Kosztolányi és József Attila

Teljes szövegt

(1)

BTK, ELTE

Kosztolányi és József Attila

Kosztolányi Dezső és József Attila költészetének kölcsönhatásait vizsgálva az irodalomtörténet-írás alapvető jellegzetességeiről és

nehézségeiről is elgondolkodhatunk.

H

a megvizsgáljuk a két szerzõ egymásra hatásával foglalkozó tanulmányokat és reflexiókat észrevehetjük, hogy bár az egyes értelmezések kiindulópontja sok- szor gyökereiben is eltérõ (sõt egymásnak is akár ellentmondó) lehet, a végkö- vetkeztetésben szinte minden értelmezõ hasonlóképpen foglal állást, amennyiben a Jó- zsef Attila-i költészetet Kosztolányiéhoz (természetesen mindig a maga vizsgálati szempontjából tekintve) hasonló motivikájúnak és/vagy kérdésfeltevéseiben is hozzá hasonló irányultságúnak, de poétikai eredményeit és hozadékait tekintve annál radiká- lisabbnak mutatja.

Mivel az egyes poétikai jellegzetességeknek egy másfajta poétikával való összehason- lítása (és éppen ily módon történõ kiemelése, sõt meghatározása) mindig is az irodalom- történet-írás egyik alaptoposzának számított, fölvetõdhet bennünk a kérdés, hogy vajon nem pusztán egy történetírói hagyomány kényszeríti-e ki két mû és poétika összevetése- kor az egyiknek a másik fölé való helyezését, illetve, hogy meg lehet-e szabadulnunk az efféle összevetésekben rejlõ (kimondott vagy kimondatlan) kanonizáció (és – adott eset- ben – fejlõdéselv) hátrányaitól. Másképpen megfogalmazva ugyanezt a kérdést: lehetsé- ges-e olyan nyelven beszélnünk poétikák vagy gondolkodásmódok (szükségszerûen meglevõ) különbségeirõl, hogy beszédünk ne egyfajta kanonizációs logikát kövessen.

Alábbi dolgozatomban elsõsorban azt a kérdést próbálom körüljárni, hogyan láttatta József Attila a Kosztolányihoz fûzõdõ viszonyát; és ennek alapján milyen tanulságokat vonhatunk le a két költészet összehasonlításának értelmezõi technikáira vonatkoztatva.

Kosztolányi és József Attila viszonya az eddigi értelmezések tükrében

Mielõtt rátérnék annak a kérdésnek a megvizsgálására, hogy maga József Attila miként értelmezte a Kosztolányi-költészetet (illetve ennek a költészetnek a saját mûvészetére gyakorolt hatását), érdemes egy rövid pillantást vetnünk azokra a legfontosabb szakmun- kákra, melyek a két életmû egymásra vonatkozásaival foglalkoztak. Noha ezek a tanul- mányok mind kérdésfeltevéseikben, mind végkövetkeztetéseikben lényegesen eltérnek egymástól, mégiscsak találhatunk bennük közös pontokat.

A legegyértelmûbb közmegegyezés a két életmû összefonódásának idõbeliségérõl jött létre. Explicit vagy implicit módon minden eddigi értelmezõ megegyezik abban, hogy a két költõ viszonya (József Attila korai, a Nyugat költõinek hatását erõsen tükrözõ verse- it leszámítva) az utolsó években válik igazán gyümölcsözõvé. (1)Különösen 1935-tõl mutatható ki József Attila lírájában számos olyan szöveghely, sõt vers, amelynek értel- mezése a Kosztolányi-hatás figyelembe vétele nélkül bizonyosan szegényesebb volna.

Azt, hogy a két költõ elsõsorban a kései években talált egymásra, természetesen konkré- tan, filológiailag is kimutathatjuk, ha a hasonló, azonos, vagyis nyilvánvalóan átvett (és átsajátítva értelmezett) szövegrészeket pusztán mennyiségileg elõszámláljuk (2); de e nélkül az – egyébként bizonyosan új tanulságokat is hozó – munka nélkül is ténynek

Iskolakultúra 2006/2

Bodrogi Csongor

(2)

könyvelhetjük el, hogy az eddigi ismert értelmezések a két életmû viszonyának elemzé- sekor mindig a kései mûvekbõl indultak ki, vagyis csak ezeket tették értelmezettekké.

A másik fontos megegyezés a hatás(ok) természetére irányul, vagyis arra, hogy a Jó- zsef Attila-versek Kosztolányi-szöveghelyei radikalizálva, illetve polemizálva használ- ják föl az eredeti Kosztolányi-szöveghelyek motívumait. Éppen ez a felismerés vezette a legkülönbözõbb kérdéseket fölvetõ kutatókat, hogy kimondják azt a következtetésüket, mely szerint József Attila (tartalmilag) radikálisabban mondta ki azt a (motivikailag) azonost, ami mûvészetét Kosztolányiéval összeköti. (3)Ha végigolvassuk következteté- seiket, valamennyi kutatónál hasonló gondolatra bukkanhatunk – és ez aligha véletlen.

Föltevésem szerint egy olyan sajátságos történetírói séma mûködését figyelhetjük meg az eddigi összehasonlításokban, amely éppen az összehasonlítások tényébõl következik, vagyis abból, hogy egy szöveg értelmét mindig egy másik szöveghez viszonyítva va- gyunk csak képesek meghatározni. (4)És mivel minden szöveg szükségszerûen külön- bözik (illetve szó szerinti átvétel esetén elkülönbözõdik) attól a szövegtõl, amelyet föl- idéz, a különbségnek szinte szükségszerûen kell megpróbálnunk (értelmezésrõl lévén szó) értelmet tulajdonítani (ha feltételezzük, hogy az idézõ szöveg nem pusztán megis- métli az idézettet). Az idézés által tehát szükségképpen jelentéstöbblet keletkezik és ezt a jelentéstöbbletet különösen akkor írhatjuk az idézõ szöveg javára, ha egyébként az iro- dalomtörténetben (látensen vagy kimondva is) fejlõdéselvet tételezünk.

