20 . C ;9, . évfolyam szám

17  Letöltés (0)

Teljes szövegt

(1)

Irodalomtörténeti Közlemények (ItK), 116(2012).

HAVAS LÁSZLÓ

A SZENT ISTVÁN-I INTELMEK

MINT A TEOKRATIKUS KERESZTÉNY MONARCHIA ESZMÉNYÉNEK ÚTTÖRŐ JELENTŐSÉGŰ METAFORIKUS MŰFAJI MEGSZÓLALTATÁSA

A magyarországi írásbeli szépirodalom a Szent Istvánnak tulajdonított Libellus de institutione morum sive admonitio spiritualisszal indul, amelyről már Balogh József meggyőzően igazolta, hogy műfajilag a „királytükör” irodalmához tartozik.1 E műforma elemzése azonban az elmúlt félévszázad folyamán sokat változott az igen kiterjedt kuta- tások révén, s ezért elöljáróban mindenképpen ki kell térnünk ezeknek az eredmények- nek az összefoglalására. Először is érzékelnünk kell, hogy a fogalom alkalmazása éppen a kutatásban való gyakori használata miatt meglehetősen határozatlanul körvonalazott jelleget öltött.2 Ehhez az is hozzájárult, hogy az utóbbi években a korábbinál sokkal

1 BALOGH J., A magyar királyság megalapításának világpolitikai háttere, Száz, 66(1932), 152–168; UŐ,

„Ratio” és „mos”, EPhK, 67(1943); UŐ, Szent István és a „Róma-eszme”, BpSz, 207(1927); UŐ, Mit tudunk a szentistváni Intelmek szerzőjéről?, MNy, 27(1931), 158–165; UŐ, Nemzet és nemzetköziség Szent István Intel- meiben, ItK, 37(1927); UŐ, Szent István politikai testamentuma, Minerva, 10(1931), 39–51, 106–114; UŐ, Szent István Intelmeinek forrásai = Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, szerk. SERÉDI J., Bp., 1938, II, 397–425. – Az övétől annak idején több ponton eltérő véleményt képviselt GUOTH K., Egy forrás két történetszemlélet tükrében, Száz, 76(1942), 43–64; UŐ, Megoldandó kérdések az Intelmekben, Száz, 77(1943), 1–40; UŐ, Eszmény és valóság királylegendáinkban, ErdMúz, 49(1944), 304–

347.

2 W. BERGES, Die Fürstenspiegel des hohen und späten Mittelalters, Leipzig, 1938 (MGH-Schriften, 2).

A műfajról jó áttekintést ad H. H. ANTON, Fürstenspiegel = Lexikon des Mittelalters, IV, München, 1989, 1040–1049; aki azonban már tekintettel van a klasszikus ókor hagyományára is, lásd UŐ, Fürstenspiegel = Der neue Pauly: Enz. der Antike, XIV, Stuttgart, 2000, 76–81; ill. még korábban: UŐ, Fürstenspiegel und Herr- scherethos in der Karolingerzeit, Bonn, 1968, 45 skk. Az ő korábbi irodalmi munkásságáról teljes áttekintést ad: H. H. ANTON, Königtum – Kirche – Adel, Hrsgg. B. APSNEDR, Th. BAUER, Trier, Kliomedia, 2002, 467 skk. Nála is erőteljesebben irányítja a figyelmet a görög–római antikvitásra J. M. SCHULTE, Speculum Regis:

Studien zur Fürstenspiegel-Literatur in der griechisch–römischen Antike, Münster stb., 2001 (Antike Kultur und Gesch., 3 – Diss. Mannheim, 1999), akinél jó összefoglalás is található, vö. 9–19. A tárgyhoz további hasznos kiegészítések vannak még itt: B. SINGER, Fürstenspiegel = Theol. Realenz., XI, Berlin, 1983, 707–

711; D. PEIL, Fürstenspiegel = Reallex. der dt. Literaturwiss., I, Berlin, 1997, 640–642; M. PHILIPP, Th.

STAMMEN, Fürstenspiegel = Hist. Wb. der Rhetorik, III, Tübingen, 1996, 495–507. Mindehhez H. H. ANTON

további hasznos és lényeges kiegészítéseket fűz: Forschungsberichte: Fürstenspiegel (Königsspiegel) des frü- hen und hohen Mittelalters. Ein Editionsprojekt an der Universität Trier, http://www.ahf-muenchen.de/For- schungsberichte/Jahrbuch2003/Anton.pdf (2012.12.07), 15 skk. (további gazdag irodalommal); UŐ, Fürsten- spiegel der frühen und hohen Mittelalters, Darmstadt, 2006 (Ausgewählte Quellen zur deutschen Geschichte des Mittelalters – Freiherr-vom-Stein-Gedächtnisausgabe, 45), ahol a bilingvis formában közölt források előtt

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(2)

szélesebb anyagra kezdték alkalmazni ezt a terminus technicust: egyes politikaelméleti, állambölcseleti és publicisztikai jellegű írásokra, értekezésekre csakúgy, mint különféle típusú tanácsadó szövegekre.3 Ezenkívül még olyan tablókra, bemutatásokra, azaz való- ban „tükrökre” is, amelyek egy-egy társadalomról igyekeztek minél pontosabbnak hitt képet „visszaverni”. Ennek ellenére nem kétséges, hogy maga a „tükör” (speculum, miroir, mirror, Spiegel, specchio) szakkifejezés ilyen vonatkozásban csak a középkorban jelent meg, még ha az elnevezés azért metaforaszerűen már jóval korábban is feltűnt.

Ennek megfelelően igazán széleskörűen először a medievisztika ill. azt követően a kora- újkori történetkutatás és irodalomtörténet alkalmazta. Ezután következett be átvitele más korszakokra, különösen az ókorra, amelynek manapság egyik legrégibb és legelterjed- tebb genusaként kezelik, különösen az ún. „bölcsességirodalom” tárgykörében.4 Így állt elő az a helyzet, hogy az efféle szellemi termékekről igen nehéz egy olyan valóban pon- tos definíciót adni, amely a szó szorosabb értelmében ténylegesen megfelelne egy iro- dalmi műfaj valamennyi kritériumának. Így egyet kell értenünk H. H. Anton, német középkorász ama megállapításával, hogy manapság be kell érnünk egy inkább csak ide- iglenes meghatározással, amely gyakorlatiasan egyesíti az irodalmi és a különféle tárgy- szerű szempontokat, ezzel lehetővé téve azoknak a vizsgálatoknak szakszerű lebonyolí- tását, amelyek elvezethetnek egy majdani újabb egyetemesebb nézőpont kialakításához, amely a legfrissebb kutatási eredmények nyomán bontakoztatható ki egy széleskörű iro- dalmi jelenségre vonatkozólag.

Feltételes munkadefinícióként egyelőre tehát az alábbi műfaji körülhatárolást vázol- hatjuk fel. A mai helyzetben azt az alkotást tekinthetjük „fejedelemtükör”-nek, amely tanító szándékkal mint valami paraenesis (παραίνεσις) készült egy mindenkori király tömör, de tartalmas Einleitung is található, 3 skk. (Itt a források és a felhasznált fontosabb szakirodalom jegy- zéke is megtalálható, 40–44.) A tárgykör újabb, tanulmánygyűjtemény formájában való áttekintését adja:

L’Éloge du Prince, de l’Antiquité au temps des Lumières : Actes du colloque international… 1997, sous la dir.

d’I. COGITORE, F. GOYET, Grenoble, 2003.

