\
A STÍLUS LEGSZEBB KÖNYVEI
ÉRI HALÁSZ IMRE
шшямнт
STILUS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST
A címlap és a belső rajzok SÁR ÁGI munkája
Copyright by Stílus könyvkiadó Budapest
(49.340)
Felelős kiadó: Radios Vilmos Bádles TDnos Hnyrnyomtató Műhelye, Budapest
I.
HETYEGÉS A TAMÁS-KAFFÁBAN
— Szabad még a szombat estéje? Néhány ember lesz nálunk. Szeretném, ha maga is eljönne.
— Nagyon köszönöm, nagyságos asszonyom — feleltem a telefonba —, de nemigen szoktam meghívást elfogadni.
Ugyanis nem bridzselek és nem táncolok. Fenntartja ezek- után is, hogy szívesen lát?
— De mennyire! Hiszen akkor éppen maga az, akire szükségem van. Elhatároztam, hogy az összejöveteleimen ezentúl nem lesz kártya és nem lesz tánc. Csak társalgás.
Meglátja, jól érzi majd magát.
Erre nem tehettem egyebet, megígértem, hogy elmegyek.
És szombaton este egynegyedtízkor megjelentem Tamás Tihamér részvénytársasági igazgató jóízléssel berendezett Mányoky-úti villájában.
Már jónéhányan ültek együtt. Tihaméron és feleségén, Pannin kívül senkit nem ismertem. Bemutatkoztam, aztán leültem és hallgattam a beszélgetést.
A házigazda szivart, cigarettát kínálgatott. Egy vékony szőke hölgy, akit Babának szólítottak, kivett egy cigarettát, aztán szomszédjához fordult, tüzet kérve. A magas, szem
5
üveges fiatalember öngyújtót rántott elő zsebéből. Többször kattintott a készüléken, eredménytelenül. Baba ujjongva kiáltott fel:
— Nincs tüze! Micsoda fiatalember maga?
Elismerő nevetés fogadta a megjegyzést. Egy idősebb úr folytatta a témát:
— Ez az öngyújtó úgy működik, hogy gyufával kell meggyujtuni.
Aggódva néztem körül. A társaság azonban nem oszto
zott aggodalmamban. Az ócska viccet nevetés jutalmazta.
A szőke hölgy most másik szomszédjához fordult:
— Pista, ha szeret, mondja meg hangosan.
Ez, mint tudjuk, azt jelenti, hogy a Pistának nevezett úr lába az asztal alatt találkozott Baba lábával.
— Bocsánat, véletlen volt —, felelt Pista. - De ha már szó- bakerült, nem titkolom, hetekig eb tudnék lenni kegyedért.
Mondja, oh mondja, tudna-e engem körülrajongom?
És széles mozdulattal szívére teszi kezét.
— Lehet fecsegni róla —, szól a hölgy könnyedén.
Segítségkérőén keresem a háziasszony tekintetét.
De Panni az ajtóban fogad egy újonnan érkezett fiatal
embert. Az egyik lány örömmel felkiált:
— Jé. a Zsizsi! Isteni pofa!
— Zsizsi van itt? Édes marha! — csatlakozik egy másik hölgy.
Az ifjú észreveszi az örvendező fogadtatást és hangosan
\ iszonozza:
— Hello! Részemről a csáklyásmenet! Ezer bocs, hogy elkéstem. Ich bin unschuldig, Fájdalom, mellékfoglalko
zásom is van. Jelzem, direkt ara/iyos tőlem. hogy eljöttem, két másik meghívásom is volt, de lecsusztattam őket mint a vöcsök, mondván: vidéken vagyok eltemetve. No mi az, kaja simon?
A háziasszony mosolyogva fogadja az ennivaló felszol
gálásának ezt a — szerintem kissé túlzottan közvetlen mo
dorban történt — sürgetését.
— Szólok a tramplinak —, mondja és kimegy.
Zsizsi nem győzi megvárni, amíg a házigazda tiszta po
harat hoz neki, felkapja az előtte álló tele poharat.
— Hát... hogy az Isten min
ket ne éltessen, arról halvány szó sem lehet —, mondja köszön
tőül és felhajtja a vermouthot.
Mikor kiderül, hogy a pohár a szemüveges vékonyé volt, így szól: —Az a kérdés, nincs-e száj- és körömfájásod? Az a kis vérbaj meg nem szégyen, fő az egészség, sose tudja az ember, mitől hízik.
Te pedig, remélem, nem utálsz előttem inni.
Hozták az ennivalót és ez a
tréfás megjegyzések újabb sorát indította el. Pista kijelen
tette, hogy másfél napja nem evett, mert spórolt az étvágyá
val, Zsizsi egyszerre két szendvicsbe harapott bele, másik kettőt pedig lestoppolt, „was sicher, ist sicher“ jelszóval.
— Ez olyan jó, hogy kár a vendégeknek —, mondotta feleségének a házigazda és „egyetek, úgyis kidobjukszivé- lyeskedett a háziasszony.
A szemüveges vékony fiatalember feldöntötte vörösbor
ral telt poharát és mivel az ital a Baba nevű hölgy felé f oly dogált, többen ujjongva állapították meg, hogy Babának vörös gyermeke fog születni. A szemüveges bocsánatot kért a háziasszonytól, hogy kiöntötte a bort.
Nem tesz semmit — nyugtatta meg Panni —, sőt éppen kérni akartam rá.
SZÓLOK A TitAMPLIN AK . .
Panni most rámnézett, mint aki maga is rájött, hogy az a bizonyos beszélgetés, amellyel idecsábított, nem túlságo
san magas színvonalon folyik. Hogy új fordulatot adjon a társalgásnak, az előkelő francia író színdarabjáról kezdett beszélni, amelyet nemrég mutattak be. A remélt magasabb színvonalat azonban ezzel sem sikerült elérni. Egy fiatal lány, névszerint Macóka, azt mondta, hogy ő nem jár szín
házba, csak moziba, mert az olcsó és nem ráz. Zsizsi meg
kérdezte, hogy azt a darabot ki követte el. A magas, szem
üveges felvetette a problémát, hogy a főszerepet játszó színésznő most kivel fut. Pista volt az egyetlen, aki látta a darabot, kritikáját a „ fecni“ szóban foglalta össze, aztán rögtön rátért arra, hogy színház után — mintha misem tör
tént volna — elmentek az egyik lokálba ketyegni, a have
rokat standepityere fatigra csinálta a pia, egyedül ő ma
radt tökjózan.
Közben a vendégek falatoztak a sorra felhordott tálak
ból. Egyikük elismerően „ilyen klassz66-пак minősítette a tortát, mire a háziasszony természetesen azt mondta, hogy
„szegények vagyunk, de jól élünk“. A házigazda viszont önérzetesen jegyezte meg: „no, ugye jó a koszt itt a Tárná, kajfában?“
— Most már jóllaktunk, lássuk, amiből élünk! — kiál
tott fel ekkor az idős úriember.
A háziasszony igyekezett lebeszélni vendégeit a kár
tyáról, de Baba erre azt felelte, hogy neki elege volt a cse
rmelyből, mi csak beszélgessünk a cserebogarak halhatatlan
ságáról, ő a zsugára szavaz. Pista is kijelentette, hogy ha nem lehet kártyázni, ez neki nem egy kávéház. Megalakult a bridzsparti.
— Mi inkább danszolunk —, szólott Zsizsi, mire Macó
ka elragadtatással kiáltott fel: — A tipp remek!
Rögtön kezdték is felgöngy ölni a szőny eget.
Panni restelkedve vont félre, magyarázta, hogy ő nem így gondolta, aztán megkérdezte, nem óhajtanék-e mégis táncolni, vagy esetleg kibicelni.
— Nem, nagyságos asszonyom — feleltem —, mikor ezeket tanultuk, én hiányoztam az iskolából. Inkább be
szüntetem a hetyegést és a távozás hímes, sőt stikkelt meze
jére lépek. Legyen azonban meggyőződve, hogy lényegesen örvendeztem,estélye népünnepély volt számomra. Csókolom a kisztihandját. A visszlátornásra!
Ezzel távoztam, sőt mentem.
Az utcán kételyeim támadtak: hátha bennem van a hiba?
Hiszen ennek a társaságnak minden tagja az úri közép- osztályhoz tartozik, nagyrészt diplomás emberek, úgyneve
zett entellektüelek. Talán én vagyok a különc, az én fülem túlérzékeny. De akárhányszor gondoltam is át. nem tud
tam józan dolognak találni, hogy egy tisztességes úriházat
„kabarnak nevezzen saját gazdája, a csinos szobalányt — aki mellesleg értelmesebben és rokonszenvesebben beszél, mint a vendégek bármelyike — „train pli“ néven emlegesse az asszonya. Es semmiképpen nem értettem, mi a humor abban, ha egy fiatal ügyvédet „édes marhádnak becéznek, a táncolni szót pedig — valami leírhatatlanul utálatos accent ual — „danszolni" nak mondják.
