normától, szükségképpen hibát követ el. Nem marasztalható el pl. az az író, aki gyermekszereplője szájába – jellemzésül – a nyelvtanilag szabálytalan, de stilisztikailag hiteles ott a alagút! felkiáltást adja. A maguk helyén az ilyen mondatoknak is megvan a helyzeti értékük. Ám az efféle szándékos szabálytalanságokkal csínján kell bánnunk, mert megzavarhatják az olvasó (különösen a fiatal, nyelvileg képzetlen olvasó) nyelvérzékét.
Az a, az határozott névelő általában hangsúlytalan. Hibás tehát az efféle, közlekedési eszközökön gyakran hallható hangsúlyozás: a Blaha Lujza tér következik. Helyesen: a Blaha Lujza tér… De kivételesen elfogadható, erős érzelmi hangsúllyal ejtve: ő volt akkoriban a hősszerelmes (tehát nem egy a sok közül, hanem a legelső, az igazi).
a, az névelő állatnevek előtt
Az állatnevek előtt vagylagos a névelőhasználat. Pl. „A Rigó sem az volt, aki tegnap estve”
(Arany: Toldi), de: „Bogáncs ebben az időben a körülményekhez képest jól érezte magát”
(Fekete I.: Bogáncs). A népi, hagyományos állatnevek inkább névelővel fordulnak elő (a Bodri, a Cirmos); a meseirodalom határozottabb személyiségű állatszereplőinek neve viszont általában névelőtlen: Bagira, a fekete párduc; Süsü, a sárkány; stb.
a, az névelő birtokos személyjeles szó előtt
Általánosságban véve mindkét használat helyes: a névelőtlen is (kalapját elsodorta a szél), a névelős is (a kalapját elsodorta a szél). A névelő nélküli forma egy árnyalattal választékosabb, s inkább az írott nyelvre jellemző, míg a névelős inkább az élőbeszédre.
Ezen az általános stiláris különbségen kívül néhány részleteltérés is figyelmet érdemel.
A mai nyelvszokás szerint mindig kitesszük a névelőt a birtokos személyjeles szó elé, ha az az állítmány után következik: fáj a torka, elment a kedve vmitől; „Piros a / Pecsétje, / Finom a hajtása: / Oh áldott, / Oh áldott / A keze-irása!” (Arany: Mátyás anyja). Akkor is ajánlatos kitenni a névelőt, ha ezzel megkönnyítjük a mondat megértését. Pl. a diák
leckéjét írja. Ha a diák nem birtokos jelző, hanem a mondat alanya, jobb, mert egyértelműbb, ez a forma: a diák a leckéjét írja. Ha viszont a birtokos személyjeles szó jelentette dolognak határozatlan voltát v. részelő (partitivusi) értelmét akarjuk kifejezni, nem használunk névelőt: vásárfiát hoz, barátfülét eszik, elolvasta (v. kissé régiesen és népiesen: elolvasott) három novellámat.
a, az névelő birtokos szerkezet előtt
A köznévi birtokos szerkezet előtti névelőhasználat attól függ, hogy a szerkezet birtokos jelzői tagja – amely mindig főnév v. főnévként használt más szó – mondatkörnyezetben egyébként is kíván-e névelőt maga mellé, v. sem. Tehát: ez nem a barátom írása; de:
megráztuk egymás kezét (mert a kölcsönös névmás mindig névelőtlen).
Külön érdemes szólni a tulajdonnévi birtokos szerkezetekről, mert az ezek előtti névelőhasználatot a tulajdonnév jellege szabja meg. Nem szokás kitenni a névelőt, ha a tulajdonnévi birtokos jelző (v. birtokjeles szó) földrésznek, országnak, államrésznek, városnak, községnek, személynek a neve: Ázsia népei; Franciaország műemlékei; Felső- Egyiptom lakossága, valamint Alsó-Egyiptomé; Pécs templomai; Bartók Béla kamarazenéje. Kívánatos ellenben a névelő, ha a birtokos jelző csillagnév, politikai egységet jelölő államnév, tájegységnév, kerület- v. utcanév, hegy- és folyónév, intézmény-, épület- v. tárgynév, cím, alkalmi jelzős tulajdonnév stb. Pl.: a Szaturnusz gyűrűi, az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája, a Dunántúl éghajlata, a Váci utca üzletei, a Duna hídjai, a Környezetvédelmi Minisztérium törekvései, a Magyar Nemzet szerkesztősége, a Kreml toronyórája. Hagyományos formaként a birtokos jelzőként szereplő, ill. birtokjeles személynevek (puszta v. -ék képzős család- és keresztnevek) is lehetnek névelősek. Pl. Arany Toldijában mind a két szerkesztésmód előfordul:
„Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza”, de: „Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?”
a, az névelő címek előtt
Szövegkörnyezetben minden könyv, újság, folyóirat, irodalmi, képzőművészeti v. egyéb alkotás címe névelős: a Hamlet, az Élet és Irodalom, a Magyarország 1514-ben, a Rigoletto stb. Ha már maga a cím is névelővel kezdődik, nem kell eléje még egy névelőt tenni: megnéztük Andrzej Wajda filmjét, A vasembert (nem pedig: … a A vasembert). Az idegen címek névelője elé viszont ki kell tenni a magyar névelőt is: a Le Monde (kevésbé pontos, bár előfordul: a Monde).