3 A továbbiakban itt főleg H. H. ANTON Forschungsberichtéjére építek, lásd az előző jegyzetet.

4 K. RUDOLPH, M. KÖHLMOOS, J. J. COLLINS et al., s. v. Weisheit/Weisheitsliteratur, I. Religionsgeschicht- lich, II. Altes Testament, III. Judentum, IV. Neues Testament, V. Systematisch-theologisch, V/1. Dogmatisch, V/2. Ethisch, VI. Praktisch-theologisch = Theol. Realenz., XXXV, 2003, 478–522; J. ASSMANN, Theologie und Weisheit im alten Ägypten, München, 2005; Th. R. KÄMMERER, Shima milka: Induktion und Rezeption der mittelbabylonischen Dichtung von Ugarit, Emar und Tell el-Amarna, Münster, 1998 (Alter Orient und Altes Testament, 251). A bibliai hagyománnyal összefüggésben lásd The Sage in Israel and the Ancient Near East, eds. L. G. PERDUE, J. G. GAMMIE, Winona Lake Ind., Eisenbrauns, 1990; J. L. CRENSHAW, Old Testament Wisdom: An Introduction, Atlanta, 2010; R. E. MURPHY, The Tree of Life: An Exploration of Biblical Wisdom Literature, 20023; Rettendes Wissen: Studien zum Fortgang weisheitlichen Denkens im Frühjudentum und im frühen Christentum, Hrsg. K. LÖNING, Münster, 2002 (AOAT, 300); O. KAISER, Anweisungen zum gelingen- den, gesegneten und ewigen Leben: Eine Einführung in die spätbiblischen Weisheitsbücher, Leipzig, 2003 (Theo- logische Literaturzeitung: Forum 9); J. MARBÖCK, Weisheit und Frömmigkeit: Studien zur alttestamentlichen Literatur der Spätzeit, Frankfurt am Main, 2006 (Österreichische biblische Studien, 29); I. MÜLLNER, Das hö- rende Herz: Weisheit in der hebräischen Bibel, Stuttgart, 2006. Az idevágó kutatások felgyorsulásához hozzá- járultak a kumráni leletek is, vö. The Wisdom Texts from Qumran and the Development of Sapiential Thought, eds. Ch. HEMPEL, A. LANGE, H. LICHTENBERGER, Leuven, 2002 (BEThL, 159); Wisdom and Apocalypticism in the Dead Sea Scrolls and in the Biblical Tradition, ed. Fl. G. MARTÍNEZ, Leuven, 2003 (BEThL, 168).

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(3)

vagy fejedelem vagy régens ill. uralkodói helyzetben lévő személy számára, aki akár valós, akár kitalált hivatalviselőként egy általa képviselt társadalmi csoport irányítója- ként lépett fel mint ennek a körnek reprezentáns képviselője, megtestesítője. Egy ilyen írás lehetett akár önállóan elkészült mű, de akár egy nagyobb kompozíció viszonylag jól elhatárolható egysége is. A hangsúly mindenesetre e művekben arra helyeződik, hogy a tanítás a közvetlen intésen keresztül szervesen beleilleszkedjék egy átfogó ún. „uralko- dói etikába”, amely bizonyos korszakokban egy átfogó morálfilozófia integráns része.

Ennek a gyakorlati erkölcstannak az a célja, hogy az irányítással felruházott tisztségvise- lőt, akihez az intelem szól, felvilágosítsa az adott államberendezkedési és társadalomel- méleti összefüggésekről, így téve számára lehetővé az ideális kormányzást. Mindez egyszerre áll kapcsolatban mind magával egy adott személlyel, mind annak tisztségével, hivatalával, betöltött szerepével s vonatkozik tágabb értelemben a fennálló és átfogó ama politikai és egyházi szervezeti hálóra, amelynek működtetéséről szó van, ill. az abban folyó tevékenységre. Az irányító munkálkodása ezen belül általában a jogok vagy hatás- körök ill. a kötelességek vagy feladatkörök kölcsönhatásában van felvázolva mintegy a

„tartozik és követel” mintájára, így fogalmazva meg egy valódi politikai etikát.

Mindennek az irodalmi keretnek az előkészítésében több koraközépkori irodalmi for- ma játszott szerepet. Ide tartozik pl. a frank annalisztika,5 ahol a keresztény uralkodói erények kényszerítő erejű követelményként szerepelnek a 7. és főleg a 8. században, nevezetesen elsőrendűen a clementia és a misericordia tűnik fel mint kiemelt virtus.

Ennek megfelelően jelenik meg itt a rex piissimus mint Carolus Magnus idealizált alak- ja.6 Egyidejűleg a korai Karoling költészetben is felbukkan a keresztény uralkodó esz- ménye, aki pl. Paulus Diaconus művében pius princeps, clementissimus princeps mint maga a langobárd hercegséget megjelenítő személy. A pisai Petrus Nagy Károly számára állít össze egy erénykatalógust, olyan jelzőket fogalmazva meg elvárásként, mint iustus, clemens, s ezek hordozója ennek megfelelően gondoskodik az egyházról, a szegények- ről, a hős férfiak megtérítéséről, a jog megvédéséről a jogsértőkkel szemben. Végül Al- cuin költészetében a keresztény királyideál úgy válik teljesen átütő erejűvé, hogy mögöt- te azért fölsejlik a korábbi pogány ír–angolszász hősi ideál néhány heroikus vonása is, miközben azonban maguk az uralkodók már Isten szolgái, a gonosz pogányok megféke- zői, akik eleget tesznek a sevillai Izidor által megállapított virtutesnak. A király helyét az isteni világrendben amúgy maga az Úr jelöli ki, akinek földi képviselője ennek megfele- lően követelhet meg magának engedelmességet, de tartozik is alattvalói iránt mansue- tudóval és patientiával (vö. Libri Carolini III, 12, p. 125; IV, 5, p. 180) a pietas és a iustitia érvényre juttatása mellett (lásd ehhez: LC IV, 5, p. 184). Ehhez hasonlókat tar- talmaz már a Meroving kor számos intő levele is (Litterae [Epistolae] exhortatoriae).

S lényegében ide sorolható az a liber exhortationis is, amelyet 795 körül az aquileiai

5 Itt és a továbbiakban főképp H. H. ANTON nagyszabású disszertációjára építek: Bonn, 1968, 80 skk. Vö.

még F. L. GANSHOF, L’Historiographie dans la monarchie franque, Settimane (Spoleto), 17(1970), 667–684;

P. RICHÉ, Dictionnaire des Francs : Les Carolingiens, Paris, 1997, 38–39.

6 Lásd ehhez: Annales regni Francorum ad 788; miközben a pogány szász ellenfél, Widukind a tyrannust testesíti meg (Annales Laurissenses minores ad 785).

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(4)

Paulinus pátriárka készített a friuli Erik számára (PL 99, 197–262).7 Ez a pátriárka job- bára csak azt folytatta, amit a Meroving kor egyházi levélírói tettek, amennyiben Erik figyelmét a földi háborúság helyett inkább a militia Christi fontossága felé igyekszik fordítani, ahogy hasonló eszme hatja át Alcuin értekezését is, a De virtutibus et vitiist, amely a Bretagne-i Vido grófnak készült 799/800 körül (kiadása: PL 101, 613–638).

A korábbi értelmezésekkel ellentétben ez azonban még aligha igazi fejedelemtükör, hiszen maga a szerző is a piae exhortationis litterulae minősítést használja vele kapcso- latban, amelyben inkább az olyan általános keresztény erények játszanak meghatározó szerepet, mint: sapientia, fides, caritas, spes, lectio scripturae, indulgentia, patientia, compunctio cordis, confessio, poenitentia, timor Domini, ieiunium, castitas, s nem azok, amelyek kifejezetten az uralkodónak az elengedhetetlen jellemzői. Még ennél is sokkal inkább tekinthető litterae exhortatoriae-nek Cathwulf8 ama híres, Nagy Károlyhoz inté- zett levele, amelyben már az indításkor azt követeli a királytól, hogy gondolja meg:

kinek is köszönheti tulajdon jótetteit és megtiszteltetéseit. A nyomaték természetszerűleg az Atyaistenen van, akinek rendelése alapján élesen el kell választani egymástól a főbű- nöket és a jótetteket. S ez egyet jelent a pietas és a iustitia piedesztálra állításával (vö.

MGH Ep. IV, Nr. 18, p. 50).

A kora középkori ezen előzmények után a szó szorosabb értelmében vett fejedelemtü- kör első megfogalmazói Nyugat-Európához és az ún. Karoling korszakhoz, azon belül közelebbről Aquitaniához kapcsolhatók.9 Itt a korabeli egyházi személyek közül egyesek az ekkor jelentkező egyházi és szerzetesi reformtörekvések jegyében messzemenően egy vallási szempontból megalapozott, főképpen szerzetesi jellegű éthost kívántak meg át- vinni arra, amit „királyetikának” nevezhetünk, s ezeknek a munkáknak az a jellemzője, hogy itt a hatalom kérdése még egyáltalán nem jelent akut problémát. Isten jelöli ki a király helyét, aki ezért mintegy szolgálatot (ministeriumot) teljesít, vagyis már teljesen keresztény szellemben tölti be feladatát, s nem az ősi indoeurópai hősi eszménynek a függvénye.