Vajon a József Attila-i önértelmezésekbõl kirajzolódik-e az a poétikai fejlõdéselv, amely a két költészetrõl való beszéd nyelvét kimondatlanul (és olykor talán öntudatlanul) is meghatározza.

A konkrét szöveghelyek vizsgálata elõtt szükségesnek látszik néhány közbevetõ meg- jegyzést tenni azokról a problémákról, melyek vizsgálódásunkat nemcsak megnehezítik, de egyben szükségképpen be is határolják.

Tamás Attilamár több, nem elhanyagolható súlyú problémát megemlített a témánkat illetõen megkerülhetetlen dolgozatában, melyeket az azóta eltelt idõ tudománytörténeti fejleményei csak látszólag súlytalanítottak el. (5)Mert bár nyilvánvaló, hogy a posztmo- dern elméleti megfontolások eleve relativizálják a Tamásnál szemlátomást még tételezett egészlegesség eszményét (vagyis hogy egyáltalán lehetséges volna Kosztolányi és József Attila viszonyát nem töredékesen föltérképeznünk), a probléma, hogy a két életmû beha- tó ismerete nélkül a részlet-megállapításaink érvénye is megkérdõjelezõdik, el nem ta- gadhatóan továbbra is jelen van.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedek tudománytörténeti fejleményei arra is rávilágítottak, hogy mindenféle értelmezés csak valamilyen értelmezési keretben ragadható meg, vagyis hogy nem lehetséges két életmû viszonyát ezektõl függetlenül, mintegy „objektíven”

megragadni. Márpedig ha vizsgálatunk metatudományos igénnyel is bír (vagyis éppen arra kérdez rá, hogy kiléphetünk-e egy bizonyos sémából, melyet maga a tudományos diskurzus kényszerít ránk), tételeznünk kell valami olyan instanciát, amely által saját korlátozottságunk reflektálódhat. Amíg ilyen instanciát nem találunk, számolnunk kell azzal, hogy megállapításaink nem elõrébb viszik a tudományt, hanem egyszerûen csak egy új diskurzus lehetõségének mintapéldái maradnak. Tamás Attila 1962-es tanulmánya óta tehát a tudományhoz való elméleti viszonyunk is megváltozott és ez, ha nem is na- gyobb, mindenesetre más jellegû problémákat is vet fel az azóta egyébként részben vagy egészben meghaladottak (érdektelenekké váltak) mellett.

A Kosztolányi-kritika mint a diszkurzív viszony elvi megalapozása

József Attila 1935-ben írta meg azt a recenzióját (6), amely nemcsak a magyar kritikai irodalom egyik különlegesen gondolatgazdag alkotásaként igen jelentékeny, de szûkebb vizsgálati érdeklõdésünk számára is fontos megállapításokat tartalmaz.

(3)

Mindenekelõtt rendkívül érdekes, hogy József Attila ebben az írásában több síkon is reflektál az olvasás problémájára. Bár látszólag reflektálatlanul hagyja a recepcióesztéti- ka alaptézisét, mely szerint a mû minden új olvasás során más mûvé változik, valójában ezt a tézist olyannyira alapvetõnek fogja föl, hogy azt nemcsak evidenciaként fogadja el („A költeményt … író és olvasó együtt alkotják”) (7); sõt nem is csak a gondolatmene- tét építi rá („Ha a mû tudatformájáról, magáról a mûrõl szólunk, nem is beszélünk egyéb- rõl, mint arról, hogy a költõ, mielõtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót.”) (8); de még a nyelv mélyebb rétegeibe is leszivárogtatja, amennyiben írásmû- ve szerkezetével, szóválasztásával, logikai felépítésével és stílusával is Kosztolányi saját szövegeit idézheti tudatunkba. (9)Azzal tehát, hogy õ, mint szövegíró, „hasonlónak fog- ja föl az olvasót” (hiszen hasonlóan beszél), mint Kosztolányi, azt is implikálja, hogy a szövegolvasásra való reflexió a szövegalkotási mód rokonításával és (ezáltal) a „véle- mény” hasonításával is együtt jár. Nem is másról van tehát szó, mint arról, hogy a szö- veg beszédmódjának (a szöveg tartalmiságából logikusan következõ) megválasztásával József Attila tudatos párbeszédbe kezd Kosztolányival, mégpedig olyan párbeszédbe, amelynek alapvonásait a Babitscsal való párbeszéd lehetetlenségére reflektálva a ,Magad emésztõ…’ címû versében saját maga vázolta föl. (10) Mindez azért válhat különösen ér- dekessé számunkra, mert a két költõ viszonyát is érintõ legutóbbi tanulmány is megem- líti, hogy József Attilát (versei poétikai ta-

nulságaiból kiindulva) egyáltalán nem prob- lémamentes viszony fûzte a Kosztolányi- lírához. (11) Ha azonban meggondoljuk, hogy a belsõ vita, a polémia a Kosztolányi- kritika tanulsága szerint is valójában az együtthangzó beszédbe ágyazott diskurzus elengedhetetlen feltétele, a két költészet po- lémiáit nem elfedni próbáljuk majd (mintegy az életmûvek „kimentésének” kimondatlan célzatával), de létükkel nem is a két költészet alapvetõ különbségeire helyezzük a hang- súlyt, hanem azt látjuk meg, hogy József At-

tila éppen a polémia által lépett Kosztolányi mûvével diszkurzív viszonyba.