a, az névelő épületek, építmények neve előtt
A jelesebb épületek, közismert létesítmények (várak, kastélyok, múzeumok, szállók, templomok, tárgyak, közlekedési eszközök stb.) egyedi neve elé mindig névelőt teszünk: a Burg (az egykori bécsi császári palota), az Ermitázs (szentpétervári képtár), a Big Ben (a londoni parlament híres toronyórája), a Kalimegdán (belgrádi erődítmény), a Titanic (óceánjáró) stb.
a, az névelő felsőfok előtt
A felsőfokú melléknevek és számnevek mai nyelvhasználatunkban névelősek v. néve- lőtlenek egyaránt lehetnek: céljaiknak ez volt (a) legmegfelelőbb; neki jutott (a) legtöbb. A kétféle szerkesztésmód közül a névelős egy árnyalattal választékosabb; a névelő elhagyása olykor sutává teszi a mondatot: a hírt (a) legnagyobb lelkesedéssel fogadták.
A felsőfokú melléknevek és számnevek határozói alakjaiban viszont terjed a határozott névelő: ő repült (a) legalacsonyabban; az osztályban Juliska ír (a) legszebben; (a) legtöbbször a Mátrában nyaraltunk. De inkább névelő nélkül használatos:
legnagyobbrészt, legszélről, legtöbbnyire.
a, az névelő földrajzi és csillagászati nevek előtt
1. A csillagnevek és általában a csillagászati nevek mindig névelősek: a Szíriusz, a Merkúr, a Göncölszekér, a Tejút stb.
2. A földrészek neve névelőtlen: Afrika, Amerika, Ausztrália, Ázsia, Európa; kivételek:
az Antarktisz, az Arktisz (magyarul: a Déli-, ill. az Északi-sarkvidék).
3. Az országnevek névelőtlenek: Finnország, Lengyelország, Argentína, San Marino stb. Kivételek: a Vatikán, az (Amerikai) Egyesült Államok (mozaikszóval: az USA). Ha az elnevezés inkább államnév (vagyis nem földrajzi, hanem politikai egységet jelöl), jobbára névelős: az Ukrán Köztársaság, a Brazil Szövetségi Köztársaság, a Mauritániai Iszlám Köztársaság (de országnévként névelő nélkül: Ukrajna, Brazília, Mauritánia).
4. Az államrésznevek ugyancsak névelő nélküliek: Baranya, Tirol, Dél-Olaszország. Az államnevekhez hasonló típusúak között azonban névelősek is akadnak: az Egyenlítői Tartomány, a Panama-csatornaövezet.
5. A tájegységnevek (amelyek nem annyira jogilag, mint inkább földrajzilag összetartozó részeket jelölnek) nagyobbrészt névelősek: az Alföld, a Sárköz, a Riviéra. De itt is akadnak kivételek: Dobrudzsa, Provence.
6. A város- és községnevek mind névelőtlenek: Sopron, Kaposvár, Celldömölk, Firenze, Lisszabon. A községnél kisebb lakott helyek (tanyák, puszták, majorok, telepek) neve ellenben jobbára névelős: a Lencsésdűlő, a Rózsamajor, a Pacsirtatelep.
7. Az utcák, utak, terek stb. neve mondatba illeszkedve rendszerint névelős: a Köröndön, a Szilágyi Erzsébet fasorban lakott; a Champs-Elysées Párizs legfényesebb sugárútja. Többnyire névelőt kapnak a kerület- és városrésznevek is: a Belváros, a Pasarét, a Soho (bár ez utóbbiak között névelőtlenek is akadnak: Kőbánya, Soroksár, Zugló).
8. A természetes földrajzi alakulatok (óceánok, tengerek, folyók, hegységek, sivatagok, vulkánok stb.) neve általában névelős: a Csendes-óceán, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó, a Duna, az Alpok, az Andok, a Szahara, a Góbi sivatag, a Vezúv stb. Kivételnek számítanak azok a nevek, amelyek nem elsősorban a természeti földrajzi egységet, hanem az ott létesült települést jelentik. Ezek névelőtlenek, pl. Galyatetőn ebédeltünk (de névelővel:
kirándultunk a Piszkés -tetőre).
a, az névelő halmozott egynemű mondatrészek előtt
Halmozott egynemű mondatrészek elől stiláris okokból akkor is elhagyhatjuk, sőt tanácsos is elhagynunk a határozott névelőt, amikor egyéb (logikai, grammatikai) szempontból szükség lenne rá. Így elmaradhat a névelő a halmozott főnevek elől, ha e névelőtlen használatnak vmilyen általánosítás v. feszültségteremtés a célja (pl. címekben: Ciprus és jegenye, Koldus és királyfi, Tigris és hiéna, Élet és Tudomány). Hosszú felsorolásokban a mondat kattogóvá, egyhangúvá válását kerülhetjük el azzal, hogy a névelőt az egynemű mondatrészek közül csak az első elé tesszük ki: az olimpia kezdetéig még tíz nap van hátra, de a franciák, olaszok, japánok, lengyelek, svédek már megérkeztek a versenyek színhelyére. A nem szoros egységben levő, párhuzamos mondatrészek elé azonban külön-
külön ki kell tenni a névelőt: a világos és a sötét bábuk vezetője egyaránt kiváló sakkozó (nem egy, hanem két személyről van szó!).
