E L Ő A D Á S O K
A SZEGEDVIDÉKI PARASZT AZ IRODALOMBAN A világ teste valami ismeretlen betegségben szenved. Orvosok — poli- tikusok, államférfiak, tudósok és gondolkodók — tanácstalanul állnak s újabbnál újabb eszközökkel igyekeznek talpraállítani megrendült egész- ségét. Azt hisszük, igazi ütőerét tapintják akkor, mikor a legmélyebb nép- réteghez, a mindennek alapot adó parasztsághoz nyúlnak.
Tudjuk, hogy periodikusan eljön egy-egy korszak, amikor a kiművelt nyelv, kultúra — amely éppen kifinomult voltánál fogva bizonyos érte- lemben megmételyezett — a néphez kanyarodik vissza, mint egyedüli és mindig tiszta forráshoz. Soha nagyobb mértékben és nagyobb komolyság- gal nem foglalkoztak a nép egyszerű fiaival, mint manapság. Egymást érik az összejövetelek, viták, komoly államférfiaknál éppúgy, mint a legszeré- nyebb polgári egyesületekben. Az idevonatkozó cikkek dandárjai jelennek meg a különböző lapok hasábjain, mind élénk bizonyságául annak, hogy a probléma komoly s a megoldás nem tűr halasztást. Egyes államok hatal- mas összegeket fordítanak erre a célra. A dániai Hubertendorfban paraszt- egyetemet állítottak fel. Kiindulópontul a parasztság szemlélődő termé- szetét vették. Célkitűzésük: a parasztot, mint embert, tökéletessé tenni,
helyzetöntudatra, hivatásérzetre nevelni, közösségi gondolkozását ki- művelni.
A paraszt természete szemlélődő, fogékony és érdeklődő, de ebbeli elhanyagoltsága miatt fásult. Mert nagy mulasztások terhe súlyosodik e téren a művelt osztály vállaira. A parasztságot időnként más és más szem- pontból vették figyelembe, ha egyáltalán érdemesítették erre. Ez a nép- réteg tömegénél fogva igen alkalmas eszköznek bizonyult politikai célok elérésére; s nem beszélve a jobbágysorban eltöltött szégyenletes időkről, a parasztok mint voks-adók jöttek számításba. Szellemi felemelésük nem volt cél; részben bizonyos szempontból nem tartották kívánatosnak, rész- ben úgy tekintették e réteget, mint amely nehézfejűsége, nemtörődömsége
folytán teljesen számításon kívül esik. Hogy a paraszt nemtörődöm, nem hisz senkinek, bizalmatlan a még jóindulatú támogatással szemben is*
annak teljes egészében a „nadrágosok" az okai. Mert már annyiszor lett áldozata jóhiszeműségének, hogy hinni, bízni nem tud, dc nem is mer.
A ma fiainak ezt a bizalmatlanságot minél előbb és minél gyökere- sebben el kell oszlatniuk, mert a parasztság drága kincs, melynek elvesz- tése az egész állam rombadőlését vonhatja maga után. E téren még meg- számlálhatat'an a tennivaló. Mintha azonban az utóbbi évtizedek, diák-f settleirent-jeinek munkája után némi enyhülést lehetne észlelni ezen a téren. Mintha ez a paraszttámogatás őszintébb volna s így több eredményt is érne el.
Az irodalmi paraszt pályafutása az irányharcok változásával párhuza- mosan más és más. Az egyes korokat meghatározó szemlélet eleve rá- nyomja bélyegét a parasztábrázolásra is. Eleinte, a jobbágyság idején a paraszt urak mulattatására szánt komikus figuraként jelenik meg. Mikor aztán a jobbágylázadások rájuk terelik a figyelmet, véres, erőszakos, min- dent elsöprő, heroikus alakként ábrázolják. Jókai saját'romantikus voná- sait festi rájuk, szeretettel és leginkább anekdótázva jellemzi őket. Petőfi elragadtatása a legeszményibb alakká emeli. A lehiggadt Arany János valószerűbb színekkel testesíti meg a magyar parasztfaj ideálját. A leg- nagyobb rombolást a paraszt ábrázolásában talán a népszínmű végezte, bár egész jóhiszeműen, de elhibázottan, mert városi közönség számára készült, városiak elképzelése szerint. így aztán a külsőségekre vetődött a fősúly; legfontosabb a bornyúszájú ing, bő gatya, kacskaringós bajusz és káromkodás, valamint az elmaradhatatlan pipa. Hogy aztán a cselekmény megfelelt-e a paraszt érzés- és gondolatvilágának, azt teljesen figyelmen kívül hagyták.