Ha megvizsgáljuk közelebbrõl, hogy melyek azok a pontok, melyeken József Attila a recenziójában vitába száll a Kosztolányi-költészettel, ugyancsak érdekes következteté- sekre juthatunk. A recenzió központi problémája ugyanis kétségkívül az a paradoxon, hogy Kosztolányi, aki (szavaival) elutasítja a költészet szociális vonatkozásait, társada- lomformáló erejét, vagyis magát a társadalmi cselekvést; azzal, hogy ír, valójában társa- dalmilag cselekszik; a versírás „mégis csak cselekvés, – hozzá egyszerre erkölcsi és gaz- dasági cselekvés.” (12)Kosztolányinak ezzel a „szociális nihilizmusával”, amely József Attila szerint írásait és képeit alapvetõen meghatározza, a recenzens nem tud azonosul- ni, de a szöveg utolsó bekezdése mégis azt a gondolatot közvetíti, hogy a szociális nihi- lizmus mûvészete éppen azáltal válik „társadalomalkotó erõvé”, hogy a kor szociális tö- rekvései mögött a társadalmi üresség érzése lapul meg. (13)És mivel ezt az érzést József Attila mintegy kollektívan jelenlevõnek fogja fel [amivel, nem mellesleg, valóban az eu- rópai gondolkodástörténeti hagyomány akkori legaktuálisabb problémakörére reflektált (14)], azt is sugallja, sõt közvetve ki is mondja, hogy a társadalmi törekvések (elgondo- lásai) csak errõl a nihilistának nevezett alapról kiindulva képzelhetõk el. Az ürességgel való szembenézés nem a szociális törekvések elutasításához vezet, hanem – épp ellenke- zõleg – a „lehetõ világ” megváltoztatásának kísérletéhez. „Azok (…), kik márbele mer- nek tekinteni ebbe az ürességbe, (…) bizonyára nem vetik el maguktól a lehetõ világot is (kiemelés: B.Cs.)” (15)A „már” ebben a mondatban nyilvánvalóan arra utal, hogy az

Iskolakultúra 2006/2

A két költészet polémiáit nem el- fedni próbáljuk majd (mintegy az életművek „kimentésének” ki- mondatlan célzatával), de létük- kel nem is a két költészet alapve-

tő különbségeire helyezzük a hangsúlyt, hanem azt látjuk meg, hogy József Attila éppen a polémia által lépett Kosztolányi művével diszkurzív viszonyba.

(4)

„ürességbe” való beletekintés csak akkor képzelhetõ el valóságosan (azaz a versírás mi- att szükségképpen társadalminak mondott cselekvésként), ha társadalmi elv következik belõle. („A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható.”) (16)Talán ezen a ponton lát- szik legerõsebben az az együttgondolkodási folyamat, amely a két költõt 1935-tõl mind erõsebben rokonította egymással. Ha megfigyeljük ugyanis Kosztolányi életmûvét, azt tapasztalhatjuk, hogy a szociális elem súlya éppen akkor válik mûvészetében a leglátha- tóbbá, amikor a legközelebb került a nihil átérzéséhez. A ,Számadás’ kötet 42 versébõl vagy versciklusából 26-ban játszik nagyon hangsúlyos szerepet az aposztrofé (a megszó- lítás vagy önmegszólítás) és ahol nem (például a ,Költõ a huszadik században’ címû vers- ben), ott ennek külön jelentõsége lesz és a versbeszéd ironikusra fordul át. A ,Számadás’- nak ez a tulajdonsága (melynek elõzményei természetesen Kosztolányi korábbi kötetei- ben, sõt prózai munkáiban is föllelhetõk) aligha félreismerhetõ összefüggésben van az- zal a szociális problematikával, amely a József Attila-recenzió központi magvát képezi.

Éppen azért, mert a „nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható”, a Kosztolányi-köl- tészet a közösségiségnek egy olyan nyelvi formációját hozza létre, amely a társiasságot nem a nihilizmus ellenére, hanem éppen a nihilizmus miatt (voltaképpen valóban a me- tafizika-kritikával összefüggésben) mutatja szükségszerûnek. Az egész ,Számadás’ kötet- nek ez a feltûnõ megszólító, párbeszédre hívó jellege természetesen nem sajátítható át abban az értelemben, ahogyan egy gondolatot, elvet egy költõ elsajátíthat, „folytathat”;

de mint vitaalap József Attila számára a késõbbiekben olyan fontossá vált, hogy alig ta- lálunk ezt követõen olyan verset nála, amely ne éppen Kosztolányival (és különösen és elsõsorban a ,Számadás’ kötettel) folytatta volna a megkezdett párbeszédet.

Ha tehát József Attila Kosztolányi-recenzióját „elhatárolódásnak” fogjuk fel, valójá- ban nem egészen pontosan fogalmazunk. Voltaképpen ugyanis inkább az ellene-mondás- nak azt a szükségszerûségét vélhetjük fölfedezni, amely részint a ,Számadás’ kötet disz- kurzív, dialogikus karakterének megértésébõl is – a vitára és áthasonításra korábban is feltûnõen hajlamos – József Attila számára kikerülhetetlenül következett. József Attila 1935-tõl kezdve írt költeményeiben azt figyelhetjük meg, hogy a bennük felhasznált Kosztolányi-vonatkozások kivétel nélkül a párbeszédnek ebbe a polémikus rendjébe il- leszkednek – kezdve a közvetlenül a Kosztolányi-kötet megjelenése után írt szonettektõl a ,Költõnk és kora’ remeklésén át az utolsó vershármasig.