a, az névelő hiánya hivatali nyelvi kifejezésekben
A hivatali stílus egyik jellegzetes tünete, hogy bizonyos ismétlődő szavak és kifejezések elől hiányzik a határozott névelő. Így gyakran elmarad a rangot, beosztást, tisztséget jelölő szavak elől: elnök megnyitja az ülést (helyesen: az elnök); (a) védő fellebbezést nyújt be az ítélet ellen; (a) szónok üdvözölte a megjelenteket; (a) szerződő felek megegyeztek abban, hogy…; (az) említetteken kívül; (a) későbbiekben még visszatérünk rá; (a) jelen rendelet, utasítás kihirdetése napján lép hatályba; (a) benyújtott javaslatok közül… Bár egyik-másik névelőtlen forma már szinte meggyökeresedett (pl. folyó hó 10-én, jövő héten), terjedésüket nem helyeseljük.
a, az névelő időhatározó előtt
Az időhatározó előtti névelőhasználat elsősorban attól függ, hogy lehetséges-e, ill.
szükséges-e rámutatni az időhatározóval megjelölt fogalom határozottságára. Ha igen, akkor rendszerint a névelős változattal élünk, ellenkező esetben a névelőtlennel.
Ennek megfelelően konkrét esetre, pontosan megjelölt – ilyen megjelölés híján pedig a jelenhez legközelebb eső – időszakra utalnak az olyan, jobbára határozószói alakok, mint az előbb (= éppen most, nemrég), a reggel, az este, az éjjel, a nyáron (= a beszédhelyzetből v. a szövegösszefüggésből kitűnő, ill. a legutóbbi reggelen, estén, éjjelen, nyáron).
Ezzel szemben jobbára általános idővonatkozást fejeznek ki ezek: előbb, reggel, este, éjjel, nyáron. Nem ritka (s nem is hibáztatható) azonban a pontosan meghatározott időszakra vonatkozó határozói, határozószói alakok névelőtlensége sem: idén új lakásba költözik; imént említettem, hogy…; este ’az elmúlt nap estéjén’ láttam; este ’a mai nap estéjén’ meglátogatlak; nyáron ’ezen a nyáron’ negyvenéves lesz; stb.
Vö. egy névelő időhatározó előtt a, az névelő intézménynevek előtt
Mondatkörnyezetben minden intézményt v. bármilyen szervezetet jelentő elnevezés névelős. Pl.: az Azúr Kereskedelmi Vállalat, a Divatcsarnok Áruház, a Magyar Biomassza Társaság, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság, a Cerberus Kft. Az intézmények mozaikneve előtti névelőre l. a, az névelő mozaikszók előtt
a, az névelő megszólítás előtt
A szorosabb értelemben vett megszólítás elé nem való névelő, sem akkor, ha teljesen önálló, sem akkor, ha mondathoz kapcsolódik: Tisztelt Szabó Úr! (levélben; egyébként az úr kis kezdőbetűs); Ide hallgasson, kollégám! A megszólítás azonban megindulhat a mondatba való beolvadás felé: Professzor úr! Nem szeretném megzavarni! – Nem szeretném megzavarni, professzor úr! – Nem szeretném megzavarni professzor urat! – … a professzor urat! (ez utóbbi mondat akár ponttal is végződhet). A névelős változat sem hibás, sőt több személy megszólításakor ez a célravezetőbb: Kérem az urakat, mondják el véleményüket! Említő használatban pedig csak a határozott névelős forma hat természetesen, a névelő nélküli modoros: beszéltem erről (a) miniszter úrral (sőt: a miniszterrel).
a, az névelő mozaikszók előtt
A mozaikszó előtti határozott névelő a mozaikszó kiejtett alakjához igazodik: az ELTE, de a JATE; az MTI, de a MÁV, a Mahart. Ha egy mozaikszónak többféle kiejtett változata is él, a névelő jelzi, melyikről van szó: az MTESZ [az em-té-e-e(s)sz], de a MTESZ [a metesz].
a, az névelő -nak, -nek rag után
Sokan úgy vélik, hogy a -nak, -nek ragos birtokos jelző és birtokszava közé okvetlenül ki kell tenni a határozott névelőt. Ez tévedés! Napjainkban kétségtelenül ez a gyakoribb forma (pl. a napnak az ereje, az iskolának a tanulói), de a névelő nélküli szerkesztésmód sem hibás, csak egy árnyalattal régiesebb, választékosabb. Állandósult szókapcsolatokban, hagyományos szerkezetekben nem is volna helyes kitenni a névelőt. Tehát csak így jó:
éjnek évadján, ennek hallatára, erőnek erejével, időnek előtte, példának okáért.
a, az névelő népies, régies elhagyása
Népies és régies jellegű, megkövesedett kifejezésekből – közmondásokból, népdalokból v.
egyéb, főleg ritmikus szövegekből – gyakran hiányzik a logikailag és nyelvtanilag indokolt névelő: szegény embert még az ág is húzza; „Bort megissza magyar ember, jól teszi”
(Vörösmarty: Fóti dal); stb. Ezek a hagyományos, meggyökeresedett kifejezések nem hibáztathatók, de a mai köznyelvben a tárgyas ragozású állítmány mellett csak a határozott névelős tárgy hat természetesen: a szegény embert…; a bort…
a, az névelő sajátos nyelvtani helyzetű tulajdonnév előtt
A tulajdonnevek előtti névelőhasználatot sajátos nyelvtani feltételek is befolyásolják.
