M A / VÁNDOR KÁLMÁN

M ^A

^/

Szeptemberi szél

Négy hét alatt történik Vándor Kálmán új regénye.

Halápy Dénes, egy exmi- niszter meghívja falusi kasté­

lyába a barátait. Az egyik , orvosprofesszor, a másik po­

litikai újságíró, a harmadik iparmágnás, a negyedik kis­

tisztviselő, az ötödik író, a hatodik színésznő, a hetedik egy bukott színigazgató, a nyolcadik szociális agitátor- nő. A kastély négy fala ma­

gába zárja a társadalom leg­

különbözőbb, legellentéte­

sebb rétegeit. Mi történik a négy fal között? Milyen vál­

tozásokat idéz elő ez a tár­

sadalmon, osztályokon kívül töltött közös négy hét ezek­

ben az emberekben és mi történik, mikor a szeptember visszahelyezi mindegyiket sa­

ját osztályába, saját réte­

gébe?

Vándor Kálmán mesteri tollal rögzíti meg a lélek mé­

lyén végbemenő — s a kül­

ső világban történő esemé­

nyeknél semmivel sem érdek­

telenebb — eseményeket, hogy levonja végül a követ­

keztetést, vagy ha még job­

ban tetszik: kimondja az íté­

letet, mely felmenti az Em­

bert és helyébe vádlottak padjára ültesse az embert embertől elválasztó, sokszor rontó hatású Társadalmat.

Közben természetesen ki­

virul a szerelem is, melynek hősei az exminiszter oxfordi egyetemről hazatérő diákfia és házvezetőnőjének német- országi textilfőiskoláról ér­

kezett leánya. Társadalmi osztályok, felfogások, világ­

nézetek, generációk találkoz­

nak és távolodnak, ölelkez­

nek és ütköznek Vándor Kálmán új könyvében, mely külső cselekményében egy színdarab születésének és színpadra kerülésének is tör­

ténete.

VÁNDOR KÁLMÁN Idegen asszony

Vándor Kálmán mint a honvéd haditudósító század . főhadnagya hónapokat töl­

tött a szerb háború idején és az azt követő időben a Bácskában, Szerbiában és Horvátországban, E megren­

dítő élmények hátterével irta meg új regényét, az „Idegen asszonyt '. Hősei egy szerb asszony és egy előkelő ma­

gyar úr, aki mint tartalékos tiszt kerül összeköttetésbe azzal a furcsa, érthetetlen, forrongó világgal, mely eb­

ben az asszony! lélekben és mindabban, ami a szerb­

fogalomhoz hozzátartozik,

végbe megy. 1

E két ember, életszemléle­

tük, kultúrájuk minden el- l kntétessége ellenére vadu fellángoló szerelemben talál kozik. Hogyan hat ez az idegenség a szenvedély fejlő­

désében, hogyan lendül ki egy ember a maga élet útjá*

ból, hova vezet az, amikor egy mederben kezd hömpö­

lyögni tűz a vízzel, ezek a kérdések merülnek fel, me­

lyekre megrendítő választ ad az író. De e kérdéseken túl ott van a többi probléma: a hegyvenen túl levő férfi új - i szerelmének kohójában ho­

gyan omlik szét egy húsz éves harmonikus házassági kapcsolat és miképen reagál erre a tizenkilenc éves fiú, aki arra ébred, hogy egy­

szerre roppannak össze sze­

me előtt azok az ideálok, melyeket apjában és édes anyjában maradék nélkül tisztelt.

f o

VÁNDOR KÁLMÁN:

SZEPTEMBERI SZÉL

/

Szerző kiadásunkban megjelent előző regényei:

NÉGYEN A VIHARBAN SZERENCSELOVAG IDEGEN ASSZONY

TRIESZTI GYORS

MEGJÖTTEK A SZÍNÉSZEK

V Á N D O R K Á L M Á N

SZEPTEMBERI SZÉL

REGÉNY

p a n t h e o n K I A D Á S

Minden jogót fenntartunk.

Copyright hy Pantheon. Budapest, 191^.

í 4 6 6 4 5

F. k.: Vándor Kálmán Klein Jenő nyomda, Bd. VI„ Lova*-n. JO

I.

Délután öt órakor már mindenki tudta Földvá- rott, hogy a miniszter megérkezett.

Félötkor hatalmas autó állott meg a hotel előtt s a portás, aki éppen kitekintett a forgóajtón, azon­

nal megismerte.

— Bocsánat, — fordult a pesti ügyvédhez, aki a számláját kérte és már sietett is a bejárat felé.

— Megérkezett a kegyelmes úr!

De amire az autóhoz ért, már szembe jött vele a miniszter. Hatalmas szál, őszülő férfi volt, gyö­

nyörű példánya fajtájának, olyan rugalmas lépé­

sekkel, mintha nem is ült volna négy óra hosszat a volán mellett.

Derűsen odaintett a portásnak.

— Mi újság Dombi?

— Semmi különös, kegyelmes uram. Már a múlt szombaton vártuk.

— Nem tudtam jönni. A szobámat előkészítet­

ték?

— Természetesen, kegyelmes uram!

Halápy Dénes biccentett, tudomásul vette, az­

tán a halion át felment a szobájába.

— A miniszter. . . a miniszter. . . — hallotta maga möarött a felhangon mondott figyelmeztetése­

ket és elmosolyodott.

— A miniszter. . . — gondolta. — Vájjon még meddig fognak így emlegetni.

Halápy Dénes ugyanis már nem volt miniszter.

Négy héttel előbb benyújtotta lemondását. Egy tör­

vényjavaslatot kellett volna képviselnie, amivel nem értett egyet. Belátta, hogy a miniszterel-

5

nők nem tehet mást, hoznia tkell a javaslatot, da a maga részéről nem kívánt belőle részt vállalni.

Távozását őszintén sajnálták s ez meglátszott az obiigát búcsúztatás sablonjai között is. Az admi­

nisztratív államtitkár, aki már legalább egy tucat minisztert búcsúztatott, természetesen most sem változtatott jól bevált mondatain, de Halápy kiol­

vasta a szemekből az őszinte sajnálkozást. 'Hát jó érzéssel és mosolyogva ment el. S a búcsúkézszorítás mellé helyezett szavakat, hogy mindenkor boldogan áll volt muhkatársai rendelkezésére, komolyan gon­

dolta.

Nehogy távozásával nehézségeket okozzon a kormánynak, még egy széleskörű pártvacsorán is részt vett, sőt melegen a párt szeretétbe ajánlotta utódját is. Csak azután ment haza Dervispusztára, a birtokára.

A miniszteri hónapokból derűs emlékei voltak, nem érzett semmiféle keserűséget. Annál kevésbbé, mert nagyon szerette Dervispusztát és előre őrült a békés heteknek, melyeket ott tölthet el. Az elmúlt hónapokban ugyanis igen kevés idteje volt, hogy le­

ruccanhasson.

Kis birtokát — háromszáz hold volt az egész

— saját teremtményének tekintette. Vagy húsz éve vásárolta igen elhanyagolt ‘állapotban s úgy érezte, hogy jó munkát ‘Végzett rajta.

Életének volt öt esztendeje, amikor egészen kü­

lönös fontossága volt számára Dervispusztának. Ez akkor történt amikor váratlanul meghalt a fele­

sége. És itt hagyta egyedül a kisfiával, Ákossal. Aki most már két év óta az oxfordi egyetem diákja volt.

Azokban az első esztendőkben, felesége halála után, Dervispuszta tartotta az egyensúlyt Halápy Dénesben. De ezt rajta kívül senki sem tudta. Ö is Oxfordban töltötte diákéveit s ezek az évek nem múltak el nyomtalanul. Megtanulta, hogy az érzé­

seit befelé fordítva viselje el.

Másodszor nem nősült meg. Néhány évig nagyon szép elvált asszonnyal volt barátságban, most pedig 6

néhány hónap óta egy elegáns fiatal színésznő, Szi­

ráky Etel tartozott hozzá. De nyilvános helyen, szín­

házban vagy étteremben csak azóta látták együtt őket, mióta a miniszteri tárcát visszaadta. íg y sem sokszor.