Próbáltam megállapítani: mi okozza tulajdonképpen émelygésemet? Az, hogy rossz vicceket mondanak? Ez a kisebbik baj. A rettenetes az, hogy ezerszer hallott kifeje
zéseket, közhelyeket ismételgetnek vág) legfeljebb variál
nak fáradhatatlanul, a végtelenségig. Valami hallgatólagos megegyezéssel, viszonzás ellenében, kitűnően mulatnak eze
ken a „bemondásu-okon. Hogy ez a mulatság nem lehet egészen őszinte, azt abból gondolom, hogy összejöveteleiken
9
igyekeznek a társalgás időtartamát a lehető legrövidebbre korlátozni. Aztán menekülnek a kártyába és a táncba. Azt kell mondanom, hogy ezt csak helyeselhetem, mert ennél a beszélgetésnél a kártya és a tánc feltétlenül nemesebb szórakozás.
De vájjon csak társaséletünkben találkozunk a közhe
lyeknek ezzel a tömegével? Dehogyis! Ugyanilyen mér
tékben elárasztotta közéletünket, irodalmunkat. Sőt azt hiszem: a tudatlan politikus üres frázisai, a tehetségtelen író sablonos mondatai elsősorban felelősek a közhely egyre fenyegetőbb rémuralmáért.
Hivatásos és műkedvelő nyelvészeink, de hivatalos körök is szorgalmasan és gy akran eredményesen dolgoznak a felesleges idegen szavak megmagyarosításán. Nem tehet
nénk valamit a közhelyek ellen is, amelyek, szerintem, sokkal ártalmasabbak?
Elhatároztam, hogy megkísérlem. Küzdelmet indítok a közhelyek ellen. Megpróbálom felkutatni a közhelyet, min
den téren, minden megnyilvánulásában. Igyekszem rámu
tatni: miért és mennyire kártékonyak a közhelyek —, meg
világítani : körülbelül melyek azok, amelyeket értelmes em
ber, véleményem szerint, nem ejthet ki a száján, — vizsgálni:
van-e mód a segítésre.
Célom az, hogy az olvasót meggyőzzem és a küzdelemben való részvételre megnyerjem. Ha ez majd
sikerült, elsősorban azt kérem az olvasótól, hogy ha jelenlétében valaki ócska, elkopta
tott, triviális szólamot használ, csapjon le rá:
,,ez frázis, ezt soha többé ki ne mondja!“
II.
PESTI NYELV
Honnan ered, hogyan születik a közhely ?
Vegyünk szemügyre néhányat, az első fejezetben felső roltak közül.
„Lehet róla fecsegni66. A „lehet róla beszélni66 kifejezés előbb a „lehet róla csevegni66 változatban került közszájra, a fecsegés elleni háborús rendelet óta él ebben az új for
mában. Hasonló változáson ment át a „részemről a fáklyás- menet66 : magába olvasztva a politikában sokat emlegetett
„régi csáklyások66 szólamot „csáklyásmenet“-té alakult. Az
„ich bin unschuldig66 a német Dreyfus-film nyomán terjedtek A „száj és körömfájás" marha-betegség, így tehát a kér
dés: „nincs száj- és körömfájásod?“ bizonyos „finom"
célzást foglal magában. A „vérbaj nem szégyen“ egy orvos régi, már hosszú évekkel ezelőtt megszűnt, újsághirdeté
sének vastagbetűs címszavai. A „lestoppolom“: labdarugó
kifejezés. Hogy valakinek gyereke lesz, mert feléje ömlik a kidőlt folyadék, népi eredetű babona.
Mint látjuk tehát, a mindenáron való viccelődés a leg
különbözőbb területeken talál anyagot. Igen sok ilyen szállóigét termel persze a pesti kávéház, továbbá a színház és a kabaré, a lóversenytér, a kártya. Amerikában született
11
a túlsókat idézett „7. számú közellenség“ és bírói tárgyaló
teremben a még ma is emlegetett „Isten vele, Mihály!“
Egy bizonyos : ezeknek a „bemondásokénak túlnyomó részét Budapesten gyártják, ha nem ritkán idegen példa után is. Ezért „pesti nyelvének fogom nevezni a közhe
lyeknek ezt a fajtáját. Ez azonban csak a születési helyet jelöli, sajnos, mert a vidék ugyanily buzgalommal beszéli ezt a nyelvet. Vidéki városokban egyenesen „sikk" ismerni a pesti argot-t. igen sok vidéki, ha Budapesten jár, notesz
be jegyzi az új mondásokat és diadallal viszi haza. De jut belőle bőven a falunak is, mégpedig a ponyvairodalom, aztán néhány magyar film bohózat és egy két újság rossz humor-rovata útján. (Más nyelvben is megvan ez a felszínes, nyegle és ellenszenves társalgási argot, némelyikben talán még szellemtelenebb is, viszont nem hinném, hogy bárhol is olyan mértékű lenne mint nálunk.)
A terjedési sebessége az ilyen vicces mondásoknak hihe
tetlenül nagy. Ami az általános ízlésnek megfelel, az napok alatt befutja Budapestet és 1—2 hét alatt az országnak legalább is minden nagyobb városába eljut. De az a vicc, ami lefordítható, nem áll meg az ország határainál. Régeb
ben egy vicclap munkatársa voltam és ,,A külföld humora“
rovat összeállítása is hatáskörömbe tartozott, tehát rend
szeresen olvasnom kellett az idegennyelvű vicclapokat.
Előfordult, nem egyszer, hogy olyan viccet, ami kétségte
lenül a mi szerkesztőségünkben született, már napok múl
va bécsi, egy-két hét múlva párisi, londoni újságban lát
tam viszont, szóról-szóra való fordításban. (Két hónap elteltével aztán megjelent egy másik pesti újságban, de ott már mint „külföld humora" szerepelt, meg is nevezték azt az amerikai lapot, ahonnan átvették.)
Próbáljuk megállapítani az ilyen tréfás közhelyek élet
tartamát. Az eddig említettek közül a „száj- és körömfájás",
a „sose tudja az ember, mitől hízik“ és a „cserebogarak halhatatlansága“ már gyermekkoromban is közszájon fo
rogtak. De felsorolok még néhányat, amelyeknek életkorát legalább 25—30 évre becsülöm: „Szintén zenész.“ — „Cse
kélység habbal.“ — „Szereti a sajtot ?“ — „Korához képest eleget beszélt.“ — „Ilyen emberre spórolok.“ — „Megelőzött Moskovitz.“ — „Ha maga mondja és igaz, akkor el lehet hinni.“ — „Ha a különbséget zongorázni tudnám . . .“
Nem sokkal fiatalabbak ezek sem: „Szél ellen nem lehet cigarettázni.“ — „Segédfogalmam sincs.“ — „És aztán fel
ébredt?“ — „Az előbb még semmi baja sem volt.“ — „Ne
kem mondja, a tanárnak ?“ — „Üzentek neki az Operától, hogy maradjon otthon.“ — „Szeretem a hajnalt.“ — „Kár a benzinért.“ (Újabban: „Kár a motalkóért.“) Megállapít
ható az is, hogy az a kifejezés, amelyet a pesti „társaság“
évekig tartó használat után mint elkopottat eldobott, saj
nálatosan tovább divatozik még vidéken vagy Budapest alacsonyabb szellemi rétegeiben. Ilyenek — borbélysegéd
től, rikkancstól hallom ezeket —: „Plüre estem.“ — „Talál
kozunk a családi sírboltban.“ — ,Jólsvájfolt koporsó.“ —
„Leégtem, mint Gyöngyös.“ — „Krach in die Melone.“ —
„Nem baj, kimegy a mosásban.“ — „Pénztáros az ingyen
uszodában.“ — „Ne beszélj a száddal.“ — „Ezt a tésztát!“
— „Nem létoa.“ (Ez a „nem létezik“-nek valami érthetetlen, elmebajos logikájú „elfranciásítása“.) — És hogy a két leg
szörnyűbbet utoljára hagyjam : „Helyes ez a nő, — himlő
helyes.“ — „Fáj a fejed ? Huzasd ki.“ — Ezeket, azt hi
szem, már haldoklóknak tekinthetjük; ezen az alapon, nagy általánosságban, azt merném mondani, hogy a „be
mondás“ élettartamának felső határa 30—40 év. Van persze olyan is, amely sokkal hamarább, esetleg már 3—4 év alatt divatját múlja. Például azok, amelyek valami aktuális ese
ményhez fűződnek. (De ez sem szabály: ime, Gyöngyös
égését negyedszázad múltán is emlegetik.) A hullámszerűen érkező, egycsapásra hódító viccek gyorsabban is tombol
ják ki magukat. A hajdani vízvicc-járvány is teljesen elmúlt 3—4 év alatt; a futurista-viccek, fa-viccek divatja is körül
belül ennyi ideig tartott.
Most ideírom azokat a kifejezéseket, amelyek a „pesti nyelv64 címszóra elsőknek jutnak eszembe.
„Mondd már!“ — ez jelentkezik legelsőnek.