Mindig névelőt kapnak pl. az alkalmi jelzős tulajdonnevek: az ókori Róma, a titokzatos Kelet, a nagy Napóleon stb. Nem teszünk viszont névelőt az olyan állandó jelzők elé, amelyek a név részévé váltak: Holland Antillák, Nagy Katalin cárnő, Nagy Lajos király, Szent Johanna, Merész Károly stb. Többnyire névelővel használjuk a többes számú tulajdonneveket: a Baleárok, a Bermudák, az Azori-szigetek; a Horatiusok és Curiatiusok harca; a Hunyadiak, a Batthyányak, a Széchenyiek; felköszöntötték a Gáborokat. (De a megszólításformák, továbbá a részelő értelemben használt névalakok névelőtlenek:
Szilviák, merre vagytok?; Zsoltok is vannak közöttünk.) L. még: a, az névelő birtokos szerkezet előtt | a, az névelő megszólítás előtt | a, az névelő szerkezetes jelző előtt
a, az névelő személynevek előtt
Személynevek, különösen család- v. teljes nevek előtt általában nem használunk határozott névelőt. Pl. Mind Gárdonyi, mind Herczeg Ferenc, sőt Bródy Sándor is 1863-ban született.
A bizalmas köznyelvben – s ennek hatására a sajtónyelvben is – elterjedt néhány igen népszerű művésznek ilyen említése: a Kondor (Béla); a Bilicsi (Tivadar), a Psota (Irén), a Garas (Dezső). Ezt a szabálytalan, egyúttal idegenszerű (németes) formát azzal védték, hogy az illetők mintegy fogalommá váltak, ezért „jár nekik” a határozott névelő. A bizalmas-tréfás beszélt nyelvben nem is kifogásoljuk a nevük előtti névelőt, de ez a forma a választékos stílusba, az írott nyelvbe semmiképp sem való!
A keresztnevek elé a népnyelvben és a közvetlen hangvételű társalgásban rendszerint névelő kerül: elmehetek a Csillával és a Jóskával korcsolyázni?; a Gyuriék voltak itt.
Sajátos stílusértéke miatt a megfelelő beszédhelyzetben elfogadható ez a forma is. Igényes beszédben azonban ne tegyünk névelőt keresztnév elé se!
a, az névelő szerkezetes jelző előtt
Sok névelőhasználati vétségnek az az oka, hogy a határozott névelő túlságosan távol kerül attól a szótól, amelyhez tartozik; olyan távol, hogy a nyelvérzék nem jelzi idejében a szükségességét. Ha pedig a névelő – azonfelül, hogy messze szakadt a hozzá tartozó szótól – közvetlenül olyan szó elé kerülne, amely általában nem kíván névelőt (pl. tulajdonnév, mutató névmás, kötőszó), ez végképp megzavarja a nyelvhasználót. Így maradt el a határozott névelő a következő mondatokból: elismeréssel nyilatkozott (a) mezőgazdaságunkban látott műszaki fejlődésről; a küldöttség részt vett (a) II. János Pál pápa megválasztásának évfordulója alkalmából rendezett ünnepi istentiszteleten; (az) ebbe a menetjegyfüzetbe befűzött jegyszelvények a borítólappal egységes igazolványt képeznek;
a tömegek elbűvölten állnak meg (a) nemcsak arányaiban, de apró részleteiben is monumentális alkotás előtt. Bár olykor nem könnyű eligazodni a szerkezetes jelzői bővítmények között, a névelő elhagyása ilyenkor is súlyos nyelvhelyességi hibának minősül.
a, az névelő tulajdonnév előtt
Ha a tulajdonnevet abból a szempontból vizsgáljuk, hogy kell-e eléje határozott névelő, okvetlenül beszédösszefüggésében kell elképzelnünk, hiszen szövegkörnyezetéből kiragadva csaknem mindegyik tulajdonnév névelőtlen. Kőrösi Csoma Sándor – Székelyföld – Ázsia: ez a három név így semmit sem mond vizsgálatunk szempontjából. Ha azonban e tulajdonneveket mondatkötelékben szemléljük (pl. Kőrösi Csoma Sándor a Székelyföldről indult el, de Ázsiába is eljutott), máris levonhatjuk a – természetesen egy adat alapján még nem általánosítható – tanulságot: a személynév és a földrésznév névelőtlen, az országrész, ill. tájegység neve viszont névelős. A tulajdonnév előtti névelőhasználatot csakis ilyen módszerrel vizsgálhatjuk és ítélhetjük meg. L. még: a, az névelő állatnevek előtt | a, az névelő címek előtt | a, az névelő épületek, építmények neve előtt | a, az névelő földrajzi és csillagászati nevek előtt | a, az névelő intézménynevek előtt | a, az névelő sajátos nyelvtani helyzetű tulajdonnév előtt | a, az névelő személynevek előtt | egy névelő tulajdonnév előtt abál
’(Szalonnát) rövid ideig főz’ jelentésben köznyelvi. Mind alakváltozata, az abárol, mind szinonimája, a köveszt tájnyelvinek számít.
abcúg
Régies, idegenszerű indulatszó. Magyarul: le vele!