A legújabb idők Móricz Zsigmondja az őt jellemző bővérű, vérengző parasztot adja (Turi Dani), míg a másik nagy parasztimádó. Szabó Dezső, sajátságosan ellentmondva önmagának, Böjthe Jánosban Jókai-féle ideali- zált alakot teremt. Ezekkel egyidőben, őket részben meg is előzve, Ady már kiábrándulását fejezi ki a paraszttal szemben, akit urának való ki- szolgáltatottsága miatt szán (A grófi szérűn).
Szándékosan maradt ki a fentiek közül a parasztábrázolók legjelentő- sebb csoportja: Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Móra, Tamási és Nyirő.
Az ő parasztábrázolásukat bővebben kellene tárgyalnunk. Ez alkalommal azonban csak a Szegedvidéket jellemző két íróval, Tömörkény Istvánnal és Móra Ferenccel foglalkozhatunk.
Tömörkény István a maga teljes valóságában állítja elénk Halbőr För- geteg Jánosban s gárdájában a szegedvidéki parasztságot. Alakjai között él s kitűnő szeme élesen másolja át őket a papírra. Tömörkény az alföldi parasztság közé jutva, e népréteg írójává és szószólójává lett. Már látja erényeiket éppúgy, mint hibáikat, de látja a parasztság egészségtelen tár- sadalmi elhelyezkedését is. Sokszor vetíti elénk az emberektől elszakadt, iskolázatlan paraszt kárvallását, a legjobb szándékú segítésnél is. Szemlé- letesen mutatja be a félelemtől elgyávult, de szólni nem merő parasztot, vagy a kubikosok lelkében izzó úrgyűlöletet. De meglátja a nép tiszta lel- két és jóságát is. A nép vallásosságával foglalkozó darabjai igen finomak (Nazarénusok).
Tömörkény irodalmi hagyományainak folytatója e téren Móra Ferenc, ö a megkezdett parasztképeket kiegészítette, s nemcsak meglátta a parasz- tokat. hanem tudott velük együtt szenvedni és örülni, tudta sorsukat szivé- vel fölfogni.
A „szögedvidéki nemzetség" között könnyű az eligazodás, mert akár Jánosról, akár Mátyásról vagy Mihályról legyen is szó, egy családnak tagjai ők. Meg aztán a ragadvány-nevek könnyen eligazítanak b e n n ü n k e t Uradzó Tama Ignácról, Luklábú Csülkös Monori Kis Istvánról, Hatlányos Hebők Vincéről, Hatökrös Hcbők Imréről, Istenes Bcne Mártonról mind- nyájan tudjuk, kik lehetnek. Különös fiai ők a „harena refugiinek". Messze élnek a várostól ezek az egyszerű emberek, ám mégis elég közel ahhoz, hogy néha-néha benézhessenek Szögedébe. De nemigen óhajtanak ők
senkivel sem közösséget. Hihetetlen lokálpatrióták. Elképzelhetetlen, hogy a tanyán milyen nagy a kasztrendszer. Már a körtöltésen kívülit is csak úgy veszik maguk közé, hogy előbb fejjel mérik össze a koponyakemény- ségüket (Móra: Osztozkodások). Csőszféle néppel juhászfajta nincs barát- ságban; csikós meg a gulyást nem állhatja és így tovább. De azért aranyos humorú emberek mindannyian. A főbb vonások képviselőit körülbelül így állíthatnók össze. A férfiak közül Móra Mátyása jelenti a jellegzetest (Ének a búzamezőkről), míg az átmeneti ember képviselőjének Halbőr Förgeteg Jánost (Tömörkény) meg Habit (Móra) nevezzük ki, a világ- háború tanulságait levonó, haladó embert Ferenc (Móra) tárja elénk. Az asszonyok közül Szülét, a mult asszonyának alakját vesszük.