Ezen szerzők számára, mint amilyen Orléans-i Theodulf (798 körül),10 a Szt. Mihieli Smaragdus (vö. Via regia, 811–814)11 vagy Ermoldus Nigellus (828) volt,12 nem jelen- tett gondot, ahogy az egyébként kortárs Alcuin számára sem, az egymás melletti két

07 RICHÉ, Dictionnaire…, 183, további könyvészeti adatokkal.

08 Lásd mindehhez J. STORY, Cathwulf, Kingship and the Royal Abbey of Saint-Denis, Speculum, 74(1999), 1–21, ahol a 3. jegyzetben a további idevágó irodalom is megtalálható.

09 Itt is H. H. ANTON disszertációja volt számunkra az irányadó, 86 skk., lásd fentebb a 2. és az 5. jegyzetet.

10 A. de RIQUER PERMANYER, Teodulfo de Orleans y la epístola poética en la literatura carolingia, Univer- sitat de Barcelona, 1994; RICHÉ, Dictionnaire…, 222, ahol további irodalom is.

11 Vö. RICHÉ, Dictionnaire…, 218, ahol további tájékozódási lehetőség is adódik. Máig tanulságos infor- mációkkal szolgál Karl VOIGT, Staat u. Kirche von Konstantin dem Grossen bis zum Ende der Karolingerzeit, Stuttgart, Verlag W. Kolhammer, 1936, 422 skk. Legfrissebben: James Francis LEPREE, Sources of Spirituality and the Carolingian Exegetical Tradition, City University of New York, 2008.

12 Vele kapcsolatban lásd K. F. WERNER, Ludovicus Augustus. Gouverner l’empire chrétien : Idées et réalités = Charlemagne’s Heir: New Perspectives on the Reign of Louis the Pious 814–840, eds. R. COLLINS, P. GODMAN, Oxford, 1989, 101–123; vö. RICHÉ, Dictionnaire…, 99.

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(5)

hatalom kölcsönviszonya, azaz a monarchikus állam és az egyház egymásmellettisége.

S ennek az volt az oka, hogy a két tényező még egy egységes koncepcióba kapcsolódott össze, egyetlen elméleti és gyakorlati tanításban forrott eggyé a hatalom meghatározása tekintetében. Ez pedig elsősorban Nagy Károly masszív államegyházára volt alapozva, minthogy az egyház, az ősi Nagy Konstantin-féle hagyományhoz igazodva, magára a frank uralkodóra volt bízva a kor viharos hullámzásai között, miként azt akár saját maga, akár pedig az ő gondolatait írásba foglaló személy rögzítette: …nobis quibus in huius saeculi procellosis fluctibus ad regendum commissa est (MGH Conc II Suppl Nr. 30, p.

80: bevezetés a Libri Carolinihez, amit összevethetünk Nagy Károly capitularéjával I Nr 30, p. 80: Igitur quia curae nobis est, ut nostrarum ecclesiarum ad meliora semper proficiat status).13 Ilyen helyzetben teljesen természetesnek volt tekinthető, hogy az Istentől ráruházott hatalomnál fogva, a monarcha auctoritasa az általa az egyháznak nyújtott védelem biztosításán is alapult, ami együttesen és önmagában egy átfogó és megfellebbezhetetlennek vélt keresztény királyeszmény elméletét fogalmazta meg. Ilyen módon teljesen természetes volt, hogy a capitularis törvénykezéssel Nagy Károly 800 karácsonyától mint a birodalom császára, miként már korábban is, magától értetődőnek tekintette, hogy belenyúljon az egyház külső és belső életébe. Mint egyszer már koráb- ban kifejtettük, a frankok ura ezen elméleti megalapozás jegyében juttatta félreérthetet- lenül kifejezésre azt a hatalmi törekvését, miszerint feltétel nélkül kész a hit megvédésé- re minden heresisszel, azaz eretnekséggel szemben, így a „Hiszekegy” kérdésében is állást foglalva. Ennek a szövegnek ugyanis éppen a Karoling időszakban meghatározó volt a jelentősége, hiszen ekkoriban az egyik legelterjedtebb eretnekség az adopcianiz- mus volt.14 Ez pedig éppen az említett Credónak egyik legfőbb princípiumát próbálta meg kétségbe vonni, azt állítva, hogy Jézus csak a Jordánban való megkeresztelés révén, mintegy adoptio, vagyis egy „ilyen módon történő örökbefogadás” révén lett Isten fia, s

13 Lásd ehhez H. H. ANTON disszertációját, 108 skk.; vö. F. L. GANSHOF, Recherches sur les capitulaires, Paris, 1958. Az egész kérdéskörhöz máig tanulságosak maradnak az ezen disszertációkba foglalt megállapítá- sok: Mathilde HOECHSTETTER, Karl der Große, König, Patrizius und Kaiser als Rector ecclesiae [Diss. Mün- chen], Augsburg, Friedberg, 1934; Josef RÜNGELER, Das Bild Karls des Großen in der zeitgenössischen Annalistik und in der Gedichts- und Briefliteratur [Diss. Münster], Gütersloh i. Westf., Buchdruckerei Thiele, 1937. Máig mértékadó: Eugen EWIG, Zum christlichen Königsgedanken im Frühmittelalter, Lindau–Konstanz, Jan Thorbecke Verlag, 1956 (Vorträge und Forschungen, 3), 7–73. Ugyancsak kiváló elemzéseket és észrevé- teleket olvashatunk W. MOHRnál is: Die karolingische Reichsidee, Münster, Aschendorff, 1962 (Aevum Christianum: Salzburger Beiträge zur Religions- und Geistesgeschichte des Abenlandes), a régebbi szakiroda- lom gondos számbavételével, lásd főleg 233 skk.

14 K. MITALAITÉ, Le Credo dans la méthode théologique de la période carolingienne, Recherches de théologie et philosophie médiévales (RThPhM), 74(2007), 377–423. E gondos tanulmányában a szerzőnő azt hangsúlyozza, hogy a Credo mintegy a Nagy Károly-féle királyság és birodalom egységét szavatolta politikai és eszkhatológiai szempontból egyaránt. Lásd még J. C. CARADINI, The Last Christology of the West:

Adoptionism in Spain and Gaul, 785–820, Philadelphia, 1993; ill. máig alapvető: É. AMANN, L’époque carolingienne = L’Histoire de l’Église, VI, éd. A. FLICHE, V, Paris, Martin, 1947. F. L. GANSHOF minden bizonnyal helyesen hangsúlyozza, hogy Nagy Károly az európai kereszténységen a maga jegyét érezhetően egészen a 16. századig rajta hagyta, vö. Charlemagne, sa personnalité, son héritage, Bruxelles, Musée de la Porte de Hal, 1964, 6.

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(6)

így nem tekinthető igazán isteni lénynek. Ez volt Toledo érsekének, Elipandusnak a véleménye, csakúgy, mint Urgel püspökének, Felixnek, akiknek a nézetét Nagy Károly és környezete minden erővel megkísérelte megcáfolni és elutasítani. Ezt igazolják a korszak alapvető teológiai művei, mint pl. a valószínűleg Orléans-i Theodulf által készí- tett vagy szerkesztett ama Libri Carolini is,15 amelyek redaktorának neve aligha véletle- nül bukkant fel egyszersmind a Karoling királytükrök kezdetét megalapozó szerzők között is.

Ez a minden eretnekséget elutasító és a biblikus hagyományra építő Karoling kori teo- lógia alapozta meg azt a törekvést, hogy egybegyűjtsék a credókat, miként azt a Dicta Leonis Episcopi is tette, s ahogy Alcuin is a „Hiszekegy”-nek hagyományos, „római”

szellemű értelmezését adta. Ilyen módon jelenik meg a Libri Caroliniben, vagy másként Opus Caroli Magniban Nagy Károly mint annak az ideális királynak a modellje, aki szemben a görög császárokkal valójában az igazi „apostoli mű” folytatója, az ő szívében ugyanis a Szentlélek igaz tisztaságot teremt, ellentétben az ikonnal, amely az értelem ellen irányul. A Nagy Károly-féle igaz hit terjesztésének két fontos eszköze van: a ke- resztség mellett a Credónak a recitálása, amely mint symbolum az igaz megismerés jele, síkra szállva az isteni hármasság tökéletes integritása mellett a filioque alapján, amely a Fiú teljes istenségének tétele mellett száll síkra. Ennek az ideológiának a nyomán elvileg nem a király és tettei a meghatározóak, hanem az Isten és tettei, és a Szentlélek előreha- ladása a Fiú révén történik, kiemelve a számok szimbolikáját, a Clemens Trinitast, mely elengedhetetlen az ember megváltásához. Ám ugyanakkor az is világosan kirajzolódik előttünk, hogy mindennek közvetítője a világ felé maga az uralkodó, akinek ez az egyik legfőbb ministeriuma az egyház révén az emberi szféra irányában.