ábécénk
A magyar ábécé, zárójelben kiegészítve a gyakrabban használatos idegen betűkkel: a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, (q), r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, (w, x, y), z, zs. Az idegen mellékjeles betűket a megfelelő magyar betűk után soroljuk:
a, á, ŕ, â, ĺ, ä stb. A régies magyar és az idegen többjegyű betűk minden eleme külön betűnek számít: oó (Koós), ch (Cholnoky, Chagall), gn (Montaigne), sch (Schiller) stb. L.
még: betűrend abesszin
A régies Abesszínia országnévből elvont népnév. Ritkább változata: abesszíniai. Mai elnevezéssel: etiópiai v. rövidebben etióp.
a betű kiejtése
Sorrendet jelző szerepében hosszú a-val v. á-val ejtjük: az a) [# v. á] pontban; a 6. a)-ba [#ba v. ába] jár. Zenei értelemben viszont csak á-nak mondjuk: a-moll [á moll]
vonósnégyes.
abnormális – abnormis
Latin eredetű melléknév. Az eredetibb abnormis-ból a normális hatására fejlődött ki az abnormális. Ma már ez az elterjedtebb. Olykor jól helyettesíti a magyar rendellenes, szabályellenes, természetellenes; fonák, visszás, beteges, torz.
abortusz
Latin eredetű főnév: ’(művi) vetélés’. A belőle rövidült, kissé bizalmas jellegű ábé mozaikszó csak ’művi vetélés, terhességmegszakítás’ értelemben használatos. Igei származéka: abortál, magyarul (el)vetél. Az elabortál igekötője fölösleges, elhagyandó.
ab ovo
Latin kifejezés; szó szerint a. m. ’a tojástól (az almáig)’, vagyis az egykori étkezési szokásrendre utal. Átvitt értelemben: ’eleve, eredendően; elejétől fogva’. A választékos nyelvhasználat kedvelt eleme.
abrak
A bizalmas-vulgáris stílusban ’étel, (emberi) táplálék’ is.
abriktol – abrichtol
Német eredetű, régies, főleg szaknyelvi ige. A katonai nyelvben elavult, helyette:
fegyelmez, kiképez. A tájnyelvben és az ipari szakzsargonban még él, az előbbiben inkább abriktol, az utóbbiban abrichtol formában. Jó magyar megfelelői: (el- v. meg)ver, elagyabugyál, ill. egyenget, alakít, igazít. Inkább ezekkel éljünk!
abszolút
Latin eredetű, közkeletű idegen szó. A szaknyelvben sokszor nélkülözhetetlen: ~ érték, ~ hallás, ~ monarchia, ~ nullapont stb. A köznyelvben azonban jobb helyette: teljes, tökéletes, korlátlan, feltétlen, általános. Néha itt sem helyettesíthető magyarral, pl. ~ mértékkel mérve.
abszolúte
Latin eredetű határozószó. ’Minden feltételtől függetlenül’ értelemben a választékos stílus eleme. Ha jelentése ’teljesen, tökéletesen’, ill. tagadó szerkezetben ’egyáltalán’, az igényes stílusban helyettesítsük számos jó magyar megfelelőjének vmelyikével: teljesen, teljességgel, teljes mértékben, egészen, korlátlanul, tökéletesen, mindentől függetlenül, ill.
egyáltalán. Pl. ~ lehetetlen = teljesen v. teljességgel lehetetlen; ~ biztos = egészen biztos;
ezt ~ nem értem = egyáltalán nem értem.
abszurd
Latin eredetű, divatos, gyakran szükségtelenül használt idegen melléknév: ~ állítás, dolog, helyzet = képtelen, esztelen, fonák, visszás, ostoba, nevetséges. De szükséges, állandósult kapcsolat az irodalmi, kritikai nyelvben: ~ dráma, ~ humor.
abszurdum
Latin eredetű, igen elterjedt, sokszor fölöslegesen használt idegen szó. Magyarul:
képtelenség, lehetetlenség, esztelenség. Pl. ez (tiszta) ~ = ez (tiszta v. tisztára) képtelenség.
Ad ~ (v. latinosan ad absurdum) visz vmit: logikai szakkifejezésként elfogadhatjuk, de a köznyelvben inkább a képtelenségig visz (fokoz, növel, hajszol) vmit.
a cég, a család, aki… L. aki Achilles-ín, Achilles-sarok
Ezekben az összetételekben a görög mitológiai és irodalmi hősnek, Akhilleusznak a nevét latinos alakjában használjuk.
Ha az Achilles-ín összetételhez utótag csatlakozik, ezt kötőjellel kapcsoljuk hozzá:
Achilles-ín-húzódás, Achilles-ín-sérülés stb. Vö. Oscar-díj
A bizalmasabb sportnyelvben az ín utótag el is maradhat: begyulladt az Achillese. Ilyenkor is nagy kezdőbetűvel írjuk, de – más köznévvé vált tulajdonnevek mintájára – idővel a kis kezdőbetűs írásmód is elfogadhatóvá válhat: begyulladt az achil lese.
ad
Régies és népies változata: ád. Néhány vele alkotott szókapcsolat csak a bizalmas- családias stílusban hat természetesen, igényesebb beszédbe és írásba nem való: mit ~nak a moziban, a színházban? = mit játszanak? (de köznyelvi ez: jó műsort ~nak a rádióban, a tévében); ~ja az ártatlant, a nagyot = (meg)játssza; ~ magára = törődik magával, ügyel a külsejére; (sokat) ~ vmire = törődik vmivel, fontosnak tart, tekint vmit.