A ,Kosztolányi’ címû vers, a diszkurzív viszony nyelvi kifejtése

A Kosztolányi-recenzióban József Attila bár társadalmilag relevánsnak, nihilizmusában szükségesnek, éppen nihilizmusában mégsem folytathatónak találta Kosztolányi költésze- tét; és ez a kettõsség (a diskurzusba való belépés kényszere, ugyanakkor a polémia mint a diskurzus feltétele) szinte valamennyi olyan kései József Attila-szövegben föllelhetõ, amely jelölten vagy jelöletlenül (közvetlenül vagy közvetve) az idõsebb költõ soraira ref- lektál. Ha ennek a nyelvi magatartásnak a legjellegzetesebb mozzanatait próbáljuk meg- ragadni, magához a szerzõhöz is fordulhatunk, aki – Kosztolányi 1936-ban bekövetkezõ halálakor – a nekrológ-versében nemcsak életrajzilag, de poétikailag is releváns módon (17)sûrített össze olyan mozzanatokat, melyek a két költõ életmûvének viszonyára a re- cenziónál, sõt még az egyes (nyilvánvalóan Kosztolányi hatására is írt) verseknél is érzék- letesebben rávilágítanak. A továbbiakban ezekbõl a mozzanatokból emelek ki néhányat.

A vers elsõ strófája azonnal egy olyan „mi-te” oppozíciót állít föl, amelynek egyik ol- dalán (a beszélõén) a „befejezetlen élet (vagy mû?)”, a másikon pedig (Kosztolányién) a

„befejezett mû” áll. Mivel az oppozíció alapja az, hogy az egyik „mû” már készen van (alá van írva), a másik viszont még csak most kezd a beszélõ számára különösen nehéz- zé (kínossá) válni, élet és mû különbsége fölszámolódik, máskülönben nem jöhetne lét- re logikai viszony (a „de” kötõszó által) az elsõ két sor között, hiszen nem volna közös

(5)

pont a két állításban. Miután azonban a „mû” létrehozásának a „kín” mintegy szükség- szerû velejárója, úgy tûnik, hogy az alkotás eleve olyan önfelszámoló folyamatnak lát- tatódik, melynek csak a halál lehet a befejezése. Azon túl, hogy a halál (a semmi) felõl látott élet (és mû) a Kosztolányi által képviselt esztétika legmarkánsabb jellemzõje és ez- által József Attila (nagyon finoman) hozzáidomul a Kosztolányi-beszédmódhoz; épp az egyéni halál (és ezáltal az életmû) antropológiai szükségszerûségébõl adódóan az elsõ versszak az ellentét, az oppozíció szükségszerûségének kifejezõdése is. A beszélõ „én”, illetve (ekkor még) „mi” még „nem írta alá” a mûvét és ez a különbség jellegzetes ha- sonlóságot mutat a recenzióban leírt „a nihilizmus, ha tudatossá vált, nem folytatható”

gondolattal. A Kosztolányi-életmûben észrevett nihilizmust József Attila csak akkor foly- tathatná, ha nem vált volna benne tudatossá; ha mûvét már „aláírta volna” és annak tu- datosításával elég volna már csak késõbbi olvasóit, az utókort megbíznia.

Mert, mint az a következõ szakaszból kiderül, a halál után még a test maga is jellé vál- tozik és antropológiai mivoltában immár csak a „féreg” számára válik hozzáférhetõvé.

(18)Ugyancsak nyilvánvalóan Kosztolányi-szöveghelyekre utal az az anyagiság, mely a vers negyedik és ötödik soraiban megjelenik. A Kosztolányi- és József Attila-költészet egyes értelmezések szerint éppen azért képezheti a magyar késõmodern líra kánonját, mert – elszakadva a klasszikus modernség személyiségeszményétõl – mindkét költõ beszéd- módja (bár más és más módokon) az ember materialitását és ezáltal a személyiség antro- pológiai destabilizációját volt képes színre vinni. (19)Miután a nekrológ-versben halott emberrõl van szó, a szöveg (különösen e helye) szinte önkéntelenül idézheti emlékeze- tünkbe a ,Halotti beszéd’ híressé vált sorait („ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, / s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt / a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, / mint vízbe süllyedt templomok harangja / a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: / „Édes fiacs- kám, egy kis sajtot ennék””), melyek jelentését azonban a vers megfordítja, amennyiben a táplálkozás immár nem a halott, hanem éppen az élõk attribútuma lesz. Amint láttuk, a mûegész (mint élet) befejezettségének (és ezáltal folytathatatlanságának) gondolata elle- hetetleníti (és csak a féreg számára teszi lehetõvé) a testiséggel való közvetlen szembesü- lést, vagyis éppen az a lehetetlenség íródik át a befogadóra is, amely a ,Halotti beszéd’- ben még „csak” a halottat jellemezte: a testiségnek olyasfajta megtapasztalása, amely köz- vetlen és nem jelszerû. „Mi”, akik a „csirkét, bort” szeretjük, ebben a minõségünkben épp olyan „halottak” vagyunk, mint a ,Halotti beszéd’ halottja, hiszen az „étel szeretetének”

kiemelésével a beszélõ a Kosztolányi-szöveghely beidézése által azokkal a jellemzõkkel ruházódik föl, amelyekkel az idézett szöveghely halottja: idézetté válik. A szövegben te- hát részlegesen kicserélõdik halott és élõ szerzõ viszonya: az élõ válik halott idézetté (egy halott idézetévé); a halott pedig élõvé: testvérbõl apává. (20)