Magától értetődik, hogy ilyen körülmények között Nagy Károly Józsiásban, az ótes- tamentumi kultuszreform királyában látja a maga nagy előképét (vö. Admonitio gene- ralis, MGH Cap. I Nr. 22, p. 54),16 s ezért feljogosítva érzi magát, hogy beavatkozzék a püspökkinevezésbe, befolyásolja a zsinatokat, amelyeket ő hív össze, vezet le, határoza-

15 Vö. RICHÉ, Dictionnaire…, 150, s lásd ehhez saját, H. DEÁK Gy.-vel együtt írt dolgozatomat is: A Szent István-i Intelmek Karoling-korra visszavezethető vonatkozásaihoz = Mélanges offerts à S. Kiss…, Debrecen, 2011, 139–148 (további irodalommal). Rendkívül gondos régebbi áttekintés található itt: Eugen ROSENSTOCK, Joseph WITTIG, Das Alter der Kirche: Kapitel u. Akten, I, Berlin, Verlag L. Schneider, 1927, lásd ezt a fejeze- tet: XI. Aachens Sieg im Filioques-Streit, 535 skk. Lásd még VOIGT, Staat…, 345. Nagy Károly eszméinek feltérképezésében sokat segít R. FOLZ munkássága, vö. pl. Le Couronnement impérial de Charlemagne – 25 décembre 800 : Les journées qui ont fait la France, Paris, 2008 (19641); UŐ, Le Souvenir et la légende de Charlemagne dans l’Empire germanique médiéval, Paris, 1989 (19501). Legújabban: G. MINOIS, Charle- magne, Paris, 2010, amely mű már terjedelmében is imponáló, akárcsak nagy horizontú kitekintésében. Ma- gyar vonatkozásban mindenképpen megemlítendő még: DARKÓ Jenő, Regnum imperiale = Őstörténeti füzetek, IV, Bp., Farkas L. I. Könyvkiadó, 2007, 111 skk. Ugyanitt nekem is olvasható egy régebbi, részben azonban a mostani témával is érintkező dolgozatom: Renovatio imperii – corona Hungariae regia, 125 skk. A kötetben az általunk most felvetett tárgyban ugyancsak megemlítendő: PÜSPÖKI NAGY Péter, A renovatio Imperii eszménye és valósága III. Szent Leó pápa és Nagy Károly művében, 95 skk.; NEMERKÉNYI Előd, Az Ottó-kori rene- szánsz, 133 skk.

16 H. H. ANTON disszertációja, 108 (további irodalommal). Lásd még J. FAVIER, Charlemagne, Paris, 1999, 330 skk.; gazdag bibliográfiával, 725 skk.

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(7)

taikat pedig jóváhagyja. Ennek megfelelően tehát az emberek a Birodalmat és az Egyhá- zat egységnek látták, miként maga Nagy Károly úgyszintén az egyházi és a világi felada- tok egységéről beszélt, ami megfelelni látszott mind a bibliai papkirályság eszméjének, mind az ősi germán–frank kormányzási viszonyoknak, ahol az uralkodó felkenése sze- mélyének mindenképpen szakrális jelleget adott.

Ezt követően azonban a fejedelemtükör lényeges változáson ment keresztül, amit Se- dulius Scottus munkássága ugyanúgy jelez, mint a Reims-i Hincmaré,17 vagy olyan spe- ciális szociális nézőpontból megírt társadalomtükrök, mint amilyenek Orléans-i Jónás egyes alkotásai, amelyekhez bizonyos zsinati szövegek is jól hozzákapcsolhatók.18 Ezekben a tanító írásokban, melyek egyházi személyektől erednek, akik közt van püs- pök, sőt érsek is, már egyértelműen előtérbe kerül a hatalom kérdése mint megvitatandó tárgy, s a megoldásban különösen nagy jelentőségre tesznek szert a patrisztikus források, s főként az augustinizmus, ill. az erre visszavezethető Gelasius-féle ún. kettős hatalom elmélete, amely lényegében azt fogalmazta meg I. Gelasius pápa tanítása nyomán, hogy az egyházi igazságszolgáltatás független a világi hatalomtól.19 Maga a császár ugyanis lényegében az egyház gyermeke, akárcsak a többi keresztény, s nincsen is papi jellege.

Ennélfogva az egyház felette áll a világi hatalomnak, amelynek az a rendeltetése, hogy védelmet szolgáltasson a vallás felsőbbségének, amelynek kizárólagos döntési joga van a hit kérdéseiben. Ez természetszerűleg még inkább erőteljesen hangsúlyozottá tette az uralkodói etika fontosságát az egyre nyomatékosabban jelentkező intő funkcióval össze- függésben, felhasználva ehhez a klasszikus antik példázati hagyományt is, amely addig viszonylag nehezebben volt kitapintható az ilyen jellegű nevelő írásokban. Ettől kezdve érezhetően a zsinatok meghatározó szerepe válik nyilvánvalóvá, amennyiben ezeknek az egyházi rendezvényeknek kell alapvetően meghatározniuk az uralkodók magatartását, miként arra Orléans-i Jónás és Reims-i Hincmar is kiemelten felhívja az uralkodók fi- gyelmét. Mindez azt bizonyítja, hogy Nagy Károlyt követően ill. már a Nyugati Frank Birodalom hatalmi rendszerében mélyreható átalakulás ment végbe, amely odahatott, hogy az uralkodónak szánt és a kormányzással kapcsolatos morális tanítás jelentősége az egyház részéről a korábbi állapotokhoz képest nagy mértékben megnőtt.20

Ezek után feltűnő, hogy a 9. század végétől kezdődően a Nyugati Frank Birodalom te- rületéről eltűnik mind a király-, mind a fejedelemtükör, amely egyébként a Keleti Frank Birodalom körzetében már a korábbi időkben is ismeretlen volt, amit általában azzal szoktak összefüggésbe hozni, hogy itt a teokratikus hatalmat gondolkodás nélkül elfo- gadták, s ez a helyzet azután sem változott meg, hogy az Ottók és az utánuk következő

17 Lásd mindenekelőtt J. DEVISSE, Hincmar, archevèque de Reims (845–882), Genève, 1975–1976, I–III.

18 Lásd A. DUBREUCQ bevezető tanulmányát a L’Institution royale – Le métier de roi kiadásához, Paris, 1995 (Sources Chrétiennes, 407); vö. RICHÉ, Dictionnaire…, 139–140.

19 Vö. ANTON, Forschungsberichte…, 22. Lásd még VOIGT, Staat…, 443.

20 Lásd erről H. H. ANTON, Gesellschaftsspiegel und Gesellschaftstheorie in Westfranken/Frankreich:

Spezifik, Kontinuitäten und Wandlungen = Specula principum, Hrsg. A. de BENEDICTIS, Frankfurt am Main, 1999 (Ius commune: Veröffentlichungen des Max-Planck-Instituts f. Europ. Rechtsgesch., Sonderh. 117), 51–

120, főleg 55–82.

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(8)

Száliak dinasztiája alatt létrejött a patrimoniális alkotmányos gyakorlat s a királyság ismételten istenközelbe került.21 Holott, mint láttuk, Nyugaton az ehhez hasonló helyzet egyáltalán nem állta korábban útját a Nagy Károly udvari környezetében vagy ahhoz kapcsolódóan kibontakozó fejedelemtükröknek, amelyek – mint arról meggyőződhettünk – ugyancsak megmaradtak az egyházi körök tanítási feladatának hatáskörében, ráadásul az uralkodás kellékeinek nagyjából hasonló sablonjait vonultatva fel a paraenesis során, mint a későbbi királytükrök, amelyek az egyházat már a 9. század első felétől kezdődően megpróbálták függetlenné tenni az uralkodó személyétől.