E sokjelentésű igéből és ennek általában igéből képzett, igetőből alakult tárgyából számos kifejezés jött létre. Mivel az ~ amúgy is túl van terhelve, e kifejezéseket, ha nem szólásszerűek v. sajátos stílusértékűek, tanácsos megritkítani, tömörebb szinonimára cserélni. Sokszor azonban nincs mód a változtatásra. Pl. a parancsot ~ katonai szakkifejezés, amelyet csak a köznyelvben pótolhatunk a (meg)parancsol-lal, s ott sem mindig. A gyakrabban előforduló szókapcsolatokat a következőkben külön-külön értékeljük, s helyettük egyszerűbb, ill. színesebb formákat ajánlunk:
Ajándékot ~ vkinek = megajándékoz vkit.
Vmilyen alapot ~ vminek, vmire, vmihez = 1. (festményt, képet) alapoz; 2. (helyzetet, cselekvést) lehetővé tesz, megalapoz, meghatároz; 3. (rendelkezést) helyessé, jogossá tesz, megalapoz; 4. vkit vmire feljogosít.
Bátorítást ~ vkinek = (fel)bátorít vkit.
Beleegyezését ~ja vmihez = beleegyezik vmibe.
Biztatást ~ vkinek = biztat vkit.
Biztosítékot ~ vkinek vmire = biztosít vkit vmiről, ill. kezességet, kötelezettséget vállal vmire.
Büntetést ~ vkinek = megbüntet vkit.
Engedélyt ~ vkinek vmire. A hivatali, ill. a szaknyelvben jó, egyébként inkább (meg)en- ged v. kissé hivatalosan engedélyez vkinek vmit.
Vmilyen eredményt ~ vmi, pl. a kísérlet meglepő eredményt ~ott = … eredménye meg- lepő volt v. meglepő eredménnyel járt. Olykor jó lehet helyette a hivatalos, választékos eredményez ige is, bár ez szintén divatszó (l. ott).
Értelmet ~ vminek. Választékos, nemigen helyettesíthető mással.
Értésére ~ vkinek vmit. Kissé régies, de színesebb, mint a közli v. megérteti vele.
Feleletet ~ vmire = felel vmire.
Felhatalmazást ~ vkinek vmire = felhatalmaz vkit vmire.
Felmentést ~ vkinek vmi alól = felment, mentesít vkit vmi alól, vmitől.
Felvilágosítást ~ vkinek = felvilágosít vkit.
Vmilyen fontosságot ~ vminek = kiemel, hangsúlyoz, nyomósít vmit, kiemeli a fontosságát vminek.
Garanciát ~ vkinek vmire = kezességet, kötelezettséget vállal vmire; jótállást vállal vmire.
Hangot ~. Olykor nélkülözhetetlen, pl. vinnyogó hangot ~; a macskáéhoz hasonló hangot ~ott; de átvitt értelemben hangot ~ vminek (pl. a véleményének) = beszél, szól, nyilatkozik vmiről; kifejezi, kifejti véleményét; szóvá tesz vmit.
Hangsúlyt ~ vminek = hangsúlyoz, kiemel vmit.
Helyt ~ vminek (pl. fellebbezésnek, kérésnek). Hivatali és jogi szakkifejezés; a köznyelvben: elfogad, figyelembe v. tekintetbe vesz, teljesít vmit. Más a helyet ~: ’átengedi a helyét; lehetővé teszi, hogy vki vhová beférjen’.
Hírül ~. Szólásszerű kifejezés: ’közöl, tudat’.
Hitelt ~ vkinek, vminek = hisz vkinek, vki szavának, nem kételkedik vkinek az állításában; elhisz, elfogad vmit.
Igazat ~ vkinek. Német mintájú, de már meggyökeresedett kifejezés.
Ígéretet ~ vkinek vmire = ígéretet tesz, (meg)ígér vmit.
Indítást ~ vkinek vmire = vkit vmire indít, késztet, ösztönöz; vkinek vmit sugall.
Vmilyen ízt ~ vminek. Édes, savanyú stb. ízt ~ vminek = megédesít, megsavanyít stb.
vmit, de nem mindig egyszerűsíthető, pl. a fűszer pikáns ízt ~ott a levesnek.
Jelt, jelzést ~ vkinek vmire, pl. a bíró jelt ~ a büntetőrúgás elvégzésére. Csak néha tömöríthető így: jelez vkinek vmit.
Jelét v. tanújelét ~ja vminek. Szólásszerűvé állandósult sajtónyelvi kifejezés.
Egyszerűbben: megmutat, elárul, bebizonyít vmit.
Jogot ~ vkinek vmire = feljogosít, felhatalmaz vkit vmire.
Kárpótlást ~ vkinek = kárpótol vkit.
Kegyelmet ~ vkinek. Jogi értelemben helyes, szükséges; egyébként: megkegyelmez vkinek.
Kezet ~ v. kezét ~ja vkinek. Egy fokkal jobb: kezet nyújt vkinek v. kezet fog vkivel; de a kezet ~ vkinek vmire jelentéssűrítő kifejezés csak hosszan írható körül: kézfogással megerősítve megfogad vkinek vmit.