Mátyással úgy ismerkedünk meg, hogy pipát szúrkál. Nagy gonddal végzi ezt a munkát; nem gondol a többi világra, s nagy az öröme, ha a cirok átkecmereg a száron. Egy letűnt, nyugalmas világot hoz ő közénk.
Abból a fajtából való még, akinek az az elve, hogy „apám is így csinálta, az apám apja is, én is így csinálom". Nem állhatja az „urizálást". Még a petróleumvilágítás is „módi" neki. Azt meg éppenséggel nem tudja fel- fogni, hogy mire Ferencnek szappan, s még hozzá öt. Van két nagy sze- relme: a föld, meg a fia. Ez a helyes sorrend, mert minden gondolata a földdel kapcsolatos. Számtalannál számtalanabb fordulattal igyekszik az állítólagosán valaha egybetartozó földeket ismét összeragasztani. Az orosz hadifogoly „Spiritutó"-tól is azt érdeklődi, hogy mennyi földje van otthon.
Ezen az alapon köti meg a barátságot, mivel az is földdel bíbelődő ember.
Politikai nézete legutoljára a 48-as éveknél változott s mást elképzelni sem képes. Ki is jelenti: „Kossuth sose múlhat el!" Nagyon lehangolt lesz, mikor március 15-én senki sem tart vele a Kossuth-nóta éneklésében, ö azt nem érti, hogy kommunizmus van. Meg is buktatja hamar. Mert ha a kommunizmusnál nincs király, kinek a képét teszik a pénzre? Erre aztán senki sem tud választ adni. De azért csak megragadja valami a figyelmét, hogy akkor nem kell adót fizetni. Az államnak a kezét, amely kinn is eléri az embert, igen erősen érzi és sokszor ki is kel ellene. Bizalma sem sok van az állami tényezőkhöz; elhatározza, hogy ha nem fogadják el az adóját, írást kér róla. Azt sem hiszi el, hogy nem azért kell a halotti bizo- nyítvány a fiáról, hogy legyen mire bélyeget ragasztani. Meghalt az már,
minek bolygatni — véli. Mikor aztán még az állatorvost is a nyakukra küldik, kitör belőle a keserűség. Felfordul a disznó nélküle is, s a tehén sem fogja hívni, ha fel akar fordulni — mondja.
Családjával szemben a lehető legszívesebb s igen kedves humorú.
Kedvesek azok a zsörtölődések", amelyeket Szülével folytat, egy-egy tréfá- val mindig letorkolja. Fiát, Rókust magyaros szívvel, de azzal a szeretetet kimutatni nem tudó vonással szereti, ami ezt a népet jellemzi. Ez nem tud mutatni, magába zárja érzelmeit. Látszólag hidegen mondja el, hogy fia meghalt, de utána iszik egy búfelejtőt. Általában nem veti meg az italt, s már a kis unokát is bevezeti ebbe a mesterségbe, mert azt tartja, hogy az edzést korán kell kezdeni és semmi sem edzi az embert úgy, mint a bor. Különben talán a kis Mátyás, az unoka az, akit a legjobban szeret mindenki között. Állót csinál neki s folyton körülötte foglalatoskodik.
Később azonban belátja, hogy nem maradhat meg oly csökönyösen régi felfogása mellett s lassan megbarátkozik azzal a gondolattal, hogy őneki is haladnia kell. Idővel aztán mértéken felül belejön az „újmódiba" s még
12
a miniszter fogadását, illetve felköszöntését is elvállalja. Közben értesítést kap arról, hogy fia él. Tudakozódik, hogy miként élhet ott kint a fogság- ban s mikor megtudja, hogy azt is ki lehet bírni, nem fedi fel a titkát, hanem eldobja az értesítést, hadd nyelje el azt is az annyi titkot elnyelő tó. S méltó sorsa az örök nyugalmú magyarnak, hogy túléli valamennyi hozzátartozóját.