Mindazonáltal a Keleti Frank Királyságban, akárcsak a Német–Római Szent Biro- dalmon belül annak első századaiban nem számolhatunk nemcsak valódi uralkodói tü- körrel, de még ahhoz közelítő alkotással sem. Itt pusztán annak lehetünk tanúi, hogy az államirányító hatalommal kapcsolatos elképzelések a korábbi nyugati politikaerkölcsi tanításokkal ellentétben mindössze a liturgia területén csapódnak le, éspedig a koronázá- si ordókban, amit bizonyos mértékben még kiegészítenek azok az elméleti morális esz- mefuttatások, amelyek a történetírásban bukkannak fel. Mindebből egy olyan Krisztus- központú monarchikus uralom elképzelései bontakoznak ki, miként az pl. III. Ottó csá- szár ikonográfiájából is kitűnik.22 Az uralkodó itt világosan úgy mutatkozik meg mint vicarius Dei vagy vicarius Christi,23 aki a manus Dei oltalmában mintegy Christus Pan-

21 ANTON, Forschungsberichte…, 16.

22 C. WALTHER, Die Religiosität Ottos III.: Ein mittelalterlicher Herrscher im Spannungsfeld zwischen … Erwartung und persönlichem Anspruch, Stuttgart, 2003. A régebbi munkák közül mindmáig tanulságos és gondolatébresztő: C. ERDMANN, Das ottonische Reich als Imperium Romanum, Deutsches Archiv, 6(1943), 412 skk. Vö. még Robert FOLZ et al., De l’Antiquité au monde médiéval, Paris, PUF, 1972, 575 skk.

23 A tárgykörhöz lásd S. SCHAEDE, Stellvertretung: Begriffsgeschichtliche Studien zur Soteriologie, Tübin- gen, 2004, 40; aki többek közt E. H. KANTOROWICZ nagyhírű munkájára is hivatkozik: The King’s Two Bodies: A Study in Medieval Political Theology, Princeton, 1957 (német kiadás: Die zwei Körper des Königs:

Eine Studie zur politischen Theologie des Mittelalters, Stuttgart, 1992; magam viszont alapvetően a francia változatot használtam: Les Deux Corps du Roi, trad. par J.-Ph. GENET, N. GENET, Paris, Éditions Gallimard, 1989). Mint ismeretes, Kantorowicz azok közé tartozott, akik a Liuthar evangeliárium ismert ábrázolását nem III. Ottóval, hanem II. Ottóval hozták összefüggésbe, noha mára a kérdés az előbbi irányba látszik eldöntött- nek: Das Evangeliar Ottos III.: Clm 4453 der Bayerischen Staatsbibliothek München, Hrsgg. Florentine MÜTTERICH, Karl DACHS, München–London–New York, Prestel, 2001. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az e könyvben adott értelmezés lényegében pontos ideológiai megállapításokat tartalmaz. Érvé- nyes ez abban a tekintetben, hogy a császár itt adott glorifikációja messze meghaladja azt, amit a keleti vagy nyugati művészet ebben a vonatkozásban hagyományosan nyújtott. A kép ugyanis félreérthetetlenül Krisztus maiestasában mutatja be a krisztusi trónon székelő császárt, akit valódi krisztusi dicsfény (mandorla) övez, amint őt a négy evangélista jelképe körülveszi, egyértelműsítve ezzel, hogy a császár kezében lévő kibontott irattekercs valójában az Újszövetség, amelynek a földi világba történő átvitele alapvetően az uralkodó misszió- ja mint vicarius Christié. Mindennek alátámasztásához Kantorowicz még további 10. századi képzőművészeti párhuzamokkal is szolgál, arra is rámutatva, hogy a Christomimesis itt már azért túl is lép a megszokott mérté- ken, mert e helyen már magának az égi világmonarchának egyfajta emberi „ellenképé”-ről (contretype) beszél- hetünk. Így tűnik fel a láthatatlan égi Krisztus mint olyan, aki a földi Krisztus látható alakjában ölt testet (i. m., 65–66 skk. kiterjedt jegyzetanyaggal, uo., 391 sk., főleg 49. j. skk.). Az ottói uralkodók ún. könyvábrázolásai- hoz lásd még újabban Franz-Reiner ERKENS, Herrschersakralität im Mittelalter: von den Anfängen bis zum Investiturstreit, Stuttgart, W. Kohlhammer, 2006, 170 skk.; melyhez lásd J. BECKER recenzióját, QFIAB, 88(2008), 647–649. Máig alapvetőek a korszak egészének problematikájával kapcsolatban R. FOLZ idevágó

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(9)

tocratorként kormányozza a hierarchikus rendben elrendezett földi világot a krisztusi tanítás, vagyis az evangéliumok alapján. Ez a világ- és hatalmi kép tárul fel ugyanis a Liuthar-féle evangeliáriumból, ahol III. Ottó félreérthetetlenül ilyen helyzetben mutatko- zik meg, anélkül azonban, hogy e hatalmas politikai elmélet igazi irodalmi királytükör- ben is megfogalmazást nyert volna. Annak ellenére így van ez, hogy az Ótestamentum- nak a királyokra vonatkozó számos bemutatása kellő irodalmi hagyománnyal szolgálha- tott volna az olyan isteni küldetést teljesítő, szakrális jellegű hatalommal rendelkező királyokra vonatkozóan, akik következetes harcot folytattak az igaz hit ügyében a pogá- nyokkal szemben. Ekkoriban jóformán csak Itáliában tapasztalhatjuk a Német–Római Birodalom keretei között, hogy a Karoling időszaknak ha nem is éppen fejedelemtükör, de legalább „társadalomtükör” tradíciójához visszanyúlva, továbbél egyfajta szociál- etikai tanítószándék, legalábbis egyesek irodalmi munkásságában. Erről mindenekelőtt Veronai Rather Praeloquiája, valamint Vercelli-i Atto püspök tanácsadó munkája, a Polipticum ad némi felvilágosítást, századokkal megelőzve a középkor későbbi szaka- szában új formában megéledő király- és fejedelemtükör genus litterariumát.24

A 10–11. század fordulóján, amennyiben eltekintünk Bizánctól,25 Európában egyet- lenegy olyan alkotás van, amely valódi uralkodói tükörnek tekinthető, éspedig olyan módon, hogy egészen sajátos formában állítja elénk a korszak leginkább példaértékű ha- talmi rendszerét, az ekkor elképzelt Európa számításba jöhető egyetlen lehetséges politi- kai keretét, azt a szent királyságot, amelynek irányítója Isten vagy Krisztus helytartója- ként lép fel, előkészítve ezzel a mennyei Jeruzsálem apokaliptikus jóslatának beteljesü- lését. Ez az egyedülálló írás pedig nem más, mint a Szent István neve alatt fennmaradt Intelmek. Igaz, ez a mű is magától értetődően felhasználja az addigi „tükörirodalom”

megannyi sablonját, ahogy ezt már régebben is észrevették, s ahogy egyesek ma is ezek- nek az előre gyártott elemeknek a leltárba vételét szorgalmaznák,26 mégis a lényeg nem ez, hanem éppen az, amiben a Libellus vagy Admonitio más, mint minden addigi hasonló

munkái is, még ha esetenként némiképp népszerűsítő sorozatok részeként jelentek is meg, mint pl. X siècle, les événements : La naissance du Saint-Empire, Paris, 1967, ahol a korábbi szakirodalom példás számbavétele is megtörténik, 365 skk. Lásd még Europas Mitte um 1000: 27. Ausstellung des Europarats in Mannheim. „Das Blatt aus dem Liuthar-Evangeliar zeigt den Kaiser, umgeben von den Evangelistensymbolen und zwei Kronen- trägern, gesegnet von der Hand Gottes.”

24 Vö. Fr. KEMPF, Renovations- und Reformbewegungen von 900 bis 1050 = Hb. der Kirchengesch., Hrsg.

H. JEDIN, 3, 1: Vom kirchlichen Frühmittelalter zur gregorianischen Reform, Freiburg etc., 1966, 365–398; W.

KÖLMEL, Soziale Reflexion im Mittelalter, Essen, 1985, 76–81, különösen 76; P. E. SCHRAMM, Ein „Welt- spiegel“ des 10. Jahrhunderts: Das „Polypticum“ des Bischofs Atto von Vercelli = UŐ, Kaiser, Könige und Päpste: Ges. Aufs. zur Gesch. des Mittelalters, III, Stuttgart, 1969, 17–28; S. FONEY WEMPLE, Atto of Vercelli:

Church, State and Christian Society in Tenth Century Italy, Rom, 1979 (Temi e Testi, 27), 81–108. A biro- dalomeszmének Európa nyugati felében végbemenő változásaira vonatkozólag tömör világosságában is igen szakszerű összefoglalását adta R. FOLZ, L’Idée d’Empire en Occident du Ve au XIVe siècle, Paris, Aubier, 1953.