A negyedik versszak immár azt taglalja, hogy mi az a mérce, amely alapján a halott élõvé válhatott. Ez a strófa csak látszólag problémátlan. A Kosztolányinál oly gyakran fölbukkanó gondolat szerint a matéria elpusztulásával csak a szavak maradnak meg léte- zõnek és ez az a súly, amelyet az elmúlás ellen lehet vetni és amely nem mérhetõ mate- riális módon („karáton”), csak szellemi értelemben. (21)A versszak azonban (mint Jó- zsef Attilánál oly gyakorta) többértelmû és egy másik olvasatot is megenged: a „súly” vo- natkozhat a szavakra, de vonatkozhat a földre is, amely „reánk zuhog”. E szerint tehát a matéria pusztulásával a szavak értéke is odavész, legalábbis a halott számára és a szavak ezért nem mérhetõk „karáton”. Ha ezt az olvasatot fogadjuk el, akkor különösen érdekes- sé válik a kérdés, hogy miként lehet „apánk” az a Kosztolányi, aki még szavai mérésé- nek lehetõségével sem rendelkezik. Mielõtt továbbmennénk, hadd tegyek egy közbeve- tést. A vers nyolcadik sorában T/2. személyû alakot találunk, vagyis az eddigi „mi-te” op- pozíció szemlátomást fölbomlik, amennyiben a materiális értelemben vett halál tapaszta- latában a beszélõ és Kosztolányi is osztozni látszik. A „föld zuhog reánk” az emberek mint antropológiai lények közös tapasztalata. Csakhogy a negyedik-ötödik sorok tapasz-

Iskolakultúra 2006/2

(6)

talata alapján a „mi” éppen azt a halottat idézi föl, amelyet a ,Halotti beszéd’ lírai énje és amellyel szemben Kosztolányi, mint mûvész, aki mûvét befejezte, élõnek minõsül. Ha a

„föld zuhog reánk” részt a halott elbeszélõ „mi”-re vonatkoztatjuk vissza (ráolvasva a ,Halotti beszéd’ „majd rázuhant a mázsás, szörnyû mennybolt” sorára), akkor úgy tûnik, mintha a halott a saját szerzõjének beszélne vissza. Ha „reánk” (értsd: ’azokra, akik a

„csirkét, bort”, „ezt vagy azt az ételt”, szeretjük’) csak föld zuhog és semmi egyéb; ak- kor a te „gyémánt szavaid” elvesztik súlyukat; a halál megtapasztalása csak szavak nél- kül sajátítható át. Ha tehát arra a kérdésre próbálunk meg válaszolni, hogy a vers poéti- kai szerkezetébõl kiindulva miként lehet „apánk” Kosztolányi, akkor úgy tûnik, hogy ép- pen a halálnak a megtapasztalásában (az elsõ strófából kiindulva: a mûalkotás befejezé- sében, aláírásában), a teljes súlytalanság megismerésében lehet Kosztolányi az az „öre- gebb”, akit József Attila Babitsban még hiába keresett. (22)Azt azonban, hogy ezt a ta- pasztalatot a fiatalabb költõnek magának kell átélnie és hogy a kész mû csak a szerzõje számára oldja föl a megsemmisülés rettenetét, az elbeszélõ szinte torokszorító bátorság- gal vállalja. Többek között éppen ez a gon- dolat magyarázza, hogy mitõl tudott Koszto- lányi a kései József Attila számára oly meg- döbbentõen produktív lenni. A fiatalabb köl- tõ a „mû” elkészítésének vigasza mellett ugyanis annak (az elkészítésnek) szükség- szerûségével is tisztában volt és mindkét ins- pirációt (a nekrológ-vers tapasztalata alap- ján) Kosztolányitól merítette.

A vers ötödik versszakától kezdve az addi- gi „mi-te” oppozíció „én-te” oppozícióvá alakul át, vagyis a „Halotti beszéd halottja”

után szót kap egy másik elbeszélõ is; az, aki számára a „halál” tapasztalata immár a refle- xió tárgyaként jelenik meg. Miután kiderült, hogy (leegyszerûsítve most fogalmazzunk így) a ,Halotti beszéd’ hõse számára „nincs egyéb súly”, mint a föld és hogy élõ csak az, aki „aláírja” mûvét; váratlanul megtudjuk, hogy a „mi” mellett egy másik megszólító is létezik: az „én”. Kiderül, hogy a halál átsajá- títhatatlanságának felismerése az õ szemé- lyes tapasztalata („Ezt onnan tudom, hogy…”), amely a „letörtem vágyva” ta- pasztalatának végeredménye. A következõ (tizedik) sor azonban újabb megdöbbentõ meglepetést tartogat. A „letörni” ugyanis kétjelentésû szó és József Attila szövege e vers- szakban a szó mindkét jelentését játékba hozza. A lírai én „letört” (azaz ’elcsüggedt’), a megszólított halottat azonban „letörték”; az egyik szerkezetben a személy ismeretlen ok- nál fogva „kiábrándult”, „elcsüggedt”; a másikban pedig a személyt a halál „törte le”. Ez a különbség nyelvileg is érzékletessé teszi azt a viszonyt, melyet József Attila a Koszto- lányi-recenzióban fejtett ki és amely az azonosságban meglevõ nem-azonos elkülönböz- tetõ játékával jellemzi nemcsak a nekrológ-verset, de a kései József Attila-versek túlnyo- mó többségét is. Ha tehát csak azt érzékeljük, hogy az ötödik versszak a két szerzõ álla- potát azonosnak mutatja (hogy ti. mindkettõ „le van törve”), nem vesszük figyelembe, hogy az azonos alakú szó valójában nem-azonos tartalmakat takar.