És változata: „A sagschon tipikus esete“
— Aztán: „Kész a kocsi “ — „Jó hülyének lenni?“ — „Összetéveszti az allegóriát a fdagóriával“ - ,Jól kösse fel a kombinéját“
— „Ügy áll rajta, mint tehénen a textil
nemű“ — „Ha lenne idom, sajnálnálak“
„Hajói csalódom.. “ — „Nélküle meg se kezdik.. “ — „Csak előbb hülyének masz
kírozom magamat“ — Ennek szinonimája:
„Csak előbb másik cipőt húzok“ — „És ez
zel a tudományával Pesten marad?“ —
„Előfordul a legjobb családokban is“ — Ügy megy, mintha jönne. — „Mit lehet tudni ebben a tolongásban?“ —
„Meg kell halni a nevetéstől “ — „Korához képest eleget beszélt“
Aztán ezek az apró, a „pesti nyelv6-re annyira jellemző felkiáltások : „Mi az, hogy .. . ?“ — „Mit mondjak ?“ —
„Hogy oda ne rohanjak“ — „Ne éljek, ha .. “ — „Hogy ne is mondjam “ — „Ügy ahogy mondja “ — ,Jól kiné
zünk“ — „Azt kevésbbé“ — „Nevetni fog .. “ — „Ezt jól bevásároltam “ — „Könnyű magának “
Vannak azután még ezeknél is apróbb jellegzetességei a „pesti nyelv66-nek, magukban véve nem is olyan vissza- riasztóak, együtt azonban ellenszenvesen színezik a nyelvet.
Olykor egy-egy tréfás hangzású szóban — (mint pancser,
csacskás) - máskor egy a mindennapi nyelvben ritkán használt szó — (mint netán, nosza, olybá) — gyakori al
kalmazásában véli megtalálni a humort a „pesti nyelv", ismét máskor szavak minimális elferdítésében, például breteget mondva beteg helyett, höss-t hős helyett; „miért'"
helyett azt kérdezik: amennyiben? — „ugye" helyett:
nemdebár? — (amire a felelet: dedehár), „igaza van" he
lyett azt mondják: „nyert". Ilyen szavak és kifejezések még: spéciéit, benne vagyok, fog az menni, tedd azt, sok a szöveg, hanyagoljon el, noná buzogány, az nálam nem cikk, ez zs egy figura, jellemző közállapotainkra, gyerünk a fúróval, kémeim jelentik, kicsire nem nézünk, magam
nak is többe van, régen rossz, amíg a készlet tart, van rá némi sansz, úgyis mint olyan, enyhe túlzás, közundonudi irvend, folyékonyan dadog, ez fix? — „Van olyan híresz
telés" helyett „van olyan verzió“-1 mondanak, ezt bizo
nyára a filmgyártás nyelvéből vették. A magyar filmesek hozták divatba a „zűr“ szót is a zűr-zavar helyett. Ez azért érdekes, mert a „zűr"-t a XIX. század elején nyelvújítóink már megpróbálták elfogadtatni, de sikertelenül. Pedig pontosan azzal az eljárással: szócsonkítással, a szógyök elvonásával képezték mint például a bók, ború, kéj, vád szavakat — és ezeket elfogadta a nyelvhasználat. Most for
galomba került, de humoros értelemben. Felkapta a pesti nyelv a népies eredetű, de nem valami szép hangzású
„rühellem" szót. A tej csarnokot „tejcsi“-nek becézik, ami határozottan kedvesen hangzik, kevésbbé szerencsés ez a becézés a repcsi, pulcsi, javesi esetében (repülőgép, pull
over, javítóintézet), és ízetlennek találtam, mikor a múltkor egy bankember ezt mondta: „megyek a tozsdepalcsiba", (tőzsdepalotába). Nemcsak ízetlen, de kissé ízléstelen is, amikor az ajándékot ezzel a kísérő szöveggel nyújtják át:
„koszorúmegváltás címén". A „semmi akadálya" használata
15
is elfajult. Egy ismerősöm például telefonon bejelentette látogatását egy családnál és ezt a kedélyes választ kapta:
„kérem, ennek semmi akadálya66. Erre nem ment el, meg
sértődött, — szerintem jogosan, mert ha azt felelik: „na
gyon fogunk örülni66, ez kötelező konvenció, a „semmi aka
dálya66 ellenben túlzottan könnyed, félvállról odamondott közhely. Túlságosan tért hódított a görl szó: ha például egy Máté nevű családban több lány van, ismerőseik
már nem Máté-nővérekről, ha
nem Máté-görlökről beszélnek, egy Kormos nevű áruház kiszol
gálólányait Kormos-görlöknek nevezik, sőt már azt is hallot
tam, hogy egy tüdőbeteg-sza
natórium ápolónőit „viccesen66 mint „tbc-görlök“-et emleget
ték. — Esős időben hányszor halljuk különböző ismerőseink
től: „ez azért van, mert én nem hoztam ernyőt/“ A legtöbbet használt szólamok egyike:
„ilyen az én formám!“ Ennek fokozása: „ha én koporsó
gyáros lennék, az emberek sose halnának meg “ JNem ro
konszenvesek ezek a lamentációk: panasznak komolytala
nok, tréfának humortalanok.
Ha felvetem a kérdést, valamennyi pesti kifejezés közül melyik a legútálatosabb, két szempontot kell figyelembe venni: az ízléstelenséget és a használat gyakoriságát. A ket
tőt egybevetve, ezen a csunyaságversenyen, szerintem, ez érdemli az első díjat: ,Jaj, ne ijesztgessen, szívbajos ember vagyok6\ De tessék hozzáképzelni a mosolyt is, amely ezt a szellemességet kísérni szokta, a mozdulatot, amellyel a tréfálkozó a szívéhez kap. Hiába gondolkozom ezen az együgyű ízléstelenségen, még a logikáját sem bírom meg
A. MÁTÉ'GÖHLÖK
érteni. Végül is a szívbaj igen komoly betegség, mi hát a humor abban, ha valaki azt mondja magáról, őt nem sza
bad ijesztgetni, mert szívbajos? (Feltevésem, hogy valami színdarabból, esetleg kabarédarabból eredhet a mondás, amelyben a szereplő talán szívbajt szimulált, hogy ezzel előnyöket, kíméletes bánásmódot csikarjon ki.) A második díjat az „esküszöm az életedre“ kifejezésnek adnám. A har
madik díjra — gyakorisága révén — a „főzni“ igével kap
csolatos viccelődés tarthat igényt. Például mikor azt mond
ják egy nőre: „sütni nem tud, de főzni igen“. Vagy „tud főzni, de nem ételt“. De esélye lenne ennek a gyönyörű hasonlatnak is: „hallgat, mint dinnye a fűben“ és a már említett pajzán megállapításnak: „nincs tüze“. Ha ezt az öt válogatott közhelyet megnézem, arra jövök rá, hogy a
„tud főzni" és a „nincs tüze" lényegében különbözik a többi háromtól. Mert amíg az utóbbiak értelmetlen dur
vaságok, addig az előbbi kettő, hogy úgy mondjam, jogo
sult, mert maga a nyelv kínálja a játékot, a szó kettős értelme a humor lehetőségét. Ezeket csak a kézenfekvő szójátékkal való visszaélés tette idegesítő sablonná — és az, hogy aki mondja, úgy tünteti fel, mint szellemességet, saját friss ötletét.
„Kincs van a torkában, — attól nem tud énekelni" — mondja egy másik banális vicc. Ha hallom, bosszankodom.
De ha úgy vizsgálom, mintha először hallanám, megálla
pítható, hogy az ötlet jó. „Olyan, mint az élet" — mondták valamikor egy virulóan egészséges emberre. „Olyan, mint az élet, — olyan randa“ — alakította át a pesti humor.
Ma már közhely, de ha a mélyére nézünk, sok minden van benne, nemcsak ötlet, de az idők változása, az életünk rosszabbrafordulása is. — „A szmokingom a zálogházban van. Már annyiszor meghosszabbítottam, hogy frakk lett be
lőle.“ Milyen kitűnő volt ez a vicc, amikor először olvastuk.
2 Ki ue mo 17
A pesti humor sok jót is termel. A fölényes, gúnyos, cinikus, semilyen tekintélyt nem tisztelő pesti szellem egészen egyéni, gyakran páratlanul elmés viccekben nyilat
kozik meg, gazdag anyaggal látva el a már említett nem
zetközi vicc-körforgalmat. Volt egy primadonnánk, aki anyai örömöknek nézett elébe és volt ennek a primadon
nának egy impreszáriója, aki mindenképpen igyekezett a művésznőnek kedvében járni és a barátságát, üzleti érdek
ből, megtartani. Az impreszárió túlbuzgóságát a pesti malícia így fogalmazta meg: „A művésznő még csak a ne
gyedik hónapban van és ez az X már játszadozik a gyer
mekkel“. Nincs még egy olyan városa a világnak, ahol ez a vicc megszülethetett volna.
Bűne azonban a pesti humornak a keresettség, a min
denáron való viccelődés. Nincs olyan borzalom, amiből az elszánt pesti viccelődő ne akarna humort kicsiholni. Nyu
godt lelkiismerettel lecsukattam volna például azokat, akik Budapest bombázása után azzal köszöntöttek, hogy: „mii szói, milyen bombás éjszakánk volt?“
A bajt aztán fokozza, hogy a vicc-vadászok legnagyobb része nem tud különbséget tenni jó és rossz vicc között.