Magánéletét éppen úgy magának tartotta meg, mint az érzéseit.

•Sziráky Etel most már három hete volt itt a Balatonnál. Együtt érkeztek, három napig együtt voltak, aztán Halápy Dénes hazament Dervispusz­

tára.

— Kedves, — mondta a színésznőnek, — ne­

kem ősszel zöldborsót kell szállítanom az angol ve­

vőimnek s azok megszokták, hogy én szállítom is, amit elvállaltam. De egyszer-kétszer eljövök magá­

hoz hétvégi pihenőre.

Az első szombaton el is jött. A következőn el­

maradt és csak most jött el másodízben. Sziráky Etel a strandon volt.

Halápy Dénes derűsen maga is a strandra sé­

tált. ü g y érezte, nagyon kellemes két napot fognak eltölteni, s azután elutaznak együtt az olasz Rivié­

rára. Ajándéknak szánta ezt, kellemes meglepetés­

nek.

A tervezett olaszországi útról többen tudtak s ígv mindenki meglepődött, mikor három nanpal ké­

sőbb Halápy Dénes felhívta telefonon néhány jó­

barátját.

— Nagyon kedves volna, — mondta — ha lejön­

nétek ho^ám Dervisno«ztára! Nektek is használni fog egy kis kikapcsolódás, én pedig természetesen nagyon örülnék, ha vendégül láthatnálak. Néhány kedves ember lesz nálam, jól fogjátok érezni maga­

tokat.

, -A- hang könnyed volt és mosolygott, de az ér­

zések, melyek ezeket a telefonhívásokat kiváltot­

tak, egyáltalán nem voltak könnyűek.

Ott Földvárott, az igen nyugodt és kellemes vacsora után Halápy Dénes és Sziráky Etel kö­

zött halk és komoly beszélgetés zajlott ie.

7

A miniszter kezdte, aki mosolyogva megemlí­

tette az utazás teri’ét. Az örömnek egy halk villa­

nását várta, de a színésznő arcán nem villant mo­

soly. Egy pillanatig zavartan nézett maga elé, aztán Halápy felé fordult.

— Kérem, Dénes, — mondta, — sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom magának, de úgy érzem, kötelességem, hogy becsületesen beszéljek. Nem utazhatom magával. En férjhez megyek.

Halápy .döbbenten nézett rá. Férjhez megy?

— Igen, Dénes, Maga nagyon kedves, nagyon jó hozzám, nem is tudom, hogyan köszönjem meg, amiket tett érettem. De én nem tudok barátnő lenni!

Minden idegszálam tiltakozik ellene!

— Etel!

— Meg kell, hogy értsen. Kerecseny Tivadar feleségül akar venni. Színész. Kolléga. Jó fiú. Én hozzámegyek. Tudom, így ahogyan maga gondosko­

dott rólam, nem élhetek majd. Ám . . .

Halápy a mondatot nem engedte befejezni. De el sem ment. Ott maradt hétfő regeelig s egész idő alatt együtt voltak. Csak éppen Halápy meghívta a színészt is. És este korábban ment lefeküdni.

— Ti csak maradjatok még, — mondta, — tán­

coljatok! !

És hétfőn reggel elutazott.

Csütörtökön pedig elhatározta, hogy társasá­

got hív Dervispusztára.

Ügy érezte, mégis csak jobb lesz, ha ezekben a napokban tele lesznek otthon a vendégszobák.

És elsőnek feltárcsázta Kovács Virgilt,

*

Főtisztelendő Kovács Virgil tanár úr ezen az augusztusi napon úgy érezte, hogy ezidén rendkívül sokáig tart a nyári vakáció. Már majdnem ott tar­

tott. mint negyedik gimnazista korában a veszprémi Davidioumban, ahol december elsején egy panír- lapra felrajzolta a számokat hogy hány nap van 8

még karácsonyig és mindennap áthúzott egy számot.

Már csak huszonkettő már csak huszonegy, húsz, tizenkilenc. . .

Kovács Virgil húsz éve tanította a latin és ma­

gyar nyelvet a rend különböző főgimnáziumaiban, de ez a húsz év sem tudta elfojtani benne a néha kirobbanó temperamentumot, a fiatalság szeretetét.

Minden alkalmat megragadott, hogy diákjai között lehessen. Vállalt délutáni éneekórát, vállalt cser­

készcsapat, vállalt önképzőkör vezetést. Mint a tyúk a kis csibéit, úgy gyűjtötte maga köré a kis gimnazista hadat, leginkább az apraját, akiket az­

tán elkísért a matúráig.

Derűs kedélyű ember ivóit Kovács Virgil. Tu­

dott nagyokat nevetni, értette a tréfát, még a vas- kosabbját is, de rendet is tudott tartani. Még pedig pálca és kiabálás nélkül. Elég volt a szemöldökének egy-egy rándulása.

A miniszter annakidején abban az intézetben végzett, ahol most Kovács Virgil tanárkodott. Egy

„öreg diák" összejövetelen ismerte meg a paptanárt és az első pillanatban megszerette. Kovács Virgil ugyanis nem hajlongott a „miniszter" előtt, nem dörzsölte kegyesen a kezeit, hanem derűs nyugalom­

mal nézett a szemébe és természetes egyenrangú­

sággal beszélt vele.

— Remélem, tanár úr, — mondta Halápy, — hamarjában újra találkozunk.

. S erről a találkozásról gondoskodott is. Felhi­

vatta magához.

— Hát, kedves tanár úr, a kultuszminisztérium középiskolai osztályán jó hely volna üresedésben!

Nincs kedve elfoglalni?

Kovács Virgil jóízűen, hangosan nevetni kez­

dett.

— Ugyan már! Vájjon mit csinálnék én ott?

A miniszter kicsit megdöbbent. Ennyire naív ez az ember? Nem tudja, hogy utat mutat neki, esetleg 9

az államtitkárság, esetleg az egyetemi katedra ma­

gassága felé?

Próbálta megmagyarázni. De Kovács Virgil megint csak nevetett jóízűen.

— Nem nekem való az, kegyelmes uram! Tes­

sék csak engem meghagyni a diákjaim között!

Halápy Dénest határozottan érdekelte ez a de­

rűs pap. Bejelentés nélkül meglátogatta a cserkész- csapatát. Kovács Virgil harsány nevetését már az első' pillanatban megismerte. Óta állt a fiai között, f én vese lő re erenr’áját két kezével magasra húzta s velük együtt rúgta a labdát.

Azután egy téli délután, úgy hat óra lehetett, meglátogatta a rendházban is. Két szobája volt, elől rengeteg könyvvel a dolgozó s aztán egy hálófülke.

Mikor a miniszter bekopogott hozzá, az íróasztalá­

nál ült és egy kis lámpa mellett olvasott.

— O! — mondta — a kegyelmes úr!

Nem volt ebben a jókedvű papban semmiféle szolgai alázkodás.

Derűs kiegvensúlyozottság áradt belőle. Két szobája olyan békét és nyugalmat árasztott végtelen csendjével, tisztaságával, hogy Halápy Dénes meg­

irigyelte.

Már elmúlt kilenc óra, amikor búcsúzni kezdett tőle.

Most, amikor elhatározta, hogy vendégeket hív Dervispusztára, első gondolata Kovács Virgil volt.

— Nagyon köszönöm, hogy gondolt rám! —.

mondta a paptanár. — El is fogadom a meghívását.

Legalább gyorsabban múlik az idő szeptemberig, amikor megjönnek a nebulóim!

Kovács Virgil után Vincze professzort hívta fel a volt miniszter. Vincze professzort a nagynevű ideggyógyászt intézetében érte el. Mostanában reg­

geltől estig ott tartózkodott. Évek óta tartó megfi­

gyelések után végre hozzákezdett munkája megírá­

sához, melyben azt a tételét kívánta bizonyítani.

10

hogy az idegbajok igen tekintélyes száma, szemben a freudizmus állításaival, melyek gyermekkori sérü­

lésekkel és szexuális motívumokkal magyarázzák, férfikorban, helyesebben a pályaválasztás idején, kapja okát keletkezésének és a helytelen pályavá­

lasztás következménye.