Mátyásnak méltó kiegészítője, élete párja Szüle. A megtestesült öregasszony, az örök zsörtölődés, a klasszikus anyóstípus. Mindig keres ürügyet a duruzsolásra. Duruzsol a muszka ellen, mert gyerekbolond. A z öreg Mátyásra, meg a fiatalokra, mert mindig összebújnak. Ételben úgy akar gyanút ébreszteni az ura ellen, hogy felhívja figyelmét Ferenc sok városbajárására. Ferenc előtt meg azt fejtegeti, hogy még a gombot sem tudják felvarrni a mai asszonyok, amin természetesen Etel munkáját kell érteni. Az örök Siva még arra is képes, hogy a szentképet ellopja, hogy ezzel támasszon köztük viszályt. S leírhatatlan az a lelkiállapot, amely elfogja, midőn terve nem sikerül. Ebbe betegszik bele s ez okozza halálát is. Igazi segítőtársa Mátyásnak abban, hogy Etelt és Ferencet, illetve a földeket összehozza. A női furfang minden fortélyát felhasználja, a meg- rendezett egyedülhagyástól kezdve a kenyérbe sütött szoknyakorcáig. Jó- lelkű, de azért mostoha unokájának csak száraz kenyeret ad, míg a saját- jának frisset. Arról meg ne is beszéljünk, hogyan esik neki a menye dicsérete. Fiának halálhíre végkép elkeseríti. Betegségében is megmarad az örökké dolgozó asszonynak, az utolsó percig talpon van.
Ha most már másnak akarnók a nacionáléját megtudni, sokkal nehe- zebb lenne. Legjobb, ha magunk is a bírák mellé ülünk és úgy hallgatjuk a vallatást.
— Mi a kend neve? — kérdé a bíró.
— Förgeteg.
— Milyen Förgeteg?
— A János.
— Melyik Förgeteg János?
— Hát a külső Förgeteg János.
— De melyik külső Förgeteg János?
— Hát a Halbőr.
Csak ilyen körülmények között tudjuk meg ú j hősünk nevét. De mikor az életkora felől érdeklődünk, egészen a bizonytalanra vagyunk utalva.
— Hány éves?
— H á t lőhetők vagy ötvenöt. Ügy gondolom. Bizonyosan nem tud- hatom, mert nézze csak: a nagyszárazságkor hatvanháromban „legény- forma" voltam mán, de tán, hogy mög is vótam mán h á z a s o d v a . . .
Ezekre a tudnivalókra pedig azért van szüksége a bírónak, mert Hal- bőr János „néhány birkák irányában" a törvény előtt áll, amiből tisztán lehet látni, hogy Jánosék gyakran tesznek olyant, ami a törvénynek nem tetsző. E miatt sokszor van baj és a „pusztázó" gyakran keresi fel őket.
Hiába, nem is esik jól pásztorembernek a birka húsa, ha az nem a más nyájából való, de még a pipa sem füstöl jól, ha nem fináncnemlátta dohány ég benne, vagy nem is pálinka az, ami nem titkos fövésű, mert ez már vérében van a pusztalakó pásztorembernek, s Förgeteg János is pásztor.