Egy ismert megállapítás szerint: minden zseniális mondás egy banalitás premierje. Aki azonban ebből azt következ
tetné, hogy a zseniális ötletek lesznek leggyorsabban és legbiztosabban népszerűek, az nagyon téved. Hiszen akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a tömeg csupa jóízlésű, biztos ítéletű emberből áll. Ellenkezőleg: ha kutatjuk, mi az, ami a legszélesebb körben és a leggyorsabban terjed, azt láthatjuk, hogy a kitűnő viccek mellett a legközönsé
gesebbek találnak a legbuzgóbb népszerűsítőkre. Itt külön kellene beszélni, ha lehetne, az erotikus viccekről. Lesújtó, milyen sokan vannak, akik azt hiszik, hogy minden mon
dás vagy „bemondás64, amiben egy disznó szó van, már
szellemesség. (Közbevetően: honnan ered tulajdonképpen a „bemondás64 szó? Halász Gyula, a kiváló nyelvtudós valószínűnek tartja, hogy a rádió bemondásai termelték ki.
„De a rádió — folytatja — csakugyan bemondja a híreket.
Egy kockaalakú dobozba beszélnek bele a rádióba... Úgy sejtem, a kártyások is ludasok a dologban. Mint kártya
műszó helyes lehet a bemondás, a hiba csak az, hogy ezt a maga helyén kifogástalan szót rászabadították a nem kártyázó magyarokra.44)
Rettenetes aztán, ahogy egy vicc vagy „bemondás44 elkezdi üldözni és időnként könyörtelenül fejbevágja az embert, hónapokon, éveken, sőt évtizedeken keresztül.
Vannak szavak és kifejezések, amelyeket alig merek kimon
dani, mert tudom a reá következő közhelyeket. Ha egy társaságban szórakozottan megkérdezem: milyen nap van ma? — feltétlenül ilyen feleletet kapok, egyszerre két- három helyről is: „szerda, egész nap“. Amikor egyszer a hatodik emeletre költöztem, szinte mindenki, akinek új címemet megmondtam, ezt jegyezte meg: „felvitte az Isten a dolgát“. Beteglátogatóban nem merem megkérdezni, használt é az orvosság,mert a válasz ez lenne: „apatikusnak használt“. A hölgy kalapját is veszélyes megdicsérni, mert megállapítja: „igen, kis lábat csinál“. Viszont ha társaságban szóba kerül, hogy ki hányas cipőt hord, egyik vagy másik férfiról okvetlenül kijelentik, hogy „nagylábon él“. Japá
nokról beszélve mindig akad a társaságban valaki, aki elsüti a viccet, hogy „a japánok ferde szemmel néznek az ameri
kaiakra“. Ha esőre hajlik az idő, meg ne kérdezd a hölgy
től, nem fél-e, hogy megázik, mert azt feleli: „nem vagyok cukorból“. Ha valaki kinn járt az Állatkertben, el ne me
sélje, mert jön a kedélyes évődés: „no és kiengedtek?“
Hasonló „ziccerek"4, amelyeket az átlagembernek nincs szíve „kihagyni44, ezek is: „Milyen művész ez az X?44
19
— „Életművész.“ — „Milyen költő ez az Y? — „Pénzköltő.“
„Jók a Z szobrai?66 — „Jók, nem vernek meg senkit.“ —
„Nem volt jól befűtve a lakásban, ahol látogatóban voltam.66
— „Szóval hideg fogadtatásban részesítettek.66
Amikor tanulmányozni kezdtem a közhelyeket, elhatá
roztam, hogy most egy ideig nem kerülni fogom őket, hanem mesterségesen előidézni. Vagyis kísérleteket végzek, kiválasztva az erre alkalmasnak látszó embereket. Ez így történt: bedobtam egy szót, hogy működésbe hozzam vele a kísérleti alany „fantáziáját66 — és a következő pillanatban máris hullott ki belőle a várt frázis. Az ilyen automata- agyvelejű embernek csak ennyit kell mondani: „erről a barátunkról azt beszélik, sokat keres66 — és ő azonnal rávágja: „keres, de nem talál“. Csak meg kell kérdezni tőle:
„mit gondol, fog-e esni?“, holtbizonyosan ezt feleli: „ha így marad, nem“. Minden olyan mondatot, amelyben ez a felkiáltás: „mennyi...!“ bármilyen összetételben előfordul, például: „mennyi nő van itt!66 vagy: „mennyi a veréb az idén!66 így egészít ki: „... és mind a másé!“ Érdeklődni kell, hogy a nénikéje tulajdonképpen hány éves és mosolyogva adja meg a felvilágosítást: „Hatvan és a halál között“. Vagy, legjobb esetben: „Hatvan és Miskolc között“.
Agyműködésének gépiességére talán még jellemzőbb, hogy egy-egy szóra beléidegződött, semmit sem jelentő idézetekkel reagál. Ha kiejtjük előtte ezt a szót: ápoló, azonnal ezt motyogja: „ápol és eltakar“, ha azt mondjuk:
„gondold meg66, máris folytatja: „gondold meg és igyál!“
Ajánlom figyelmükbe ezt a kísérletet.
(Ha sakkozónak kibicel az ember, akkor van alkalma ilyesféle gépies viccelődést megfigyelni. Ez azonban némi
leg mégis más természetű. A sakkozó ugyanis, hogy az egyes lépések közötti gondolkodás időközét kitöltse és ilymódon elhárítsa az unalmat, gyakran rögtönöz valami
viccet, kissé szórakozottan, szinte oda se figyelve. Ez a rög
tönzés lehet eredeti, jó is. Persze nem mindig az, sokszor közhelyek ismételgetése. Ilyenek például: „Mindent meg
gondoltam és megfontoltam". — „Országomat egy lóért“) Nehogy félreértsenek: egy szóval sem akarom azt mon
dani, hogy ha valaki egy jó viccet hall, ne adja tovább.
Azt is megértem, hogy például egy új fogalom vagy jelszó, mint „áramvonalas" vagy „valahol Oroszország
ban", arra csábítja az embert, hogy mindennapi életében is alkalmazza ezeket, áramvonalasnak nevezze egy isme
rősét, akire, úgy érzi, ráillik ez és ha telefonbeszélgetésnél megkérdezik tőle: „hol vagy most?", azzal feleljen: „vala
hol Budapesten". De vigyázni kell: ezek a „slogan"-ek nagyon gyorsan kopnak, hetek alatt elvesztik az újdonság varázsát és attól kezdve mint közhelyek élik gyászos éle
tüket. Sok függ a hangtól is, amelyen a viccet elmondják.
Vannak, akik a legrégibb adomát úgy adják elő, azzal a büszke önérzettel, mintha — szép pesti nyelven szólva —
„ők találták volna fel a spanyolviaszkot". Ne feledjük el, hogy egy viccet hallani és továbbítani nem szerzői munka, amely ezt a büszkeséget megindokolná. Vannak, akik ezen úgy segítenek, hogy a viccet mint saját ötletüket vagy ve
lük megtörtént esetet beszélik el. Ez aztán a legcsúnyább.
Ellenkezőleg: ha csak lehet, jelöljük meg a forrást, például ha olvastuk vagy színdarabban hallottuk a mondást. Ha pedig egy tréfás jelszó, divatos szállóige alkalmazását na
gyon időszerűnek érezzük — mondjuk: a társalgás apro- pos-t ad rá—, tegyük legalább idézőjelbe, akár egy hangsúl
lyal, akár a „mint mondani szokás" bevezetéssel, ilymódon világossá téve, hogy tudjuk, ez nem új, nem mi találtuk ki.
A legfontosabb, hogy ne szellemeskedjünk mindenáron.
Másik tanácsom: ne szálljunk le saját színvonalunkról.
Sokszor beszél az ember olyasmit, amiről maga is tudja, 21
hogy ostobaság, de úgy véli, hogy a másiknak mulatságot fog szerezni. (Különösen érvényesül ez nagyobb társaság
ban; itt már a tömeglélek alacsonyabbrendűségét veszi számításába ez, aki sajátmaga által is selejtesnek tartott szellemességekkel akar sikert elérni.) Nem áll azonban ellentétben ez utóbbi szabállyal az, hogy nézzük meg, ki az, akihez beszélünk. Ha egy tanulatlan, de értelmes embernek elmeséli valaki Philemon és Baucis történetét, ezzel hasz
nos felvilágosító munkát végez. Ha egy diplomás embernek meséli el, az unatkozva, idegeskedve hallgatja, mert neki ez a történet már közhely. Talán ez is egyik oka annak, hogy annyi bosszúságot szereztek nekem a közhelyek:
hogyan — mondtam magamban —, hát ez az ember azt hiszi, ezt én még nem tudom, vagy hogy engem ilyen alan
tas eszközökkel lehet szórakoztatni?
Egy közösségre, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, min
dig jellemző, hogy egy bizonyos fogalmat hány különböző szóval jelöl. A francia tolvajnyelvet tanulmányozó nyelvé
szek megállapították, hogy a legtöbb kifejezése az argot-nak a kéjnőre van: nem kevesebb mint 80, a pénzre 60, a részeg
ségre 40, tehát nyilvánvalóan azokra a fogalmakra a legtöbb, amelyek ezt a társadalmi — vagy helyesebben társadalmonkívüli — osztályt legjobban foglalkoztatják*
A magyar tolvajnyelvben verni lehet a legváltozatosabban:
20-féleképpen, megszökni 18-féleképpen, a lopásra 16, a hazugságra 14 szót találtak, külön 11-et a becsapásra.