25 Lásd ehhez dolgozatomat: A Szent István-féle Intelmek és lehetséges bizánci irodalmi háttere = Kultúrák találkozása: Ünnepi tanulmányok Olajos Terézia professzornő tiszteletére, szerk. MAKK Ferenc, Szeged, 2002, 49–62 (további irodalommal).

26 Vö. pl. ADAMIK T., Megjegyzések Szent István király Intelmeinek 1–10. fejezeteihez, Vallástudományi Szemle, 5(2009)/3, 111 skk.

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(10)

műfajbeli alkotás. Szűcs Jenő és részben Gerics József erre már régebben helyesen mu- tattak rá,27 de egyikük sem tulajdonított talán igazi jelentőséget annak az irodalmi krité- riumnak, amely révén a Szent István-i Intelmek valóban eltér valamennyi hasonlónak mondott Meroving és Karoling valamint Otto-korabeli uralkodói erkölcstanító műtől.

Megítélésem szerint ugyanis eddig nem tulajdonítottak fontosságához mérten kellő je- lentőséget annak a ténynek, hogy a középkor folyamán először tanítja itt az uralkodás fortélyait egy ténylegesen hatalmát gyakorló király tulajdon gyermekének mint várható utódának. Ezt általában másodlagos tényezőnek tartották, utalva egyfelől Dhuodának fiához írt Liber manualisára, másfelől pedig pl. egy olyan antik előzményre is, mint a cicerói De officiis, amelyben az ókori Róma egyik kiemelkedő politikusa látja el tanácsa- ival fiát, ahogy erre az összefüggésre éppen magam igyekeztem annak idején felhívni a figyelmet.28 De ezekben az esetekben valójában másról van szó, mint Szent Istvánnál.

Dhuodából az anya szól és egyáltalán nem az uralkodó, hanem voltaképpen egy számki- vetésre ítélt arisztokrata asszony.29 Maga Cicero pedig sohasem volt princeps, s az ő szavai sem úgy hangzanak el, mint egy consecratióban részesült államvezetőé. Ilyen jellegű tanításra a későbbi római császárok sem vállalkoztak igazából, köztük a kései keresztény uralkodók sem, akik pedig valódi teokratikus hatalmat gyakoroltak. A kor felfogása és ízlése azt diktálta, hogy a császárt mint földi Krisztust a rétorok és költők panegyricusai magasztalják, meghagyva a királyi tanítást a Biblia szent könyveinek, amelyek értelmezése még ebben a teokratikus világban is az egyház feladata volt, rájuk várt ugyanis a Szentírás könyveinek exegesise. Az imperium Romanumot helyreállítani kívánó Nagy Károly sem változtatott ezen a gyakorlaton, utána pedig a gelasiusi kettős hatalom elméletének széleskörű hódításával magától értetődő lett az egyház tanító sze- repkörének feltétlen érvényesítése, miként arról a 9. század közepétől megjelenő újabb

27 Vö. SZŰCS J., István király Intelmei – István király állama, eredetileg előadás, mely megjelent: Valóság, 13(1970)/10, 1–8; ua. = UŐ, Nemzet és történelem: Tanulmányok, Bp., 19842, 361–379; másik dolgozata: Szent István Intelmei: az első magyarországi államelméleti mű = Szent István és kora, szerk. GLATZ F., KARDOS J., Bp., 1988, 32–53; ua. = Szent István és az államalapítás, szerk. VESZPRÉMY L., Bp., 2002, 271–290 (kár, hogy mindkét helyen a latin szövegben vannak hibák); GERICS J.,A korai államelmélet érvényesülése István korában

= Szent István és kora, i. m., 90–94; ua. = GERICS J.,Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a közép- korban, Bp., 1995 (METEM Könyvek, 9), 65–70; lásd még GERICS J., LADÁNYI E., Szent István lándzsájára és koronájára vonatkozó források értelmezése, Levéltári Szemle, 40(1990)/2, 3–12; ŰŐK, Források Szent István királlyá avatásának történetéhez, MKsz, 118(2002), 213–223; UŐK, Királyeszmény – Szent István – Európa: Szent István királlyá avatási szertartásának honi jelentősége és európai háttere, Levéltári Szemle, 54(2004), 3–14. Részben ezekből az előzményekből látszik kiindulni SZOVÁK K. sok új megállapítást nyújtó dolgozata is: Szent István királysága, Vigília, 75(2010), 566–575. Ő nagyon helyesen vízválasztónak tekinti III. Ottó uralkodását, aki „a nemzetek sokaságán nyugvó antik Római Birodalom felújítását tekintette politikája lényegének, univerzális igényét egyben a neki független állami létben alárendelt népek sokaságában látta megvalósíthatónak.” Ez pedig kétségkívül szerencsés nemzetközi helyzetet teremtett az istváni törekvéseknek.

A külföldi szerzők közül igen elismerően méltatta Szent István nagy ívű elképzeléseit már R. FOLZ, Les Saints Rois du Moyen Âge en Occident (VIe–XIIIe siècles), Bruxelles, 1984, vö. pl. 76 skk. és passim.

28 Lásd erről kiadásom bevezetőjét a további irodalommal: SZENT ISTVÁN, Intelmek, Debrecen, 2004, X skk.

29 RICHÉ, Dictionnaire…, 85–86; UŐ, Dhuoda : Livre pour mon fils, Paris, 19902 (Sources Chrétiennes, 225bis).

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(11)

királytükrök tanúskodnak. A mintegy száz évvel később megvalósuló renovatio imperii és az ezzel összefüggésben kibontakozó és az önálló germán hatalmi elképzelésekből is merítő vicarius Dei vagy Christi koncepció pedig jó ideig vagy nem talált kellő szellemi képességű irodalmi megfogalmazóra, vagy, mint III. Ottónak ill. II. Henriknek, nem volt elég ideje arra, hogy az uralkodónak helyzetéből fakadó saját politika- és társadalometi- káját szavakba öntse. E feladat megvalósítására éppen az államalapító magyar király vállalkozott végül is, amiben talán szerepet játszott országának a Kelet-Római Biroda- lommal való régi hagyományon alapuló érintkezése. Bizáncban ugyanis a kettős hatalom gelasiusi felfogása sohasem jutott érvényre, s itt a caesaropapizmus jegyében még az a gyakorlat is megszületett, hogy a basilikos logos keretében maga a basileus adja örökül fiának mint tevékenysége folytatójának a maga morális tanítását a hatalomról,30 miköz- ben nagyjából ő is ugyanazokkal a szkémákkal élt, mint amelyek Nyugat-Európában a fejedelemtükrökben elterjedtek, s amelyek tárháza a magyar királynak tulajdonított mű- ben is megvan, még ha rendkívül lecsiszolt és nagyszerűen összehangolt formában is.

Nem lehet kétség ugyanis afelől, hogy a magyar államalapító számára a Nagy Károly- féle államelképzelés ill. az Ottók imperiumának a vicariatus Christivel kapcsolatos vi- láglátása volt a nagy példa, melynek teóriája alapján az uralkodó nem egyszerűen csak az egyház védelmezőjeként léphetett fel. Ezt támasztja alá már maga az Intelmek indítá- sa, ahol a regna egyértelműen úgy vannak feltüntetve, mint amelyek a Dei nutu megte- remtett világban gratia Dei concessa, vagyis lettek átengedve azoknak, akik a papkirály, Salamon példájára az isteni bölcsességet (vö. divinae sapientiae) követik, miként István tanítása is ezt közvetíti fiának. Ilyen módon tehát az idősödő király intelmei mintegy a vicarius Dei szájából hangzanak el, aki így gyermekét a hitre is tanítja mint az isteni parancs egyenes közvetítője (I, 1–3). Az utód pedig akkor jár a helyes úton, ha ezt az atyai hitbéli oktatást követi, mert ez jelent egyet a királyi koronának történő kellő tiszte- letadással (vö. si Regalem cupis honestare Coronam – I, 1). Ezért a trónra eleve csak olyanok kerülhetnek, akik fideles et catholica fide imbuti (uo.), vagyis már „hívő és katolikus hittől áthatott emberek”, miként magának Istvánnak a fia is verus christianae professionis vir (uo.), aki ezáltal válik ecclesiae filiusszá (uo.) s nem megfordítva. Az igazi uralkodó birtokában van a scutum […] fideinek, hiszen ez a galea salutis biztosíté- ka, éspedig a tettek mezején (uo., 2–3). A hit legfőbb letéteményese tehát maga a Dei nutu kormányzó rex. Ennek megfelelően magától értetődő, hogy a királyi palota ad ott- hont az egyháznak (vö. In Regali […] palatio), ami nem egyszerűen csak védelmet je- lent, bár azt is, hanem arra ugyancsak utal, hogy ez az egyház valójában beleépül magá-

