2014. szeptember 75 „
minden, az állam által elismert alkotó helyet kapott benne. Erre olyan fordított érvelések vi‐
lágíthatnak rá, mint hogy nem minden kötettel rendelkező került be, de minden ekkor kötet‐
tel rendelkezőnek megvolt az esélye rá. Illetve, aki politikailag nem volt kompromittált, az bekerülhetett a kötet szerzői közé, de aki az volt, az semmi szín alatt sem jelenhetett meg e fórumon műveivel.
A válogatás esetlegességéről is képet kaphatunk, ha szerkesztői korszakokban próbáljuk megragadni a Szép versek ’90 előtti működését. E metódus szerint talán jobban követhetőek az egyes folyamatok és elgondolások, mint más szakaszolások alapján.
Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy volt‐e orientáló, illetve kanonizáló szerepe az antoló‐
gia‐sorozatnak, azt kell, hogy feleljük, igen, volt, még ha nem is olyan mértékű, mint ahogy azt előfeltevéseink során gondoltuk. Ezt jól megvilágítják az akkori irodalmi közélet megnyi‐
latkozásai, pl. Fodor András naplója, a kiterjedt recenzióirodalom vagy a posztumusz közlé‐
sek gyakorlata.
A vizsgálat ugyanakkor nem terjedhetett ki a szinte áttekinthetetlen méretű szövegkor‐
puszra és a teljes recepcióra, ez jövőbeli vizsgálódások tárgya lehet(ne). Érdekes kérdésként jelenik még meg, hogy a politikai és egyéb okokból mellőzöttek mellett mi okozhatta az ún.
neoavantgárd teljes ignorálását a Szép versek történetében. Mint ahogyan az is, hogy ’90 után, a piaci viszonyok közé helyeződő és egyre hanyatló könyvpiacon, valamint az ezek utáni kor‐
társ magyar irodalomban miként változott az antológia felépítése, szerkesztői, szerzői, válo‐
gatási gyakorlata, kanonizációs szerepe, illetve hogyan és miért tudott fennmaradni, mi ok‐
ból kerül még mindig minden év könyvhetén kiadásra, s hogy ennek van‐e bármiféle hatása, jelentősége a mai magyar költészetben.
SEJBEN LAJOS:A TIPOGRÁFUSHOZ (HARMINCÖT VERS‐SZÁNTÓ TIBORHOZ)