Talán nem véletlen az sem, ha a „pesti nyelvi nek a legtöbb szava és legtöbb vicce a pénzre van.
Kezdődik ott, hogy pénznek már alig is nevezik, hasz
nálatosabb a „dohány“, „guba“, „lóvé“, elnevezés. A körü
lötte tobzódó „bemondás“-okból legismertebbek a követ
kezők: „Én állandó pillanatnyi pénzzavarban vagyok“ —
„Maga kijön a fizetéséből? Én már 5-én kijövök belőle.“ —
„Zseblázam van“ Ha azt mondom valahol, hogy nincs aprópénzem, a legtöbb esetben ez a válasz: „Jó magának, nekem nagy sincs“ — Akinek pénzt váltanak, megszámolás után megjegyzi: „Éppen csak hogy megvan“. Vagy számolás közben azt mondja: „No, ha eddig stimmelt, ezután is fog“.
— Ha megkérdezi az ember egy ismerősét, tud-e százast váltani, ez következik: „Mi vagyok én, milliomos?“ — Ha egy pénzdarabot közelebbről megnézek, nem hamis-e, ez a megnyugtatás: „Jó az, beír lenne egy zsákkal“. — Ha valaki pénzt ejt le, azt mondják neki: „Ne szemeteljen“. Vagy pedig: „Hagyja, majd én felveszem“. — Állandóan halljuk ezeket a kifejezéseket: „hitvány anyagiak“, „rút anya
giak“, „vagyonom roncsai.“ — Egyike a leggyakoribbak
nak: „Nálam a pénz a legkevesebb“. Viszont: „Időmillio
mos vagyok.“ (Ez persze a közmondásra vezethető vissza:
„Az idő pénz.64) — Ha megkérdezünk valakit, hogy — például — miért nem megy nyaralni, sokszor kapjuk ezt a választ: „mert az zsebbevágó dolog“. Vagy pedig: „mert nincs időm“ és két ujjának összedörzsölésével jelzi, hogy az idő alatt pénzt kell érteni. Ugyanezt fejezi ki ez is:
„ideális okokból“.
Az idegen pénznemek közül a líra és font „pazar66 alkal
mat nyújt a szójátékra. Ha például egy lánynak gazdag angol úrral van szerelmi ügye, akkor „fontos“ oka van arra, hogy szeresse, — ha olasz úrral, akkor „Urai“ természetű a dolog. Ha egy spanyol grandról esik szó, jön a megjegy
zés: biztosan nincs egy „grandja“ sem.
Az a tapasztalatom, hogy a közhelyeket használó embe
rek általában babonásak. Ami természetes is, hiszen a babona is közhely. („Nem ülök a sarokra, mert akkor nem megyek férjhez.66 — „Hazudik, mert puha az orra.66 —
23
Közhely a 13-as számtól való félelem is. De az sem kevésbbé, ha valaki azt mondja: „Nekem egyenesen szerencsét hoz".
És — kimondom, bár egy világot ingerlek magam ellen — együgyűség és a legnagyobb közhely lekopogni valamit, ,,/iogy el ne kiabáljuk “) A leghatásosabb módnak vélem, ha figyelmeztetem őket: ne űzzék ezeket az elcsépelt tréfá
kat a pénz körül, mert Pénz Őfelsége már únja ezeket, felségsértésnek tekinti és a tiszteletlen viccelódőktől távol
tartja magát.
*
— Hogy van?
Akinek felelni kell erre a — valóban nem nagyon meg
lepő — kérdésre, az rendszerint zavarba jön, dadog, végül kínos mosollyal kinyög valami ilyet: „Vagyogatok". —
„So, so, /а, /а," — „Lehetne rajtam segíteni— „Még élek.
Ha ugyan ezt életnek lehet nevezni
Mások nem dadognak, nem haboznak, már készen tar
tanak egyet a közszájon forgó általánosságokból. Van, aki agresszíven szegezi a kérdezőnek: „Nem olyan jól, mint maga". Van, akinek üzleties szelleme a tréfában is meg
nyilatkozik; ezt a feleletet választotta ki állandó haszná
latra: „iö pengőért megmondom". Van, aki szójátékkal vág vissza a ,,/iogy mn ?"-ra: „hogyne lennék". Ugyanez az em
ber télen ezzel visszonozza az érdeklődést: „Köszönöm, megfagyok". — Népszerű válasz még: ,,/áz ellenségemnek legyen mondva". És ez is: „Mini szegény ember gazdag városban".
Erőltetett humorizálás ez, elnyűtt ötletek végnélküli, mindenki számára unalmas ismételgetése. Az eredetiség keresése, olyan szerencsétlen módon, amely a legócskább sablont eredményezi.
Ugyanezt láthatjuk néha — aránytalanul ritkábban — már a kérdés feltevésénél is. Kedélyeskedő bácsik hasz
nálják még a népiesen ízesnek hitt, szerintem — már paró
diának is — nagyon ízetlen „hogy ityeg a fityeg ?“-et. Egyik pesti kabaré tájékán jött divatba a „hogy van? mit csinál
nak ez a rettenetes kifordítása: „milyen a levés? mit a csinálás ?“
Mindnyájan ismerjük a tréfáskedvű — de igazi tréfára képtelen — embert, aki „van szerencsém" helyett így kö
szön: „штг szelencém", — ha ezt mondják neki: „jól nézel ki“, visszavág: „joZ kinézek", — ha pedig őt üdvözlik „van szerencsém"-mel, harsány nevetéssel tanácsolja: „vegyen sorsjegyet!“ —Az „ajánlom magamat" köszönésre ezt feleli:
„jobbat nem tud?“ — Ha véletlenül lábadra hágott, így mentegetőzik: „ezer bocs és kétezer anyamedve“ (ami persze nagyobb udvariatlanság, mint ha egy szót se szólt volna). Búcsúzáskor humora így nyilvánul meg: „a vérfa
gyasztó viszontlátásra". Esetleg még pajkosan hozzáteszi:
„jobb erkölcsöket". Betegtől ezzel a „szójátékkal" válik el:
„javuljon meg".
Hogy mi a megoldás? Nagyon egyszerű. A köszönést vegyük komolyan. Kétmilliárd ember él a földön, ebből személyes ismerősünk, mondjuk, néhány ezer. Van értelme, hogy megkülönböztetjük őket a köszönés konvenciójával.
A „úogy van?“ — kérdésre pedig kétféleképpen visel
kedhetünk. Ha olyan valakitől halljuk, aki részéről felté
telezzük az őszinte érdeklődést, feleljünk rá komolyan.
Ha pedig csak formalitásnak véljük, tegyünk úgy, mint az angolok, tekintsük egyszerűen köszöntésnek és feleljünk rá gyorsan ugyanezzel a köszöntéssel: „úogy van?“
Csúnya jellemvonása a „pesti nyelv"-nek a superlativu- sok indokolatlan használata.
Akinek ízlett délben a mákostészta, nem úgy mondja el, 25
hogy jó volt, ízletes volt, hanem „isteni volt a mákostészta!"
Nem érdekes történetet mesélnek el, hanem csodálatos, angyali történetet. A legkisebb jelző a „tüneményes"
vagy ha úgy tetszik „fenomenális". A bárban, ahol a zene
„fantasztikusan remek", a dobos pedig külön is „óriási",
„szörnyen", „pokolian“, „rémisztőén" jól mulatnak. De hallottam már az „irtó pazar“ és „fantasztikusan óriási“
kifejezéseket is; ezek után a „pokolian angyali" minősítés se lepne meg.
A superlativusokkal űzött visszaélés azonban nem ma
gyar, nem pesti eredetű. Megtaláljuk a franciában, angol
ban is. Bizonyára a külföldi divatok rajongói hozták haza.
(Egy angol lánnyal vacsoráztam egyszer és a marhahúsra ezt mondta: „awfully, beastly nice". — „Rettenetesen, álíatian jó!")
Természetes, hogy ezek a superlativusok elkoptak, érté
kük a középfokon alulra esett. Kár, mert ha néha mégis olyasmivel találkozunk az életben, ami megérdemelné a lelkesedést, honnan vegyük hozzá a szavakat?
Akik a „pesti nyelv"-et beszélik, azok persze nem fog
nak zavarba jönni. Ha elolvassák — tegyük fel, hogy elol
vassák — a Háború és békét, így fognak róla véleményt mondani:
— Hercig dolog!
És ha egyszer a Montblanc-та feljutva végignéznek a gleccser-mezőkön, elragadtatottan kiáltanak fel:
— Milyen guszta!
III.
MI A KÖZHELY?
Ideje lesz beszélnünk róla: mi is az a közhely?
A latin „loci communes46 fordítása. A latinban azonban még nem volt pejoratív értelme, egyszerűen a közmondá
sok, szállóigék, idézetek gyűjtőfogalmául szolgált. Ma már, a magyarban éppen úgy mint a többi nyelvben, lenéző hangsúlya van.