30 Itt elsősorban VII. Konstantin császár fiához intézett, a birodalom kormányzásával kapcsolatos tanító írá- sára lehet gondolni, a De administrando imperióra, amely 948 és 952 között készült II. Romanos számára, beleépítve két korábbi írást is: a Peri ethnónt, ill. a Peri thematónt, úgyhogy ezáltal a műben különlegesen nagy hangsúly helyeződik a külpolitikára, vö. De administrando imperio, II, Commentary, by F. DORNIK et al., ed. by R. J. H. JENKINS, London, Athlone Press, 1962; ill. K. BELKE, P. SOUSTAL, Die Byzantiner und ihre Nachbarn: Die De administrando imperio genannte Lehrschrift des Kaisers Konstantinos Porphyrogennetos, Wien, 1995; Gy. MORAVCSIK, R. J. H. JENKINS, Constantine Porphyrogenitus, De administrando imperio, átd.

kiad., Washington, Dumbarton Oaks Center for Byzantine Studies, 1985.

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(12)

ba a királyságba, ahogy ez a nagy előképeknél, az Aachenben a maga Palatiumát meg- építő Nagy Károly, vagy a maguk római palotáját az ősi Palatiumon, vagyis az „Örök Város” alapítójának, Romulusnak egykori lakóhelyén és a római császárok évszázados rezidenciális övezetében létrehozó Ottók esetében is történt (II, 1). Ez pedig valójában szintén az Úr adománya: divina clementia […] concessit – ahogy az Admonitio fogalmaz (II, 2), az uralkodónak ezért kell gyarapítania az egyházat, mert ezzel valójában saját népét és országát növeli mint a keresztények közösségét (II, 4), vagyis mint az új „kivá- lasztott népet” (gentem electam – II, 3). Ennélfogva maga a főpapok rendje is Regium solium ornat, vagyis csupán a királyi trón dísze (III, 4), még ha az egyházfők tanácsaira illő is odafigyelni. Ez azonban semmiképp sem jelentheti azt, hogy bizonyított bűnösség esetén az ide tartozó személyek kivonhatnák magukat az uralkodói felelősségre vonás alól (III, 3). Mindez egyértelműen tanúsítja, hogy Szent István nem az egyház felsőbbsé- gének elfogadására tanította fiát, miként ez a kései Karoling királytükrök elvárása volt, hanem Nagy Károly és III. Ottó példája nyomán egy olyan teokratikus rendszert kívánt érvényre juttatni, amelyben a király Isten helytartójaként működik az egyházzal és a kibontakozó hűbéres hierarchiával szerves egységben, mintegy vállalva a bibliai papkirá- lyokkal, Salamonnal és Dáviddal való párhuzamba állítást, s gyakorolja a püspökségek felállítását csakúgy, mint az ottói–száli „Reichskirchensystem”-mel együtt járó inveszti- túrát. S ahogy a monarchia épületének szerves része az egyház, ugyanúgy annak organi- kus elemét alkotják a főemberek és katonák mint quartus decor Regiminis (IV, 1) és mint Regni propugnaculum (uo.). Hasonlóképp quinta Regalis coronae […] ornatio maga az igazságszolgáltatás, annak képviselőivel együtt (V, 1). A Regalis dignitas nél- külözhetetlen tartozéka az idegenből jött lovagok és írástudók is (VI, 1), akik egy min- denkori birodalom (imperium) gyarapodásának zálogai. De nem kevésbé hasznos az ország egésze szempontjából a királyi tanács (consilium), amely révén in tribunalibus Regum (VII, 1) valójában a norma sapientiae jut érvényre (uo., 4). Mindez együtt nélkü- lözhetetlen a dinasztikus hagyomány zavartalan működéséhez, amelynek a királyi tanítás különös nyomatékkal ad hangsúlyt az executio maiorum kiemelésével (VIII, 1), amelybe beletartoznak a translatio imperii folyamatába bekapcsolódó birodalmak, különösen azok, amelyek a földkerekségnek ezen a pontján valamiféle történelmi küldetéssel bírtak, s akiknek példáját követni kell (Grave enim […] est huius climatis tenere Regnum, nisi imitator consuetudinis ante Regnantium […] Regum – VIII, 3). Ennek jegyében szerette volna fiát ugyanúgy Augustusnak tudni, ahogy ez a cím a római császárok, majd pedig a

„frankok királya”, Nagy Károly után a Szent Birodalom uralkodóit is megillette mint olyanokat, akik az egykori imperium Romanum jogutódai (II, 4). A hazai hagyománnyal ellentétben nem vetném el tehát a német kutatásban magát mindmáig tartó, bár csak elég késői forrásadattal alátámasztott ama nézetet,31 miszerint István a bajor uralkodóházzal

31 A 16. századi bajor krónikásról, Johannes Aventinusról (eredeti nevén Turmair) van szó, akiről sokan úgy vélik (vö. pl. G. STRAUSS, Historian in an Age of Crisis: The Life and Work of Johannes Aventinus, 1477–

1534, Cambridge, 1963; magyar részről CSORBA Cs., Árpád népe, Bp., 1997), hogy számos hiteles adatot kutatott fel és őrzött meg, bár éppen az idevágót mint olyat, amelyet „aucun indice documentaire ne […]

confirme”, pl. M.-M. de CEVINS, Saint Étienne de Hongrie, Paris, 2004, 366. elveti. Pedig ahogy a birodalom-

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(13)

Gizella révén kialakított rokonsága kapcsán még olyan elképzeléssel is kacérkodott, hogy valamikor fia akár a Német–Római Szent Birodalom ura is lehet. Ilyen módon pedig megfelelő kontextusba illeszthető az Intelmekben felvázolt ama teokratikus király- ság, amelynek alapelveit az államalapító magyar király örökül szerette volna hagyni gyermekére, de olyan módon, hogy a Libellus szövege külföldön is ismert legyen. Ez a sajátos tény jól megindokolja azt a különösnek látszó körülményt, hogy a magyar király gondolatait germán földön – úgy tűnik – alaposabban ismerik a korai időkben, mint itthon Magyarországon. Míg idehaza a legkorábbi Intelmek-kéziratok csak a 15. század- ból ismeretesek, addig a 12. századi Rahewin már egy olyan, a pápához írt levelet tulaj- donít Frigyes császárnak, amely helyenként kísértetiesen emlékeztet az Admonitio praefatiójára, s így részben annak átirata lehet.32 Hogy a magyar királynak mennyire szívügye kellett hogy legyen ez a fiának szánt világpolitikai küldetés, azt már az is alá- támasztja, hogy személyes tanításként bízta rá várható utódjára gondolatait mint vicarius Dei vagy Christi, s nem hajlandó a korábbi hagyománynak megfelelően meghagyni ezt az oktatói feladatot az egyháznak, amelynek a pápa révén legföljebb a benedictiót kell megadnia a patriarchális alapon megszülető döntéshez, amely meggyőződése szerint