Kifejezést ~ vminek = kifejez, választékosan kinyilvánít vmit; pl. részvétének ~ kifejezést
= kifejezi v. kinyilvánítja részvétét; annak a véleményének ~ kifejezést, hogy… = azt a véleményét fejezi ki v. egyszerűen az a véleménye, hogy…
Lendületet, lökést ~ vminek = föl- v. előrelendít, megpezsdít, megélénkít, megelevenít vmit.
(Vmilyen) magyarázatot ~ vmire = (vhogyan) megmagyaráz, megvilágít vmit.
Megbízást ~ vkinek vmire = megbíz vkit vmivel.
Megrovást ~ vkinek = megró vkit.
Megvilágítást ~ vminek = megvilágít vmit; átvitt értelemben így is: megmagyaráz vmit.
Nyomatékot ~ vminek = nyomósít, kiemel, hangsúlyoz vmit.
Okot ~ vmire, okát ~ja vminek. Hagyományos, szólásszerű kifejezések.
Rendelkezést ~ vmire = vhogyan rendelkezik, vmit elrendel.
Pofont ~ vkinek = megpofoz vkit; de csak így: két pofont ~ott neki.
Sarkantyút ~ a lónak v. a lovának. Idegenszerű (németes) kifejezés; magyarosan:
megsarkantyúzza a lovat v. a lovát.
Segítséget ~ vkinek = segít vkinek, (meg)segít vkit. De jelzővel csak így: nagy segítséget
~ott v. nyújtott neki.
Színt ~ vminek, pl. a hegyi levegő egészséges színt ~ott arcának. Néha pótolható ezekkel: (meg)színez, színesre fest, színesít. Barna, piros stb. színt ~ neki = megbarnítja, megpirosítja stb., ill. barnára, pirosra stb. festi, színezi. Színt ~ az ételnek, a levesnek = megpaprikázza, megfűszerezi.
Tájékoztatást ~ vkinek = tájékoztat vkit.
Tanácsot ~ vkinek. Kifogástalan, de váltogathatjuk ezzel: vmit tanácsol vkinek.
Tudtára, tudtul ~ vkinek vmit. Szólásszerű, választékos kifejezések.
Útbaigazítást, útmutatást ~ vkinek = útbaigazít vkit, utat mutat vkinek.
Választ ~ vkinek = válaszol vkinek. Igenlő, tagadó, nemleges, kitérő stb. választ ~ott neki = igenlően stb. válaszolt neki.
Véleményt ~ vkiről, vmiről. Hivatali nyelvi értelemben szükségesek, bár vmit, pl.
tervezetet lehet véleményezni is. A köznyelvben inkább: véleményt mond vkiről, vmiről.
Verést ~ vkinek = meg- v. elver, elpáhol vkit.
Vigasztalást ~ vkinek = (meg)vigasztal vkit, vigasz(talás)t nyújt vkinek.
ad acta
Latin eredetű kifejezés. A régi hivatali nyelvben: ’az elintézett iratok közé, irattárba (teendő)’. Az ~ tesz szókapcsolatot ma inkább a mellőz, félretesz választékos szinonimájaként használják.
adandó alkalommal
Kissé hivatalos ízű, de elfogadható kifejezés. Gyakoribb szinonimái: adódó, kedvező, kellő, kínálkozó alkalommal; alkalomadtán, alkalom szerint; ha alkalom (alkalmam stb.) adódik v. lesz rá.
adaptál – adoptál
Egyaránt latin eredetű, de különböző értelmű idegen szavak. Az adaptál: ’(vmilyen célra) alkalmassá tesz, átalakít’. Műszaki szakszóként is él. Az adoptál: ’örökbe fogad’.
Ugyanígy különbözik az adaptáció és az adoptáció jelentése is. A köznyelvben inkább a magyar megfelelőket használjuk!
adapter
Latin eredetű, nehezen magyarítható szakszó a műszaki nyelvben: ’vmely készüléket más v. többféle felhasználásra alkalmassá tevő módosító- v. átalakítószerkezet’.
adatik
Régies hangulatú szenvedő igealak, pl. tudtára ~ vkinek: ’ismeret, hír birtokába jut vki’.
addig – odáig
Az előbbi az az mutató névmásnak, az utóbbi az oda határozószónak az -ig ragos alakja.
Többnyire nem cserélhetők fel: addig az időpontig, helyig, mértékig, pl. addig éltek, míg meg nem haltak; addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! Közvetlen rámutatáskor inkább így: odáig tart az út. Időre vonatkoztatva népies hangulatú: odáig (= addig) csak ketten jelentkeztek. Az addig az időbeli végpont kiemelésére -ra viszonyragot is kaphat: hat órára gyere, addigra ő is hazaér.
add oda! – add ide! L. idead – odaad | oda – ide ad egy, ad kettő
Idegenszerű szerkezet (az ad latin elöljáró: ’-hoz, -hez, -höz’). A hivatali nyelvben: ad 1, ad 2 stb. = az 1., 2. stb. tételhez, (napirendi) ponthoz. Ennek mintájára a bizalmas köznyelvben az ad egy, ad kettő stb. kifejezés ’először, másodszor stb.’ jelentésben is használatos (pl. érvek, teendők felsorolásakor). Ilyenkor azonban természetesebb a magyar ragos határozó: először, másodszor stb.