T u d j a is az egész felmenő, meg lemenő, de még az oldalági rokonságát is 400 gazda 1000 jószágának is. De ott hagytuk el, hogy néhány birka tilos-
ban járt s a pusztázó Förgeteghez vezette a nyomokat. De ő nem akar róla tudni „sömmit". Minden mozdulatára ügyel, nehogy több legyen a bírság. A szőnyegre világért sem lépne s kétszer is megkérdi a biztonság kedvéért, hogy ő-€ az, akit 4 koronára büntettek. Egy darabig nem fizet;
azt mondja: nincs nála pénz; azt hiszi, így elengedik, de mikor látja, hogy nincs mentség, csak „kiguberálja" a bírságot és az írást elteszi, nehogy mégegyszer kérjék. Pedig nem újság itt János. Egyszer „félkézkalmárko- dásért" „játszotta meg magát", máskor meg „visszapótolt Luklábútól"
s ezért. D e az is megtörténik, hogy a városi „féllityi" miatt kerül be a sötét zárkába, hogy kialudja magát. Mert hát az úgy szokott lönni, hogy gyakran esik út a városba, hol „kifelé vándorlása közben a pénznek, hol befelé". A lényegen nem sokat változtat a pénz menetiránya, az út min- denféleképen a kocsma előtt visz el s olyan Jánosa nincs a magyar nem- zetnek, aki ilyenkor szárazon menne ott el. Mert azt meg kell hagyni, hogy ez csak vásár után van. Mert a vásár mindennél fontosabb. Ennél nagyobb élménye nincs tanyai embernek. Szerepel is Tömörkénynél bicskavásár- lástól kezdve suba-, csizma-, kasza-, talicska-, ló- stb. vásárlás. Az eljárás mindeniknél ugyanaz. Ügy tesznek, mintha semmi sem érdekelné őket, hogy ne lássák a vevőszándékot sem, mert akkor drágább a portéka. Attól meg Isten ments, hogy megtudják, melyikre vetett szemet. H a mégis meg- szólítja az eladó, akkor ugyancsak jó türelműnek kell lennie, hogy eltűrje azt a töméntelen pocskondiázást, amit a kiszemelt portékára mond. Ha
mégis odáig jut a dolog, hogy már arról kell beszélni, akkor a fele körül igér érte és ismeretlen számtani műveletek alapján a számtani középará- nyosnál állapodnak meg. Utólagos vizsgálódásnál tűnik ki, hogy milyen jó vásárt csinált. „Látnivaló, hogy a piacon nincs több ilyen" (A ravasz
kabók). Erre az örömre kell aztán inni. így megy ez mindenkor és ezekből látszik, hogy Förgeteg János mindig éber, hogy be ne csapják. Ravasz ember. A többi tanyai János is kedves alakja a homoksivatagnak. Van köztük olyan is, aki bizony tíz szót sem szól egy esztendőben, aminek szép példája a Beszélgetés című Tömörkény-novella. S van még egy rájuk jellemző elhallgathatatlan vonás, a Megöltek egy legényt-ben olvashatjuk.
A megölt legényt elviszik, senki sem tud róla semmit, de nem nyugodt a lelkiismeretük. Visszamennek a kocsmába; kifizetik, amit az megivott s most már nyugodtan mennek hazafelé!
A pásztor Förgeteg Jánosnak méltó társa Habi. Ugyanaz a jó humora van, mint Jánosnak s igen szereti sarokba szorítani az úrfélét. (Még egy
úr sem tudta leírni neki a dzag-betűt.) Habi még közelebb áll a négy ős- elemhez, mint János s tőle nemigen telne ki holmi „félkézkalmárkodás".
Inkább a természettől várja a szerencsét. N e m is mondana rosszat soha tűzről, vízről, levegőről és földről. De még a csillagokra sem mutatna rá egy ujjal sem, mert pokolvar lenne a kezén, ö az utolsó samánivadék, aki még tud egy-két ősi titkot. Ha a Dollár kutya nem jön elő, akkor csak leakasztja a kocsi jobb hátsó kerekét, azzal feláll a kerítés kapujában a látókőre, négyszer átkiált a keréklyukon a négy világtáj felé, hogy „Dollár akármölyik sarkában tartózkodol a világnak, holnap estig gyere haza".