A profeszor tétele meglehetősen viharos tudo­

mányos vitákat idézett fel. Senki sem vonta kétségbe, hogy a helytelen pályaválasztás kiváltója lehet ideg­

bajoknak, de általában tagadták, hogy ennek a kö­

rülménynek olyan nagy szerepe lenne, mint ahogyan azt Vincze professzor állította.

Készülő munkájában most húsz év megfigyelé­

seit, tapasztalatait kívánta összegyűjteni, hogy té­

telét igazolja s a vitát eldöntse.

Halápy telefonhívása éppen olyan időben érke­

zett, amikor úgy érezte, líogy munkatempója kissé erőltetett, de nem tudta magát elszánni, hogy a munkát egyidőre felfüggessze.

Kedvetlenségét az is fokozta, hogy érezte: ide­

gen a saját intézetében. Munkatársai, betegei, nem

szeretik. ,

— Gyere le hozzám néhány hétre! — mondta a volt miniszter. — Még a munkádat sem kell abba- hagvnod. Érdekes emberek lesznek nálam, néhány hasznos megfigyelést eszközölhetsz teóriád alátá­

masztására.

— Kik lesznek nálad? — érdeklődött a pro­

fesszor

. ^ — Azt hiszem, olyan emberek, akikkel még nem találkoztál. Ha csak orvosi minőségedben nem.

A hírt egyik segédorvos vitte szét az intézetben.

— Fiúk, a prof három hétre' elutazik.

Vincze János dr. nem értette, mi történt az osztályon. A máskor nyomott hangulat szinte mint­

ha egyik percről a másikra eltűnt volna.

Madarat lehetett fogatni valamennyi orvosá­

val.

11

Gere Géza színigazgató érdeklődve nézett új­

ságíró látogatójára, Káldy Tiborra.

— Tehát?

— Előre meg kell mondanom, — szólt az új­

ságíró, — ezek a kérdések nem lesznek nagyon kel­

lemesek.

— Várom a kérdéseket.

— Évek óta hangzanak el a színház vezetésével szemben támadások, kifogások, újra és újra felbuk­

kannak bizonyos vádak. Más észrevételek a levegő­

ben vannak, szinte már köztudattá váltak. És a színház igazgatósága mindeddig egyetlenegyszer sem reagált ezekre a vádakra, sohasem igyekezett megcáfolni azokat!

— Igen — bólintotta a színigazgató, — bizo­

nyos állítások évek óta újra és újra elhangzanak.

De rendszerint kritika keretében. És kritikára nem szokás válaszolni.

— Ez most nem kritika. Feltehetem a kérdése­

ket?

— Bármelyik kérdésre hajlandó vagyok vála­

szolni.

A színház hatalmas igazgatói irodájának pár­

názott ajtói letompították a hangokat, de semmit sem vettek el a kérdések élességéből, melyeket az újságíró, egy kicsit előrehajolva ülő markáns arcú, negyvenöt év körüli férfi, tett fel gyors egymásután­

ban az igazgatónak.

— Általános beszéd tárgya, hogy az igazgató­

ság szűkkeblűsége folytán az énekesek legjobbjai egymásután válnak meg a színháztól, sőt az ország­

tól is. Ha kíváncsi, nevekkel is szolgálhatok, de azt hiszem, felesleges.

Az igazgató felemelte a kezét,

— Itt álljunk meg egy pillanatra! Mindenek­

előtt le kell szögeznem, egy tényt. Mikor Andor Má- II.

12

ria és Németh Piroska megváltak a színháztól, még' nem én voltam az igazgató!

— Es Bende? Es Kertész?

—7 Akkor már én voltam. De meg kell kérdez­

nem, hogy mi kifogásolni való van azon, ha kitűnő énekesek külföldre mennek?

— Veszteségei az országnak.

— Ez egyszerűen nem igaz! Ellenkezőleg, di­

csőséget hoznak az országnak és a külföldiek figyel­

mét is értékeink felé fordítják. Azonkívül pedig ez a vád nem is jóhiszemű.

— Miért?

— Mert igen rosszhiszemű beállítás száműze­

tésnek minősíteni azt az útat, amely minden mű­

vésznek természetes vágya! Külföldre jutni, kül­

földön sikert aratni nem száműzetés, hanem karrier és lépés a világsiker felé! Utóvégre letagadhatatlan tény, hogy idehaza maradni csak szerény megélhe­

tést jelent!

— Miért nem fizeti jobban őket, igazgató úr!

— Erre is felelek később, de egyelőre marad­

junk ezeknél a „száműzetéseknél". Elmentek kül­

földre. Magától értetődő, hogy elmentek. Karriert akartak csinálni és csináltak is. És le kívánom szö­

gezni, hogy ennek megakadályozása sem nekem, sem másnak nem lehet a feladata, ezt megakadá­

lyozni nem is lett volna szabad! Ezekben az esetek­

ben az volt a kötelességem, az volt a törekvésem, hogy világhírűvé lett énekeseinkkel fentartsam a kapcsolatot. És ez a törekvésem nem is volt hiába­

való. Ennek igazolására elég, ha gyakori vendég- szereplésükre mutatok rá! A mi számunkra ők nem vesztek el, ők bennünket nem hagytak el. Ezzel a váddal nyugodtan szembeállíthatom azt a megálla­

pítást, hogy nem is volt jogunk érvénvesülésük út­

jába állni! Ez az igazság és olyan kis országinak, olyan szegény országnak, mint mi vagyunk, bele kell abba nyugodnia, hogy prominensei, akiket nem tud úgV megfizetni, ahogyan szíve szerint szeretné, külföldön keresik meg az anyagi érvényesülést.

13

Egy pillanatig gondolkozott, azután felvetett*

a fe jé t

— De különben is! Tessék körülnézni! Hát szerte a világon nem ugyanezt ambicionálják az éne­

kesek? Budapest számára Becs, Milánó, Berlin je­

lenti a karrier útját, a béc=i. milánói, berlini éneke­

sek pedig — akik a miénknél sokkal nagyobb anyagi eredményeket érhetnek el saját hazájukban, — még sem maradnak otthon, hanem minden vágyuk és törekvésük Newyork, Chicago vagy Buenos Ay- res! Amelyik énekesnek tehetsége van, az tovább megy, mert ez a karrier útja!

— Hát beszéljünk egy másik vádról.

— Ha arra is ilyen könnyű lesz válaszolni. . .

— Nem tudom. Hangoztatják, hogy egyes éne­

kesek mind kevesebb érvényesülési teret kapnak, ezzel szemben másokat teljesítőképességük határán túl énekeltet igazgató úr!

Az igazgató bólintott.

— Ezt a vádat is hallottam már, de erre sem nehezebb válaszolni. Régente a fiatal énekes évekig nem jutott szerephez. Csak sétált, vagy a páholy­

ban ült. Hát én ezzel a rendszerrel szakítottam. Az én felfogásom az, hogy helyet, levegőt a fiatalok­

nak! Fel a színpadra, (hadd mutassák meg, mit tud­

nak, hadd fejlődjenek! Igenis, adok nekik szerepet, feladatot!

— S az eredmény? ,

— Feltétlenül igazolt! Ma már ők a leggyak­

rabban szereplő énekeseink, mondhatnám, a reper­

toár teljes súlya az ő kállaikon nyugszik. A színpa­

don ma fiatal, friss generáció áll helyt a művésze­

tért. Es én szerintem így van ez jól, ez a helyes!

Ezt folytatom a jövőben is! Sőt, tovább megyek:

szívem szerint sokkal több énekest szerződtetnék, mert igen sokan vannak a szerződtetetteken kívül is értékes és idevaló énekesek. Nekem nem régi nagy nevekre van szükségem, melyek mellől a hang el­

kopott már, hanem elsősorban hangokra!

Gere Géza az év legtöbbet támadott színigazga­

tóba, nyugodtan nézett vendégére.

— A következő kérdés?

.— Már nem a zenei, hanem a drámai műsorra vonatkozik.

— Halliuk!

— Egyik bukás a másik után!

— Mindenki tévedhet'

— De ezt a kérdést nem lelhet ilyen egyszerűen elintézni. Direktor úr, mint csalhatatlan színházi pápa ül ezen a helyen s a tévedéseknek olyan soro­

zata jelentkezett az elmúlt évben, hogy fel kell tenni a kérdést: tévedésről van-e szó, vagy — hozzá nem értésről.