adekvát
Latin eredetű melléknév; több tudományág szakszava, újabban divatszó is. Téves analógiával kialakult adekvált változata helytelen, okvetlenül kerülendő! A köznyelvben helyettesítsük magyar megfelelőivel: ~ megoldás, eszközök = megfelelő, odaillő, hozzáillő;
~ magyarázat = kielégítő, kimerítő; ~ kifejezés(mód), stílus = egyenértékű, megfelelő stb.
ad hoc
Latin eredetű elöljárós szerkezet; szó szerint: ’ehhez’. Magyar szövegben választékos, olykor keresett hatású. Jó magyar megfelelői: alkalmi, egyszeri, ideiglenes stb. Pl. ~ megoldás = átmeneti, rögtönzött, ideiglenes. Az ~ bizottság: ’egy bizonyos ügy (el)intézésére, feladat megoldására létesített (alkalmi) bizottság’. Ennek nincs pontos magyar egyenértékese.
adjusztál
Latin–német eredetű idegen szó. Kereskedelmi és ipari szakszóként: ’használatra alkalmassá tesz; vmin elvégzi az utolsó simításokat’. A köznyelvben jobb helyette:
megigazít, átalakít, felszerel, (ki)készít, kicsinosít, tetszetősen (be)csomagol. A bizalmas- népies stílusban ’üt, ver, elpáhol’ értelme is van. Köznyelvi kiejtése: [aggyusztál]; a népnyelvben [agyusztál] is.
adminisztráció
Latin eredetű idegen szó: ’ügykezelés, ügyintézés, irodai munka; az ezt végző hivatalos szerv(ezet)’. Az újabb sajtónyelv – angol hatásra – ’kormányzat’ jelentésben is él vele, pl.
a Bush-~: ’a Bush elnök vezette amerikai kormányzat’. Ebben az értelemben azonban választékosabb és pontosabb a magyar kormányzat főnév. Ezt ajánljuk!
adminisztrátor
Latin eredetű, egy kissé választékos foglalkozásnév. Magyar szóval: ügyintéző, ügykezelő.
adósságot csinál L. csinál
adott
Melléknévvé fejlődő melléknévi igenév; a hivatalos és a tudományos stílus gyakori, divatos szava. Váltogassuk szinonimáival! Pl. ~ esetben = alkalomadtán; az ~ esetben = ebben az esetben; a jelen(legi), a szóban forgó esetben; az ~ feltételek között = a meglevő v. a jelenlegi feltételek között; a fejlődés ~ szakaszán = mostani, jelenlegi szakaszán v.
szakaszában. A matematikai szaknyelvben s – részben ennek hatására – a közéleti zsargonban állítmányként is gyakori: ~ két egyenes; vmihez minden feltétel ~.
Választékosabban: adva van két egyenes; minden feltétel adva van. Vö. adva van adottság
Sajtónyelvi divatszó is. Pl. remek ~ai vannak a sporthoz, a matematikához, a zenéhez;
kihasználja az ~okat. Árnyaltabb szinonimái: hajlam, tehetség, rátermettség, képesség, olykor lehetőség.
adresszál
Francia–német eredetű idegen szó; adresszíroz alakváltozata és ’(levelet) címez’ jelentése elavult. Ma bizalmas, olykor gúnyos mellékértelmű: ezt a megjegyzést neked ~ta. Magyar szóval: címezte, szánta; rád célzott vele.
adva van
A matematikában és általában a szaknyelvekben szükséges kifejezés. Az adott egy derékszögű háromszög helyett még választékosabb is: ~ egy derékszögű háromszög. De még ilyenkor is váltogathatjuk szinonimáival: ~ egy x szám = vegyünk egy x számot!; ~ egy egyenlőség = induljunk ki egy egyenlőségből! A hivatali, közéleti zsargonban ez is túl gyakori, pl. ~ ez a javaslat = itt van előttünk ez a javaslat; ~ a föltevés, hogy… = induljunk ki (abból) a föltevésből, hogy…; ~ vminek a lehetősége = lehetséges vmi. Vö. adott
advent
Latin eredetű vallási szó: ’a karácsonyt megelőző négy hét’. A beszélt nyelvben még él a kissé régies és népies ádvent változat, de írva csak az ~ szabályos. Toldalékolása ingadozó:
~ben v. ~ban.
à egy forint
Idegenszerű szerkezet (az à francia elöljárószó, itt ’-nként’ értelmű). Eredetileg a kereskedők használták, később a bizalmas-pongyola élőbeszédben is elterjedt. Francia eredete elhomályosult, sokszor á-val írják: á 1 forint (Ft). Választékos magyarsággal: egy forintjával (számolva). Ugyanígy: 5 üveg bor à 500 Ft = … 500 Ft-jával (számolva);
egyenként v. palackonként 500 Ft. A keverék à egy forintjával (számolva) alakot okvetlenül kerüljük!
aerobik
Görög–angol eredetű idegen szó: ’élénk ritmusú zenére végzett kondicionáló torna’.
Helyes kiejtése: [a-e-ro-bik]; az [erobik, érobik] ejtés pontatlan, kerülendő! Magyar szóval:
tánctorna, ez azonban nem terjedt el.
aero- előtagú összetételek