Ha a Révai Lexikon-ban megnézem, ezt olvashatom róla: „Közönséges, elcsépelt kifejezésmód.“ A kis Larousse- ban Lieux communs címszó alatt ez áll: „Trivialitás, elcsé
pelt ötletek.“ Ugyanott Cliché címszó alatt: „Közhely, banalitás, amelyet gyakran mondanak és ugyanazzal a kifejezéssel“
Ezek a definíciók valóban ráillenek valamennyi téma
körre, amelyekkel foglalkozni kívánok, a politikai frázistól a pesti nyelv ízüketvesztett humoros szólamaiig. Csak éppen nagyon szűkszavúak, keveset tudunk meg belőlük. A nagy Larousse sem ad bővebb meghatározást. Könyv pedig, amely a közhellyel foglalkozott volna, mindeddig nemcsak magyarul, de egyetlen nyelven sem jelent meg, tudtommal.
Az írók közül sokan elítélő véleménnyel voltak róla, ami természetes is, de ezt a véleményüket egy-egy odavetett
27
mondatban vagy legfeljebb újságcikkben nyilvánították.
Ezt nem úttörő érdemem kiemelésére mondom, hanem azért, hogy mentegetőzzem: jobbára magamra vagyok utalva.
A közhelyekre vonatkozóan — a kevés eddigi forrás felhasználásával — az alábbi megállapításokat tehetem.
1. A közhely használatának oka a gondolkozásra való képtelenség vagy lustaság.
2. Mai fokozottabb elterjedése bizonyára összefüggés
ben van azzal, hogy a kor, amelyben élünk, a racionalizá
lás korszaka. A gyári, hivatali futószalag-rendszer nemcsak nem kívánja meg a gondolkodást, de hozzászoktatja a szellemet a gépiességhez.
3. Közhelyet az használ, akiből hiányzik az eredetiség, de mindent elkövet, hogy eredetinek lássék.
Itt a helye talán annak a megállapításnak, hogy a legtöbb közhely szülője az eredetieskedés. Hogy egy-két rövid és egyszerű példával magyarázzam: a normális ember azt mondja: „majd meglátjuk“, „rendben van", „viszontlá
tásraAz eredetieskedő ezt: „kiderül a boncolásnál",
„rendvicsek", „viszlát ."
Valaki, akivel erről vitatkoztam, azzal érvelt, hogy a
„viszlát" jelentékenyen rövidebb, mint a viszontlátásra.
Ezt el is fogadnám és a megreformált köszöntést — bizal
mas ismerősök között — nem kifogásolnám, de miért hasz
nálják akkor ugyanilyen gyakran a,,viszontnézésre‘\ „visz- látomásra" sőt „viszontkukucskálásra" alakot? És ha a rövidség a cél, miért mondják ugyanezek az emberek eser
nyő helyett: „esernyőszerű tünet" és menjünk helyett:
„tegyünk úgy, mintha mennénk?“ Miért mondják: „vala
hogy majd csak lesz, mert úgy még sohase volt, hogy seho
gyan se lett volna?“ Amikor ennek az első 4 szava már kifejezi ugyanazt, amit az egész hosszú bölcsesség. Amellett:
a beszédnek nem mindig a legfontosabb eleme a rövidség.
Csúnyának találom például, ha „köszönöm" helyett „kösz“-1 mondanak. Ha már valamit megköszönök valakinek, annyit csak megtehetek, hogy ne sajnáljam kimondani azt a három szótagot.
4. A közhely olcsó sikerre törekszik, akár komoly hatást akar elérni, mint az üres politikai frázis, akár humorosat, mint a „bemondás".
5. Jellegzetessége az önhittség. Fontosnak véli magát, holott erre semmi jogosultsága.
Ezt az utóbbi pontot nem árt megint példával világossá tenni. Ha egy esküvőn a Lohengrin-nászindulót játsszák, ez hagyomány, szinte észre se vesszük. Ha azonban, mondjuk, az örömapa bejelentené a násznépnek: „most eredeti,remek muzsikát fogtok hallani" és utána felhangzana a Lohengrin- nászinduló, az emberek csalódva és bosszankodva bámul
nának egymásra. Nos, körülbelül ezt teszi a közhelyes ember, amikor úgy adja elő a sablonos frázist vagy viccet, mintha egy szerencsés, ihletett pillanat éppen most pattan- totta volna ki agyából. Ha egy film például premierplánban vetít elém egy órát, aztán az óramutatók elkezdenek sietni, majd később újra a rendes tempóra térnek vissza, ezt elfo
gadom mint egyszerű, kézenfekvő jelzését az idő múlásá
nak; ugyanígy— sőt egy árnyalattal még természetesebbnek
— azt is, ha mondjuk ezt látjuk a vásznon: 1943. március 20, aztán átkopírozódik: 1944. január 20. De ha ehelyett a kép virágzó almafát mutat, amely aztán téli tájban álló kopár fára tűnik át, bosszankodom. Miért? Mert a film rendezője azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő most szimbolizálja az idő múlását. Ezt az — egyébként is eléggé primitív — szimbólumot már alaposan elkoptatta a film.
A legtöbb közhely azért ellenszenves, mert aki mondja, úgy viselkedik, mintha ő találta volna ki. Idevág tehát az
29
előbbi fejezetben tett megjegyzésem: ha már használjuk, legalább tegyük szerényebbé azzal, hogy „idézőjel“-ben mondjuk.
6. A közhelyek ártalma három síkon mutatkozik: hatá
suk — Kosztolányi szavával élve — nyelvpiszkító, a gon
dolkodást uniformizáló és jellemrontó.
Az első kettőt már nem kell magyaráznom. A jellemre való kihatása, szerintem, ott van, hogy a közhely: blöff.
Értékesnek akarja feltüntetni az értéktelent. A közhelyek elleni küzdelem tehát — a nyelvtisztításon és az egyéni gondolkodásra nevelésen kívül — azt is célozza, hogy az igazi érték kerüljön a talmi helyébe minden téren.
ÍV.
KÖZÉLET A párt helyi elnöke felmegy az emelvényre, „néhány kere
setlen szóval“ üdvözli „szere
tett képviselőjelöltünketeset
leg „városunk dicső szülöttétu, felszólítja a választókat, hogy
„egy emberként“álljanak,, köz
életünk lánglelkü vezérférfia, a kultúra és népjólét apostola,
az igazságnak tántoríthatatlan bátorságú^puritán erkölcsű bajnoka“ mögé.
Ezután a képviselőjelölt emelkedik szólásra. Megkö
szöni a „szerény személye“ iránt megnyilvánuló bizalmat.
Visszapillantást vet politikai múltjára, melynek során elvei
ből soha „egy jottányit“ sem engedett. Ellenj elöl tjének vádjaira felelni „méltóságán alulinak tartjaezek a vádak különben is „visszapattannak róla‘% mert „a kutya ugat, a karaván halad“. О megy tovább „a maga útján“, kizá
rólag „az igazság lobogó szövétnekétől vezéreltetve“. Fel
szólítja a választópolgárokat, hogy „éZo phalanxként“
tömörüljenek mögéje, „dolgozzanak karöltve“ a köz
KÖZ ÉL BT t> N К IiÁNGLBLKŰ V KZÉHFÉHKIA
31
boldogulásán, „titáni szent akarással“, „mindenki egyért és egy mindenkiért“. Egy táborban szeretne látni mindenkit, persze a sajátjában, „az ősi magyar átok, a visszavonás“, társadalmunknak ez a „rákfenéje“ magyarázza csak szemé
ben azt, hogy az ellenfélnek is vannak emberei. Összefo
gásra szólítja fel a választókat, mondván: „concordia parvae rés crescunt, discordia maximae dilabuntur“ Megrendítő
„fcor- és kórképet“ fest, kijelentvén, hogy „a tizenkettedik órában vagyunk“, vajba ne lenne „pusztába kiáltó ige‘<
az ő szava, hanem „termékeny talajra hullva, virágba szökkenhetne“. Mivel „ma nem szavakra van szükség, ha
nem tettekre“, reméli, hogy a választópolgárok akarata mó
dot ad neki dolgozni „a /cöz üdvén“, „egyik kezében a tör
vénykönyvvel, a másikban áisóval“, mint a konstruktív, építő politika „egyszerű közkatonája“. Ebben az esetben
„szíve utolsó dobbanásáig“ és „minden poklokon keresztül“
kitart az eszme mellett, mert pártját tartja az egyedül alkalmasnak arra, hogy „az ország hajóját biztos révbe kormányozza“.