építő és keresztényvédő valamint a minden erejével kereszténységterjesztő I. Ottó teljes tudatossággal próbált a szászokat Krisztus „misztikus testébe” beépítő és hódító Nagy Károly nyomdokába lépni, példát mutatva ezzel unokájának, III. Ottónak, hasonlóképpen kísérelte meg István is, hogy fia révén maga is az egykori frank örökség továbbvivője legyen. Hiszen voltaképpen ő is hasonlót tett, mint I. Ottó, s egyúttal maga is sok szem- pontból hasonló helyzetben volt, mint a Német–Római Szent Birodalom megteremtője pályája kezdetén. Mind- ketten egy frissen krisztianizált országot próbáltak meg centrális szereppel felruházni egy kibontakozni látszó európai szellemi közösségen belül, úgy, ahogy azt legmagasabb fokon a Gerbert d’Aurillac-tanítvány, III. Ottó kísérelte meg valóra váltani. Vö. R. FOLZ rendkívül alapos munkájával: Le Souvenir…, i. m., főleg 10 skk., 47 skk. Egyébként pedig látnunk kell, hogy a legfőbb hatalom átruházásának és átvételének kérdése kezdettől fogva jelen volt a Német–Római Szent Birodalom keretei között lezajló dinasztikus küzdelmekben. Gondol- junk csak arra, hogy milyen események zajlanak le I. Ottó halála és III. Ottó trónöröklése körül. Amikor az utóbbi gyermek felszentelésére sor került 983. december 25-én, az apa, II. Ottó meghalt. S ezzel egy nagyon súlyos krízis kezdődött, amely vita tárgyává tette alapítójának, I. Ottónak sok elért eredményét. A II. Ottó ellen lázadozó bajor herceg, Civakodó Henrik megpróbálta uzurpálni a királyságot, s a helyzet csak 984-ben vált világossá. Amikor a béke végre megszületett, Henrik továbbra is Bajorország ura maradt, s feleségül vette a burgundi hercegnőt, azt a Gizellát, akitől a későbbi császár, II. Henrik és Gizella születtek. S ez az utóbbi épp a magyar István király felesége, Imre herceg anyja volt. III. Ottónak később ugyan sikerült megszilárdítania hatalmát, s egy egészen újszerű birodalom-elképzelést is kialakított, amely azonban a történelemben múló epi- zód maradt („un épisode scintillant et fugitif dans l’histoire”, ahogy Folz találóan fogalmaz). Utóda, II. Henrik pedig egyenesen visszatért a birodalomnak azokhoz a normáihoz, amelyeket még I. Ottó körvonalazott, s amelyek azután legalább egy fél évszázadon keresztül ismét bizonyos stabilitást kölcsönöznek majd a császár- ságnak. Ez azonban időt igényelt, mert az Alpoktól északra III. Ottó halálának híre előbb nyílt válságot okozott az örökösödésben. Bajor Henrik mint legközelebbi rokon vindikálta magának a trónt, de a szász vonalon két kívülálló szintén magának követelte a császári hatalmat: a meisseni őrgróf, Ekkehard, aki a lengyel herceg, I. Boleslav féltestvére volt, és Sváb Hermann, aki Richlindének, I. Ottó császár leányának volt a gyermeke.

Később ez az ág majd még ismét beleszólt az örökösödés kérdésébe, s éppen II. Henrik halálát követően, amikor István reményei is a leginkább megalapozottak lehettek. Mindehhez lásd R. FOLZ, La Naissance du Saint-Empire, Paris, Éditions Albin Michel, 1967, főleg 130 skk.

32 Lásd erről könyvemet: Florus, az organikus világkép első egyetemes megszólaltatója, Debrecen, 2011, 351 skk.

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

(14)

nutu Dei történik. Ez az istváni elképzelés nemcsak az Intelmek történeti és szellemi- irodalmi kontextusban való vizsgálatából bontakozik ki, hanem ezt az interpretációt egy másik kortárs képzőművészeti természetű dokumentum is alátámasztja: az 1031-es szé- kesfehérvári casuláról, vagyis a későbbi koronázási palástról van szó, amely aligha vé- letlenül vált a hatalommal való felruházás egyik signumává. Ennek a nagyszerű alkotás- nak a szimbolikája igen közel áll a már fentebb érintett Liuthar-féle evangeliárium III.

Ottó-bemutatásához, aki mint vicarius Christi jelenik meg a biblikus mű jelzett képén.

A székesfehérvári casulán azonban, amely bizánci szálakból készült, ám művészetileg a nyugati hagyományhoz kapcsolódott, nem István tűnik fel ebben a pózban, hanem maga Krisztus jelenik meg a manus Dei alatt a kereszten, felül Christus victorként, középen pedig Christus rexként. Már Tóth Endre kimutatta, hogy itt a koronázáskor énekelt Chri- stus vincit, Christus regnat, Christus imperatra történik célzás, amely szöveg a német

„Reichsschwert”-en is megvan. Bár ez a tárgy mai formájában már későbbi korból való, ám I. és III. Ottó koronázásakor is kellett szerepelnie ilyennek az insignia között, s való- színűleg hasonló szöveggel. Ezért Tóth Endre ilyen jellegű utalást lát a koronázási palás- ton, s csak azt teszi szóvá, hogy itt az imperator külön ábrázolása elmaradt. Ő a gondot úgy próbálja eloszlatni, hogy a második kép feltehetően egyúttal ezt a témát is megjele- níti, mert nem volt elegendő hely az imperator megjelenítéséhez is.33 Holott kézenfek- vőbb lenne a kereszt legalján felbukkanó ama harmadik képre gondolni ezen eszme kifejezőjeként, amelyhez mégiscsak maradt szabad tér. Mert ez az ábrázolás valójában Szent Imre képe mint lehetséges majdani imperatoré, aki II. Henrik legközelebbi roko- naként s egyben keresztfiaként egykor elméletileg valóban igényt formálhatott volna akár a császári trónra is. Ezáltal valamennyire megalapozott lehetett az a remény, hogy

33 TÓTH Endre, István és Gizella miseruhája, Száz, 131(1997), 3–74; MAROSI E., Zu den kleinfigurigen Szenen am ungarischen Krönungsmantel, Acta Historiae Artium, 44(2003), 21–33; ill. már korábbról: ZSOL- DOS A., Adalékok a magyar koronázási palást Krisztus-ábrázolásának eszmetörténeti hátteréhez, Aetas, 1993/1, 5–13 (további irodalommal, utalva Czobor B., Gerevich T., Kovács É., Lovag Zs. idevágó munkáira is). A miseruha irodalmi szempontból történő értelmezéséhez máig alapvető ifj. HORVÁTH János, Legrégibb magyarországi latin verses emlékeink, ItK, 60(1956), 1–19; lásd még Szöveggyűjtemény a régi magyar iroda- lom történetéhez: Középkor (1000–1530), szerk. MADAS Edit, Bp., 1992. A Szent Istvánhoz, főleg a koronájá- hoz kapcsolódó hagyomány ideológiai értelmezését illetően mindenképpen figyelembe veendők Kantorowicz észrevételei is, vö. pl. i. m., 245 (509–510, 84. j.), 322, aki ebben a vonatkozásban egyenesen így fogalmaz: „la Hongrie fit preuve d’un grand raffinement”. – Az mindenesetre szempontunkból rendkívül fontos körülmény, hogy a székesfehérvári miseruhán a magyar királyi család tagjai ugyanúgy kör alakú nimbuszban, egyfajta aureolában vannak feltüntetve, akárcsak a szentek, s így valamennyien, Imrét is beleértve, az Isten által kivá- lasztott személyekként tűnnek fel az épülő „égi Jeruzsálem” falainál. A szent alakok mellett megjelenő galam- bok a Szentlélek általi ihletettségre utalhatnak, ami az uralkodói párra is természetszerűleg vonatkozik. Hiszen nagy valószínűséggel, felesége segítségét is élvezve, maga István is mint király folytatott valamiféle hittérítő tevékenységet (Leg., II, c. 2, p. 394; Hartvic, c. 8, p. 411; vö. FOLZ, Les Saints…, 1984, 80). Ami pedig a

„mennyei Jeruzsálem”-et illeti, ez aligha véletlenül játszik rendkívül fontos szerepet már István király másik legfontosabb példaképénél, Nagy Károlynál is. FOLZ erről így ír: „Aix-la-Chapelle paraissait être […] la nouvelle Jérusalem, préfigure et annonciatrice de l’éternelle par son plan octogonal et le trône de nouveau Davide. Gardons-nous cependant de systématiser à l’extrême cette impression qui ne serait être exclusive.

A l’image de Jérusalem se mêle aussi le grand souvenir de Rome.” (Le Couronnement impérial de Charlema- gne – 25 décembre 800, 127.)

ItK

Irodalomtörténeti Közlemények

20 . C ;9, . évfolyam szám

Ábra

1. kép. A koronázási palást jelenlegi formájában sajátos koncentrikus elrendezésével. Alul a mártír szentek,  felettük a 12 apostol, még feljebb a próféták
1. kép. A koronázási palást jelenlegi formájában sajátos koncentrikus elrendezésével. Alul a mártír szentek, felettük a 12 apostol, még feljebb a próféták p.16
2. kép. III. Ottó, Európa egységének újraalkotója mint Christus Pantocrator a Liuthar-féle Evangeliarium  miniatúráján (1000 körül)
2. kép. III. Ottó, Európa egységének újraalkotója mint Christus Pantocrator a Liuthar-féle Evangeliarium miniatúráján (1000 körül) p.17

Hivatkozások

Kapcsolódó témák :