Az igazgató a fejét rázta.

— Bukásokért csak akkor lehetne egyedül az igazgatót tenni felelőssé, ha csupán az volna a kér­

dés, melyik a jó darab! De vannak más szempon­

tok is.

— Pardon! A színház mindig’ úgy állítja be a munkáját, hogy amit csinál, az kultúra és nem üz­

let. Hát vagy kultúra, vagy üzlet. Ha üzlet, akkor felmentést kaphat, de ne reflektáljon olyan elbá­

násra, ami csak kultúrmunkát illet meg, ha pedig kultúrmunka, akkor a kérdés mégis csak az lehet, hogy amit hoz, az érték-e vagy nem?

— Elmélet! Ezzel szemben áll a valóság, hogy a színháznak mellőzhetetlenül fontos tényezője a közönség. A színház egyik alkotórésze, mely nélkül egyáltalában nincsen színház! Ez a vád egyébként, éppen velem szemben, igaztalan!

—- Miért?

— Mert én nem szállítottam le a színvonalat.

— Szóval nem ismeri be, hogy voltak tévedé­

sei’

— De igen! Csak nem a darabokban, hanem a publikumban. Jobbnak hittem, mint amilyen!

Látogatója csodálkozva nézett rá

— Es ezt meeni-hatom?

— Azért mondtam!

15

— Bátor ember a direktor űr!

— Nem, csak hiszek a mesterségemben — mondta Gere Géza, — hiszek abban, hogy értek eh­

hez a mesterséghez. És tudom, hogy mellékszempon­

tok sohasem vezettek!

— A jövő szezon?

— A jövő szezon? — Felállott. — Én a szín­

háznak csak művészi vezetője vagyok. A tőkés más.

Az idén az irodalomra ráfizetett. Holott a tőke ka­

matozni szeret. Nem tudom milyen lesz a jövő sze­

zon. Viszontlátásra szerkesztő úr!

*

Káldy Tibor elégedetten lépett ki az utcára.

Olyan elégedetten, hogy az augusztus eleji kánikula forróságot sem érezte. Hát az első megvan.

Csak akkor savanyodott el egy pillanatra, ami­

kor az jutott az eszébe, hogy — ezzel szemben — mennyi van még hátra.

Gáldy, a Szemle főszerkesztője, tegnap vetette fel az ötletet. — Az volna szép, — mondta — ha az augusztusi számban meg tudnánk szólaltatni a köz­

élet, tudomány, színház, irodalom és közgazdaság prominens képviselőit.

— Megcsinálhatjuk:! „

— De kifogytunk kicsit az időből,

— Majd behozzuk.

— Meri vállalni?

— Kikre gondol főszerkesztő úr?

— Hát várjon csak! Közéleti. férfinek, poli­

tikusnak jó volna Halápy Dénes! Magát szereti, ta­

lán nyilatkozik.

Káldy Tibor bólintott.

— Meglesz!

— A tudomány részéről itt volna Rakács pro­

fesszor. Aztán egy tanügyi ember sem ártana. Va­

laki az egyetemről.

— Megpróbálom.

16

— Az írók közül talán Besnyő Kálmánt, a szín­

házvezetők tájékáról pedig Gere Gézát.

— Ki legyen a színész?

— Jó volna nő is a sorozatban. Talán Sándor Piroska,

— S a közgazdaságból?

— Ki mostanában a legtöbbet támadott kar­

tell-vezér?

— Herényi László.

— Akkor vele beszéljen.

Nos, Gere Géza megvan, de ki legyen a má­

sodik?

Közben eljutott tudatáig a tomboló kánikula, hát Besnyő Kálmánt választotta.

Az író kint lakott a szigeten, ebben a melegben laég jó is lesz ez a hűsítő szigeti kirándulás.

Körülnézett taxi után, de az állomás üres volt Felkapaszkodott egy autóbuszra.

Keservesen izzadott.

— Fene ette volna meg — morgott, — idén megint nem lesz nyaralás. Az ember dolgozik, az ember megél, de hogy a feleségén kívül ő is nya­

ralhasson . . . na ne álmodjunk . . .

•*

A szigeti fák alól szordinósan (hallatszott fel a tánczene. A hotelszoba ablaka nyitva volt, a dél­

utáni forróság után egy kis üdítő szellő suhant a szobába. Besnyő Kálmán nehezéket tett a kézira­

tára, aztán vendégére nézett.

— Gyere, menjünk le a Piccadillybe. Vacsora közben is elbeszélgethetünk.

Káldy Tibor bólintott.

— Mehetünk.

Elindultak. A bordó szőnyeggel leterített folyo­

són senki sem járt, de az ajtók mögül hangok kí­

sérték őket, angol, német, francia szavak, félmon­

datok.

*4ader: Szeptemberi ez41 1 17

— Rengeteg' az idegen az idén, — mondta Káldy.

— Igen, divatban vagyunk. Különösen így, augusztusiján.

a. luiuszmten a portás leemelte sapkáját és le ­ velet nyujioa át Besnyő Káunánnak.

— Megbocsátasz/ — feuépce, belenézett. — A kiadom — mouUca, — sürgeti a regényt.

— Regényt írsz?

— Jiiuuen a pmanatban még a darabomat. Van rajta vagy ot napi munka, csak aztán jón a regény.

Már- ott jártak a Biccadnly bejárata közömben.

A szeliős páholyok mind tele voltak, középen a tán­

coló párok kaleidoszkópja forgott, színes, könnyű ruháit libbentek, karcsú lábak villantak. Az alko­

nyainak az a pülanata volt ez, amikor az öt órai tea utolsó perceit éli és lassan már szivárogni kez­

denek a vacsora-vendégek.

A tánczene éppen befejeződött. Most a Palatí­

nus strand felől hozott a szél vidám hangokat, zene­

foszlányokat, jókedvű nevetéseket. A víztoronyban fény villant.

— A Sziget Színpadon próbálják már a reflek­

torokat.

Egy felszabaduló páholyban helyezkedtek el és jóleső érzéssel pihentették tekintetüket az elébük táruló képen. A strand felől shortos, fürdőtáskás lányok, asszonyok jöttek gavallérjaikkal, az ötórai teánál kibe-/ült, empriméruhás nők sétáltak távo­

lodva, az árnyas utak felé s a szállodából harmadik emberfolyam indult meg a Sziget Színpad felé, ahol ma este a „János Vitéz" melódiái fognak felcsen­

dülni és Kukorica Jancsi valódi birkanyájat fog le­

geltetni, terelni valódi pulikutyák segítségével, Káldy Tibor szeme csillogott.

— Gyönyörű ez a város'

— W'onderfull! — csattant mellettük egy női hang, mintha csak válaszolni kívánt volna. Karcsú, szép amerikai lány volt, idősebb hölgy társaságában, nyilván az édesanyja. Valahonnan St. Louis, Boston IS

Baltimore, Cleveland, Buffalo vagy Pittsburg tájé­

káról indultak el és most izgalomtól telítetten tört ki belőlük a csodálat Szent Margit királykisasszony szigetének fái alatt, amint beolvadva a nemzetközi forgatagba elindultak a szabadtéri előadás szín­

helye télé.

Káldy Tibor szerelmes volt Budapestbe és sze­

rette volna összecsókolni ezt a világ minden nyel.

vén rajongó áradatot, mely most, néhány éve', fe­

dezte fel ezt a várost s azóta szakadatlanul ömlött beléje, vitte a hírét és küldte az új rajongtok tízez­

reit. Káldy Tibor a nemek közti szerelmet meglehe­

tős cinizmussal nézte, a nőket legritkább esetben sem volt 'hajlandó oltárra emelni, hát minden érzé­

sét. szerelmét, rajongását Budapestre pazarolta. Ez a férfi, aki nőknek csak gúnyoros és kellemetlenül epés megjegyzéseket tartogatott, a nyári Budapest előtt térdre hullott és legszívesebben örök szere­

lemről dadogott volna neki vallomást.