A záró versszak egy újabb személyviszonyt teremt meg, mégpedig a „mi”-nek egy olyan új konstrukcióját, amelybe nem azok foglaltatnak bele, akik „a csirkét, bort” sze-

Ha tehát arra a kérdésre próbá- lunk meg válaszolni, hogy a vers poétikai szerkezetéből kiin-

dulva miként lehet „apánk”

Kosztolányi, akkor úgy tűnik, hogy éppen a halálnak a megta- pasztalásában (az első strófából kiindulva: a műalkotás befejezé-

sében, aláírásában), a teljes súlytalanság megismerésében le- het Kosztolányi az az „öregebb”, akit József Attila Babitsban még

hiába keresett. Azt azonban, hogy ezt a tapasztalatot a fiata- labb költőnek magának kell átél-

nie és hogy a kész mű csak a szerzője számára oldja föl a megsemmisülés rettenetét, az el-

beszélő szinte torokszorító bá- torsággal vállalja.

(7)

retik, hanem a két szerzõ: a nekrológ szerzõje és az, akirõl a nekrológ szól. A vers a re- ménytelenség szólamával zárul; ha azonban pontosan olvassuk a szöveget észrevehet- jük, hogy a „remény” a „halott költögetésével” hasonlítódik, vagyis a költemény ismét a ,Halotti beszéd’ alaptapasztalatát hozza játékba, azt, hogy a halott semmi módon sem kelthetõ életre. Miután azonban láthattuk, hogy a halotti tapasztalatban éppen a minden- kori szerzõ nem osztozik (aki apává, tehát élõvé vált), a szöveg végére Kosztolányi mel- lett a nekrológ szerzõje is „aláírja” mûvét, amennyiben a T/1. személyû alak nyelvi új- raértelmezése által maga is „halott-költögetõ” (23) szerzõvé válik. Ismét elkülönbözte- tõ azonosítás jön létre tehát: a nekrológ-vers szerzõje ugyanazt „éli át”, amit a halott- költögetõ Kosztolányi; azzal a különbséggel azonban, hogy az õ „halottja” maga Kosz- tolányi. A lehetõ legmarkánsabban fejezõdik ki tehát itt annak a polémiának a lényege, melyet József Attila a kései szövegeiben a Kosztolányi-szövegekkel folytat: az elvi és gyakorlati azonosulás mellett az azonosulás szükségszerû lehetetlensége, az az elkülön- böztetés, melynek látszólagos antropológiai alapját (hogy tehát a két szerzõ szükségkép- pen különbözõ lény, tehát nem mondhatják ugyanazt) József Attila mindig nyelvivé ír- ja át és olyan szerkezeteket teremt, amelyek az azonosban való különbség nyelvi tapasz- talatát is megteremtik.

Záró megjegyzések

A Kosztolányi-recenzió és a nekrológ-vers vizsgálatából kiindulva úgy tûnik, hogy ér- demes a kései József Attila-versekben megjelenõ Kosztolányi-szöveghelyeket olyan át- hasonítási technika szempontjából is újraolvasnunk, amely addig példátlannak tûnik a magyar irodalomban. Míg ugyanis az egyes idézetek a magyar irodalom korábbi szaka- szaiban elsõsorban a saját szöveg nyelvi világának megerõsítésére szolgáltak, József At- tila kései idézetei az áthasonítás és a saját nyelvi világ megerõsítésének szándéka mellett az idézett szövegrészektõl való eltávolodás szükségszerûségét, sõt megkerülhetetlensé- gét is nyelvi tapasztalattá tudták tenni. Mindez azonban – éppen e felismerésbõl adódó- an – nem jelenti azt, hogy ez az idézéstechnika a korábbiakat érvénytelenítette volna. A Kosztolányi-recenzió gondolatának történeti rekonstrukciója ugyanis azt mutatta meg, hogy az áthasonítás lehetetlenségének – legalábbis József Attila önértelmezése szerint – nagyon is konkrét oka az a társadalmi ürességérzés volt, mely a Kosztolányi-szövegek- ben az adott korra és az adott társadalomra jellemzõ, történeti tapasztalattá vált, melyet József Attila éppen kor- és társadalmi érzékenysége folytán nem kerülhetett meg. Nem radikálisabbat, hanem szükségképpen mást mondott tehát, mint Kosztolányi, amikor a mást-mondás szükségességét éppen a Kosztolányi-szövegek olvasásakor sajátította egyé- nivé és ez tette lehetõvé számára, hogy mûvét maga is „aláírhassa”.

Jegyzet

(1)Hogy csak a legátfogóbb munkákat emeljem ki: Tamás Attila a Kosztolányi-vonatkozások tekintetében há- rom periódust különít el, megállapítva, hogy a Kosztolányi-hatás a József Attila-verseken (a korai szakasz után) már a 30-as évek elején kimutatható; ugyanakkor õ is az utolsó évek hatásainak tulajdonít igazi jelentõséget.

(Tamás Attila [1962]: József Attila és a Nyugat költõi.ItK, 5, 574k.) Németh G. Béla a tanulmányaiban eleve a kései József Attila költészetét vizsgálja és gondolkodástörténeti szempontból egyértelmûen e kései líra jelen- tõségét emeli ki és veti össze Kosztolányi ugyancsak kései mûveivel, a viszony szellemi összefüggéseit hang- súlyozva. Az önmegszólító verstípusról írt tanulmányában ki is mondja következtetését: „Az […] mindeneset- re bizonyos, hogy [József Attila] költészetének, stílusának, fõképp utolsó korszakának [kiemelés: B. Cs.] értel- mezése e polgári gondolkodók és költõk [értsd: Husserl, Heidegger, Babits, Kosztolányi] s társaik mûvével, stí- lusával, gondolatélményével való összevetés nélkül aligha lehetséges.” (Németh G. Béla [1982]: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Tankönyvkiadó, Budapest. 168.) Lengyel András nagyjából 1933-ra helyezi a két költõ gondolkodásának közeledését, amikor „mindkettõjük társadalmi identitását már a politikai csalódás motiválta.”