S a puli haza is jön, ha nincs valami komolyabb baja. Azt is tudja Habi, hogyan kell a földberejtett kincset kikutatni. Mert a kincs módfelett izgatja
őt; — egy hirtelen jött meggazdagodás lehetősége mindig ott lebeg a Habi- félék előtt, akiknek bármelyikük telkén fekhet a háromkoporsós hún
11»
király. A keresés módjának egyike, hogy Habi kőbaltájával Luca-nap éjt- szakáján fejbeüti magát valaki, s az meglátja a föld gyomrában a kincse- ket. A másik mód már nehezebb, mert ahhoz tudni kell a Drómó ördög imádságot is, amit csak ő tud. „Kényszerítelek tégödet, a három erőssé- gökre és a két hatalmasságokra, hogy mögjelönjél tüsztös társaságunkban fekete bakkecske képében s nékünk a kijelöntött 999 vadonatúj aranyak- kal szolgálatunkra lögyél." Persze valaki miatt sohse jelenhet meg az idé- zett s így nem kerülhet elő a kincs, de megvan az a remény, hogy „majd máskor". Habi politikai nézetei nagyon hasonlítanak a Mátyáséihoz. Az állam nem tudja népszerűsíteni magát sehogyan sem. Különösen az nem fér Habi fejébe, hogy miért belterület a város és miért külterület a tanya.
Alighanem azért, hogy a paraszt ne értse. De azért nem ellenkezik, „mert ami szabál, az szabál". Tapasztalatai vannak már az irányban, hogy jobb nem ellenkezni. Bár egy kis lyukat pókhálóval, papsajtlevéllel, vagy egy kis kapart mésszel hamar be lehet gyógyítani a fejen Habiné jóvoltából, s különben kikerül az a maga foltjából is. Mert kemény, józan, becsületes emberek ezek a Habik.
A felfelé ívelő magyar parasztot Ferenc (Móra: Ének a búzamezőkről) példázza. Az a fajta ő, aki elkerülve otthonról, a világégést nyitott szem- mel kísérte és ahol lehetett tanulni, ott első volt. Maga mondja, hogy a háborúban vagy megvakul az ember, vagy kinyílik a szeme, ő már nem csinálja azt majommódra, amit apja rosszul tett. Célszerűen gondolkodik, kihasználja a földet, gépet vesz, tanyát javít s amiről a környék álmodni sem mert: belement a tóba. Kivívta az ármentesítést s nagy darab mocsa- rat csapoltattak le. Ez mind olyan tett, ami faluhelyen szóbeszéd tárgya, de Ferenc rá sem hederít, megy a maga útján. Azután megfordul a köz- vélemény s mindjárt másképen néznek rá. De Ferenc sohasem gőgösebb, vagy alázatosabb helyzetenként. Bátor, minden tettért felelni tudó, ön- tudatos férfi. Nyugodtan vallja be, hogy ő vágta át a gátat, hogy a báró földjére menjen az ár, s ne a szegények vetését vigye el. Nemesszívű ember, aki a fogoly muszkát is éppúgy embernek tekinti, mint mást és bosszúra nem is gondol a felesége miatt, az már úgyis halott, ö már nem neveli olyan radikálisan a gyermekeket, mint Mátyás, s összevonja szemöl- dökét a gyerekek borivásánál. Szemében különös akaraterő van, amitől a puli is meglapul, ö még inkább megtestesítője a szótlan, érzését takaró magyarnak. Pedig mennyire szereti a gyermekeket! De túlteszi magát Péterke halálán. Ám hiába ültet facsemetéket, állít fel malmot, azt a tit- kát, hogy a felesége első ura, akit maga szórt be avarral, mint halottat, él, nem tudja elnyomni semmi. Egy darabig nem akarja megzavarni a hozzá- tartozói nyugalmát, de nem nyugszik addig, míg jóvá nem teszi a bűnét Mert úgy érzi: bűnt követett el akkor, midőn veleszökő bajtársának — aki- nek már úgysem használt semmi — nem adta oda a neki még sok időre szükséges utolsó falat kenyerét. S hajlandó minden keservesen összegyűj- tött vagyonkáját rákölteni, hogy a „feltámadt" Rókust hazahozassa. Ez már sikerülne is neki, mikor más jön közbe. Felesége megháborodik, ő meg meghalt feleségébe szeret bele s tragikus öngyilkossággal vet véget életének.
A diadalmas, ekeszarvát fogó, földmélyét vájó, égbenéző és könyvből olvasó magyar paraszt az irodalomban még nem érkezett arra a fokra, hogy törésnélküli magyar jövő lehessen. Gergely Gergely