A hideg erőlevesnek kellett hajszálvékony csé­

szében megérkezni asztalára, hogy kissé magához térjen és észrevegye, hogy az asztalnál nincs egye­

dül.

— Gere Gézánál voltam délután, — mondta, — feladtam neki néhány kellemetlen kérdést.

— Mi van vele? Készíti elő az új szezonját?

— Az Istenért, augusztus van! Ha még nem készült el vele, csinos kilátásai lehetnek! A te darabod neki készül?

— A Nemzetinek!

— Még mindig nem szoktál le róla?

■— Miért tenném?

— Repertoár színház. Magánszínházaknál tízszer annyit kereshetnél!

— Van más szempont is.

— össze lehet egyeztetni az anyagi szempon­

tokkal.

— Ezt. fejtetted ki Gere Gézának is?

— Majd bolond vagyok! Színigazgatónak?

— Szóval a színigazgatótól színtiszta irodalmat 19

követelsz, az írót meg arra bíztatod, hogy tegyen engedményeket a tömeg felé. Te megfordítod az örök harcban a szerepeket.

_ Hogy hogy?

— Az a természetes, hogy a színigazgató keresi a kompromisszumot s az író nem megy bele.

— Miért?

— Mert a színigazgató marad akkor is, ha meg.

alkuszik, de az író a megalkuvás pillanatában nem író többé.

— Hanem?

— Legfeljebb színpadi szerző. A szerző azért ír, mert sikert akar. Az író azért, mert lelki kény­

szert érez, hogy írjon. Nem írni akar, hanem írnia kell.

— Téged akkor sem bántana a kritika, ha egy­

szer engedményeket tennél.

— De ki ivéd meg önmagámmal szemben? Az író a legszigorúbb kritikusa önmagának. Nem sze­

rezne örömet a legzajosabb taps és a kétszáz elő­

adás sem, ha olyan darabomat látnám színpadon, amit nem az értékéért, hanem a személyemért fo­

gadnak el.

A pincér új fogást tett asztalukra.

A z étterem-kert közönsége közben egészen ki­

cserélődött. A zenekar pillanatnyilag pihent, a halk szellő a Sziget Színpadról a János vitéz dallamait hozta. A Duna felől egy hajósziréna hallatszott.

Káldy Tibor felhajtott egy pohár portóit.

— Nem tudod, hol lakik Sándor Piroska?

— Dehogy nem. A Krisztinában.

— El kell mennem hozzá. Vele is beszélni aka­

rok.

— Ebben a cirkusz-ügyben?

— Abban is.

— Ragaszkodói hozzá, hogy a lakásán beszélj vele?

— Miért?

— Mert éppen itt jön. Megbeszéltük, hogy együtt feketézünk.

20

Csakugyan, a bejáratnál ebben a pillanatban tűnt fel a színésznő királynői alakja. S mögötte Car- pezán Emil, a karmester.

Káldy Tibor gyönyörködve nézte ezt a komoly tekintetű, diadalmas szépségű asszonyt. Olyan volt a megbénult karú, egykor híres karmester mellett, mint valami pompázó délszaki virág.

— De kár e^ért az asszonyért! — mondta Káldy és Besnyő csodálkozva nézett rá.

— Az Isten szerelmére, mi sajnálkozni valót találsz ezen az aszonyon?

— Még mindig együtt van ezzel a Carpezánnal!

— Ezen azt hiszem már nem igen tudsz vál­

toztatni

Valamikor éjfélután került haza a szigetről Káldv Tibor. Ez az esti hazatérés rendszerint igen savanyú arccal szokott megtörténni. Felesége és kislánva a Balatonnál, a három szobában felszedve minden szőnyeg, a bútorokon nyári huzat, az abla­

kok meztelenül. Utálta ezt a sivár polgári elővigy.á- zatot, mely egyszerűen elvette a lakás minden ott­

honosságát és a három szobát bútorraktárr.á alakí­

totta át. De a feleségével nem lehetett vitatkozni.

— Tizenkét évig nyomorogtam melletted, négy évig nyögtem a részleteket, míg ezt a lakást beren­

deztem, nem engedem, hogy a bútorok tönkre men­

jenek. A legszebb fiatalságom ment rá a nyomo­

rúságra.

Káldy Tibor évek óta hallgatta ezt a kellemet­

len lemezt, mely tele volt szemrehányással, bevallott és be nem vallott gyűlölettel, meg nem értéssel, egy kiegyensúlyozatlan női lélek egész ferde meg- gyözhetetlenül konok, csökönyös önismétlésével.

Mit használ, ha emellett felesége a legjobb há­

ziasszony, legféltőbb anya és leghűségesebb feleség is? Sőt, mit használ akár az is, hogy még mindig szép és kívánatos asszony? A legragyogóbb főztjét is keserűvé teszi a megjegyzéseivel, a legféltőbb anyai szeretető is a semmibevész a használt eszkö­

z t ő l hűsége gyűlöletessé válik a hűség állandó 21

méltatásától és hánytorgatásától s ebben a légkör­

ben asszonyi kívánatossága elé úgy odatornyosulnak a kiegyensúlyozatlanság kitörései, hogy Káldy Ti- bor már évek óta nem is tudja meglátni a kívána­

tos nőt mögöttük. S inkább van otthon a legfüstö­

sebb kávéházban, mint a szépen berendezett, tiszta három szobájában.

S ez a szellem — felg'öngyölt szőnyegekben, le­

takart bútorokban, — ilyenkor is itt van, mikor pe­

dig felesége a Balatonnál nyaral.

Különös házasság volt. És különösek voltak az érzései is, melyek egyszerre vonzották és taszítot­

ták. Mert vonzották is. Hiszen pontosan tudta, hogy ez az asszony — mindennek ellenére, — egy­

szerűen nem tudna élni nélküle. Talán éppen azért' gyűlöli olyan konokul, mert tudja, hogy számára nincs élet tőle függetlenül.

Káldy Tibor már nem is lázadozott a kapcso­

lat ellen. Tudomásul vette. Csak éppen megtelt sa­

vanyúsággal, cinizmussal és epével. S ez a három egyszerre elöntötte, amikor a kulcsát lakása ajta­

jába dugta. Akárcsak a feleségét, aki néha döbbe­

netes hirtelenséggel vált jókedvű, kedves teremtés­

ből keserűségtől eltorzult arcú feleséggé itt a la­

kás ajtó előtt.

De ezen az estén Káldy Tibor nem érezte éle­

tének ezt a sivárságát. Élvezte ezt az estét, élvezte a szigetet, a várost elöntő, rajongó idegen áradatot, élvezte Besnvő Kálmánt és élvezte ezt az okos, szép színésznőt, Sándor Piroskát, aki negyven egynéhány esztendeje ellenére is legr^gyogóbb jelensége volt a színpadnak és néha megbokrosodva, szinte korbács­

csal próbálta kiverni róla a kufárokat. Talán ez volt az oka, hogy az elmúlt szezonban háttérbe is szorult és nem művészetének megfelelő helyén lé­

pett fel.

Káldy éppen erről akart beszélni vele. Már az első kérdésre fel csattant a színésznő hangja:

— Kifogásolják, hogy kimentem játszani a kül­

telekre. Hát igen, ott játszottam és ezután is iát-

szom! A színház ott van, ahol a művész van! Nem az utca, a kerület, nem az épület a lényeg. Ott a színház, ahol a művész s ahol a művész, ott a kö­

zönség! Körülnézett ott a kültelken, mikor én lép­

tem fel? Autópark állott az utcán. Ott volt az egész Belváros, az egész Lipótváros és — igen— ott'/olt az egész külváros is! Az autópark mellett ott állott a „bicikli-park“ . Miért? Mert akkor ott volt a színház!

Mert a közönség tudja, hogy nem csak akkor va­

gyok művész, ha a Vígszínházban játszom!

— De azt mondják, hogy Sándor Piroskának nem szabad olyan színházban fellépni, ahol fülére- kért mérhetik! Ez árt a nagv színházaknak!

Sándor Piroska szeme villámokat szórt.

— Hát nem ez az, ami árt! Az árt, ha drága helyárakért rossz előadásban rossz darabokat ad­

nak! Ha — cirkuszt csinálnak a színházból.