Hogy ezek a frázisok milyen mértékben árasztották el közéletünket, legjobban azok az újságírók tudnák meg
mondani, akiket hivatásuk kényszerít rá, hogy rendszeresen járjanak politikai gyűlésekre, társadalmi, érdekképviseleti összejövetelekre. Ha egy ipartestület például nyugdíj pénz
tárat alapít, vagy a Balatonnál üdülőházat vásárol, az ter
mészetesen nagyon örvendetes és tiszteletreméltó dolog,
— de miért kell következetesen azzal a költői képpel bejelenteni, hogy „a mag, amelyet elnök urunk szorgos keze elvetett, íme virágbaszökkent“? És miért kell a tiszti
kar megújítása után az ülést azzal megnyitni, hogy „az egyesület phönixként új életre kelt?“ Hogy karöltve dolgozni nem lehet, vagy legalább is aránytalanul nehezebben, mint két szabad kézzel, azt mindenki tudja. Ami pedig a
„visszavonását illeti, nem igaz, hogy „ősi magyar átok “ Kevéssel a háború előtt meghallgattam egy francia politikai gyűlést, éppenúgy ősi átoknak emlegették a széthúzást, az egymás meg nem értését. Úgy látszik, ez az önvádló nemzeti frázis: nemzetközi. Az igazság pedig az, hogy a „visszavo
nás“ ősi emberi átok.
KABÖLTTK DOLGOZNI
Nagy on természetes, hogy a szónoki nyelv emelkedet
tek!), pathétikusabb, mint a hétköznapi, de ez a fajta páthosz: hamis. Ha a szónok a régi, elkopott szólamok bema- golása helyett a saját fejével gondolkozna, bizonyos, hogy
— legalább is a legtöbb esetben — különbet tudna kitalálni.
Hogy mégis megmarad a bevált patronok mellett, azt a gondolkozásra való lustasággal és a tömeg lenézésével lehet magyarázni. A tömeg szellemi színvonalát ismerve sem hinném, hogy ezek az útszéli frázisok hatással vannak rájuk.
Egyszerűen: már nekik is unalmasak.
Vannak aztán közéleti férfiak, akik a tömeg számára betanult hangot magánéletükben sem tudják már levetni.
Az ilyen ember, ha a felesége veszekszik a cseléddel, nem
3 Ki ne mondja 33
azt mondja, hogy „ne bántsd már azt a szegény lányt, eleget dolgozik", hanem igyekszik felesége cselédpolitikájába szociális elemet inaugurálni. Ha pedig barátnője megkéri, szerezzen két operajegyet, nem azt feleli, hogy majd utána
jár, hanem „latbaveti teljes ingerenciáját.u Karinthy Fri
gyes egy szatírájában a közéleti férfiú haldokolva így sóhajt fel:
Éltem megszűnés tárgyát képezi. ..
Felém a Hades öblös éje int, Utolsó szavam: miszerint.
Fjgy tekintetben állott be valami javulás az utolsó 2—3 évben: a felesleges idegen szavak használata — a nyelv- tisztító mozgalom hatása alatt — némiképpen csökkent.
Ezzel szemben a magyarnyelvű, de magyartalan és értel
metlen szólamok megsokasodva végzik romboló munká
jukat. Ezeknek a frázisoknak a tömegek egy részénél elért hatását csak azzal lehet magyarázni, hogy csekély szellemi képességű emberek gyakran bölcsességnek fogadnak el mindent, amit agyuk nem tud felfogni, „Az emberek köny- nyűszerrel ölelik meg magukat oly szavakért, amelyeknek nincs értelmük", — mondja Anatole France.
Sok szónok az idegennyelvű idézetek bőséges adagolá
sával igyekszik hallgatóiban tiszteletet kelteni. (Pedig már Bismarck arra intette a politikusokat: „Nem citátumokat alkalmazni, hanem citátumokat alkotni!“) A haj az, hogy átlag-szónokaink évek óta ugyanazt az 50—60 latin-, francia- és egyébnyelvű közmondást és idézetet ismétlik. Semmit
mondó közhely az ilyen idézet: „Alea jacta est", „Videant consules." INem hinném, hogy hatással van még valakire, ha azt hallja: „Hony sóit, qui mal у pense“, „Uétat cest moi" vagy „La garde meurt mais ne se rend pás."
Vonatkozik ez közéletünkre éppen úgy, mint társaséle
tünkre. Úgy komoly, mint tréfás alkalmazásban elkoptak
már az ilyen és hasonló citátumok: „Lasciate ogni speraru za“ — Eppur si muove“ — „Heuréka!“ — „Et tu mi fili, Brute?“ — „Mehr Licht!“ — Ezerszer hallottuk már Mária Antoinette mondását: „Ha nincs kenyerük, egyenek kalá
csot“, IV. Henrikét: „Azt akarom, hogy vasárnap minden parasztnak tyúk főj jön fazekában“ és Montecuccoliét:
„A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz!“
A legbántóbb talán mégis az, amit a „veni, vidi, vici“-\e 1 művelnek. A jöttem, láttak, győztem“-tol a , Jöttek, láttak, főztem“-ig számtalan változata bosszantja a jóízlésű embert.
Még kínosabb, ha a szónok, analógia ürügye alatt, nem egy mondatot, hanem már sokszor hallott hosszú történetet idéz. Ilyen például Mikszáth kitűnő anekdotája a kovácsról, aki mesterien operált hályogot, de csak addig, amíg egy orvostanár meg nem magyarázta neki, hogy tulajdonképpen mi is az, amit ő csinál. Ilyen France meséje a bohócról, aki a Madonna szobra előtt bukfenccel fejezte ki áhítatát.
A magam részéről nem vagyok ellensége az idézeteknek.
Amint éppen ebből a fejezetből látható: én is eléggé gyak
ran idézek, — ha úgy gondolom, hogy véleményemet alá
támasztja vagy hogy valamit világosabbá tesz. Hogy mikor és mit lehet citálni, arra ezeket a szabályokat állítanám fel:
Az idézet ne legyen túlságosan ismert. A hallgatónak vagy olvasónak ne az legyen a benyomása, hogy harmad
vagy ezredkézből kapja, hanem az, hogy az idéző maga bukkant rá olvasmányai közben. Ne citáljunk indokolat
lanul, hanem csak ha mondanivalónkba beleillik és ne tudálékosságból, hanem csak ha valamit megmagyaráz.
Pontos legyen az idézet és helyes az alkalmazása.
Rengeteg tévedés, visszaélés történik ezen a téren.
Talleyrand (mások szerint Fouché) mondta: „Ez több mint bűntett, ez hiba“ Milyen tömör és igaz kritika volt ez Na
póleon cselekedete fölött, aki kivégeztette az enghieni 35
herceget. Amellett persze finom játék a szavakkal. Nálunk egyszerűen paradoxonná hamisítják ezt a mondást, abban az értelemben használják, mintha minden hiba több lenne mint bűn. Ez így tetszetős, de hazug. Bismarck mondotta, hogy „csak az ökör következetesHa sejtette volna, mennyi logikátlanságot, szamárságot igyekeznek majd fedezni en
nek az idézésével, bizonyosan nem merte volna kijelenteni, hogy „citátumokat kell alkotni/6
Gyakran folyamodik a szónok a humorhoz is, hogy közönségének figyelmét ébrentartsa. Ez természetesen ért
hető és jogos, — feltéve, ha nem sablonos eszközökkel, ósdi viccekkel történik. Politikai gyűlésen mondta például néhány évvel ezelőtt egy ellenzéki képviselő:
— Fiatal lány megy be a virágüzletbe, azzal, hogy ő előre meg akar rendelni egy koszorút, szalaggal, saját teme
tésére. A kereskedő megjegyzi, hogy asszonyoknak lila szalagot szoktak reátenni, hajadonoknak fehéret. A lány elpirul és szól: „Fehéret kérek, lila pettyekkel.66 — A kor
mány azt állítja, hogy ártatlan abban a sok mulasztásban, ami az országban folyik. De azért a politikai virágüzletben ők se mernének fehér szalagot kérni, legfeljebb „lila pettyekkel.66
A vicc az unalomig elcsépelt, az analógia erőszakolt.
Másik ellenzéki beszédből való ez:
— A kormány csodálkozik, ha mi polgárok panaszko
dunk, nem érti, mi okunk van rá. Akárcsak Csibrákné, aki csodálkozva mesélte szomszédasszonyának: „A gyerekeim egész nap bőgnek. Nem értem, mi bajuk lehet, én igazán gondjukat viselem: naponta háromszor is elverem őket.64
A vicc itt nemcsak régi, de még rossz is, az alkalmazása eléggé erőltetett, bár — a kép groteszkségénél fogva — lehet némi hatása.
Egy várospolitikai gyűlésen így támadta egy ellenzéki szónok a városháza egyik — akkori — vezetőjét:
— Hajdanában Sokrates darázshoz hasonlította magát, amely egy lónak: Athén városának a nyakán ül, hogy azt folytonosan ösztökélje a haladásra. Azóta, úgy látszik, min
den darázs, amely egy város nyakán ül, — Sokratesnek képzeli magát.
Ez kitűnő, mert amit idéz, az nem túlságosan ismert, az elmondása rövid, a hozzá fűzött ötlet pedig agresszív és elmés.
Minden tárgykör közül azonban a hazafiság az, amely a legkongóbb frázisokat tudja csalni a tehetségtelen szónok szájára. Mindnyájan ismerjük azokat az olaj nyomatokat, amelyek a haldokló Petőfit ábrázolják a segesvári síkon, amint vérével írja a homokba: „Hazám!“ — Petőfi iránti minden rajongásunk és hősi halála iránti minden kegyele
tünk mellett sem érheti el ez a kép, hogy meghasson, felemeljen bennünket. Ilyen olaj nyomat a hamis hangú hazafias szólam.
