KELEMEN JÁNOS
GYÖKÉR IS, S Z Á R N Y I S
E töltésen botorkálva,
a sárga vályogházak közt borongó ősi templom mellett,
a hasas uszályok, homokot faló gépek,
pocsolyákban fésülködő füzek közöttr
s a kerteken túl,
hol a sápadt kukoricaszárra sóhajait teríti a szél,
én a szerelmet hívogatom
levél-eres kék halántékára emlékezve.
Ez az én földem. ,
Gyermekkorom látóhatára
a két folyó örökös nászát vigyázó erdő.
Mint dajkám szigorú hozzám.
Mosolyát az ég kendőibe rejti, ha a dinnyelopásra emlékezik, és fülembe súgja a csősz szitkait, ki utánam dobta a botját,
vagy ha az idegen lányról kérdez, ki hajával festette szőkére a vizet.
De a mezőkön túl
a férfikor tájai komorlanak,
benyomulnak szobámba s álmaimba.
Asztalomon nő a levelek halma:
egyik Svájcból hoz hideg szélet,
mint a vendég, ki hótól deresen lép a szobába — a másik Rómából küld utánam
egy emléket, mit a fekete ciprusok közt feledtem.
Ú erdőm.
Te ráismersz majd a csínyek anyajegyéről kóbor Ulyssesedre,
ha szétszórt lábnyomaim mint gyűrött levéleket egybemossák az őszi esők máló gallyakkal,
tört cserepekkel, lila árnyékokkal.
De addig
vágyak szurokjában fövök, remények Golgotáját járom, s ég és föld közé
feszíttetek keresztre,
• mert egyszerre akarok lenni megkötő hű gyökér
és oldozó szárny is!
274.