Ez a „cirkusz" volt az, ami Sándor Piroskát száműzte a „kültelekre".

A színház, ahol ő is játszott, egv cirkuszdara­

bot mutatott be a ligeti cirkuszban. És Sándor Pi­

roska keserű nyilatkozatot adott egy újságírónak.

Ami ellene hangolta nemcsak az igazgatókat, hanem a színészkollégáit is.

— Igaza volt, Piroska, — mondta Káldy, — de még sem kellett volna így nyilatkozni!

— Nem? — villant meg a színésznő két evö- nyörű szeme. — Hát ide figyeljen! Mi történt? Ven- dégszereDeltem Nyíregyházán. Egyik nap felkeresett az ottani lap szerkesztője és beszélgettünk külön­

böző színházi problémákról. Igv került sor a cir­

kuszi produkcióra is. Megmondottam véleményemet, hangsúlyozni kívánom, hogy én nem interjút ad­

tam, nem nyilatkoztam, én beszélgettem. Nem azért, hogy megíriák, hanem azért, mert beszélgetés köz- bne a véleményemet kérdtezték. Az újságíró meeírta, amit mondottam. Hogy szóról-szóra azt mondnt- tam-e, amit megírt, azt én ma már nem tudom. De a lényege' az volt.

Megrántotta a vállát.

X

— Nézze kérem! Minthogy én nem interjúként mondtam, amit mondtam, amikor a támadások meg­

indultak, igen könnyen védekezhettem volna. Nyu­

godtan mondhattam volna, hogy én nem is adtam interjút. Dementálhattam volna azt az újságírót.

Utóvégre, hányszor cáfolnak olyan nyilatkozatokat is, melyeket igenis, interjúként adtak, de aztán megijedve visszaszívtak. Mondom, nyugodtan meg­

tehettem volna. Egyrészt, mert tényleg nem Interjú­

ként adtam, másrészt pedig azért, mert isme­

rem az újságírókat, és ismerem a felfogásukat.

Informátort nem adnak ki, inkább magukra vállal­

ják az ódiumot. Tehát akkor sem cáfolta volna meg’, ha ténvleg nyilvánosságnak szántam volna szavaimat. En azonban ilyesmire nem vállalkozom.

Először is nem tartom tisztességes dolognak azt, hogy egy újságírót, aki jóhiszeműen dolgozik, kel­

lemetlen helyzetbe hozzak, másodszor pedig én a vé­

leményemet nem szoktam véka alá rejteni.

— Szóval ma is fentartja véleményét?

— Ez egészen természetes. En elvi álláspontot hangoztattam s azt ma is fentartom. Csak egyet sajnálok.

— Es pedig’?

— Hogv a kollégáim nem értettek még. Hogy nem értették meg a szavaimban levő legteljesebb kollégialitást. Mert én nem a kollégáimat akartam megbántani vagy megsérteni, én nem a művészetü­

ket vontam kétségbe, én nem őmiattuk szégveltem magamat, hanem a produkció miatt, amelyben fog­

lalkoztatták őket.

Arca piros lett az indulattól.

— A színház lénvege az a varázs, az az illúzió, hogy elhiszem és valónak fogadom el azt, amit a színpadon csinálnak. Figyelje meg’, ha egyik szín­

házról elterjed a hír, hogy válságban van és színé­

szei nem kapják meg a gázsijukat, a közönség azon­

nal ott hagvia azt a színházat! Miért? Mert a kö­

zönség számára elveszett a színház sineauanon-ja,

•lveszett a „beleélés" lehetősége! Nincs többé illu- 24

zlója s az előadás neki többé nem élvezet, hanem kínos érzések sorozata. Az a színész ott a színpa­

don hiába játsza a legragyogóbb művészi eszközök­

kel az előkelő bankvezért, politikai kapacitást, vagy forró szerelmest! A közönség már csak a színészt látja, aki nem kapott gázsit, aki anyagi gondokkal küzd és ma este talán nemcsak maga fekszik le va­

csora nélkül, hanem a gyerekének sem tud kenyeret vinni! A közönség nem tudja tehát beleélni magát a darab életébe' s az alakított bankvezér mögül ki­

ütközik elébe a nélkülöző színész képe. Tehát: a színész sikerének, művészi produkciójának legfon­

tosabb tényezője, hogy illúziót tudjon kelteni. Már most vigye át ezt a példát az adott esetre! Milyen színészi hitele van annak a színésznek, akit cirkuszi produkcióra használnak fel, akinek disznóhólyago­

kat vágatnak a fejéhez? Hogyan hiszem én el en­

nek a következő darabban, hogy befolyásos poli­

tikus, vagy életet mentő orvostanár és nem komé­

diát játszik, amikor a műtőasztalon kezében késsel a beteg fölé hajol? S ha nem tudom elhinni — meg­

bukott a színész, megbukott a színház! Érti már, hogy miért kellett elmondanom?

— Értem! De azért csukódik be maga előtt a színházi kiskapu.

A színésznő legyintett.

— Legyen nyugodt. Már nyitogatják. Délután már kerestek telefonon.

Aztán egyik pülanatról a másikra elfelejtette az egész dolgot, nem foglalkozott többé önmagával, sőt azt sem engedte meg, hogy ők foglalkozzanak vele. Besnyő munkája iránt érdeklődött, melyik szín­

ház játsza, mikor akarják bemutatni.

Aztán valamivel éjfél előtt, mikor a jazz-t a ci­

gány váltotta fel, belemelegedtek halkan a nó­

tákba is.

Ügy összemelegedtek, hogy gyalog sétáltak fel a Margithídra és Besnyő Kálmán is elkísérte őket.

*

26

Halápy Dénes, amikor elhatározta, hogy Dervis, pusztára viszi barátait, Kovács Virgil és Vincze pro­

fesszor után harmadiknak a „Szemle" szerkesztő­

ségét hívta fel.

— Káldy Tibor szerkesztő urat kérem.

A háziközpont a politikai rovat szobájába csen­

getett. Káldy Tibor, a lap politikai rovatvezetője, éppen egy kormánypárti képviselő vidéki beszámo­

lójáról szóló kőnyomatost gyűrt össze és dobott dü­

hösen a papírkosárba.

— Fantasztikus! Ezek az urak úgy el vannak ragadtatva önmaguktól, hogy az egész lapot a be­

szédükkel tömnék tele.

De tulajdonképen nem azért volt bosszús.

Sehogyan sem tudta összehozni az interjúkat.

Gere Géza, Besnyő Kálmán és Sándor Piroska meg van, ezzel szemben nyaralnak az összes pro­

fesszorok, Herényi Lászlóhoz pedig már harmadik napja nem tudott bejutni.

— A vezérigazgató úr tárgyal. . . a vezérigaz­

gat ó úrnak igazgatósági ülése v a n . . . a vezérigaz­

gató úr a sajtónak a legritkább esetben szokott nyi­

latkozni . . .

Éppen ez forrt benne s ezért került papírkosár­

ba a kormánvoárti képviselő beszéde is, amikor meg­

szólalt a telefon. Bosszúsan nyúlt a kagyló után.

— Halló!

— Káldy szerkesztő urat kérem.

— Én v° evők!

— Itt Halápy!

Káldv Tibor arca feld'erült.

— Van szerencsém, kegyelmes uram! Ez a te- iafónhívás úgy érkezett, mint a megváltás.

— No?

— Interjút kell kémem a kegyelmes úrtól!

— Elfelejti, hogy már nem vagyok aktív mi­

niszter!

— Nem politikáról! Általános kérdések!

— Nem szeretek nyilatkozni, de nem bánom!

Úgyis azért hívtam, hogy tegye magát szabaddá!

31

Néhány barátom Jön le hozzám Dervispusztára.

Örülnék, ha magát is vendégül láthatnám! Azt hi­

szem az idegeire is ráfér néhány heti kikapcsolódás.

Ott aztán majd megbeszéljük ezt az interjút is!

— Köszönöm szépen, kegyelmes uram. de ha lehetne, inkább itt Budapesten. Aligha tudnék le­

utazni

— Tűi van már a szabadságán?