És ez a hang színpadainkon is megjelenik néha. Csak egy esetet említek. 4—5 évvel ezelőtt egy francia író ope
rettjében egy kémnő szerepelt, aki mint az Intelligence Service tagja tiszti rangot viselt az angol hadseregben.
A hölgy tehát a darab egy jelenetében angol tiszti egyen
ruhában jelent meg a színpadon. Katonákról folyt a színpadi beszélgetés és ennek a folyamán a primadonna kijelentette:
„De a világ legjobb katonája mégis a magyar huszár."
Erre bemasírozott a színpadra egy csapat huszárnak öltö
zött statiszta, magyar zászlóval, a primadonna — angol tiszti uniformisban! — élükre állt és énekelték a tüzes ze
néj ű magyar indulót.
Hogy micsoda visszaélés folyik a hazafiság jelszavával és milyen kártékony szemfényvesztés egyes „politikusok"
37
propaganda-szónoklataiban, az mindenki előtt ismeretes.
A képviselőházban is eléggé gyakran hallhatjuk a megbé
lyegző „operett-hazahság“ és „hordó-frázisok“ megállapí
tást. De egyetlen esetet tudok csak, amikor valaki súlyos és tekintélyes szavát felemelte a közhelyek ellen. Glattféld er Gyula Csanádi érsek-püspök ezeket mondotta egy be
szédében:
— A frázis szinte ellentmondás nélküli uralma hatal
masodott el közéletünkben. A lelkeket fel kell szabadítani az üres szólamok igézete alól.
V.
IRODALOM Az eddigi fejezetben mindig egy- egy kifejezést minősítettem közhely
nek. Irodalomban azonban nemcsak a kifejezés módja lehet közhelysze
rű, de az lehet a téma is, egészében, vagy a cselekmény valamely fordu
latában, egy-egy helyzetében. Lehet
nek sablonosak a figurák. (Elkopta
tott lehet egy regény formája is.
Például sok olyan regényt olvastunk már, amely naplószerűen és sokat, amely levélváltás formájában mondja
el az eseményeket. Gyakori az úgynevezett kollektív regény is: az író elbeszéli egy szálloda vagy egy bérház lakóinak, egy hajó utasainak történetét. Vagy: egy bankjegy kör
forgását, egy autó „életét." Mégis, úgy gondolom, egyetlen regényforma sem annyira elcsépelt, hogy közhelyszerűnek lehetne nevezni. Legközelebb hozzá mindenesetre ez a kollektív forma áll, főképpen azért, mert ezt a film is fel
kapta és fokozatosan lejáratja.)
39
Nézzük először, melyek az utóbbi évek szépirodalmának legsablónosabb témái. A legkiáltóbb közhely kétségtelenül a vezérigazgató és a gépírólány szerelme. (Ez a téma, tud
tommal, magyar találmány. Szomaházy István indította útnak „Mesék az írógépről“ című regényével, 1905-ben.) Ennek másik alakja: a szegény kis bankhivatalnok és a vezér leányának szerelme. Amely, mint tudjuk, házassággal és a szegény, de tehetséges ifjú igazgatói kinevezésével végződik. Általában sablon a karrier-történet. Főleg szín
darabokban láthattunk villámgyors pályafutásokat: valami apró véletlen, egy szerencsés pillanat, a csúcsokra röpíti a főszereplőt. De ha a főszereplő: nő, még erre a szerencsés pillanatra sincs szüksége, elég, ha fiatal, szép és behízelgő.
Ezekre a hálás naiva-szerepekre már a darabok hasonló címe is jellemző: Tökmag, Fruska, Csipetke, Fityfirity, stb. (Persze ebből az alakból azért remek darabot is lehet írni. Ennek legnagyobb bizonyítéka Shaw „Pygmalion“-ja.)
A happy-endes irodalom egészében véve közhelynek tűnik fel. Különbséget kell azonban tennünk a vígjátékot természetesen lezáró happy-end és bizonyos regények, szín
művek erőszakolt, tényleg csak a divat kedvéért történő boldog-végződése között.
Nagyon elkoptatta a legutóbbi húsz év irodalma „a dol
gozó nő problémáját“ is. Ennek a témakörnek legelcsépel- tebb motívuma a „hivatás és szerelem összeütközése.“ Ez már amúgy is régi volt abban a formában, hogy a férfi, akit munkája elfoglal, elhanyagolja a nőt. Ennek változata lett a munkájával elfoglalt nő — például orvos vagy ügyvéd —, aki kénytelen elhanyagolni férjét vagy szerelmesét. Meg
jegyzem, a dolgozó nő figurája az irodalomban nem is új.
Már Goldoni vígjátékában „A fogadósné“-ban megjelenik, (úgy tudom, ebben először.) Az önálló, férfias nő a magyar irodalomba Szécsi Mária alakjával lép be. Nem lehet cso
dálni, hogy íróinkat annyira foglalkoztatta személye, törté
netét Petőfi, Gyöngyösi, Kisfaludy Károly, Dóczy Lajos, Móricz Zsigmond is feldolgozták.
Elég gyakran találkoztunk az utóbbi években azzal a témával is, hogy a nő dolgozik, a férfi állás nélkül van, tehát a nő tartja el a férfit. Ezek az írásművek rendszerint azzal a bölcs megoldással fejeződnek be, hogy a férfi állást szerez, a nő pedig visszatér illő helyére, a konyhába. Közeli rokona ennek a tárgynak: a férfi, akit a nő megvásárol.
A nőnek szüksége van egy látszat-férjre vagy például a férfi állampolgárságára. Ezek a művek, fájdalom, csaknem min
den esetben úgy végződnek, hogy a látszatházasságból valódi lesz.
A harmincas években „az állástalan fiatalság problé
mája“ uralkodott az irodalomban, különösen a színpadon, mégpedig drámában és vígjátékban egyaránt. Hogy csak a magyar darabokat soroljam fel: Helyet az ifjúságnak, Uri- lány, Nagy szerelem, Április, Fény a faluban, Ifj. Horváth Pál, Mindennek ára van, Ember a híd alatt, Lányok és fiúk és a műfaj egy elkésett hajtása: Zsuzsó. — Természe
tesen egy új fogalom, intézmény, alak feltűnése az aktuális, újságírásszerű irodalom művelőit könnyen csábítja a meg
írásra, így, szintén a harmincas évek tájékán, tömegével születtek az ilyen című regények és színdarabok: Sex appeal, Week-end, Happy-end, Társasutazás, Fizetőven- dég, Taxigavallér.
„Hol az olló?“ — hangzott a kérdés gyermekkori játé
kunkban. Ezt a nevet adhatnám annak a játékunknak is, amikor keressük, hogy ki kitől „merítette témáját." Nézzünk egy példát, kövessük nyomon — visszafelé — egy közismert téma változatos pályafutását. A téma: az inasnak vagy szobalánynak úri öltözékben, úrnak vagy úrnőnek inas —, vagy szobalányöltözékben való megjelenése. Nemrégiben
41
volt műsoron egy ilyen tárgyú magyar film „Pista tekintetes úr“ címen; körülbelül öt évvel ezelőtt amerikai filmen láttuk „Gyertyafénynél“ címen, amely egy osztrák vígjáték nyomán készült. Körülbelül 25 évvel ezelőtt magyar operett volt: „Mágnás Miska“ Közel 100 éve: 1847-ben mutatták be Bécsben a „Márta“ című vígoperát, melynek hősnője a szolgálólánynak öltöző Lady Harriet. (A „Leányvásár“
című magyar operett cselekménye azonos a „Mártádéval.
És hasonlóan indul az a francia vígjáték, amelyet zenés formában „Párisi nők“ címen játszottak nálunk.) Victor Hugo drámájában Don Sallust, hogy a királynőn bosszút álljon, Don Cesar de Bazan-пак adja ki inasát, Buy Bias-1.
1730-ban került színre Marivaux „Le jeu de Vamour et du hasard“ című komédiája, melyben a szülők által egymás
nak szánt vőlegény és menyasszony ruhát cserél inasával, illetve szobalányával, hogy ismeretlen jövendőbelijének szerelmét próbára tegye. (Ugyanebből az okból történik a ruhacsere számtalan későbbi vígjátékban és operettben).
Kisfaludy Károly, Beaumarchais, Lesage, Legrand nevét éppen csak megemlítve, mint akiknek darabjában szintén szerepel ez a motívum, eljutunk Molierehez: „Lesprecieuses ridicules“-ben (1659) a két kikosarozott kérő öltözteti úri ruhába a két inast, hogy imádottját megszégyenítse. De már Moliere-nek is ismernie kellett Scarron „Uheritier ridicule“ című, hasonló tárgyú darabját, amelyet 1648-ban játszottak.
Általában: ha egy-egy téma, helyzet, alak származását keressük, gyakran visz az út Moliere-hez. És nemcsak a színpadi, hanem a regényirodalom is sokat vett át Moheré
től. Babits Mihály is „a modern polgári irodalom ősének“
nevezi irodalomtörténetében Moliere-1. (És hozzáteszi:
„Őszintén szólva, nem nagy dicsőség“) De sok esetben tovább vezetnek a szálak MoZiere-től, a messzebb múltba,