(Lengyel András [1996]: Aföltáruló „semmi”. József Attila, Kosztolányi és a nihilizmus. In: uõ: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Tekintet, Budapest. 228.)

Iskolakultúra 2006/2

(8)

(2)Szabolcsi Miklós monográfiájának utolsó kötete (csak 1933-tól számítva) 28 József Attila-versben említ Kosztolányi-hatást, melyek közül 23 keletkezett Kosztolányi összegyûjtött költeményeinek 1935-ös megjele- nése után. (Szabolcsi Miklós [1998]: Kész a leltár. Akadémiai Kiadó, Budapest.) Bizonyos ugyanakkor, hogy ennél is több versben mutathatunk ki Kosztolányi-hatást. Hogy mást ne említsünk, Szabolcsi a Freud születés- napjára írt Amit szivedbe rejtesz c. versben (de A Dunánálban is) említetlenül hagyja az „öl-ölel” paranomá- ziás szókapcsolat átvételét Kosztolányitól, aki a szerkezetet Fejtörõ a felnõtteknek c. versében már 1932-ben fölhasználta. Az efféle példákat még hosszan sorolhatnánk.

(3)Ismét csak néhány jellegzetes megállapítást idézve: „Kosztolányi, akit az igaz szerep hiány éppúgy gyötört, mint József Attilát vagy Babitsot, nem Jaspers nyomán járt, de végül a Semmivelszembenézõ kétségbeesett szo- rongásában elven inneni és túli szerepekbe, tisztázatlan, hamis és szentimentális szerepekbe menekült.” (Né- meth G., i.m. 149.) „[József Attila] egy olyan létdimenziót is fenntartott így, emberileg hitelesen, önmaga éle- tével és halálával is hitelesítve azt, amelyrõl a Nyugat alkonyának költõi [pl. Kosztolányi – B. Cs.] egyre in- kább lemondtak, s lemondásukat – önáltató módon – erénynek könyvelték el.” (Lengyel, i.m.267.) „[Koszto- lányi] abban tévedett, hogy útkeresését nem az erkölcsiség egy új típusának jegyében folytatta, hanem egyéb címkék alatt, leginkább az „esztétikum” vagy az „ízlés” nevében. Kritikájában ezen a ponton bírálta József At- tila is.” (Angyalosi Gergely [1982]: Az istenek ellen, könnyû, fehér ruhában. Megjegyzések József Attila és Kosztolányi Dezsõ szellemi kapcsolatairól. Új Írás, 5, 105.) Kulcsár Szabó Ernõ tanulmánya az organikus kód felbomlását és az én antropológiai defigurációját, mint a késõmodern poétikai korszakküszöb teljesítményét részben a Kosztolányi-versnyelvvel szemben is József Attilának tulajdonítja, miközben a „szubjektivitás felõl megértett […] én világtapasztalatának diszkurzív rendje” lebontására irányuló törekvéseket mindkét költõnél észrevesz. (Kulcsár Szabó Ernõ [2000]: „Szétterült ütem hálója” (Hang és szöveg poétikája: a késõmodern kor- szakküszöb József Attila költészetében) In: uõ: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Budapest. 182.) Észrevehetõ, hogy a radikalitást mindegyik értelmezõ másban látja – van, aki a (Kosztolányinál még nem egé- szen elfogadott) szerephiány vállalásában; van, aki pedig – épp ellenkezõleg – a (Kosztolányinál még tétele- zett) szerephiány elutasításában.

(4)A nyelvnek erre az intertextuális karakterére gyakran hívja föl figyelmünket Szegedy-Maszák Mihály. Ösz- szehasonlító jellegû vizsgálatait indokolva már az 1980-as évek legelején megjegyezte: „A közelítõ tél jelenté- se nagyrészt azon múlik, mivel hasonlítom össze tudatosan vagy öntudatlanul.” (Szegedy-Maszák Mihály [1980]: Világkép és stílus. Történeti-poétikai tanulmányok, Magvetõ, Budapest. 98.) A szövegek kontextusba helyezésének ez a szükségszerûsége nyilvánvalóan nem függetleníthetõ a recepcióesztétikának attól a Gadamertõl származó és Jaussnál irodalomelméleti karaktert öltõ nézetétõl, mely szerint a ûvek csak azon elváráshorizont tükrében értelmezhetõk, amelyikben befogadják õket. (Vö. Jauss, Hans-Robert [1997]: Az iro- dalomtörténetmint az irodalomtudomány provokációja. In: uõ.: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – iro- dalmi hermeneutika. Osiris, Budapest. 36–85.) Mára azonban újfent kérdésessé vált, hogy a történetiség elvé- nek elõtérbe kerülése mellett kiiktatható-e a vizsálódásokból a fejlõdéselv gondolata.

(5)Egyrészt a két szerzõ alapvetõen eltérõnek tûnõ politikai és poétikai nézeteit, másrészt azt a problémát em- líti, hogy „két vagy több szerzõ egymás mellé állítására igazában csak az vállalkozhatnék, aki monográfiai tel- jességgel ismeri életmûvüket.” (Tamás, i.m. 566.)