— Nem, ez nem volna akadály. De az istván- napi számba interjút kell csinálnom egy orvospro­

fesszorral, lehetőleg Rakáccsal, egy tanügyi kapa­

citással és Herényi vezérigazgatóval. És ebben a kánikulában senki sincs itthon. Herényi pedig nem akar kötélnek állni. Eltart még egy hétig, amíg összehozom.

— No, csak csomagoljon, — nevetett a volt miniszter, — Dervispusztán megfoghatja Herényit.

Az újságíró szeme megvillant.

— Ö is lent lesz?

— Sőt, tanügyi férfit és orvosprofeszort is ta­

lál. Pedagógusnak Kovács Virgilt, aki ugyan csak gimnáziumban tanít, nem az egyetemen, de azért érdemes lesz vele megismerkednie. S orvosnak, azt hiszem, megfelel Vincze profeszor. Úgyis nagy port kevert fel legutóbbi Freud-ellenes előadása.

— De hiszen ez nagyszerű!

— Annál is inkább, mert rajtuk kívül is lesz itt. néhány kitűnő interjú-alany. Hát csomagoljon!

Az első turnust, Vincze professzort és Kovács Vir­

gilt holnap reggel a kocsimon magam viszem. Maga velünk iön. A többiek az esti vonattal érkeznek. Hát viszontlátásra, reggel kilenckor a pesti lakásomon.

m .

Káldy Tibor, amikor felébredt, üsztönszerűen megtette az első mozdulatot, mellyel húsz év óta kezdte a napot. Álmosan, neuraszténiás viszolygás­

sal kinyúlt cigarettája után.

27

A kővetkező pillanatban értetlenül gyorsan fel­

ült. Mi az? Kezét falba ütötte. Lázasan jobbra-balra, mint amikor álmából riad az ember, tapogatózni kezdett.

Végre kapcsolót ért, csavart egyet rajta. A.

szoba megvilágosodott. Egyszerre elégedetten visz- szadőlt a puha párnára. No, persze, nem otthon van, hanem Dervispusztán. Halápy Dénes vendége. Az ó.rájára nézett. Hat óra múlt.

Megtalálta a cigarettásdobozt és rágyújtott.

Ezt odahaza is megcsinálta, tele is van kiégett cigarettaparázstól feketélő peremű lyukkal minden paplanlepedője, — de a cigaretta után rögtön fal­

felé szokott fordulni s aludt tovább. Hét óra felé rendszerint hallott reggelenkint valami motoszká- lódást, a lánya öltözött, ment iskolába. Aztán na­

gyon távolról eljutott hozzá egy-egy csengetés. Most az újságos asszony jött, most a tejes, most a jeget hozzák, aztán még egy: ez a posta. Ilyenkor kez­

dett savanyúan készülődni.

De most a cigaretta után egyetlen idegszála sem kívánta a tovább alvást. Amint ráeszmélt, hogy nem odahaza van, hogy az ébredés nem végnélküli viták kezdetét jelenti, egyszerre friss volt, éber, tele é’et- izgalommal. Felugrott, csak úgy mezítláb az ablak­

hoz ment és kitárta a spalettákat. Széles kévében nap zuhant a szobába. Gyorsan kilökte az ablak­

szárnyakat is. Hatalmas fák hajnali harmattól csil­

logó zöld felülete vette körül és végtelen csend.

Olyan csend, hogy egv pillanatra megdöbbent tőle.

Aztán egyszerre eszmélni kezdett, hogy ez a csend tele van hangokkal. Ezer és ezer madárhanggal.

Valahol kint a kastély élőkértje előtt húzódó országúton egy szekér nyikorgott. Ez a reggeli csend, ez az ősi békesség, amelyet a hatalmas fák árasztottak, arra ösztökélte, hogy minél előbb hagyja el a szobát.

Hallgatózott. A kastélyban még semmi moz.

gás. De a falu felől egy kis harang hangját hozta a szél. Mi ez? Misére harangoznak?

28

Vagy húsz éve nem volt templomban. Ha csak újságnoi munkája során nem. Szent Istvánkor, vagy egy-egy politikai requiemen. Most elfogta a vágy, bogy templomba menjen. Reggeli misére.

Gyorsan a iürdőszobába lépeit, tuss alá állt, prüszkölve ugrált vézna, pesti meztelenségében a sí­

kos fürdőkádban, libabőrösön, de nagyon frissen öltözködni kezdett, aztán kilépett a szobájából.

Az öreg kastély folyosóján együtt voltak a ven­

dégszobák. Ajtók sorakoztak egymás mellé. A fo­

lyosó végén az egyik cselédleány söpörgetett. Halkan köszönt. Ügy látszik, még alszanak a ház lakói.

Káldy ismerte a leányt. Amikor Halápy minisz­

ter lett, fellépett képviselőnek. Ö is lent volt a vá­

lasztáson s akkor is a kastélyban lakott.

Végiment a folyosón, egy percre megállt a hall­

ban, benézett az ebédlőbe, a kis szalonba, de sehol ienki. Visszament a folyosóra.

— Merre is van a templom?

— A kaputól balra tessék.

— Persze, persze! Emlékszem már!

— Most tetszik reggelizni?

— Majd az urakkal együtt. Ha visszajövök.

— Igenis.

Lassan lesétált a lépcsőn, ment a fák között, kavics csikorgott a lába alatt. Békességet érzett.

Felnézett a vendégszobák ablakira. Valaki fent van már. Egy ablak nyitva volt, a többin még leengedett függöny, bezárt spaletta.

Elmosolyodott. Városi emberek, mint ő. Bennük van a nagyvárosi beidegződés. „Valaki bemászhat az ablakon". Hát vastagon kizárják a természetet.

Ahogyan tekintete végigsuhant az ablakokon, lakóik­

ra gondolt és igen elégedett volt, kellemes néhány hét lesz. Ettől a pap-tanártól, Kovács Virgiltől, meg Vincze professzortól félt egy kicsit. Az egyik pap is, tanár is. A papokat nem szerette, a tanároktól meg gimnazista kora óta tartózkodott. Tartózkodását csak fokozták azok a „tanárnő úrnők", akikkel a leánya iskolaévei alatt kénytelen időnkint találkozni

29

Vineze professzor híre sem volt valami megnyug*

tató. Valakitől egyszer azt hallotta, hogy „olyan nagyképű, mint egy kis vidéki egyetemre frissen ki­

nevezett tanár". Általában nem is volt valami nép­

szerű ember. Saját munkatársai sem szerették . De várakozáson felül jól sikerült a találkozás.

Kovács Virgil diákosan széles nevetéssel csapott a kezébp, amikor Halápy pesti lakásán találkoztak.

— Végre! Egy eleven újságíró!

S elmondta, hogy utoljára novicius korában lá­

tott újságírót. Az apátságban elhatározták, vendégül látják egyik nagy katolikus lap szerkesztőségét, hogy a sajtót megismerjék. Volt is nagy vacsora, legjobb borokat hozták az asztalra.

— Persze, mi, noviciusok, csak messziről néz­

tük, — nevetett Kovács Virgil. — De hála a jó bor«

nak, a hangjuk eljutott hozzánk. A borokat bevit­

ték a vendégszobákba és kétségbeejtették az egész apátságot. Reggel kiderült, hogy viharos jókedvük­

ben csak „galambok közt" hajlandók elmenni „a va­

sárnapi misére" Azóta az apátságban mindenki ke­

resztet vet, ha újságíró jelenik meg a láthatáron.

Káldy Tibor már az első percben megbarátko­

zott Kovács Virgillel, de azonnal hátrább húzódott, amikor kimért lépteivel, kimért hangjával megérke­

zett Vineze professzor. Kínosan rendes volt, kínosan udvarias és kínosan visszatartott.

Mikor Kovács Virgil derűsen megrázta a ke­

zét, mielőtt visszarázta volna, megkérdezte:

— Most nem tudom hirtelen, nem találkoztunk már a főtisztelendő úrral?

— Még eddig nem volt szerencsém.

— Talán társaságban?

— Ott sem. Nem felejtettem volna el.

— Feleségemmel sem?

— Sajnos, a méltóságos asszonyt sem isme­

rem.

Vineze professzor arca egyszerre megenyhült, megrázta Kovács Virgü kezét.

30

— Nagyon örülök — mondta — igazán nagyon Örülök.

Káldy Tibornak arra kellett gondolnia, hogy mar vájjon minek örül. A megismerkedésnek vagy annak, hogy eddig nem ismerte.

Annál inkább, mert a jelenet megismétlődött, mikor ő mutatkozott be. Pontosan azok a kérdések következtek. „Nem találkoztunk mi már?“ „Társa­

ságban se?“ „Feleségemmel sem?“ Miután minden kérdésre nemmel válaszolt, kö>vetkezett a „nagyon örülök", az arc megkönnyebbülése és a kézrázás.

Persze, a két kézrázás között melegségben és intenzitásban volt némi differencia, de' azt Káldy csendes derűvel tudomásul vette. Utóvégre Kovács Vigilből még lehet egyetemi tanár de róla, ez való­

ban nehezen tételezhető fel. És ugye, egy újságíró...

hiszen tudjuk . . .

Egyébként minden rendben volt. Mikor látta Vincze professzor, hogy a 'volt miniszter milyen Őszinte barátsággal beszél vele, már odáig ment, hogy időnkint kérdéseket is intézett hozzá. . . Szóval, túl­

ságos rokonszenvet nem ébresztett Káldy Tiborban Vincze professzor, de nem is érdekelte. Az a fontos, hogy meg lesz az interjú. Annál kevésbbé törődött vele, mert az esti vonatnál általános derű közepette kiderült, hogy a meghívottak között helyet foglal három elkészült interjúja is. Egymásután szállt le a vonatról Sándor Piroska, Besnyő Kálmán és Gere Géza. Tulajdonképen csak a vonat negyedik utasát nem ismerte. Kopaszodó kispolgári figura volt, senki sem tudta, hogy kicsoda, micsoda, de a volt miniszter nagy szeretettel ölelte magához és diáko- san veregette a hátát.

— Kelemen... Kelemen . . . Kelemen . . . — ráz- ta végig a kezeket.

•— Volt iskolatársam — fűzte hozzá a minisz- és már tessékelte is őket a kocsi felé.

Herényi vezérigazgató autón érkezett, a vacsora idejére ő is befutott.

ti

Káldy az általános bemutatkozások során meg- bökte főtisztelendő Kovács Virgilt,

— Főtisztelendőm! Figyelje Vincze profesz- szort!

A professzor arcán ugyanis újra ott ült az a kínos tartózkodás és csak akkor következett be a megenyhülés és visszarázás, amikor „a nem találkoz­

tunk mi már“ , „társaságban sem“ , és „talán a fe­

leségem" kezdetű kérdésekre mindenkitől megkapta a sajnálkozó nemleges válaszokat. De akkor a pro­

fesszor annyira megkönnyebbült, hogy Káldy Tibor őszinte megdöbbenésére egyszer majdnem hangosan felnevetett.

Szóval, Káldy Tibor, miközben a reggeli csend­

ben lassan sétált a templom felé, határozottan jól érezte magát. A miniszter őszintén szereti, ő is a minisztert. A színésznővel, íróval és színigazgatóval igen kitűnően meg fog férni, Kovács Virgilnek pedig egyenesen örült. Vinczétől, Herényitől megszerzi az interjút s tovább nem érdeklik. Ez a Kelemen pedig

— hát majd meglátjuk.

Kis mezítlábas parasztgyerek ment el mellette.

— Dícsértessék. . . — énekelte.

Káldy Tibor egy pülanatra meghökkent. Aztán azt mondta:

— Mindörökké!

A reggeli miséről közben alaposan elkésett.

Már messziről látta, hogy a kis templom ajtaján ki­

felé jönnek az öreg parasztasszonyok. Nem sokan voltak, talán mindössze tizenketten. Ráncos kezük­

ben nagy betűs imakönyv, ujjaikra csavarva nagy bamaszemű rózsafűzér. Kicsit bizonytalan lépések­

kel poroszkáltak a házak között. Aztán — Káldy már egészen közel volt — kilépett a plébános is, oldalán Kovács Virgillel.

A paptanár azonnal megismerte az újságírót, vidáman intett neki.

3 2

— Várjon kicsit, jövök én is!

Melegen elbúcsúzott a kopott falusi paptól, az- tán Káldyboz csatlakozott.

— Hova, hova?

— Meghallottam a reggeli harangszót, be akar­

tam nézni a templomba.

Kovács Virgil ránézett, aztán derűsen a vállára csapott.

— No lám! — mondta, — hát jöjjön és beszél­

gessünk kicsit. — Belekarolt. — Mondja el nekem, hogy kik azok, akikkel mi most néhány hetet együtt fogunk tölteni! Tudja, én a diákjaimon és a köny­

veimen kívül nagyon keveset ismerek Budapestből!

*

Mikor Herényi László valamivel kilenc óra után besétált a kis szalonba, Halápyt már ott találta. A nagy nyitott terraszra néző ablakon csak úgy zuho­

gott be a napfény. A volt miniszter a szélesen kizárt ablak előtt állott s úgy elmerült az elébe táruló nyári pompába, hogy meg sem hallotta a vezérigaz­

gató lépéseit. Herényi mögéje állt, kinézett a parkra.

— Gyönyörű! — mondta aztán.

A volt miniszter meglepetten hátra fordult.

— Te vagy, László? Jóreggelt!

— Szervusz, Dénes! Gyönyörű ez a park! Csak egy hibája van!

— No?

— Ez a csend, barátom! Hiányzik nekem az autóbűgás, a villamos, a telefoncsengés. Az autó, amint kapaszkodik fel a Rózsadombra, a villamos, amint felhallatszik a Margit-körut felől, a telefon, amint a hatodik szobából minduntalan vakkant

egyet! I

Halápy elnevette magát.

— Lám, még a csend is milyen más alkatrészek­

kel rendelkezik az ipari ember és az agrárius szá­

mára. Nálad ezer hallható, állandóan zavaró alkat­

részből áll össze, nálam . . .

Yiadcr: Szeptemberi szél i 33

— Ragyogó nő, barátom, ez a Sándor Piroska!

Halápy ránézett, aztán azt mondta kurtán:

— Igen kitűnő asszony. Nagyon régi jó bará­

tom!

— Haha! — nevetett fel Herényi — az igazi ga­

vallér! Én úgy tudom...

■*— Rosszul tudod. — Cigarettával kínálta. — Érdekes volt a közgyűlési beszéded. Csak most ju­

tott a kezembe. Persze, nem mindenben írom alá, de kétségtelenül ügyesen csoportosítottad az érveidet.

Herényi kényelmesen hátradőlt egy karosszék­

ben és elégedetten fújta a füstöt.

— Kérlek, egyszer ezt valakinek, meg kellett mondani! Évek óta nem hall, nem olvas mást az em­

ber, mint a támadást és támadást. Támadás a ban­

kok ellen, támadás az iparvállalatok ellen. Márpe­

dig az a tény, kérlek, hogy hitelszervezetünk az esz­

tendők óta tartó gazdasági válságban meg tudta állni a helyét, hogy az ipar termelése ilyen ragyo­

góan működik, az igenis, a bankdirektorok és a vállalati vezetők kiváló teljesítménye. Persze, ezért sem ők, sem mi nem ivarunk köszönetét, de joggal elvárhatnék, hogy ne minket tegyenek minden bajért felelőssé. — Elégedetten a térdére ütött. — Bará­

tom, ezek a színésznők tudnak valamit.

Halápy a váratlan fordulattól meglepetten né­

zett rá. Herényi azonban máris folytatta.

— Itt van, kérlek, ez a Sándor Piroska! Leg­

alább negyvenéves. Egyesek szerint negyvenöt. Az ember azt mondja, no, persze, színpadon, kifestve jól néz ki. Aztán itt ül vele szemben az asztalnál és mintha harminc volna! Harminc, barátom! Ragyogó nő! Hja, miről is beszéltünk?

— A közgyűlési beszédről. Arról, hogy ügyesen csoportosítottad az érveidet. S a gazdasági válság­

ért való felelősség vállalását eltoltad az ipar felől.

— Bocsáss meg, — kiáltotta Herényi, — a gaz­

dásági válságért ti vagytok a felelősek. Ti, politiku­

sok!

34