(6)A recenzió Kosztolányi Dezsõ összegyûjtött költeményeinek 1935-ös megjelenésû kötetére íródott. Véle- ményem szerint fõleg ez a kötet (és a benne megjelent Számadáskötet) tekinthetõ poétikai fordulópontnak a két szerzõ viszonyában.

(7) József Attila összes mûvei. (1958) III. kötet, cikkek, tanulmányok, vázlatok. Akadémiai Kiadó, Budapest. 167.

(8)Uo.

(9)Szabolcsi Miklós József Attila prózai munkásságának klasszicizálódását látja ebben a kritikában (Szabol- csi, i.m. 470.). Talán nem nagy merészség azt állítanunk, hogy ez a „klasszicizálódás” részben a Kosztolányi- hatás fölerõsödésének függvénye is volt.

(10)Jellegzetes a Magad emésztõ… által inszcenírozott „ideális” beszélgetés, mely Babitscsal kapcsolatban im- már csak utópiaként említõdik. Az ideális beszélgetés e szerint az idõsebbel szembeni indulatot, az ellene mon- dást, sõt a bosszankodást egyként tartalmazta volna. Mindezek a József Attila-Kosztolányi költészeti dialógus markáns jegyei is egyben.

(11)Lõrincz Csongor a Költõnk és Kora Kosztolányi-idézeteire reflektálva írja a következõket: „Ezek az idé- zetek tanúsítják, hogy József Attila korántsem tematikus szinten „vitázik” Kosztolányival, hanem egy bizonyos nyelvi magatartást ír át, viszonylagosítva a lírai aposztrophé arckölcsönzõ szerepét: a „Költõnk és Kora” nem mondja meg a megszólítottnak, hogy milyen „legyen” (vö. „Légy mint a semmi, te minden”), hanem csupán felhívja valamire – valami másra – a figyelmét.” (Lõrincz Csongor [2004]: Beírás és átvitel [József Attila:

„Költõnk és Kora”]Alföld, 4, 75.) A Hiába hazudozolszerinte „igencsak meghökkentõleg hat a két szerzõ kö- zös életrajzi és irodalmi összefüggéseinek bemutatása felõl nézve.” (69.)

(12)József, i.m. 169.

(13)Uo. 170.

(14)Martin Heidegger Mi a metafizika? címû, 1929-es elõadása a Semmi tapasztalatát minden tudományos vizsgálódás szükségszerû velejárójának mutatja: „A tudomány állítólagos józansága és fölénye nevetségessé válik, ha nem veszi komolyan a Semmit. Csak azért teheti a tudomány vizsgálódás tárgyává magát a létezõt, mert a Semmi megnyilvánul. A tudomány csak akkor képes újból és újból elnyerni lényegi feladatát, ami nem

(9)

az ismeretek gyûjtésébõl és rendezésébõl, hanem a természet és történelem igazsága egész terének állandóan újra és újra végrehajtandó feltárásából áll, ha a metafizikából egzisztál.” (Heidegger, Martin [2003]: Mi a metafizika? In: M. H., Útjelzõk,Osiris, Budapest. 119k.)

(15)József, i.m. 170.

(16)Uo.

(17)Nem osztom Szabolcsi Miklós nézetét, aki szerint a versben „esztétikai, irodalmi értékelésül egyetlen me- tafora, „gyémánt szavaid…” szolgál.” (Szabolcsi, i.m. 687.) Értelmezésemben éppen a vers Kosztolányira uta- ló poétikai hozadékait igyekszem föltárni.

(18)Természetesen nem okvetlenül, de kihallhatjuk a sorból a „féreg” szó negatív konnotációit is.

(19)Kulcsár Szabó, i.m. 181k.

(20)Az „apa” szerepének (az „anyáéval” rokon) különösen hangsúlyos voltára a József Attila-költészetben a legújabb monográfia szerzõje, Bókay Antal is rámutat, aki a kései József Attila-versekben a test poézisét elem- zi. Bókay úgy véli, hogy „[József Attila] kései költészetében a domináns öngyilkosság konstrukció a melanko- likus halál-territorializáció”, melynek szükséges eleme egy apa (Isten) teremtése, hogy a gyermek a bûntudat okozta öngyilkosság által újra találkozhasson a mamával. (Bókay Antal [2004]: József Attila poétikája. Gondo- lat Kiadó, Budapest. 195k.) Az apához viszonyuló gyermek „saját bûnössége miatt pusztítja el önmagát.” (194.) Jól megfigyelhetõ az „öngyilkosság poétikájának” színrevitele a Kosztolányi címû versben is.

(21)A gondolat legtisztább költõi kifejtése a Meztelenül kötet Költõ címû versében olvasható.

(22)Alighanem egyetérthetünk Kulcsár Szabó Ernõnek azzal a megállapításával, hogy Babits voltaképpen egy olyan szubjektumfelfogást képviselt, amely az én anorganikus (allegóriákban képzõdõ) létesülését nem fogad- ta el (Kulcsár Szabó, i.m.183k.). Talán ez teszi érthetõvé, hogy kései éveiben miért éppen Kosztolányi válha- tott József Attila számára (Babits helyett) hiteles apafigurává.

(23)A „költöget” szó szintén nyelvjátékot rejt és a játékkal nemcsak a szöveg végkicsengésének tragikumát rel- ativizálja, de a szöveg megírtságát és ezzel poétikai relevanciáját is színre viszi, erõsítve ezzel az irodalmi pár- huzamvonások jogosultságát.

Iskolakultúra 2006/2

A Dialóg Campus Kiadó könyveibõl

Ábra

Updating...

Hivatkozások

Updating...

Kapcsolódó témák :